44.rész

Sziasztok!

Nem voltam biztos benne, hogy felkerül ma ez a rész, mert bár hétfőn úgy vágtam neki a hétnek, hogy ha belerokkanok is kierőszakolok valamit magamból, de túl sok dolog történt, ami túlságosan felkavart ahhoz, hogy ez menjen, végül mégis összehoztam valamit a héten, és a múlthéten összeszenvedett dolgokból. Nem jó, de talán innen elindulok majd valamerre.

Nem ide tartozik, de úgy érzem, muszáj megemlítenem azt, amiről bizonyára már mindenki hallott, a Manchesteri terrortámadásról lenne szó, ami engem személy szerint különösen érzékenyen érint, mivel bizonyára ti is tudjátok, mennyire közel állnak a szívemhez a koncertek, és minden, ami ezzel együtt jár. Csak annyit szeretnék mondani, még ha a szavam nem is jelent semmit senkinek, hogy ne féljetek élni az életeteket ezután se, ne féljetek koncertekre járni, mert az életemre esküszöm, hogy annál semmi sem jobb. Járjatok nyitott szemmel, és nagyon vigyázzatok magatokra akárhová mentek, de sose felejtsétek el jól érezni magatokat, mert mi ezzel az egy dologgal vághatunk vissza azoknak a szörnyetegeknek, akik megpróbáltak belerondítani az életünkbe. Valamint mindig tartsátok észben, hogy a terroristáknak nincs vallása.

N.x

 

Hazel Clark

Nem hittem volna, hogy valaha is eljutok New Yorkba, sőt, valószínűleg nem is jutottam volna el soha, ha Zayn nem intézkedik helyettem, és vásárol egy retúr repülőjegyet azzal az indokkal, hogy ez a születésnapi ajándékom. Most pedig itt vagyok, a nyűgös macskám hordozóját szorongatva, és a lány, aki úgy segített át nagyon nehéz pillanatokon, hogy egy óceánnyi távolság volt köztünk, éppen a nyakamba csimpaszkodik, és úgy ölel át, mintha mindig is legjobb barátnők lettünk volna, és ez meglepően jó érzéssel tölt el.
- Úgy örülök, hogy végre itt vagy, Hazel!
- Én is - mosolygok rá bizonytalanul.
- És ki ez a szépség idebent?- guggol le, és a szépen manikűrözött mutatóujját bedugja a macskámhoz. - Bizonyára Szergej, ugye? Sokat hallottam már rólad, pajti.
Válaszul a macskám panaszos nyávogást hallat, jelezve, hogy ő annyira nem értékelte a business osztályon való utazást mint én. Kuncogva felegyenesedik, és tulajdonképpen fölém magasodik, egészen más hallani a hangját a telefonban, és szemtől szemben állni vele. Találkoztunk már, de nem emlékeztem rá, hogy ilyen magas és csinos, mellette úgy érzem magam a régi, kötött pulcsimban, és az ezeréves farmeremben, mint egy hajléktalan, de igazából már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy az embereknek, akiket a barátaimnak hívok, a ruháik is többet érnek mint nekem mindenem amim van.
- Nagyon fáradt vagy? Mára nem terveztem semmit, szóval ha szeretnél pihenhetsz - mondja, miközben óvatosan kiveszi a kezemből a macskahordozót, a másik kezével pedig megfogja az enyém. - Nagyon nagy baj, ha lefotóznak velem? Csak mert általában valaki mindig a nyomomban van, viszont szeretném, ha elmennék majd együtt helyekre, tudod, mondjuk a Central Parkba, vagy az Empire State Buildinghez.
- Nem - rázom meg a fejem, miközben a bőröndömet magam után húzva próbálok lépést tartani vele - már mindent kiteregettek velem kapcsolatban, ha téged nem zavar, akkor engem sem.
- Dehogy zavar - nevet fel, és barátságosan rám mosolyog - a barátnőm vagy.
Nem nagyon tudok erre reagálni, még mindig nem, sem arra, amikor Zayn jelenti ki, hogy barátok vagyunk, sem arra, ha Mira, Liam, Harry, vagy Louis. Nekik a barátság egy természetes dolog, de nekem csak valami, amiben sosem volt igazán részem eddig.
Kiérünk az óriási, forgalmas reptérről, ahol ő most nem más, csupán valaki, akihez megérkezett egy ismerőse. Gond nélkül eljutunk egy taxihoz, és elindulunk a belváros felé. Izgatott nyomást érzek a mellkasomban, miközben a macskahordozót magamhoz szorítva kifelé bámulok az ablakon, tátott szájjal csodálva az épületeket, a milliónyi sárga taxit, és a rohanást. Azt hihetnénk, hogy valaki olyan, mint én nem szereti a nagyvárosokat, a sok embert, de ez az én esetemben nem igaz. Az emberek valóban nem a kedvenceim, a nagyvárosok viszont annál inkább, még úgy is, hogy Dublinba soha az életben nem költöznék vissza. Az a város, és Waterford feszélyez, ott kellemetlenül érzem magam, veszélyben, az idegen helyeken viszont annyira nem, itt senki sem tudja igazán, hogy ki vagyok, csak egy járókelő a sok közül, mindenki a maga dolgával foglalkozik, és rengeteg a felhőkarcoló.
- Rengeteg programot találtam ki magunknak - meséli G izgatottan - bejárjuk majd egész New Yorkot, megismerheted a barátaimat, és a fotózásaimon is ott leszel, már beszéltem a fotósokkal, mindenki szívesen vár téged. Nagyon jól fogod érezni magad! - ahogy hadar, és kicsit túlpörög Niallre emlékeztet, bár ha jobban belegondolok, van bármi a világon, amiről, vagy akiről nem ő jut eszembe?
- Ebben nem kételkedem egy percig sem - húzom olyan széles mosolyra a szám amennyire csak lehet. Felfogtam, hogy ez egy óriási lehetőség, még ha nem is érdekel igazán a dolog, jól fog mutatni a portfóliómban, hogy néhány óra erejéig tanulhattam híres divatfotósoktól, és fotóztam Gigi Hadidot. És hát ez New York, mármint hogy tényleg New York, és én itt vagyok, holott egy évvel ezelőtt még a kilakoltatás szélén álltam, és azt hittem, sosem fogok Londonnál messzebb jutni, bár az, hogy itt lehetek igazán nem az én érdemem, csak szerencsés vagyok, ebből a szempontból legalábbis.
- Szép, ugye? - kérdezi, amikor elakad a lélegzetem. New York tényleg olyan, mint a képeken, persze, nincs tökéletes megvilágítás, és utómunkálatok, de akkor is olyan minden, és ettől a szívem szaporábban dobog, kiszárad a szám, és lelki szemeim előtt már megjelenik a képsor, ahogy barangolok ezeken a végtelen utcákon, és elkészítem a lehető legkülönlegesebb képeket a városról.
- Nagyon - motyogom tágra nyílt szemekkel - még sosem láttam ilyet.
- Garantálom, hogy most minden részét látni fogod - villantja rám a tökéletes fogsorát.
- Köszönöm - mosolygok rá - hihetetlen, hogy itt lehetek.
- Hidd csak el - néz a szemembe - ez még csak a kezdet számodra, Haze, ha bejön neked a fotózás, márpedig be fog jönni, mert láttam a képeid, innen csak felfelé fogsz ívelni. Már ha te is akarod.
- Annak, hogy most itt lehetek nem sok köze van a fotózáshoz - nevetek halkan, kissé kínosan.
- Dehogynem, tanulni fogsz! Nézd, mindenkit el kell indítani valahogy a saját útján, mindegy, hogy hány éves. Én anya miatt tartok most ott, ahol tartok, Zaynt, és a bandából mindenkit a szüleik biztattak, aztán Simon átvette az irányítást, és tudjuk, hogy mi a helyzet most. Neked pedig mi segítünk, mert tudjuk, hogy érdemes segíteni, és ha te is akarod, a neved egyszer óriási lesz. Nem miattunk, hanem mert tehetséges vagy! - a mutatóujjával megböki a vállam, míg én csak pislogok magam elé. G mindig mond ilyet, és ehhez hasonlókat a telefonban is, ha valami miatt elkenődök, de ez is más, pont úgy, ahogy élőben látni őt is más, nem mellesleg pedig még csak egy taxiban ülünk, útban a szállásához, ha már most ilyen beszélgetésekbe bonyolódunk, akkor mi lesz később?
Amikor kiszállunk a taxiból a hotel előtt, ahol megszáll, valósággal elszédülök a gyönyörtől, és a fölénk magasodó épületek hatalmasságától.
- Gyere - ragadja meg a karom -  a csomagjaidról gondoskodnak a londínerek.
A "csomagjaim" kimerül abban a bőröndben, amivel Sydney-t is megjártam, és amiben az összes cuccom hoztam, amikor Angliába költöztem. Egyedül is simán felvinném, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kiszolgálnak, és nem is szeretem, de Gigi a félelmetesen magas sarkú szandáljában gond nélkül szlalomozik át az emberek között, maga után húzva engem, miközben igyekszem a lehető legjobban védeni mindentől a hordozóban egyre hangosabb macskám.
- Van számodra egy meglepetésem - tájékoztat, amikor lehúzza a kártyáját a "szobánk" zárján, és belép előttem, hogy az ajtót szélesre tárva mosolyogva üdvözöljön a lakosztályban. Sosem voltam még ilyen helyen, úgyhogy az állam már attól a padlót veri, hogy szinte egy kis lakás nappalijában találom magam, ahonnan nyílik egy fürdőszoba, és két hálószoba, melyek közül G az egyiket már igazán belakta.
- Ez a te szobád - terelget be az érintetlen területre, aminek a közepén egy nagy, fehér színű franciaágy terpeszkedik, rajta lila és bézs ágyneműkkel, melyek tökéletesen illenek a falak és a rajtuk lévő tapéták színeihez. És ablak is van, méghozzá elég nagy, ahonnan ráláthatok a csodálatos, gyönyörű New Yorkra.
- Nagyon szép - fordulok felé csillogó szemekkel, bárgyún mosolyogva. Leteszem a hordozót a földre, és leguggolok, hogy kinyissam az ajtaját, és kicsalogassam a bizonytalan macskám. Éppen akkor egyenesedek fel, amikor a szoba egyik sarkából Gigi felkap egy hatalmas papírzacskót.
- Ez a tiéd - mosolyog rám angyalian, és felém nyújtja - és nincs apelláta, ez az én kollekcióm, és szeretném őket rajtad látni.
- De Gigi - nyitom szólásra a szám, amikor az ujjaim szó szerint ráigazgatja a táska fülére.
- Nincs semmilyen Gigi - rázza a fejét, amitől a szőke, göndör tincsei ide-oda repkednek az arca körül. - Légyszi, csak fogadd el! Nekem ez nem került semmibe, az én ruháim, és sokat jelentene, ha viselnéd őket.
Összezárom a szám, és bólintok, mire szélesedik a mosolya és magához ölel.
- Köszönöm, mindent!
- Nincs mit - mosolyog fáradhatatlanul - nagyon örülök, hogy itt vagy, és jól vagy, és hogy barátnők lettünk. Rengeteg fogunk beszélgetni - ígéri, én pedig csak bólogatok. Pont ezt akarom, beszélgetni, nevetni, és részese lenni egy olyan életnek, ami még csak nem is hasonlít az enyémhez, úgyhogy megfogadom, hogy akármire is kér Gigi, még akkor is, ha az a dolog valami olyan, amit magamtól nem csinálnék, belevágok. Az első ilyen az, hogy miután kipakolok, és berendezkedek, belevetem magam a szatyorba, és elkezdem felpróbálni a ruhákat, mégpedig mindet, a szoknyákat, rövid ruhákat, a hasamat szabadon hagyó croptopokat, és a fürdőruhákat, fehérneműket is. Valóságos divatbemutatót rendezek, és annak ellenére, hogy a repülés miatt fáradt vagyok nagyon jól érzem magam, és jó érzés felvenni ezeket a ruhákat. Gigi szerint csinos vagyok, és ki másnak hihetnénk jobban, mint egy híres modellnek?
- Hadd fotózzalak le! - kapja elő a telefonját. - Sőt, mit szólnál hozzá, ha a következő fotózásomon rólad is csinálnának néhány képet? A kedvenc ruháidban.
- Nem vagyok túl fotogén - húzom el a szám, de emlékeztetem magam a fogadalmamra.
- Majd megtanítom, hogy hogyan legyél az! Légyszi!
- Oké - túrom hátra a hajam - de én szóltam.
- Modellt csinálok belőled - fészkelődik izgatottan, az ölében doromboló macskámat simogatva - majd meglátod, nagyon dögös leszel! Most vedd fel a fehér nadrágot a csíkos felsővel, és a kék dzsekivel.
Engedelmeskedek, valamilyen csoda folytán mindenből eltalálta a méretem, és már sokadjára nem ismerek magamra, amikor megállok a tükör előtt. Az a személy, aki visszanéz rám teljesen más, mint amilyen én vagyok, de jó értelemben. Magabiztosnak tűnik, sikeresnek, csinos, és sugárzik az arca.
- Ez eddig a legjobb - lép mögém Gigi, leteszi a földre a macskám, aki a lábamhoz dörgölőzik, majd elszalad, hogy felfedezze a szobákat, az új területét. - Mit szólnál hozzá, ha valamit csinálnánk a hajaddal? Befesthetné a végét egy fodrász, mert már eléggé lenőtt.
- Oké - vonom meg a vállam - benne vagyok, szeretnék változtatni.
- Akkor majd elmegyünk egy igazán csajos napra! Pedikűr, manikűr, masszázs, hajvágás, teljesen megújulunk! - lelkendezik.
Annyira jól hangzik, amit mond, hogy eszembe se jut, hogy tiltakozzak, helyette nevetve bólogatok, és vele együtt lelkesedek. Ilyen is lehet az élet, ennyire más, ennyire pozitív, és gondtalan. Már most érzem, hogy nem lesz könnyebb innen sem hazamenni, és minél többet kóstolok meg Gigi világából, annál jobban akarom, hogy kitörjek a saját komfortzónámból, és megmutassam a világnak, hogy több vagyok, mint egy gyenge, sajnálatra méltó lány, akivel csúnyán elbánt az élet.
Már nem emlékszem azokra az ottalvós bulikra, amiken 8 éves korom előtt részt vettem azokkal a barátnőimmel, akikre szintén nem emlékszek, így az, hogy Gigivel takarókba csavarva magunkat elfoglaljuk a kanapét egy rakás egészségtelen étel, és édesség társaságában, számomra majdhogynem teljesen új dolog.
- Zayn mindjárt felhív - gyűr a szájába egy marék chipset, miközben csillogó szemekkel pillant fel a telefonjából - ma benne lesznek Jimmy Kimmel műsorában. Van kedved nézni? Vagy inkább nem akarod, tudod, Niall miatt...?
- Nézhetjük - vágom rá - nem zavar.
Igazság szerint de, zavar, mert ha látom még jobban hiányzik, és ezt Gigi is tudja, éppen ezért néz rám viszonylag hosszú ideig szótlanul, mígnem bólint egyet, elfogadva a döntésem.
Mindenre számítok, csak arra nem, hogy a műsor végére újra feltépett sebekkel, bömbölve fogok Gigi ölébe borulni, rögtön az első New Yorkban töltött napomon, 4 hónappal a szakításunk után.

