27.rész

Sziasztok!
Szeretném nagyon megköszönni az előző részhez érkezett kommenteket, hosszú ideje ez volt a legtöbb, amit kaptam, úgyhogy tényleg nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki rászánta magát arra, hogy írjon néhány sort, tudom, hogy mostanában kicsit lemaradtam a válaszokkal, de sort fogok rájuk keríteni az elkövetkezendő napokban.
Boldog Karácsonyt, és jó pihenést kívánok nektek a szünetre! 

N.x

 

 Niall Horan

Ausztrália különös varázzsal hat a barátnőmre, ami miatt akármennyire is szeretem Londont, és a szülőhazámat, soha többé nem akarok hazamenni. Ha otthon bármikor is igazán boldognak láttam Hazelt, nagyot tévedtem, vagy csak vak voltam, mert azok a felfelé görbített ajkak és fel-felcsendülő halk nevetések össze sem hasonlíthatóak a széles mosolyával, ami már korán reggel az arcán ül, a sziporkázó tekintetével, hangos kacagásával, és azzal, ahogy viselkedik velem.
Holnap lesz az ikrek keresztelője, azután még öt napot fogunk itt tölteni, de én már majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy megduplázom ezt az időt, még ha külön szobában is kell aludnom, mert annyi mindent kell még megmutatnom neki, és annyira szeretném még tovább ilyen gondtalannak, önfeledtnek látni, mint amilyen most.

A második varázslatos, együtt töltött nap után még egy kissé nedves hajjal, ingben állok meg az ajtaja előtt, hogy bekopogjak, és vacsorázni vigyem. Nem tudom, hogy hívhatom-e ezt randevúnak, ahogy azt sem, hogy egyáltalán szoktak-e azok a párok randevúzni, akik egy ideje már együtt vannak, de végül is mindegy, mert előtte úgysem volt alkalmam ilyesmire, úgyhogy most bepótolom. Pont olyan ideges vagyok, mint amilyen egy "igazi" randi előtt lennék, egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy hátat fordítok és egyszerűen visszamegyek Louis szobájába, de amikor ezt megteszem egyenesen az ő tekintetével találom szembe magam.

- Mire vársz még? - vonja fel a szemöldökét.

- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt ez az egész - túrok a hajamba, és teszek egy lépést felé, de azonnal rám ripakodik. 

- Már hogyne volna jó ötlet! - megtorpanok és kissé meglepetten meredek rá - Ugyan már, Niall, hiszen a barátnőd! Ne akard, hogy szóljak Mirának!

Ezzel a fenyegetéssel eléri, hogy visszahátráljak az eredeti célom irányába, nem azért, mert félek a legjobb barátomtól, hanem mert tudom, hogy jól fenékbe rúgna, és addig nem mozdulna a folyosóról, amíg be nem szállok a liftbe Hazellel, sőt, talán egész este képes lenne követni csak hogy biztos legyen abban, hogy nem rezelek be.

- Addig nem kopogok, amíg ott állsz és bámulsz - pillantok vissza Louisra.

- Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy bemész - fonja össze maga előtt a karjait, és várakozóan nekidől az ajtófélfának.

- Kénytelen vagyok hozzád visszamenni, ha úgy döntök, hogy nem.

- Ebben a szállodában nincs egyetlen egy olyan ember se, aki nem látna szívesen a szobájában téged, Niall - nevet fel hangosan.

- Talán egy mégis van -  vetek egy tétova pillantást Hazel szobájára. 

- Nem - rázza a fejét mosolyogva - gyerünk, kösd fel a gatyádat és menj, a csajod totál el lesz ájulva tőled.

Óriásit sóhajtva bólintok, elvégre igaza van, mégis mi rossz történhet? Csodás napokon vagyunk túl, Hazel mosolygósabb mint bármikor, sokkal jobban kimutatja a ragaszkodását irántam, kimondja az érzelmeit. Eltöltünk együtt néhány kellemes órát egy jó kaja, és valami finom ital társaságában, azután pedig mint egy rendes randinál, elköszönök tőle, és visszamegyek a jelenleg nem létező saját helyemre. 

Úgy látszik, túl sokáig gondolkodok, mert Louis kirohan a szobájából, ráver az ajtóra, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza is rohan, és eltűnik, míg én halálsápadtan nézek utána.

- Ki az? - hallatszik egy halk kérdés a tömör fa másik oldaláról. A hangjában óvatosságot, és még valami mást is felfedezek, valamit, ami a félelemhez hasonlít, ez a gyökér Louis tényleg óriásit csaphatott az ajtóra, ha ennyire megijesztette.

- Én vagyok - szólalok meg egy nagy sóhaj után - ne haragudj, Louis szórakozott velem.

Rényire nyitja az ajtót, és félszemmel kipillant rajta, mielőtt teljesen kitárja. Megkönnyebbültnek tűnik, az ajka lágy mosolyra húzódik, miközben felfedi magát előttem ugyanabban a csinos ruhában, amit Aria keresztelőjén is viselt, miközben a félig szőke, félig barna haja loknikban simogatja a vállát. Olyan gyönyörű, hogy egy pillanatra kihagy a légzésem, és képes lennék elvágódni.

- Semmi baj - észreveszem, hogy végigjártatja a tekintetét rajtam, ami  furcsa elégedettséggel tölt el, mert ez nem csak egy gyors pillantás, hosszú másodperceken keresztül számára észrevétlen leplezetlenséggel stíröl, és úgy tűnik, elégedett azzal, amit lát. 

- Mehetünk? - amikor kizökkentem a szemében édes meglepettség csillog, az arca pedig rózsaszínes árnyalatot ölt, miközben bezárja az ajtót. Nehéz visszafognom magam és nem nevetni az aranyosságán, de végül sikerül, helyette lehajolok, és rövid csókot helyezek az ajkára. - Nagyon gyönyörű vagy - érintem meg az arcát a kezemmel, és az ujjaimmal megpiszkálom az egyik kósza tincset.
- Köszönöm - a kezét az enyémbe csúsztatja, ami ismét előidézi a lepkéket a gyomromban - te is.
Amikor rádöbben, hogy mit mondott, az arca megnyúlik és a szemei döbbenten kerekednek el.
- Örülök, hogy tetszem neked - nyomok puszit az arcára.
Csak a hotel éttermébe megyünk, tisztában vagyok vele, hogy sokkal romantikusabb lenne elmenni valahová a városba, de étterembe senki sem jár sapkában és napszemüvegben, vagy kapucnis pulcsiban, azt pedig nem kockáztathatjuk meg, hogy felismerjenek, és lefotózzanak. Reménykedek benne, hogy így is jól fogja érezni magát, nekem pedig legalább nem kell bujkálnom.
Némi ráfizetéssel, de sikerült elintéznem, hogy később vacsorázhassunk, mint ahogy egyébként szoktak az emberek, így amikor lemegyünk az étkező üres, és kellemes félhomály uralkodik. A gyomrom összerándul, ezzel egyfajta figyelmeztetést küld az agyam, hogy ha nem szúrok el valamit, ez az este, és összességében ez az egész nap tökéletes lehet.
Kihúzom neki a széket, majd amikor kecsesen helyet foglal megkerülöm a kis kör alakú, szépen megterített asztalt, és leülök vele szemben.
- Szeretnél inni valamit? - kérdezem tétován. Utálom az ilyen helyzeteket, amikor akaratlanul is ellep a csend, mert fogalmam sincs, hogy hogyan, mivel kellene megtörnöm úgy, hogy ne csináljak komplett hülyét magamból.
- Talán egy üdítőt - válaszol tűnődve, miközben összeráncolt szemöldökkel vizsgálja az étlapot. - Mik ezek az ételek? Nem igazán ismerem egyiket sem - az arca rózsaszínné válik, és szégyenkezve süti le a tekintetét, azonnal rájövök, hogy talán sosem járt még étteremben, senki sem vitte el vacsorázni.
Elveszek egy étlapot és felütöm, számomra az ételek szokatlan elnevezései nem idegenek, néhányat kóstoltam már, így tudok neki segíteni a választásban. Miközben várakozunk kérek két üdítőt, és egy üveg drága vörösbort, csak ha meggondolná magát, ha mégsem, a fiúk akkor is örülni fognak neki.
- Voltál már korábban vacsorázni valakivel? - tudni szeretném a választ, de azt nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, úgyhogy felkapok egy darab sós rágcsálnivalót az asztal közepére helyezett kosárkából, és könnyedén a számba dobom.
- Nem - követi a példámat és ő is elvesz egyet, de sokkal lassabban kezdi enni, mint én, falatozás közben gondolkodik - te vagy az első.
- De étteremben jártál már, ugye? A családoddal, vagy valaki mással, csak úgy.
- Nem - ismétli meg - a családom nem az az étterembe járós típus - megpróbál viccet csinálni belőle azzal, hogy mosolyt villant rám, de már túl jól ismerem a tekintetét ahhoz, hogy tudjam, ez nem őszinte.
- Nos, akkor megtisztelő, hogy velem jöttél el elsőként - jegyzem meg könnyedén, és az arcomra kiülő elégedett mosolyt már őszintén viszonozza. Átnyúlok az asztalon és megfogom az egyik kezét, ami ijesztően természetesen simul a tenyerembe, mintha mindig is oda tartozott volna. - Louis azért ütött akkorát az ajtódra, mert egy pillanatra berezeltem, és elgondolkodtam azon, hogy visszavonulót fújok valami olyan indokkal, hogy nem érzem jól magam. Szerencsére pont látta ezt, és kötelességének érezte megakadályozni - kínosan nevetgélek, miközben a hüvelykujjammal a puha bőrét simogatom.
- De hát miért? - meglepetten pislog rám, míg én csak vállat vonok.
- Nem igazán tudom, féltem, hogy elrontok valamit.
- Mindenképp meg kell neki köszönnöm holnap, hogy helyetted cselekedett - nevet fel csilingelően, és megszorítja a kezem.
- Igen, nekem is - biccentek aprót.
A beszélgetésünk félbeszakad arra a kis időre, mialatt a pincér elénk helyezi a rendelt ételeket, valamint a kérésem nélkül felbontja a bort, és tölt a két üresen álló pohárba, hogy azután jó étvágyat kívánva eliszkoljon, és kettesben hagyjon minket.
- Nem kell meginnod, ha nem szereted, valahogy visszaöntjük az üvegbe és felvisszük a srácoknak.
- Még sosem ittam - vizsgálgatja a vöröslő folyadékot - megkóstolom.
Az, hogy sosem kóstolt még bort újabb kérdéseket vet fel bennem, hiszen egyetemista, biztos járt már bulikban, az ember ilyenkorra már jó pár öntudatlan állapotú estén túlesik, ő azonban még ebben is más. Bátortalanul emeli fel a poharat, és a szája helyett az orrához emeli, hogy beleszagoljon, akaratlanul is felnevetek, és felemelem a sajátom, hogy óvatosan koccintsak vele, majd igyak egy kortyot.
Kezdetben éppen csak belenyal, ízlelgeti, majd bátrabban is iszik belőle, mielőtt leereszti.
- Egész finom - jegyzi meg, és felmosolyog rám. A szívem bukfenceket vet a mellkasomban, csak mert valamit jól csináltam.
- Hogy lehet az, hogy még sosem kóstoltad korábban? - annyi ilyen kérdést teszek fel, hogy kezdem kellemetlenül érezni magam a faggatózás miatt.
- Sok mindent nem csináltam még - vonja meg a vállát - kimaradtak eddig az életemből.
Ebben én is biztos vagyok.
Különös megfontoltsággal eszik, az első falat után jól hallhatóan felnyög, de ennek ellenére lassan folytatja, nem kezd el habzsolni, mint ahogy én tenném. Kifinomult és kecses, mint egy hercegnő, de nem szándékosan csinálja, mert közben beszél hozzám, válaszol az idegesítő kérdéseimre, és néhányszor visszakérdez. Mire végzünk megisszuk a bort, de még egyikünk sem akar menni, úgyhogy kérek egy másikat, és közelebb húzom hozzá a székem.
- Mit szólnál hozzá, ha maradnánk még pár napot azután, hogy a többiek hazamentek? - a mutatóujjammal köröket rajzolok a kézfejére, a fejem kezd ködös lenni a megivott bortól.
- Nem is tudom - tűnődik, és lehajtja a fejét, az arca kipirult az alkoholtól. - Nagyon jó lenne, de...
- Nincs semmi de - végigsimítok az arcán, és gyengéden kényszerítem, hogy nézzen a szemembe - szeretnél maradni?
Az alsó ajkát beharapva tétován bólint, az egész testemen remegés fut végig a boldogságtól, miközben lehajolok, hogy megízleljem az édes, szőlő ízű száját. Sokkal több lesz belőle, talán a bor miatt, de bátrabban viszonozza ezt, mint eddig bármikor. Nem kell túl sokáig kérlelnem, hogy elnyissa az ajkait, és beeressze a nyelvem, amit barátságosan üdvözöl az övé.
- Talán jobb lenne, ha felmennénk - húzódok el, közben lopva felmérem az arcát, a rózsaszín, megduzzadt ajkait, amiket úgy tart, mintha arra várna, hogy folytassuk amit elkezdtünk. Zavartan felpattannak a szemei, ködös tekintettel fürkészi az arcom, majd egyetértően bólint.
Anélkül rendezem a számlát, hogy akár én, vagy a pincér kimondanánk az összeget, mindössze a kezébe nyomom a kártyám, és némi készpénzt borravalóként, majd kézen fogom Hazelt. A léptei bizonytalanok, tekintettel kellett volna lennem arra, hogy még sosem ivott, és határt szabni neki, mert ennyi épp elég volt ahhoz, hogy lerészegedjen, de most mintha rám is másképp hatna az alkohol.
- Jól érezted magad? - ölelem magamhoz, miután beszállunk a liftbe.
- Igen - felbiccenti a fejét, az orra végigsimít a nyakam egy kis területén, amitől megborzongok. - Ugye még maradsz velem?
- Ha szeretnéd - hosszú, elnyújtott hangot hallat, miközben bólint, a lehelete simogatja a bőröm szabad területeit, ami felborzolja a testemen fellelhető összes szőrszálat. A karjait a nyakam köré fonja és belém csimpaszkodik, miközben beszél nem csak a lehelete, hanem az ajkai is hozzáérnek az érzékeny területhez. - Bárcsak maradhatnál éjszakára is, olyan jó lenne.
- Maradhatok - a lift ajtaja kinyílik, nem is vettem észre, hogy felértünk, de magamban hálát adok azért, hogy elég késő van már, és a fiúk elvonultak, mert nem akarnám, hogy így lássanak minket.
- Nem - rázza a fejét, és az alsó ajkát lebiggyeszti - nem, mert... nem.
A teljes testével az enyémhez simul, benyúlok a táskájába és kihalászom a kulcsát, de mielőtt elfordítanám a zárban megérzem az ajkát a nyakamon.
- Haze - kapok levegő után, sietve kinyitom az ajtót és belépek, magammal húzva őt is. Édes nevetést hallat, talán ettől, a simogató lélegzetvételétől, és a flörtölő hangjától az agyamra rászáll az alkohol mámoros köde, és kimegy a fejemből, hogy kivel van dolgom. Beletúrok a hajába és elhúzom a fejét a nyakamtól, hogy helyette a számhoz irányítsam, olyan bátor, hogy egy pillanatra kinyitom a szemeim hogy megbizonyosodjak arról, valóban a barátnőmet tartom a karjaimban, és nem valaki mást, de ő az. A szobájában félhomály uralkodik, a város fényei bevilágítanak az óriási ablakokon, miközben ügyetlenül a falnak tántorodunk, illetve ő nekitántorodik, én pedig a testének. Az egyik kezemmel az arcát simogatom, a másikat a derekára helyezem és még közelebb húzom magamhoz, tényleg meglep a viselkedése, de nem gondolkodok rajta túl sokáig, elfogadom, és együttműködök vele.
Elválok tőle, lefelé kezdek kúszni, végighaladva az arcán le a nyakáig, mígnem megállapodok a füle töve és a válla közti lágy területen, és végighúzom rajta a nyelvem. Elakad a lélegzetem, amikor felhördül és a mellkasát kidomborítva hátradönti a fejét, az ujjaival pedig rámarkol a hajamra, és nyomást fejt ki a fejemre. A kezem lecsúszik a derekáról a combjára, majd hátra a feneke alá, és ügyetlenül felemelem, néhány pillanatig szuszogva várom, hogy ellenkezni kezdjen, helyette azonban néhány másodperc után a lábaival körbeöleli a derekam, és amikor hálásan visszatalálok az ajkaihoz előrebillenti a csípőjét. Mindketten levegőért kapkodunk, a nadrágom kegyetlenül szűkké válik, érzem a lábai közül áradó hívogató forróságot, és egyenesen hozzásimulok. Megfordul a fejemben egy kósza gondolat arról, hogy el kéne ájulnia, mert valamiért mindig az történik, ha túl közül kerülök hozzá, de semmi ilyesmi nem történik, sőt, a lábaival mintha erősebben ölelné a csípőmet. Ha lenne egy szabad kezem, akkor megcsípném magam, nehogy csak egy álom legyen ez az egész, de mivel nincs, így akár álom, akár nem az, kénytelen vagyok átélni, szegény én.
Az egyik kezét a tarkómról előre, a mellkasomhoz vezeti, és fürgén kigombolja a legfelső gombot az ingemen, majd az alatta lévőt is, minden gombnál az ujjai a mellkasomhoz érnek, és libabőrt hagynak maguk után.
- Haze - nyöszörgöm az ajkai közé, egy belső hang az élvezeten túl azt súgja, hogy valamiért nem helyes, amit csinál, még úgy sem, hogy meglepően természetesnek és helyénvalónak tűnik, főként úgy, hogy nem én kérem ezekre. Végére ér az ingemnek, és beleharap a duzzadt, piros ajkába, miközben végighúzza a mellkasomon a tenyerét. - Mit csinálsz?
- Nem igazán tudom - suttogja, és előrehajol, hogy ezúttal ő tapassza a száját a nyakamra. Morogva hajtom hátra a fejem, tulajdonképpen hetek, sőt, hónapok óta ábrándozok arról, hogy ez megtörténik, miért ne hagyhatnám? Ő is akarja, nekem ne mondja senki, hogy nem akarja, amikor a bugyija érintkezik a nadrágommal, és küzdve hátrahajtogatja a kezét, hogy lehúzza a ruháját. - Még sosem éreztem ilyesmit - pihegi halkan a fülembe, és ez a mondat visszaránt a valóságba.
Sosem érzett ilyesmit. Soha, hát persze, hiszen ma velem jött el életében először vacsorázni, én vagyok az első barátja, talán az első csókja is az enyém lett, valószínűleg rajtam kívül még senkivel nem került ilyen helyzetbe, ami azt jelenti, hogy szűz.
Életem legnehezebb döntését hozom meg, amikor lefejtem magamról a lábait, és leteszem a padlóra, a fejem szédül a benne kavargó rengeteg sokkos információtól, az alkoholtól, és a visszafojtott vágytól, aminek nagyon nehéz úgy ellenállni, hogy Hazel nem adja fel a próbálkozást. A karjait a nyakam köré fonja, és az ajkait folyton a számra nyomja, én pedig nem tudom nem viszonozni a csókjait, ahogyan a visszautasítása sem megy.
- Hazel - nyöszörgöm, és óvatosan a kezeim közé fogom az arcát. Addig, amíg komolyan a szemébe nem nézek észre sem veszem, hogy mennyire részeg, ekkor azonban úgy ér a felismerés, mintha valaki hátulról fejbe vágna egy sziklával. - Hagyd abba, kérlek szépen.
- Nem, én akarom, hogy folytassuk - a beszéde kásás, a pupillái tágra nyílnak - tudom, hogy te is.
Óriásit sóhajtva a hajamba túrok, halvány lila gőze sincs róla, hogy milyen szemét helyzetbe hoz, és még így is, hogy lényegében azt közli, lefeküdne velem, olyan ártatlannak tűnik, mint egy gyerek.
- Igen - közelebb húzódok hozzá és megsimogatom az arcát, csókért nyújtózkodva biccenti fel a fejét - de nem hiszem, hogy te ezt komolyan gondolod most.
- De - erősködik - becsszó, nagyon komolyan gondolom.
Tüntetően rázom a fejem, és teszek egy lépést hátra, nehogy őrültséget csináljak, és engedjek a kísértésnek, ezzel viszont azt érem el, hogy összerak egy teljesen lehetetlen képet a fejében, és a szemei üvegessé válnak.

