36.rész

Hazel Clark

Lesokkolva ülök, és megdermedve nézem, ahogy feltépi az újságot, amiben minden bizonnyal szerepel az, amiről sosem akartam, hogy tudjon. Azonnal tudom, hogy most ér véget minden, ami köztünk van, az első perctől fogva tudtam, hogy ha nem állítom le őt, és saját magamat, akkor el fog jönni ez a nap, csak nem hittem, hogy ilyen hamar lesz, és talán egy kicsit abba a hitbe ringattam magam, hogy végül nem lesz igazam, örökre bujkálhatunk, és sosem fog tudni semmiről, mert egyszer, hamarosan elég erős leszek ahhoz, hogy megadjam neki amit szeretne.
- Mi ez, Haze? - kérdezi kétségbeesett reménykedéssel. - Mi az, hogy elrabolt lány?
Szólásra nyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon, hallom a hangos, kapkodó légzésem, miközben ő egyenesen azokra a képekre néz, amik 15 évvel ezelőtt a fél világot bejárták, és amiket soha többé nem akartam látni.
- Kérlek, ne! - nyöszörgöm, és megpróbálom tőle elvenni az újságot, de elhúzza, pont úgy, ahogy a repülőn a füzetemet is elvette, csak sokkal hevesebben.
- Te voltál az - mondja csendesen, valósággal halálra vált hangon - az a kislány.
Az áruló testem remegni kezd, olyan messze húzódok tőle amennyire csak lehet, és összegömbölyödök az ülés sarkában, nehezen veszek levegőt, mintha a tüdőm egyszeriben összeszűkült volna, és nem lenne képes elég oxigént felvenni.
- Hadd menjek haza - préselem ki magamból, azonban nem törődik a szavaimmal, mert amikor az autó megáll nem az én otthonom előtt vagyunk, hanem az ő óriási házának az udvarában.
- Szükséged van még valamire, kishaver? - hallom a nagydarab biztonsági őr aggódó hangját, és amikor óvatosan felnézek azt is látom, hogy aggódó pillantással méregeti Niallt, és engem is.
- Nem - válaszol rekedten - kösz mindent, Preston.
Kipattan a kocsiból, és amikor becsapja az ajtót egy pillanatig azt hiszem, hogy engem itt hagyva egyszerűen bemegy, és Preston majd hazavisz, de az túl egyszerű lenne, és Niall most először nem azt választja, hogy annyiban hagy valamit. Kitárja az ajtót az én oldalamon és az ellenkezésem ellenére egyszerűen felnyalábol, hangosan tiltakozok, de rúgkapálni és megütni nem fogom, képtelen vagyok rá.
- Miért nem mondtad el nekem? - kérdezi, a hangjába fájdalom vegyül. - Ezért vannak rémálmaid, ugye?
A csípőjével belöki az ajtót, miután elfordítja a kulcsot a zárban, és bevisz a házba, aminek olyan ismerős és kedves illata van, amilyennek egy otthonnak lennie kell, és fájdalmasan emlékeztet az első itt töltött éjszakámra, amikor a tiltakozásom ellenére idehozott, és megmentett attól, hogy az utcára kerüljek.
- Hazel, kérlek beszélj hozzám! - ültet le a kanapéra, és leguggol elém. - Mi ez az egész?
- Kérlek, hadd menjek el! - nyöszörgöm. - Csak hadd menjek el, Niall!
- Tudnom kell róla, az Isten szerelmére! - csattan fel, mire összerezzenek, erre pedig azonnal le is higgad, és zaklatottan a hajába túr.
- Elmondom - nyöszörgöm - de utána hagyd, hogy hazamenjek.
- De hiszen itthon vagy - telepedik le mellém, és megragadja mindkét kezem - ez az otthonod, itt, velem!
Elszorul a torkom, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Gyűlölök sírni, és ha nem az álmaimról van szó, akkor nem is szoktam, akármi történik, én nem sírok, mert ha egyszer rázendítek nem tudom abbahagyni, és minden felszínre tör, most azonban tudom azt, hogy nem fogom megúszni. Hónapokkal ezelőtt belekeveredtem valami olyanba, amibe sosem szabadott volna, és ezt tudtam, de ennek ellenére mindig neki engedtem, és most itt az ideje, hogy megegyem amit megfőztem, nem bújhatok ki alóla, mert igaza van, tudnia kell, hogy mi az igazság.
- 8 éves voltam - ejtem ki remegő hangon - Dublinban éltünk. Munka után anya értem jött az iskolába, és elvitt magával bevásárolni, de én elmászkáltam, mert megsértődtem rá, amiért nem vett meg nekem valamit, amit szerettem volna. Akaratos és makacs gyerek voltam, emellett pedig végtelenül buta is - csuklik el a hangom - egy férfi végig mögöttünk jött, és amikor elmentem követett, levette a polcról amit akartam, többet is, és azt mondta, az enyém lehet, ha vele megyek, én pedig mentem.
Megfeszül mellettem, látom, hogy a kezei ökölbe szorulnak, és feszülten végighúzza az egyik tenyerét az arcán, mielőtt újra megfogja az én kezeim, és megszorítja őket.
- Elvitt a házába, amikor kiszálltunk már nem volt kedves, én pedig azt mondtam, hogy vissza akarok menni anyához, de megfogott, és erőszakkal vitt be - felgyorsul a légzésem, de ismét nehézzé válik, ennek ellenére kényszerítem magam arra, hogy folytassam, miközben a képsorok olyan élénken vetülnek le előttem, mintha tegnap történtek volna - bezárt a pincébe, és én hiába küzdöttem, hiába rúgtam, ütöttem, vergődtem a karjaiban, rátett valamit a karomra és a lábaimra, amin láncok voltak.
Elcsuklik a hangom, és legördül az első könnycsepp az arcomon, az izmaim görcsökbe ugranak, és mint álmomban, hirtelen újra megint ott vagyok érzem a hideg fémeket a végtagjaimon, a kemény matracot alattam, és az arcomon csattanó ütéseket azért, mert még mindig össze-vissza vergődök és visítok ahogy a torkomon kifér. Érzem a számra tapadó mocskos tenyeret, és a nyomást, amit azon keresztül kifejt a fejemre, azután pedig megjelennek a ruhám gombjait erőszakosan feszegető ujjak, hallom, ahogy elszakad a kedvenc blúzom, és annál sokkal könnyebben jön le rólam a nadrágom, mint ahogy azt reggel felvettem. A láncok csörögnek, és a fogaim belemarnak a számra tapadó kézbe, miközben a másik olyan helyre nyúl, ahová nem szabad. Emlékszem arra a nyamvadt, zsiráfos bugyira, amit egyetlen ujjával leszakított, és szinte érzem a lábamon végigcsorgó forró vizeletet, az arcomon pedig az újabb ütést, amit ezért kapok, és mert átharapom az érdes, kemény bőrt a tenyéren.
- Megerőszakolt - mondom ki hangosan életemben most először, és közben üvöltve zokogok - 6 hónapon keresztül minden egyes nap!
Az, ahogyan az ölébe kap olyan, mint egy erőteljes rántás, amikor a fuldokló, már rég elmerült embert a hajánál fogva felhúzza valaki, és az egy óriási lélegzetet vesz. Én óriási lélegzetet veszek ahhoz, hogy a vállára borulva, tátott szájjal zokogjak, miközben ő mindkét karjával erősen magához szorít, és beszél hozzám  valamit, de egy szót sem értek, mert eltorzult hangon, levegőhiányos állapotban tovább beszélek.
- Bezárt a sötétbe, mindig csak akkor láttam fényt, amikor kinyitotta az ajtót, hogy bejöjjön, és elölről kezdje - kétségbeesetten, gyorsan és nehezen veszek levegőt, de nem ér semmit, mert még így is olyan, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatnék. A lábaim erőtlenül lógnak le az oldalán, köztük pedig szinte érzem a kegyetlen feszítést, és ahogy elreped bennem valami, az égető fájdalmat és a tűzforró vért, ami heteken keresztül csorgott le a combomon. - Megpróbáltam mindent, hogy ne csinálja, de mindig erősebb volt, mindig, mindig...
A kezei közé fogja az arcomat és rákényszerít arra, hogy ránézzek, egyenesen bele az égkék szemekbe, amikből az enyémhez hasonlóan patakzanak a könnyek.
- Nyugodj meg - szorítja az arcát az enyémhez - kérlek, próbálj megnyugodni!
Belefúrom az arcom a nyakába és összeszorítom a szám, minden lélegzetvételemnél rázkódik testem, és hangosan csuklok, miközben ő szipogva megpróbálja lelassítani a légzését úgy, hogy az enyém alkalmazkodjon hozzá, simogatja a csatakossá vált, izzadtságtól ázott hajamat, és lágyan ringat az ölében.
- Az én hibám volt - nyöszörgöm.
- Nem! - felkapja a fejét, és újból maga felé fordítja az arcom. - Nem, nem volt, csak egy gyerek voltál, Hazel!
- De elmentem vele - újabb könnycseppek csorognak le a szememből - és egy idő után már nem küzdöttem, nem tudtam.
- Mondd, hogy ez a mocsadék élete végéig börtönben fog rohadni! - fröcsögi, és a könnyes szemében látom megcsillanni a pokoli, észveszejtő dühöt.
- Nem - veszek nagy levegőt, és amikor az egész teste megfeszül kimondom az egyetlen dolgot, ami miatt végül felnőttem, és többé-kevésbé megőriztem az ép eszem - meghalt - velem együtt ejti ki, a düh mögött pedig látom a szemében, hogy már emlékszik, valamire, amit eddig elfelejtett, vagy szándékosan zárt ki a gondolataiból.
- Ezért vannak rémálmaid - mondja halkan, szinte csak magának - ezért utasítottál el annyiszor, emiatt ájultál el, amikor szerettelek volna megcsókolni, és amikor golfoztunk, ezért csináltad azt, az ágyban, amikor mi...

- Négy nyomozó dolgozott együtt, hogy megtaláljanak - beszélek vele párhuzamosan, hogy ne kelljen hallanom, amit mond - és kilenc rendőr jött ki a házhoz, megakart ölni, tudom, mert már amúgy is olyan voltam, mint egy halott. Megtámadta a rendőröket, azok pedig lelőtték, többször, és sosem pontosan, hogy csak egy kicsit is úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem, de az nem lehetséges - a sírás újult erővel tör elő belőlem, összerántva az egész testem, és az összes belső szervem. Önkívületi állapotban, levegőt is alig kapva, erőtlenül borulok a vállára, miközben az elmém újra meg újra levetíti előttem annak a 6 hónapnak a történéseit. Nem érzékelem a külvilágot, nem hallom amit mond, nem érzem az érintéseit és azt sem, amikor a karjaiba kapva bevisz a fürdőszobába, és beáll velem a zuhany alá. Jéghideg víz csapódik az arcomba és a hátamra, ez, és a saját sikoltásom ránt vissza a valóságba, és oszlatja el a sötét felhőket a szemem elől, hogy meglássam őt, ahogyan kipirosodott szemekkel, reszketve szorít magához a zuhanytálcában állva, felülről pedig ömlik ránk a hideg víz.
- Sajnálom - mormolja a fülembe - nem tudtam, hogy mi mást tehetnék.
Mondjuk megtehette volna, hogy egyedül engem dob be a jeges víz alá, vagy egyszerűen csak magamra hagy, amíg be nem fejezem a bőgést, helyette még mindig itt áll velem, és lassan átállítja a vizet melegre. Reszketve simulok a mellkasához, mindkét karját körém fonja, és szótlanul ölel magához, miközben az egyre melegebb víz kellemetlenül döfködi a bőrünket.
- Szeretnél rendesen lezuhanyozni? - kérdezi végül megtörve a csendet.
Csak most döbbenek rá arra, hogy mindketten ruhában vagyunk, amik irritálóan tapadnak hozzánk, és egymáshoz.
- Haza kell mennem - mondom rekedten.
- Szó sem lehet róla - rázza meg hevesen a fejét - ne várd el tőlem, hogy ezek után hazavigyelek, és egyedül hagyjalak, Hazel. Kérlek szépen!
Nem tudom, hogy miért, de nem kezdek el vitatkozni vele, a karjaiban maradok, és a csempén csordogáló vízcseppeket figyelem.
- Hazel - szólít meg csendesen, én meg csak egy apró mozdulattal jelzem, hogy figyelek rá - a világon mindennél jobban szeretlek - olyan váratlanul ér, mint egy villámcsapás, és már megint érzem, hogy égnek a szemeim. Megcsókolja a kezeim, és a homlokom, végigsimít az arcomon és a szemem alatt, letörölve a kibuggyanó könnycseppeket, nem várja el, hogy válaszoljak, pedig ezúttal tudnék, még ha nincs is bátorságom hozzá. Ő valószínűleg túloz, rengeteg ember van, akit jobban szerethet nálam, a barátai, a rajongói, Mira, az ikrek, a családja, nekem viszont rajta kívül nincs senkim, és még ha akarnék se tudnék másvalakit úgy szeretni, ahogy őt.
- Zuhanyozzunk le, jó? - kérdezi csendesen, türelmesen. - Akarod, hogy kimenjek?
Megrázom a fejem, talán újabb hülyeséget csinálok, és az, hogy vele akarok maradni erősen ellentmond annak, hogy egyúttal hazamenni is nagyon szeretnék, de mindegy, nincs erőm ezen gondolkodni.
Mint egy gyerek, felemelem a karjaim, ő pedig lehúzta rólam a fölsőm, és kidobja a kabinból. Mire végzünk úszni fog a fürdőszoba, de nem foglalkozik vele, helyette letérdel előttem, és némi vonakodást követően, miután ügyetlenül kigombolom a nadrágom segít lehúzni. Az anyag a bőrömhöz tapad, a segítsége nélkül nem tudnám levenni, ő viszont az ügyes kezeivel gyorsan megszabadít tőle, majd gyengéden lehúzza a zoknijaimat, és mielőtt felállna megcsókolja az egyik combom.
- Ugye tudod, hogy én sosem bántanálak? - kérdezi elfúló hangon. - Soha, sehogy.
- Tudom - nyelek nagyot, és elsimítom a vizes haját a homlokából.
A száját szólásra nyitja, végül mégis megtartja magának a mondanivalóját, és feláll, sokkal gyorsabban, és könnyedebben vetkőzik le, mint én, magán hagyva az elázott, fekete alsónadrágját. Letekintek magamra, a sima, fehér melltartómra és a pamut bugyimra, egy pillanatra pedig elszégyellem magam miattuk, de a kezét az arcomra helyezi és a hüvelykujjával megsimogatja az állam.
- Hadd mossalak meg - aprót bólintok, és engedelmesen hátát fordítok neki, hogy a puha kezével, a gitárhúroktól érdes ujjaival beszappanozza a hátam, kihagyva azt a részt, ahol a melltartóm van. Hátranyúlok, és egy könnyed mozdulattal kikapcsolom, majd hagyom, hogy leessen rólam, többször látott már nélküle, és csak azért, mert megtudta az igazságot nem kell fedezékbe vonulnia. Holnap reggel elmegyek majd, mielőtt felébredne, és hagyom, hogy boldog, teljes életet éljen, legyen egy csodálatos felesége, akivel nem gyűlik meg a baja úgy, ahogy velem, és legyenek gyerekei, akiket én sosem fogok tudni megadni neki, de most még velem van, és nem akarom, hogy úgy érezze, nem érhet hozzám, és nem jöhet a közelembe. Magamhoz engedtem, mert bízom benne, és ez nem változott meg, még mindig ő az egyetlen férfi, akitől egy kicsit sem félek, akinek vágyom a közelségét és az érintését.
Puha, hófehér frottír törülközőbe bugyolál, és gyengéden átdörzsöl, nem kérem, hogy csinálja, ahogy azt sem kértem, hogy mosdasson meg, és mossa meg a hajam, csak csinálja, én pedig nem tiltakozok. Arra emlékeztet, amikor az apám még foglalkozott velem, leült a kád szélére és hercegnős samponnal átdörzsölte a hosszú tincseim, míg én a magammal hozott játékokkal bíbelődtem. Ellöktem őt magamtól, ahogy mindenki mást is, de sem ő, sem anya nem küzdöttek értem úgy, ahogy Niall ebben a pillanatban is teszi, egyszerűen feladták, felneveltek, megvárták, hogy elég idős legyek, aztán újrakezdték az életüket, amiben én csak egy megbúvó árnyék szerepét töltöm be.

