10.rész

Sziasztok! 

Ne haragudjatok, amiért a szokásos időponttól eltérően, csak most, másfél órával később teszem fel az új részt. Szombaton jöttem haza a nyaralásomról, és aznap este, meg még vasárnap is eléggé kipurcant állapotban voltam, úgyhogy nem tudtam annyi időt szánni erre a részre, amennyit szerettem volna, főleg úgy, hogy ma meg egész nap dolgoztam, talán ez a legfőbb oka a késésnek. Bocsánatot kérek azoktól, akik esetleg miattam maradtak fent sokáig, ne haragudjatok. A rész sem lett most a legtökéletesebb, de jelen pillanatban én most örülök annak, hogy befejeztem, és mehetek aludni. :D

N. x

Hazel Clark

Az utolsó ruhadarabot is bepakolom a szekrénybe, egy ideig ácsorgok, és nézem az óriási, tágas polcon szinte elvesző dolgokat, mielőtt óvatosan becsuknám az ajtaját. Úgy érzem magam, mintha egy múzeum tiltott részén lennék, egy olyan helyen, ahol semmihez nem szabad hozzáérni, én mégis mindent megfogdosok, és ettől kellemetlenül érzem magam. Az ágy széléhez hátrálok, leereszkedek a puha matracra, és végighúzom a kezem a mintás ágytakarón, valószínűleg már az is többet ér, mint az én összes "vagyonom". Egyelőre nem tudok mit kezdeni azzal a környezettel, amiben vagyok, Niallnél megszokottnak éreztem a körülményeket, tudtam, hogy valószínűleg egy szép házba fog vinni, tele drága dolgokkal, de ez... ezt a helyet nem érzem a sajátomnak, valószínűleg azért, mert nem is az, soha nem is volt, és nem is lesz. Óvatosan felemelkedek, és rémülten rezzenek össze, amikor halkan reccsen egyet a bútor, másodperceken keresztül tágra nyílt szemekkel, halálos csendben figyelem, és várom, hogy mikor hullik darabokra. Ahogy egyedül maradtam belém költözött ez a kellemetlen érzés, hogy itt semmi sem az enyém, így még jobban kell vigyáznom, mert csakis az én hibám lesz, ha tönkremegy valami. Amíg itt volt Niall nem éreztem ezt, olyan otthonosan mozgott, bátran tárta ki az ajtókat, és az orra majdnem megérintette az üvegfalat, olyan közel hajolt hozzá, én azonban csak távolról csodálom, mert félek tőle, hogy kitörik, ha egy lépéssel is közelebb megyek, úgyhogy csak óvatosan leülök a puha szőnyegre és a lábaimat átölelve nézek ki a városra. Az elmúlt napban nem egyszer éreztem azt, hogy ez a fiú tud valamit, amit nem akarok, hogy tudjon, mert úgy beszélt hozzám, és úgy viselkedett velem, mintha évek óta közeli ismerősök lennénk, és anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna arról, hogy szeretem a magasságot, és felülről nézni a városokat, elhozott egy olyan lakásba, ami egy épület legtetején van, a hálószobában teljes üvegfallal.

Az utóbbi néhány napban a tegnap éjszaka kivételével nem aludtam túl sokat, rendszerint csak dobáltam magam az ágyban és megoldást próbáltam találni arra, hogy ne legyek hajléktalan, de az utolsó pár este már inkább csak megpróbáltam elfogadni, hogy márpedig az leszek. 1 átaludt éjszaka nem volt elég arra, hogy kipihentnek érezzem magam. Óvatosan végigdőlök a szőnyegen, a puha fodrok szinte átölelnek, az arcomat az ablak felé fordítom és a tekintetem a távolban kecsesen kiemelkedő Gherkinen pihentetem, nem kell túl sokat várnom arra, hogy elnyomjon az álom.

Az egész egy rándulással kezdődik, egyetlen ideg miatt az egész testem megvonaglik, és már megint ott vagyok. Körülölel a nyugtalanító, félelmetes sötétség, a fülemben hallom a saját kapkodó lélegzetvételeim, hiába tágulnak ki a szemeim nem látok mást, csak a feketeséget. Tudom, hogy jönni fog, úgy közeledik, ahogy gyorsul a szívverésem, és amikor a vérem már a fülemben dobol elkapja a lábam. Érzem, ahogy görcsösen összerándulnak az izmaim, a testem egy feszes, ellenkező pozícióba görnyed, hogy megvédjem magam, de ez soha nem ért semmit, mert még egyszer sem sikerült kővé válnom. A rémület tiszta szaga fojtogatja a légutaimat, izzadtság, vér, és pisi, a csuklómon megérzem a hideg fémet, rúgok, vergődök, dobálom magam, de esélyem sincs, soha nem is volt. 

Fülsüketítő sikítás oszlatja fel előttem a sötétséget, a füleimre tapasztom a kezeim, de nem szűnik, csak percekkel később jövök rá, hogy azért nem, mert a hangot én adom ki. Izzadtságban úszva, négykézláb menekülök az egyik sarokba, összehúzom magam, és a homlokom a hűvös üvegnek döntöm nem törődve azzal, hogy nyomot hagyok rajta. Megint azon kapom magam, hogy a térdeimet átölelve előre-hátra hintázok, és egyenesen a napba nézek, hogy minél több fényt szívjak magamba. Amikor tudatosul bennem, hogy mit csinálok, abbahagyom, és kinyújtóztatom a görcsöktől kemény lábaim, minél több idő telik el, annál józanabban tudok gondolkodni ismét, tudatosítom magamban, hogy nem fenyeget veszély, nem vagyok védtelen és kiszolgáltatott. Úgy állok fel, mintha semmi sem történt volna, sem most, sem máskor. Egy mozdulattal letörlöm a könnyeim, és nem engedem, hogy még több kicsorduljon a szememből, még úgy sem, hogy kegyetlenül csípnek. Kinyitom a szekrényt, ami valószínűleg az életemnél is többet ér, és kiveszek néhány tiszta ruhát, muszáj lezuhanyoznom, mert érzem, hogy a hátamhoz tapad a pólóm, és további izzadtságcseppek folynak le a nadrágomig. Valószínűleg nem megyek ma már sehova, úgyhogy felmarkolom a kényelmes jóganadrágom és egy kinyúlt, fehér pólót, amit ingyen adtak még valamilyen egyetemi rendezvényen, az arcomra viszont kiül a döbbenet, amikor belépek a fürdőszobába. Kisebb sokkhatásként ér, hogy nem a rozsdás zuhanyrózsa, és repedt falú zuhanykabin néz szembe velem, hanem az egyik sarokban tágas zuhanyfülke, a másikban pedig egy óriási sarokkád, amihez három lépcsőfok vezet.. Hirtelen elbizonytalanodok a fürdést illetően, csak álldogálok a ruháimat magamhoz szorítva az ajtó előtt, és jobbra-balra tekintgetek, végül a kíváncsiságom, és a bennem bujkáló izgatott kislány eluralkodik rajtam, és megközelítem a kádat. Azt tudom, hogy hogyan kell vizet engedni bele, viszont a benne lévő szürke akármicsodákkal egyelőre nem tudok mit kezdeni, hiába vizsgálgatom, nem tudom, hogy mi célt szolgálhatnak.

Megengedem a vizet, rakok bele a tusfürdőmből, majd kissé aggódva nézem, hogy milyen vészesen gyorsan telik meg, és bár a fejemben egy hang ott kiabál, hogy ne pocsékoljak, nem tudom elzárni, annyira hívogató. Kibújok a ruháimból, majd óvatosan fellépek a lépcsőfokokon és beleereszkedek a gőzölgő, habos vízbe. A görcsös izmaim szinte azonnal ellazulnak, hátradöntöm a fejem és behunyom egy pillanatra a szemeim, valószínűleg itt nem fog egyik pillanatról a másikra jéghideggé válni a víz, mint a másik albérletben, ott akárhányszor lehúzta valamelyik szomszéd a wc-t eltűnt a meleg, és hideg zúdult a nyakamba, télen nem egyszer lettem beteg is miatta. Akármilyen ellazító is ez a környezet, ezúttal nem engedem meg magamnak, hogy elaludjak, csak kavargatom a kezemmel magam körül a habokat és nézek ki a fejemből azon gondolkodva, hogyan kerültem a lepukkant, rossz környékű albérletből egy luxuslakásba London belvárosában.
Magam köré tekerem a kissé kopott, megviselt törülközőmet, és apró kis tócsákat hagyva magam után a fürdőszobafal majdhogynem felén végighúzódó tükör elé lépek. Copfba fogott hajam vége egy kicsit nedves lett, és halvány, fekete csík húzódik az arcom mindkét felén a szemceruzámtól, ami így kissé erősíti a táskákat szemem alatt. A törülközőm sarkával letörlöm a festéket, majd lépek egyet hátra és szemügyre veszem saját magamat abban a környezetben, amiben vagyok. Nem illek ide, ez teljesen biztos, ebbe a lakásba egy olyan lány való, aki nem saját magának festi a haját, nem olcsó dolgokkal sminkkel, turkálóból öltözködik, és diákhitelből fedezi a tanulása költségeit, erre a helyre egy gazdag örökösnő való, vagy egy olyan fiú, mint Niall vagy Louis. Én azonban soha nem illettem igazán sehová, ide pedig pláne nem.
Hátat fordítok magamnak, és felhúzom a ruháim, lényegesen kényelmesebben érzem magam a saját testemben a pihentető fürdő után. Leengedem a vizet, a fürdés és a kényelmes ruhák miatt kicsit olyan érzésem van, mintha már este lenne, és épp lefekvéshez készülődnék, ezért váratlanul ér a beáramló napsütés, amikor benyitok a hálószobába. Valójában egész szívesen befeküdnék az óriási franciaágyba, de több dolog is visszatart ettől, köztük az, hogy holnap hétfő, lesz három elméleti órám egymás után, és egy gyakorlati késő délután. Felveszem a szekrény előtt heverő iskolatáskám, és úgy döntök, a nappaliban fogok tanulni, mert itt valószínűleg semmi mást nem csinálnék, csak a tankönyvek fölül bámulnék ki az ablakon. A táskám első zsebéből a szőnyegre pottyan a telefonom, amikor felveszem hirtelen elönt a bűntudat, mert napok óta nem beszéltem a családommal, most pedig itt vagyok, egy ilyen lakásban, amíg ők otthon talán azt próbálják kitalálni, hogy mivel spóroljanak még azért, hogy nekem tudjanak egy kis pluszt küldeni, holott ez már inkább az én feladatom lenne. Amíg lelépdelek a lépcsőn végig a kezemben szorongatom a készüléket, végül mégsem hívok fel senkit, hanem csak letelepedek a kanapéra, és magam mellé helyezem. Ha most felhívnám anyát valószínűleg utána órákon keresztül gondolkodnék, amire most úgy érzem, nincs szükségem, így is van elég dolog, amin kattoghat az agyam. Kinyitom az egyik vaskos könyvet, szerencsére viszonylag jól fog az agyam, jók az eredményeim, így van esélyem arra, hogy esetleg átvegyenek államira, ami óriási megkönnyebbülés lenne. Ceruzával rajzolgatok a jegyzeteim sarkába amíg magamban mondom fel az anyagot, nem sokkal később viszont megrezzen a telefonom a combom mellett. A szemöldököm összeszalad, és a szívverésem kicsit felgyorsul, amikor meglátom Niall nevét az apró kijelzőn, nem tudom eldönteni, hogy izgatott vagyok-e, vagy azért szorul el a torkom, mert attól félek, hogy az üzenetében arról értesít, hogy mégiscsak pakolnom kell innen is. Ilyenről azonban szó sincs, mert miután megnyitom az üzenetet látom, hogy csak kedvesen arról érdeklődik, sikerült-e berendezkednem. Még mindig nem tudom hova tenni a kedvességét, de már nem akarok teljesen elzárkózni tőle azért, aki, a közelében lenni valamiért megnyugtató volt, nem tett fel tolakodó kérdéseket, és nem nézett rám furcsán egyszer sem, úgy tűnt, örül a társaságomnak, és nehéz beismerni önmagamnak, de én is jól érzem magam vele, még úgy is, hogy a fejemben akkor megállíthatatlanul szólnak a vészharangok, mert nagyon könnyen lavinát zúdíthat a nyakamba.
Megírom neki, hogy már mindent kipakoltam, bár ez egyébként nem meglepő, mivel nincs túl sok cuccom, de ezt nem teszem szóvá, csak biztosítom róla, hogy imádom a lakást. Nem reménykedek válaszban, azonban éppen csak leteszem a készüléket és újra a kezembe veszem a jegyzeteimet, amikor ismét megrezzen a telefonom.

 Niall: Kár, pedig reménykedtem benne, hogy utálni fogod, és nálam maradsz még néhány napra. Imádtam a sütidet, és azt sem bánnám, ha minden nap meleg reggeli fogadna. 

Elfojtok egy halk nevetést, az arcom furcsán felforrósodik, néhány órával ezelőtt még arról győzködött a barátjával, hogy maradjak itt, most pedig nyíltan leírja nekem, hogy azt szerette volna, ha nála maradok. 

Hazel: Sütiről lehet szó máskor is, életed végéig süthetek neked cserébe a lakásért. 

Meglepődök, mert amíg én perceken keresztül pötyögök a nyomógombos telefonomon, ő szinte azonnal válaszol.

Niall: Talán ezt az ajánlatot elfogadom, de csak ha velem tartasz. Egyébként nem vagy fent egyik közösségi oldalon sem? Próbáltalak megkeresni, de az akcióm sikertelenül zárult. 

Hazel: Talán. Add fel, nem találsz meg sehol. 

Azt nem említem, hogy azért nem, mert a havi keretembe nem fér bele az internet előfizetés. Az iskolai dolgokat, mint például az órák felvétele év elején, általában internetkávézókban intézem, de túl sok minden miatt amúgy nincs szükségem internetre, a laptopomon anélkül is működnek a szükséges programok. Válaszul egy szomorú arcocskát küld, viszont az első rezzenést követi egy újabb.

Niall: :(

Niall: Pedig reménykedtem, hogy láthatom a képeid, honnan tudjam, hogy tényleg fotós vagy, ha nem mutatod meg a munkáidat? 

Felnevetek, a válaszomat azonban megszakítja a hívása. Sokáig nézem a kezemben tartott vadul rezgő készüléket, melyből hangosan árad a gyári csengőhang, valamiért elbizonytalanodok, de végül felveszem.

- Valld be, hogy valójában csak el akartál kápráztatni azzal, hogy fotós vagy! - mondja tetetett vádaskodással a hangjában.

- Sikerült? - nevetem el magam.

- Abszolút - vágja rá kissé durcásan. - Mikor tartjuk a házavató bulit? - kérdezi könnyedén.

- Micsodát? - szalad össze a szemöldököm.

- Hát a házavató bulidat, megünnepeljük, hogy új otthonod van, tudod, összehívod a barátaidat, köztük engem is, jól berúgunk és szétverjük a bútorokat, meg ilyesmi.

- Azt hiszem, én nem igazán szeretem az ilyesmit -  nyílnak nagyra a szemeim, és a hangom egy picit meg is remeg, amikor arra gondolok, hogy ebben a lakásban törött bútorok és részeg emberek hevernek.

Hangosan, jókedvűen felnevet, és jó ideig nem is hagyja abba, míg én csak értetlenül nézek magam elé, és próbálom kitalálni, hogy mi szórakoztathatja ennyire.

- Miért? - kérdezem óvatosan. - Felétek ez így megy? Szétveritek a bútorokat?

- Nem - nyögi ki két levegővétel között. - Csak vicceltem, nem gondoltam, hogy komolyan veszed.