- Nem akarsz engem? - az ajkai lebiggyednek, és erről eszembe jut, hogy sosem láttam még őt sírni, nem én akarok lenni az első, aki miatt ez bekövetkezik. 

- Az Isten szerelmére, Haze! - szelem át a köztünk lévő távolságot, és magamhoz ölelem - Hallod amit mondasz? Szó sincs ilyesmiről.

- Akkor miért nem? - a fejét fáradtan a vállamra hajtja, hozzásimul a fedetlenné vált mellkasomhoz. 

- Azért, mert részeg vagy - simogatom meg a haját - egy kicsit én is, és részegen az emberek hülyeségeket csinálnak. Ha holnap reggel, amikor felébredsz ugyanolyan biztos leszel abban, amit szeretnél, minden további nélkül állok rendelkezésedre, de most nem, egyszerűen nem tehetem. 

- Miért? - alig bírom visszatartani a hitetlenkedő nevetésem, de végül sikerül.

- Mert félek, hogy megbánnád - mormolom a fülébe - vagy hogy nem emlékeznél rá, és mert te nem egy kósza numera vagy számomra, hanem a barátnőm, és azt akarom, hogy amikor megtesszük minden tökéletes legyen, és életed végéig mosolyogva emlékezz vissza rá. 

- Te egy nagyon rendes srác vagy, Niall - felnevetek, és szeretetteljesen magamhoz szorítom, amikor ezt kiejti a száján. - Mi az a numera?

- Lehetne, hogy ezt holnap beszéljük meg? - kuncogok, és puszit nyomok a hajára. Szinte észrevétlenül aprót bólint, majd kibontakozik a karjaimból, és megdörzsöli a szemét. - Hagylak aludni. 

Bólogat, és elindul a bevetett ágya felé, két lépés közben lerúgja a szandálját, és mit sem törődve azzal, hogy a szoknyája felcsúszik, és elém tárul az alsóneműje, az ágyra dől, és összegömbölyödik.

- Niall? - odalépek hozzá, leülök az ágy szélére, és betakargatom, csak ezután hajolok az arcához. 

- Igen? 

Az ajkait elnyitja, mintha mondani akarna valami nagyon fontosat, majd úgy dönt, hogy inkább mégsem, és csak megrázza a fejét. 

- Köszönöm - mondja végül - hogy ilyen rendes vagy velem.

Szeretném közölni vele, hogy nem rendes vagyok, hanem minden egyes perccel, amit vele töltök, egyre jobban szeretem, de csendben maradok, mert valószínűleg ilyen kótyagosan nem értené, hogy mit is jelentenek igazán a szavaim.

- Aludj jól, Szépségem - lehajolok, és az ajkaim hosszasan az arcához érintem.

Mire kilépek a szobájából már csendben szuszog, én pedig kipirult arccal, kigombolt inggel, kócosan végigcsoszogok a folyosón, és a ramaty külső állapotom ellenére mégis egy kicsit jobb embernek érzem magam. 

Szerencsétlenségemre Louis még nem alszik, amikor a kulcsommal zörögve belépek a lakosztályába, az éjjeli lámpa fénye mellett éppen valami sorozatot néz, és csupán az arckifejezése elárul mindent, amikor felpillant, és meglát, de ha ez nem lenne elég, még meg is szólal.

- Ne merészelj így a közelembe jönni! - bök felém a mutatóujjával, amelynek követem az irányát, és felnevetek.

Lehetetlen egy nőszemélyt szedtem össze.