Niall Horan

Sosem éreztem még ilyen nyomorultul magam, és még sosem voltam ennyire hasznavehetetlen, mint most. A jéghideg zuhany alatt állok vele, és miközben önkívületi állapotban, elkékült szájjal zokog a karjaim közt nekem semmi más nem jár a fejemben, csak az, hogy elfelejtettem. Elolvastam azt a cikket, láttam a képet arról a kislányról, ott volt a neve, de én kizártam ezt, és a fejem egy poros, jelentéktelen sarkába száműztem. Hónapokon keresztül együtt voltam egy olyan lánnyal, akivel ilyen szörnyűség történt, megcsókoltam őt, megérintettem, rá gondoltam minden magányos percemben, és most úgy érzem magam, mintha én lennék az az alak, aki bántotta, aki miatt sikoltozva ébred fel éjszakánként, de erősnek kell mutatnom magam, vigyáznom kell rá és gondoskodnom róla, mert rám hagyatkozik. Ha most összeroppanok attól, ami vele történt, azzal rontok a helyzeten, pedig a gyomrom kavarog, forrong bennem a düh, és elszorul a torkom, ha arra a védtelen kis teremtésére gondolok, akit kihoztak abból a szörnyű házból.
Kiveszek egy pólót, és egy alsónadrágot a szekrényemből, mozdulatlanul üldögél az ágyunkon, és figyeli a mozdulataim, engem.
- Bújj bele ezekbe - szólok hozzá olyan gyengéden, amennyire csak lehet, és felé nyújtom a ruhákat. Elfordulok amíg öltözik, egy nappal ezelőtt szándékosan leskelődtem volna huncut megjegyzéseket téve, most viszont rá sem pillantok még véletlenül se, helyette egy adag ruhával és egy tiszta alsóval kimegyek a folyosóra átöltözni, és mielőtt visszamennék halkan kopogok. Nem is ismerem azt az erőtlen hangot, ami szól, hogy bemehetek, ahogy azt a lányt sem, aki nyakig betakarózva, összegömbölyödve szipog az ágyamban. Csak most jövök rá arra, hogy még sosem aludt itt, el kellett mennünk Ausztráliába ahhoz, hogy mellém feküdjön. Azt kívánom, bár ott maradtunk volna, elzárkózva a világ elől a kis szobánkban, nem foglalkozva semmivel egymáson kívül. Tudom, hogy előbb-utóbb ott is utolért volna minket ez az egész, hiszen valószínűleg régóta tervezgették már, egy fotós mindig a nyomunkban lehetett, mégis visszavágyok, mert ott nem nehezedett rám ez a teher, ami most, vagy csak nem éreztem ilyen nehéznek.
- Sajnálom - szólal meg halkan, mire felkapom a fejem és a szemébe nézek. - El kellett volna mondanom már az elején, de ez nem olyan egyszerű. Nem hittem volna, hogy köztünk valaha is lesz valami, vagy hogy ilyen komollyá válik, mire észbe kaptam már nyakig benne voltam, de sosem volt elég bátorságom hozzá, hogy elmondjam, furcsa lett volna, ha csak úgy közlöm, és egy kicsit abban reménykedtem, hogy sosem kell megtudnod, mert majd egyszer túllépek rajta.
- Az én életemben mindig kiderül minden, Haze - lefekszek mellé, centiméternyi távolságokat hagyva kettőnk között, és kinyúlok, hogy megsimogassam az arcát. - Nem haragszom rád, csak... Adj nekem egy kis időt.
Aprót bólint, és közelebb araszol hozzám, lerúgja a takarót és magára húzza a karjaim, befészkelve magát a mellkasomhoz. Remegve felsóhajtok, még jobban félek megérinteni őt, mint korábban, úgyhogy könnyebbséget jelent, hogy ezt teszi, mert így tudom, hogy nem zavarja. Megpuszilom a haját, gondosan magunkra húzom a takarót és átölelem, az arcomat a nyaka hajlatába fúrom, és mélyen beszívom az illatát.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen szörnyűségeken kellett keresztülmenned, Haze - suttogom a puha bőrébe - senki nem érdemel ilyesmit, főleg nem egy gyerek.
Miközben beszívja a levegőt megremeg a karjaim közt, be kellene fognom a számat, és hagynom őt aludni, de a gondolatok kavarognak a fejemben és úgy érzem, ha nem mondhatom el neki, amit akarok, bekattanok.
- Tönkretette az életem - suttogja elhaló hangon.
- Életem végéig azon leszek, hogy ezen változtassak- a számhoz húzom a kezeit, és apró csókot nyomok minden kis párnára a tenyerén - ha továbbra is megbízol bennem, megígérhetem, hogy elfeledtetek veled minden borzalmat, amit át kellett élned.
Szótlanul lehajtja a fejét, belefúrja az arcát a mellkasomba, és az egyik kezét átvezeti az enyémek alatt. Szörnyen fáradt vagyok, és ahogy az apró kis teste az enyémhez simul a feszült izmaim felengednek, mégsem tudok elaludni. A haját simogatom, közben pedig gyötörnek a rémképek róla, arról a szenvedésről, amit nap mint nap át kellett élnie. Egy idő után már nem bírom, megbizonyosodok arról, hogy alszik, és óvatosan kibújok mellőle. Szükségem van egy pohár vízre, a gitáromra, hogy rendezzem a fejemben kavargó gondolatokat, és Mirára, de őt már nem hívhatom fel. Mielőtt elmennék megcsókolom az arcát, és magamban elmormolok Lehúzok két nagy pohár vizet, a hangszeres szobámból kihozom a kedvenc akusztikus gitárom, és azzal az ölemben letelepedek a kanapéra, azonban egyetlen egy hangot sem pengetek, mert az asztal közepén heverő villogó, rezgő telefon elvonja a figyelmem. Twitter értesítések hada fogad, és üzenetek a barátaimtól, családomtól, mindenki azt kérdezi, hogy igaz-e amit olvastak, én azonban egyikre sem válaszolok, egyetlen kivételével. Mira nem kérdezi, hogy igaz-e, mert tudja, hogy az, anélkül, hogy megerősíteném.

Jól vagy?

 
Mindössze ennyi az üzenete, a válaszom pedig még ennél is rövidebb.

Nem.

 
Arra számítok, hogy már alszik, vagy legalább ahhoz készülődik, ennek ellenére még a kezemben tartom a telefonom, amikor az veszett módon elkezd rezegni, és felvillan rajta a kedvenc közös fotónk. Nem kellene felvennem, pont azért nem, mert késő van, neki pedig gyerekei vannak, és egészen más az életstílusa, mint az enyém, de ha meg nem veszem fel, akkor azért nem fog pihenni, lényegében tehát sehogy sem tudom megkímélni őt.

- Szia - szólok bele halkan - aludnod kellene, Mack.

- Neked is - válaszolja hasonlóan csendesen. - Akarsz beszélgetni?

- Most nem igazán - a hangom szánalmas nyöszörgés, mely az utolsó szó után halk sírásba fullad. Az arcom a szabad kezembe temetem és igyekszek minél csendesebb lenni, egyrészt mert még véletlenül sem szeretném felébreszteni Hazelt, vagy felzaklatni Mirát, én magam pedig tudomást sem akarok venni a csorgó könnyeimről és a rázkódásomról.

- Nialler - sóhajtja, és szinte hallom a hangjában a fájdalmat, amit érez miattam, és a sajnálatot. Ha nem rázom le gyorsan, vagy fejezem be a bőgést, perceken belül itt fog állni az ajtóban, vagy ő is sírva fakad, esetleg mindkettő - ne sírj.

- Jól vagyok - bököm ki - csak egy kicsit felhúztam magam.

- Hogy van Hazel?

- Talán már egy kicsit jobban - szipogom - elmondott mindent, hogy elrabolta egy férfi, fogva tartotta, és megerőszakolta - a hangomba düh, undor, és elkeseredettség vegyül. Milyen világ az, amiben egy férfi képes ilyesmit tenni egy gyerekkel? Hogyan képes bárki ilyet tenni valakivel?!

Hosszú ideig csendben van, hallom, ahogy levegőért kapkod, a háttérből pedig Liam aggódó, álmos hangja szűrődik.

- Nagyon sajnálom, Niall, ez borzalmas - ejti ki akadozva. - Ha szükségetek van bármire, csak szólj, rendben? Mondd meg Hazelnek is, és legyél nagyon erős.

- Igyekszem - nyelek nagyot - köszi mindent, Mackeznie, most lefekszem, te is menj aludni, rendben? Ne aggódj miattunk.

- Rendben, aludj jól, Ni.

- Jó éjt, Mack - köszönök el tőle, azonban egyáltalán nem áll szándékomban aludni, nem tudnék. 

Megiszok még egy pohár vizet, és megmosom az arcom, megszokásból, és mert régebben éjszakai zugevő életmódot folytattam kinyitom a hűtőt, az azonban üres, és még akkor sem kellene semmi, ha tele lenne, mert a gyomrom megállíthatatlanul háborog, ha most ennék valamit biztos, hogy az éjszaka további részét a mosdóban tölteném. Ezúttal amikor az ölembe veszem a gitárom játszani is kezdek rajta, bár csak céltalanul pengetem, a hangja, és az, hogy valamivel elfoglalhatom magam lenyugtatja az idegeim, és lelassítja a száguldó gondolataim, majdhogynem teljesen kiüríti a fejem, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak a fejemben megszülető új dallamra, és a hozzá párosuló szövegre. A táskáink az ajtóban hevernek, pontosan ott, ahová Preston tette őket, így nem kell sokat keresgélnem, a vázlatfüzetem a hátizsákom legtetején van, csak kiveszem, kerítek egy tollat, és a gondolataim azonnal papírra vetem, mert ezerszer könnyebb így megszabadulni a lelkemet szorongató érzelmektől és gondolatoktól, mint bármilyen más módon. 

I don't know what 

You're going through

But there's so much life

Ahead of you

And it won't slow down

No matter what you do

So you just gotta hold on

All we can do is hold on

- Niall? - a tollammal egy egyenetlen vonalat húzok végig a papíron, a gitárom pedig kis híján kiesik az ölemből, amikor a csendbe szinte belehasít a megszólítása.- Bocsánat - pislog rám nagy szemekkel, amikor felkapom a fejem. Magát átölelve álldogál néhány méterre tőlem, szinte elveszik a pólómban, az alsóm szára pedig eláll a vékony combjaitól, a szemei vörösek, mintha ismét sírt volna, és a kezei enyhén remegnek, miközben végigszánt az összekócolódott haján. Megint rosszat álmodott, vagy talán nem is álmodott, hanem emlékezett, látom a fátyolos, még kissé zavart tekintetéből.

- Semmi baj - leeresztem a gitárt, és összecsukom a füzetet, illetlen módon felszipogok és megdörgölöm a kézfejemmel az arcom. - Nem tudsz aludni? 

Megrázza a fejét, bizonytalanul tesz egy lépést felém, én meg csak nézek rá idétlenül, az ölembe ejtett kezekkel, mert nem tudom, hogy hogyan érinthetném meg, hogyan kellene hozzászólnom, erre azonban nincs is szükség, mert most sokkal bátrabban viselkedik, mint én. Leül az ölembe, és a fejét a vállamra hajtja, vékony lábai lelógnak az enyémek mellett, miközben úgy, ahogy az ágyban is tette, maga köré húzza a karjaim. 

- Légyszíves, ne viselkedj máshogy velem, csak azért, mert tudod az igazat - mondja halkan, kissé rekedten, a homlokát az enyémnek nyomja és a szemembe néz.

- Nem tudok másra gondolni - a torkom elszorul, és könnyfátyolossá válnak a szemeim, de átölelem a derekát és hagyom, hogy magához húzza az arcom. Belefeledkezek a puha, mohó csókjába, amit elsiet azért, hogy bebizonyítsa magának, és nekem, hogy semmi sem változott, pedig de, túl sok minden, amiről már inkább nem akarok tudni.