Niall Horan 

A lányt, akivel megpróbálom Hazelt elfelejteni Celeste-nek hívják, és nem szeretem, még nem. 

Louis húgának, Lottie-nak a barátnője, és nem igazán jött be neki az egyetem, úgyhogy most Lou tanítgatja a sminkelés művészetére, ami azt jelenti, hogy itt van körülöttünk, így került kapcsolatba velem, de arról fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy a barátnőmnek hívja magát. Kedves lány, és igazán szép, de valami hiányzik belőle, valami ami eddig egyetlen személyben volt meg, ennek ellenére hagyom, hogy azt gondolja, a kapcsolatunk egyszer igazán komolyra fordulhat, és magamnak is adok egy esélyt, hátha végül belé szeretek. Megkönnyíteném a saját dolgomat, egyelőre azonban nem jelent semmit, csak egy plusz dolgot, amivel foglalkoznom kell, majdhogynem probléma, púp a hátamon, de nem szabadulok meg tőle, mert az a tekintet, amivel rám néz olyan, mint Casey, vagy Mira tekintete. Mintha én lennék számára a világ nyolcadik csodája.
Felmerült már bennem a kérdés, hogy talán mindez csupán azért van, mert az vagyok, aki vagyok, nem azért, amilyen, de még ha ez így is van, kit izgat? Én is csak azért vagyok vele, hogy önmagamat beleszámítva is elhitessem az emberekkel, hogy továbbléptem. Kihasználom, és ez rosszabb annál, hogy ő esetleg Niall Horanért van oda a One Directionből, és nem Niall Horanért Mullingarből.
Az arcom lángol, és már fáj attól a széles mosolytól, ami rajta ül, amikor egymásba kapaszkodva levergődjük magunkat a kicsi színpadról, ahol épp most adtuk elő az egyik dalunkat az új lemezről. A címe On the loose, és az egyik kedvencem. Nem tudom, hogy a szünetünk miatt csak elfelejtettem-e, hogy mennyire mámorító érzés még egy ilyen kicsi, koncertnek igazán nem nevezhető fellépés is, vagy csak még fantasztikusabbak lettek a rajongóink ez idő alatt, de minden egyes tv műsort követően majd kicsattanok az adrenalintól, és most is levakarhatatlan a vigyorom, miközben a jól megszokott módon bepréselődünk egymás mellé egy kanapéra. Régen mindig zavart egy kicsit, hogy sosem fértünk el igazán egymástól, most viszont még egy ennél sokkal kisebb helyre is szívesen bepréselődnék, csak legyünk itt, és csináljuk ezt.
Jimmy Kimmel az egyik kedvenc műsorvezetőm az államokban, már azelőtt nevetek rajta, mielőtt bármit is mondana, mert tudom, hogy úgyis vicces lesz, mindenki más pedig azon nevet, ahogy elkacarászok a semmin Harry vállának borulva.
- Nahát, srácok, hát ti tényleg nem változtatok semmit! - egymásra vigyorgunk, hisz ez jó, nem? Változtak a dolgok, változtunk mi is, de mégis ugyanazok vagyunk, ugyanolyanok.
- Kikérem magamnak! - szól közbe Haz. - Niallel elkezdtünk végre mi is szőrösödni, ez nagy dolog.
- Igazán gratulálok nektek, ez valóban óriási! Nem gondolkoztál még azon, hogy esetleg adományozz a szőrödből, ha már a hajadból parókát készítettek? Guillermo bizonyára nagyon szívesen viselné.
- Nagyon vicces, Jimmy Kimmel - jegyzi meg a bajsza alatt erős akcentussal mormogva a köpcös kis mexikói, mire kórusban nevetünk fel.
- Meséljetek nekem az utóbbi hónapokról, Liam, te apa lettél, ráadásul kétszeresen, hogy hoztad össze a munkát a családdal? - a kérdést sikongatás követi a közönség soraiból, és esküdni merek rá, hogy hátulról, a színfalak mögül látom Mirát, ahogy karba tett kezekkel, mosolyogva figyel minket.
- Nem volt olyan nehéz igazából - vonja meg a vállát - nekem van a világon a legmegértőbb feleségem, de tényleg, a probléma inkább az volt, hogy nekem esett nehezemre a stúdiózós napokon otthon hagyni őket, de ezt is megoldottuk. Volt, hogy mindannyian bejöttek velem, miután pedig elég nagyok lettek a srácok már csak ők, így ráfogtuk, hogy ezek az apás-nagybácsis napok, míg Mira elintézte a dolgait a városban, vagy csak elment kikapcsolódni. Szerencsére soha nem csak ő volt az ikrek körül, hogy másokkal még véletlenül se legyenek el, a srácok is szerves részeik az életüknek, úgyhogy valaki mindig lefoglalta őket addig, amíg én felénekeltem a saját részeim. Gyerekeket vállaltunk, nem azt, hogy feladjuk az életünket, úgyhogy mindent megoldunk, a turnét is, és azt is, ha Mira úgy dönt, hogy visszatér a zenéhez. Nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók, akik a furcsa életvitelük ellenére normális szülők, és amennyire csak lehetséges normális gyermekkort biztosítanak a gyerekeiknek.
- Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki örül annak, hogy ilyen boldogok vagytok, és így gondolkodtok. Louis, a te kisfiad, Freddie már elmúlt 2 éves, nem nehéz néha, hogy te ide-oda utazgatsz, az állandó lakhelyed pedig London, míg ő az édesanyjával itt van Los Angelesben?
- De igen, nehéz, viszont így is annyi időt töltök vele amennyit csak tudok, gyakran jönnek el hozzám Brianával, és ha erre járok az első dolgom, hogy meglátogassam, és csináljunk valami fiús dolgot együtt. Most is itt vannak hátul Miráékkal, nem kellett kérnem, hogy jöjjenek el, mert egyértelmű volt, hogy itt lesznek.
Természetesen jó hallgatni, ahogy a családjukról beszélnek, de ez az a téma, amihez mi még nem tudunk hozzászólni, én a legkevésbé, mert Zayntől és Harrytől megkérdezheti Jimmy, hogy hogy van Gigi és Casey, de ha tőlem valamit kérdez Celeste-tel kapcsolatban, a válaszom majdhogynem minden esetben az lenne, hogy nem tudom, vagy hogy nem. Azt sem tudom, hogy tudják-e, hogy ő van.
- Térjünk rá egy kicsit a zenére, ez az első albumotok, amit nem turnézás közben, és viszonylag sok ideig írtatok, milyen volt így dolgozni rajta, nyugodt körülmények között, határidő nélkül?
Erre a kérdésre már mindannyian tudunk, és akarunk is válaszolni, úgyhogy egymás szavába vágva beszélünk, elmesélve a viccesebbnél viccesebb helyzeteket, megnevettetve a közönséget. Néha baromira elegem volt ezekből az interjúkból, és az idétlenkedésből, mielőtt szünetre mentünk, most viszont ismét úgy érzem, hogy sosem akarom, hogy ezeknek vége legyen, az úgy már nem is élet.
Szerencsére Jimmy jófej, úgyhogy nem kérdez rá Hazelre, és a hozzá kapcsolódó dolgokra, úgyhogy jól érzem magam, főleg akkor, amikor Noah egyszer csak bevágtat a színfalak mögül a húgával a nyomában.
- Apa! - kiáltja széles vigyorral a kis pofiján, miközben kinyújtott karokkal, futva közeledik az apja felé.
Elsőként nevetem el magam, a kezdeti megdöbbenés után azonban mindenki más is csatlakozik, látva azt, hogy a két kis apróság mekkora mosollyal díjazza, hogy mindenki elolvad a stúdióban tőlük, és Liam figyelme is azonnal rájuk irányul.