26.rész

 Niall Horan

Ahhoz képest, hogy milyen későn aludtam el, már korán reggel kipattannak a szemeim, és hiába forgolódok lehunyt szemekkel, számolok bárányokat, nem tudok visszaaludni, úgyhogy kimászok Lou mellől, aki a hasán feküdve halkan hortyog, és a fürdőszobába megyek. Miután elintézem az olyan fontos reggeli teendőket, mint a pisilés, és a fogmosás, amilyen halkan csak lehet kiveszek néhány ruhadarabot a bőröndömből, zoknit, pólót, és rövidnadrágot, és felöltözök. Abban reménykedek, hogy valaki talán ébren van még rajtam kívül, és mondjuk ez a valaki a barátnőm, akihez bekéredzkedhetek, de a folyosón csend és békesség uralkodik, ennek ellenére én mégis teszek egy próbát. Halkan kopogok az ajtón, majd várok néhány másodpercet, hogy legye ideje kinyitni, de ez nem történik meg, többszöri kopogás után végül feladom a próbálkozást, és sarkon fordulok, hiszen Hazel nyilvánvalóan alszik még, ahogy a többiek is.
- Szia - ragyog fel Mira arca, amikor a szobájukból kilépve megpillant. - Hát te meg miért kopogsz be a saját szobátokba? Hazel öltözik?
- Szia - ejtem le a kezem, és viszonzom a mosolyát. - Nem, mi... izé, nem együtt aludtunk.
Felvonja a szemöldökét, kutakodva átvizsgálja az arcom, majd lassan bólint.
- Van kedved velem reggelizni? A picurkáim még alszanak, muszáj kipihenniük a hosszú utat, nekem viszont elég volt ennyi, és éhes is vagyok - röhejesen cukinak tartom, hogy a "picurkák" megnevezés Liamet is takarja, de nem szólok, csak mosolyogva bólintok, és nyomok egy puszit a fejére, miután bezárja maga mögött az ajtót.
- Mi a terv a mai napra? - érdeklődök, és megnyomom a lift hívógombját.
- Mi valószínűleg elmegyünk a szüleimhez, ha akartok velünk tarthattok, de nem tervezünk semmi különöset, talán csak elmegyünk sétálni. Megmutathatnád Hazelnek a várost, biztos imádná!
- Azt akarom, csak nem tudtam biztosra, hogy terveztek-e valami közös programot.
- Menjetek nyugodtan - rázza a fejét. - Minden rendben veletek? Nem vesztetek össze, ugye?
- Nincs semmi baj, ne aggódj - simítok végig a hátán. - Csak túl korai még, hogy együtt aludjunk, úgyhogy ideiglenesen, amíg Danielle meg nem érkezik, átköltöztem Louishoz.
Szándékosan elhallgatom előle az éjszaka történteket, Hazel enyhe kiborulását, mert vannak dolgok, amiket mi sem osztunk meg egymással, és ez pont egy ilyen.
- Érthető - bólogat - kedvelem őt.
- Azért, mert nem alszik velem? - nevetem el magam.
- Azért is - kacsint rám, miután kisétál a liftből előttem - nagyon jól csinálja, megvárat.
- Te ellenem vagy, vagy mellettem? - háborodok fel.
- Természetesen melletted - akasztja a kisujját az enyémbe - de attól még tetszik a gondolkodása, rendes lány, pont hozzád való.
Megrándul az arcom, sosem titkoltam, hogy nagyon fontos számomra a véleménye, ez nem azt jelenti, hogy ha Mira valakit nem kedvelne, akit én igen, akkor otthagynám, de szeretném, ha kedvelné azt a lányt, akit majd egyszer talán feleségül veszek. És amúgy is, néha azt hiszem, hogy Mira jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam.
- Oké - hümmögök - én furcsának találtam.
- Pedig semmi furcsa nincs benne, a normális lányoknak idő kell.
- Akkor már értem, hogy te miért kötöttél ki azonnal Liam ágyában - cukkolom, és már azelőtt hangosan nevetek, mielőtt felháborodott arckifejezéssel megpördül.
- Nagyon vicces vagy - morogja karba tett kezekkel, durcás arccal, de én látom, hogy a szája sarka neki is felfelé húzódik.
Játékosan a haja felé nyúlok, hogy összeborzoljam, de elrántja a fejét, így épp csak végigsimítanom sikerül rajta.
Miközben nevetve betántorgunk a szálloda éttermébe úgy érzem, kísértetiesen hasonlítunk azokra az alakokra, akik évekkel ezelőtt, a kezdetek kezdetén voltunk, mindössze annyi változott, hogy gyerekei vannak, de akár egy egész óvodányi gyereket is szülhet, akkor is örökre az én Mackenziem marad.
A svédasztalról válogatunk magunknak össze reggelit, és amíg ő mindenből vesz egy kicsit, ami tetszik neki, én a refluxom miatt igyekszek egynél leragadni.
Szerencsére nincsenek túl sokan, ebből arra következtetek, hogy az itt megszálló vendégek többnyire mindannyian szeretnek sokáig aludni, csak mi képezünk kivételt.
- Ha tudtam volna, hogy nem alszotok együtt, külön szobát kértem volna - piszkálja az ételét, és felszúr a villájára egy kis tojást és zöldséget.
- Még én sem tudtam, de nem baj, ha megérkezik Danielle majd megkérdezem a recepción, hogy szabadult-e fel szoba - vonom meg a vállam - te már így is rengeteget tettél értünk azzal, hogy megszerezted ezt, Mack.
- Alhatsz nálunk is - kapja fel a fejét - kérünk egy pótágyat, Liamet nem zavarná.
- Hogyne - nevetek fel - tudom, hogy nem zavarná, de szó sem lehet róla. Megoldom, Hazel nem zavar el, ha mégsem szabadul fel szoba, megérti.
Ami ezt illeti, ebben nem vagyok olyan biztos, de Mirának erről nem kell tudnia.
- Oké - sóhajt, és aprót bólint. Az előbb még poénkodott, most meg túl aggódja ezt az egészet, mintha az utcára kerülhetnék. Legrosszabb esetben is átmegyek egy közeli másik szállodába, ahol a családjaink is megszállnak, vagy a haverjaim közül valakihez, bár tény, hogy ez elég elkeserítő lenne, mert szeretnék a barátnőm, és a srácok közelében maradni.
- Egyébként jól alakulnak a dolgaitok, ugye? Boldognak tűnsz.
Elmosolyodok és aprót bólintok, elkezdhetném sorolni azokat a jó élményeket, amiket már szereztem vele, például a golfozást, a vacsoráinkat, a délutánokat, amikor leülünk filmezni, és végül jó, ha egy teljes percet látunk belőle, de tud róluk.
- Szerinted ő az? - túrok bele a villámmal a reggelimbe.
- Igen - válaszolja egy darab paprikát rágcsálva - igen, határozottan, teljesen máshogy viselkedik, mint ezelőtt, sokat mosolyog, és az már óriási előrelépés, hogy nem ájul el, ha megcsókolod - bök felém a mutatóujjával, és huncutul elmosolyodik.
- Igazad van - nevetek - csak néha elbizonytalanodok, lehet azért, mert régen volt utoljára barátnőm.
- Nem kell ilyesmin izgulnod - érinti meg gyengéden a kezem - nagyon aranyosak vagytok együtt, látszik, hogy szeretitek egymást.
- Szóval szerinted ő is...? - olyan esetlennek érzem magam, ami furcsa, mert Mira előtt sosem érzem ezt, ő a legjobb barátom, a leggusztustalanabb dolgaimat is rezzenéstelen arccal elmesélem neki, most mégis nehezemre esik rákérdezni arra, hogy vajon szeret-e a barátnőm.
- Hát persze, Niall! - nyílnak nagyra a szemei, és a hangja olyan, mintha nem hinné el, hogy ezt tényleg megkérdeztem. - Ez a lány teljesen odáig van érted!
- Tényleg? - hőkölök hátra meglepetten. - Miből gondolod? Az nem válasz, hogy mert engem mindenki szeret! - figyelmeztetem, mert rengeteg dolgot ezzel indokol meg.
A szemét forgatva belekortyol a narancslevébe, majd egyszerűen, mintha teljesen természetes lenne kijelenti:
- Abból, ahogy rád néz, ahogy beszél rólad, akármennyire is nehezen indult ez a dolog köztetek most látom, hogy ragaszkodik hozzád, és szeret téged, észrevenném, ha nem így lenne.
A szám akaratlanul is egy kis mosolyra húzódik, lehajtott fejjel, zavartan bámulok a tányéromba, és bólintok egy aprót. Évek óta arról álmodozok, hogy valaki egy nap majd úgy tudjon rám nézni, ahogy Mira néz Liamre, most pedig talán egész közel vagyok hozzá.
- Kösz, Mack - mosolygok rá.
Az időközben kiürült tányérjával a kezében feláll, és talán egy kicsit anyáskodva, de végtelenül szeretetteljesen nyom egy puszit az arcomra, mielőtt visszasétál a svédasztalhoz, hogy vegyen néhány szelet gyümölcsöt.
Őt figyelem, miközben behabzsolom a saját adagom, hogy milyen sokat változott, mennyire teljes életet él, milyen tökéletes barát, feleség, anya, és végre mennyire gondtalanul boldog. Amikor újra leül a helyére, és a szájába vesz egy darab almát, milliomodik alkalommal is biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legjobb dolog az életemben.
- Mi az? - pislog rám értetlenül.
- Semmi - rázom a fejem - egyél csak.
Áthatóan fürkész a tekintetével, majd elmosolyodik, és biztos vagyok benne, hogy tudja mire gondolok, én pedig tudom, hogy ez az érzés kölcsönös.
- Elmehetnénk együtt valahová az egyik este - pislog rám, amikor a reggeli befejeztével újra a lift felé sétálunk - persze csak ha Hazelt nem zavarja.
- Mégis miért zavarná? - ölelem át a vállát. - Jó lenne elmenni valahová együtt, mint régen.
- Megbeszélem Liammel - bólint aprót, majd a fejét a mellkasomnak dönti - az öcsémnek is megígértem, hogy lógok vele egy kicsit.
- Jól hangzik, elmehetnétek kettesben is az egyik este, szívesen vigyázunk az ikrekre a srácokkal és Hazellel.
- Az jó lenne - csillannak fel a szemei, és aprókat bólint.
Amikor felérünk az emeletünkre már jóval nagyobb a nyüzsgés, mint korábban volt, Harry a karjaiban Noahval kopogtat Zayn ajtaján, míg Liam Louis szobájának a nyitott ajtajában áll, a lábánál Ariával, és éppen amikor kinyílik a lift ajtaja vigyorogva beint neki.
- Látom jó példát mutatsz a lányodnak! - nevet fel Mira csipkelődve, mire Liam fülig érő szájjal megfordul, a gyerekek pedig mindketten boldog hangokat kiadva üdvözlik. - Szia, szépségem! - kapja a karjaiba a felé igyekvő kislányt, és cuppanós puszit nyom az arcára. Elveszi Harrytől a karjaiban vadul fészkelődő kisfiút is, majd kettőjükkel odasétál Liamhez, és a tekintete pont olyan ragyogó, mint amit említettem.
- Haz, hagyd békén Zaynt! - szól rá Casey a barátjára, míg én észrevétlenül besurranok Lou szobájába.
Még ágyban van, a telefonját a feje fölé emelve pötyög, és lustán int a kezével, amikor belépek.
- Reggelt'!
- Neked is - dobom le magam mellé.
- Hazel még alszik? - érdeklődik. Válaszul megvonom a vállam és lassan bólintok, zárva volt az ajtó, nem válaszolt a kopogásomra, most pedig nincs kint a folyosón a többiekkel, úgyhogy nyilvánvalóan még mindig alszik, ami érthető, hiszen nincs hozzászokva az ilyen hosszú utazásokhoz, éppen ezért hagyom is pihenni. A délelőtt egy részét elütöm a srácokkal, azonban amikor mindenki elkezdi összeszedni magát, hogy elinduljon valahova, már nem bírom tovább.

Halkan kopogok az ajtón, de most sem érkezik válasz, úgyhogy egy kicsit talán az aggodalomtól is vezérelve, de előhalászom a pótkulcsot a zsebemből, és a zár halk kattanása után belépek, aggodalomra viszont nincs semmi okom. 

Úgy alszik, mint egy kiscica, kicsire összehúzza magát és a kint uralkodó kellemes időjárás ellenére nyakig betakarózva szuszog, míg a haja borzosan szétterül körülötte. Olyan szép, hogy a lélegzetem is eláll néhány pillanatra, és csak állok mozdulatlanul, őt csodálva, és azon tűnődve, hogy vajon végül hogyan is lett az én barátnőm. 

Mindennél jobban szeretném kibontani a takaróból, hogy bebújhassak mellé, de türtőztetem magam, és felidézem Mira szavait arról, hogy teljesen normális, ha nem akarja elsietni ezt, ami köztünk van. Hogy őszinte legyek én sem akarom elsietni, szeretném kiélvezni minden percét annak, hogy lassan igazán megismerjük egymást, és minden olyan különleges, új vele. 

Óvatosan leülök az ágy szélére és végigsimítok az arcán, elsöpörve ezzel néhány kósza hajszálat, és elérve, hogy a a szempillái megrezzenjenek. Halkan megszólítom, a válasza azonban csak egy hosszú, elnyújtott nyöszörgés, és hogy az arcát szinte beleilleszti a tenyerembe. Lehajolok hozzá, az ajkai hívogatóan nyílnak el álmában, én pedig képtelen vagyok kihagyni a kínálkozó lehetőséget, apró csókot nyomok rá, majd szembenézek a meglepett mogyoróbarna tekintetével.

- Jó reggelt, gyönyörű - mosolyodok el. A tekintetét ide-oda jártatja az arcomon, szótlanul fürkésszük egymást, mielőtt visszamosolyog rám, és elővarázsolja az egyik kezét a takaró alól, hogy kinyújtsa felém, mint egy kislány, akinek ölelésre van szüksége.- Idejöhetek melléd? - kérdezem óvatosan, olyan hangon, hogy bátran nemet merjen mondani, ha nem akarja, erre viszont nem kerül sor, mert arrébb kúszik, és ő maga emeli fel a takarót annak ellenére, hogy van egy érintetlen az ágy másik felében. A szívem ide-oda hánykolódik a mellkasomban, miközben lerúgom a cipőm és becsusszanok mellé, bizonytalannak tűnik, de gyorsan legyűri ezt, és közel húzódik hozzám. 

- Hány óra van? - kérdezi kicsit rekedtes hangon, ami miatt minden szőrszálam égnek mered. 

- Nem igazán tudom, 11 körül lehet - nyomok gyengéd puszit az arcára. Egy pillanatra megfeszül, és a tekintete döbbenetet sugároz, talán rég aludt ilyen sokáig, vagy egyáltalán nem is szokott.

- Lemaradtam valamiről? - biccenti fel a fejét.
- Dehogy - mosolygok rá - nincs mára semmi programunk, ha akarsz, akár aludhatsz is tovább, de azt nem garantálom, hogy ezúttal képes leszek elmenni - játékosan belefúrom az arcom a párnába, és egy kicsit szorosabban ölelem őt magamhoz, ezzel kiváltva belőle egy igazán édes kis nevetést.
- Nagyon csábító lehetőség, de azt hiszem, talán mégis a másikat választanám.
- Igen? És az mi? Én nem mondtam másik lehetőséget - tekergetem egy hajtincsét a mutatóujjamra.
- Szeretném megnézni a várost - szívja be az alsó ajkát, kis híján elpirulva zavarában - ha lehet...
- Persze, hogy lehet! Ezért vagy itt, Hazel.
- Nem, tulajdonképpen azért, hogy dolgozzak... - magyarázkodik, de a mutatóujjam a szájához nyomom, még mielőtt túlságosan belelendül.
- Hogyne - veszem el az ujjam, és helyette megpuszilom, ami rettentően rövid idő alatt kb már az ezredik lehet. - Dolgozhatsz közben, lefotózhatsz mindent, amit csak akarsz, fizetek érte.
- Szó sem lehet róla! - kerekednek el a szemei, mire halkan felnevetek.
Kedvem támad végigcsókolni az egész gyönyörű arcát, és azt a szabad területet a mellkasán, amit nem takar el a pólója, az összes apró anyajegyet, a bőrének minden egyes bronzos pontját.
- Egyáltalán kijöhetsz velem? - kérdezi kissé rémülten. - Anélkül hogy... tudod, fotósok, meg minden, ami veletek jár.
- Persze - ismét hozzáérek, a kezem az arcára helyezem és végigsimítok rajta az ujjaimmal, képtelen vagyok úgy a közelében lenni, hogy valamilyen módon ne érintkezzek vele. - Senki sem tudja, hogy itt vagyunk, és megvannak a módszereim a rejtőzködésre, szóval nem szabadulsz tőlem.
- Nem is igazán szeretnék - jegyzi meg csendesen, pedig én csak vicceltem.
- Ezt jó tudni - mosolygok rá komolyan, viszonzásul a szempilláit lesütve elmosolyodik, és szinte észrevétlenül közelebb húzódik hozzám.
Teljesen érthetetlen számomra, hogy nem volt senki, akivel korábban már átélt ilyesmit, hiszen annyira gyönyörű, biztos vagyok benne, hogy a férfiak a lábai előtt hevernek, erre én is ékes példa vagyok, és mégis... Nem értem, de azt nem titkolom, hogy örülök neki, mert a vele való kapcsolatom az első nagy szerelemre emlékeztet, ami még gyermekies, néha kicsit béna, de őszinte. Hol felgyorsulnak az események, hol lelassulnak, gondolkozunk azon, hogy mit lehet megtenni, és mit nem, rákényszerít arra, hogy ne magamat helyezzem előtérbe, hanem őt, és alkalmazkodjak hozzá.
Remélem, hogy én lehetek az első nagy szerelme, és hogy az utolsó is. Nekem megérte eddig várni, még akkor is, ha sokszor szörnyen viselkedtem, és türelmetlen voltam, azon a napon, amikor megpillantottam őt a kávézóban megváltozott az életem.
Elmosolyodok, mert eszembe jut, hogy milyen undok és barátságtalan volt, azt akarta, hogy eltűnjek, most viszont itt van velem. Én nyertem.
- Mi az? - biccenti fel a fejét.
- Emlékszel, mit mondtál, amikor először találkoztunk?
- Hogy nem ülhetsz le - bólint aprót - mert az vagy, aki.
- Már akkor késésben voltam, amikor bementem a kávézóba, mire beértem a stúdióba már majdnem kész voltak - végigsimítok a haján, az ujjaimmal fésülgetem, bár nincs mit kifésülnöm, mert olyan puha és sima, mint a vaj - aznap reggel muszáj volt elaludnom, és mégis bemenni egy kávéért.
Csillogó, szikrázó szemekkel hallgat, míg én a plafont nézve felidézem magamban azt a lélegzetelállító pillanatot, amikor először talált rá a tekintetem, és belém nyilallt az érzés, hogy őt akarom, rá van szükségem, holott akkor még egy szót sem váltottunk.
- Hallgatnod kellett volna rám - motyogja, de most figyelmen kívül hagyom, amit mond, mert butaság.
- Ezután minden reggel bementem, és vártam, hogy megérkezz - az ujjammal köröket rajzolok a hátára, a lélegzete kellemesen simogatja a bőröm. - Annyira látni akartalak, mint még soha senki mást.
- Miért? - kérdezi halkan.
Megvonom a vállam, lehetetlen szavakba foglalni, hogy miért, még én magam sem értem, de örülök, hogy hallgattam a megérzésemre.
-  Nagyon szerettelek volna megismerni.
A tekintete furcsa lágyságot sugall, ezúttal ő helyezi a kezét az arcomra, és elgondolkodó arckifejezéssel végigsimít a pelyhes arcélemen, és államon.
- Én pedig amennyire nem akartalak megismerni, annyira örülök most, hogy végül így alakult - szó szerint tátva marad a szám, döbbenten pislogok, mert ez sokkal több, mint amit remélni mertem, hogy érez irántam. Talán Ausztrália teszi, az idegen földrész, az igazi nyári meleg, és a tengerpart, hogy ennyire megnyílik és kimondja ami a fejében van, de határozottan tetszik, ahogy az is, hogy előrehajol, és az ajkait a számhoz érinti. Mindig olyan bátortalan, mintha megharagudnék ezért, fogalma sincs róla, hogy valójában mennyire örülök neki, hogy nem csak én vágyok a közelségére, hanem ő is az enyémre.