35.rész

 Niall Horan

Nem tudom, hagytam-e már el helyet olyan fájó szívvel, mint ahogy Ausztráliát többször is. Szeretem ezt a kontinenst, az országot, az embereket, de sosem emiatt nehéz elmenni, mert tudom, hogy minden ugyanígy lesz a legközelebbi alkalommal is, amikor visszajövök, de mindig, amikor elmegyek hátrahagyok valamit, vagy valakit. Most egyszerűen csak nem akarok menni, ahogy Haze sem, a nagy sóhajaiból és a szomorú pillantásából ítélve, miközben összepakolja a cuccainkat. Soha nem éreztem még ilyen kedvetlenséget, ha haza kellett utaznom, persze, volt már olyan, hogy nem szívesen tettem, most viszont kifejezetten nem akarom, furcsán kellemetlen előérzetem van, és már csak abba is rossz belegondolni, hogy nem lesz mellettem a nap minden percében, nem velem alszik el, és ébred fel.
- Megígérem, hogy amint lehetőség lesz rá, visszajövünk - húzom magamhoz a kézfejét, és megcsókolom, miközben lebiggyedt ajkakkal néz ki a repülő ablakán. El kellett hozatnom ide a magángépünket Amerikából, ahová a legutóbb utaztak a többiek, mert az embereket ismerve nem akartam bevállalni annak a kockázatát, hogy valaki lefotóz minket, és elárasztja vele a világot, márpedig én nem vagyok hajlandó egy egész napos repülőutat  rejtőzködve tölteni a business classon, és hát minek van magángépünk, ha nem azért, hogy a lehető legkényelmesebben utazzunk vele?
- Alig várom - dől neki a vállamnak - még soha nem akartam ennyire nem hazamenni
- Én sem - halkan nevetve megcsókolom a feje búbját, és magamhoz ölelem - de tudok erre egy megoldást.
- Igen? - pillant rám felvont szemöldökkel, kíváncsian. - Mit?
- Ne menj haza - kimondva sokkal bugyutábban hangzik, mint a gondolataimban - aludj mindig nálam, költözz hozzám.
- Niall, ez...
- A legjobb dolog, amit csinálhatsz - vágok a szavába - nem kellene semmit sem fizetned, és mindig együtt lehetnénk, mint itt.
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű, te dolgozol, én suliba járok, turnézni fogsz, utazni, alig leszel otthon.
- Akkor csak addig, amíg ez el nem kezdődik - szánalmasan könyörgő a hangom.
- Nálam aludhatsz, amikor csak akarsz - simogatja meg az arcom, és ezzel a gesztussal lényegében visszautasít.
- Ha hazaértünk?
- Igen - nevet fel, és előrehajol, és persze ezt a pillanatot válassza a pilóta, hogy életre keltse a többihez képest kicsi gépet, és meglóduljon a kifutón. Nem túl erősen, de összekoccan a homlokunk és az orrunk, mire mindketten kelletlenül felnyögünk, és egymás arcához kapunk.
Elszorul a szívem, amikor látom, és hallom is, hogy kilégzés közben megremeg a mellkasa, és a tekintete fátyolossá válik, ha tehetném visszafordítanám a gépet, hogy itt maradjunk még addig, ameddig csak akar, de azzal rengeteg embert hagynék cserben, köztük a barátaimat, és hiába érzem azt most én is, hogy nem akarok hazamenni, nélkülük nem hinném, hogy boldog lennék.
- Csatold be magad - szólítom meg gyengéden, és összekapcsolom a szíjat az ölében, majd olyan szorosra húzom, amennyire csak lehet. - Fáj a füled? Kérsz rágót? - aggodalmaskodok, amikor látom, hogy milyen nagyokat nyel, és dörzsölgeti a jobb fülét. Az első repüléseink alkalmával én is sokat szenvedtem, mostanra viszont már fel sem tűnik a légnyomás változás.
- Jól vagyok - pillant rám, majd az ablakhoz hajol, és bár a sötétség miatt nem lát semmit, kitartóan néz kifelé. Szerettem volna még elmenni vele egyet sétálni a parton, és megnézni a napfelkeltét, amit egyszer sem láttunk itt, de nem tanácsos nappal indulni az ilyen hosszú utakra, kora este a legjobb, mert az első néhány órát így átalusszuk.
- Hová szeretnél menni legközelebb? A Lollapalooza Amerikában lesz, utána átugorhatunk LA-be, van ott egy házam, de oda megyünk, ahová akarsz. Mit szólsz Thaiföldhöz? Nemrégiben voltam ott egy kis szigeten pár haverommal, tetszene neked, de oda télen kellene mennünk, mert akkor van száraz évszak, vagy ha gondolod, utazhatunk közelebbi országba is, mondjuk Franciaországba, vagy Hollandiába! - egészen belelkesedek, miközben a jövőbeli utazásainkról fantáziálok.
- Az állatkert, veled és az ikrekkel - vágja rá - és az operát is szerettem a lányokkal, meg a várost, és az időt, és minden pillanatot, amit együtt töltöttünk.
- Van egy jó hírem - mosolygok rá az arcát simogatva - otthon is van állatkert, az ikreket bármikor ránk bízzák, és a színházat még én is szeretem, legközelebb elmegyek veled, de a csajokat is beszervezheted, ha velük akarsz lenni. Jó időt nem tudok biztosítani, viszont én mindenhol ilyen tökéletes vagyok, mint itt.
Hangosan fölnevet, a tincsei közben lecsúsznak a válláról, és teljesen szabaddá teszik a bronzos bőrét, és a szépséges, kislányos arcát.
- Tudod, hogy maga a mindenható veszett el bennem? - vonom fel a szemöldököm, és kíváncsiskodva hajolok közelebb hozzá. Direkt csinálom, azért, hogy nevessen, és hogy ne fájjon a szíve ennyire Ausztráliáért, mert ha akarjuk Londonban is lehet minden olyan tökéletes, mint ott volt.
- Igen, ezt a sztorit már hallottam néhányszor - kuncog a kezét a szája előtt tartva - minden alkalommal lebilincsel a csodálatosságod.
- Ez igazán elismerő - vigyorodok el. A pilóta bejelenti, hogy elértük a repülési magasságot, és most már szabadon mozoghatunk, két légiutaskísérő pedig meg is jelenik, hogy megkérdezzék, kérünk-e valamit, de egyetértünk abban, hogy túl korán, vagy talán inkább túl késő van az evéshez. Mindketten álmosak vagyunk, úgyhogy becuccolunk a szobánkba és leheveredünk az ágyra, erről megint eszembe jut, hogy előző alkalommal még kint, az egyik kanapén aludtam, a szállodában pedig rám mérte azt a csapást, hogy kénytelen voltam átköltözni Louishoz, most viszont kényelmesen befészkeli magát a karjaim közé.
- Min mosolyogsz? - pillant fel rám, közben az egyik kezével végigsimít az arcomon.
- Csak eszembe jutott, hogy milyen voltál, amikor idejöttünk, és milyen vagy most. Nem álmodtál rosszat egy ideje.
- Igen - bólint aprót egyetértően - furcsa, de a legkevésbé sem bánom.
- Talán most már így is marad - nyomok apró csókot a homlokára, ekkor azonban még fogalmam sincs arról, hogy mennyire elhamarkodott vagyok.
Hosszú ideig félálomban simogatom a hátát, és addig hallgatom a fokozatosan lassuló légzését, amíg annyira hozzá nem igazodok, hogy engem is elnyomjon az álom, olyan mélyen, hogy semmit nem veszek észre, csak azt, amikor sikoltozva letépi magáról a karjaim, és kiugrik az ágyból. Azonnal kipattannak a szemeim, nem vagyok magamnál, de annyit tudok, hogy történt valami, és mentenem kell őt. Mivel az utóbbi napokban egyáltalán nem történt ilyesmi, még csak hasonló sem, az állapota legalább annyira lesokkol, mint az első alkalommal, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak.
- Haze - felpattanok, úgy kapkod levegőért, mintha asztmás rohama lenne. Megfogom a karját és magamhoz rántom, de amikor rám néz a szemében rettegés ül, és kétségbeesetten szabadulni próbál. Nem engem lát, hanem valaki mást, akinek a kilétére még nem jöttem rá, de ha egyszer rájövök barbár módszerekkel kínzom halálra, amiért ezt tette a barátnőmmel. Nem hiszem el az élénk fantáziás, rémálmos mesét, tudom, hogy valami van az álmai mögött, az a dolog, ami miatt olyan nehéz az egyik lépcsőfokról a másikra jutnunk, de nem tudom kideríteni, hogy mi az.
- Ne - nyöszörgi könyörögve, kétségbeesetten - kérlek ne, ne érj hozzám!
- Én vagyok az, Haze - leültetem az ágy szélére, és leguggolok elé, majd megfogom az arcát, és magam felé fordítom - nézz rám, Gyönyörű, csak én vagyok az, Niall.
Olyan szelíden szólítgatom amennyire csak lehet, szinte remeg, de hallja amit mondok, és próbál figyelni rám, de valami visszatartja, az a valami, ami miatt leszökik egy könnycsepp a gyönyörű arcán, és elnyílt ajkakkal, hangtalanul kapkod levegő után. Összeszorul a mellkasom, elfacsarodik a szívem, és mérhetetlen düh ébred bennem.
- Hazel! - szólítom meg erőteljesen, zavart tekintetét felém fordítja, de szinte átnéz rajtam. - Csak rosszat álmodsz, Kicsim, akármi is az, nem a valóság, érted?
Nem tudom, hogy mi történik, csak nézem, ahogy zavartan pislog kettőt, és a szemébe visszatér az élet, ezzel együtt azonban el is homályosodik a tekintete, és amikor meglátja, hogy előtte térdelek zavartan az arcához kapva megpróbál felállni, és elmenekülni.
- Ne haragudj - pattan fel - én csak, én...
- Semmi baj - szinte átmászna rajtam, de megfogom a derekát és visszahúzom - próbálj megnyugodni, és mondd el nekem, hogy mi történt.
- Nem - rázza meg a fejét kétségbeesetten - nem, semmi sem történt, csak egy buta álom.
- Hazel, keresztül néztél rajtam, pánikoltál, és azt mondtad, hogy ne érjek hozzád, ne mondd azt nekem, hogy csak egy buta álom, mert nem az!
- De igen - dörgöli meg hevesen az arcát - csak felejtsd el, kérlek!
- De nem tudom! - talán egy kicsit túl hevesen reagálok, mert rémülten összerezzen a hangomra, és elkerekednek a szemei. - Ezt lehetetlen elfelejteni, Haze, mert szörnyű, ami ilyenkor történik veled! Miért van ez, és mióta?
- Nem tudom! - kiált fel, és most rajtam a sor, hogy összerezzenjek. - Nem tudom, hogy miért van, és mióta, csak jön és kész! - tudom, hogy hazudik, nem tudom, hogy honnan, de tudom, érzem, viszont ha most tovább faggatózok, miközben ebben az állapotban van, csak ellököm magamtól.
- Rendben - fújok nagyot, és kinyújtom felé a kezeim - gyere ide hozzám.
Olyan mohón húzom magamhoz, mint egy gyerek a legbecsesebb kincsét, még mindig remeg, úgyhogy a mellkasomhoz szorítva ringatni kezdem, és megcsókolom a homlokát.
- Azt hittem, hogy elmúlt - szólal meg halkan, szívfájdítóan csalódott hangon.
- El fog múlni - ígérem - gondoskodok róla, hogy elmúljon - nem tudom, hogy ezt hogyan fogom csinálni, de így lesz, az életemet teszem rá.
Nekidönti a fejét a mellkasomnak, érzem, ahogy az izmai ellazulnak, és úrrá lesz rajta a fáradtság.
- Miért történhetett megint? - gondolkodok hangosan, nagy meglepetésemre ő pedig válaszol.
- Mert nem akarok hazamenni - remeg meg a hangja - kérlek Niall, ne beszéljünk erről többet.
Szó nélkül aprót bólintok, és lefektetem az ágyra, szándékosan az én felemre, majd ledőlök mellé, olyan közel, hogy szinte már szorongjunk.
- Szeretlek - húzom magamhoz, és belecsókolok a hajába - jobban mint azt hinnéd.
- Én is téged - mormolja, és belefúrja az arcát mellkasomba. Ezúttal nem alszok olyan nyugodtan, ahogy korábban, ő pedig sehogy sem, mert ha kinyitom a szemem mindig azt látom, hogy bágyadtan pislog maga elé, reggel pedig nincs is mellettem, amikor felébredek. Nagyon hamar rájövök arra, hogy utálok, sőt, gyűlölök nélküle ébredni, azokra az időkre emlékeztet, amikor olyan igazán magányosnak éreztem magam, és ezt a legkevésbé sem sírom vissza. Kómásan kitántorgok a szobából, és nagyon hamar meg is találom őt, az egyik széken ül, és elmélyülten rajzol.
- Szia - köszönök halkan, nehogy megijesszem. Fáradtnak tűnik, nyúzottnak, miközben halványan elmosolyodik, de én is így érzem magam - régóta vagy itt? - foglalok helyet mellette, és miközben puszit nyomok az arcára vetek egy pillantást a rajzra, amin dolgozik. Egy homokóra, melyben a homok egy lány, ami lassan folyik lefelé, jelentéktelen kis dombbá alakulva.
- Nem tudtam aludni - motyogja.
- Reggeliztél már? - váltok gyorsan témát - Kérek valamit, rendben?
Aprót bólint, nem igazán figyel rám, ami egy kicsit rosszul esik, de természetesen megértem. A légiutas kísérők pillanatok alatt készítenek nekünk reggelit, bár igazán nem nehéz dolog előre elkészített kajákat bedobni a sütőbe melegedni, majd két tálcára pakolni. A repülős kaja tulajdonképpen kifejezetten jó, feltéve, ha nem azon kell élnem heteken keresztül, és még nincs beszorulva a szaga a gépbe, mert az egy idő után elég kellemetlen. Visszautasítom a segítséget és a két tálcával egyedül egyensúlyozok a barátnőm felé, és a lehajtott tálcatartóra helyezem a bőséges reggelit, van joghurt, kis műanyag dobozkában narancslé, aprócska lekvárok, muffin, gyümölcssaláta, és egy lezárt dobozban puha, meleg piskóta. Választhattam volna sósat is, de tapasztalatból tudom, hogy az omlett itt kifejezetten rossz, ez viszont finom, legalábbis szerintem. Óvatosan kiviszem a kezéből a füzetet, amibe rajzolgat, és a fejem fölé emelem.
- Még nem fejeztem be! - háborodik fel.
- Visszaadom, egy feltétellel - emelkedek meg, amikor megpróbál utána kapni.
- Mi az?
- Ne viselkedj így - nézek a szemébe - ne fordulj magadba és rajzolgass egész nap csak azért, mert megint megtörtént ez a hülyeség.
- Nem fordultam magamba - morogja a mellén összefont karokkal.
- Tényleg? - pillantok fel a rajzára. - Rajzolj akkor nekem egy rókát, és egyél.
- Egy rókát? - vonja fel a szemöldökét.
- Szeretem a rókákat - adom vissza a füzetét, ebben az állításban annyira nem vagyok biztos, de más nem jutott eszembe. Elmosolyodik, és lapoz egyet a füzetében, utána kézbe veszi azt a dobozkát, amiben a piskóta van, és kibontja, én pedig elégedetten nyugtázom, hogy nem csak szép, és okos a barátnőm, hanem meglepően szófogadó is. Felbontom a saját reggelimet és vele ellentétben mohón lapátolom magamba, de mentségemre szóljon, hogy én közben nem rajzolok sem rókát, sem semmi egyebet, csak az étellel kell foglalkoznom, és persze vele, mert van valami elbűvölő a kecses mozdulataiban, miközben finom vonalakat húz a papírra.
- Tessék - tolja elém néhány perc múlva a sokkolóan élethű rókát ábrázoló rajzot.
- Hű - nyílnak nagyra a szemeim - egy mesefigura rókával is beértem volna, ez elképesztő! - minden alkalommal eljátsszuk ezt, amikor megmutatja valamelyik rajzát.
- Megtarthatod - mosolyodik el, megtörli a kezeit egy szalvétába, majd óvatosan kitépi a lapot a füzetből, és felém nyújtja - ha már más ajándékot nem tudok neked adni.
- Köszönöm - veszem el tőle őszinte örömmel, és megpuszilom az eperlekvártól maszatos száját - rengeteg ajándékot adtál nekem az elmúlt napokban, szóval csak hagyd ezt abba.
Alig észrevehetően forgatni kezdi a szemét, de kivételesen elnézem ezt neki, és felállok, hogy a magammal hozott hátizsákomból kihalásszam a kottákkal, és dalszövegekkel teli mappámat, melynek az elejére helyezem a rajzát.
- Aláírod nekem? - nyújtom felé, ő pedig zavartan pillant rám, miközben harap egyet a csokis muffinjából. - Valami szívhez szóló üzenettel.
- Mint például? - nevet fel, de újra megfogja a ceruzáját.
- Egyetlen szerelmemnek, Niall James Horannek.
Kuncogva, de a gyöngybetűivel ráírja ezt a rövidke mondatot a papírra, alá pedig a nevét, és rajzol mellé egy döbbenetesen szimmetrikus, apró szívecskét.
- Ha egyszer lesz tetoválásom, ezt a mondat lesz az- bárgyún vigyorogva mondom ezt, de az igazság az, hogy halálosan komolyan gondolom.
Bár ezen a repülőgépen sokkal könnyebb elütni az időt, mint mondjuk egy sima, zsúfolt turistaosztályon ahol nincs semmi más, csak az ülések hátuljába épített képernyő, én így is elkezdek unatkozni egy idő után, mert hát ez a repülő kényelmes, meg minden, de nem szeretek túl sokáig bezárva lenni egy helyre, úgyhogy kifejezetten nyűgössé válok. Míg Haze feltalálja magát, rajzolgat, nézegeti a fényképeit, és a laptopomon szerkesztgeti őket, én fel-alá járkálok, bekapcsolom az xboxot, de a fiúk nélkül nem élvezem a játékot, elkezdek olvasni, de semmi sem tetszik, az utolsó mentségem a gitárom, és a már korábban említett kottákkal teli mappám, ezzel bárhol, bármikor tudok bíbelődni. Megszokott akkordokat játszok el, olyanokat, amiket egy idő után szörnyen meguntam, mint például a What makes you beautifult, amit ötször turnéztattunk meg eddig, most mégis hiányzik egy kicsit, mert egy ideje nem énekeltük együtt, és nem is hallottam. Magamban dúdolgatom a dalt, lelki szemeim előtt pedig már megjelenik az őrülten hangos közönségünk a világ egyik legnagyobb stadionjában, ahogy megunhatatlanul éneklik és ugyanúgy táncolnak rá, ahogy közel 10 évvel ezelőtt, amikor először léptünk fel vele. Olyan szükségem van most már egy igazi, nagyszabású koncertre a fiúkkal, mint egy falat kenyérre, enélkül nem nagyon látom értelmét az életemnek.
Mielőtt depresszióba zuhannék amiatt, mert erre a bizonyos koncertre még kell várnom néhány hónapot, gyorsan az egyik új, még ki nem adott dalunkat kezdem pengetni, amiről már most tudom, hogy a rajongóink imádni fogják, és mi is imádjuk, mert megvan benne minden, ami a One Direction.
Annyira hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy többnyire, ha nem egyedül vagyok, akkor mindig néz valaki, hogy fel sem tűnik Hazel pillantása, csak akkor, amikor közelebb húzódik hozzám, és véletlenül megérint.
- Bocsánat - szabadkozik gyorsan, mert abbahagyom a játékot - folytasd, nem akartalak megzavarni.
- Nem zavartál meg - mosolygok rá - mit szólsz hozzá?
- Nagyon tetszik, főleg ahogy játszod, látszik rajtad, hogy szereted.
- Igen - bólintok aprót egyetértően - az egyik kedvencem, a skacok is imádni fogják, már látom magam előtt őket a koncerteken.
- Milyen érzés? - kérdezi érdeklődve, oldalra döntött fejjel. - Amikor ott vagytok előttük?
- Elmondhatatlan - sóhajtok aprót, és a szám akaratlanul is egy mosolygó pozíciót vesz fel - nem tudom elképzelni, hogy más legyen a munkám, az éltet, hogy zenét csináljak nekik, és lássam az arcukat, amikor először hallják, vagy már százezredjére, és még mindig ugyanúgy szeretik. Már nagyon hiányzik ez, mióta leálltunk folyton látom, hogy a közösségi oldalakon csoportosan szenvednek, megjelölnek régi képek alatt, és olyan üzenetekkel bombáznak, hogy hiányzunk nekik, de igazság szerint ők sokkal jobban hiányoznak nekem, mint mi nekik.
Nem mond semmit, csupán előrehajol, és nyom egy aprócska puszit az arcomra, majd visszakúszik a helyére, és folytatja a saját dolgát, én pedig átülök egy másik ülésbe, az ablak mellé, és ott elnyújtózva pengetem tovább a gitárom sorban írogatva a sorokat arról, hogyan lehet a zenével az egész világot megváltoztatni.
Órákkal később, miután a gitárommal az ölemben elalszok, majd Hazellel végigdőlünk a kanapén, és végignézünk egy szörnyen gagyi filmet, ebédelünk, majd vacsorázunk is, a pilóta bejelenti, hogy megkezdjük a leszállást, a gyomrom pedig izgatottan ugrik össze, mert hiába csak Londonba érkezünk meg, nekem itt van mindenem, és még mindig merem állítani, hogy itt is lehet minden olyan tökéletes, amilyen Sydneyben volt. Addig nincs is semmi baj, barátságosan elköszönve lekászálódunk a gépről, és a szakadó eső miatt végigsétálunk a terminálba vezető, általam csak bádogdoboznak hívott folyosón. Összeszedjük a csomagjainkat, majd a fejembe csapom a sapkámat és felhúzom rá a kapucnimat is, hogy még véletlenül se ismerjen fel senki azon a rövid úton, amíg kijutunk az épületből, és megkeressük a privát parkolóban hagyott autómat, amiről már teljesen elfeledkeztem, ezzel szemben az első dolog, ami fogad minket, az egyszerre több száz villanó vaku, és kiabálás, a telefonom pedig vadul rezegni kezd a zsebemben.
A bőröndökkel nem törődve magamhoz rántom Hazelt, aki lesokkolva néz szembe a villogó vakukkal, és kétségbeesetten pillantok körbe segítségért, ami rövid időn belül megérkezik néhány ismerős biztonsági őr személyében, addigra viszont én már megpróbálok túljutni az embertömegen.
- Maradj szorosan mellettem - hajtom le a fejem, és egyenesen a barátnőm fülébe beszélek - el ne engedj, Haze!
- Hogy kerültek ide? - kérdezi remegve, de sajnos nem tudok választ adni a kérdésére. Valaki megragadja a vállam, már készülök arra, hogy egy ingerült mozdulattal elüssem a kezét, de csak Preston az, aki a testével védelmezve maga elé tol minket.
- Gyerünk, kishaver, szedjétek a lábatokat! - utasít, én viszont egy pillanatra lelassítok és visszanézek, hiszen jó néhány rajongó is ott van a megvadult fotósok és riporterek között, akik valahonnan már előre tájékozódhattak Hazel kiléte felől, mert az egyetlen, amit értek az üvöltésükből, az az ő neve. Amíg ki nem jutunk innen nem engedem, hogy rám telepedjen a bűntudat, mert ezek szerint nem vigyáztam eléggé arra, hogy még egy ideig titokban maradjon a kapcsolatunk, de már most érzem, hogy valamit jól elcseszhettem.
Beterelnek minket a régi kisbuszunkba, és Preston jó erősen bevágja az ajtót, mielőtt megkerülné a kocsit és bepattanna, hogy hazaszállítson minket.
- Mi lesz az autómmal? - kiáltok utána. Két másik testőr bedobja hátra a csomagjainkat, majd eltűnnek, míg mi meglepő gyorsasággal kifarolunk az ideiglenes parkolóhelyről, és nyílegyenesen elindulunk valamerre.
- Később hazaviszik neked - válaszol Preston, én viszont már rég nem vele foglalkozok, mert ami Hazel arcára kiül, az sokkal több, mint aggasztó.
- Jól vagy? - fogom a kezembe az arcát. - Ne haragudj rám, esküszöm, nem tudtam, hogy ez lesz!
Az ajkai kicserepesedtek és elnyílnak, miközben kerekre nyílt szemekkel rázza a fejét.
- Tudják - néz rémülten a szemembe - mindent tudnak.
- Honnan? - kapom fel a fejem, és a visszapillantótükrön keresztül megkeresem a kedvenc testőröm tekintetét. - Honnan tudták, hogy ma érkezek haza, és hogy kicsoda Hazel?
- Az újságból - válaszolja szűkszavúan, felkap valamit a mellette lévő ülésből, és hátranyújtja nekem. Lesokkolva meredek a címlapra, ami dugig van képekkel rólunk, az egyiken Sydneyben sétálunk az operaház előtt, vagy éppen befelé igyekszünk a hotelba, a többi képen pedig sötét van, valaki lefotózta, ahogy napnyugta után elnyúlunk a homokban, és hogy még véletlenül se tudjak kimászni ebből, a legnagyobb képen egymást átölelve, a tengerben állva csókolózunk, alatta pedig óriási, vastagon szedett betűkkel virít a cím: Az elrabolt lány szerelemre lelt.