- Ó... - sütöm le a tekintetem, és zavaromban gyűrögetni kezdem a pólóm alját, most biztos azt gondolja, hogy buta vagyok, vagy hogy nem értem a vicceket.

- Édes vagy - mondja még mindig halkan nevetve, de meleg, kedves hangon, nekem mégis keserédes érzésekkel ugrik össze a gyomrom. - Remélem, tényleg jól érzed ott magad.

- Igen, minden fantasztikus - a jegyzeteimet és a könyveimet az ölemből az asztalra helyezem, majd kissé lejjebb csúszok a puha ülőgarnitúrán, és kényelmesen elhelyezkedek. Annak ellenére, hogy alig néhány órával ezelőtt távozott, úgy beszélgetünk, mintha a tegnap este sosem ért volna véget, oldottabb is vagyok, mert nem ül mellettem, és fürkészi az arcomat, nem látom a reakcióit. Azon kapom magam, hogy hátrahajtott fejjel, félig lelógva a kanapéról nevetek, mint egy gondtalan tinilány. Nem tudom, mennyi idő telik el, csak egyszer a kanapéról átköltözök a hálószobába, és miközben arról beszélek, hogy mennyire félek attól, hogy bármit is tönkreteszek, ő arról győzköd, hogy nyugodtan érjek csak hozzá mindenhez, és ugráljak az ágyon. Végül ő nyer, és óvatosan befészkelem magam az ágyba, miután félkézzel felrángatom a paplanra a saját ágyneműm. Szinte összegömbölyödök, úgy fekszek, hogy a plafon, vagy a falak helyett a szemben lévő ablakot lássam, és azon keresztül a fényekben pompázó Londont.

- Hagynom kellene téged aludni - szólal meg, miután közlöm, hogy elfoglaltam az ágyat - órák óta feltartalak, és holnap iskolába kell menned - akaratlanul is halkan felnevetek, mert úgy beszél, mintha egy apa lenne, aki épp magát korholja egy ilyen hatalmas bűn miatt. - Megleszel, ugye?

- Nem kell aggódnod - mosolygok magam elé - egy ideje egyedül élek.

- Rendben - sóhajt, és egy kicsit úgy érzem, hogy ott lebeg köztünk valami, amit ki akar mondani, de mégsem teszi. - Barátok vagyunk, ugye, Hazel?

- Igen, azt hiszem - bököm ki, miután túlteszem magam a kisebb sokkon, amit a kérdésével okoz. - Elég bunkó lenne tőlem, ha leráználak, miután elintézted ezt nekem.

- Csak biztosra akartam menni - válaszolja, és érzem a válaszából, hogy mosolyog. - Még senkivel sem indult ilyen nehezen egy barátság.

- Sajnálom, én...

- Ne - szakít gyorsan félbe. - Jó éjszakát, Haze.

- Jó éjt, Niall - köszönök el csendesen. Kikerekedett szemekkel nézem a kijelzőn villogó számokat, amelyek azt mutatják, hogy mennyit beszéltünk. Ha azt az összeget, amibe ez a telefonhívás került, nekem kellene kifizetni, valószínűleg nem nagyon ennék ebben a hónapban, így azonban a bűntudattal kell megküzdenem, bár nem úgy tűnt, hogy annyira szeretne megszabadulni tőlem.

A telefont óvatosan az éjjeliszekrényre helyezem, majd magamra húzom a takarót, és egy ásítást elnyomva a tekintetem a London Eye beszűrődő fényeire szegezem. 2 éve most először érzem úgy, hogy nem vagyok itt teljesen egyedül, nem csak saját magamra számíthatok, és egy kicsit megijeszt az a rengeteg érzelem, ami eláraszt emiatt, talán épp azért, mert még sosem éreztem ennyi mindent egyszerre.

Niall Horan

Bár ezúttal nem fogad meleg reggeli, és egy csinos, pizsamás lány, amikor lebotorkálok a lépcsőn, az arcomon mégis mosoly ül, és magamban dudorászva szórok kávézaccot a kávéfőzőbe. A tegnapi hosszas telefonálásunk még mindig hatással van rám, és kis híján táncra perdülök a boldogságtól, mert az utóbbi 2 napban óriási lépésekkel kerültem közelebb Hazelhöz. A telefonom megrezzen a konyhapulton, és akármennyire is reménykedek abban, hogy tőle érkezett üzenem, csak Liam kérdezi meg már harmadjára, hogy akkor ráérek-e délután. Gyors választ pötyögök, sokadjára is biztosítom róla, hogy még mindig nem változott a programom, majd a kávésbögrémmel a kezemben letelepedek az asztalhoz, és végiggörgetem a híreket, amíg elkortyolgatom a benne lévő keserédes folyadékot. Bár a híreket nézem, akarva akaratlanul is mindig belépek az üzenetekbe, és a híváslistámba, hogy újra és újra megbizonyosodjak arról, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét, Hazel valóban addig beszélt velem, amíg ágyba nem bújt, és én legalább annyira élveztem ezt a fajta csevegést is, mint amikor mellettem ült. Furcsa módon hiába csak 1 napot töltött nálam, mégis hiányzik a jelenléte, hogy elnézést kérjen mindenért, úgy érjen a tárgyakhoz, mintha a királyi család vagyonai lennének, és édesen felnevessen a bugyutaságaim miatt. Belekóstoltam a jóba, és most valószínűleg kemény szenvedés vár rám, mert csak ennyit kaptam belőle, legalábbis egy időre.

Összedobok magamnak egy szendvicset, és a kanapén elnyúlva majszolgatom, míg a szokásos délelőtti műsorok között kapcsolgatok. Ritkán tudom hasznosan eltölteni egymagamban a szabadnapokat, éppen ezért nem is vagyok itthon általában, mindig találok valakit, aki vevő rám, és a hülye ötleteimre, most szerencsére nem küzdök ezzel az eget rengető problémával, Liam ugyanis napok óta azt szervezi, hogy a csemetéivel együtt mi is elmenjünk az egyik közeli játszótérre, amíg ő lepasszolja Mirát az egyik szépségszalonba kicsit kikapcsolni. Szerintem nem él a világon még egy olyan felelősségteljes és túlféltő apa, mint amilyen ő, mert valószínűleg egyetlen ikerpárra sem vigyáz homokozás közben három nagybácsi, egy tökéletes keresztapa, és egy sereg testőr.

Jelentéktelen dolgokkal ütöm el a délelőttöt, felöltözni is csak közvetlenül indulás előtt vagyok hajlandó, bár nem viszem túlzásba, mert magamat ismerve én is a homokozóban fogok fetrengeni. 

Kocsi helyett ezúttal a sétálás mellett döntök, egy zsebre dugott kézzel vágok át azon a néhány utcán, ami elválaszt minket egymástól, félúton viszont lelassít a hátam mögött egy fekete kocsi, majd Zayn lehúzza az ablakot és ezerwattos mosolyt villant rám a vezetőülésből.

- Pattanj be!

Vigyorogva foglalom el az ülést mellette, és kissé szabálytalankodunk, mert a fennmaradó minimális távolságra már nem kötöm be magam. Szinte egyszerre futunk be Harryvel, majd amikor behajtunk Liamék udvarába mindkettőnk arcán megjelenik egyfajta sokkos kifejezés, mert Louis már Freddie mellett guggolva dajkálja Arthurt. 

- Korábban érkeztél? - szántja át Harry nagy léptekben, elkerekedett szemekkel az udvart. 

- Bizony - vigyorog körbe. - Liam már elvitte Mirát, mindjárt visszaérnek. 

- Szevasz öcsi! - nyújtja Zayn az egyik kezét Freddie felé, aki szélesen elvigyorodik és a saját méreteihez képest óriásit ugrik, miközben belecsap.

- Szeva tesó - mondja kissé sejpítve, mire mindannyian felnevetünk, Louis pedig büszke mosollyal az arcán, felvont szemöldökkel várja az elismerést azért, hogy milyen vagány gyereket hozott össze, és ami azt illeti, meg is érdemli, hiszen Brianával nincsenek együtt, Freddie zömében az édesanyjával van Los Angelesben , ennek ellenére mégis jól ismer mindannyiunkat, és tökéletes kapcsolatban van az apjával. 

Néhány perc várakozás után valóban begördül a családi autó a srácok sportkocsijai közé, és Liam egy gyors intés után a hátsó ajtóhoz siet, hogy kivegye az ikreket. Feltápászkodok a lépcsőről és amíg ő Ariát csatolja ki, én a másik oldalon szélesen mosolyogva kiveszem Noah-t. 

- Hahó nagyfiú - ölelem magamhoz, és puszit nyomok a homlokára. Mosolygás közben megvillantja a néhány kibújt fogacskáját, és az egyik nyálas kis kezével megtapogatja a homlokomat, miközben a húga boldogan sikongatva ugrál Payno karjaiban. 

- Nem tűnik úgy, hogy annyira rosszul érzik magukat Mira nélkül - állapítja meg Haz, és mosolyogva megbökdösi Noah arcát, aki ezért nevetve fúrja bele magát a vállamba.

- Remélhetőleg ez így is marad - fújja ki magát Liam, és leteszi a fűbe a kislányt, ezt látva Noah is rúgkapálni kezd a karjaimba, főleg miután Arthur is odakocog mellé. Óvatosan leeresztem, és közben puszit nyomok Ari feje búbjára, de most a kutya érdekesebbnek bizonyul, mint én. - Kihozom a babakocsit és mehetünk.

Észreveszem Freddie-t, ahogy Louis lábai mögé húzódva pislog a fűben játszó apróságokra, minden alkalommal amikor találkoznak egy kicsit megszeppent, talán neki is meglepő, hogy milyen gyorsan nőnek és változnak.

- Menj oda - noszogatja Lou. - Gyerünk, fiam, itt az alkalom.

- Pontosan mire is? - zárja be maga után az ajtót Liam, majd gyakorlott mozdulattal leemeli a babakocsit a teraszról, míg Zayn különböző pofákat vágva nevetteti a kicsiket, Harry pedig Freddie körül legyeskedik.

- A családjaink egyesülni fognak, Lima Bean, én mondom neked, az unokáid a Tomlinson nevet fogják viselni.

- Ez ellen nincs semmi ellenvetésem, de legalább 25 évig hallani sem akarok unokákról - mondja anélkül, hogy felpillantana, túlságosan lefoglalja, hogy leellenőrizze, a babakocsi egyik csavarja sincs meglazulva. - Jelenleg Mirával mindketten megelégszünk azzal, hogy a szüleink unokáit neveljük. 

20 perccel később végre kijutunk a kapun, és elindulunk a közeli játszótér felé, nyomunkban két civil testőrrel, és egy sötétített ablaküvegű autóval, amelyben még ketten ülnek. A babakocsiból bekötve nézelődik a két apróság, Aria folyton lerúgja valahogy az egyik cipőcskéjét, nagy valószínűséggel azért, hogy szórakozzon velünk, mert akárhányszor felveszi valamelyikünk és megpróbálja visszahúzni a lábára, veszett módon csapkodni és rugdalózni kezd, miközben hangosan kacag, le sem tagadhatná, hogy Hemmings vér folyik az ereiben.

- Berendezkedett a barátnőd, Niall? - érdeklődik sunyi arckifejezéssel Lou. 

- Milyen barátnő? - kapja felém a fejét Zayn, és hirtelen mindkét oldalamon felvont szemöldököket látok.

- Aha - válaszolom bájos mosollyal az arcomon. - Tökéletesen.

- Kicsoda? - lépked úgy Zayn, hogy kiszorítsa mellőlem Harryt, és ő kerüljön a helyére. 

- Az a lány? - érdeklődik a válla fölött vigyorogva az egykori göndör. 

- Megismerkedtem egy lánnyal - sóhajtok fel - Hazelnek hívják, egyetemista, kirakták a lakásából és segítettem találni neki egy másikat. 

Egészen addig, amíg oda nem érünk a játszótérhez még ha akarnék se beszélhetnék másról, csak Haze-ről, mert szinte záporoznak rám a kérdések róla, gondolatban azonban egy kicsit máshol járok. Jól megfigyelem magunkat, Liamet, ahogy tolja maga előtt a babakocsit, Louis-t, ahogy fogja Freddie kezét és igazodik a kisfiú apró lépteihez, Harry felderülő arcát, amikor megrezzen a zsebében a telefonja, és Zaynt, aki akaratlanul is mindig a nyakában lógó G betűhöz nyúl. Most először majdnem mindannyiunk életét és boldogságát meghatározza egy lány, a nyakamat teszem rá, hogy a következő esküvő Zayné lesz, és valószínűleg a trónörökösök tábora is bővülni fog rövid időn belül, bár tippem sincs, hogy ki részéről. Ők már megkapták, amit akartak, míg én csak az első lépéseket próbálom megtenni, holott már legalább ott szeretnék járni, ahol Liam van.

Lehajolok, és harmadjára is felveszem Ari lerúgott cipőcskéjét, majd megkerülöm a babakocsit, és mosolyogva nézek a kislányra.

- Parancsoljon, Hamupipőke - fogom meg finoman a lábát, és ráhúzom a cipőt, még mielőtt alkalma lenne arra, hogy kiszúrjon velem.

Szerencsénk van, mert nincsenek túl sokan a játszótéren, mindössze néhány anyuka, akik a padokon üldögélve, babakocsit tologatva beszélgetnek, és nagyobb gyerekek játszanak a tér másik felében, a nagyobb játékokon. 

- Apu, hintázhatok? - pislog fel vágyakozva Loura Freddie. 

- Persze - mosolyog rá, és megigazítja a sapkát a kisfiú kobakján, majd felkapja, és elindul vele az egyik hinta felé, míg Liam kiveszi a kocsiból az apróságokat. 

- Megtennétek, hogy vigyáztok rájuk? - emeli ránk a tekintetét, közben mindkét csöppség magabiztos, ámde kissé még imbolygó léptekkel útnak indul. - Muszáj elintéznem néhány telefont, hogy Mirának már ne legyen gondja vele.

- Hogyne - vágja rá mindannyiunk nevében Harry, de Zaynnel együtt én is bőszen bólogatok, és gyorsan elkapom Noah-t, mielőtt fenékre esne. 

- Kösz, srácok - sóhajt nagyot, és hátratúrja a haját. - Csak figyeljetek, hogy ne vegyenek semmit se a szájukba, ne érjenek hozzá fura dolgokhoz, és...

- Oké, nyugodj le, apuci, vigyázunk rájuk - löki oldalba Harry. - Néha rosszabb vagy, mint Mira.

- Majd megtudod - nevet fel, és kissé megrázza a fejét. Mielőtt leülne az egyik padra telefonálgatni puszit nyom mindkét baba feje búbjára, teljesen úgy viselkedik, mintha a világ másik felére menne, nem pedig körülbelül 6 méterrel távolabb. 

Egy ideig minden rendben megy, óvatosan hintáztatjuk őket, míg Freddie visongva suhan a levegőben, csúszdázásnál valamelyikünk mindig tartja őket hátulról, a csúszda végén pedig ott áll egyikünk. Kipróbáljuk az összes kisbabáknak való játékot, a kis Tomlinson pedig egyre bátrabban mászik fel a többire, természetesen úgy, hogy Louis ott liheg mögötte, és a nagyoknak való csúszdára csak úgy hajlandó felengedni, hogy ő is megy, úgyhogy elképedve végignézhetjük, ahogy a legidősebb bandatársunk egy csapat 4-5 éves között felmászik a csúszdára, karján a 2 éves fiával, kivárja a sorát, aztán együtt lecsúsznak. A játszóteret az édes, babás kacajok mellett betölti a mi hangos röhögésünk, úgy veszem észre, hogy nem csak én élvezem azt, hogy néhány óra erejéig apát alakíthatok, hanem a többiek is.