- Muszáj kimennünk a városba? - nyöszörgöm az ajkai közé, mire halkan, édesen felnevet, és az arcát belefúrja a nyakamba.

Fél órával később már azért nyüstölöm, hogy vegyen fel bikinit a ruhái alá, mert képtelen lesz ellenállni a víznek, ahogy én is képtelen vagyok, úgyhogy átbotladozok Louis szobájába, hogy előhalásszak egy fürdőnadrágot a bőröndöm mélyéről. 

A barátaim szó nélkül eltűntek mindannyian, a szoba ugyanis üres, és a folyosón nem zajong senki sem, mi vagyunk az utolsók, akik elmennek, de ezt cseppet sem bánom, még úgy sem, hogy alig várom, hogy belevethessem magam a habokba. Szívesen feláldoznám ezt azért, hogy tovább feküdjünk összebújva, és beszéljünk mindenről, ami eszünkbe jut, de én már megkaptam a részem, most az jön, hogy megmutassam neki az egyik legjobb helyet a világon.

- Haze? - elkövetem azt a hibát, hogy kopogás után azonnal benyitok, és bár nem zavarom meg semmiben, akár öltözés közben is rányithatnék. Szerencsére csak én veszem észre ezt a baklövést, de azonnal el is feledkezek róla, amikor egy kistáskával a vállán, a fényképezőgépével a nyakában, egy lenge nyári ruhában siet elém.

- Mehetünk, egy pillanat - huppan le az ágyra, hogy felhúzza a kecses, apró lábára a pántos szandálját. 

Nem hord drága ruhákat és ékszereket, mint a legtöbb lány, jól tudom, hogy a ruhái talán használtak, vagy olcsó kis boltokból valóak, de ez teljes mértékben hidegen hagy, mert így is mindig nagyon csinos, és különben is az érdekel a legkevésbé, hogy honnan öltözködik.

- Nagyon csinos vagy - jegyzem meg, amikor feláll, és elsimítja a tenyerével a ruha gyűrődéseit, az arca felderül és sugárzó mosolyt villant rám.

- Köszönöm - elfogadja a felé nyújtott kezem, és hálásan nyom egy puszit az arcomra. Tényleg nem akarok innen elmenni soha többé. - Biztos, hogy nem lesz semmi baj? 

- Biztos - emelem fel a kezemben szorongatott fullcapet és napszemüveget, ami legalább a fél arcomat eltakarja. Felteszem mindkettőt, a sapkát pedig hátrafordítom, amitől úgy nézek ki, mint egy idétlen középiskolás, de eltakarja a hajam megmaradt szőke részét, így csak a barna töve kandikál ki néhány helyen.

- Oké - bólint mosolyogva, és ezúttal már felfedezem azt az izgatottságot is az arcán, amit tegnap láttam, amikor elkezdett leszállni a repülőgép. 

- Hova szeretnél menni először? - kérdezem, miközben belépünk a liftbe.

- Az operaházhoz - a szemei bőszen csillognak, míg én legszívesebben feljajjdulnék, és elmondanék egy imát azért, hogy bemenni ne akarjon egyetlen előadásra se.

- Mondd, hogy nem szereted az operát - grimaszolok.

- Még sosem láttam egyet sem - a tekintetével a gombokat fürkészi, mintha emiatt rosszul kellene éreznie magát - de Bocellit szeretem, a szüleim sokat hallgatták, amikor kislány voltam.

- Szívesen elviszlek egyszer egy koncertjére - simogatom meg az ujjammal a kezét - viszont az operát színházi darabként ki nem állhatom, egyszer elmentem Mirával, amikor nem épp a szenvedéssel voltam elfoglalva, akkor aludtam, ő viszont odáig van érte, biztos szívesen elmenne veled.

- Tényleg? - kapja fel a fejét.

- Persze, Liam hozzám hasonlóan nem tudja értékelni ezt a fajta művészetet, ha szeretnéd beszéld meg vele.

Az ajkát beharapva aprót bólint, ebből tudom, hogy ha rajta múlik, egyetlen szót sem fog szólni ezzel kapcsolatban, tehát kénytelen leszek én beszélni Mirával, aki valószínűleg szárnyalni fog a boldogságtól, amiért eltölthet egy kis időt a barátnőmmel.

Átvágunk a szálloda előterén, mindketten meglapulunk egy kissé, és azt figyeljük, hogy vajon észreveszi-e valaki, hogy ki vagyok, de abszolút senki sem törődik velem, úgyhogy mire kilépünk teljesen nyugodt vagyok. Boldog lennék, ha megmutathatnám őt a világnak, és elmondhatnám, hogy igen, ez a lány az én barátnőm, de tiszteletben tartom, hogy még nem áll készen arra a felhajtásra, ami körülöttünk lenne, úgyhogy inkább arra törekedek, hogy senki se fedezze fel, hogy kinek a kezét szorongatja ez a gyönyörű lány.

- Felkészültél? - vigyorodok el, mielőtt a forgóajtón kilépnénk az utcára.

- Nem tudom - kicsit bizonytalannak tűnik, de izgatottan megszorítja a kezem, míg a másikkal bekapcsolja a fényképezőgépét.

- Mit szólnál hozzá, ha ma megnéznénk az operaházat és a várost, esetleg elmennénk a Hyde Parkba, azután pedig a strandra? - a karomat a dereka köré fonom és a járókelők előtt adok egy puszit az arcára, jó érzés, hogy megtehetem ezt, még ha csak "álca" mögött is. -  Amíg itt vagyunk, elmehetünk még az állatkertekbe, múzeumokba, botanikus kertekbe, az aquaparkba, vidámparkokba, vihetnénk az ikreket is, és... 

- Oké, oké - nevet fel , és ugyanezzel a széles mosollyal az arcán néz rám - mehetünk.

- Fantasztikus lesz - ölelem szorosan magamhoz - imádni fogod.

És igazam is lesz, valódi kis turista válik belőle, amint felszállunk az első tömegközlekedési eszközre, és elvegyülünk a színes kalapokat és ruhákat viselő, folyamatosan fotózgató ázsiaiak, és hangos amerikaiak között. Az arca és a szemei ragyognak, igyekeznek magukba szívni mindent a környezetünkből, és a busz ablaka ellenére csodálatos képeket készít Sydney nyüzsgő életéről. Sosem láttam még senkit sem úgy lelkesedni egy hídért, és az óceán látványáért, ahogy őt, és talán soha senki, még a legprofibb fotósok sem csináltak olyan gondosan beállított, tökéletes képeket az operaházról, amilyeneket ő készít. 

- Hazel? - valósággal elszégyellem maga azért, mert megzavarom, miközben lelkesen visszanéz egy elkészült képet az operaházról. 

- Igen? - ösztönösen az arcához nyúlok, és eltűrök egy hajtincset, a melegtől és a lelkesedéstől kipirult, szinte kapkodja a levegőt. 

- Szeretném, ha készítenénk egy képet magunkról.

- Persze, állj csak oda, lefotózlak! - a térdeivel rugózik, és szinte már ugrálva próbál meg kicsit előrébb terelni.

- Nem, Haze - nevetem el magam - én azt szeretném, ha valaki lefotózna minket, együtt.

- Ó - a szemei meglepetést sugallnak, de végül bólint egy aprót.

- Oda mered adni a géped, vagy csináljuk inkább a telefonommal? - elgondolkozva pislog le a kezében szorongatott, hatalmas becsben tartott eszközre, és bár vonakodva, de ismét bólint egyet.

- Telefonnal nem lenne az igazi - mosolyog rám, miközben kiveszi a nyakából.

A tekintetemmel egy szimpatikus alak után kutatok, hamarosan pedig kiszúrok egy fiatal házaspárt, akik talán a nászutukat tölthetik itt. Amikor megkérem őket, hogy készítsenek néhány képet rólunk kedvesen mosolyogva bólintanak, és amikor kissé idétlenül megállunk egymás kezét fogva, háttérben az operaházzal, a pár női tagja elkezd tanácsokat osztogatni, hogy milyen pózokba álljunk le. Vicces mozdulatokat tesz, ami miatt akaratlanul is nevetni kezdek, és magammal rántom Hazelt is, ezzel feloldva őt a kamera előtt. Büszkén átölelve őt egyenesen belevigyorgok a kamerába, és egy pillanatig azt kívánom, bár megállna az idő, és csak mi tudnánk mozogni, hogy levehessem ezt a hülye hacukát, és a saját valómban feszíthessek mellette egyetlen kép erejéig, pillanatnyilag azonban muszáj beérnem ezzel. Igyekszek őt megnevettetni azzal, hogy hülye pózokba vágom magam mellette, grimaszolok, és őt is rábírom erre, két nevetés között viszont elragad annak a héve, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire szeretek itt lenni vele. Magam felé fordítom, és megcsókolom, félszemmel látom, hogy a lány a fotózó párja mellett a kezét a szája elé kapva ugrándozni kezd, utána viszont lecsukódnak a szemeim, mert Hazel magához tér a meglepettségből és viszonozza a csókom, holott emberek tömegei vannak körülöttünk. Teljesen belefeledkezünk ebbe a tökéletes pillanatba, szorosan magamhoz ölelem, beszívom az illatát, az ujjaimat szétterítem a keskeny derekán, míg ő átöleli a nyakam, egy óvatlan mozdulattal pedig lelöki a sapkát a fejemről, hogy az ujjait a kissé izzadt hajamba merítse. Amikor vonakodva elválunk közel vagyok hozzá, hogy visszahúzzam magamhoz, és az ajkai közé suttogjam, hogy mennyire elképesztően, őrülten szerelmes vagyok belé. 

- Niall - pihegi csendesen - a sapkád...

- Minden rendben - a kezemet a derekára helyezve, a testével takarva az arcom leguggolok, és felszedem a földről a fejfedőt, majd a helyére illesztem, amikor viszont odasétálok a párhoz, hogy visszakérjem a fényképezőgépet, és megköszönjem a közreműködésüket, tudom, hogy felismertek. 

- Te nem...?- habogja meglepetten a srác, és a homlokát ráncolva próbál átlátni a napszemüvegemen.

- Nick vagyok, Backstreet Boysból? De - vágom rá, de fogalmam sincs, hogy miért.- Légyszi, ne...

- Persze - bólint nagyot a lány, kikapja a fényképezőgépet a barátja kezéből, és az enyémbe nyomja - ne aggódj, nem mondjuk el senkinek.

- Köszi - fújok nagyot, és a hátam mögött felmutatom a hüvelykujjam, hogy Hazel is lássa, hogy tényleg minden rendben van.

- Viszlát, Nick! - sután intek, miközben elvonulnak, majd visszaandalgok a barátnőm mellé, és csókot nyomok a halántékára.

- Nick? - ráncolja a homlokát.

- Ne is kérdezd - dörzsölöm meg az arcom, úgy döntök, jobb, ha nem mondom el, hogy milyen béna vagyok. - Megnézhetem a képeket?

Elvarázsolva figyelem, ahogy gyakorlott mozdulatokkal megnyitja a képnézegetőt, és az arca felölti azt az édes, rózsaszínes árnyalatot, amikor megpillantja magát a karjaim közt. A sors mégis teljesítette a kívánságom, mert sapka nélkül, a csapzott hajammal tökéletesen felismerhető vagyok, de még ha nem is így lenne, én akkor is tudnám, hogy a képen én vagyok, és körbetapétáznám vele a házamat.

- Azt hiszem, ez lesz a következő képeslap, amit elküldök az anyukámnak - mosolyodok el - imádni fogja. 

- Kedvelte az eddigi barátnőidet? - kérdezi, és visszaakasztja a nyakába a gépet.

- Nem igazán találkozott velük - fogom meg a kezét, és lassan továbbsétálunk. - Nem volt komoly kapcsolatom már egy... egy ideje, de téged biztos, hogy kedvelni fog. 

Egy apró mosollyal nyugtázza amit mondok, és a karjaim közé simul, miközben visszasétálunk a legközelebbi buszmegállóhoz. Mehetnénk metróval is, sokkal gyorsabb lenne, de akkor kevesebbet látnánk a városból, úgyhogy inkább várunk többet, és jutunk el lassabban a célunkhoz.
Mielőtt lemennénk a tengerpartra megállunk egy gyorsétteremnél, hogy vegyünk magunknak ebédet, majd a papírzacskót szorongatva átvágtatunk a fél városon csak azért, hogy a londoni Hyde park itteni testvérének egy padján fogyasszuk el, majd elnyúljunk a fűben, és pihenjünk egy kicsit.
- Remélem, nem bántad meg, hogy eljöttél - simogatom az ujjaimmal a derekát.
- Nem, egyáltalán nem - felemeli a fejét, és a száját mosolyra húzza - köszönöm, hogy itt lehetek, Niall.
- Én köszönöm, hogy eljöttél - az arcát a kezeim közé fogom és magamhoz húzom néhány apró puszira - még sosem éreztem ennyire jól magam.
Nem számolok azzal, hogy a nap fele még hátravan, az a fele, amit talán még jobban élvezek, azzal kezdve, hogy a szolid, bátortalan barátnőm, miután a csomagjait a kezembe nyomja lekapja magáról a ruháját, és belegázol a vízbe. Tátott szájjal nézem, ahogy sikítva ugrándozik a habok közt, és a szemei fekete, keskeny kis vonalakká alakulnak a széles mosolyától. A fürdőruhája egyszerű fekete, de mindennél dögösebbnek találom, talán azért, mert egy elképesztően gyönyörű test viseli, valósággal beleszédülök a lapos hasának, csupasz, hosszú, izmos combjainak, és telt, kerek idomainak látványába. Miközben hátravetett fejjel, széles, csodaszép mosollyal az arcán felnéz az égre, majd önfeledten a nekiszalad a közeledő hullámnak kénytelen vagyok leülni a meleg homokba, és imádkozni azért, hogy ma még megmozdulhassak mindenféle mellékreakció nélkül.
- Hé, Ni... Nick! Nem jössz be? - az, hogy egy hullám hátulról előrelöki, és vizes fröcsköl az arcába gyorsan ráébreszti arra, hogy talán nem a legjobb ötlet egy strand közepén a nevemet kiabálni.
- De, egy pillanat! - feltápászkodok, de a tekintetem végig rajta tartom, mert egyszerre nyújt nagyon mókás, és végtelenül aranyos látványt, miközben lubickol.
A pólómat rádobom a csomagjaira, gondosan elrejtve köztük a fényképezőgépét, utolsóként pedig, miközben már futok a víz felé, elhajítom a sapkám. Mielőtt a fülem és az orrom telemenne vízzel hallom a visító nevetését, és egyszerűen nem tudom, hogy hogy tudtam eddig élni nélküle.