34.rész

Niall Horan

Életem legszebb napjait élem át abban a kicsi, és olcsó szobában, ahol töltjük a napjainkat, és amiben az ágyunkat egyre foszló madzagok tartják össze, arról nem beszélve, hogy a fürdőszobában két napja egy tekintélyes pókot kellett megfognom, és kitessékelnem. Ez a szoba fültanúja a nevetéseinknek, amik hangosabbak és önfeledtebbek, mint bárhol máshol, az összeeszkábált ágyunkon Hazelnek nincsenek rémálmai, a fürdőszobai pók által pedig kész hős lettem a szemében, valamint megcsodálhattam a tökéletes testét, amikor egy apró törülközőt szorítva a mellkasához, bugyiban, sikoltozva kirohant. Csak a város egy másik részébe jöttünk, távolabb a zajtól és a pörgéstől, de minden megváltozott, mintha tényleg a nyugalom szigetére költöztünk volna, ahonnan egyikünk sem akar elmenni. Kialakítottunk egy saját napirendet magunknak, sokáig alszunk, későn reggelizünk, elfoglaljuk magunkat a szobában, filmeket, sorozatokat nézünk  egymás ízlését és kedvenc karakterét kritizálva. Vettem egy új gitárt, amin sokszor eljátszom neki a dalainkat, vagy egy-egy olyan költeményt, ami egyedül az enyém, és valószínűleg sosem fogja hallani senki más, emellett elkezdtem tanítgatni, vagyis próbálkozom vele, de a zenéhez nem ért úgy, mint a művészethez, és ez talán így is van rendben. Szeretem nézni, amikor lekuporodik a pici ablakhoz, és elrévedő tekintettel rajzol, a másik szálláson ezt nem tette meg, és azt is szeretem, amikor az arcomba tolja a fényképezőgépét, mert szépnek találja a szemem, vagy a kezeim. Egymást inspiráljuk, én dalokat írok róla, és az érzelmeimről iránta, ő lefotózza a legjobb pillanatokat, és belőlem nyer ihletet a műveihez. Naplementekor kimegyünk a szálloda teraszára, megiszunk valamit, esetleg eszünk is, aztán útnak indulunk, le a partra, be a vízbe, vagy az út közepére, ahol egymást kergetjük, vagy dalra fakadunk, én a lehető legtisztábban énekelve, ő hamisan. Londonban hosszabb idő után mindig úgy érzem, hiányzik valami az életemből, vagy éppen túl sok valami. Egyszerre túl sok az ember, de túl kevés is, elegem van a rohanásból, de mást sem akarok, csak menni, egyik országból repülve a másikba, előtte hiányzott valaki, aki mellett boldog lehetek, ugyanakkor jól elvoltam egyedül is, most viszont minden úgy jó, ahogy van, és amiből többet akarok, az egyedül ő.

Ma este leterít egy plédet a fehér homokra, és a hátán cipelt kistáskából gyümölcsöket pakol ki rá. A meggondolatlan nassolás miatt igencsak megszenvedek a refluxommal, azonnal tudom, hogy ezért nem chipset és kekszeket vásárolt, amikor eltűnt fél órára délután.

- Ha mondtad volna, hogy piknikezni akarsz a holdfényben, felkészülök rá.

- És rendelsz garnélát meg ausztrál hamburgert valahonnan? Az nem piknik - mosolyog rám.

- Mert ez az? - kapok fel egy almát, és beleharapok.

- Igen - vágja rá - olyan piknik, amire az én pénztárcám is elég.

- És sokkal jobb, mint a garnéla - válaszolok gyorsan. Még mindig nem tudok semmi igazán mély és belsőséges dolgot az életéről, de azt gyorsan felfogtam, hogy anyagilag közel sem mozgunk egy körben, és gyorsan a saját lábára kellett állnia, ami miatt betegesen gondoskodni akarok arról, hogy minden a legjobb legyen számára, és ne kelljen semmi ilyesmin aggódnia.

Velem szemben ül, a telihold hátulról megvilágítja a haját, és egy furcsa körvonalt ad a testének, mintha sugárzana. Miközben hozzám hasonlóan felkap egy almát, és beleharap, előtte azonban a szemembe nézve elmosolyodik rádöbbenek arra, hogy valóban sugárzik, nincsenek benne gátak, vonakodás az iránt, amit csinálunk, a mosolya nem erőltetett, hanem őszintén boldog.

- Haze - húzódok közelebb hozzá - kérdezhetek valamit?

- Valamit, amit már ezerszer megkérdeztél, vagy ezúttal valami újat? - dönti oldalra a fejét kíváncsian, a szája sarkában bujkáló piszkálódó mosollyal.

- Az első, azt hiszem.

Csak sóhajt egy aprót, majd nekem dől, és felemeli a karom, hogy a válla köré igazítsa.

- Attól függ, hogy mi a kérdés - simogatja meg a mutatóujjával a kézfejem.

- Boldog vagy? Velem.

Néhány pillanatig szótlanul fürkészi az arcom és a tekintetem.

- Elmondhatok valamit?

Aprót bólintok, ez a kérdés emlékezet arra, amikor fényes nappal, egy hasonló partszakaszon ülve zaklatottan ugyanezt kérdezte, de végül képtelen volt elmondani, amit akart.

- Még soha, senkivel nem voltam ilyen boldog, mint veled - fogja a kezei közé az arcom - és még senkit sem szerettem így, és ennyire, ahogy téged. Nem kell folyton megkérdezned, mert annyiszor mondom ki akárhányszor csak akarod, csupán eddig nem voltam tisztában a szerelem fogalmával, és még mindig összezavarodok néha.

- A szüleid nem meséltek róla? Hogy milyen? - az ölembe húzom, azt szeretném, ha mindig olyan közel lenne, amennyire csak lehet.

- Nem - hajtja a fejét a vállamra - sokat dolgoztak, majd megszületett a húgom, én meg... Elvoltam.

- Az enyémek elváltak - simogatom a kezét azon tűnődve, feltegyem-e a kérdéseimet, vagy inkább ne - én és a bátyám apánál maradtunk.

- Hogy-hogy? - nyílnak nagyra a szemei.

- Nem tudom - vonom meg a vállam - imádom az anyukám, de apás kölyök voltam, sokat ingáztunk. A te szüleid... foglalkoztak veled?

- A maguk módján - vonja meg a vállát - minden pénzüket beleölték abba, hogy mindenem meglegyen, és jó legyen, még úgy is, hogy a legkevésbé sem vagyunk gazdagok. Hálás vagyok ezekért, mert nélkülük sosem tudtam volna Londonba menni, és gyakran ők segítettek ki, ha elmaradtam az albérlettel, vagy az összes pénzemet felélte a tömegközlekedés, de egy idő után ezeken kívül semmi mást nem kaptam tőlük. Azt hiszem, nem tudtak azonosulni egy olyan gyerekkel, mint én, felneveltek, mert ez a helyes, és mert nagyon jó emberek, de inkább bevállaltak egy másodikat, hogy vele ne kövessék el azokat a hibákat, amiket velem.

- De hát nincs veled semmi baj - fürkészem az arcát a döbbenettől már-már megkövülten. Elmosolyodik, és ahelyett, hogy válaszolna inkább ad egy puszit az arcomra. - Gyakran beszélsz velük?

- Nem - sóhajtja - de ez így van jól.

- Nem, nincs!

- De - húzza végig gyengéden a tenyerét az arcélemen - nekem is jó így, nekik is, legfőképp pedig a húgomnak.

- Most nagyon nem értek veled egyet - rázom a fejem.

- Nem baj - mosolyog rám, és hogy elterelje a figyelmem maga felé fordítja az arcom - most ne az elszúrt családomról beszélgessünk.

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem - a kezét az enyémbe veszem, és a számhoz húzom, hogy gyengéd csókot adjak a tenyerébe - néha úgy érzem, hogy alig tudok rólad valamit.

- Pedig többet tudsz, mint bárki más - a kezét összezárja az enyém körül, és hozzám bújik, talán azért, mert így nem kell a szemembe néznie, talán mert így kényelmes neki, esetleg mindkettő, nem mintha ellenemre lenne. Semmi nem zavar meg minket, esetleg a brutális, vérszívó szúnyogok, de most még azok sem idegesítenek annyira, mint máskor. Csendben eszegetünk, közben a partot nyaldosó vizet nézzük fel-felpillantva az égre, amin halványan ragyognak a csillagok.

- Sokkal szebb, ha elhagyjuk a várost, és megszűnik a fényszennyezés - hátradöntött fejjel, fájó nyakkal bámulom a csillagokat - Mack imádja nézni.

- Hiányzik neked? - emeli rám a tekintetét.

Ez a kérdés most először gondolkodtat el igazán, hiszen mióta ismerem Mirát azóta igénylem a társaságát, mindig hiányzott, ha messze volt, ez csak akkor szűnt meg, amikor Londonba költözött, és akkor találkoztunk amikor akartunk, nem kellett napokat, vagy heteket várni rá. Időközben mindketten változtunk, ő elkezdett egy olyan életet élni, amibe én nehezen illek bele, én pedig megtanultam ehhez alkalmazkodni, és nem állandóan hozzá rohanni. Még mindig a legjobb barátom, és az egyik legfontosabb nő az életemben, érdekel a véleménye, a tanácsai, és természetes, hogy hiányzik, de végre úgy érzem, képes vagyok megállni a lábamon nélküle.

- Igen - nézek bele a kíváncsi, kutató szempárba - amennyire a srácok is, de nem akarok fejvesztve hazarohanni. Itt, ezen a helyen, veled, nem hiányzik semmi az életemből, talán azért, mert máshol pont ezek a dolgok nem voltak meg.