- Bocsánat - robban be végül a család hiányzó tagja, és már-már várom, hogy a nyomában Arthur is megjelenjen, hiába tudom, hogy ő Wolverhamptonban boldogítja a nagyszülőket. Mira érkezését bődületes sikoltozás fogadja, míg ő nem is foglalkozik igazán semmi mással azon kívül, hogy összeszedje a gyerekeit, és folyton bocsánatot kérjen Jimmytől.
- Sajnálom, nem akartalak megzavarni titeket, de mindig elérik valahogy, hogy az legyen amit ők akarnak - nevet fel a haját elsimítva az arcából.
- Hogyne, a mi gyerekeink - mosolyog rá büszkén Liam, és puszit nyom a lánya dundi arcocskájára.
- Ha már itt vagytok, ülj le te is, Mira, Guillermo pedig bizonyára lefoglalja valamivel a kis rosszcsontokat - terelgeti felénk őket Jimmy, és nagy meglepetésemre Mira nem mond nemet.
Azonnal felpattanunk mindannyian, hogy átadjuk a helyünket, míg végül Zayn egyszerűen leül a földre, és az ölébe veszi az ikreket, akik érdeklődő tekintettel pásztázzák a közönséget. Az biztos, hogy nem lámpalázasak.
Azon kapom magam, hogy már megint túlságosan beletemetkezek az életükbe, görcsösen figyelem a mozdulataikat, ahogy Liam a tenyerébe veszi Mira törékeny kezét, és összekulcsolja  az ujjaikat, a tekintetem ide-oda jártatom az ikrek között, és várom, hogy beleszőjenek engem is a válaszaikba, hogy az ikrek mennyire szeretnek engem, Aria különösen, és hogy milyen sokat vagyok kettesben velük. Mintha ezek az információk szükségesek lennének ahhoz, hogy fontos embernek tűnjek, valakinek, aki nélkül az életük nem úgy működne, ahogy most működik, mintha még mindig szüksége lenne rám Mirának ahhoz, hogy döntéseket hozzon, pedig már nagyon régóta nincs. Teljesen elvihetnénk az interjúnkat a család irányába, Jimmy azonban ennél figyelmesebb, és ez az egész nem egy Liam Payne-Mira Hemmings, plusz a trónörökösök interjúként lett meghirdetve, és látom, hogy Mira is feszeng, úgyhogy szépen lassan visszaterelődnek a dolgok hozzánk, és a zenéhez, megspékelve két barátságos, vicces kismanóval, akik a Guillermo által hozott ajándékokat pakolgatják át az egyik helyről a másikra, majd Ari megáll Jimmy előtt, és érdeklődve fürkészi a szakállát, mígnem a műsorvezető az ölébe nem veszi, és hagyja, hogy megtapogassa. Azon tűnödök, hogy remélem egyszer az én gyerekeim is ezt fogják csinálni, hogy ha esetleg olyan önző leszek, hogy nem akarom megmutatni őket a világnak, akkor majd jönnek és bemutatkoznak maguktól.
- És mi a helyzet a lányokkal, srácok? Mármint azok a srácok, akik még nem kezdtek el szaporodni - mindannyian nevetünk, míg bennem feléled valami furcsa érzés. Miért ne mondhatnám el, hogy van valakim? Azt senki nem fogja tudni, hogy nem szeretem, de a világ legalább nem egy béna alakként fog látni, aki hónapok elteltével is ugyanazért a lányért kesereg. Jimmy valószínűleg megérzi, hogy szólni kívánok, mert az első kérdését hozzám intézi.
- Niall? Az előző barátnőd nagyon helyes lány volt, de nem működött a kapcsolatotok, ugye? Sikerült már túllépned rajta?
Igen, Hazel nagyon helyes lány, és minden a maga tökéletességében igenis  tökéletesen működött köztünk minden addig a szörnyű napig.
Érzem magamon Mira tekintetét, és azt is, ahogy azt sugallja felém, hogy tartsam csukva a szám és térjek ki valahogy a válasz alól, de eszemben sincs, helyette elvigyorodok, mintha nyálasan boldog és szerelmes lennék.
- Igen, sikerült - bólogatok - van egy kapcsolatom alakulóban, nagyon kedves, és gyönyörű lány. Boldog vagyok.
Horan, te hazug szarházi.
A válaszokat visítozás kíséri, míg én magam körül érzem a fiúk döbbenetét, Zayn tekintetét magamon, Mirából pedig szinte sugárzik a csalódottság, a harag, és az ítélkezés. Tudom, hogy nem kedveli Celeste-et, nincs rá különösebb oka, csak az, hogy nem Hazel. Nekem is ez az egyetlen bajom vele.
- Nahát, ezt azt hiszem mindannyian örömmel halljuk!
Szerényen mosolygok, majd úrrá lesz rajtam a megkönnyebbülés, amikor Zaynt és Harryt kezdi kérdezgetni, akik a maguk módján igazán őszintén elmondják, hogy nagyon boldogok a barátnőikkel.
Hát persze, hogy azok.
Az interjú végéig, miközben néha benyögök valamit válaszok gyanánt, és nevetgélek a fiúk megjegyzésein az ikrek között ülök, és ide-oda pakolgatom a játékokat, amiket a kezembe nyomnak. Máris rosszul érzem magam, sőt, szavakkal kifejezhetetlenül borzalmasan, melyet csak fokoz az, hogy amikor véget ér a műsor, és kikapcsolnak a kamerák, a színfalak mögött Celeste karjai a nyakam köré fonódnak, és a száját az enyémre tapasztja.
- Nem hiszem el, hogy ezt csináltad! - fogja az arcom a kezei közé sugárzó mosollyal, apró, csillogó kis könnycseppekkel a szeme sarkában, miközben rúzsos ajkait újra és újra a számhoz nyomja.
Én sem hiszem el.
Erőtetten nevetek, megpróbálom viszonozni a csókjait, és a sugárzó, gyönyörű mosolyát, de Mira a karjában Noahval elsiet mellettem, és igazán haragosnak tűnik.
- Ne haragudj, Bébi, de gyorsan mondanom kell valamit Mackenzie-nek - ezúttal én fogom meg az arcát, és húzom magamhoz egy hosszabb csókra, hogy ha esetleg kérdezni akar valamit, azt elfelejtse, így amikor elhúzódok csak fátyolos tekintettel bólogat, én pedig elengedem, és az öltözőbe sietek.
Éppen Noah-t pelenkázza át, de ez nem akadályozza meg abban, hogy rám szegezze a híres gyilkos tekintetét, amit már talán évek óta nem láttam.
- Mack, most mi a baj?
- Semmi - vágja rá pont olyan hangon, hogy tudom, pokolian haragszik rám. - Egyáltalán semmi, csinálj amit akarsz, Niall, kürtöld szét a világban, hogy milyen boldog vagy egy olyan lánnyal, aki iránt semmit nem érzel, és te is tudod, hogy heteken, vagy talán napokon belül megszabadulsz tőle! Menj, csinálj csak hülyét magadból, amíg rajtad kívül mindenki arra törekszik, hogy Hazel meggondolja magát!
- Mi lenne, ha eldöntenéd, hogy mit vársz tőlem? - vágok vissza haragosan, mert felbosszant, hogy így beszél velem, rólam. - Mert ha kimutatom, hogy hiányzik, akkor az a bajod, most meg az, hogy próbálok túllépni rajta! És honnan veszed, hogy szakítani fogok vele? Csak próbálkozok, Mackenzie, mert nem csak ti érdemeltek ilyen felhőtlen boldogságot!
- Teljesen igazad van - motyogja makacsul - de gondolkozhatnál, mielőtt hülyeséget csinálsz, Nialler, és ebbe belerángatsz másokat is.
Tudom, hogy igaza van, éppen ezért nem ismerem be, hanem dühösen feltépem az ajtót, és elrongyolok Aria és Liam mellett, aki meglepetten hőköl hátra, és nézi, ahogy végigtrappolok a folyosón, vissza a barátnőmhöz, akit már csak azért is muszáj megpróbálnom szeretni, hogy végre egyszer ne Mirának legyen igaza.