25.rész

Sziasztok!

Még számomra is meglepő, hogy most teszem fel ezt a részt, és nem valamikor holnap késő este, ennek az az oka, hogy egy kicsit lebetegedtem, ami a tanulmányaimat figyelembe véve a legkevésbé sem jó, viszont időben befejeztem a részt, és legalább egyszer kialudhatom magam.

Remélem, hogy tetszeni fog nektek, én kivételesen a megszokottnál kicsit jobban élveztem az írását, bár így visszagondolva nem mondom azt, hogy elégedett is vagyok vele, de élveztem, és már csak ezért sem nyúlok bele utólag.

Kitartást kívánok nektek az elkövetkezendő másfél héthez a téli szünetig, mindjárt itt van! <3 

N.x 

 Niall Horan

Elbűvölő az arca, amikor bejelentik, hogy a gép megkezdi a leszállást, kislányos izgatottság ül ki rá, és a fényképezőgépét az ablakhoz szorítva lesekszik annak ellenére, hogy éjszaka van. Sajnálom, hogy nem nappal érkezünk meg, mert kicsit sem érzem fáradtnak magam, és szívesen körbevezetném egy kicsit már most, de az idő felett még miatta sem tudok uralkodni, úgyhogy kénytelen-kelletlen belenyugszok abba, hogy reggelig várnom kell a turistáskodással.
- Úristen! Az ott az óceán? Látom a kontinens peremét! - kapja felém a fejét, az arca piros az izgatottságtól, és alig tud nyugodtan ülni a fenekén.
- Gyönyörű, ugye? - karolom át, és a válla fölött kinézek az ablakon. A város fényei megvilágítják a környezetüket, világosan körvonalazódnak ki a szigetek és a nagy kontinens pereme, ahogy Hazel mondta, de a fele sem látszik a lényegnek.
- Várd meg, amíg leszállunk! - fordul hátra Zayn, és széles vigyort villant a barátnőmre, ő azonban nem figyel, mert a fényképezőgépével foglalkozik, és egy pillanatra sem szakítaná el a tekintetét az ablaktól.   Egy kissé durván érünk földet, néhány másodpercig egyre lassulva száguldunk a kifutópályán, mígnem végül megállunk. Kénytelenek vagyunk a helyünkön maradni, amíg a biztonságiak kimennek, hogy felmérjék, tiszta-e a terep, és megérkeztek-e már a kocsik értünk, és kivételesen szerencsénk is van, így szépen lassan egymás után elköszönünk a személyzettől, és lekászálódunk a gépről.
- Mi lesz a csomagjainkkal? - emeli rám a tekintetét, lépdelés közben szorosan a mellkasomhoz simul.
- Utánunk hozzák - nyomok puszit a feje búbjára - valószínűleg már hamarabb a szállodában lesznek, mint mi.
Aprót bólint, a tekintetével vadul, érdeklődve méri fel a repülőtér minden pontját, és séta közben készít néhány fotót. Édesnek tartom, ahogy turistáskodik, és amikor hátrapillantok látom, hogy Harry kezét fogva Casey is ugyanilyen érdeklődéssel néz mindenre, pedig ez még csak a repülőtér.
Egyenként, vagy a mi esetünkben egymás kezét fogva vágunk át az emberek tömegén, hogy ne keltsünk nagy feltűnést. Miráéktól átveszem a keresztlányom, és ráültetem a karomra, így csak egy fiatal, kisgyerekes családnak tűnünk, bár kapucnis, meglehetősen rejtőzködő apukaként bizonyára furcsa látványt nyújtok.
- Nyugodj meg, pici lány, mindjárt visszaadlak anyának - nyomok puszit a szomorú, sírós grimaszba torzuló arcára. - Emlékszel, hogy milyen jól szórakoztál keresztapuval és keresztanyuval legutóbb? És akkor is hazajöttek a szüleid, most is pont olyan jól fogunk mulatni, amíg meg nem érkeznek a bátyóddal, és ígérem, hogy most sokkal kevesebbet kell várni rájuk, csak néhány perc az egész.
Amíg beszélek úgy tűnik, hogy megnyugszik, mert úgy figyel, hogy szinte issza a szavaim, eszébe sem jut, hogy néhány másodperccel ezelőtt miért pityergett, viszont akkor, amikor egy pillanatra nem rá figyelek, hanem Paddyre, aki szól, hogy kint vár minket egy kocsi, újra nyűglődni kezd.
- Jól van, jól van, Nyuszi - szorítom magamhoz, Hazel pedig óvatosan megsimogatja az arcát, hogy felhívja magára a figyelmét.
- Te jártál már itt korábban, ugye, Ari? - azon az édes, kedves, kislányos hangon beszél, ami olyan, mintha egy mesét olvasna fel. - Muszáj lesz nekem megmutatnod a környéket holnap, miután mindannyian kialudtuk magunkat, még sosem jártam Ausztráliában, de mindenképp szeretném tudni, hogy honnan származnak a kedvenc kisbabáim, és ki is lehetne jobb idegenvezető, mint az egyik közülük? Igazam van? - bár nehezebb úgy tartanom Ariát, hogy vidáman csapkodni kezd a kezemben, azért örülök, hogy jobb lett a kedve, és szívmelengető azt hallgatni, ahogy Haze beszél hozzá.
- Ülj csak be - terelem magam előtt a nyitott kocsi felé, megvárom hogy bemásszon, aztán az ölemben Ariával én is helyet foglalok.
- Ez mindig ilyen? - érdeklődik, miután szégyellősen köszön a sofőrnek velem együtt.
- Nem, általában rengeteg fotós van, és sikoltozó rajongók - fordulok felé, és megpuszilom az arcát - most szerencsénk van, ugye, Szerelmem? - megigazítom a kislány kissé elcsúszott sapkáját, és neki is puszit nyomok a kipirult pofijára. Szokatlanul hűvös van, szerencse, hogy Mira pontosan ismeri ezt a fura ausztrál időjárást, és adott mindkét gyerekére egy kis kabátot és fejfedőt. Megfogom az apró kezeit és az arcomhoz húzom őket, a gurgulázós, nyálfújós nevetése a világom legszebb hangjai közé tartozik.
- Gyere, Manó, visszaadlak az apukádnak - dőlök előre - köszönj el szépen Hazel nénitől és a sofőr bácsitól - a kérésemre felemeli az egyik kis kezét, és az ujjait ki-be hajlítva integetni kezd, még mielőtt Liam bekopog az ablakon és elrabolja a figyelmét.
- Köszi szépen, hogy vigyáztatok rá - veszi ki az ölemből hálás mosollyal az arcán - gyere, picur, egy időre megint véget vetünk ezeknek az éjszakai fönt kuruttyolásoknak.
- Bármikor, tesó - biccentek, majd pont úgy kezdek integetni, ahogy Aria is csinálta, ezt látva pedig ismét felemeli a kezét, és egy széles mosolyt is mellékel hozzá.
- A hotelben találkozunk - búcsúzik, majd becsapja az ajtót, és a továbbra is integető lányával elsétál.
- Indulhatunk, Mr. Horan? - pillant hátra a sofőr, akinek a "Graham" név szerepel a ruháján.
- Persze - bólintok, és a karomat Hazel köré fonom. - Azt hiszem, láthatod majd az óceánt a kocsiból, de ha nem, a szállodából biztosan.
- Alig várom - mosolyog rám, és befészkeli magát a dzsekim alá.
Csak azért tartom ébren magam, hogy lássam őt, ahogy nézelődik, de elég laposakat pislog, kényszeredetten emeli fel a fejét újra és újra, pedig nyugodtan aludhatna, nem hagynám itt.
- Azt mondtad Arinak, hogy keresztapuval és keresztanyuval volt - szólal meg csendesen - miért?
- Mit miért? - simítok végig a haján összeráncolt szemöldökkel.
- Én nem vagyok a keresztanyukája.
- Hm - tűnődök továbbra is ott simogatva őt, ahol éppen érem - technikailag az vagy, én vagyok a keresztapja, te pedig együtt vagy velem, magától értetődő, hogy te vagy a keresztanyukája, Miráék ezért nem is választanak külön senkit, az lesz, aki végül képes lesz elviselni engem, és Luke-ot.
Csendben marad, azt hiszem, a válaszom túlságosan elgondolkodtatja, de legalább nem kezd el ellenkezni, ami jó dolog, a hallgatás beleegyezést jelent.
- Megérkeztünk - suttogom a fülébe. Éberebben kezd pislogni, bár zavartnak tűnik, végül felemeli a fejét a mellkasomról, így kiszállhatok. - Gyere, elkérjük a kulcsokat és alhatsz nyugodtan - imbolyogva áll fel, a kezével fáradtan megdörzsöli a szemét, amitől olyan, mint egy kislány, míg végül megfogja a kezem.
A barátaim pont ilyen állapotban várják a saját kulcsaikat a recepciónál, kivéve persze a szülőket, akik sokkal keményebbek, mint itt bármelyikünk, és egyetlen ásítás nélkül ringatják a gyerekeiket.
- Bocsánat - szólal meg Louis éppen akkor, amikor a pult közelébe érünk - lehetne egy kicsit gyorsabban? Én ráérek, és valószínűleg a többiek is, de van velünk két kisbaba, akik szerintem már kellően megunták a kényelmetlen helyzetben való alvást, úgyhogy kéne egy szoba nekik, mégpedig most - túloztam, amikor az mondtam, hogy Louis megszólalt. Nem, Louis konkrétan ráförmed a pultos csajra és követelőzik, de mentségére szóljon, hogy jó ügyben teszi.
- Elnézést, uram, sietek - szól vissza a csaj megszeppenten.
- Nyugi, Lou, minden rendben - lép közelebb Mira, és megnyugtatóan, de egy kissé szemrehányó pillantás kíséretében megsimogatja Louis karját. - Csak nyugodtan, hölgyem, nincs semmi gond, ráérünk - angyali mosolyt villant rá, de én átlátok rajta, és tudom, hogy legszívesebben még csúnyábban követelne egy szobát a gyerekeinek, erről tökéletesen megbizonyosodok akkor, amikor összeszorított ajkakkal, a szemét forgatva pillant felém.
- Megvan - pattan fel a lány, és előszedi a kulcsokat, amelyek közül az elsőt a babás beszólások ellenére Louis kezébe nyomja.
Az utolsó kulcscsomóért nyúlok én, és igyekszem kompenzálni Louis viselkedését és a többiek kelletlen morgását egy hálás mosollyal, mert minden bizonnyal nem szándékosan húzta az időt, és erre Lou is rájön majd, ha kipihente magát, reggel pedig itt fog állni, hogy elnézést kérjen.
- Nem fog elárulni minket? - kérdezi Haze idegesen, amikor a derekát átfogva a lift felé terelem.
- Nem, nem teheti - nyomok puszit a feje búbjára - Köti a titoktartás.
Csak egy aprót bólint jelezve, hogy megértette, de azt hiszem, inkább összezavartam ezzel a válasszal, sokszor elfelejtem, hogy mennyire új még számára az életem, és ami nekem természetes, az neki a legkevésbé sem az.
Bepréselődünk a liftbe Zaynnel és Louval, az a helyzet pedig, hogy most mellettük én állok egy lánnyal, ők pedig egyedül felettébb furcsa, mivel általában pont fordítva szokott lenni.
- Van valami kötött programunk holnapra? - kérdezi Zayn egy óriási ásítást követően.
- Nem hiszem - a karjaimat Hazel köré fonom, furcsán ragaszkodóan ölel át, nem mintha egyébként ez annyira zavarna, sőt, nagyon is kellemes.
- Az jó, akkor kialudhatom magam - mormolja, és félig nekidől Louis vállának.
Belepuszilok Haze hajába, és amíg fel nem érünk a fejemet az övére hajtom, pont ezért szörnyen kellemetlen, amikor felérünk, és meg kell mozdulnom.
- Jó éjt, srácok - intek, és magam előtt terelem a félálomban néha fel-felpislogó barátnőmet, aki éppen csak megemeli a kezét, hogy integessen.
Egy ideig babrálok a zárral, mígnem végre kattanva kinyílik, és elénk tárul a tágas szoba. Az arcomon azonnal megjelenik az elégedett mosolyom, mert pont olyan, amilyet kértem, a franciaággyal szemben óriási ablakok vannak, olyanok, mint a lakásában. Tudom, hogy szereti panorámában nézni a városokat, és szerettem volna, ha itt is tudom biztosítani számára ezt az élményt, elvégre ez Sydney, és nem London, az itteni kilátás teljesen új számára, de miután bezárom az ajtót és felé fordulok nem úgy néz ki, mint aki annyira el lenne bűvölve, inkább rémült.
- Te is itt alszol? - kérdezi, és a hangja mintha arról árulkodna, hogy a válaszom nemleges lesz, ehelyett azonban bólintok, az ő arcát pedig ezernyi negatív érzelem önti el. - Az nem lehet.
Homlok ráncolva nézek rá, nem értem, hogy mi lehet a baj, azt pedig főként nem, hogy miért kezd el remegni a keze, és homályosodik el a tekintete.