Liam körülbelül másfél órával később fújtatva huppan le közénk a homokozóba, míg a lánya békésen homokot lapátol az ölembe, Freddie maszatos arccal nyammog egy tejszeleten, Noah pedig az egyik apró kis mutatóujjával egy bogarat próbál összenyomni, míg a másik kezével tartja a cumisüvegét, amiből teát iszik. 

- Sikerült elintézni amit akartál? - érdeklődök, miközben egy halacska alakú formába szórom a homokot, amivel Ari megajándékoz.

- Fogjuk rá - morogja, mégis rámosolyog a kisfiára, amikor felé nyújtja a kiürült cumisüveget. - Nagy nehezen sikerült megértetnem egy állítólag profi, és neves mestercukrásszal, hogy milyen tortát akarok.

- Tortát? - szalad fel Zayn szemöldöke. - Mit ünneplünk? - én azonban azt hiszem, már azelőtt tudom, mielőtt válaszolna.

- Egy hónap múlva lesz az első születésnapjuk, és emlékezetessé akarom tenni. Tudom, hogy ők nem fognak emlékezni rá később, de nekünk ez fontos, tökéletes babazsúrt akarok szervezni nagy tortával, játékokkal, és mindenkivel a családunkból. Nem akarom, hogy Mirának még ezzel is foglalkoznia kelljen amellett, hogy mást se csinál 11 hónapja, csak főz, mos, takarít, pelust cserél, nyálat törölget, és néha felveszi a telefont 1-2 normálisabb újságírónak. Néhány napja az éjszakáink is nyűgösebbek, erőteljesen fogzanak mindketten, és rosszabbul alszanak, tegnap éjjel legalább négyszer ébredtek fel, és hiába keltem fel hamarabb, mint ő, akkor is utánam jött. Látom rajta, hogy fáradt, még akkor is, ha letagadja, ezért küldtem el abba a szépségszalonba, és ezért nyaggattalak titeket napokig azzal, hogy biztosan jöttök-e. Muszáj ezeket most elintéznem, de még mindig nem végeztem, meghívókártyákat kell rendelnem, és kell találnom egy fotóst is, aki ráér aznap. Már rég meglenne minden, ha nem értetlenkedik háromnegyed órán keresztül a cukrász. Mondtam, hogy emeleteset szeretnék, és az egyik fele kislányos legyen, a másik pedig kisfiús, és olyan hozzávalókat használjanak, amikkel nem mérgezik a gyerekeimet, erre elkezdett olyan kérdéseket feltenni, hogy hol válassza el a torta két felét, milyen stílusú legyen, és ahelyett, hogy megállapodtunk volna valamiben közölte, hogy majd elküldi a vázlatait a tortáról.

Nem tudom miért, de Harry elkezd nevetni, és szépen sorban mindannyian csatlakozunk hozzá, még Liam is, aki inkább kínjában nevet már.

- Ne panaszkodj, ezek a legjobb dolgok az apaságban - vigyorog rá Louis, és egy zsebkendővel megtörli Freddie maszatos arcát. - Egyszer hiányozni fog még ez, főleg úgy, hogy neked lányod is van.

Hosszasan felsóhajtva bólint, és játékosan kissé előre dől, hogy megszemlélje mit dolgozik Aria. 

- Mit építesz Nyuszi? - kérdezi gyerekesen huncut hangvétellel, és valószínűleg mindannyian tudjuk Ari sunyi mosolyából, és a pillantásából a leeresztett szempillái alól, hogy készül valamire. Ahogy kissé közelebb mozdul hozzá a homokkal teli lapáttal csapkodni kezd, és a tartalmát Liam arcába szórja. 

Levegőért kapkodva dőlök el a homokban, a kezemet a hasamra szorítva rázkódok, és egy idő után az arcom is belefájdul a nevetésbe, ez azonban egy pillanat alatt véget ér, amikor Noah először sikoltozni, majd keservesen sírni kezd. Mire felülök addigra Liam már talpon van vele, a hirtelen hangtól viszont először a kislány, majd Freddie is sírva fakad.

- Mi a pokol történt? - ugrik fel Zayn, és mindenkit megelőzve kapja fel Ariát.

- Hangyák! - kiáltja el magát Harry, és oda mutat, ahol az előbb még Noah üldögélt.

Egy pillanat alatt holtsápadttá válik Liam arca, de szerencsére gyorsan reagál, és a legközelebbi padhoz sietve elkezdi levetkőztetni az üvöltő kisfiút. Zayn utána siet, de sokkal lassabban bontogatja ki Ariát, úgyhogy gyorsan kiveszem a kezéből és bátor, de óvatos mozdulatokkal bújtatom ki a kis ruháiból, mellettünk Louis is alaposan átnézi Freddie-t. Mire végzünk már mindannyian csak szipognak, négy hangya került elő Noah ruhái alól, egy Ari nadrágján tanyázott, Freddie pedig inkább csak megijedt a hirtelen támadt hangzavartól és rémülettől, azért kezdett sírni.

- Hazamegyünk - veszi ki a kezemből a kislányt, és az arcából ítélve ő is közel áll a síráshoz, miközben a kisfia szipogva meg-megrázkódik a vállán, és félpercenként csuklik egyet. Csak egy bólintással felelünk, a háttérben maradunk, amíg beköti őket a babakocsiba, és Louis kisfiát próbáljuk jobb kedvre deríteni, de nem igazán vevő rá, csak az apja nyakába kapaszkodik és belefúrja az arcát a pulcsijába, ilyenkor vág szinte fejbe a felismerés, hogy hiába tűnik sokkal nagyobbnak, mint ikrek, még ő is nagyon kicsi, az pedig, hogy 3 nap kihagyás után kérni kezdi a cumiját, csak megerősíti ezt. 

Az első néhány métert kínos csendben tesszük meg, míg végül Liam nagyot sóhajt, és eltűri a homlokából az izzadtságtól hozzátapadt haját.

- Rendben vagy? - kérdezi óvatosan Harry, a választ mindannyian feszülten várjuk.

- Persze - dörzsöli meg az arcát - halálra rémültem,

- Mi is - motyogjuk szinte teljesen egyszerre, ami még így évek után is néha kicsit kísérteties. 

Viszonylag szótlanul tesszük meg az utat visszafelé, a babakocsiban mindketten elalszanak, és Freddie is egyre laposabbakat kezd pislogni Lou karjaiban.

- Addig még itt maradtok, amíg elmegyek Miráért? - kérdezi halkan, miután a lehető legóvatosabban felemeljük a kocsit a teraszra. - Ti menjetek csak haza - simogatja meg Freddie hátát, a kisfiú ugyanis mér összekucorodva, mégis kicsit ernyedten alszik.

- Nem gond? 

Most először nem értem azt a pillantást, amivel egymásra néznek, valószínűleg azért nem, mert én nem vagyok apa, de Louis végül búcsút int nekünk, és beülteti a kisfiút a kocsijába, nekünk pedig nincs más feladatunk, csak az, hogy ugrásra készen üldögéljünk a nappaliban, ha esetleg felsírna az ikerpár egyik tagja, amíg haza nem érnek a szüleik, az izmaim mégis úgy feszülnek meg, mintha az lenne a dolgom, hogy mindenkit, aki akár csak a lépcső közelébe is megy kihajítsak az ablakon. 

- Ezek után kétszer is meggondolom, hogy mikor akarok gyereket - motyogja maga elé Harry. 

- Én még azt is, hogy akarok-e - rázkódik meg egy kicsit Zayn válla - az én idegzetem gyenge az ilyen helyzetekhez, pedig ezek csak hangyák voltak. 

Halkan egymásra nevetünk, a téma miatt azonban újra beférkőzik a fejembe Hazel, aki a rengeteg esemény miatt kicsit kiszorult a gondolataim közül, pedig egészen a hangyatámadásig szinte mindenről ő jutott eszembe. Úgy tűnik, megbosszulja a kimaradt időt. Hirtelen elönt valami furcsán negatív érzés, mert amíg a többiek esetében szóba jöhet a gyerekvállalás, vagy legalább van esély arra, hogy gyerekük legyen, én maximum a jobb kezemet ejthetném teherbe, és ezt most nem találom viccesnek.

9.rész

Sziasztok! :)
Szerencsére sikerült megoldanom, hogy még most felrakjam a részt. Bevallom, a hét elején kicsit csalódott voltam, mert elég kevés komment érkezett, viszont ahogy teltek a napok, úgy lett egyre több, szóval örülök, és köszönöm szépen, hogy írtatok. :)
Ha esetleg kíváncsiak vagytok a mai napra a Szigeten, írjatok itt, vagy askon, és szívesen válaszolok a kérdéseitekre, osztok meg veletek képeket, de akár élménybeszámolót is írhatok. 
Plusz információ még, amit szeretnék megosztani veletek, hogy Sarah L. James megkért, hogy írjak vele egy rész erejéig a blogján, elvállaltam, és a közös kis alkotásunkat ITT olvashatjátok el, ha gondoljátok, osszátok meg velünk a véleményeteket. 
Remélem, tetszeni fog a rész, jó olvasást nektek! :)

N.x 

Teljesen szétszórtan, félálomban, résnyire nyitott szemekkel botladozok ki a szobámból, túl korán van még ahhoz, hogy észnél legyek, kávéra van szükségem. Kisebb- nagyobb megingásokkal, botladozva, de végül leérek a lépcsőn, és az arcomat dörzsölgetve belépek a konyhába, azonban egyszerre több dolog is elég hirtelen ér. A levegőben sült szalonna és tojás illat terjeng, hallom a sercegésüket a serpenyőben, és a vízforraló hangját, majd amikor teljesen magamhoz térek és kinyitom a szemem, megpillantok egy gyönyörű lányt a konyhámban, a tűzhely előtt.

- Jó reggelt! - szökik mosoly az arcomra, rég nem fogadott ilyen szép látvány reggel. A hangom még kissé rekedt, Hazel pedig valószínűleg nem hallotta a közeledésem, mert ijedten összerezzen. - Bocsánat - fojtok el egy halk nevetést.

- Nem hallottalak - pislog nagyokat most már nyugodtabban - jó reggelt neked is, készítek reggelit.

- Jó illata van - huppanok le az egyik székre, a szemeimet akaratlanul is végigfuttatom rajta. A feltételezésem arról, hogy a ruhái alatt izmos, formás testrészek lapulnak helyesnek bizonyult, csupán rövidnadrágot visel, szabadon feltárva előttem hosszú, vékony lábait. Valószínűleg ez a pizsamája, mert amikor felém fordul a pólóján egy alvó macskát pillantok meg, és csak most látom, hogy a nadrágját is macskák díszítik.

- Bocsánat, hogy csak úgy lejöttem és használom a konyhád, meg ilyesmi - néz rám kissé feszengve, előrehúzza a hosszú copfját és piszkálgatni kezdi a végét.

- Nem bánnám, ha minden reggel erre ébredhetnék - szökik ki a számon, az arcán pedig szinte azonnal végigterjed egy helyes kis rózsaszín folt. Esküszöm, hogy ez nem volt szándékos, csak kicsúszott, túl korán van még ahhoz, hogy normálisan kontroll alatt tudjam tartani a gondolataim.

Kávé reményében kukkantok bele a kávéfőzőbe, de üresen találom.

- Azt elfelejtettem, ne haragudj!

- Semmi baj - fojtok el egy ásítást - kérsz te is?

- Nem szeretem - csóválja a fejét - csak az olyan krémes-fagyis kávékat iszom meg, mint amilyenek a Starbucksban vannak.

- Én sem rajongok ennek az ízéért - szórok kávézaccot a gépbe, majd töltök bele vizet, és elindítom.

A fészkelődéséből és a kissé ideges mozdulataiból látom, hogy legszívesebben feltenne egy kérdést, én pedig a lelkem mélyén nagyon is tudom, hogy miről szeretne érdeklődni.

- Reggeli után körbetelefonálok - szólalok meg - ebédidőre meglesz az új otthonod.

- Köszönöm - néz rám kissé döbbenten, és nagyon hálásan, viszont nem élvezhetem túl sokáig a pillantását, mert a serpenyőhöz kap és kiszedi az elkészült tojásokat.

- Van valami különleges kívánságod? Mondjuk... nem tudom, jakuzzi?

A kacagása hirtelen ér, két tányérra teszi a tojásokat az elkészült baconök mellé, nekem négyet, magának csak hármat, miközben a kávégépből fröcsögve távozik a barna folyadék.

- Legyen olcsó - nyújtja felém nagy mosollyal az egyik tányért, míg én elveszem a bögrémet, és a forró, keserű folyadékot nyakon öntöm tejjel.

Bólintok, olyan olcsón fogok lakást szerezni neki, hogy hinni sem fog a szemének.

Letelepedek az asztalhoz és örömmel nyugtázom, hogy ő is így tesz, ráadásul nem az asztal másik felén, hanem velem szemben. Kér egy bögrét, majd az asztal közepére helyezett kancsóból teát tölt magának, és a tegnap látott jó étvággyal fog bele a reggelijébe.

- Jól aludtál egyébként? - kérdezem, miután lenyelem a számban forgatott falatot.

- Igen, végre - bólint, és a megkönnyebbült sóhajából ítélve ez elég régóta nem történt meg, viszont ahelyett, hogy erre rákérdeznék a lehető legnagyobb beleéléssel előadom az őrült álmomat, amelyben egy kisbuszban ültünk a srácokkal, valószínűleg épp egy koncertre vittek minket, amikor a semmiből feltűnt egy zsiráf, és megállíthatatlanul rohant a kocsi után. Az álmomat összefüggésbe hozom azzal a videóval, amit néhány nappal ezelőtt Zayn küldött, úgyhogy átülök mellé és megmutatom neki. Boldoggá tesz a nevetése, az egyik karomat megpihentetem a széke háttámláján, amikor kacagva hátradől a haja végigsimítja a bőröm, és minden szőrszálam égnek mered, de ez fel sem tűnik neki, mindössze én tartom vissza kissé a lélegzetem.

A közös reggelink után nem engedek a makacskodásának, és végül én pakolok bele a mosogatógépbe, míg ő visszavonul a szobájába hogy elkészüljön.

Nehezen veszem rá magam, hogy megfogjam a telefonom, tulajdonképpen tegnap délután óta alig volt a kezemben, így rengeteg értesítéssel és nem fogadott hívással kell szembenéznem, de csak gyorsan végiggörgetek rajtuk. Elgondolkodok azon, kit hívhatnék, rajtam kívül mindenkinek van legalább egy lakása Londonban, sőt, Zaynen kívül mindenkinek több van, csak én nem érzek magamban üzleti érzéket ahhoz, hogy lakásokat vásároljak, mert egyelőre nem tudom, mi olyan jó abban, hogy üresen állnak. Elsősorban azt veszem számon, hogy kinek a lakása(i) vannak a legközelebb a Piccadilly-hez, vagy van a közelben buszmegálló vagy aluljáró, de egy kis önzőségből még azon is elgondolkodok, hogy melyik van a legközelebb hozzám.

Végül Louis-t hívom, mert ő az egyedüli, aki a belvárosban is vásárolt lakásokat, nem csak a külvárosban.

- Még alszom - dörmögi, már amennyire Louis képes erre a hangképzésre.

- Szükségem van rád - vetem be a fegyverem, még mielőtt egy gombnyomással megszabadulna tőlem.

- Hallgatlak - sóhajt nagyot, az arcomon pedig elégedett vigyor terül el. Képtelen nemet mondani nekem, egyszerűen odáig van értem.

- Szükségem lenne egy lakásra, bent a belvárosban, megveszem.