- Én is így érzem - fészkelődik egy kicsit, kinyújtja a hosszú, vékony lábait, és elhesseget egy szúnyogot, ami felé közeledik, még véletlenül se csapja le - ha hazamegyünk már semmi nem lesz olyan, mint mielőtt idejöttünk.

- Nem bánom -  végighúzom a kezem a haján, megsimítva és kifésülve azt. - Hetekig tartott, mire valahogy átjutottam azokon a falakon, amiket magad köré húztál, és miután átjutottam szembesültem a héjaiddal, amikből még mindig van néhány. Nem akarom újrakezdeni csak azért, mert visszamegyünk Angliába, attól még ugyanazok az emberek maradunk, és ugyanúgy foglak szeretni ott is, ahogy itt, csak a hely lesz más, mi nem.

- Igazad van - a fejét a térdére hajtva átöleli magát - csak még sosem éreztem magam ilyen jól sehol, mint itt, és ijesztő, hogy már csak néhány napig tart, utána visszatérünk a hétköznapokba.

- Akkor jövünk vissza ide, vagy megyünk el bárhová, amikor csak akarsz.

- Az én világomban ez nem így működik - túr bele a homokba az ujjaival, majd nézi, ahogy kiszóródnak a szemek az ujjai közül.

- De az enyémben igen, és te a része vagy - félresöpröm a haját, és adok egy puszit a nyakára - ne keress kifogásokat.

- Igyekszem - fordul felém, és elbűvölő mosolyt villant rám.

Megcsókolom, mert most már szörnyen szükségesnek érzem, de kicsit tovább megyünk, mint egy sima, ártatlan kis csók. Egymáshoz simulunk, az első bátortalan, távolságtartó csókjainkkal ellentétben ez igencsak belsőégés, és közeli, aminek a végén égő tüdővel kapkodok levegőért, ennek ellenére azonnal folytatni akarom. Olyan nekem, mint valami drog, a legerősebb, és amit a legnehezebb feladni, de a drogokkal ellentétben ő nem tönkreteszi az életem, hanem még teljesebbé, és boldogabbá. Órákig maradunk itt, lassan falatozzuk a gyümölcsöket, térdig rohanunk az igencsak hűvössé ált vízbe, majd lustán heverünk a csillagos égbolt alatt egymásba kapaszkodva. Szívesen kérdezősködnék tőle, hiszen bebizonyosodott, hogyha akar, válaszol, és megoszt velem dolgokat, nem akkor kell puhatolóznom, amikor már félálomban van, de félek, hogy felzaklatom, ami könnyűszerrel tönkretehetné az esténket, úgyhogy inkább elhallgattatom a kíváncsiságom, és teljesen másról beszélek, amiről éppen hallani akar. Igyekszek megnevettetni, elmesélem az életem kínos pillanatait, csínyeket, amiket együtt követtünk el a srácokkal, néhány dolgot talán el is túlzok egy kicsit csak azért, hogy még jobban nevessen, emellett görcsösen próbálom rábírni arra, hogy meséljen a saját életéből ilyen pillanatokat, de azt állítja, vele nem történt semmi ilyesmi, soha,

- Ez a dolog már ott megbukott, hogy az nagyon vicces volt, amikor golfozni tanítottalak, és te eldobtad az ütőt - nevetek fel, miközben felidézem az emléket.

- Ne emlékeztess rá - takarja el az arcát nyöszörögve, de kuncogva.

- Imádtam - fejtegetem le az ujjait a pofijáról - még egy lányt sem tudtam rávenni arra, hogy eljöjjön velem golfozni.

- Én sem voltam azóta se, pedig megvetted azokat a cuccokat.

- Majd elmegyünk otthon - közelebb húzódok hozzá, úgy tűnik, mintha kicsit fázna, úgyhogy felhajtom a plédet és ügyetlenül betakarom - furcsa, hogy milyen rég volt, ünnepelnünk kellene a hónapfordulóinkat, kár, hogy nem emlékszek a dátumra.

- Én se - kacag fel édesen, és az arcát a vállamhoz simítja.

- Szépek vagyunk - csókolom meg a feje búbját.

  - Nem olyan fontos - fordul a hasára, és az állát megtámasztja a mellkasomon. - Vagy számít valamit? 

- Nem, mert olyan hosszú ideig akarok veled lenni, hogy elfelejtsem, milyen volt nélküled.

Egy picit lehervad az arcáról a mosoly, a helyét gondolkodó kifejezés veszi át, majd megrázza a fejét.

- Borzalmas vagy - sóhajtja, de közel sem szemrehányóan, a hangjából inkább szeretet sugárzik - nem kellene ilyeneket mondanod.

- Szeretnéd, hogy hazudjak? - vonom fel a szemöldököm.

- Nem - mosolyodik el újra - csak azt szeretném, ha nem nehezítenéd meg a beszélgetéseinket ilyenekkel, mert gőzöm sincs, hogy mit válaszolhatnék, minden olyan röhejesnek hangzik.

- Bocsánat - bújok közelebb hozzá kuncogva - zavarba hozlak?

- Igen - nevet fel, közben az egyik apró kis kezét a fejemre simítja. - Élvezed ezt, ugye?

- Szörnyen - nevetem el magam. 

Velem együtt nevet, felé fordítom az arcom, az ujjaival még mindig a hajam és a tarkóm piszkálgatja, ami egyszerre kellemetlen, mert csikiz, és kellemes, mert ez egy olyan gesztusa, amilyen nekem az, ha megsimogatom, megpuszilom, egyfajta kifejezése a törődésnek és gondolkodásnak.

- Fázol? - mormolom szinte az ajkai közé, amikor megborzong a karjaimban.

- Egy kicsit, kezd igazán hűvös lenni.

- Menjünk vissza - simítok végig a hátán - nehogy beteg legyél.

- Te nem akarsz még maradni?

- Nekem mindegy, hogy hol vagyunk - tornázom fel magam, majd kinyújtom felé a kezeim, hogy felsegítsem. Lerázom a plédről a homokot, míg ő összeszedi a szemetet és a cuccainkat, majd köré tekerem, és a vállát átölelve elindulunk visszafelé. Késő van, a város ezen részén egy lélek sincs az utcán, csak valahonnan a távolból szűrődnek egy buli hangjai, de furcsa módon nem vágyok oda közéjük. Persze, szeretném, ha Haze eltudná engedni magát annyira, amennyire én és a barátaim tudjuk, és szeretném belevonni őt igazán az én életstílusomba, az állandó pörgésbe, hogy mindig, mindent bevállalok, és inkább nem alszok, mint hogy bármiből is kimaradjak, a nyugodt életforma is tetszik, viszont úgy érzem, neki túl sok jutott ebből, meg kell mutatnom, milyen a másik oldal. 

- Voltál már fesztiválon? - kérdezem hirtelen felindulásból.

- Nem - rázza meg a fejét.

- Mit szólnál hozzá, ha együtt elmennénk egyre? A Glastonburyről már lemaradtunk, de augusztusban lesz a kedvencem, szerintem élveznéd.

- Nem tudom, nem vagyok túl bulizós, láttad...

- Én azt láttam, hogy jól érezted magad addig, amíg az az idióta oda nem ment hozzád. Elismerem, a fesztiválok hemzsegnek az ilyenektől, de vigyáznék rád, el se mozdulnék mellőled, bérelhetnénk egy házat, vagy ami még jobb, sátorozhatnánk, imádnád.

- Oké - nem hiszek a fülemnek, amikor ezt kimondja - benne vagyok.

- Tessék? 

- Mehetünk - biccenti fel a fejét. - Niall, most úgy nézel, mintha maga Jézus Krisztus jelent volna meg előtted. 

- Csak meglepődtem - pislogok nagyokat - komolyan mondod? 

- Igen - kinyitom a hotelbe vezető ajtót, és beengedem magam előtt - ettől az úttól is nagyon féltem, és a lehető legjobban alakult, ahogy a kapcsolatunk is, mert semmitől nem tartottam még ennyire, és tessék - mosolyogva pillanat rám, az ujjai olyan ragaszkodóan fogják az enyémeket, mintha zárba szorult kulcsok lennének. - Ha azt mondod, hogy jó lesz, elhiszem, abban pedig nem kételkedek, hogy vigyázni fogsz rám.

- Így lesz - húzom magamhoz - majd meglátod.

- Tudom - eltűr néhány tincset az arcából, majd lábujjhegyre emelkedik és megpuszil.
- Lehet, hogy ezt kellene csinálnod, mindent bevállalni, amitől egy kicsit is félsz - javaslom, miközben felfelé baktatunk a lépcsőn - csak egyszer kell legyőznöd valamit, ha látod, hogy jó, többet nem fogsz tartani tőle.
Hosszú ideig csendben marad, de ez megint az az elemző, gondolkodó csend, nem pedig kínos.
- Igazad van - mondja, amikor felérünk a szobánkhoz - de sokszor ez nem könnyű.
- Tisztában vagyok vele - terelem be magam előtt - nekem is sok mindent kellett legyőzni az évek során, de mind megérte.
- Észben fogom tartani - teszi le a plédet az egyik székre - elmegyek zuhanyozni, jó?
- Menj csak - csókot nyomok a homlokára, nézem, ahogy összeszedi a cuccait, majd mielőtt bemenne a fürdőbe megtorpan, és bizonytalanul, lassan megfordulva hátrapillant rám.
- Niall?
- Igen? - töltőre teszem a telefonom, és felemelem a fejem.
- Megnéznéd a fürdőszobát? Hogy nincs-e pók, vagy valami? - a nyakán rózsaszín pír kúszik felfelé, amiért ezt megkérdezi közvetlenül azután, hogy a félelmei leküzdéséről győzködtem, de sosem utasítanám vissza, a lelkemet pedig kifejezetten melengeti a tudat, hogy rám van utalva, ha valami olyan feladatról van szó, mint pókok eltávolítása.
- Tiszta a terep - mosolygok rá a járőr utam végeztével - nincs se pók, se egyéb veszélyes élőlény.
- Köszönöm - nevet rám széles mosollyal, csillogó szemekkel, mielőtt eltűnik az ajtó másik oldalán.
Amíg zuhanyzik váltok néhány üzenetet Mirával, megosztom vele a pozitív fejleményeket, és érdeklődök a két apróságomról, szerencsémre az időeltolódás pont olyan, hogy tud válaszolni, így egy percre sem unatkozok. Írok Louisnak, Zaynnek, és válaszolok egy üzenetre Harrytől, majd még twitterre is írok néhány bocsánatkérő sort az eltűnésemért, mert hát szó, ami szó, az internet és a közösségi média volt a legutolsó dolog, amivel foglalkoztam az utóbbi időben, és azonnal újra a háttérbe kerül minden, amikor Hazel kilép a fürdőszobából az én pólómban, a feje tetején egy helyes kis konttyal, ekkor ugyanis elköszönök mindenkitől.
Minél hamarabb túl akarok lenni a zuhanyzáson, hogy bebújhassak mellé, és délig fel se keljünk.
- Egy perc és jövök - nyomok csókot a homlokára - megvársz?
- Persze - húzza ki a gumit a hajából, és beletúr az ujjaival, melyre azonnal reagál néhány illetlen érzékem.
Legalább annyira kapkodok, mint akkor, amikor befutott tőle az a mindent megváltoztató telefonhívás. Ha aznap nem lakoltatják ki, akkor most talán nem lenne itt velem. Alaposan, de gyorsan megmosakszok, megtörülközök, majd felkapok egy alsót és megmosom a fogam, mielőtt kirohannék hozzá, a napom fénypontja, amikor lefekhetek mellé, és elkezd helyezkedni, úgy várom, mint egy gyerek a karácsonyt.
- Kész vagyok - rongyolok ki a szobából, de egy pillanatra megtorpanok, és lelassítok, amikor észreveszem, hogy csupán a egyik éjjeli lámpa ég, és a barátnőm merengve nézi a plafont. - Min gondolkodsz? - emelem meg óvatosan a takarót, és bebújok mellé.
- Csak azon, amit mondtál - gördül az oldalára, befészkelődve a mellkasomhoz - a félelmek legyőzéséről.
- Ha szükséged van valakire ahhoz, hogy megtegyél valamit, rám számíthatsz, és a srácokra, meg Mirára is - fontosnak tartom, hogy ezt elmondjam neki, már az előbb is akartam, csak nem tudtam, hogy hogyan hozhatnám fel. - Legyen szó bármiről, mi itt vagyunk.
- Köszönöm - egy tincs megint az arcába hullik, amikor felemeli a fejét, hogy az ajkamhoz kússzon, gondosan eligazgatom, csak ezután vonom magamhoz.
Kicsit kényelmetlen, ahogy nyújtózkodik felém, úgyhogy óvatosan átfordítom az oldalára, és hozzá simulok, azonban amikor elhúzódnék visszatart, én pedig gondolkodás nélkül úgy maradok, ezzel belesétálva a játékába, vagy bármibe, amit tervez. Ellenállhatatlanul forró és puha a szája, valósággal belezuhanok abba a rengeteg erős érzelembe, ami kavarog kettőnk között, szembe kell szállnom a türelmetlenségemmel, ami sorra dobálja le a békjóit és próbál rávenni arra, amire Hazel valószínűleg nem áll készen, szerencsére azonban, vagy épp ellenkezőleg, az emlékeim még mindig nagyon erősen élnek bennem, így képes vagyok megálljt parancsolni magamnak, az viszont nem könnyíti meg a helyzetem, hogy Haze látszólag pont az ellenkezőjéért küzd. Örülnöm kellene neki, de ha már úgyis a félelmekről beszélgettünk, az én jelenlegi legnagyobb félelmem az, hogy újra abba az állapotba sodrom, amibe legutóbb került, pedig megígértem neki, hogy ez nem fog befolyásolni semmit, mégsem tudom túltenni magam rajta.
- Niall? - fellélegzek, amikor elfordítja a fejét, és az arcát beletemeti a vállamba, megpróbálok újra visszakúszni a helyemre, de az ujjait a hajamba vezeti, és rákényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. Az arcára kiül az a küzdelem, amit a ki nem mondott szavakkal, kérdésekkel vív, a segítségére akarok lenni, de az az igazság, hogy túl bátortalan vagyok hozzá, meg mi lesz, ha nem is azt akarja mondani, amire gondolok?
- Igen? - nyögöm bele a csendbe szerencsétlenül.
- Most már mindig ilyen leszel? Ilyen...távolságtartó? - fizikailag fáj ez a kérdése, és azonnal bűntudatom támad, mert a legkevésbé sem akarom, hogy így érezzen, hiszen semmire sem vágyom jobban annál, hogy mi ketten olyan közel legyünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges.
- Nem - dörzsölöm meg a arcom, és hogy ez még őszintébbnek hangozzon óvatosan fölé gördülök, és a homlokom nekidöntöm a homlokának - csak rettegek attól, hogy valami olyat csinálok, amitől te...
- Én is - vág bele a szavamba - de szeretném, ha megpróbálnánk.
Nem én próbálnám meg, vagy ő, hanem mi, kettőnk, és semmivel sem tud annyira levenni a lábamról, mint amikor így beszél rólunk.
- Csak ígérd meg nekem, hogy ha valami baj van, szólsz - simogatom meg az arcát - sosem bántanálak szándékosan.
Aprókat bólint, a szemei tükrözik azt, hogy valóban fél, én pedig a zsigereimben érzem, hogy ez a ma este még nem a mi időnk, de már tudom, hogy mit, és hogyan kell csinálnom, az pedig, hogy a beleegyezését adja, sőt, legalább annyira akarja, mint én, sokat könnyít a helyzetemen. Lehajolok hozzá, mielőtt lecsukná a szemeit megkeresem a pillantását, a lehető legvidámabban rámosolygok, és huncutul megbököm az oldalát, hogy elnevesse magát, és feloldódjon. Később, amikor a térdeit felhúzza az oldalamhoz, és mindkét karjával átölel hirtelen újra a medencében érzem magam, mielőtt ránk törtek a takarítók.