- Hazel? - lépek hozzá közelebb, de hátrál egy lépést, és rázni kezdi a fejét.
- Nem fogok egy szobában aludni veled - miközben ezt mondja egyenesen a szemembe néz, és fogalma sincs róla, hogy a szavaival úgy gázol a lelkembe, mint akkor, amikor folyamatosan visszautasított, és minden amit tettem rossznak bizonyult.
- Miért?
- Mert... mert nem - habogja.
- Nincs több szabad szoba, Haze, dugig van a szálloda - próbálok hatni rá azzal, hogy megőrzöm a türelmem. - Csak alvásról van szó, semmi másról, egyébként minden ugyanolyan lesz, mint amikor eljössz hozzám, vagy én hozzád.
- Nem - a hangja hisztis, mint egy gyereké, amikor nem kaphat meg valamit, én pedig egyszerűen nem értem, hogy mi történhetett. - Én nem alszom veled!
Beletúrok a hajamba és hosszan kifújom a levegőt, a mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, eluralkodik rajta valami, ami teljesen felismerhetetlenné teszi.
- Rendben - bólintok - szeretnél átmenni Caseyhez? Harryvel mi jól megférünk egymás mellett.
- Nem! - összerezzenek az éles hangra, amit kiad, szinte sikolt. - Egyedül akarok lenni, érted? Egyedül!
Az agyvizem forrni kezd, de talán a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem az a fajta hiszti, amit egy lány levághat, ha valami nem tetszik neki, és hiába próbálom ráfogni arra, hogy még sosem volt barátja, mert a lányok általában várják az első együtt alvást, néhány órával ezelőtt pedig nem úgy tűnt, mintha zavarta volna, hogy egy ágyban volt velem, vagy akár Miráéknál, amikor elaludt rajtam. Ez az a hiszti, ami az esetlen próbálkozásaim során is előjött, amikor szerettem volna megcsókolni, és veszem is az adást, hiszen emlékszek az esetek kimenetelére.
- Oké - próbálok olyan hangon megszólalni, mintha ez csak egy átlagos beszélgetés lenne - akkor átköltözök Louishoz vagy Zaynhez.
A vonásai rendeződnek és az arca kisimul miközben aprót bólint, a keze közt azonban még mindig a ruháját gyűrögeti. Ezúttal nem hátrál el, amikor teszek egy lépést felé, és a következőknél sem, helyette lehajtja a fejét, mintha szégyellné magát.
- Haze? - az álla alá nyúlok és felemelem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Sajnálom - ejti ki a száján, a hangja azonban erősen remeg, ami kegyetlenül összefacsarja a szívem.
- Semmi baj, Kicsim - végigsimítok az állán, majd az arcát a kezeim közé fogom és nekidöntöm a homlokom a homlokának. - Megértem, de ha van valami, bármi, amit szeretnél elmondani, nekem elmondhatod, ugye tudod?
Bizonytalanul, lehunyt szemekkel, de végül bólint, és a teste feloldódik annyira, hogy alig észrevehetően az irányomba hajoljon, visszakapom azt a lányt, akibe menthetetlenül szerelmes vagyok a néha furcsa, és kiakasztó viselkedése ellenére is.
Magamhoz húzom, pontosan olyan bátortalanul érek hozzá, mint aznap este a barátaim házában, mert félek, hogy kitépi magát a karjaim közül, ez azonban nem történik meg, így a csókom sokkal bátrabbra sikerül, mint akkor. Hosszú ideig tart, és talán egyikünk sem akarja elengedni a másikat, ami biztató, de összezavar, mert a testtartása számomra arra utal, hogy nem is akarja, hogy elmenjek.
- Szép álmokat - suttogom az ajkára, majd nyomok rá még egy puszit, ahogy az orrára és a homlokára is.
Azt várom, hogy ellenkezzen, amikor felkapom a szoba közepére helyezett utazótáskám, de már nem is figyel, helyette ahhoz a nyavalyás ablakhoz lép, és elbűvölve figyeli a várost, úgyhogy végül rendkívül zavartan és elkeseredetten, de magára hagyom.
Először Zaynhez akarok bekopogni, mert úgy gondolom, ő kevesebbet kérdezősködne, de aztán eszembe jutnak a szavai arról, hogy holnap sokáig pihenni akar, így kénytelen vagyok Louishoz menni.
- Niall? - tárja ki az ajtót, miután megbizonyosodik róla, hogy nem egy elvetemült rajongó zaklatja. - Te meg mit keresel itt?
- Hosszú történet - sóhajtok, és a lábammal megpiszkálom a padlóra dobott táskám - aludhatok itt?
- Persze - lép arrébb, hogy beengedjen, de miközben kelletlenül bevonszolom magam a lakosztályába újra beszélni kezd - de Danielle 2 nap múlva érkezik, és nem találkoztunk már egy ideje.
- Értem - lököm le a táska fülét a vállamról - talán addigra lesz szabad szoba.
Felvont szemöldökkel, meglehetősen értetlen arckifejezéssel fordul felém, amiért nem is hibáztathatom, de nem tudom, hogy hogyan magyarázhatnám el neki anélkül, hogy bárkit is hülyének nézne, hogy Hazel az egyik percben olyan, mintha szeretne összenőni velem, a másikban pedig szinte kiabálva üldöz el.
- Mi a fene történt, Niall? Az előbb még semmi bajotok nem volt.
- Semmi - túrok a hajamba - nem történt semmi, csak nem akar együtt aludni velem.
A szemöldöke még magasabbra szökik, és ha ez lehetséges, akkor még értetlenebbül néz, de ha akarnék se tudnék ennél többet mondani.
- Biztos valami lányos dolog - vonom meg a vállam, mintha nem is lenne nagy ügy - nem alszik együtt az első barátjával az első három hónapban, vagy mit tudom én.
- Első? - hördül fel, de amikor látja, hogy komolyan mondom, az arca újra felveszi azt a bizonyos döbbent szerkezetet, és én már tudom, hogy hosszú éjszakám lesz.

Hazel Clark

Sokáig bűntudatom van, amiért kitúrtam, és az agyam megállíthatatlanul kattog azon, hogy vajon mit gondolhat most rólam, mégsem tudom rávenni magam arra, hogy visszahívjam. A lelkem mélyén nagyon szeretném, ha elmondhatnám neki, hogy mi történt anno, és mi történik most velem, majd elaludhatnék a karjaiban azzal a reménnyel, hogy talán ő megóv minden rossztól, de ez nem lehetséges. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat, azt hittem, hogy hónapokig képes leszek húzni, naivan ezt az utazást is úgy képzeltem, hogy külön szobában leszünk, erre tessék, de talán így, hogy tudja, még sohasem volt előtte senkim, megértőbb lesz, és türelmesebb, nem mintha egyébként nem lenne az túlzottan is.
Végül, hogy enyhítsem a bűntudatom felemelem a telefonom, és a béna nyomógombokkal szórakozva hosszú percek alatt, de írok neki egy üzenetet, amiben bocsánatot kérek a hülye viselkedésemért. Szeretném megígérni neki, hogy egyszer mindent megmagyarázok, de nem hinném, hogy azt a napot megéljük, legalábbis nem együtt. Reménytelenül várom a válaszát, ami végül teljesen más formában érkezik meg. Az ajtón halkan kopognak, és valamiért tudom, hogy ő az, csak ő képes felkelni az ágyból és a borzalmas viselkedésem ellenére átjönni hozzám csak azért, hogy személyesen válaszoljon.
Mezítláb az ajtóhoz sétálok, elmozdítom a kukucskálót és a biztonság kedvéért kinézek, hogy bebizonyosodjon az igazam, csak ezután fordítom el a kulcsot, hogy az ajkamat harapdálva szembenézzek vele.
- Szia - húzza mosolyra a száját. Csupán egy fehér alsónadrágot visel, amivel rettentően zavarba hoz, de talán erre figyelek legkevésbé, főként azután, hogy előre lép, és mélyen megcsókol. A fejem erőtlenül csuklik hátra, mintha a nyakam képtelen lenne megtartani, a kezem a csupasz mellkasához tapad a felsőtestemmel együtt, most először azonban teljesen a tudatomnál maradok, és nem engedem, hogy a rossz emlékek átvegyék az irányítást fölöttem. A mohósága megijeszthetne, meg kellene, hogy ijesszen, az lenne a megszokott, de nem a normális. Azt hiszem, a normális az, amit éppen most csinálok. Esetlenül a falnak dőlünk, az ajtót finoman becsukja az egyik kezével, aztán ugyanazzal a hajamba túr.
- Sosem tudnék haragudni rád - mormolja a szemembe nézve, homlokát az enyémnek döntve. Olyan közel van hozzám, és olyan kevés ruhában, hogy el kellene ájulnom, de nem történik semmi ilyesmi, pedig már majdnem hogy várom a pillanatot, amikor összecsuklok.
Az ujjaival az arcomat simogatja, közben apró csókokat halmoz a számon, mígnem újra hosszan megcsókol és teljesen hozzám simul, de nem présel kellemetlenül a falhoz, és nem csinál semmit, amivel megtörhetné azt a tökéletesen biztonságos érzetet keltő buborékot, amit körénk von.
- Sajnálom - nyöszörgöm két csók között, amikor éppen megállunk, hogy levegőt vegyünk - hogy olyan borzalmasan reagáltam.
- Semmi baj - az ajkai súrolják az enyémeket beszéd közben, és ez egy furcsán vágyakozó érzést kelt bennem, folytatni akarom ott, ahol abbahagytuk. - Mennem kellene, biztos nagyon fáradt vagy.
Igen, tényleg az vagyok, de nem ő az oka annak, hogy nem tudok aludni, hanem az, amiért nem maradhat itt velem.
Lábujjhegyre állok, hogy megpusziljam, ezután viszont ahelyett, hogy elengedném nekidőlök a mellkasának, és gyerekesen átölelem. Rajta kívül talán sosem próbált meg úgy elfogadni senki, amilyen vagyok, egy idő után egyszerűen feladták, de az is igaz, hogy Niall nem ismerte sosem a régi Hazelt, csak azt, aki most vagyok, de még így is furcsa, hogy kedvel. Neki nem kötelessége elviselni, kedvelni pedig főleg nem, ha akarna, akkor elmehetne, hagynám, mert az lenne a legjobb mindenkinek, ha magától jönne rá arra, hogy nem engem akar, ehelyett azonban itt van, és megcsókol, amikor rettenetesen viselkedek.
Körém fonja mindkét karját, majd a fejét ráhajtja az enyémre, és hosszú perceken keresztül némán állunk így, ami valóságos lelki feltöltődés számomra.
- Szép álmokat - a kezét az arcomra simítja és puszit nyom a homlokomra mielőtt elenged. A távozása halk és csendes, és én még talán sosem kívántam ennyire a pokolba azokat a szörnyű képeket, amik miatt nem lehet egy nyugodt éjszakám, és kénytelen vagyok elűzni őt.
Kedvetlenül, de legalább némileg tisztább lelkiismerettel csoszogok vissza az ágyba, és húzom magamra a takarót. Csodálatos kilátás tárul elém, a szoba elég magasan van ahhoz, hogy az épületeken túl lássam a hullámzó óceánt, és a holdat, ami mindent beragyog. Niall direkt miattam kérte ezt a szobát, talán ebben a szállodában is csak ezért vagyunk, mindent megtesz értem amit csak tud, én viszont arra sem vagyok képes, hogy őszinte legyek hozzá. Hátat fordítok az üvegnek, mert nélküle nincs kedvem nézelődni, helyette azonban az üres ágyneműt csodálhatom, ami még inkább rá emlékeztet, arra, hogy hagynom kellene, hogy találjon egy normális lányt, engem pedig elfelejtsen.
Gyűlölök aludni, de a szervezetem mindig győzedelmeskedik fölöttem, mert alvás nélkül nem sokáig húznám, azonban az nem pihentető, ami velem történik, ha lecsukom a szemem, épp ellenkezőleg.
Talán az teszi, hogy idegen helyen vagyok egy ismeretlen ágyban, de ez az álom még rosszabb, mint az eddigiek, pedig ugyanaz.
A sötétben gyakran hiszem azt, hogy megvakultam, de még mielőtt teljesen megbizonyosodnék róla az ajtó mindig kinyílik, és egy pillanatra felvillannak előttem a külvilág fényei, éppen csak amíg látom, hogy a gyíkszerű alak besurran a résen.
A saját nyöszörgő légzésem betölti a fejem, és az egész sötét helyet, mert bár nem látom, és olyan halkan jön, mint egy macska, tudom, hogy egyre közeledik, és másodpercek kérdése, hogy ideérjen. Reménytelenül hánykolódok, a láncok, amikkel fogva tart veszettül csörögnek, de nem nyomják el az ördögi, gonosz kacaj hangját. A koszos mancs a számra tapad, a szemeim elkerekednek és még inkább kapkodni kezdem a levegőt, a félelemtől a fejem nehézzé válik, és nem bírom megtartani.
- Kelj fel! - úgy ráz, mint egy rongybabát, majd keményen elereszt és a fejem beleütődik az ágyba, vagy akármi is legyen alattam. A fájdalom mindent beborít, de ezért hálás vagyok, mert minden mást elnyom egy ideig, egy idő után azonban már nem. Öntudatlanul sikoltozva vergődök, de képtelen vagyok szabadulni, nem tudom felemelni a lábaim, hogy megrúgjam, a kezeimet leszorítja, én pedig hiába kiabálok a szüleimért, nem jönnek, cserben hagytak, nem kellek nekik.
- Jó kislány vagy - paskolja meg az arcom, és megsimogatja a gubancos, loncsos hajamat.
A térdeimet felhúzva fordulok a másik oldalamra, fáj mindenem, szeretnék még kisebb lenni, mint amilyen valójában vagyok.
Jó kislány? Nem, nem vagyok jó kislány, mert nem fogadtam szót, elkóboroltam, és vele mentem, csak mert nála volt az az édesség, amit anya nem akart megvenni nekem, ő viszont megígérte, hogy megkaphatom, ha vele tartok, és segítek neki valamiben. Már csak a hangjáról ismerem meg, néha csúnya szavakat mond, máskor olyan kedvesen beszél hozzám, mint aznap a boltban, de mindig bánt, minden egyes nap, és ez az én hibám, csak az enyém.
Ezúttal nem az üvöltésemre térek magamhoz, hanem a szememből ömlő néma könnyekre, és a mellkasom tehetetlen rázkódására, amivel levegőt követel. Nem szoktam sírni, sosem sírok, mert ha egyszer rákezdek, akkor nem tudom abbahagyni. Az arcom belefúrom a puha párnába, az egész testem remeg, rázkódik, mintha szeretné kilökni magából a lelkem. Nem tudom, hogy vége lesz-e ennek valaha, de néha, vagyis inkább sokszor, én is azt szeretném, ha testet cserélhetnék valakivel, akit nem mocskoltak be sosem. Végül újra álomba merülök, ez vet véget a tehetetlen csuklásomnak és vonaglásomnak, belesüppedek az álomtalan, pihentető sötétségbe, amiből csak órákkal később zökkent ki, hogy lenyomódik az ágy mellettem, és ismerős ujjak érintik meg az arcom. Nem ébredek fel azonnal, a tudatalattim azonban magához tér, és tudom, hogy még alszok, az inger viszont a valóságból jön, abból, ahol létezik egy férfi, akinek fontos vagyok, és ő is fontos nekem.
- Haze - szólít meg halkan, valószínűleg sokadjára  - ébredj, álomszuszék, átalszod az egész napot.
Nyöszörgök, de elfordulás helyett öntudatlanul felbiccentem a fejem, hogy simogasson még, hiszen csak ő tud így megérinteni.
A nevetését furcsán közelről hallom, majd a légzése összefonódik az enyémmel, és az ajkával megérinti a szám.
- Jó reggelt, gyönyörű - mosolyog rám, amikor a szempilláim megrebbenve felemelkednek, és elém tárul az arca, amit hátulról megvilágít az ausztrál napsütés. Talán túl költői vagyok, vagy még túlzottan az éjszaka, és a rettenetes álmom hatása alatt vagyok, de ez a kép, ami elém tárul tökéletesen illusztrálja, hogy mit jelent Niall számomra. Ő a fény az életemben, kiút a sötétségből, a reménysugaram.