- Miről beszélsz? - a nyögdécseléseiből ítélve éppen ülőhelyzetbe tornázza magát. - Minek neked egy lakás?

- Mert... - akár hiszitek, akár nem, még mindig nem szóltam egy szót sem Hazelről. Annyit tudnak, hogy volt egy lány, akinek 2 héten keresztül vártam a hívását, de semmi egyebet nem voltam hajlandó mondani, mivel én magam sem hittem, hogy lehet még ebből valami - egy ismerősömnek szüksége lenne rá, egyetemista, az előző lakásánál a tulaj megduplázta a lakbért, szüksége lenne olcsón és gyorsan egy másikra.

- És venni akarsz neki egyet, Ni? - kérdezi, a hangjából süt a döbbenet. - Mióta barátkozol egyetemistákkal? Várj... - ez az egy szó elárulja számomra, hogy már el is kezdi a szokásos agymenését, de ezt egyelőre nem hagyhatom.

- Azt nem engedné - fojtok el egy helytelenítő nevetést - de megveszem tőled, és megegyezek vele valami jelképes lakbérben.

- Ezt én is megtehetem - kacag fel jókedvűen - nincs szükségem a barátod pénzére, mondd meg, hogy melyik lakás kell, és odaadom a kulcsot.

- Köszönöm, jövök neked eggyel, tesó - sóhajtok nagyot.

- Ez a barátod - kezdi, jól megfontoltan kiejtve minden szót - egy lány? Esetleg az a lány, aki miatt mostanában hülyén viselkedsz?

- Igen - ejtem ki röviden, tömören, mert hallom a lépcső felől közeledni Hazel puha lépéseit. - Később mindent elmondok, mikor tudnád ideadni a kulcsokat, és megmutatni a lakást? Olyan kellene, ami közel van a Piccadilly-hez.

- Megadom a címet, találkozzunk ott 2 óra múlva.

Beleegyezek, majd lefirkálom egy papírdarabra amit diktál, mire elbúcsúzok Louis-tól Hazel már kíváncsi szemekkel, szinte vibrálva az izgatottságtól fürkészi az arcom, és várja a fejleményeket.

- Megvan - mosolygok rá, és játékosan meglengetem a telefonom két ujjam közt, de nem is én lennék, ha nem csúszna ki, és csattanna nagyot a konyhapulton. A kezét a szája elé kapja, a szemei rémülten kerekednek el, én viszont csak egy vállvonással nyugtázom magamban, hogy megrepedt a kijelző, már megint. - Működik - kapom fel a készüléket, és magabiztos mosolyt villantok a lányra.

Kissé meglepetten néz rám, majd az alsó ajkába harapva próbálja elfojtani a nevetését. Gyorsan végigmérem, az édes kis pizsamáját szűk farmerre cserélte, és egyszerű, fehér pólóra, a haja helyes kis kontyban ül a feje búbján, így láthatóvá válik, hogy valóban mennyire természetesen szép az arca, semmi mű nincs rajta.

- Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg ezt neked - válik egy másodperc alatt gondterheltté az arca -ha te nem vagy, valószínűleg az utcán éjszakáztam volna.

- Semmivel, Hazel, a legnagyobb örömmel tettem - hazudok, mert annak örülnék a legjobban, ha nálam kényszerülne lakni. Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak az összes barátom bunkó lenne, és senki sem engedné, hogy egy idegen lányt cuccoltassak a lakásába majdhogynem ingyen.

- Ha bármikor is bármire szükséged lenne, bár ezt nem hiszem, de ha mégis, rám számíthatsz - vakargatja a karját szégyellősen, majd bátortalan mosolyra húzza az ajkát.

- Szóval barátok vagyunk? - igyekszek lazának tűnni, de megfeszülve várom a válaszát.

- Azt hiszem - vonja meg a vállát, és magabiztosabban mosolyog rám. Legszívesebben örömujjongásban törnék ki, de visszafogom magam, bár a széles vigyoromat nem tudom megakadályozni.

- 2 óra múlva találkozunk Louval, megmutatja a lakást, és ha tetszik, akkor a kulcsokat is megkapod, vihetjük magunkkal a táskáidat, hogy azonnal pakolni tudj, de akár itt is maradhatsz, ha szeretnél - az utolsó néhány szó gondolkodás nélkül csúszik ki a számon, bár valószínűleg nem tartja másnak, csak egy kedves felajánlásnak.

- Louval? - ráncolja a homlokát - Louis Tomlinsonnal?

- Aha, az övé a lakás - lököm el magam a pulttól, mert a konyha helyett akár beszélgethetnénk a nappaliban is.

- Mennyibe fog ez kerülni? - követ aggodalmas arckifejezéssel - Sokan tudják, hogy az övé a lakás?

- Mondtam neki, hogy mi a helyzet, nem gond, majd megállapodtok egy fix lakbérben, de szerintem akár ingyen is lakhatnál ott. Szerintem senki nem tud róla, Louis valószínűleg sosem járt ott, csak megvette.

Ledobom magam a kanapéra, törökülésben letelepedik a másik végébe és az ölébe ejtett kezeit tördeli.

- Senki sem fogja megtudni, hogy Tommo a főbérlő - kinyújtom a kezem, és bátortalanul megbököm a térdét - Biztonságban leszel, nem fognak zaklatni - mondom ki azt, amit valószínűleg hallani szeretne, mert amikor felsóhajt a vállai kissé megereszkednek.

Szívem szerint amíg csak lehet elhúznám az indulást, de muszáj bepakolnunk a kocsiba, és a forgalom kiismerhetetlen a városban, így akármennyire is szeretnék a kanapén üldögélni vele, sztorizgatni, és a tegnapi almás pitét falatozgatni, indulnunk kell, nem lehetek önző.

- Biztos, hogy nem szeretnél itt maradni? - fordulok felé, mielőtt beindítanám az autót. - Nem kell fizetned lakbért, együtt megoldjuk a kaját, reggelente elvihetlek kocsival az egyetemre - érvelek szinte magamból kifordulva, majdhogynem könyörögve. Nem szeretek egyedül lenni, az elmúlt néhány órában pedig a fellegekben éreztem magam, amiért itt volt velem ez a lány, aki után hetek óta ácsingózok. Kellemetlen helyzetbe hozom, látom rajta, és engem is frusztrál az a rengeteg hülyeség, amit összehordok, legszívesebben arcon csapnám magam, de csak reménykedve pislogok rá.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne - összezárom a szám, még mielőtt ismét valami baromságot mondanék, és csak mosolyogva bólintok. Folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez a lány nincs hozzászokva az én izgő-mozgó életvitelemhez és személyiségemhez, és egészen más a felfogása az engem körülvevő dolgokról, mint másoknak.

- Bocsánat, nem akartam nyomulni - motyogom.

Mosolyogva megrázza a fejét, beindítom a kocsit, majd amikor a motor már hangosan berreg kiengedem a megkönnyebbült sóhajom, mert úgy tűnik, nem hoztam rá a frászt.

Beszélgetést kezdeményezek, talán arra már ő is rájött, hogy nem igazán szeretek csak csendben üldögélni, főleg nem a társaságában, és nem most. Próbálom értelmes dolgokról kérdezni, hogy ne tűnjek olyan butának mellette, hiszen én még a középiskolát sem végeztem el - nem mintha ezt annyira bánnám - ő pedig egyetemre jár. Megtudom, hogy nincs kedvenc fotósa, vagy egyéb művésze, mert általában az alkotás bűvöli el, és nem az alkotó, ellenben imádja F. Scott Fitzgerald regényeit, és annyit még én is tudok, hogy ő írta a Benjamin Button különös életét, bár én csak a filmet láttam. Addig győzköd és érvel, mígnem eléri, hogy megígérjem, elolvasom a könyvet, majd megpróbálom bevezetni a saját világomba és a golfról beszélek, a zenéről, a srácokról, az életünkről, ami néha egyre nagyobb és izgalmasabb fordulatokat vesz, kezdve mondjuk azzal, hogy elkezdtünk megállapodni, én mondjuk nem, de a többiek egyre inkább, és úgy érzem, a családunk bővülése még nem ért véget. Elújságolom neki a már nem is annyira új hírt, hogy keresztapa leszek, majd bolondozva megpróbálok idézni néhány mondatot a híres filmből, ő viszont kijavítja a hibáim, és a nevetéstől felrántja a lábait, amikor olaszul kezdek hablatyolni, bár a tudásom nagyjából kimerül abban, hogy buongiorno, grazie mile, és mi amo.

Annyira élvezem a társaságát, sosem éreztem úgy, hogy valami hiányzik belőlem, elfogadom és szeretem önmagam, de általa mintha a helyére kerülne bennem valami, aminek a hiányát nem vettem észre, amíg meg nem láttam őt, most már viszont sajog, ha nincs a közelemben. Mint a kirakós, amiből hiányzik egy darab, nem tud addig tökéletes és egész lenni, amíg az az egy nincs a helyén, hiába van ott 999.

A GPS szerint megérkezünk a célállomásra, amiért legszívesebben megragadnám a szerkentyűt, kidobnám az ablakon és ugrálnék rajta, hogy a lehető legapróbb darabokra törjön, amiért idehozott.

- Megérkeztünk? - pislog kifelé megdöbbenten az ablakon, és kicsatolja a biztonsági övet.

A bérház még csak nem is hasonlít arra, ahol eddig lakott, ez az épület kecsesen terül el a város központjához nagyon közel, óriási ablakokkal, melyeknek a párkányain zöld növények vannak, és makulátlan fehér falakkal rendelkezik.

- Úgy tűnik - mosolyodok el, mert a hangjában izgatottság bujkál - ott parkol Louis kocsija - mutatok előre a tőlünk alig néhány méterrel arrébb parkoló fekete Audi A8-ra.- Maradj itt egy kicsit - nyitom ki az ajtót, és egy másodperc alatt kisurranok az autóból. Teszek egy lépést Lou járgánya felé, de mintegy végszóra megrezzen a telefonom a zsebemben.

- Gyertek fel a legfelső emeletre, az ajtó nyitva van, úgyhogy megtaláltok - tájékoztat gyorsan, közben úgy sejtem, épp fentről leskelődve próbálja megtudni, hogy ki ül a kocsimban.

Körbefuttatom a pillantásom a területen, az emberek rezzenéstelen arccal elsétálnak mellettem, és nem észlelek gyanús alakokat a közelben, úgyhogy kinyitom az ajtót Hazel oldalán, és a lány egy pillanatra nagy, bociszemekkel néz rám.

- Fent vár minket - az izgatottság, ami belőle sugárzik átragad rám is. Akár most rögtön Louis kezébe nyomnám a bankkártyám, hogy vigye csak az összes pénzem, ha akarja, de hadd vegyem meg a lakást, ha az is így elbűvöli, ahogy az épület.

A kezemet a hátára helyezem, gyengéden terelgetem magam előtt, amíg ő úgy nézelődik, mint egy gyerek a vidámparkban, talán még arról is elfelejtkezik, hogy nem akarja, hogy együtt lássanak minket.

Még a lélegzete is elakad, amikor belépünk az épületbe, bár a korábbi után nem is csodálkozok, hiszen fényévnyi távolságok vannak a kettő között.

- A házamtól nem voltál így elájulva - jegyzem meg tettetett sértettséggel, és finoman oldalba bököm.

- Dehogynem, csak arra számítottam, hogy szép lesz, erre nem igazán.

Magamban sorra veszek olyan kérdéseket, hogy talán azt hitte, képes lennék egy ugyanolyan lyukat szerezni számára, ahonnan épp kiszabadult, vagy talán rosszabbat. Mielőtt összeesküvés elméleteket kezdenék gyártani belépünk a liftbe, és ahogy bezárul mögöttünk az ajtó rajta kívül minden más elhalványul, és kevésbé fontossá válik.

- Szóval akkor a környék tetszik? - érdeklődök kicsit félve, bár a reakciójából ítélve ez teljesen felesleges.

- Ezek után a lakásba már nem merek bemenni - neveti el magát, és egy kósza hajtincsét a füle mögé simítja. - Nem akarlak kihasználni titeket, valószínűleg ami fent vár túl szép az én pénztárcámhoz.

- És senki nem használja - jegyzem meg úgy, mintha ez csak mellékes információ lenne. - Ez nem kihasználás, Haze, szükséged van egy otthonra, ilyet tudok biztosítani neked, és szerintem Louis-t egyáltalán nem érdekli, hogy fizetsz-e lakbért, úgyhogy nem kell aggódnod.

A lift ajtaja egy hangjelzés után kinyílik, és a mellettem álldogáló lány a tekintetét az emeleteket jelző gombokra kapja. A folyosó másik végén az egyik ajtó valóban nyitva van, úgyhogy bátorkodok finoman kézen fogni, és magam után húzni a lakás felé. Szinte csak az ujjbegyeink hegye érintkezik, de mintha az egész karom forróságba borulna, és ez a forróság felmelegíti az egész belsőm a fejem tetejétől a lábujjaim végéig.

- Tomlinson! - kiáltom el magam, és gyorsan kopogok egyet, a barátom viszont a fénysebességet meghazudtolva terem előttünk, a hirtelen megjelenésére a mögöttem álló lány rémülten rezzen össze, és a keze szorosan az ujjaim köré zárul. Érzékelem, hogy közelebb húzódik hozzám és talán megpróbál elrejtőzni mögöttem, bár csak Louis ijesztette meg az ugrándozásával, kedvem lenne szorosan magamhoz vonni és megnyugtatni.

- Hahó! - vigyorodik el az előttünk álló felelősségteljes, komoly apa, aki legalább úgy próbálja lopva felmérni Hazelt, mintha én lennék Freddie, aki hazaviszi bemutatni az első barátnőjét.

- Szia - lép ki kissé bátortalanul a hátam mögül. Erősen szuggerálom Louis arcát, de szerencsére uralkodik a vonásain és nem mutatja semmi jelét annak mennyire érdekli a lány, akit velem láthat.

- Hazel Clark vagyok - némi tétovázás után kinyújtja a kezét, és barátságosan, bátran Loura mosolyog, aki elfogadja a felé nyújtott kezet, és a maga nagyon barátságos módján, mosolyogva megrázza és bemutatkozik.

- Gyertek be! - áll arrébb, és beengedi maga előtt a lányt, a háta mögött pedig elismerő pillantást vet rám, és a beleegyezése jeléül megpaskolja a vállam.

Óvatosan Hazel mellé oldalazok, a szemei nagyra nyíltak és szinte szikráznak a hatalmas ablakokon beáramló fényben.

A lakás még csak nem is hasonlít arra, amiben eddig élt, szűk előszoba és konyha helyett azonnal egy óriási, tágas nappaliba lépünk, amely összetalálkozik a beépített konyhaszigettel, a kettő között lépcső vezet fel a lakás többi részéhez. Azonnal látom rajta, hogy teljesen beleszeretett abba, amit lát, ennek ellenére kétkedve rázza a fejét, és felém fordul.

- Én nem...

- Nem tetszik? - szakítja félbe Lou. - Van még három, megnézheted azokat is, bár kicsit távolabb vannak a sulidtól.

- Szó sincs róla, nagyon szép - a testbeszéde és az arca mindent elárul számomra még úgy is, hogy alig mondd valamit. Átöleli magát, a tekintete mindenhol jár, csak ránk nem néz. Szégyelli magát, mert számomra nyilvánvaló, hogy nem tudná megfizetni azt az árat, amiért itt lakhatna - én csak nem tudok annyit fizetni érte, amennyi az értéke - ejti ki halkan, és míg nekem a szívem és a torkom egyszerre facsarodik össze, Louis beszélőkéjével most sincs probléma.