Olyan óvatosan közeledek hozzá, amennyire csak lehetséges, milliméterenként haladva simogatom a bőrét, a számat óvatosan szakítom el tőle, hogy átvezessem a nyakára, vagy a puha arcára. Nehéz dolog leírni valamit, ami ennyire intim, mert nem találom rá a megfelelő szavakat, és magam sem tudom igazán, hogy mit csinálok, mi lesz a következő lépésem, vagy hogy milyen szavakkal illethetném őt, és a viselkedését. Bizonytalan, de bátor, nagyon óvatosan ér hozzám, érzem a zavartságát, mert előttem még senkivel sem volt így, viszont együttműködik velem, és amikor óvatosan meghúzom a pólóját készségesen segít a levételében. Ebből a szempontból nem szégyellős, nem mintha lenne oka annak lenni bármiért is, mégis minden alkalommal meglep egy kicsit, mert szokatlan, hogy egy lány nem stresszeli túl a fizikai meztelenséget, azt viszont már megtanultam, hogy Hazel az elméjében visel ezer réteg ruhát, és ha csak megérintem az egyiket azonnal kellemetlenül érzi magát.
A mellkasa gyorsan, és nehezen emelkedik alattam, többször is felpillantok rá, hogy ellenőrizzem, rendben van-e, mielőtt egy bátortalan csókot helyeznék a csupasz bőrére. Ide-oda ver a szívem, egy egészen hülye pózba csavarodok, csak hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe a testem árulkodó reakcióival, hiszen legutóbb pont ez váltotta ki belőle azt a furcsa dolgot, ezúttal viszont ő maga ügyködik azon, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Átölel a lábaival, és megemeli magát, mélyen és élesen, összeszorított fogakkal veszek levegőt, amikor hozzám préselődik.
- Jól vagy? - nyöszörgöm mégis érte aggódva, mert egy pillanatra ő is megáll, behunyja a szemeit, és nagy levegőt vesz.
- Igen - bólint aprót - minden rendben.
Elmosolyodok, csodálkozva azon, hogy milyen bátor, és hogy mennyire akarja ezt az egészet miattunk. Nem akarom, hogy tartson tőlem, vagy attól, hogy együtt legyen velem, úgyhogy elhatározomy hogy szépen, lassan fogok haladni, hogy amikor úgy érzi, elég, legyen elég ideje szólni. Apró, véletlennek tűnő mozdulatokat teszek, amikor éppen csak súroljuk egymást, közben simogatom a tarkóját, és a számmal felfedezem a hasát, magamnak ez egyfajta édes kínzás, mert a szervezetem kétségbeesetten tovább akar menni, én viszont élvezem a halk hangokat, amiket kiad, és a hirtelen reakciót, amikor a körmei egy pillanatra belemélyednek a hátamba. Mindent úgy csinálok, ahogy neki jó, hagyom, hogy irányítson, bár valószínűleg nem is tudja, hogy ezt teszi.
- Haze - vonom magamra a figyelmét, amikor pedig rám néz fogva tartom a pillantását, de talán tudja, hogy mire készülök, mert fészkelődni kezd, és hamarosan rájövök arra, hogy vissza kell vonulnom, de teljesen más módon, mint ahogy azt hiszem. Azon erőlködik, hogy a hátamra fordítson, és amikor ezt észreveszem boldogan gördülök le róla, viszont amikor fölém kerekedik, és lehuppan a combjaimra egy halk, elpattanó hang hallatszik, alattam pedig szó szerint megnyílik a föld, jobban mondva az ágy, és mielőtt egyáltalán magamhoz térhetnék vele együtt lezuhanok a padlóra. 

- Au - nyögök fel, és zavartan fejemhez nyúlok. Amikor kinyitom a szemeim egy döbbent, félmeztelen lányt látok a mellkasomon, és két ágyat fölöttem, de addig, amíg meg nem pillantom azokat a nyamvadt kerekeket a fejem fölött egyáltalán nem értem, hogy mi történt, ekkor azonban kirobban belőlem a nevetés annak ellenére is, hogy sem a gerincem, sem pedig a fejem nem értékelte ezt a mutatványt.

- Jól vagy? - néz rám nagy szemekkel, aggódva Hazel, és a fejemhez kap, hogy ellenőrizze, nem azért nevetek-e, mert az ütéstől megbolondultam.

- Igen - kapkodok levegő után, azonban amikor megpróbálok feltápászkodni, és meglátom, hogy legalább egy méter szakadt madzag van a hajamban, az ágyak pedig a szoba két sarkáig vándoroltak újra felnevetek, ezúttal magammal rántva őt is, és inkább vele a mellkasomon visszafekszek a hűs padlóra.

33/2.rész

 Niall Horan

Nem tudok megfelelő szót találni az elmúlt két nap történéseire, mert azt hiszem, egyik nyelvújító sem talált még kielégítő kifejezést Hazel viselkedésére, amire már a zavaros és furcsa szó sem elég jó. Alapjába véve pont olyan, mint mindig, kedves, mosolygós, néha elbizonytalanodó és bátortalan, máskor, Mira és a lányok társaságában harsány, bohókás, viszont amikor csak ketten vagyunk megfejthetetlen, mint egy rejtély, ami direkt úgy van kitalálva, hogy senki ne tudja a megoldást, mert nem létezik. Néha meglepően bújós, aztán távolságtartó, bizonytalan, és annyira szótlan, hogy úgy kell kikönyörögnöm a válaszokat a kérdéseimre, egy óra múlva viszont már fecsegve beszél valamiről. Sokszor egy puszi is zavarba hozza, máskor egymásba feledkezve fekszünk, bizonytalanul közeledve a másik felé, de ezek a próbálkozások gyakran kudarcba fulladnak, de ami a leginkább bosszant, és piszkálja a fantáziám, az az, hogy még mindig nem tudom, mi okozza azt, hogy minden egyes éjjel eljön egy bizonyos pont, amikor nyöszörögni, csapkodni kezd mellettem, dobálja magát, levegőért kapkod, majd egy másodpercre megfeszül, a következő pillanatban pedig, amikor kipattannak a szemei sikoltozni vagy sírni kezd, tágra nyílt pupillákkal körbepásztázva a helyiséget és engem. Tudni akarom, mert úgy érzem, hogy tudnom kell róla, jogom van hozzá, de leginkább azért, mert segíteni akarok neki legyőzni bármi is az, ami nem hagyja nyugodni, ezért pedig lassan már mindent bevetek. Mindig akkor kezdek el beszélni, amikor már majdnem elaludt, de még éppen nem, mert ezekre a beszélgetésekre nem emlékszik. Bunkó módon kérdezem magáról, a családjáról, arról, hogy miért nem beszél róluk, miért nem hallottam még egyszer sem telefonálni velük, tudnak-e egyáltalán rólam, és minden egyes alkalommal megkérdezem, hogy mi az, ami kísérti az álmait, de egyikre sem kapok normális válaszokat, sőt, tulajdonképpen semmilyet. Egyetlen egy kérdés van, amire mindig válaszol valamit, és ez az, hogy szeret-e engem. Nem minden esetben mondja ki, vagy ha igen, az is összefolyik, de mindig kifejezi valahogy a válaszát,  többnyire egy bólintással, egy apró puszival a testem azon pontjára, ami épp az útjába kerül, vagy csak egy szorítással, de erre az egy kérdésre mindig válaszol, ami elég ahhoz, hogy elfogadjam ezt az egész helyzetet, és félretegyem a furcsaságait. Már kimondja, hogy szeret, és én is kimondom, bár ez nem a legmegfelelőbb szó az érzelmeim kifejezésére, de ahogy az ő furcsaságaira, úgy erre sincs.
Ma éjszaka elbúcsúztunk a többiektől, Miráék és Harryék a magángéppel hazautaznak, Zayn, Gigi, Louis és Danielle pedig egy másik járat first classán amerikába repülnek, így itt ketten maradtunk, amivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, mert egyrészt mást sem akarok, csak a nap minden pillanatában vele lenni, másrészt viszont ha beszélni szeretnék valakivel már nem rohanhatok át a másik szobába a barátaimhoz, de talán így is boldogulok. Foglaltam szállást egy másik helyre, nem olyan puccos, mint ez, de eldugottabb helyen van, a város egy csendesebb részén, ami talán mindkettőnknek jót fog tenni, és próbáltam olyan programokat kitalálni, amikhez nem kell túl messzire mennünk. Azt akarom, hogy felejthetetlen napokat töltsünk együtt, olyanokat, amik után többé nem bizonytalankodik, hanem eljön velem bárhová, ezért pedig mindent hajlandó vagyok elkövetni.
Hosszasan nézem, ahogy kiterül az ágy azon térfelén, amit befoglalt. Velem ellentétben ő hajlamos úgy aludni, hogy a lehető legkisebbre összehúzza magát, most azonban talán azért, mert elfáradt az éjszakai búcsúzkodásban, a hasán kiterülve fekszik, és amikor kibontakozok a karja alól a párnámat öleli magához. A takarót félig lerúgta magáról, félig pedig még le is csúszott, úgyhogy csak egy egész kis része van elrejtve a testének előlem. Lassan végighúzom a kezem a hátán, hagynom kellene aludni, és tulajdonképpen nem is áll szándékomban felébreszteni, csak nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, így hosszú percekig semmi mást nem csinálok, csak az ágy szélén üldögélve gyengéden simogatom, és játszok a hajával. Néha bágyadtan felpislog rám, olyan tekintettel, amiből látszik, hogy még nem tért magához, és vissza is ejti a fejét a párnára, hogy tovább aludjon.
Tökéletes reggelt akarok kreálni számára, finom reggelivel, teával, és talán egy kis összebújással, hogy megmutassam magamnak és neki is, hogy bár az életem felfordultsága miatt nem tudom minden egyes nap ezt biztosítani neki, de amikor csak lehetséges ezt megkapja tőlem. Már-már kétségbeesetten vágyok a szeretetére, és nevezzetek telhetetlennek, de nem érem be akármivel. Sokszor már nem ismerek magamra, nem tudom, hogy mikor lettem ilyen borzalmasan nyálas, de azt szeretném, ha úgy szeretne, ahogy a legszörnyűbb romantikus filmekben szeretik egymást, elsöprően, szívvel-lélekkel, mindennél jobban. Talán semmire sem vágytam még úgy, ahogy erre, de szerencsére tudom, hogy türelmesnek kell lennem.
Úgy döntök, hogy szobaszervíz helyett én magam megyek le, és az étteremben fellelhető különféle reggelik közül magam választom ki, hogy mit együnk. Meglepő, hogy ettől milyen izgatott leszek, és milyen lelkesedéssel pakolok tükörtojást és minivirsliket egy tányérra, hogy aztán müzlivel, zöldségekkel és gyümölcsökkel, valamint különféle péksüteményekkel együtt eljuttassam a jól megrakott tálcát a szobánkig. Szerencsére az emberek a segítségemre vannak, így nem ejtek le semmit, és nem teszem tönkre senki ruháját. A sors íróniája viszont, hogy amikor a könyökömmel nagy nehezen kinyitom az ajtót, a barátnőm éppen kiront a fürdőszobából az én egyik pólómban, és ragadozó módjára ráveti magát az ágyra, hogy lerángassa róla a lepedőt. Értetlenül állok az ajtóban, és nézem, mígnem kapcsol az agyam, és a szemem képes lesz mást is látni azon kívül, hogy a ruhámat viseli, és felfedezem az oda nem illő, tekintélyes foltot a lepedőn, mielőtt összegyűri, és eltűnik vele a fürdőben, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rá. Ennyit a tökéletes reggelről, az összebújásról és az ágybareggeliről. Leteszem a tálcát az asztalra és a fürdőszoba ajtóhoz lépek, de hiába kopogok, nem kapok választ.
- Haze? - tapasztom a fülem az ajtóhoz. - Jól vagy?
Amikor nem válaszol kezdek aggódni, de ahogy lenyomnám a kilincset szinte érzem, hogy minden erejét beleadva, a pici testével nekivágódik a tömör fának, csak hogy megakadályozza, hogy bemenjek.
- Ne gyere be!
- Jól vagy? - egyedül ennyit akarok tudni, semmi más nem érdekel, csak az, hogy épségben van-e.
- Igen - furcsán fáradtnak tűnik a hangja - csak történt egy kis baleset.
- Gyere ki és megoldjuk - meglehetősen bizarr dolog egy ajtón keresztül beszélgetni vele, főként úgy, hogy semmi mást nem szeretnék csak a karjaimban tartani.
- Nem - motyogja.
- Bébi, hoztam fel reggelit, amit veled együtt szeretnék elfogyasztani az ágyunkban, nem pedig a budiajtón keresztül, csak gyere ki, mondd el, hogy mi történt, megoldom, és mehet tovább a reggel a rendes kerékvágásban.
Hosszú másodpercek telnek el, mígnem kattan a zár, és kidugja az orrát a kis résen.
- Csajos dolog - annyira végtelenül aranyos, ahogy ezt kimondja, hogy legszívesebben felkapnám és a világ másik végéig szaladnék vele, egy olyan helyre, ahol senki más nem bukkanhat fel rajtunk kívül.
- Kérek egy másik lepedőt, rendben? Csak add ide az előzőt, hogy átadjam a takarítónőnek.
Szinte látom a szemében a rémületet, és a vonakodást, végül hosszas gyűrögetés után kinyújtja.
- Nem szeretnél előjönni? - hajolok közelebb a réshez. - Az égvilágon nem történt semmi nagy dolog. 

Válaszul kislányos nyöszörgést hallat és elbújik az ajtó mögött, nem akarok nevetni rajta, de nem tudom megállni a mosolygást, így amíg összeszedi magát az ágy melletti vezetékes telefonhoz sétálok, és letelefonálok a recepcióra, hogy kérjek egy tiszta lepedőt, és egy kis csokit a reggeli mellé. Elsősorban azt  szeretem a nagy, és neves szállodákban, hogy emberként kezelnek, és sosem szivárogtatnak ki semmilyen személyes információt rólunk, de még csak nem is néznek igazán furán ránk akkor sem, amikor hat plusz matracot kérünk, hogy stúdiót építsünk magunknak az egyik sarokban, ehhez képest egy lepedőcsere igazán semmi.

- Haze - kopogok újra, ekkor viszont már kinyitja az ajtót, kicsit szélesebbre, mint korábban, és félve, édesen rózsaszín arccal, lehajtott fejjel pillant rám. - Most már kijössz hozzám?

- Szörnyen kellemetlenül érzem magam - takarja el az arcát a kezeivel, de azért közelebb lép, néhány pillanat elteltével pedig már a karjaim közt próbál elbújni.

- Nincs miért - simítok végig a hátán, és megcsókolom a feje búbját - gyere, bújj vissza velem az ágyba.

- De hát már felöltöztél - biccenti fel a fejét, és végigjártatja a pillantását az ócska rövidnadrágomon és a fehér pólón, amit eme rövid nap folyamán lecsöpögtethettem valamivel, mert egy folt díszeleg rajta. 

- Ezen nagyon könnyen tudunk változtatni - egy gyors mozdulattal lekapom a pólóm, annak ellenére, hogy tisztességes fiúként, hogy ne hozzam túlságosan zavarba mindig felveszem alváshoz. - Talán jobb lenne, ha lemennék, kidobnám ezt, és hoznék fel frisset, mert ezek már eléggé megdermedtek és kihűltek - pillantok a jól megpakolt tányérokra sajnálkozva.

- Engem nem zavar - vonja meg a vállát, és egy zavart pillantást követően végül bebújik a takaró alá - ételt nem dobunk ki.