24.rész

 Hazel Clark

A kezemet még időben a szám elé kapom, így csak egy halk nyikkanást hallatok, semmi többet. Nagyon sötét van, nem látom, hogy hol vagyok, és a fejem nem tud rendesen kitisztulni, csak az idegen ágyat és környezetet érzékelem. Hosszas tapogatózás után megtalálom az éjjeli lámpát, és a fény nyugtatóan beragyogja a helyiséget. Az apró, kerek ablakokon kívül semmi egyéb nem mutatja, hogy egy repülőben vagyok, csak egy idegen, de mégis megnyugtató helyet látok magam előtt.
A csuklómról leveszek egy hajgumit és összefogom az izzadt, kócos hajam. Szokatlanul hosszú ez az éjszaka, hiszen egyszer már felébredtem a rémálmaim miatt otthon, most pedig itt is.
Óvatosan elhúzom a takarót az egyik kerek kis ablak elől, és szembesülök azzal, hogy itt, a felhők fölött már nincs is annyira éjszaka, mert az égbolt kékes rózsaszínben pompázik. Egy ideig bámészkodok, a pattanásig feszült idegeim engednek, és a testem ellazul, mégis tudom, hogy elaludni már nem fogok. A fáradtságom ellenére addig húztam, ameddig csak lehetett, éppen csak átöltöztem, amikor Mira átkopogott, és mosolyogva megkérdezte, nincs-e kedvem beszélgetni egy kicsit. Volt, és amikor meghallottuk, hogy a szomszédos szobában is egyedül maradt Casey, ugyanúgy felállt, és áthívta. Addig beszélgettünk, osztottuk meg egymással a párkapcsolataink színes napjait, amíg az ikrek mocorogni, majd az egyikük sírni nem kezdett.
Vannak barátnőim az egyetemen, de ilyesmiben most volt részem először, mert azok a barátságok mások, felszínesek, csupán az iskola kapujáig tartanak, és velük sosem tudtam úgy beszélgetni, ahogy ezzel a kicsit idegen lánnyal, akivel csak annyi közös vonásom van, hogy a barátaink híresek, és Mirával, aki saját maga is híresség.
Elgondolkodok azon, hogy átkopogok hozzájuk abban a reményben, hogy ébren vannak, és folytathatjuk az estét ott, ahol abbahagytuk, de nem szívesen ébreszteném fel őket még véletlenül sem, és talán nem is aludtam túl sokat, csak a repülés összezavar. Lerúgom magamról a takarót és a kistáskámat felkapva úgy döntök, megmosakszok, aztán pedig elfoglalom magam valamivel addig, amíg valaki fel nem ébred. Igyekszek a lehető leghamarabb és a legcsendesebben átsurrani Casey szobáján, meglep, hogy látszólag egyedül van az ágyban, ugyanakkor egy kicsit megnyugtató is, mert ezek szerint nem csak én űztem el Niallt magam mellől.
Átsurranok az ebédlőn, majd következő ajtót is olyan halkan nyitom ki, amennyire az lehetséges, és miután kifordulok rajta a lábaim egy pillanatra földbe gyökereznek. A kanapén hárman hevernek egymás hegyén-hátán, köztük a barátom is, ketten pedig a fotelokban nyúlnak el résnyire nyitott szájjal. Akaratlanul is elmosolyodok, nem tudom, hogy láttam-e valaha ilyen aranyosat. Sokáig tudnám nézni őket azon gondolkodva, mennyire eltérnek az általam alkotott sztereotípiától, de a kupac közepén egyikük nyöszörögve mozgolódni kezd, én pedig inkább tovább állok, nehogy felébresszem őket a bámulásommal.
Viszonylag könnyen megtalálom a mosdót, ahol megmosom az arcom és a fogaim, az őskáosszá kócolódott hajamból pedig normális kontyot varázsolok. Azt tervezgetem, hogy rajzolással ütöm el az időt, de ez meghiúsul, amikor a táskámat megszerezve visszasurranék a szobámba, de egy rekedtes hang suttogva megszólal.
- Jó reggelt - összerezzenek, kis híján elejtem a tatyóm, melyre válaszul halk kuncogás hangzik, és előbukkan Zayn feje. Óvatosan kikecmereg Niall szétvetett végtagjai, és Louis feje alól, majd kellemetlen ropogásokat hallatva kinyújtózik. - Fő a kényelem - dörzsöli meg hunyorogva a nyakát, és elmosolyodik.
- Én ébresztettelek fel? - ölelem magamhoz a táskám aggódva, és igyekszek még a suttogásnál is halkabban beszélni.
- Nem -  vonja meg a vállát - kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, és éhes is vagyok. Te miért nem alszol?
- Nem tudtam - intézem el ennyivel a magyarázatom.
Aprót bólint, végignéz a barátain, akiket úgy tűnik, sem a kényelmetlen helyzet, sem pedig a halk beszélgetésünk nem zavar.
- Reggelizhetnénk - veti fel az ötletet Zayn - mindjárt szerzek kaját, csak átöltözök - jelenti be, és már le is kapja a pólóját.
Pirulva fordítom el a fejem, bár szívesen megvizsgálnám a mellkasát díszítő tetoválásokat, nem szokásom félmeztelen férfiakat bámulni.
- Megvárlak az ebédlőben - intek esetlenül a másik helyiség irányába, de még mielőtt eltűnnék vetek egy pillantást Niallre. Az egyik karja lelóg a kanapéról, miközben befelé fordulva hortyog, és észrevétlenül egyre inkább elfoglalja Zayn helyét. Louis félig mellette, félig rajta pihen, álmában néha megrándulnak az izmok az arcán. Én évek óta nem aludtam ilyen békésen, mint ahogy most ők így egymás hegyén-hátán.
Halkan kihúzom az egyik széket és letelepedek rá, amíg Zaynt várom azt csinálom, amit eredetileg is terveztem, előveszek néhány ceruzát és a vázlatfüzetem.
- Remélem éhes vagy - lép be hangosan beszélve - a lányok kitettek magukért, kisebb svédasztalos reggelit dobtak össze már most, megehetjük mindet.
Letesz elém egy jól megtömött tányért, amit egy komplett angol reggeli foglal el, majd lehuppan mellém, és kíváncsian pislog a füzetem irányába.
- Mit rajzolsz?
Elhúzom a kezem és megszemlélem a néhány perc alatt alkotott firkálmányom, egy repülőgép körvonalai.
- Csak elütöttem az időt - csuknám össze a füzetet, de hirtelen odakap, amitől egy picit megijedek.
- Megnézhetem őket? - a szemeiben kíváncsiság és érdeklődés csillog, úgyhogy aprót bólintok, és engedem hogy maga elé húzza, míg én nekifogok a reggelinek.
- Nem vagyok a legjobb - mondom, miután lenyelek egy falatot - jobban szeretek festeni, de a fotózás áll a legközelebb hozzám.
- Szerintem nagyon tehetséges vagy - nyújtja felém a füzetem egy mosoly kíséretében - én is szeretek rajzolni, csak én többnyire falakra, és festék sprayvel.
- Azt még nem próbáltam - szúrok a villámra tojást, sonkát, és zöldséget - de mindig is szerettem volna.
- Emlékeztess rá, ha hazaértünk - mosolyogva bólintok, végül is miért ne vállaljam be, hogy falakat fújjak össze Zayn társaságában?
- Sokáig ébren voltatok? - érdeklődök, mert nem akarom, hogy beálljon a csend köztünk.
- Igen, eléggé - vonja meg a vállát - egy kicsit nosztalgiáztunk, dumáltunk, videó játékoztunk, aztán csak úgy bealudtunk, azért nem ment senki sem a helyére.
Szóval nem tudja, hogy Niall nem egészen önként hagyott magamra.
- Reggelt' - jelenik meg Harry kócos hajjal, nyúzott arccal, a nyakát masszírozva. A hangja leginkább dörmögésre hasonlít, miközben keresztülcsoszog az ebédlőn és eltűnik a másik szobában.
- Ti csajok aludtatok? - dobja fel a témát ezúttal Zayn.
- Nem igazán, mi is sokáig beszélgettünk, csak valamikor felébredtek a gyerekek és elvonultunk. Hány óra van egyébként?
- Az nem számít - közelít egy újabb falatot a szájához - majd kiderül, ha odaérünk, és az még jópár óra.
- Gondolom néhányszor megtettétek már ezt az utat - tologatok egy falatot a villámmal.
- Nem annyiszor, mint Liam vagy Niall, de igen, párszor, mindannyian szeretjük Ausztráliát.
- Szóval csak el kell aludnom, és te máris rákattansz a barátnőmre - felkapom a fejem Niall piszkálódón vádló hangjára. Az arcát dörzsölgetve, ásítozva lép be, a tekintete fáradt, de mosolyogva közeledik felénk, és húzza ki a széket mellettem.
- Ahogy mondod - válaszol Zayn teli szájjal - végül is nincs egy barátnőm, akit szeretek, nekem a te csajod kell.
- Próbálkozz csak - karolja át a vállam, és lágy puszit nyom az arcomra.  - Jól aludtál?
Még ízlelgetem magamban a "csajod" szót, mert még sosem emlegettek úgy, mint valakinek a csaja, de mosolyogva bólintok, és talán egy kicsit túl feltűnően fészkelem be magam a karja alá. Talán nem alszok mellette a rémálmaim és a nyugtalanságom miatt, de ettől még kifejezetten vágyom a közelségére, és ebben (is) teljes mértékben egyedülálló számomra.
- Zayn mondta, hogy jól szórakoztatok - a kezem óvatosan a térdére helyezem és megsimogatom, próbálok olyan figyelmesen és gondoskodóan viselkedni vele, ahogy ő velem, hogy amennyire tudom éreztessem vele, mennyire fontos nekem.
- Igen, amíg meg nem jelentél tök jól elbeszélgettünk - szólal meg megjátszott sértettséggel és felvágással Zayn. - Nem akarsz visszamenni aludni?
- Eltaláltad - vonja fel a szemöldökét kihívóan. - Ne reménykedj, Malik, én küzdöttem meg érte.
Hosszas csalódott, elnyújtott dünnyögés a válasz, ami miatt akaratlanul is, bár kissé kínosan érezve magam, de nevetni kezdek.
- Jogos - sóhajt drámaian - hagylak is akkor titeket.
Mielőtt megszólalhatnánk kisurran az ajtón, halálra rémítve Liamet, aki kómás tekintettel közeledik.
- Jó reggelt - mormolja, és mosolyogva megemeli a kezét az irányomba, miközben céltudatosan átvág a helyiségen.
Visszaintegetek, és a tekintetemmel követem őt, ahogy egyre gyorsítja a lépteit, és szinte kiül az arcára a vágyódás a családja után, és a bűntudat, amiért nem velük töltötte az elmúlt néhány órát.
- Tisztára pánikba van esve - kommenteli Niall, közben ellop egy falat ételt a tányéromról - mintha bármi is történhetett volna, amíg ő kint aludt.
- Talán történhetett volna - fordítom el a fejem - ki tudja...
- Ez egy repülő, Haze, a saját személyzetünkkel, mindenki teljes biztonságban van - megnyugtatónak szánt puszit nyom az arcomra, mert nem tudja, hogy butaságot beszél. Sosincs senki teljes biztonságban, rossz emberek mindig vannak, és mindenhol, még ha nem is tűnnek kifejezetten rossznak.
- Azért aranyos - jegyzem meg.
- Tipikus túlvédelmező apuka - mosolyodik el.
- Te nem lennél az? - amint kiejtem a számom a kérdést meg is bánom, elsüllyedni azonban sajnos nem tudok.
- De, de igen, valószínűleg - ejti ki hosszas gondolkodás után - sőt, talán most is olyan vagyok, még ha nem is az én gyerekeim. Szörnyű apa leszek - nevet fel, de közben gyengéden végigsimít a hajamon.
Nem akarok erről beszélni, a nyelvem hegyén van a megjegyzés, hogy nálam nem lesz rosszabb, de én semmilyen anya nem leszek, és így nem akarok erről beszélni vele, senkivel sem akarok.
- Ez nem igaz - részemről ezzel be is van fejezve a téma, és remélem hogy veszi az adást, ahogy általában szokta is.
- Kérsz egy kávét? - tápászkodik fel. - Szerintem én iszok egyet, aztán átöltözök valami kényelmesebb ruhába, és ha Lou felébred megnézhetnénk egy filmet.
- Oké - derül fel az arcom - van tejeskávé?
- Lesz - hajol le hozzám, és a kezével végigsimítva az arcomon maga felé irányít. A szám akaratlanul is mosolyra húzódik, amikor megcsókol, és furcsa érzés keletkezik a gyomrom tájékán. Hosszú perceken keresztül, számára talán kényelmetlen helyzetben kapaszkodunk össze, és azon kapom magam, hogy nem is akarom elengedni, sosem akarom, hogy ezek a pillanatok véget érjenek.
- Nem szeretnél egy kicsit pihenni még? - az orrát az enyémhez simítva motyogja az ajkaim közé, én pedig öntudatlanul bólintok, azt sem tudva, hogy mibe egyezek bele. - Menj vissza az ágyba, beviszem a kávét - újból bólintok és felemelkedek, ügyetlenül nekitántorodok a mellkasának, de karjait a derekam köré fonja és biztosan megtart. A halk nevetése visszhangzik a fülemben, miközben az arcát belefúrja a nyakam és a vállam közé, hogy a szabad területre egy apró puszit helyezzen. A lélegzetem is elakad és az összes szőrszálam égnek mered, mígnem végül elenged.
- Mindjárt megyek - simít végig a derekamon, miközben elsétál mellettem.
Úgy döntök, még mielőtt csak úgy berontok, hogy átrohanjak Harry és Casey területén, kopogok. A válaszig viszonylag hosszú idő telik el, de végül megkapom, és átsétálok abba a helyiségbe, ahol töltöttem az éjszakát. Rá sem jövök arra, hogy mit tettem, amíg meg nem pillantom az ágyat, ekkor azonban ezer meg egy rémtörténet fordul a fejemben, míg végül rájövök, hogy ággyal, vagy anélkül, de az elmúlt hónapok alatt milliószor lett volna alkalma bántani engem, amikor kettesben voltunk, ha ez lenne a célja nem egy repülőn tenné csak azért, mert itt van ez az ágy. És amúgy sem tenné, soha, sehol, egyszer talán sikerül megértenem.
Leülök az ágy szélére és türelmesen várom, hogy megérkezzen, ezalatt elmélázva hallgatom a szomszédból szűrődő boldog kacajokat és gyerekhangot.
- Nos, nem egy Starbucks, de megpróbáltam a legjobban kihozni magamból - sétál be, és a fecsegésével szinte azonnal oldja is a feszültségem.
- Te csináltad? - sietek a segítségére, és becsukom mögötte az ajtót, mielőtt elvenném a bögrében gőzölgő italt, amire talán egy egész flakon tejszínhabot nyomott.
- Még szép hogy én - helyezi le a saját kis csészényi kávéját a beépített éjjeliszekrényre, és feldobja magát az ágyra. - Hálából gyere ide egy kicsit hozzám - paskolja meg a helyet maga mellett.
Hülyeséget csinálok, de azzal az érvvel, hogy amíg nem alszok el mellette semmi baj sem lehet, végül óvatosan odakúszok mellé, és hagyom, hogy magunkra húzza a takarót.
Furcsán nyomasztó érzés uralkodik el rajtam, mint amikor golfoztunk, és elvesztettem az uralmam az elmém felett a túlzott közelségétől, de igyekszek legyűrni, és bár még közelebb jön, a homlokomra nyomott apró csókja segít ebben. Néha kicsit túl gyorsnak és túl soknak érzem a változásokat, de meg kell tanulnom teljes mértékben uralni őket, és magamat, úgyhogy fejest ugrok mindenbe, amit jónak érzek, és normálisnak. A párok biztos sokszor fekszenek csak úgy egymás mellett, Casey és Harry is ezt csinálja, valószínűleg ez a helyes, és az lenne furcsa, ha visszakoznék.
- Tudnék még aludni - nyom el egy ásítást, a fejét édesen a párnára ejti és kinyújtja az egyik kezét felém, hogy a kósza hajszálakat eltűrje az arcomból.
- Akkor aludj - kúszok hozzá közelebb, és bár kettős érzések kavarognak bennem, óvatosan a karjai közé kérem magam. Nem új ez a helyzet, mert pont olyan, mintha csak megölelne, de valamiért sokkal intimebbnek érzem, talán azért, mert még senkivel sem osztottam meg a takarómat.
Az arcár beletemeti a hajamba és a karját ragaszkodóan fonja körém, így néha még azt sem tudom, hogyan vegyek levegőt, és szabad-e mozgolódnom, de minél tovább vagyunk így, annál gyorsabban múlik a kellemetlen érzésem, és a helyét felváltja a nyugalom, valamint a biztonságérzet, ami Niall jelenlétével együtt jár.
- Liam! - összerezzenek, amikor kivágódik a szomszédos szoba ajtaja, és a fiú kisiet rajta a felesége rosszalló hangnemű megszólítása ellenére.
- Hoppá - torpan meg, és széles vigyorral az arcán fordul egyenesen felénk, karjában a kislányával, aki nyújtózkodva próbálja kideríteni, hogy kik vagyunk - bocsi, skacok.
- Takard el a szemed, nyuszi - emelkedik fel mellettem, míg én igyekszek eltűnni a takaró alatt. Aria kitörő örömmel és lelkesedéssel ugrándozik az apja karján, míg Niall egy bizonyos nemzetközi jelzést intéz felé, de a kislányra szélesen mosolyog.