- Azt hiszed, hogy kifosztani szeretnélek? - mondja tettetett felháborodással, de Hazel nem ismeri úgy, mint én, és lesütött szemekkel fonja maga köré a karjait.

- Lou - szólítom meg halkan, jelezve, hogy vegyen vissza egy kicsit magából, míg én félreteszem a bátortalanságom, és Hazel mellé lépek. Megérintem a karját, óvatosan végigsimítok rajta, majd megfogom az apró kezét. Az arcát eltakarja a hajával, és amikor óvatosan felpillant olyan, mintha könnyek csillognának a szemében, egy szempillantás alatt megvilágosodik bennem minden. Nem a lakással van a problémája, nem is az árával, nem Louis néha kissé tolakodó és túl közvetlen személyisége rémíti meg, és talán velem sem az problémája, hogy híres vagyok. Végigfuttatom a pillantásom rajta, és ezúttal látom azt, ami eddig cseppet sem érdekelt, ezáltal nem is vettem észre, hogy a cipője talán már akkor is elnyűtt volt, amikor megvette, a nadrágja szárát nem divatból tűri fel, hanem mert túl rövid, és talán csak azért jelenik meg hetente egyszer a kávézóban, mert ennyit engedhet meg magának. Ez a lány nem az egyetemisták olykor hallható "híresen csóró" életét éli, akik poénkodva osztják meg egymással, hogy a legolcsóbb kajákat veszik meg, hétvégente mégis van pénzük a legdrágább italokra. Hazel szegény családból származik.

A felfedezésemtől megszédülök és kiszárad a szám, szerencsére azonban Louis még mindig jelen van.

- Ez a lakás egészen idáig üresen állt, ha kell én hozom fel a csomagjaid és pakolom ki őket. Nem érdekel, hogy mennyit fizetsz, megegyezhetünk 1£ lakbérben, ha nagyon ragaszkodsz ahhoz, hogy fizess. Niall a barátom, az egyik legjobb, és ha te beloptad magad a szívébe, akkor rossz ember nem lehetsz. Én magam szeretném, ha itt maradnál, semmit nem kérek cserébe, csak az alap dolgokat, amiket valószínűleg nem is kell elmondanom.

Szükségem lenne egy pohár vízre, de megmozdulni sem bírok. Néha még engem is hirtelen ér az a rengeteg jóság, ami az engem körülvevő emberekben lakozik, hiszen Lou a világon semmit sem tud erről a lányról azon kívül, hogy az ismerősöm, mégis épp a legőszintébb módon harcol azért, hogy a lakásában éljen.

- Nem fogadhatom el, ne haragudj - hirtelen visszaránt a valóságba Haze hangja, észre sem veszem, hogy még mindig a kezét fogom, csak akkor, amikor elhúzza, és az ajtó felé fordul. A reflexeimmel szerencsére sosem volt baj, úgyhogy elkapom a karját, mielőtt kiszaladna, és magam felé fordítom.

- De elfogadhatod - nézek a szemébe. Elnyílt ajkakkal pislog rám, nagy, barna szemei zavartan csillognak.

- Mi lenne, ha elugranál valami kajáért, Ni? - furakszik be közénk Lou. - Megmutatom Hazelnek a lakás többi részét, mire visszajössz megbeszéljük, hogy mi lesz.

- Jó - válaszolok bizonytalanul, és a lányra pillantok, aki lassan, vonakodva bólint - rendben - túrok a hajamba, és elhátrálok.

Azt nem igazán értem, hogy miért kell lelépnem, de ha ez szükséges ahhoz, hogy rábírja a maradásra, akkor megteszem. Figyelmeztető pillantást vetek rá, hogy bírjon magával, majd meg-megtorpanva, de végül kilépek, és behúzom magam mögött az ajtót. Tudom, hogy addig fog beszélni, amíg meggyőzi Hazelt, Louisnak az éneklés és a focizás mellett ez is egy nagy tehetsége, ha valakit arról kellene meggyőznie, hogy a Hold sajtból van, addig dumálna, érvelne, és győzködné, amíg az illető valóban megkérdőjelezi a bizonyított tényeket miatta.

Elgondolkodom, hogy hova mehetnék kajáért, nekem és Louisnak bármi megfelel, és valószínűleg Hazel sem utasítani vissza semmit, tekintve, hogy milyen jó étvágya van, de a kedvére akarok tenni, mielőtt elindulnék viszont csak ülök egy darabig a kocsiban, és bámulok magam elé. Ha eddig ránéztem nem gondoltam sosem róla, hogy valamiben hiányt szenvedhet, most viszont láttam, amit láttam, és még ha nem is tesz említést róla úgy sejtem, hogy nem lehet túl könnyű élete. Segíteni akarok, de valószínűleg, ha eddig nem tett említést a nehéz helyzetéről, nem akarja, hogy tudjak róla, az pedig valószínűleg túl tolakodó lenne, ha rákérdeznék, a köztünk kialakult kapcsolat még túl gyenge az egymás életébe igazán belemászós, lelkizős témákhoz. Összeszedem magam, beindítom a kocsim, és némi gondolkodás után már tudom, hogy hol fogok ebédet venni neki. Magamnak és Louisnak egyszerűen megállok egy McDrive-nál és betankolok sajtburgerből, sült krumpliból, és kólából, külön neki veszek egy Happy Mealt is, majd továbbhajtok Jamie Oliver egyik olasz étterméhez. Sokkal többet kell várnom, mint amennyit a Mekiben kellett, de egyetlen percet sem érzek elpocsékoltnak emiatt, paradicsomos raviolit veszek és pizzát, ráfogom arra, hogy esetleg nem szereti az egyiket, azonban van bennem egy olyan fura, és kellemetlen érzés, hogy valószínűleg nem válogat. Innivalóként néhány smoothie-nak becézett gyümölcslevet viszek, és belülről melenget a boldogság, amiért végre vehettem neki valamit, még ha ez csak étel is. 

A lehető leggyorsabban szeretnék visszaérni a lakáshoz, ennek ellenére mégis lassan hajtok, hogy Louisnak minél több ideje legyen elbűvölni, és meggyőzni arról, hogy senkinek sem okoz problémát azzal, ha beköltözik. Tudom, hogy néhány órával ezelőtt valószínűleg örömtáncot lejtettem volna, ha azt mondja, nem kér a lakásból, és nálam kényszerül maradni még egy ideig, a felfedezésem után azonban már azt szeretném, ha maradna, mert látom, hogy szüksége lenne egy szép otthonra, ahol megvan mindene, és nem kell aggódnia. Ez nálam is meglehetne, sőt, olyan biztonságot tudnék nyújtani neki minden szempontból, amilyet senki más, de nem akarom, hogy kényszerből éljen velem, azért, mert máshová nem tud menni.

Lift helyett a lépcsőt választom, hogy így is húzzam az időt, végül mégis felérek, és az érkezésemet egy gyors koppantással jelzem az ajtón, majd be is nyitok.

- Pizzafutár! - kiáltom el magam, néhány másodperccel később pedig feltűnik Louis feje a lépcső tetejéről. Vigyorogva felmutatja mindkét hüvelykujját, ebből arra következtetek, hogy a hadművelete valószínűleg sikeres volt, így én is elmosolyodok, és amilyen gyorsan csak lehet felszaladok a keskeny lépcsőfokokon. 

Hazelt a hálószobában találom, a városra néző óriási üvegfal előtt álldogál, és le sem veszi a tekintetét a kilátásról, ami valóban gyönyörű. Mögötte óriási franciaágy terül el, mellette helyes kis éjjeliszekrénnyel, a falon furcsa alakú könyvespolc függ üresen, és bár még elég lakatlan a szoba, mégis tökéletesen eltudom képzelni itt őt. 

És magamat is.

- Szép, ugye? - lépek mellé csendesen. Aprót bólint, túl bátortalan és visszafogott, de úgy látom, hogy legszívesebben rátapasztaná a kezeit az ablakra, és talán ég a homlokát is nekidöntené.

- Imádom a magasságot, szeretem így fotózni a városokat - elfordítja a fejét és apró mosolyra húzza a száját. Annyira gyönyörűnek látom, külsőleg és belsőleg is tökéletes, a személyisége magával ragadó, legyen épp akármilyen, kedves, visszafogott, vagy undok, mindenhogy megfogott, és azt akarom, szükségem van rá, hogy ez a lány része legyen az életemnek, a találkozásunk, és hogy végül a házamban kötött ki nem lehet véletlen. - Nem akarlak titeket kihasználni, Niall.

- Azt hittem, ezen már túl vagyunk - horkant fel Louis, és meglepetésként ér, hogy a mellettem álldogáló tündér nevetve pillant rá.

- Tudom - válaszolok, és az üvegnek dőlök. Azt akarom, hogy összemancsolja, hogy rátapassza a kezét, az arcát, tegyen meg bármit amit csak szeretne - és azt is, hogy számodra furcsa ez az egész, de értsd meg kérlek, hogy ezzel senkinek nem okozol gondot. Ha akarod, átveszem a lakást Louis-tól, és így rajtam kívül senki más nem lenne érintett, én pedig szeretném, ha ideköltöznél.

Megrázza a fejét és nagyot sóhajt, a vállai megereszkednek, elfordítja tőlem a fejét és újra a városra szegezi a pillantását.

- Nem erre számítottam - fonja maga köré a karjait is - nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy szupersztárokkal lógjak, akik lakást akarnak biztosítani nekem.

- Hol látsz te itt szupersztárokat? - húzom vigyorra a szám. 

- Itt vagyok! - dumál közbe ismételten Lou.

- Mi sem vagyunk hozzászokva az ismeretlen, kilakoltatott egyetemistákhoz - legszívesebben kinyújtanám a kezem, magam felé fordítanám az arcát, és nekidönteném a homlokom az övének.

A szemét forgatja, beletúr a hajába, és eltakarja az arcát. 

- Úgysem hagytok békén, ugye? - teszi fel a költői kérdést, melyre egyszerre válaszolok a bandatársammal.

- Nem! 

Halkan elneveti magát és elhúzza a kezét, már azelőtt tudom, hogy mi nyertünk, mielőtt kimondaná. Felemelem a kezemben tartott szatyrokat és meglengetem előtte.

- Felavatjuk az új otthonod? - a bólintására szélesedik a mosoly az arcomon, szeretnék eldobni mindent és magamhoz szorítani, de az furcsa lenne.
- Köszönöm - pislog Louisra, miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn - ígérem, hogy vigyázni fogok mindenre,
- Ebben egy másodperce sem kételkedtem - nevet rá, és barátságosan kitárja a karját egy gyors ölelésre. Irigylem, mert ő megteheti ezt, még ha kissé kellemetlen érzéseket is ébreszt Hazelben, bár nem úgy látszik, neki ez fel sem tűnik, mert Louis mindenkivel ilyen, és neki nem kell a legóvatosabban megközelítenie, mert nem tudja azokat, amiket én, és mert vele sosem volt barátságtalan.
Lepakolom a szatyrokat a konyha és a nappali között elnyúló étkezőasztalra, amelyikben a Mekis kaja van Louis felé tolom, és nevetni kezdek, amikor örvendezve előkapja a Happy Meal menüjét,
- Nem tudtam,  hogy szereted-e a gyorskaját, úgyhogy neked mást hoztam - varázsolom elő a bedobozolt tésztát és pizzát - bár valószínűleg nem olyan finomak, mint az én főztöm - vonom fel a szemöldököm.
- Biztos vagyok benne - mosolyog rám hálásan. - Köszönöm.
Letelepedünk az asztalhoz, miközben mindössze 2-3 harapással tüntetem el a sajtburgereket figyelem, ahogy a már látott jó étvággyal nagyokat harap a pizzájából, és kortyolgatja a gyümölcslevét. Néha vissza kell fojtanom a nevetésem, amikor vitába száll Louval a lakbérről, ragaszkodik a minimum 300 fonthoz havonta, míg a barátom azon van, hogy ezt minél lejjebb vigye, és bár Hazel édesen durcázva morgolódik, végül megegyeznek havi 250 fontban.
- Hát, srácok, köszöntem a remek üzletet és a kaját, de sajnos most már ideje lelépnem - dől hátra Louis a hasát simogatva - Briana este érkezik Freddie-vel, bababiztossá kell tennem a nappalit.
- Ugorj át majd a kiskrapekkal - mondom egy darabin krumplin rágódva.
Belecsapok a kezébe, és kissé felemelkedek, hogy félkézzel átöleljük egymást, a lakáskulcsokat az asztalon hagyja, és elbúcsúzik a folyamatosan hálálkodó lánytól. Talán bunkóság, de egy icipicit örülök, amikor végre becsukódik mögötte az ajtó, de csak azért, mert így kettesben maradhatok Hazellel.
- Hány éves a kisfiú? - teszi fel a kérdést, miután lenyeli a szájában lévő falatot.
- Kettő - tolok a számba még egy krumplit, és belekortyolok az üdítőmbe. - Örökölte Louis természetét, nagyon huncut - mosolyodok el - most kezdett el beszélni.
Előhalászom a zsebemből a telefonom, és egy kis keresgélés után megtalálom azt a képet, ami Freddie legutóbbi londoni kiruccanásakor készült. A szőnyegen ülök, két karomon az ikrekkel, a kisfiú pedig széles mosollyal az arcán foglal helyet az ölemben, a babák között.
- De édesek! - tágulnak ki a szemei, két kezébe fogja a telefonomon, és hosszasan nézi a képet. Előbb kellett volna megmutatnom őket, és nem csak beszélni az apróságokról, tudhattam volna, hogy ezzel őt is "megvehetem", mint a legtöbb lányt. - Nem furcsa, hogy a barátaidnak gyerekei vannak?
- Nem, miért lenne? - mosolygok, épp arra készülök, hogy a számba tuszkoljam a kezemben tartott sajtburger utolsó darabját, de leeresztem. - Az elején az volt, Freddie elég váratlanul érkezett, de Miráéknál számítani lehetett rá, ettől függetlenül nyilván meglepett, és kellett egy kis idő, hogy hozzászokjak ahhoz, hogy a barátaim szülők lettek. Sok minden megváltozott, de a srácokkal élvezzük a nagybácsi szerepet, most már el sem tudom képzelni az életemet anélkül, hogy amikor belépek Liamékhez boldogan mosolygó kisbabák csattognak felém, vagy hogy a legváratlanabb alkalmakkor robbanjon be Lou, nyakában Freddie-vel, és próba helyett focizzunk az arénában.
Mosolyogva nyújtja vissza a telefonom, más már elkezdett volna kutakodni a képeim között, ő azonban még csak az ujját sem helyezte rá a kijelzőre.- A te családodban vannak kisgyerekek? - kérdezem óvatosan puhatolózva.
- Nincsenek - ingatja a fejét, a haja ide-oda mozdul vele együtt. - Van egy húgom, 6 éves, őt már nem szabad kislánynak hívni - mosolyodik el kissé szomorkásan.
Az alsó ajkamba harapok, van valami a tekintetében, lehajtja a fejét, és gyorsan beleharap a pizzájába. Egy pillanatra lehunyom a szemem és összeszorítom a szám, valamiért ebben a házban egyre több felfedezést teszek vele kapcsolatban, és ezek a felfedezések nem pozitívak, most éppen arra jöttem rá, hogy valószínűleg azóta nem járt a szülővárosában, mióta Londonba jött.
Gyorsan bekapom a maradék sajtburgerem, nehogy valami olyat kérdezzek, amire nem szeretne válaszolni, majd a falatot leöblítem egy korty kólával.
- Szeretnéd, hogy felhozzam a táskáid? - köszörülöm meg a torkom, ezzel magamra vonva a figyelmét.
- Megyek én - állna fel, de megelőzöm, és finoman visszanyomom a fenekére.
- Fejezd csak be az ebéded, néhány perc és megvagyok - a kezemet a vállán tartom néhány másodpercig, közben arról fantáziálok, hogy lehajolok, és szeretetteljes puszit nyomok a feje búbjára, vagy félresöpröm a haját és az ajkaim a nyaka puha bőréhez érintem. A gondolattól libabőrös lesz a karom, gyorsan elhúzóm, mielőtt meglátná, és teszek egy lépést hátra.
- Ezt már tényleg nem hagyhatom - pattan fel - ugrasz a telefonhívásomra, hagyod, hogy nálad aludjak, lakást szerzel nekem, nem hagyhatom, hogy te is költöztess be.
- Rajtad kívül eddig még senki sem panaszkodott azért, mert kedves vagyok - fojtok el egy mosolyt.
- Nem panaszkodom - lépdel az ajtó felé, szorosan a nyomába szegődök, és kinyitom előtte - csak nem hagyhatom.
- Én hagynám a helyedben - vonom meg a vállam.
Várnunk kell egy kicsit, amíg a földszintről felér ide a lift, játékosan civakodunk egymással a túlzott udvariasságom miatt, de nem hagyom magam vele szemben.
- Nincs valami dolgod egyébként? - érdeklődik, amikor végül kitárul a lift ajtaja a földszinten. - 24 órája az én kívánságaimat teljesíted, pedig híres vagy.
- Majdnem befejeztük az új albumot, promózni csak a megjelenés után fogunk, egyelőre a legkomolyabb feladatom az, hogy megjelenjek a fotózásokon, és ne adjak okot arra, hogy valami botrányos cikket írjanak rólam - a lehető legkáprázatosabb mosolyomat villantom rá, miközben kilépünk az épületből, és egy gombnyomással kinyitom a kocsimat.
Nem nagyon beszélünk, amíg pakolunk, mert a cuccai épp elég nehezek ahhoz, hogy kapkodnom kelljen a levegőt, miután leteszem őket, és nekidőlök a lift falának.
- Köszönöm - pillant rám a hosszú szempillái alól.
- Egyszer is elég lett volna megköszönni, de ezredjére is szívesen - magamra pakolom a cuccait, és követem az új lakása felé. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál inkább megvilágosodik bennem, hogy az én pályafutásom egy időre itt most véget ér, le kell lépnem, és hagyni, hogy berendezkedjen az új otthonába, ehhez valószínűleg nincs már rám szüksége. - Jobb, ha megyek - vakargatom a karom, miután lepakolom az összes táskáját - rendezkedj csak be.
Aprókat bólint, mindketten kissé tanácstalanul és kínosan érezve magunkat pislogunk egymásra.
- Tényleg nagyon hálás vagyok mindenért - kezdi ismételten, de csak mosolyogva ingatom a fejem, és gyorsan lehajolok, mielőtt túl sok ideje lenne reagálni. Csak egy apró puszit nyomok az arcára, de mintha erre a pillanatra megállna az idő.
- Tudom - motyogom közel az arcához - majd találkozunk - húzódok el, észre sem veszem, hogy a kezem az arcán pihen, de ha már ez így van, akkor kapok az alkalmon, és óvatosan megsimogatom a puha bőrét.
Leejtem a kezem, holott az álla tökéletesen illik a tenyerembe, és egy kis időre talán szándékosan hozzá is simította az arcát, de most már tudom, hogy hol kell megállnom, így a lehető legbarátságosabb mosollyal az arcomon hátat fordítok, és behúzom magam után az ajtót.