- Teljesen igazad van - mosolygok rá, és elfoglalom a saját helyem, szorosan mellette. A szívem hevesebben kezd verni, amikor úgy helyezkedik, hogy a testével felém forduljon, és egy kicsit nekem is dőljön, perpillanat nincs ennél nagyobb boldogság számomra. Az ölembe veszem a tálcát és óvatosan felé tolom az egyik pár evőeszközt, a nap kínos indulása ellenére gyorsan feloldódik, és szinte érzem a boldogságot, amit érez, csupán csak azért, mert azzal, hogy reggelit hoztam, és lecseréltem a lepedőt gondoskodtam róla. Az az öröm, és elégedettség, ami sugárzik belőle két ilyen apró dolog miatt, okot ad arra, hogy azon gondolkodjak, vajon milyen volt a gyerekkora, mennyire foglalkoztak vele a szülei. Történt vele valami, nem tudom, hogy mi, ami miatt fél, bizalmatlan, és éhezik a szeretetre.
Az ételek valóban kihűltek és megdermedtek, mégis úgy lát hozzá, mintha friss és meleg lenne, a boldog rágcsálásával pedig ismét mosolyt csal az arcomra.
- Jól áll neked a pólóm - piszkálom meg az ujját, ami majdnem a könyökéig ér, és csókot nyomok arra az érzékeny pontra a fülénél, ahol találkozik a nyaka a fejével.
- Csak felkaptam - húzza fel a vállát, és az ujjbegyeivel picit beletúr a hajamba.
- A tiéd lehet - mormolom - neked sokkal jobban áll.
Tulajdonképpen a legvadabb álmaimban se hittem volna, hogy egyszer így látom, úgyhogy igyekszek megakadályozni, hogy valaha is önként levegye.
- És én mit adjak neked a saját cuccaim közül? - kérdezi édesen huncut, játékos mosollyal, miközben bedob a szájába egy szelet uborkát. Sosem láttam még senkit olyan jó étvággyal enni, ahogy őt.
- Hát, tudod, volt az a kis fekete izé, amit levettél, amikor lementünk az uszodába. Úgy tűnt, nincs rá szükséged.
Kuncogva, nem túl erősen a karomra csap, és az arcán még inkább szétterjed az a kis rózsaszín folt, kirobban belőlem a nevetés, és kis híján fel is borítom a tálcát, amikor elrántom a kezem.
- A bántalmazás miatt kénytelen vagyok extra juttatásokat kérni!
Egy gyors mozdulattal felkapja a reggelinket és a komódra teszi, minivirslik szóródnak szét, mert a tálca nem túl puhán landol a hirtelen elengedés miatt. Benne van a gyerekes játékomban, én pedig hülye lennék, ha nem élnék az ezáltal nyújtott lehetőségekkel, sokáig farkasszemet nézünk egymással, mindkettőnk szája sarka meg-megrándul, mígnem felnevet.
- Milyen extra juttatásokra gondolsz? - vonja fel a szemöldökét kihívóan.
- Nem is tudom, mivel a pólómat szeretném, ha megtartanád, egyetlen egy lehetőség maradt.
- Bunkó vagy! - kacag fel, és a kecses kis mutatóujjával megböki a mellkasom. Elkapom a kezét és az ölembe húzom, az arcára egy pillanatig kiül a meglepődés, majd gyorsan reagál és játékosan megpróbál kiszabadulni, de csak közelebb és közelebb húzom magamhoz.
- Lehet, de nem vicceltem - vetem be a legellenállhatatlanabb mosolyomat - esetleg kiválthatod valamivel.
- Tényleg? - dönti oldalra a fejét - mivel?
- Azt nem tudom, próbálkozz csak.
A szemei bőszen, huncutul csillognak, azt hihetném, hogy most kihátrál az egészből, feláll és elmegy felöltözni, vagy tovább folytatja a reggelit, és hoppon maradok, ehelyett viszont felém hajol, és egy igazán gyengéd csókot lehel a számra.
- Na? - kérdezi kuncogva - ez elég?
- Közel sem - nyögök fel, közben végigsimítok a derekán.
Emlékeztetnem kell magam arra, hogy még ha mindketten akarnánk se érhetek most hozzá, a múltkori éjszakát pedig ha akarnám se tudnám elfelejteni, sok időbe telik majd, mire újra összeszedem a bátorságom valami olyasmihez, mint akkor.
Tűnődve dönti oldalra a fejét, az alsó ajkát lebiggyeszti egy kicsit, miközben látszólag nagyon gondolkozik, pedig nem vágyok túl nagy dologra. Végigsimítok az arcán, elfeküdte a haját, ezért kicsit borzas, és lágy hullámokban hullik a vállára, megcsillannak rajta az élénk napsugarak, miközben a kezével még mindig a csuklómat szorongatja, megpróbálva megakadályozni egy hirtelen mozdulatot.
- Te vagy a legszebb, amit valaha láttam - mondom ki hangosan a gondolataim, a szemeimet az arcán és a fedetlen nyakán legeltetve. Már-már fájdítóan gyönyörű, annyira, hogy úgy érzem, én kevés vagyok egy ilyen nőnek, de úgy tűnik, hogy nincs igazam, mert ahogy ezt kimondom mindkét kecses kezét az arcomra helyezi, és döbbent tekintettel, elnyílt ajkakkal végigfürkészi az arcom, mígnem megállapodik a szemeimnél.
- Nekem pedig te vagy - simogatja meg az arcom az ujjaival, majd elveszi az egyik kezét róla, és a mellkasomra simítja - itt bent is.
Valósággal elszédülök, és elgondolkodok azon, hogy tényleg várnom kell-e arra a mindent elsöprő szerelemre tőle, amire úgy vágyom. Akármennyire is úgy érzem, tudom, hogy mi jár a fejében, ez nincs így, és talán csak túl kishitű vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, amit akarok, már most a birtokomban van.
Felé hajolok, de megelőz, és finom vonalú száját az enyémre tapasztja, a karjaival átfogva a nyakam, a lábaival pedig a derekam, azért, mert neki így kényelmes, mert ő ezt igényli, nem azért, mert én ezt várom tőle.
Egész nap képes lennék így maradni, ha tudtam volna előre, hogy ennyire tökéletesen alakul a reggel, inkább holnap cuccolnék át a másik hotelbe, de ezen már nem lehet változtatni, ki kell csekkolnunk még ebédidő előtt, ami azt jelenti, hogy fel kell kelnünk. Szerencsére nincs túl sok minden, amit össze kell pakolnunk, ezért csak az utolsó pillanatban pattanunk fel és dobálunk bele mindent a bőröndjeinkbe, közben hívok egy taxit, majd kissé zilált külsővel levágtatunk, miközben kijelentkezek bepakolják a cuccainkat, úgyhogy csak annyi a dolgunk, hogy az épületből kilépve bemásszunk az autóba. Rengeteg tervem van az elkövetkezendő napokra, szeretném elvinni vacsorázni, szeretném, ha tartanánk egy filmezős, összebújós estét, ha kimennénk éjjel a tengerpartra és fürdenénk a vízben, vagy csak sétálnánk, ezekhez nem kell kőgazdagnak lenni, nem érezné kellemetlenül magát, és ezért lenne olyan tökéletes, ha mindez összejönne.
Már kinézetre is teljesen más az a  hotel, ahová megyünk, mint ahonnan jöttünk, mindössze három emeletes, olyan, mint egy óriási családi ház vaskerítéssel, és elől kialakított reggelizőhellyel, bár tökéletes kilátást a város fölött nem tudok biztosítani, azért remélem, hogy a tengerre néző ablakok is legalább annyira elvarázsolják majd. Mivel viszonylag távol vagyunk a nyüzsgéstől, amikor kiszállunk az autóból Hazel bátran megfogja a kezem, én pedig összekulcsolom az ujjainkat és a számhoz húzom, nem viselek sapkát és napszemüveget, nem rejtegetem magam, és így ezerszer jobb vele lenni, mint abban az idétlen maskarában.
- Tetszik? - húzom magamhoz, és miközben a fejét jobbra-balra forgatva nézelődik megcsókolom az arcát.
- Igen - pillant rám sugárzó tekintettel. Befelé andalogva, mögöttünk a cuccainkat pakoló londinerekkel elfog az az érzés, mintha a nászutunkon lennénk, hiszen csak ketten vagyunk, a csinos kis nyári ruhájával huncutul játszadozik a meleg szél, a háttérben gyerekek ugrálnak a partot mosó vízben. Ha feleségül vehetném egy ugyanilyen helyre hoznám, a nyugalom és béke szigetére, ahol pihenhetünk, kiélheti a kreativitását, és minden feltétel adott ahhoz, hogy boldoggá tegyem. Egyetlen egy probléma van, hogy hiba csúszott a rendszerbe, és egy kétszemélyes, egyágyas szoba helyett kétszemélyes, kétágyas szobát kapunk, méghozzá nem is akármilyet, mert az ágyaknak kerekei vannak, a recepcióra pedig hiába megyek, közlik velem, hogy sajnálják a félreértést, de az összes franciaágyas szoba ki van adva.
- Nem baj, jó így is - simogatja meg vigasztalóan a karom, ettől azonban most nem érzem jobban magam, és ezt ki is mondom.
- Csak most sikerült elérnem, hogy velem aludj - sóhajtok nagyot morogva, csalódottan - erre elrontják a foglalásom, és még csak összetolni se tudjuk az ágyakat, mert gurulnak.
- Majd bebújok melléd - simul hozzám mosolyogva - vagy pedig kötözzük össze az ágyakat, akkor nem csúsznak szét.
- Ez egy jó ötlet! - derül fel az arcom, és bár ő mondta, mégis elég furcsán néz, amikor visszaszaladok a portára zsineget kérni, majd elkezdem átrendezni a szobánkat, és a két ágyat összekötözöm a díszeknél a fejtámláknál és a végeken.
- Nem mondtam komolyan - jegyzi meg, én viszont végighempergek a kreálmányomon és még rugózok is rajta, csak hogy teljesen biztos legyek abban, hogy nem életveszélyes.
- Én viszont komolyan gondolom - vigyorgok rá - most mondd azt, hogy nem veszett el bennem egy ezermester!
Édesen kuncog, és amikor kitárom a karjaim közéjük sétál, majd az ölembe mászik. Ez a szoba sokkal, de sokkal kisebb, mint az előző volt, és egyszerűbb, mert mindössze ez két - most már egy - ágy van, két komód, egy minihűtő, üres polcok a ruháinknak, lapos tévé a falon,valamint egy apró fürdőszoba, de ha csak feleannyira lesz távolságtartó velem itt, mint az utóbbi 2 napban volt a másikban, az már egy plusz pont ennek a helynek.
- Mit szólnál hozzá, ha most csak itt maradnánk, rendelnénk mindenféle egészségtelen kaját, amit később megbánok a refluxom miatt, este pedig kimennénk a partra sétálni?
- Fantasztikusan hangzik - dől le az ágyra, mint egy kis zsák, és szétterül. Ha már fantasztikusnál tartunk, én fantasztikusan szeretem azt a mosolyt, ami az arcán ül, amikor rám pillant, ahogy azt is, hogy milyen egyszerű, apró dolgokkal boldoggá lehet őt tenni, ahogy lényegében engem is, hiszen az én boldogságomhoz nem kell semmi más, csak ő.

Hazel Clark

Nehézkesen nyitogatom a szemeim, valahol a közelben egy tv hangosan szól, és amikor megmozdulok zacskók csörögnek alattam. Egy pillanatig azt sem tudom, hogy hol vagyok, keresem a nagy, faltól-falig érő ablakot, de csak egy normál méretűt látok, ami nem arra néz, amerre a nagy nézett, az egyetlen, ami ismerős, a fejét hátrahajtva alvó fiú, az ő közelsége azonnal megnyugtat. Visszabújok az oldalához, kinyújtott karral átölelem és mélyen belélegzem az illatát, ma megint olyan csodálatosan viselkedett velem, nevethett volna rajtam, kigúnyolhatott volna, helyette gyorsan eltüntette a bizonyítékot, majd mintha misem történt volna visszacsalogatott az ágyba, és édesen huncut játékot játszott velem. Felemelem a fejem, hogy ránézzek, és megcsókoljam az arcát, ekkor azonban rádöbbenek arra, hogy órákig aludtunk együtt, mivel a nap már lemenőben van, én viszont magamtól ébredtem fel, nem az álmaim miatt, azok most elmaradtak. Mosoly árad szét az arcomon, sosem szoktam délután aludni, igyekszem messziről elkerülni az ágyat, ő viszont még ezt is megváltoztatta, mellette néha, egyre gyakrabban elmaradnak a rémálmok. Végighúzom a kezem az arcán, és a borzas, félig szőke, félig barna tincseken, le sem tudom venni róla a szemeim, a gondolataim pedig csak akörül forognak, hogy mennyire nem akarok elmenni ebből a városból, az egész életemet szívesen leélném itt vele. Írországból Angliába menekültem abban a reményben, hogy ott békére lelek, de végül nem az ország hozta meg a várt békességet, vagy legalábbis ezt az ahhoz közeli állapotot, hanem ő, és bár sokszor nyugtalankodom amiatt, hogy mi lesz a jövőben, semmin se változtatnék.

- Szia - szólal meg rekedten, és összehúzott szemekkel, boldogan mosolyog rám. - Felébredtél?

Aprót bólintok, a fejem a mellkasára hajtom, és egyszerre veszek levegőt vele, kísérteties, hogy mennyire tudunk alkalmazkodni a másikhoz. Úgy igazgatja a testem és a végtagjaim, hogy teljesen rajta feküdjek, ez ellen pedig nincs kifogásom, meglepően megnyugtató ilyen közel lenni hozzá. 

- Úgy tűnik, feleslegesen kötöztem össze az ágyat, mert így sokkal kényelmesebb - húzza végig a kezét a hátamon.

- Szerintem is - feljebb kúszok rajta, megtámasztom az állam, és a szemébe nézek.

- Van még kedved kimenni sötétedés után?

- Persze - derül fel az arcom. Egy énemnek, aki akkor bukkant fel, amikor Niall váratlanul, és némiképp erőszakosan bevágtatott az életembe, nagyon tetszik annak az ötlete, hogy a holdfényben sétálgassunk a tengerparton. 

- Tudtál pihenni? - kérdezi néhány perc csend után. Sejtettem, hogy felteszi majd ezt a kérdést, mindig felteszi, ha kivételesen elmarad a szokásos műsorom.

- Igen - nyújtom ki a kezem, és magam felé húzok egy fél csomag kekszet. Valami idétlen sorozatot kezdtünk el nézni, előtte felvásárolva a szálloda fél büféjét, de egyetlen képet se tudok felidézni a műsorból, mert amíg el nem aludtam csak őt néztem, ahogy kacarászik, hangosan nevet, és meggondolatlanul gyűri a szájába az egészségtelenebbnél egészségtelenebb rágcsálnivalókat, amik miatt később szörnyen szenvedni fog.

- Olyankor, amikor rosszat álmodsz - fog bele nehézkesen, én pedig már most tudom, hogy hazudni fogok neki - mi történik?

- Semmi - válaszolom a lehető leghihetőbb hangsúllyal - csak túl élénk a fantáziám, nem szabad horror filmeket néznem, meg ilyesmi, mert ha egy kicsit is megijeszt vagy megrendít valami, az éjszaka előjön az álmaimban. 

Nem tudom, hogy ez honnan a fenéből jut eszembe, de már mindegy is, csak reménykedni tudok abban, hogy elhiszi, és nem kérdez tovább, de Niall nem ilyen egyszerű személyiség. Ritkán kérdez vissza, de amikor igen, arra nem egyszerű választ adni.

- És miattam volt már ilyen? 

- Nem - kerekednek el a szemeim - dehogy, épp ellenkezőleg! 

Gyanakvóan, furcsán pásztázza végig az arcom, majd egyszerűen bólint egy aprót, és megpuszilja az arcom. El kellene mondanom, hogy miatta lesznek egyre ritkábbak ezek, de nem akarom tovább feszegetni a témát azzal, hogy elkezdek magyarázkodni, inkább elhatározom, hogy bebizonyítom a tetteimmel, a szavaimmal, és az érzelmeim nyílt kifejezésével, amit már rögtön a parton sétálva elkezdek.