Sziasztok!
Tudom, hogy múlthéten azt mondtam, próbálom úgy alakítani a dolgaimat, hogy a blog ne érezzen meg belőle semmit, de már a hét közepén rájöttem arra, hogy ez nem fog menni, mivel az agyam olyan szinten túlterhelődött, hogy abszolút nincs kapacitásom még csak gondolkozni se a történeten, nemhogy írni azt. Az utóbbi időben megint azt éreztem, hogy egyre csak süllyedek lefelé, egyre gyengébbek a részek, és ezt nagyon utálom, mert tudom, hogy lehetnének sokkal jobbak is, ha nem csak este 10-kor tudnék elkezdeni írni addig, amíg a fejemre nem esik a telefonom. A héten konkrétan egyetlen normális sort sem tudtam kipréselni magamból, elkezdtem valamit, csak azért, hogy legyen, és ma amikor hazaértetem nekiültem, hogy folytassam, de minél tovább jutok, annál inkább azt érzem, hogy mennyire utálom azt, amit jelenleg írogatok, mert nincs semmi értelme, üres mondatokból áll az egész. Ne haragudjatok, de ezt ma nem fogom feltenni, és azt sem tudom, hogy jövőhéten teszek-e ki új részt. Igyekszem, de hogy őszinte legyek, mostanában nagyon nem élvezem az írást, és egyre inkább megbánom, hogy belekezdtem ebbe a blogba, Persze, nem fogom félbehagyni, mert az nem én lennék, és nem is csapom össze a végét, de jelen pillanatban az egész csak egy nagy púp a hátamon, egy plusz dolog, amin idegesíthetem magam.

N.x

43.rész

Sziasztok!

Megint csak nem írtam nektek egy ideje, és nem is válaszoltam a kommentekre. Elég sűrű heteken vagyok túl, volt itt minden, cserediák, Bécsbe utazás, előrehozott angol érettségi, Harry Styles, és most, hogy talán tudnék egy nagyobb levegőt venni jön az évvége. Igyekszem úgy alakítani a dolgaim, hogy a blog ne érezzen belőlük semmit, de nem tudom megígérni, hogy nem lesznek csúszások, vagy sebtében összedobott részek.

N.x

 