8.rész

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, perceken belül megválaszolom az összeset.
A jövőheti rész felkerülésének időpontja egyelőre még bizonytalan, nem biztos, hogy rögtön éjfél után fent lesz, annak ellenére, hogy már most készen van, mert nyaralni leszek egy barátnőmnél, csütörtökön pedig fesztiválozunk, és előfordulhat, hogy korán lefekszünk aludni, hogy legyen elég energiánk másnapra, ébredés után viszont az első dolgom lesz feltölteni a részt, ha ez nem történik meg az éjszaka folyamán.

N. x

2 hét telik el, 2 végtelenül hosszú, reménytelen várakozásokkal teli hét, mely során nem tudtam megállni, hogy néha betérjek a Starbucksba, direkt azokon a napokon, amikor Hazel bent lehetett volna, de egyszer sem volt, és hiába vezettem el szándékosan azelőtt a ház előtt ahol lakik, vagy talán már csak lakott. Több, mint 14 napot töltöttem el úgy, hogy azt vártam, mikor rezzen meg a telefonom, és amikor felveszem az ismeretlen hívót, a vonal végén meghallom azt a hangot, amit mindennél jobban hallani szeretnék, de ez nem történt meg. Valamiért azonban nem hagy nyugodni ez az egész, nem tudom csak úgy lezárni magamban és bevágni a sarokba a vele való rövid ismeretségem, és ez idegesít.

A kulcsaimmal zörögve nyitom ki az ajtót, lekapom a fejemről a sapkám és végigszántok az izzadtságtól nedves hajamon, közben már a pólóm alját húzom felfelé, és kigombolom a nadrágom, hogy kibújjak az átnedvesedett golfcuccomból. Ki gondolná, hogy a golf ennyire izzasztó tud lenni? De 29 °C-os londoni hőségben igenis az, úgyhogy szükségem van a klímára, és egy zuhanyra.

Ledobom a cuccaim a kanapéra és egyenesen a fürdőszoba felé igyekszem, mire odaérek az egyetlen dolgom kibújni az alsómból, és bedobni a ruháim a mosnivalók közé. Teljesen logikus, hogy a telefonom akkor kezd vad zenélésbe, amikor a sampontól habos hajamat dörzsölöm, és a Drag Me Down közepén járok.

Megtörlöm a kezem egy törülközővel, és úgy ahogy vagyok kiugrok a víz alól, valószínűleg csupán azért, hogy a srácok valamelyike megosszon velem valami lényegtelen információt, vagy szóljon, hogy holnap jelenésem van a stúdióban.

- Igen? - emelem a fülemhez a készüléket anélkül, hogy egyáltalán rápillantanék a kijelzőre. Minél hamarabb szeretném befejezni a zuhanyzást, hogy ledőlhessek a kanapéra, rendeljek valami finom olasz kaját, és Modern Family-t nézzek. - Haló? - ráncolom a homlokom, amikor nem érkezik válasz.

A kijelző habos lesz a fülemtől és a hajamtól, ezért nem reagál, amikor az ujjammal rábökök, hogy lássam a hívó nevét.

- Melyik hülye szórakozik? Louis? - várom, hogy mikor visít bele valamit, aztán csapja le, de továbbra is csend van, viszont a háttérből hallom a város zajait. - Ki az? Ki vagy, és honnan szerezted meg a telefonszámom?

- Hazel vagyok, Hazel Clark - hallom halkan, bizonytalanul, és a szemeim azonnal elkerekednek. Miért pont most nem jutott eszembe, hogy ez akár ő is lehet?! - Én, öhm... ne haragudj.

- Nem, te jó ég! - kiáltom. - Te ne haragudj, azt hittem, hogy a barátaim szórakoznak, régebben rendszeresen csinálták, és...- elhallgatok, mielőtt túl sok baromságot kezdenék el hadarni. - Hogy vagy? - bököm ki.

- Én... bocsánat, amiért felhívtalak, hülyeség volt - mondja zavartan, bennem pedig azonnal megvilágosodik, hogy mi a helyzet. Szüksége van a segítségemre, és ettől széles vigyorra húzódik a szám.

- Nincs semmi gond - igyekszem a lehető leghiggadtabban és megnyugtatóbban kijelenteni ezt. - Mi történt?

Másodperceken keresztül ismét nem hallok mást, csak a város zajait, és talán egy elkeseredett sóhajt.

- Nézd, tudom, hogy nem voltam a legkedvesebb legutóbb...

- Hazel - mosolyodok el, és hirtelen minden haragom és elkeseredettségem elillan, amit az utóbbi 2 hétben éreztem miatta - nincs szükség erre.

- Kiraktak az albérletből - hallom, hogy nagyot nyel, és a szívem összefacsarodik, ugyanakkor kedvem lenne örömtáncot járni, mert emiatt beszél most épp velem. - Tudnál esetleg egy lakást, ahol lakhatnék néhány napig?

- Igen - bólintok nagyot, bár nem látja. - Hol vagy most?

- A ház előtt - mondja csendesen, valószínűleg szégyelli magát, amiért egy olyan embertől kell segítséget kérnie, akivel mindössze háromszor találkozott, és egy fiúbanda tagja.

- Menj be, néhány perc és érted megyek, épp zuhanyoztam - a zuhanyzást valószínűleg azért teszem hozzá, mert ha nem lennék épp meztelen, és csöpögne sampon a hajamból, azonnal bepattannék az autómba, így viszont szükségem van néhány percre, hogy összekapjam magam.

- Köszönöm - motyogja csendesen, de érzem a hangjában a hálát.

Majdnem elcsúszok, amikor bepattanok a víz alá, hogy a lehető leghamarabb leöblítsem a hajam. Ezúttal szárítással sem vesződök, mindössze gyorsan megtörülközök, átdörzsölöm a tincseim éppen annyira, hogy ne csöpögjön belőlük a víz, aztán a gardróbom felé csörtetek és lekapom az első kezem ügyébe kerülő vállfán lógó ruhadarabot. Pillanatok alatt öltözök fel, ügyet sem vetve a kinézetemre, mezítláb dugom bele a lábam egy cipőbe, majd gyorsan végighúzom a kezem a hajamon, és mire észhez térek már az autómban ülök úgy vigyorogva, mint egy őrült. Tudom, hogy nagyon nem fair dolog annak örülni, hogy kilakoltatták, és az sem fair, amit tenni készülök, de muszáj adnom egy esélyt magamnak a helyében is, muszáj megismernem.

Leparkolok a régi épület előtt, csak akkor veszem észre, hogy a szívem a torkomban dobog, amikor leállítom az autót. Vetek egy pillantást magamra a visszapillantó tükörben, a hajam olyan, mint egy madárfészek, borzosan mered az égtájak felé, a pólóm valószínűleg fordítva van rajtam, és szörnyen kényelmetlen zokni nélkül a cipőm, fogalmam sincs, Louis hogyan tudja ezt elviselni. Gyorsan elkapom a tekintetem és megpróbálok nem foglalkozni a kinézetemmel, észrevettem volna, ha követ egy túlzottan kíváncsi és tolakodó paparazzi, és általában a lesifotósok sem kerülik el a figyelmem.

Lehajtott fejjel, a kulcsaim és a telefonom szorongatva közelítem meg az épületet, furcsának találom, hogy nincs kapucsengő, de nem gondolkodok rajta túl sokat, a testemen az összes szőrszál égnek áll, amikor elég közel kerülök az ajtóhoz. Olyan, mintha érezném a jelenlétét, és megpróbálnám magamhoz vonzani, mint egy mágnest.

Csak résnyire nyitom az ajtót, amikor felkapja a fejét és a pillantása találkozik az enyémmel, egyszerre tűnik idegesnek, elkeseredettnek, és megkönnyebbültnek, míg én próbálom titokban tartani, hogy a szívem épp most törte át az egyik bordám. Az egyik fal mellett álldogál magát átölelve, a lábainál néhány táska és szatyor van, a nyakában egy fekete táskában valószínűleg a fényképezőgépe lapul.

- Szia - mosolygok rá, legszívesebben szorosan átölelném, de az furcsa lenne. - A kocsim itt parkol a ház előtt, vigyél magaddal néhány könnyebb táskát, és ülj be, a többi cuccod kiviszem.

- Köszönöm - tördeli idegesen a kezeit. - Nagyon sajnálom, hogy csak úgy felhívtalak, meg ezt az egészet, én...

- Nyugodj meg, nincs semmi gond - mosolygok rá, és tétován megérintem a karját. Áramütésszerű érzés cikázik végig a testemen, de figyelmen kívül hagyom, már amennyire képes vagyok rá. - Majd elmondod, hogy mi történt, most ülj be a kocsiba - leejtem a karom magam mellé, és ahelyett, hogy az érintéstől kitágult szemeit nézném a vállamra veszem a legnehezebbnek tűnő utazótáskát.

Engedelmeskedik, azonban amikor meglátom, hogy az összes cuccát megpróbálja magára pakolni muszáj finoman rászólnom, hogy végül csak egy táskával, valamint a bőröndjével távozzon, és rám hagyja a többit.

Néhány táskával a vállamon utána sietek, bár a nehéz súlyok jócskán lelassítanak, és a térdemnek sem tetszik annyira amit csinálok, de igyekszem nem figyelni rá. Rendet teremtek a csomagtartóban, egy nagy kupacban begyűröm az egyik sarokba a benne lévő ruhákat, majd igyekszem úgy elrendezni a lány csomagjait, hogy mind elférjen. Vissza kell szaladnom még egyszer az épületbe, és az utolsó két táskát a hátsó ülésre teszem be, de végül beülhetek mellé.

- Köszönöm - mondja sokadjára, és bizonytalanul felpillant rám.

- Szívesen - mosolygok, majd beindítom az autót és kiállok a parkolóból. - Szeretnéd elmondani, hogy mi történt?

- Nem találtam másik lakást, és nem tudtam összeszedni annyi pénzt, hogy kifizessem még egy hónapra - nem néz rám, a fejét az ablak felé fordítja, a kezével fáradtan megdörzsöli az arcát. - Ne haragudj, hogy téged hívtalak, nem tudtam, hogy mit csinálhatnék.

- Azért adtam meg a számom, hogy felhívj, ha kellek - pillantok rá félszemmel.

- Nem is ismerjük egymást - öleli át magát, és végre hátradől az ülésben.

- Ezen könnyen lehet segíteni - fordítom felé egy pillanatra a fejem, és rámosolygok. - Ma este nálam alszol, holnapra elintézek egy albérletet neked.

- Szó sem lehet róla! - kerekednek el a szemei, és úgy mozdul, hogy egy pillanatra azt hiszem, kiugrik a kocsiból. - Nem alszom nálad!

- Kénytelen leszel.

- Nem! Akkor inkább az utcán maradok, de nem alszom nálad! - vitatkozik, nekem pedig valamiért egyetlen másodperc alatt felforr az agyvizem, holott nagyon türelmes embernek számítok.

- Mégis mi az, amit annyira borzalmasnak találsz bennem? - csattanok fel. - Felhívsz, hogy segítsek, és amikor épp azt csinálom felháborodsz! Mit akarsz, mit tegyek?! Ha 2 héttel ezelőtt elfogadod a segítségem, akkor most nem kerültél volna ebbe a helyzetbe, de csodát tenni én sem tudok, és akár tetszik, akár nem, nem tudok most azonnal találni neked egy lakást, úgyhogy vagy nálam maradsz, vagy kiszállsz a kocsimból! - ezt a legkevésbé sem gondolom komolyan, ahogy az egész amit összehordok szemenszedett hazugság, mert egyetlen telefonhívásomba kerülne szerezni neki egy lakást, de önző módon azt szeretném, ha nálam maradna, hogy megismerhessem.

- Állj meg! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, azonban arról fogalma sincs, hogy mennyire jól tudom kezelni a hisztiző, dühöngő lányokat, semmi olyat nem tud mutatni, amit ne láttam volna már Mirától legalább egyszer.

- Nem - jelentem ki, és egyetlen mozdulattal bezárom az összes ajtót.

- Ez emberrablás! - háborog, hirtelen elillan a haragom és alig bírom ki, hogy ne röhögjem el magam.