- Ne haragudjatok - siet be Mira is, és fél kézzel karon ragadja a párját. - Mondtam neki, hogy kopogjon - vet rá szúrós pillantást, bár látszik, hogy nem gondolja komolyan. 

- Élvezed, mi? - látom, ahogy felvonja a fél szemöldökét, és pont olyan piszkálódóan néz a barátjára, amilyen hangsúllyal ő szólt hozzánk.

- Jó hogy! 

- Élvezheted azt is, hogy megeteted a gyerekeinket - próbálja meg Mira az ajtó felé tolni. Felemelem a fejem és vetek egy pillantást rájuk, ahogy a kisbabáikkal a karjaikon civódnak egymással. Azon tűnődök, hogy vajon mi is ilyenek lehetünk-e valaki más szemszögéből, amikor szembeszállok vele, mert semmibe veszi, hogy én akarok kifizetni valamit, legyen szó akár csak egy pizzáról, vagy a kávékról, amikkel rendszeresen beállít a lakásomba. Mi is ilyen normálisnak tűnünk? Én ilyenek tűnök? 

Végül Noah dünnyögése rántja vissza Liamet a valóságba, a kisfiú arca fokozatosan grimaszba torzul és türelmetlenül fészkelődik Mira karjaiban, ekkor szó nélkül megindul az ajtó felé, hogy ezúttal Harryékre törjön rá.

- Tényleg bocsi - dugja be a fejét még egyszer Mira, és mosolyogva a szemembe néz, nem vagyok benne biztos, de talán huncutul kacsint is egyet.

- Mack!

- Megyek, megyek már! - dalolja, és végül tényleg elmegy, Niallből pedig kitör a nevetés. 

- Őrültek - dől vissza mellém, az egyik karját a feje mögé kanyarítja, a másikkal újra közelebb húz magához, így félig elrejthetem a pólójában a lángoló arcom. - Azt hiszem, kifejezetten élvezik, hogy ezúttal én vagyok a friss hús.

- Friss hús? - biccentem fel a fejem.

- Nem nagyon volt barátnőm már egy ideje - válaszol a plafont nézve - pont annyira élvezik, hogy van, mint amennyire én is - felém fordul, az arca vészesen közel kerül az enyémhez, annyira, hogy az orra megböki az én orrom. Az arcom úgy lángol, mintha leforrázták volna. Nem tudom, hogy szeretem-e, amikor ilyeneket mond, jólesik, de egy részem tudja, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot, és minél tovább maradok vele, annál jobban fog fájni mindkettőnknek, amikor ki kell hátrálnom, de most még háttérbe szorítom ezt a gondolatot, és belefeledkezek a jelenbe. 

- Én is élvezem, hogy az lehetek - minden bátorságomat összeszedve mondom ki ezt, és az utolsó pár szótag után kissé kínos csend áll be, mintha valami rosszat mondtam volna. 

- Az... az jó - ejti ki végül, és ahogy észreveszem az ő arca is kissé rózsaszínes árnyalatot ölt - nagyon szeretném, ha boldog lennél velem, Hazel, boldogabb, mint eddig bárki mással. 

- Nyertél - rejtem el az arcom, és belemormolom a ruhájába.

- Sokan voltak? - kérdezi, nekem viszont fogalmam sincs, hogy mire gondol, úgyhogy kénytelen vagyok felemelni a fejem. - Sok barátod volt eddig? - úgy kérdezi, mintha annyira nem is akarná tudni a választ.

- Nem - motyogom, majd nagy levegőt veszek - egy sem.

A szemei döbbenten kerekednek el, az egész arcára kiül az értetlenség, a száját többször is kinyitja, de nem jön ki rajta hang, míg végül egyetlen szót bök ki nagy nehezen.

- Hogyan?

A legrövidebb válasz amit adhatok az, hogy egyszerűen megvonom a vállam, mintha nem lenne nagy dolog, és mintha semmi olyasmiről nem lenne szó, hogy félek a férfiaktól, és rajta kívül soha nem is próbálkozott senki igazán.

- Nem értem - rázza a fejét - soha? 

- Nem, Niall, soha - a mellkasom hirtelen túl nehézzé válik a tüdőm számára, megpróbálok kibontakozni a karjaiból és felállni, de nem hagyja, helyette gyengéden visszahúz magához. 

- Nem azért kérdeztem - a lehelete végigsimít a bőrömön és a feszültségtől kellemetlen érzés rántja össze a belső szerveim - csak nem értem, hogy egy ilyen gyönyörű, és különleges lánynak hogy nem volt még senkije.

Felé fordítom a fejem és a szemébe nézek, minden porcikája sugározza, hogy mennyire komolyan gondolja, amitől egyszerre enyhül és nehezedik bennem a nyomás.

- Nem tudom, hogy mit kellene mondanom - hajtom le a fejem.

- Semmit - az állam alá nyúl és óvatosan rákényszerít, hogy a szemébe nézzek - örülök, hogy én lehetek neked az első.

Niall Horan

Ha tudná, hogy milyen analizálóan nézem, nagyon dühös lenne, szerencsére azonban nem veszi észre. Egy halom játék között ül Mirával és Louis-val, és éppen elfogadja a keresztlányomtól a felé nyújtott plüss játékot. Még mindig azon merengek, amit az ágyban mondott, hogy még sosem volt együtt senkivel úgy, ahogy velem, hihetetlennek tűnik, ugyanakkor rengeteg kérdést válaszol meg, de ezzel együtt sok újat is felvet. Választ kapok arra, hogy miért ilyen félénk, hogy miért kellett olyan hosszú időn keresztül keményen küzdenem érte, még az első csókunkért is, ezzel pedig felmerül az első, és talán a legfontosabb kérdés, ami jelenleg foglalkoztat. Velem volt az első csókja? 

Az egész kapcsolatunk, és az összes tervem átértékelődik most a fejemben, új határokat kell szabnom magamnak, lassítani a tempón, amit egyébként is lassúra terveztem, mert sosem tartottam Hazelt olyan lánynak, aki elkapkodja a dolgokat, de ez tényleg mindent megváltoztat. Nem értem, hogy miért nem mondta hamarabb, és ez egy kicsit dühít, mert mindent máshogy csináltam volna, viszont ha most visszatekintek az elmúlt időszakra, talán mégsem változtatnék semmin. Megküzdöttem érte, ezek szerint úgy, ahogy még senki más, és most az enyém, elképzelhetetlenül szép lenne, ha én lehetnék számára az első, és az egyetlen, ehhez pedig elsősorban az kell, hogy ne szúrjam el, sem most, sem máskor. 

- Mi a helyzet, haver? - bök oldalba Harry, és bizalmasan közelebb hajol hozzám. - Úgy nézel ki, mint akinek jól indult a reggele - mindentudóan felvonja a szemöldökét, de fogalma sincs róla, hogy tulajdonképpen nem tud semmit. 

- Egészen másról van szó - mormolom, közben a pillantásomat végig Hazelön tartom.

- Nem hozunk valami kaját, Niall? - kérdezi normális hangerővel, és feltápászkodik.

- De, persze - bólogatok, jelezve, hogy értem a célzást. Elhaladva a repülőgép játszósaroknak kinevezett helyez mellett végigsimítok a számomra két legfontosabb nő buksiján, és furcsán szívmelengető érzés, hogy mindketten felemelik a fejüket, hogy egy-egy mosolyt villantsanak felém. Mióta ismerem Mirát az a titkos vágyam, hogy a barátnőm elfogadja majd a barátságunkat, és jól kijöjjön vele, Hazel ezt az álmom is valóra váltotta, hiszen kezdenek igazi barátnőkké válni, ennél többet pedig nem kívánhatnék. 

- Szóval? - kérdezi Haz, és integetek a biztonságisoknak, akik a saját utazó részükön csinálják körülbelül ugyanazt, amit mi, tévéznek, pihennek, próbálják hasznosan elütni a hátralévő órákat. 

- Nem biztos, hogy szeretném, ha tudnád - belépek a konyhába, ami szerencsére jelen pillanatban üres, bár látszódik, hogy a személyzet ügyködik valamin. 

- Ne már, Niall, mi mindent megosztunk egymással!

- Hát azért nem mindent - kapok elő az egyik szekrényből néhány csomag chipset, és gondolatban engedélyt adok magamnak arra is, hogy egy kis tálkába babakekszet borítsak, hiszen hogy néz az ki, hogy mi nasizunk, ők pedig nem kapnak semmi finomságot? Már ha az ízetlen keksz finomságnak számít a kisbabák számára.

- De azért sok mindent - köti az ebet a karóhoz, míg végül elmosolyodok, és nekidőlök a pultnak.

- Tudtad, hogy még sosem volt barátja előttem? 

Ugyanolyan megdöbbenés játszik az arcán, amilyen az enyémen is lehetett, aminek egy kicsit örülök, mert ezek szerint ez nem csak számomra meglepő.

- Hazudsz - jelenti ki.

- Esküszöm, hogy nem - teszem a szívemre az egyik kezem, a másikat pedig felemelem. - Tudom, hogy meglepő, de tényleg nem, reggel beszélgettünk, és elmondta.

- Nagyon furcsa - tűnődik úgy, ahogy Harry tűnődni szokott - óvatosnak kell lenned vele.

- Na ne mondd, tényleg? 

- Komolyan mondom, Niall, annak oka van, ha valakinek 22 éves koráig még nem volt kapcsolata, lehet, hogy komolyan vallásos, vagy valami... - filozofál.

- Vagy csak  nem omlik mindenféle jöttment karjai közé - egyetértően, de bizonytalanul bólint.

- Akkor is óvatosnak kell lenned, mert valamiért téged választott, rád bízta magát, de bizonyára megvannak a saját elképzelései arról, hogy mit szeretne.

- Volt már barátnőm, Haz - tájékoztatom, csak hogy biztos legyek benne, hogy tudja ezt - és tudom, hogy mit csinálok. 

- Oké - bólint - csak azért mondom, mert mindenki nagyon kedveli ezt a lányt, és nem akarjuk, hogy elszalaszd a lehetőséget, vagy véletlenül elrontsd. 

Hosszasan nézek rá, végül bólintok, és belecsapok a kinyújtott kezébe, hogy fiúsan megöleljük egymást, mint két magányos farkas, akik végre nem is olyan magányosak.