 Niall Horan

Sok minden megváltozott, egy kicsit mégis minden ugyanolyan, mint régen, erre akkor jövök rá, amikor az időt azzal ütöm el a repülőgépen ülve, hogy színem szerint válogatok egy csomag M&M's-t, míg a többiek egymást kiabálják túl körülöttem. A levegőben a régről jól ismert izgatottság uralkodik, a beszélgetés alapzajába néha belehasít egy-egy kisbabás sikoltás, és Louis nevetése, miközben az ölébe pakolt játékokkal hülyéskedik. Olyan jó hangulat van, amilyen mindig, ha mi mindannyian együtt vagyunk, de én egy kicsit már megint nem találom a helyem. Befejezem a cukorkák szortírozását és felpillantok, hogy lássam, ahogy Harry és Casey nevetve beoldalaznak a konyhából. Próbálnak nem feltűnőek lenni, egyrészt mert Harry nem az a típusú ember, aki képes mindenki előtt enyelegni a barátnőjével, másrészt mert én jelen vagyok, és ettől mindenkinek megváltozik a viselkedése, ettől függetlenül azonban a kezét a lány derekán tartja, és miközben beszél hozzá olyan a tekintete, hogy tudom, ha ezt látnák a rajongóink teljesen megőrülnének. Elfordítom a fejem, semmi baj nincs azzal, hogy boldogok, Haz igazán megérdemli, de nem akarom bámulni őket, mert Case pillantása eszembe juttatja Hazel tekintetét, amikor beismerte, hogy viszonozza az érzelmeim, még ha nincs is igazán tisztában azzal, hogy mi az, amit éreznie kell. Az emlék egy pici mosolyt csal az arcomra, és az már nem is tűnik el olyan gyorsan, mint korábban, sőt, szélesedik, amikor a keresztlányom egy plüssel a kezében, ezerwattos mosollyal az arcán elindul felém, hogy szeretetteljesen fejbe húzzon vele, amikor lehajolok, hogy az ölembe vegyem.
- Szia Nyuszikám - nevetek, és megpuszilom a puha, kerek arcocskáját, közben az ujjammal átfésülöm a tarkóján kunkorodó szőkésbarna tincseket.
- Ni! - fordítja a fejét felém, és barna szemeivel vidáman fürkészi az arcom, melyre aztán ráhelyezi az apró, dundi kezecskéit.
Talán miatta, a testvére, és az édesanyja miatt értettem meg, hogy Hazel miért lökött el magától, és bár még mindig pokolian hiányzik és szenvedek nélküle, beismertem, hogy sosem érezném teljesnek az életem család, és gyerekek nélkül. Bármikor nagyon szívesen örökbe fogadnék gyerekeket, akármennyit, de szeretnék egy sajátot, akiben láthatom saját magam, és a párom, úgy, ahogy Ariában és Noahban egyre inkább látom a barátaimat.
Apró kezeivel az asztalra csap, ezzel szerteszét szórva a cukorkákat, és felmarkolva néhányat, melyeket azonnal a szájához irányít.
- Ne, ne, ne! - fogom meg gyorsan az ökölbe szorított kezét, és szétfeszegetem az ujjait, hogy kiszedjem közülük a cukorkákat.
- Ni, nem! - sikítja csapkodva, de így legalább szétnyitja a tenyerét, és elmarhatom a cukorkákat. Nem azért nem hagyom, hogy egyen néhányat, mert átvettem Mira borzalmas egészségmániáját, hanem mert túl picik, nem tudja rendesen megrágni őket, ezáltal könnyen félrenyelhet.
- Sajnálom, apróság, de ezt nem szabad - mormolom türelmesen, figyelmen kívül hagyva a többieket, akik felénk fordulnak.
- Mit művelsz a lányommal Horan? - szurkálódik Liam, majd hirtelen mintha szellemet látna megfeszül, elkerekednek a szemei, és a szája résnyire nyílik. Nem szellemet lát, csak a felesége libben be rövidnadrágban, és egy pólóban, ami szabadon hagy egy széles sávot a hasából. A tekintetét az ölemben ülő dühös lányára vezeti, és kissé lebiggyeszti az alsó ajkát, miközben leguggol elénk.
- Mi a baj, picurkám? - gügyögi, és kiveszi a kezemből Arit. Csak egy pillantást vet a körülöttünk szétszóródott cukrokra és az arcán elnéző mosoly jelenik meg.
Elkezdem összeszedni a szétszórt, színes bogyókat, és közben felpillantok Liamre, aki éppen a szemét dörzsöli kábultan. Megértem, ugyanakkor nem is, mert hát Mira csak a felesége, és az egy dolog, hogy én, meg a többiek meglepődünk azon, hogy két teljesen egészséges kisbaba kihordása után is csinosabb, mint bármelyik fitness mániás nő, aki a fél életét az edzőteremben tölti, de ő azért nyilvánvalóan gyakrabban látja kevesebb ruhában, mint mondjuk én.
- Mit bámulsz, Payno? - húzom csibészes mosolyra a szám, visszavágva a korábbi, kissé kárörvendő kérdésére.
- Téged - reagál gyorsan elismerően hümmögve - olyan gyönyörű vagy, Nialler, imádom ahogy ez a rövidnadrág kiemeli a fecskéd körvonalát.
A többiekkel együtt kirobban belőlem a röhögés, ugyanakkor az arcom kissé el is vörösödik, köszönhetően a híresen sápadt ír bőrömnek. Lejjebb rángatom az ócska, szürke rövidnadrágom, és felkapok a padlóról egy szem cukrot, mielőtt Noah tenné meg.
- Javíthatatlanok vagytok - jegyzi meg nevetve Mira, és a javíthatatlan férje ölébe ülteti a kislányukat.
- És ez még csak a kezdet - dől hátra széles mosollyal az arcán Louis, és amikor Noah kíváncsiskodva megáll fölötte felkapja, és emelgetni kezdi.
Legalább háromszor pásztázom át a környéket elszóródott cukorkáért kutatva, majd amikor nem találok egyet sem eltüntetem a zsebemben a zacskót, és lassan odaballagok életem nagy szerelméhez, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért megakadályoztam, hogy megfulladjon.
- Ari - guggolok le elé, és elnyújtott hangon megszólítva addig piszkálgatom a lábacskáit, melyeket majdhogynem erőszakosan dobál, míg rám nem néz. Vagány, és makacs kiscsaj, a jövőben a fiúknak meggyűlik majd a baja vele, de ez nem is baj.
- Nem! - ejti ki kristálytisztán, és a kezével legyezve próbál elhessegetni a közeléből.
- Mondd csak meg neki, Kincsem! - biztatja az apja, és cinkosan összenéz Mirával.
- Ne haragudj már, tudod, hogy Keresztapu csak jót akar neked - gügyögök lebiggyesztett ajkakkal, bociszemekkel, valójában azonban nagyon is komolyan veszem ezt a bocsánatkérést, még ha a sértett csupán másfél éves is. Nem bírnám elviselni, ha túl sokáig haragudna rám, még ha ez a harag csak egy kis duzzogás is néhány nyamvadt, színes cukorkáért.
Legszívesebben azt mondanám, hogy ha megbocsájt adok neki valamit, hiszen a táskámban van rágcsálnivaló kifejezetten kisgyerekeknek, de Mira utálja ezt, én pedig nem tervezem keresztbe húzni azt, ahogy neveli a gyerekeit, szóval enélkül kell kiharcolnom a bocsánatát.
- Kérlek szépen - nézek a kislány szemébe - nem akartalak megsérteni, nagylány, ne haragudj!
A kezeim közé veszem a kis praclijait és megpuszilom a szétnyitott, aprócska tenyereket, melyekkel egy pillanattal később már belém kapaszkodik, és a fejecskéjét a vállamra hajtja. Hallom a lányok tipikus, lányos sóhajtását, és elcsípem Liam mosolyát, amikor felemelkedek a lányával a vállamon, és átölelem. Tényleg ezt akarom én megvonni magamtól egy lány miatt?
Leülök Louis mellé, a játékok közé, és mosolyogva nézek le Noahra, aki kuncogva elterül a mellkasán, és kinyújtja felém az egyik dundi kezecskéjét. Dehogy akarom ezt megvonni magamtól, de ő is pokolian hiányzik. Nem lehetne, hogy történjen valami csoda, és mindkettőt megkaphassam?
- Niall - megrezzen a szemhéjam, és amikor kinyitom a szemeim Mirával találom szembe magam, a látóteremben  pelyhes, szöszi hajszálakkal.
- Nem aludtam - motyogom rekedt hangon, és a kezemet a mellkasomon igenis alvó gyerek hátára helyezem.
- Tudom - simogatja meg mosolyogva az arcom - menjetek be pihenni, vagy tedd le Arit és gyere vissza hozzánk.
Aprókat bólintok, és óvatosan felemelkedek, nehogy véletlenül felébresszem a kislányt. Körbenézek, a többiek kb még mindig ugyanabban a helyzetben vannak, csak csendesebbek, Harry Casey vállára borulva szuszog, Liam úgy tűnik, valamin nagyon gondolkozik, miközben a telefonján pötyög, Zayn pedig minket néz, és amikor összetalálkozik vele a pillantásom elmosolyodik. Tudom, hogy min gondolkozik, már megint rajtunk, és azon, hogy hogyan lehetne javítani a jelenlegi helyzeten, de én hónapokig csináltam ezt, és nem jutottam semmire, neki nem kellene emiatt gyötörni magát. Mira felébreszti Louist is, aki hozzám hasonlóan elaludt, illetve nem aludt el a padlón az ikerpár másik tagjával a mellkasán. Egyszerre tápászkodunk fel, és indulunk a kialakított szobák felé, de én útközben megtorpanok annál, amelyiket nem olyan régen Hazellel együtt foglaltam el.
- Lou - szólítom meg halkan - ne vidd be, itt maradok velük.
A szemeit dörzsölgetve bólogat, és miután leteszem az ágyra Ariát finoman mellé helyezi az édesen szuszogó kisfiút, és megsimogatja mindkettőjük fejét. Látok a szemében megvillanni valamit, egy csöppnyi szomorúságot talán, mert bizonyára a saját fiára gondol, és arra, hogy őt nem ő takargatja be minden este, de gyorsan eltűnteti ezt, és visszavarázsolja a szokásos mosolyt az arcára, miközben megpaskolja a vállam, majd magamra hagy a két kicsivel. Álmos vagyok, és nincs kedvem most visszamenni, szóval felhajtom az ágytakarót és bebújok alá, majd óvatosan kihúzom a két összekucorodó baba alól is, és betakargatom őket. Megnyugtató a halk szuszogásuk, és az is, hogy a szüleik kérdés nélkül rám merik bízni őket. Mosolyogva megsimogatom a pelyhes hajukat, és a dundi arcocskáikat, miközben egyre laposabbakat pislogva rajtuk tartom a tekintetem. Már éppen elszunnyadnék, a karjaim közt a két aprósággal, amikor halkan kattanva kinyílik az ajtó, és a kintről szűrődő fényben látom megvillanni Mira hosszú, szőke tincseit. Felé biccentem a fejem, mire mosollyal az arcán besétál, és leül az ágy másik szélére, hogy fölém hajolva szemügyre vegye az édesen alvó csemetéit.