- Nem ez az első eset - vonom meg a vállam, és nehezen, de elfojtom a mosolyom. - A legtöbben eddig megköszönték.

- Nem vagy vicces! - vet rám gyilkos pillantást.

- Te pedig nem válaszoltál a kérdéseimre, mi a problémád velem?

- Hogy híres vagy! - mondja a lehető legtöbb ellenszenvvel és undorral, amit belelehet sűríteni a "híres" szóba.

- Barátkozz meg vele, mert nem nagyon tudok mit tenni ellene, és valószínűleg nem is akarok - kiérek a belvárosból, a forgalom így már sokkal jobb, mivel a munkaidő már rég véget ért, és az emberek hazamentek a családjaikhoz. - Nem hinném, hogy a hírnév bármiként is hatással van a személyiségemre, szóval ez  nem volt elfogadható magyarázat.

Elmosolyodok, amikor szorosan összezárja az állkapcsát, és karba tett kezekkel hátravágódik, ezt néma beleegyezésnek, a harc feladásának veszem.

Az út további részét csendben tesszük meg, nem akarom tovább bosszantani, és magamat sem szívesen húznám fel, biztos vagyok benne, hogy hamarosan lehiggad, és képesek leszünk normálisan kommunikálni egymással. Távirányítóval kinyitom a kaput és egyenesen az udvarra hajtok, majd be a garázsba, közben óvatos pillantásokat vetek rá, de az arcáról semmit sem tudok leolvasni, az ajkait dacosan összezárja és csöppnyi érdeklődést sem mutat a hely iránt, ahol lakom, és ahová hoztam.

Kinyitom az ajtót, mielőtt megkerülhetném a kocsit, hogy udvarias legyek és kinyissam az ő oldalán is, már megteszi, pillanatok alatt kiugrik, és elmarja a hátsó ülésről a csomagjait. A szemei már nem sugárzanak annyi dühöt, sokkal inkább tűnik kissé megszeppentnek.

Felnyitom a csomagtartót, és elveszek néhányat a táskai közül, ahelyett, hogy a garázsból a házba vezető néhány lépcsőfokot, azaz a könnyebb utat választanám, kilépek az udvarra, hogy az első ajtón engedjem be az otthonomba. Nem azért csinálom, hogy felvágjak azzal, hogy métereken keresztül képes vagyok cipelni a nehéz csomagjait, csak szeretném méltóképpen beengedni az otthonomba.

- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel - tárom ki előtte az ajtót, egy kissé döbbent pillantás után látom, hogy megrándul az ajka, majd belép előttem.

Esetlenül megáll a fogas mellett, és óvatosan körbepillant, míg én megindulok a nappali felé, és a szőnyegre pakolom a cuccait.

- Foglalj helyet, behozom a többi csomagod is - mosolygok rá fesztelenül, mintha nem is vitatkoztunk volna a kocsiban. Nem vagyok haragtartó, pláne nem egy olyan lánnyal szemben, akit valamilyen idegesítő oknál fogva mindennél és mindenkinél jobban szeretnék megismerni.

Szinte visszafutok a garázsba, magamra aggatom az összes cuccát és higgadtságot erőltetve magamra sétálok vissza az első ajtóhoz. Elég halkan lépek be, valószínűleg meg sem hallja, elmélyülten tanulmányozza az üvegajtó másik felén, a teraszon üldögélő Barackot, és összerándul, amikor beviharzok a nappaliba.

- Kicsit megviselte szegényt az időjárás - bökök a lemenő napfényben fürdőző volt amerikai elnökre. - Behoztam az összes táskád.

- Köszönöm - motyogja, és a füle mögé tűr néhány kósza hajtincset. - Amit a kocsiban mondtam... nézd, nem akarok hálátlan lenni, sem bunkó, és megbántani sem akarlak...

- Hazel - emelem magam elé a kezeim, hogy belé fojtsam a szót - nem haragszom, mindössze egyetlen kérésem lenne - összezárja a csinos kis ajkait és aprót bólint, barna tekintete fesztelenül fürkészi az arcom. - Nem akarom, hogy úgy viselkedj velem, mintha nem ugyanolyan ember lennék, mint te. Igen, a munkám eléggé mindenki szeme előtt van, de ettől még nem vagyok senkinél sem különb.

Sikertelenül próbálja leplezni az arcán ülő döbbenetet, végül bólint, én pedig visszavarázsolom az arcomra a legszebb mosolyom.

- Körbevezethetlek, ha szeretnéd, és felviszem a csomagjaid a vendégszobába - azt nem teszem hozzá, hogy nem bánnám, ha csak a csomagjai szállnának meg ott, ő pedig befáradna hozzám, de túl nagy ez a ház ahhoz, hogy mellettem kelljen aludnia.

- Gyönyörű házad van - jegyzi meg kissé ábrándozva, miután az utolsó helyiség ajtaját is becsukom magunk mögött. - Te rendezted be?

- Nem, így vásároltam, de köszönöm - mosolygok rá. - Bármit nyugodtan használj, ha szeretnél kimehetsz a medencébe, csak szólj, és bekapcsolom a fűtését, a hűtőből is vegyél ki bármit amit szeretnél, érezd otthon magad.

- Az nehéz lesz - jegyzi meg szinte csak magának. A pillantásomat egy másodperccel tovább tartom rajta, mint szabadna, észreveszem, hogy a szemei alatt sötét karikák  húzódnak,

- Ne aggódj semmi miatt, holnap délután berendezkedhetsz az új lakásodba - felém fordítja a fejét és mosolyra húzza a száját, bennem pedig mindenféle furcsa érzés tör elő. Szeretném megérinteni, megsimogatni az arcát és elmondani neki, hogy a csillagokat is lehoznám az égről, ha arra lenne szüksége. - Készítek vacsorát, addig pakolj ki, vagy gyere le, vagy csinálj amit szeretnél - nevetek halkan a túl sok "vagy"szó miatt. Kezdek begolyózni.

- Csinálok én! - kapja fel a fejét hirtelen. - Hadd csináljak én vacsorát!

- Nem szükséges, csak gyorsan összedobok valamit - indulok lefelé a lépcsőn, ő pedig szapora léptekkel követni kezd.

- Hadd csináljak valamit, kérlek, mással nem tudom megköszönni amit teszel értem, és azt hiszem, nem egy bocsánatkéréssel is lógok - szökdécsel utánam, és a tekintetét le sem veszi az arcomról, én viszont megtorpanok.

- Nem lógsz nekem semmivel, Hazel - pislogok nagyokat.

- Kérlek! - fúrja a pillantását az enyémbe, egy pillanatra elkábulok az óriási barna szemeitől.

- Jó - túrok a hajamba - segíts akkor nekem.

Ha a tekintete elkábít, akkor nem tudom, hogy az arcára kiülő gyönyörű, széles mosoly mit tesz velem, de mintha egy pillanatra kicsúszna a lábam alól a talaj. Hirtelen beugrik, hogy mit fogok készíteni vacsorára azért, hogy levegyem a lábáról.

- Ismered az ír konyhát? - érdeklődöm, magamban egy kicsit abban reménykedek, hogy nemmel fog válaszolni, és elkápráztathatom a főztömmel, nem mintha egyébként annyira otthon lennék a konyhában.

- Persze, ír vagyok - vonja meg a vállát úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.

Nagyon hirtelen fordulhatok felé, mert egy kissé hátrahőköl, amikor tátott szájjal meredek rá.

- Ír vagy?! - szökik fel a hangom az izgatottságtól, a szemeim előtt óriási neontáblákon villog, hogy FŐNYEREMÉNY.

- Aha - pislog nagyokat - Waterfordból származom.

- Pásztorpitét akartam készíteni, de ezek szerint nem lenne újdonság - vigyorgok rá úgy, mintha valaki olyan erővel törölt volna képen, hogy a szám ebben a helyzetben maradt.

- Nem, de készíthetünk, fogalmam sincs mikor ettem utoljára - a hasát megdörzsölve mosolyog rám, eközben leérünk a lépcső aljára és elindulunk a konyha irányába.

- Mivel felajánlottad, hogy csinálsz te vacsorát, gondolom akkor tudsz főzni.

- Muszáj tudnom ahhoz, hogy ne haljak éhen, nem igazán tehetem meg, hogy drága éttermekben ebédeljek, amikor újabban már a lakásomat se tudom kifizetni - nevet fel, de a hangjába vegyül némi keserűség és csalódottság is.

- Mi a helyzet a sütéssel? - dőlök neki a konyhapultnak, és a fejemet oldalra billentve csodálom a szép arcát.

- Megyeget - vonja meg a vállát - anyukám sok mindenre megtanított, mielőtt ideköltöztem.

- Ha már így állunk, mit szólnál hozzá, ha én megcsinálnám a vacsorát, te pedig sütnél valami finom süteményt desszertnek? Mondjuk almatortát - csillannak fel a szemeim.

- Benne vagyok - bólint nagyot, furcsa módon már jó ideje mosoly ül az arcán, és remélem, hogy ez így is marad.

Megmutatom neki, hogy hol találja a hozzávalókat és a szükséges kellékeket, majd mindketten a saját dolgunkat kezdjük csinálni, ő az asztalnál almákat pucol, én pedig a pultnál anya receptjének részletesen kifejtett utasításait követve elkezdek húst kockázni, krumplit főzni, borsót, és répát főzni. Ritkán főzök, ami leginkább azért van, mert nem igazán szorulok rá, mivel sokat vagyok úton általában van is hol ennem, vagy csak beugrok egy gyorsétterembe, ha megéhezek, és Liaméktől sem lehet anélkül távozni, hogy Mira ne tömné tele a hasam, és sózna rám még legalább egy adagot későbbre. Itthon vannak mirelit dolgok, amiket csak bedobok a sütőbe, ha megéhezek, nem túl sokszor állok neki csirkét sütni, vagy valami igazán ételnek mondható ételt csinálni, és ennek talán az is az oka, hogy egyedül vagyok, nem éri meg túl nagy adagokat készíteni, mert akármilyen haspók is vagyok néha, több mint biztos, hogy a fele a kukában végezné. Talán éppen a tapasztalatlanságom miatt vagyok nagyon ideges, mert ezt nem akarom elrontani, muszáj, hogy finom legyen.

- Hogy-hogy Londonba jöttél tanulni, ha Waterfordból származol? Miért nem Dublin? - kezdeményezek beszélgetést abban a reményben, hogy ugyanolyan nyíltan és kedvesen fog válaszolni, mint ahogy akkor is tette, amikor a kocsimban ültünk az iskolája felé tartva.

- Mindig is itt akartam tanulni, nem tudom, hogy miért, ehhez az egyetemhez húzott a szívem, és nem is bántam meg, hogy idejöttem - meséli, a hangja nyugodt és kellemes, de valamiért nem tűnik igaznak amit mond.

Kérdezgetem az egyetemről, ő pedig válaszol, és néha érdeklődve feltesz 1-2 kérdést a bandáról és a zenélésről. Megtudom, hogy 23 éves, halasztania kellett, ezért jár csak most egyetemre, de nem indokolja meg, hogy miért, nem mélyed el túlzottan a saját életében.

A kocsiban történt vitatkozásunk, és a kezdeti elutasító viselkedése ellenére nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot, poénkodunk, nevetünk, és ez elmondhatatlanul boldoggá tesz.

Hallom, ahogy élesen felszisszen a hátam mögött és a kezében tartott kés csörömpölve a padlóra esik, rémülten fordulok meg, és ebben az esetben olyan gyorsak a reakcióim, hogy még igazán észhez sem térek, amikor már átszelem a konyhát és az egyik szekrényből kirántok egy elsősegélydobozt. Amilyen gyorsan csak lehet belemarkolok és levágok egy darab gézt, majd a kezeimbe fogom a kezét és a vérző ujjára szorítom.

- Nagyon megvágtad magad? - kérdezem nehézkesen a torkomban létrejött gombóc miatt.

- Nem, semmi komoly - rázza meg a fejét, néhány tincse rakoncátlanul ugrálni kezd.

- Lefertőtlenítem és bekötöm, ha eláll a vérzés - motyogom, és a lelkem mélyén bűntudatot kezdek érezni, mert miattam vághatta meg magát. Ez az én házam, az én konyhám, az én nyamvadt késem, és én mondtam neki, hogy süssön almás pitét. - Nagyon sajnálom, az én hibám.

- Miért lenne a te hibád? - néz rám meghökkenten. - Csak megszaladt a kés, nem te vágtál meg.

Nem válaszolok, leemelem a törékeny ujjáról a gézt és grimaszolva, elszörnyedve megvizsgálom a vágást.

- Ennyire azért nem borzasztó - kacag fel, kirántja a kezét az enyémek közül és hirtelen az arcom felé közelíti a hüvelykujját. A reakciómra még jobban nevetni kezd, mire én is akaratlanul elmosolyodok. - Kaphatok egy sebtapaszt?

- Bekötöm - nyúlok a dobozért, és leteszem az asztalra.

- Nem szükséges ilyen komoly ellátás - mosolyog rám, amikor a lehető legóvatosabban lefertőtlenítem, majd előveszek egy egész géztekercset. Hiába mondogatja, hogy nem komoly, és hiába tudom én is, hogy valóban nem az, úgy kezelem, mintha eltört volna.

- Ha elmondod, hogy mit hogyan kell csinálni, befejezem én a sütit - ajánlom fel, mivel egyáltalán nem akarom, hogy ismét kést vegyen a kezébe, vagy bármit, ami sérülést okozhat neki.

- Dehogy, nincs semmi bajom - rám mosolyog, és az arca közelsége által realizálom, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, ráadásul én még mindig a kezét szorongatom. Kissé elragadtatom magam, a fejemben ezer meg ezer lehetősége pörög végig annak, hogy mit hozhatnék ki ebből a helyzetből. Észre sem veszem, hogy mekkora csend telepszik ránk, a tekintetem a szemei és a szája között jár, hasonlóképpen az övé, és amikor összetalálkozik a pillantásunk óvatosan előre mozdulok egy kissé. A szívem a torkomban dobog és izgatottan összerándul a gyomrom, képzeletben már teljesen máshol, sokkal előrébb járok, a valóságban azonban mielőtt bármi is történhetne hirtelen kihúzza a kezét az enyémből és zavartan az almákhoz kap.

- Azt hiszem, ennyi elég lesz, megcsinálom a tésztát - döbbenten nagyokat pislogok, vissza kell térnem a valóságba. Csalódott vagyok, mert az utolsó pillanatban végül mégsem történt meg, de a lelkemet jó érzés árasztja el, mert tudom, hogy akarta, ha nem akarta volna akkor nem is kerülünk ebbe a helyzetbe.

Mosolyogva térek vissza a saját feladatomhoz, úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, és ez működik, mert tovább folytatjuk a beszélgetést. Körülbelül egyszerre készülünk el, meglepően jól néz ki az alkotásom, és miután berakom a sütőbe a konyhában finom illat kezd terjengeni. Határozottan büszke vagyok magamra.

- Megterítsek? - érdeklődök mosolyogva. Általában a tévé előtt punnyadva eszek, de a kedvéért akár még gyertyát is gyújtanék. - Többnyire a kanapén vacsorázok, de ha szeretnéd, akkor szívesen előszedem az ezüst étkészletem.

- Miattam nem kell - kuncog halkan - tökéletes lesz a kanapén is.

Magamban hozzáteszem, hogy ebben én is biztos vagyok. A hűtőhöz lépek és kiveszek magamnak egy sört, majd magam mellé hívom és addig nógatom, amíg kivesz magának is egy italt, tulajdonképpen meg sem lepődök, mert a választása egy 100%-os gyümölcslére esik.