- Nem kell aggódnod miattuk, minden oké - suttogom, és ráadásként megsimogatom a hüvelykujjammal a kezét.
- Egy pillanatig sem aggódtam - mosolyog rám, és összekulcsolja az ujjainkat. - Jól vagy, Nialler?
- Persze - viszonzom a mosolyát - végre minden a régi.
Nem válaszol, csak mosolyog, és megsimogatja a hajam, mintha én is a gyereke lennék.
- Alig várom, hogy lássalak titeket a színpadon - húzza fel a lábait, és törökülésben elhelyezkedik mellettem - a srácok imádni fogják.
- Neked nem hiányzik? - kérdezem, mintha nem tudnám a választ. Nem, mert a kutyáját és a testvérét leszámítva itt van minden ezen a repülőn, ami igazán boldoggá teszi.
- Néha - vonja meg a vállát - de számomra úgy tökéletes minden, ahogy most van. Tudod, nem akarok semmi más lenni még egy ideig, csak az anyukájuk, és Liam felesége.
Aprót bólintok, persze, hogy tudom, mindenki tudja, akinek van szeme, és nyitva tartja, és mindenki ilyen nőről álmodik, akinek nem csak szeme van, hanem agya is.
- Hagylak aludni - tápászkodik fel.
Inkább megkérném arra, hogy ne, hanem maradjon itt és beszélgessen velem valamiről, aminek még csak nyomokban sincs köze Hazelhöz, végül mégis hagyom, hogy elmenjen, és kiélvezzen néhány órát a gyerekei társasága nélkül.
Sokáig nézem őket, szerencsére olyan mélyen alszanak, hogy nem zavarja őket, meg amúgy is túl kicsik még ahhoz, hogy zavarba jöjjenek az ilyesmitől. Megállás nélkül jár az agyam, és ezen még a kintről behallatszó hangfoszlányok se segítenek, nem zökkent ki semmi, és ebben az ágyban fekve újra előjőn a hiányérzetem, és az emlékeim, ugyanakkor két szuszogó gyerekkel magam mellett azt a gondolatot sem tudom kiűzni a fejemből, hogy mi a franc bajuk van azoknak az embereknek, akik nem akarnak szülők lenni? Persze, mindenki más, mindenkinek más a fontos, és ez rendben van, ez a világ rendje, de akkor sem értem. 
Valamikor elnyom az álom, és amikor legközelebb felébredek Liam épp átsétál a másik szobába, a mellkasához szorítva, gyengéden ringatva a nyöszörgő kisfiát, és mielőtt becsuknák az ajtót azt is hallom, hogy Mira halk, megnyugtató hangon beszélni kezd hozzájuk.
A hasamra fordulok és beletemetem az arcom a párnába, fogalmam sincs, hogy hány óra lehet, és nem is akarom igazán tudni, csak azt szeretném, hogy minél hamarabb leszálljunk, és tényleg minden visszatérjen a rendes kerékvágásba. A turnézós, éjszakázós, őrültködős kerékvágásba.
Már meg sem lep, hogy korábban ébredek fel, mint bárki más, azonban amikor elvánszorgok a puccos, repülőgépi étkezőig és konyháig, az igenis meglep, hogy Zayn az asztalnál ül, és valami gumiból készült cuccot lógat egy bögrényi forró vízbe, miközben a telefonját nyomkodja.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezem rekedten, nyűgösen, félig csukott szemekkel.
- Teát - rezzen össze, és majdnem beleejti a telefont a... Nos, a teájába, ezek szerint.
- És ez hogy működik? - bökök a műanyag cuccra, ami sokkal inkább hasonlít valami bizarr, perverz játékszerre, mintsem valamire, amivel teát lehet készíteni.
- Ott van a pulton a tea - bök a fejével egy csomag rózsaszín virág, meg levél felé, aminek a csomagjára tényleg az van írva, hogy tea, méghozzá cseresznyés. - Bele kell tenni ebbe a cuccba - lengeti meg a micsodáját.
- Finom? - vonom fel a szemöldököm, válaszul elnyújtott, helyeslő hümmögést hallat.
- Aha, Haze... - ahogy kibukik a név a száján elhallgat, és a tarkójához nyúl, én meg gyorsan úgy teszek, mintha nem állna égnek minden szőrszálam már csak a nevétől is.
- Szereti? - kérdezem könnyed hangon, miközben felpattanok, hogy elővegyek egy bögrét és kanalat.
- Igen, nagyon - dobja el a saját kanalát, csak hogy a csörömpölés miatt ne álljon be kínos csend még egy pillanatra se.
Töltök ki a vízforralóból magamnak vizet, majd figyelem, ahogy szétszedi a gumis tojást, kidobja a benne lévő elázott levéltörmelékeket, és újakat szed bele számomra. Amikor beledobja a bögrémbe, és a tiszta víz sötét rózsaszínné színeződik már látom, hogy hogy működik a cucc, és a felszálló gőz kellemes illatából, meg abból ítélve, hogy Hazel szereti, engem is igazán érdekelni kezd, hogy milyen lehet. Miután rakok bele édesítőt leülök Zayn mellé, aki még mindig a telefonjába mélyed, és belekortyolok a teába.
- Hogy van? - kérdezem, mire zavartan felkapja a fejét.
- Ki?
- Akivel beszélsz - biccentek a fejemmel a telefonja felé - Gigi, Hazel, az anyukád, Waliyha...
- Jól - köszörüli meg a torkát - jól van Haze, meg anya is.
Biccentek, és iszok még egy kortyot. Tényleg finom, tipikusan olyan, mint amit Hazel szeret, édes, és különleges, egyáltalán nem olyan, mint a szokványos teák.
- Hogy haladtok a kiállítással? Meg a boksszal, és az egyetemmel...
- Jól - mondja megint szűkszavúan, én meg nagyot sóhajtok, és alig észrevehetően megvonom a vállam. Ha nem akar beszélgetni, hát nem akar, az ő baja. Végül mégis megered a nyelve. - Nagyon ügyes, most már képes megvédeni magát, úgyhogy egy picit feléledt az önbizalma. Megbeszélték Gigivel, hogy az őszi divathetek után vele megy Amerikába a szünet végéig, G beszervezte 1-2 fotóshoz, hátha megtetszik neki ez a szakma.
Nem bírom elképzelni Hazelt divatfotósként, de ezt nem mondom ki hangosan, csak mosolyogva bólintok, mert ezt leszámítva nagyon jól hangzik a program. Imádni fogja Amerikát.
- November elejére elkészülünk - teszi hozzá - és a hónap végén elárverezik a munkáinkat, a befolyt pénzt szervezeteknek adjuk, Hazel is.
- De - nyitom el a szám - tudod, hogy neki is szüksége lenne rá?
- Ne aggódj, megtanultam hogyan járjak egy lépéssel előtte, kapni fog a pénzből, de ragaszkodik hozzá, hogy az összeset eladakozzuk, már kiválasztott egy szervezetet.
Nem kell túl sokat gondolkoznom azon, hogy vajon milyet, de elbűvöl, hogy milyen jószívű, és önzetlen. Nem kérdezek többet róla, és így Zayn sem beszél, de a telefonja fel-felvillan, és olyankor azonnal odakap, hogy gyorsan válaszoljon.
- Kifizetem a diákhitelét, és a maradék tandíját - mondja hirtelen - a befolyó pénzből, így tud majd félretenni.
- Ne - rázom meg a fejem - add oda neki, a tandíjt meg a hitelt én fizetem, de nem kell tudnia róla, mondd csak azt, hogy abból a galériás pénzből van.
Nem válaszol, csak szűkszavúan bólint egy aprót, és megveregeti a tarkóm, miközben feltápászkodik.
Fogom a teám, elcsípem az egyik légiutaskísérőt és kérek reggelit, majd visszamegyek a repülő központi részébe, és levetem magam az egyik kényelmes ülésbe az ablak mellett. Miközben várok kinézek rajta, és ez persze, hogy megint Hazelt juttatja eszembe, azt, ahogy rátapadt az üvegre, amikor felszálltunk, és álmélkodott. Korábban én is ilyen voltam, de most már nem hoznak lázba sem a szép repülők, sem a kilátás, mert túl sokszor láttam ahhoz, hogy megszokottá váljon mindez, és már ne lássam a szépet benne, pedig az. Talán az életemben is azért nem látom a szépet nélküle, mert megszokottá vált egy boldogtalan, vagy talán inkább csak kevésbé boldog, lézengő állapot, amiben elfojtom a jó dolgokat, pedig itt vannak, sosem hagytak el.
- Jó reggelt - csoszog ki Mira pizsamában, amikor én éppen beledöföm a villám egy falat rántottába. Már most mosolyog, és miközben elhalad mellettem megsimogatja a karom. Fáradt, úgy dörzsölgeti a szemeit, mint egy gyerek, de ennek ellenére jó kedve van, és amikor tovább sétálva összetalálkozik a zuhanyzóból épp távozó Zaynnel rá is ragyogó mosolyt villant. Készít magának is egy teát, majd visszasétál hozzám, és leül a mellettem lévő üres helyre.
- Jól aludtál? - kérdezem, közben a feje tetejéhez nyúlok, és a helyére igazítok egy kósza hajtincset.
- Aha - fojt el egy ásítást - csak keveset, későn feküdtünk le, az ikrek viszont mindjárt kelnek.
- Ha gondolod vigyázok rájuk - ajánlom fel azonnal, de mosolyogva megrázza a fejét.
- Hamarosan úgyis leszállunk, már nem érdemes visszaaludnom - a vállamra hajtja a fejét és kipillant az ablakon, velem ellentétben ő látja még a szépséget az alattunk húzódó kissé sötét felhőtömegben, mert a tekintete hosszú ideig elidőzik rajtuk.
- Mack - szólítom meg - Ednek holnap este lesz egy koncertje LA-ben, nem lenne kedved velem jönni?
Kis híján lefejel, amikor felkapja a fejét, és olyan izgatott mosoly árad szét az arcán, mintha évekig arra kellett volna várnia, hogy elmenjen erre a koncertre.
- De! - ugrik a nyakamba. - Még szép, hogy van hozzá kedvem!
Elnevetem magam az izgatottságán, és azon, ahogy tapsikol meg fészkelődik, bár valószínűleg nem a koncert teszi ennyire boldoggá, hanem az, hogy csinálni akarok valamit vele, valami olyat, amihez ki kell dugni az orrunkat a négy fal közül és megmozdulni. Nem is emlékszek rá, hogy mikor csináltunk valamit utoljára így, csak ketten, házon kívül, a gyerekei nélkül, de azt hiszem, itt az ideje, hogy tényleg visszatérjünk egy kicsit a régi szép időkhöz, és újra megtanuljam élvezni az egyedüllétet, meglátni a szépet az olyan régi dolgokban, mint a barátságaim, az utazás, és az életem. Nem vagyok 90 éves, minden szörnyűséget megélt idős úr, aki semmi mást nem vár már, csak azt, hogy meghaljon, a java még csak most jön. 

42.rész

Talán direkt csinálom, vagy talán nem is tudok róla igazán, hogy mit teszek, amikor elsődleges bejelentkezés nélkül  leparkolok Zayn kis vityillója előtt, és beengedem magam a kapun. Nem tudom, hogy itt van-e Hazel, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, de már nem bírom tovább, ha itt van, látnom kell, ha nincs, beszélnem kell vele róla Zaynnel, hogy mondja el hogy van, mit csinál, izgul-e a hamarosan megkezdődő új, utolsó tanéve miatt, hogy megy neki a boksz, és hogy hiányzok-e neki. Kopogok, majd toporogva álldogálok az ajtó előtt, még ki kell találnom, hogy mit mondok, mit akarok olyan sürgősen, hogy telefonálni se volt időm. A gyomromban valami bizsereg, és minden szőrszálam égnek mered, most már tudom, hogy itt van, és bepánikolok, mert mi van, ha ez az egész máshogy sül el, mint ahogy gondoltam? Ha csak egy kissé kínos, de kedves köszönés helyett kiborul, kiakad, és esetleg elküld? Nem tudnám elviselni.
Aztán egyszer csak, éppen amikor arra készülök, hogy hátat fordítsak, kitárul az ajtó, és Zayn kikerekedett szemekkel futtatja végig rajtam a pillantását.
- Hát te meg mit csinálsz itt?
- Szia - emelem meg sután a kezem, és beoldalazok mellette - téged is jó látni, Zayn haver, mindig olyan barátságosan fogadsz - veregetem meg a vállát, és próbálok igazán megnyerően nézni rá.
-  Aha - pillant az emeletre vezető lépcső irányába, majd egészen lehalkítja a hangját - mit szeretnél, Nialler? Hazel fent van, és szerintem nem szeretne találkozni veled.
- Nem tudom - nyelek nagyot - csak látni akarom.
- Rajta vagyok az ügyön, tesó, de ha most lehívom és szembesítelek titeket egymással az marha ciki lesz.
- Mert nem ugorhatok be a barátomhoz, akinél véletlenül ott van egy másik barátja? - vonom fel a szemöldököm.
- Aki véletlenül pont a te exed, ugye? - suttogja kissé szarkasztikusan. - Ígérem, hogy megoldom, hogy összefussatok, de ne..
Ebben a pillanatban egy bozontos, perzsához hasonlító gyönyörű, szürke macska rongyol le a lépcsőn hangosan nyivákolva, és valami oknál fogva miután kellőképp összeszőrözi Zaynt az én lábamat veszi célba, ekkor pedig meghallom a hangot, amit hetek óta nem hallottam.
- Szergej! - kiáltja kissé bosszúsan. - Nem szabad, cica, gyere vissza! - vágtat le néhány lépcsőfokot, mielőtt felemeli a fejét, hogy szétnézzen a lábamhoz dörgölő, doromboló macska után kutatva. Amikor meglát megdermed, és a gyönyörű, puha ajkai résnyire nyílnak, mielőtt lesütné a tekintetét az arcát a haja mögé rejtve.
- Így - morogja Zayn, és bosszús pillantást vet rám.
Ide-oda hánykolódik a szívem a mellkasomban, az elmúlt hetekben néha azt hittem, hogy képes leszek túllenni rajta, de ez az állapot csak kb 1-2 percig tartott, amikor épp elfoglaltam magam valamivel, most viszont minden újult erővel tör fel. Nem kellett volna idejönnöm, életem egyik legnagyobb hülyeségét csináltam.
- Ó - nyögöm ki idétlenül, hogy úgy tűnjön, mintha meglepne a lány jelenléte - Szia.
- Szia - motyogja, majd megköszörüli a torkát, és hirtelen leszalad a lépcsőn, hogy felkapja a kényeskedő macskáját a lábam mellől. - Bocsi, Z, nyitva hagytad az ajtót és amikor nem figyeltem rá kirohant.
- Nagyon szép - vágok közbe, mielőtt Zayn válaszolhatna. - A tiéd?
- Aha - hümmögi, és a mellkasához szorítja a vergődő állatot. Borzasztóan kínosan érzi magát, látom rajta, én pedig minél tovább nézem az arcát annál több emlék tódul a fejembe attól kezdve, amikor először megláttam, addig a pillanatig amíg ki nem szállt a kocsimból, és az életemből. Elszorul a mellkasom, és erős késztetést érzek arra, hogy a lábai elé leborulva könyörögjek azért, hogy jöjjön vissza hozzám, mert egyszerűen nem tudom elképzelni mással az életem, és az, amit mostanában folytatok nem is igazán élet, csak létezés, néhány kósza boldog pillanattal, mint amikor az ikrek megsimogatnak, vagy rám villantják a foghíjas mosolyukat. El kell mennem innen, mert gyűlölöm itt látni ebben a házban, Zayn cuccai között, mert tudom, hogy mostanában több időt tölt itt, vele, mint bárki mással.
- Haze - szólítom meg hirtelen, de magam sem tudom, hogy mit akarok mondani. Nagy, kerek szemeivel egyenesen az arcomba néz, és Zayn is csak bámul, míg én idétlenül tátogok, de hang nem jön ki a számon. - Ne haragudj a múltkoriért, kérlek, borzasztóan sajnálom, nem akartalak felzaklatni, csak nem igazán voltam magamnál - nyögöm ki, és közben kelletlenül dörzsölgetem a tarkóm.
- Nem haragszom - húzza picit felfelé a száját - remélem, hogy minden rendben veled.
Őszinte akarok lenni vele, és megmondani, hogy nem, csak baromi jó színész vagyok, de Zayn úgy áll mögötte, mintha egy maffiavezér lenne, és figyelmeztetően pillant rám. Akármit is mondott eddig arról, hogy a barátnőm jól van, most látom az arcán, hogy hiányzok neki, pont annyira, amennyire ő nekem, csak egészen eddig kizárt az életéből, helyettesített egy macskával, meg azzal, hogy bokszol, és éjjel-nappal festeget meg fotózik, de ezek a dolgok sosem fogják sem helyettesíteni, sem pótolni azt, ami köztünk volt. Utálom azért, amiért ezt teszi velem, mert amit csinál az teljesen felesleges, nem akarok mást, ő sem, akkor minek ez a szarakodás?
Válaszul csak aprót biccentek, és segélykérően pillantok Zaynre, hogy gyorsan mondjon valamit, és elmehessek, mert nem bírok itt lenni, nagyon rossz ötlet volt idejönni.
- Odaadom a mappát - veszi a lapot, és amikor kezd nagyon feszültté válni a csend elkezd mozgolódni, és mindenféléről hadoválni - de jó lenne, ha minél hamarabb visszahoznád, mert néhány dal befejezetlen, és ha rám tör az ihlet tudod mi van. Ha van ötleted nyugodtan belenyúlhatsz akármelyikbe, és szerezhetnél hozzájuk valami alapot, a lapokra fel van írva, hogy hogy képzelem el őket, gyors, vagy lassú... - magyarázza,  és felkap egy papírokkal teli fekete mappát az egyik szekrényről, amiben teljesen biztos, hogy nem a dalszövegei vannak, de hülye lennék megszólalni. - Kell a gitárom is?
- Nem - röhögöm el magam kelletlenül - talán találok otthon néhányat.
Valami feszült mosolyféleségre húzza a száját, és Hazel is mintha reagálna valamit, miközben a karjaiban elterülő macska hasát vakargatja.
- Csak gondoltam biztosra megyek - nyomja a kezembe a mappát.
- Kösz - biccentek aprót - akkor már megyek is, nem akartam zavarni, csak beszéltünk róla, hogy ideadod, és éppen itt mentem el, gondoltam bejövök érte - kezdek el az ajtó felé oldalazni.
- Bármikor - mosolyog rám.
- Akkor - vetek tétova pillantást életem nőjére - sziasztok. Jó volt látni téged, Hazel - jegyzem meg keserű mosollyal az arcomon.
- Téged is - motyogja, és esküdni mernék rá, hogy megremeg az alsó ajka. Sosem akartam őt sírni látni, és most sem akarom, hogy sírjon, de egyfajta szarkasztikus elégedettséggel tölt el, hogy a szenvedésem nem egyoldalú, és még ő is akar engem, hiába tagadja, és kínoz mindkettőnket.
- Menj csak fel - kapom el félfüllel - majd én kikísérem.
Óriási kedvet érzek ahhoz, hogy megjegyezzem, Hazelnek sosem voltak gondjai azzal, hogy önálló döntéseket hozzon, de befogom a szám, mert ez az ember nem én vagyok. Sután int nekem, mielőtt az állattal, aki a helyembe lépett visszamenne oda, ahonnan jött, miközben pedig felfelé lépdel észreveszem, hogy csupa festék a farmerja szára. Az én kis művészem.
- Mi volt ez, Niall? - terel ki maga előtt Zayn, és miközben a kapu felé sétálunk a hajába túrva kérdőre von. Nem tudok válaszolni, óriási gombóc van a torkomban, amit hiába próbálok lenyelni,  nem megy. Lehajtom a fejem, minden erőmmel azt a nyavalyás mappát szorongatom, amit a kezembe nyomott, és csak hogy lefoglaljam magam belelapozok. Tényleg dalok vannak benne, olyanok, amiket még sosem láttam. 
- Nem tudom - motyogom végül - csak látni akartam, de nem így. Nem tudom, hogy mit hittem.
- Sajnálom - sóhajt nagyot - tényleg, haver. Próbálom megpuhítani, de pont olyan makacs és önfejű, mint Mira, a kiállítás megnyitóján viszont díszvendégek lesztek, talán majd akkor jobban tudtok beszélgetni.
- Aha - hümmögöm - majd ugorj be a mappáért.
- Átnézheted őket - legyint - hátha te okosabb leszel néhánnyal, mint én.
Aprót bólintok, majd kissé ingerülten lenyomom a gombot a kocsikulcson, és akaratlanul is nagyot sóhajtva kinyitom az ajtót.
- Majd igyekszem - jegyzem meg - menj csak be hozzá, fessetek, vagy akármi, amivel megpróbál helyettesíteni.
- Hazel szereti ezt csinálni, Niall.
- Tudom - morgom keserűen - csak mióta engem kidobott úgy tűnik, hogy mást sem csinál.
- De - kel a védelmére - eljár otthonról, van élete, barátai, van egy macskája, akiről gondoskodik, szerinted ez nem jó dolog? Mit szeretnél, üljön otthon és sírjon?
- Nem - nézek a szemébe - csak még mindig nem értem, hogy én ebbe miért nem férek bele - csuklik el a hangom, úgyhogy kívágom a szegény kis járgányom ajtaját, és megpróbálok elmenekülni, de mielőtt becsaphatnám Zayn a kezének épségét kockáztatva megragadja.
- Niall - szólít meg különösen kedves, már-már lágy hangon, mintha egy hisztis gyereknek kellene szépen elmagyaráznia, hogy miért nem kaphatja meg amit akar. - Ő azt hiszi, hogy neked így jobb.
- Akkor közöld már vele te is, hogy nem! - csapok ingerülten a kormányra, és érzem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek. Akkora egy lúzer vagyok és annyira utálom ezt.
- Igyekszem, de neked kellene a legjobban tudnod, hogy milyen. Higgadj le, Niall, tudom, hogy nagyon fáj, és hiányzik neked, de még mindig neki van nehezebb dolga, próbáld meg ezt megérteni.
- Megértem - préselem ki szorosan az ajkaimon - hazamegyek, ide se kellett volna jönnöm.
- Sajnálom - sóhajt nagyot - mindent megteszek azért, hogy változzon a jelenlegi helyzet, Gigivel rengeteget beszélget mostanában, és Harry is próbálkozik. Talán ha látja majd, hogy nem olyan gyenge, mint amilyennek hiszi magát, és nem csak azért érdeklődnek utána az emberek, ami vele történt, lehet, hogy megváltozik a gondolkodása. Tarts ki, jó? És akármi van, ránk még mindig számíthatsz, nem csak Mira áll melletted.
- Mira nem az én oldalamon van - húzom mosolyra a szám, és a szemébe nézek. Mindketten tudjuk, hogy nem Gigi Hazel egyetlen barátnője, feltűnő, hogy ha váratlanul betoppannok hozzájuk vagy nincs otthon senki, vagy csak Liam a gyerekeivel, és a telefon is egyre gyakrabban jelez foglaltat. Nem bánom, a legkevésbé sem, az egyetlen dolog ami bánt az az, hogy mindebből én kimaradok, nem tudok már lassan semmit, és Mirának titkai vannak előttem.
- Itt nincsenek is oldalak - rázza meg a fejét - mindannyian ugyanazt akarjuk, hogy legyetek jól, és ha lehet, akkor együtt.
- Menj vissza hozzá - veszek nagy levegőt - ne hagyd egyedül.
Biztatóan és vígasztalóan megveregeti a vállam, majd még mielőtt bemenne az akarata ellenére oldalba szúr.
- Hiányzol neki - jegyzi meg az egyik lábáról a másikra állva.
- Tudom - nyökögöm a kormányt szorongatva. Ezért utálom annyira ezt a helyzetet, mert nem csak engem bánt, hanem saját magát is. Ha tudnám, hogy azért nincs velem, mert nem akar, vagy mert nem szeret, nehezen, de elfogadnám, így viszont nem megy. Két kézzel markolom a kormányt és mélyeket lélegzek, csak azért nem akadok ki, mert tudom, hogy Zayn figyel, és mert állítólag jobban vagyok, vagy legalábbis jobban kéne lennem, de attól, ahogy zavarba jött, és kínosan érezte magát a jelenlétemtől csak még pocsékabbul érzem magam. Persze, gyakran jött zavarba miattam, de nem így, ez a lány nem az én Hazelöm volt, még talpig festékesen sem, nem mintha én annyira önmagamként viselkednék az utóbbi időben.