- Sportolsz valamit? - kérdezem csak úgy mellékesen, a válasza azonban nagyon is érdekel. Sportosnak tűnik, és bár ruhák takarják a testét, meg mernék rá esküdni, hogy a hasa izmos és lapos.

- Néha edzeni járok, és szeretek futni - egy villával kis lyukakat szúr a pite tetejére, nem gondolkodik túl sokat a válaszán.

- Hogy jut időd ennyi mindenre? Egyetemre jársz, fotózol, azt mondtad, hogy festeni is szoktál, saját magadat tartod el, és mellette még a sportra is van időd.

- Úgy gondolom, hogy arra van időd, amire szakítasz - vonja meg a vállát  - úgy tervezem meg a napjaim, hogy minden beleférjen, amit szeretnék. Van, amikor nem sikerül, például a vizsgaidőszakokban, vagy amikor épp kilakoltatnak - nevet fel halkan - de megoldható.

Válaszra nyitom a szám, de a sütő jelez, úgyhogy az elkészült ételre kell fordítanom a figyelmem túlnyomó részét, nehogy megégessem magam, vagy leejtsem a tálat. Büszkén helyezem le az asztalra és beleszimatolok a levegőbe, határozottan olyan illata van, amilyennek kell lennie, és nagyon reménykedek benne, hogy az íze is pont olyan jó. Míg én egy késsel és egy lapátszerű konyhai eszközzel kiügyeskedek egy szeletet, ő berakja sülni a süteményét.

- Jól néz ki - lép mellém, és kíváncsi szemekkel, mosolyogva méregeti a főztömet. - Olyan, mintha otthon lennék.

Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad, mert bár tudom, hogy mire gondol, nagyon szeretném, ha a házamat is az otthonának tekintené.

Szedek még egy tányérra, jól megpakolom mindkettőt, és egy kissé meglep, hogy nem is szól miatta, mert a legtöbb lány nyúlfarknyi adagokra is azt mondja, hogy rengeteg, ő viszont nem szól semmit, pedig tényleg sokat szedek.

A tányérokat, és az italainkat a kezeimen egyensúlyozva viszem a nappaliba, míg ő kiveszi az elkészült süteményt. Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy elégedett mosollyal az arcomon hátradőljek, és megveregessem a saját vállam, mert ez az este igazán tökéletes randi lenne, ha annak hívhatnám.

- Azt hiszem, egész jó lett - lép be, és bizonytalanul helyet foglal mellettem. Nem ül a fotelba, a padlóra, vagy a helyiség másik felébe, pedig megtehetné, mégis bár kellő távolságra tőlem, de mellém ül le, és az ölébe veszi az egyik tányért. - Meghűl, mire ezzel végzünk.

- Alig várom, hogy megkóstoljam - mosolygok rá. Látom, hogy a lábait legszívesebben felhúzná, de nem teszi, mert talán udvariatlannak tartja.

- Tedd csak fel a lábad nyugodtan, ez a kanapé mindent kibír Louis lábszagától kezdve a babahányásig.

Éppen a szájához emeli a villát, de felnevet, és a falat a tányérján landol, azonban a szavaim hatására magabiztosan felhúzza a lábait és kényelmese elhelyezkedik.

- Ne bámulj már - fordítja felém a fejét, észre sem veszem, hogy feszülten figyelve várom, hogy megkóstolja a főztömet, és véleményt mondjon róla.

Halkan elnézést kérek, majd óvatosan belekóstolok, és a magamban ujjongani kezdek, mert nem rontottam el! Talán egy kicsit sósabb lett, mint kellene, de ahhoz képest, hogy először próbálkoztam ezzel, ráadásul végig a vállamra nehezedett az a nyomás, hogy miatta jónak kell lennie, tökéletes.

- Niall, ez nagyon finom! - nyög fel, és az első falatot azonnal követi a következő. - Gyakran főzöl?

- Nem - nevetek fel úgy, hogy a számban még ott van egy fél falat, de nem tűnik úgy, hogy ez zavarja. - Most először csináltam ilyet, a tudományom kimerül a rántottában és a mirelit pizzában, és néha egész jó csirkéket sütök.

- Hihetetlen - motyogja maga elé, a szívem szárnyal a boldogságtól, mert igazán jó étvággyal pakolja magába a főztömet.

- Örülök, hogy ízlik - vigyorgok, mint egy félőrült. Végül úgy tűnik, mégis sikerült lekenyereznem. Bekapcsolom a tévét, bár eszem ágában sincs azt nézni, a lábamat nekitámasztom az asztalnak és hozzá hasonlóan nagy falatokban pusztítom el a vacsorám, valamiért jobban esik azt tudva, hogy én készítettem. - Lehet egy kérdésem? - fordítom felé hirtelen a fejem.

- Persze - bólint, és lenyeli a szájában lévő falatot. Folyamatosan elbűvöl azzal, ahogy viselkedik, nyoma sincs már annak a tartózkodó lánynak, akivel először beszéltem, azt hiszem, hogy végre az igazi Hazellel beszélgetek, és ez a lány levesz a lábamról.

- Annyira borzalmas vagyok, mint amilyennek képzeltél? - ahogy kimondom már meg is bánom, mert kissé elképedve emeli fel a fejét és leereszti a villát fogó kezét.

- Nem gondoltam azt sosem, hogy borzalmas vagy.

- Csak azért mert amikor odamentem hozzád máshogy viselkedtél, mint most, meg...- próbálom kimagyarázni magam, de közbeszól.

- Nekem soha semmi bajom nem volt sem veled, sem a bandáddal, Niall, sőt, büszke vagyok rá, hogy te teszed híressé az országunkat - ezzel a mondattal olyan érzést kelt bennem, mintha betakargatna egy puha, meleg takaróval. - Én csak... nagyon sok negatív oldalát ismerem a hírnévnek, és félek attól, hogy ha veled látnak, valaki kiszemel magának és rám szállnak, ezért mondtam, hogy nem ülhetsz le hozzám, és ezért kaptam fel úgy a vizet a kocsiban. Az ellenszenvem nem ellened irányul, hanem az ellen, ami meghatározza az életed. A másik dolog pedig az, hogy elég nehezen ismerkedek, vagy inkább csak lassan, te viszont berobbantál az életembe, a mai nap előtt összesen körülbelül másfél órát beszélgethettünk, most pedig itt vagyok a házadban és veled vacsorázok. Hiába vagy arról ismert, hogy milyen jófej és vicces vagy, meg hogy mennyire szereted az életed, számomra akkor is idegen van, és néhány órával ezelőttig nem is gondoltam rád másképp, mint Niall Horan a One Directionből.

- Persze, ez érthető, nekem is furcsa, hogy itt vagy, főleg úgy, hogy nagyon meg kellene válogatnom, kikkel barátkozok, és kiket engedek be a lakásomba, mert sosem lehet tudni, hogy mikor fordul valaki ellened. Ezzel nem arra célzok, hogy szerintem azért vagy itt, hogy kutakodj a magánügyeimben, és ha megtudsz valamit azonnal elmondd a sajtónak, hiszen nyilvánvaló, hogy nem tennél ilyet, csak arra célzok, hogy általában én is lassan, lépésről-lépésre ismerek meg valakit - a lehető legszebb ás legbizalmasabb mosolyomat villantom rá, közben újra falatozni kezdd, és érdeklődve figyel. - Viszont abban tévedtél, hogy a média határozza meg az életem, mert nem, a rajongóink határozzák meg, a média csak egy zavaró tényező, amitől nem lehet megszabadulni.

- Valóban nincsenek ilyen terveim - nyújtja ki a lábait, és a pocakját dörzsölgetve hátradől. - Köszönöm, ez fantasztikus volt.

Elnevetem magam, mert az én tányéromon még mindig van egy kicsi, rajta kívül eddig még soha, egyetlen lány sem körözött le az evésben.

- Szedj nyugodtan, ha kérsz még.

- Nem, elég volt, azt viszont nem garantálom, hogy nem fogok még enni belőle - villantja rám a tökéletesen szabályos fogsorát, majd mielőtt bármit is reagálhatnék kikapja a kezemből a kiürült tányérom. - Hozok sütit! - mondja, és elrohan a konyha felé.

- A tűzhely feletti szekrényben találsz tányérokat - szólok utána nevetve, majd elfojtok egy böfögést, és elégedetten hátradőlök.

Oldalra döntöm a fejem, hogy lássam, amikor a kezében két tányérral, büszke mosollyal az arcán megjelenik. Hirtelen látom őt magam előtt minden nap, évekkel később is, és elképzelem, hogy amikor ideér apró csókot nyom a számra, majd a kanapé másik oldala helyett egyenesen az ölembe fészkeli magát. Olyan valóságos ez a kép, hogy nagyokat pislogva kell visszatérnem a valóságba, amiben felém nyújt egy bőséges szelet almatortát, majd amikor elveszem leül mellém, és az arcomat figyeli.

- Most már tudom, hogyan érezted magad az előbb - török le egy falatot, én magam sem hiszem el, hogy a pillantásától kissé kipirul az arcom.

- Bocsánat - kap a sajátjához, és beledöfi a villáját, míg én megfontoltan beleharapok a sajátomba, és szinte azonnal fel is nyögök.

- Hazel, az nagyon finom! - dünnyögöm teli szájjal, a szemeim elkerekednek egy pillanatra az ízektől. Felkapja a fejét és csillogó tekintettel fürkész, miközben újabb, ezúttal nagyobb falatot török magamnak. - Te jó ég, nem is emlékszem rá, hogy mikor ettem utoljára házi süteményt.

- Felfalhatod az összeset - nevet fel, végigsimít a haján, és magában mosolyog. - A véremet adtam érte.

- Jó csapat vagyunk - nyelem le a számban lévő falatot, majd felemelem a kezem, ő pedig édesen kacagva belecsap.

Megpróbálok nem túl mohó lenni, de néhány perc múlva elégedetten, a hasamat simogatva nagyot sóhajtok, és félig fekvő, félig ülő helyzetben terülök ki.

- Talán megismételhetnénk ezt máskor is - fordítom felé a fejem, melyen lusta mosoly terül szét. Nem reménykedek igazán lelkes válaszban, őszintén szólva azt hiszem, hogy elbizonytalanodik, és a lehető legkedvesebben kivágja magát ebből a helyzetből, éppen ezért meglep, amikor rábólint. Legszívesebben felpattannék, és vele a karjaimban táncolnám körbe az egész alsó szintet, de csak vigyorgok, és igyekszem csillapítani a heves szívverésem. Már csak egy puszit, vagy legalább egy tétova ölelést kellene kicsikarnom belőle, és ez lenne a legtökéletesebb nem randinak nevezett első randi. Miután eltünteti az utolsó falatot is a tányérját az enyém mellé helyezi asztalra, és hozzám hasonlóan eltunyulva hátradől.

- Nem bánod, hogy ott kellett hagynod a lakásod? - kérdezem óvatosan.

- Nem igazán - vonja meg a vállát, és átöleli magát, - Sok mindentől megkímélt volna főbérlő, ha nem emeli fel a lakbért, de nem szerettem ott lakni, a szomszédok nem voltak túl barátságosak. Persze, jobb volt ott lakni, mint hajléktalannak lenni, de ha találok egy másik helyet, ahol lakhatok, valószínűleg nem fogom visszasírni.

- Nem vagy hajléktalan - pislogok rá  - vagy talán úgy tűnik, mintha nem lenne tető a fejed felett? Itt akármeddig maradhatsz, Hazel - magamban hozzáteszem, hogy annak örülnék a legjobban, ha örökké velem maradna, akkor is, ha a "kapcsolatunk" nem lesz több ennél sosem. - Reggel viszont az első dolgom lesz felhívni a barátaimat, és ígérem, hogy szerzek neked egy lakást.

- Nagyon hálás vagyok neked, Niall - a szemeiből valóban őszinte hála sugárzik, miközben valahogy észrevétlenül közelebb kerülünk egymáshoz.

- Semmiség - rázom meg kissé a fejem - viszont így nem szabadulsz tőlem.

- Azt  hiszem, amíg nem kerülök címlapra, képes vagyok megbirkózni ezzel - sóhajt nagyot belenyugvóan.

Órákon keresztül el sem mozdulunk a kanapéról, kérdéseket teszünk fel egymásnak,az életünkről, a gyönyörű országunkról, az érdeklődési körünkről, és éjjel 2 órára már biztos vagyok benne, hogy több dologban hasonlítunk, mint hittem volna, 1 órával később pedig megvilágosodik bennem, hogy miért vezérelt oda valami hozzá azon a bizonyos reggelen, és miért nem tudok szabadulni a gondolatától, amikor nem láthatom. Ugyanazért, amiért Liam nem tud élni Mira nélkül, amiért Zayn nyál csorgatva lesi Gigi minden kívánságát, és amiért Harry olyan bizonytalan Caseyvel kapcsolatban. Talán Hazelnek még fogalma sincs erről, én viszont megfogadom magamnak, hogy bármi történjék is, egy napon feleségül veszem ezt a lányt.

- Mennyi az idő? - emeli fel a fejét a karjáról. Most már olyan közel van, hogy ha akarná, a térdeink összeérhetnének, és az ölembe tehetné a lábát. - Szent Isten - kerekednek el a szemei - még jó, hogy holnap szombat van, és nem kell suliba mennem - hanyatlik vissza az előbbi pozícióba - képtelen lennék felkelni.

Nevetve elfojtok egy ásítást, újabb közös bennünk, hogy nem szeretünk korán kelni.

- Talán jobb lenne, ha lefeküdnénk, lassan már hajnalodik - nyújtja ki a végtagjait, a mondata azonban egészen más értelemben cikázik körbe-körbe fejemben.

- Lehet - ásítok fel ezúttal hangosan, de még időben a szám elé kapom a kezem.

Egyetértünk abban, hogy reggelre hagyhatjuk a mosogatást, így mindössze csak annyit teszek, hogy berakom a hűtőbe a vacsoránk maradékát, majd megkockáztatok egy tétova érintést a derekán, és a lépcső felé terelgetem.

- Használhatom a fürdőszobát? - pillant rám, amikor elindulunk végig a folyosón.

- Persze, van kettő, használd csak azt, ami idefent van - mosolygok rá.

- Köszönöm még egyszer, amit értem teszel - torpan meg némi tétovázás után a helyes szoba ajtaja előtt. Szándékosan azt a vendégszobát adtam neki a három közül, ami az enyém mellett van.

- Szívesen, ezredszerre is - abban a reményben nézek a szemébe, hogy a köszönetét kifejezi talán egy öleléssel, és mozdul is egy aprót felém, de szüksége van arra, hogy kissé kitárjam a karjaim. Az összes érzékszervem megbolondul, amikor óvatosan a karjaimba férkőzik, a látóteremben semmi más nincs, csak ő, az orromat betölti a kellemes illata, a bőröm néhány helyen érintkezik az ő lágy, puha bőrével. Sajnos nem ölelhetem túl sokáig, és bármennyire is szeretném, egyelőre túl sok lenne neki, ha megpuszilnám, úgyhogy engedem, hogy pár másodperc múlva kibújjon a karjaimból.

- Jó éjszakát, Niall! - vet rám angyali pillantást, bennem pedig valami megmozdul, valami olyan, aminek igazán nem kéne.

- Szép álmokat! - mosolygok, és amint benyit a szobájába összeszorított fogakkal megpördülök, és eltűnök a saját ajtóm mögött. - Fékezd magad! - motyogom, és tétova pillantást vetek a jól látható dudorra a nadrágomon. Elröhögöm magam, a vidámságomra 2 hét után először végre nem kell rájátszanom, teljesen őszinte mosoly ül a képemen, miközben idétlen táncmozdulatokkal kísérve a levegőbe bokszolok.