Hazel Clark

Az ablakban lógok, de nem látok semmit, csak a két apró alakot, akik közül az egyik rohamosan beviharzik a kocsijába. Szinte érzem a feszültségét, már lent éreztem, amikor meglátott, sőt, talán már előtte is, a macskám pedig soha jobbkor nem statuálhatott volna példát, hogy bebizonyítsa, ő a főnök, nem pedig én. A szívem még mindig hevesen ver, a torkomban lévő gombóctól pedig nyelni sem bírok, szörnyű volt őt látni, és beszélni hozzá, mert csupán árnyéka önmagának, miattam. Addig állok ott, és figyelem, amíg el nem hajt, majd visszaülök a földre, ahol eddig is ücsörögtünk Zaynnel, és a kezembe veszem az egyik festéksprayt, de nem csinálok semmit, csak ülök azt forgatva, és vetek egy csúnya pillantást Szergejre, amikor nyalizva a lábamhoz dörgöli magát.
- Hagyd abba - tolom el magamtól - rossz cica vagy.
Nem nagyon veszi magára, mert továbbra is dorombolva simogatja a fejét a térdemhez, míg én egyre inkább összehúzom magam, és az összefújkált falat bámulom. Minden egyes vele töltött pillanat lepereg a szemem előtt attól kezdve, amikor először odaoldalazott hozzám, addig a pillanatig, amíg azt az utolsó lopott csókot meg nem kaptam tőle. Mire észreveszem magam már halkan hüppögve sírok magamat átölelve, a macskám pedig olyan igazán értetlen arccal mereszti rám a szemeit, majd a fejét a lassan kinyíló ajtó felé fordítja, és odanyargal, amikor belép Zayn. Gyorsan megpróbálom eltűntetni a sírás nyomait, de a könnyek még mindig csordogálnak az arcomon, és nem tudom megállítani a tüdőmből előtörő rázkódó hüppögést.
- Haze? - válik aggodalmassá a tekintete. Leguggol elém, és lefeszegeti az ujjaim az arcomról, hogy jobban szemügyre vegyen. Végül nem szól semmit, csak leül mellém és átölel, a karjait gyengéden, óvatosan fonva körém, mintha törékeny lennék, pedig nem, csak azért csinálja, mert azt hiszi, hogy nem bírom elviselni az érintést, pedig a legjobban most arra van szükségem.
- Miért kell ezt csinálnotok? - kérdezi halkan, a hajamat simogatva. - Olyan egyszerűen meglehetne oldani ezt az egészet.
Nem szólok, nem tudom, hogy mit mondhatnék, és nem is igazán akarok mondani semmit, csak szipogva belefúrom az arcom a dohányfüst illatú drága pólójába, és mélyen beszívom az illatot, ami az utóbbi hetekben mindent pótolt számomra.
- Mondhatok valamit? - kérdezi óvatosan eltolva magától, de nem várja meg, hogy bólintsak, azonnal belevág. - Egyáltalán nem értem, hogy miért jó ez, hiszen szeretitek egymást, Niall megőrül érted, és tudom, hogy te is szereted, ha nem így lenne nem sírdogálnál. Akkor mégis mi a baj?
- Nem ilyen egyszerű - bököm ki nehézkesen, az ölembe húzva a macskámat.
- De - néz a szemembe - pont ilyen egyszerű, csak mi mindent túlbonyolítunk.
Szipogva hajtom a fejem a vállára, belefáradtam abba, hogy megmagyarázzam, miért nem működnek olyan egyszerűen ezek a dolgok számomra, mint mások számára, és miért nem akarom, hogy Niall a részese legyen ennek. Mindegy, hányszor mondom el, úgysem fogja senki úgy megérteni, ahogy én, mert ez az én életem, az én valóságom, egyedül nekem kell megbírkóznom a démonokkal, amik még mindig kísértenek éjszakánként, és minden pillanatban, amikor egy idegen férfi a közelembe jön. Addig a pillanatig, amíg Niall meg nem jelent az életemben úgy képzeltem el, hogy örökké egyedül fogok élni, és fotózgatok, nem is vettem észre, hogy esetleg kevesebb vagyok bármivel is, mint egy olyan nő, akinek bármikor lehet gyereke, mivel én sosem láttam a lehetőséget erre. Egyszerre szeretem, és utálom Niallt azért, mert ezt megváltoztatta, mert sosem voltam még olyan boldog, mint vele, és mert rádöbbentett arra, hogy sosem leszek elég neki, nem fogom tudni megadni soha, amire vágyik.
- Hazavinnél? - motyogom az arcomat törölgetve.
- Nem - rázza meg a fejét - mert igazán szar barát lennék, ha most hagynám, hogy egyedül legyél, és magadba zárkózz. Itt maradunk, és festünk, vagy akármi amit csak akarsz, de nem viszlek haza - simít végig egyszerre az én hátamon, és a macskámén is.
Valami mosolyféleséget erőltetek az arcomra, szívesen elmondanám neki, hogy most semmit sem akarok, csak egyedül lenni, de inkább nem szólalok meg, mert még mindig nem igazán értem ezt a barátság dolgot. Mindenesetre ezután már nincs kedvem semmihez, lagymatagon, és lassan fújkálok mindenféle a legkevésbé sem kreatív dolgot a falra, és leginkább a gondolataimba mélyedek, vagy inkább zárkózok. Egy idő után ezt megelégeli, és olyan ötlettel áll elő, amitől tátva marad a szám.
- Hány emeletes is a ház, amiben laksz, Haze?
- Nyolc - válaszolok gyanútlanul.
- És a szálloda Sydneyben mennyi volt?
- Harminckettő - pillantok fel rá értetlenül, mert ezek még a megszokottnál is hülyébb kérdések.
- Aha - hümmögi - akarok mutatni neked valamit.
Felvonom a szemöldököm amikor felpattan, és felém nyújtja a kezét fogalmam sincs róla, hogy mit akarhat, mert ha jól tudom nincs hőlégballonja, amivel felvihet olyan magasra, amennyire csak lehet.
- Hova megyünk? - nézek fel rá értetlenül, amikor közli, hogy vegyem fel a cipőm, Szergejt pedig gügyögve becsalogatja a hordozójába.
- Be a városba - közli sunyin mosolyogva - Szergit addig átvisszük Miráékhoz.
Meglepődök, de nem szólok semmit, rájöttem már arra, hogy ha Zayn kitalál valamit, amikor látja, hogy rossz kedvem van, az mindig valami jó dolog lesz, és a végén mindig egy kicsit jobban érzem magam. Az más kérdés, hogy a macskám mennyire fogja élvezni Arthur társaságát, megspékelve azzal, hogy az ikrek imádják a szőrét markolászni, és sikítoznak a közelében. Türelmes, de egy idő után mindig nyomtalanul eltűnik, amikor Mira a gyerekeivel nálunk vendégeskedik.
- Nem akarod tudni, hogy pontosan hová megyünk? - pillant rám Zayn, amikor engedelmesen beülök a kocsijába, ő pedig az ölembe teszi a macskahordozót, benne a békésen nézelődő kedvencemmel. Bedugom a mutatóujjam a rácsokon, és megsimogatom a pofiját, megmosolyogtat az azonnali dorombolás, és hogy a recés nyelvével nyalogatni kezd. 
- Már elmondtad volna, ha azt akarnád, hogy tudjam.
- Igen, ez igaz - pattan be mellém. - Tetszeni fog.
- Gondolom - húzom mosolyra a szám. - Köszönöm.
- Mit? - vonja fel a szemöldökét miközben kihajt a kapun.
- Hogy mindig kitalálsz valamit - piszkálgatom továbbra is a macskám.
- A barátom vagy, Haze, persze, hogy kitalálok valamit - simogatja meg a kezem - ha nem csinálnám G leszedné a fejem - nevetgél.
Az ablak felé fordulok, nézem a szebbnél szebb házakat, amelyek mellett elsuhanunk, és újra Niallre gondolok, arra a napra, amikor mindent eldobva eljött értem, és a hisztim ellenére hazavitt a saját házába. Nélküle most hajléktalan lennék.
- Tudod, hogy mi az az Üvegszilánk?
- A szálloda, meg az irodaház? - fordulok felé.
- Aha - nézi sunyi mosollyal az utat maga előtt - oda megyünk.
Elnyílik a szám, azóta ácsingózok azután, hogy felmenjek oda, mióta Londonba költöztem, de drága a belépő, és mindig akadt valami, ami fontosabb volt ennél, nem tudtam félretenni rá.
Nem szólunk egymáshoz, csak egy félmosollyal az arcomon simogatom a macskám, és nézek ki az ablakon, mígnem megfogja a kezem, és megszorítja. Csak egy egyszerű gesztus, egy jele annak, hogy mellettem van, de számomra ez többet jelent, azt, hogy tudja, hogy bízok benne.
- Miért szereted annyira a magasságot? - kérdezi, amikor az Üvegszilánk hetvenkettedik emeletén állva tátott szájjal bámulom a várost.
- Nem tudom - ölelem át magam, és hogy ne kelljen ránéznem inkább látványosan jártatom a tekintetem az aprónak tűnő épületek között. - Talán ha 6 hónapig teljes sötétségben, egy pincében vagy elzárva mindentől és mindenkitől semmi mást nem akarsz, amikor kijutsz, csak azt, hogy szabad legyél. Számomra ez egy kicsit a szabadság.
És Niall. Volt.