- Mi lesz, ha hazamegyünk? - kérdezem csendesen, az oldalához simulva. 

- Az csak rajtunk múlik - csókolja meg a halántékom - a srácokkal kiadjuk a lemezünket, visszatérünk, beindul a promózási időszak, tavasszal elkezdődik a turné. Velünk tarthatsz, Miráék is jönni fognak, beszélhetek a fotósunkkal, és ha még mindig nem akarod, hogy tudjanak rólunk, velünk jöhetsz turné fotósként, Cal a gondodat viselné, tanulhatsz tőle, és együtt lehetünk anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.

- De még van egy évem, és nem szakosodtam - pillanatok fel rá.

- Azt elfelejtettem - hajtja le a fejét, és megsimogatja a kézfejem.

- Én is elfelejtettem, hogy mekkora sztárok vagytok - megsimogatom az arcát, és rámosolygok, mert egy kicsit letörtnek tűnik. Sose szoktam erre gondolni, mert a szememben ő nem híresség, csak egy különleges fiú, aki mellett furcsa, de boldog vagyok. 

- Megoldjuk - mosolyog vissza rám - mindent. 

- Tudom - átölelem a nyakát, amikor hozzám hajol, és a homlokát az enyémek dönti - muszáj lesz, mert nem akarok ott lenni, ahol te nem vagy. 

33/1. rész

Sziasztok! :)

Visszatértem Magyarországra, és a blogra is! Ne haragudjatok emiatt a kis kimaradás miatt, de már kb az utazásom második napján beláttam, hogy ez volt a helyes döntés, mert levegőt venni is alig volt időm, valamint annyira fáradt voltam a napok végén, hogy amint párnához ért a fejem azonnal elaludtam. Tegnap nagyon szerettem volna feltenni ezt a részt, de annyira jetlagem van, hogy a felénél elaludtam, és ma reggel ébredtem, szóval még így is csúsztam egy kicsit, de a lényeg, hogy most már itt vagyok, és igyekszem visszarázódni a történetbe, meg az egyszerű magyar életbe is. Kicsit rövid lett ez a rész, meg az ötletekből is kifogytam, szóval úgy döntöttem, hogy vegyük ezt csak egy félnek, és jövőhéten érkezik a másik fele, ha ez így jó nektek. :)

N.x

 

Hazel Clark

Hosszú időn keresztül semmi mást nem csinálok, csak bámulok magam elé, miközben Niall szorosan a hátamhoz simulva szuszog, és ha csak megmozdulok nyöszörögve húzódik közelebb, vagy kómásan felemeli a fejét. Hiába töröm azon a fejem, hogy mit művelhettem, ötletem sincs, megkérdezni pedig nem akarom, mert azzal végleg rádöbbenteném arra, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Szörnyen dühös és elkeseredett vagyok, mert itt volt a lehetőség, tényleg nem féltem, akartam, hogy tegye meg, akkor is, ha fájdalmas és felkavaró, mert legalább nem a 8 éves emlékképeim élnének bennem örökké ilyen kegyetlen valóságossággal. Tudnám, hogy én engedtem neki, azért, mert szeretem, és vele talán nem lett volna olyan szörnyű, mert ő törődik velem.
Reszketve felsóhajtok és megfordulok a karjai közt, most is összerezzen és résnyire nyitja a szemeit, egy belső hang azt súgja, hogy mostantól már semmi nem lesz olyan köztünk, amilyen eddig volt.
- Haze? - nyöszörgi rekedten.
- Minden rendben - megcsókolom az arcát és a mellkasához bújok, az öntudatlan motyogása a szívembe markol.
- Ne haragudj!
- Te nem csináltál semmi rosszat - válaszolom suttogva, elcsukló hangon, reménykedve abban, hogy nem fog emlékezni erre a kis eszmecserére. Talán azért, mert megnyugtatják a szavaim, talán csak szimplán mert fáradt újra lebukik a feje, de ettől függetlenül az ölelésé ugyanolyan szoros marad. Az jár a fejemben, amit egy időre elűztem a gondolataim közül, hogy szépen lassan tönkreteszem, ha velem marad, hiszen ez nem egészséges, nem rémíthetem halálra minden egyes alkalommal, amikor közeledni próbál hozzám, azonban ha csak arra gondolok, hogy el kell őt engednem, könnyek gyűlnek a szemembe. Kimerült vagyok, hosszú napon vagyok túl nagyon jó, és kifejezetten rossz pillanatokkal, úgyhogy amint behunyom a szemeim és fél pillanatnál tovább csukva is tartom őket elnyom az álom.
Most egészen más kép jelenik meg előttem, mint a megszokott, külső szemszögből látom magunkat, Niallt és engem, a medencében egymáshoz simulva. Miközben mohón viszonoztam a csókjait éreztem, hogy az arcom felmelegszik, most azonban elmélázva nézem a bőröm rózsaszínes árnyalatát, mígnem eltereli a figyelmem a valahonnan előúszó apró, fekete ruhadarab. Az, hogy ezt nem én vettem le magamról, átirányítja a tekintetem Niallre, akinek az arca ugyanúgy ki van pirulva, mint az enyém, és már-már kissé rémülten szorít magához. Érzem a köztünk lévő feszültséget, egy kellemes vibrálást, ami szinte megnyugtatóan végigsimítja a lelkem és azt súgja, hogy nincs mitől félnem. Néhány képsor kiesik, és a következő amit látok a megérkező lift, melynek ajtaján egymás lábában botladozva tántorgunk ki, el a szobánkig, néha fel-felnevetve a saját bénázásunkon, az idill azonban megszűnik, amikor kinyitjuk az ajtót. Már nem külső szemlélő vagyok, hanem saját magam, egy apró, törékeny, sajgó testben, Niall pedig eltűnt. Reszketve levegő után kapok, amikor az ismerős ajtó nyikorogva kinyílik a lépcső tetején, és egy pillanatra látom a belépő lábat, ami egy túlzottan ismerős fehér golfcipőt visel. Nem tudom, hogy lehetséges-e olyan, hogy álmában valaki a tudatához kerül, de azt hiszem, én megteszem, mert tudom, hogy azon a rémisztően nyikorgó, csikorgó lépcsőn nem Niallnek kell lesétálnia, azonban mégis ő jön. Még a lépteinek hangja is más, a légzése is, és én elhiszem, hogy azért van itt, hogy megmentsen, ő fog segíteni, hogy hazajussak, azonban az már nem ő, aki hozzám ér. Niall kezei puhák, kifinomult zenész ujjakkal, az a kéz viszont, ami rátapad a számra túl nagy, durva, és izzadt, köze sincs a zenéléshez, vagy bármihez, amit az én Niallöm szeret csinálni. Nem ő az, tudom, mert Niall, és az a sötét árny nem létezhet egy időben, 15 év telt el azóta.
Kipattannak a szemeim, ezzel együtt pedig óriási levegőt is veszek, és csak azután nézek bele a meredten vizsgáló kék szemekbe. Fölébredt, és tudja, hogy mi történt megint, ezúttal viszont legalább nem üvöltök az arcába, és nem is néz olyan borzasztóan rémülten.
- Szia - érinti meg lehelet finoman az arcom. - Rosszat álmodtál?
Tétován bólintok, nem szeretném közölni vele, hogy ezúttal ő volt az álmom főszereplője, élete végéig rágódna rajta és bántaná, nem mellesleg soha többé nem jönne még csak a közelembe sem, így hát hallgatok, és inkább csendben közelebb húzódok hozzá, szinte rákényszerítve arra, hogy érjen hozzám.
- Semmi baj - simogatja meg a fejem - semmi rossz nem történhet veled, amíg én élek.
Eddigi életem során soha egyetlen ilyen állítást sem hittem el, sem a rendőröknek, a pszichológusnak, akihez éveken keresztül jártam reménytelenül, de még a tulajdon szüleimnek se, az ő szavában viszont nem kételkedek.
- Tudom - mormolom rekedten, és felbiccentem a fejem éppen csak annyira, hogy az orrommal végigsimítsak egy pontot az arcán, és leheletfinom csókot adjak a bőrére.
- És azt is, hogy bármit megtennék érted? Az égvilágon bármit, Haze.
Egyenesen az arcába nézve elgondolkodok azon, hogy tudom-e ezt, és pont úgy, ahogy a szavában sem kételkedtem, úgy ebben sem, mert olyan őszinte és elszánt, a szeme tükrözi a vadságot, hogy tényleg bármit megtenne értem. Még soha senki nem nézett rám így, ilyen odaadással, mint ahogy ő tud, én pedig még sosem éreztem ilyen mardosó vágyódást a mellkasomban, mint amilyet iránta érzek.
- Sajnálom - szakad ki belőlem rekedten, remegő hangon - hogy tönkretettem az esténket, nem tudom, hogy mi történt.
- Semmi baj - von szorosan magához csitítgatva, mert észre veszi, amit én alig, hogy rövid időn belül talán sírva fakadok. - Nem tettél tönkre semmit.
- Én csak... - nagy levegőt veszek, hogy erőt gyűjtsek, és hogy kitaláljam mit akarok mondani - még sosem csináltam ilyesmit.
- Tudom, túl gyors voltam - bűnbánó tekintettel érinti meg az arcom, én viszont megragadom a kezét.
- Nem - nézek a szemébe - ne okold magad, mert nem miattad volt, egyszerűen csak őrült vagyok, én sem tudom megmondani, hogy miért csináltam, de nem a te hibád! Pont annyira akartam, amennyire te is! - bizonygatom egyre jobban kipiruló arccal, hevesen dobogó szívvel. Nem hazudok, akartam, még akkor is, ha tudom, milyen szörnyen fájdalmas és kegyetlen, Niall miatt belementem volna. Tulajdonképpen Niall miatt mindent megtennék, az égvilágon bármit, ahogy ő mondta.
- Ne beszéljünk róla többet, jó? - hajol olyan közel hozzám, hogy beszéd közben a szája az arcom súrolja.
- Csak ígérd meg, hogy nem hibáztatod magad miatta, és hogy nem tartod távol magad tőlem.
- Édesem, az akkor se menne, ha az életem múlna rajta - mormolja, és lehajolva nyom egy lágy csókot a nyakam szabad részére, amitől olyan izmaim rándulnak össze, melyeknek a létezését is kétségbe vonom. - Emlékszel, amikor még az ellenkezőjét akartad? Azt mondtad, hogy tartsam magam távol tőled.
- Jobb lenne, ha ezt tennéd - motyogom - erről nem változott a véleményem.
- Akkor mi változott? - kérdezi huncut mosollyal a szája sarkában.
- Nem tudom - simulok hozzá - megismertelek, és nagyon szeretek veled lenni, szeretném azt mondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de nem tudom, hogy az milyen érzés.
Az, hogy félhomály van, és szinte csak a körvonalait látom, sokat könnyít azon, hogy kimondjam ami a fejemben van, és talán a késői óra, valamint a fáradtság is a hasznomra válik.
- Még sosem voltál szerelmes? - kérdezi halkan.
- Nem.
- Senkibe? Amikor kislány voltál nem voltak szerelmeid az iskolában?
- Furcsa gyerek voltam - sunnyogom el a valóságot ezzel az egy rövid mondattal.
- Tudod, talán még én sem voltam az - néz el a vállam fölött a város fényeibe - addig, amíg meg nem láttalak. Voltak már barátnőim, akiket őszintén szerettem, de veled egész más, össze sem hasonlítható, más szeretni valakit, és szerelmesnek lenni belé.
- Milyen?
- Nem igazán lehet megfogalmazni - helyezi a kezét a tarkómra, és gyengéden simogatni kezd - mert nincsenek megfelelő szavak rá. Szeretek veled lenni, és szeretem minden megmozdulásod, azt amilyen vagy, amiket és ahogyan csinálsz, akkor sem változtatnálak meg, ha lenne rá lehetőségem, mert te így vagy te, és annyira szeretlek, hogy néha már fáj, és azt hiszem, őrült vagyok. Bármire képes lennék érted, és azért, hogy boldog legyél, amikor veled vagyok nem tudok másra gondolni rajtad, és azon kívül, hogy az egész életemet veled akarom leélni. Őrültnek hangzik, és a helyedben én talán megijednék, ha valaki, aki iránt én nem érzem ugyanezt ilyeneket mondana, de ez az igazság, és a legjobb, amit egy ember érezhet.
- Még szerencse, hogy én ugyanezt érzem irántad - bököm ki hirtelen, anélkül, hogy átgondolnám, mire elnémul.
- Tessék? - ejti ki néhány perc elteltével egészen halkan, ez alkalommal azonban nem válaszolok olyan könnyedén.
- Hát, én... Én ugyanígy érzek, azt hiszem. Szeretlek, de ez több, sokkal, semmihez nem hasonlítható, csak nem tudtam, hogy a szerelemnek ilyennek kell-e lennie.
- Igen - szorít magához, és a homlokát az enyémnek dönti - ilyennek.
Amikor megcsókol a szívem őrült szaporaságban kezd dobogni, és átjár egyfajta furcsa, melengető érzés a teljesség érzése, a mellkasomat pedig szinte szétfeszíti a boldogság, amiért megadatott nekem ő, és engem választott. Szeretném megkérni arra, hogy ha valami hülyeséget mondok ne vegye komolyan, és soha ne hagyjon el, de ez a világ legönzőbb kijelentése lenne, és én még mindig a legjobbat akarom neki, ami nem én vagyok.
Talán emiatt a rengeteg pozitív érzelem miatt, és mert végre megvilágosodtak bennem a saját érzelmeim, elalszok a karjaiban, és nem álmodok semmi, amikor reggel felébredek már közel sem érzem olyan helyesnek az éjszakai beszélgetésünket, mint amilyennek az akkor tűnt. Szorosan hozzásimulok, és magamba szívom az illatát, élvezem a túlzott ragaszkodását, ahogy az orrán hosszan kifújt levegő meglibbenti az apróbb hajszálaim, miközben halkan hortyog. Nem akarok megmozdulni, a szervezetem is tiltakozik ellene, mert a kinti perzselő meleg, és párás levegő ellenére, amikor lerúgom a vékony takarót magamról elkezdek fázni, és Niall halk nyöszörgésére minden porcikám összerándul, de ahogy egyre tisztul a fejem úgy döbbenek rá arra, hogy talán hülyeséget csináltam. Rádöbbentem az érzelmeimre iránta, ő elmondta az övéit irántam, és innestől kezdve ez a dolog köztünk már nem csak valami, amiből bármikor kihátrálhatok a legminimálisabb fájdalmat hagyva magam után, tulajdonképpen már rég nem az. Hangtalanul felállok, a mellkasomat most nem a pozitív érzelmek szorítják össze, hanem az aggodalom, hogy mit tettem, és mégis mit fogok csinálni, ha valami elromlik, vagy én rontok el valamit köztünk. Kikapom a kezem ügyébe kerülő első ruhát a bőröndömből és gyorsan átöltözök, rám telepszik valami idegen, nyomasztó érzés, és csak arra tudok gondolni, hogy muszáj egyedül maradnom egy kis időre, és átgondolni a tegnap este történteket, így hát amilyen gyorsan csak lehet összeszedem magam, és kimenekülök a szobából, mielőtt Niall felébredne.

Niall Horan

Kinyújtom a karom, keresve azt az apró, törékeny testet, ami olyan hűségesen simul hozzám éjszakánként, most valamiért mégis eltávolodott, de hiába araszolok csukott szemmel egészen az ágy végéig, nem találom. Kipattannak a szemeim és szinte fizikailag érzem, hogy a nyűgösség erőt vesz rajtam mindössze azért, mert nem az ő arcát látom az ébredésem első pillanatában, és nem húzhatom magamhoz. Nyögve a hátamra fordulok és hosszú percekig szuggerálom a fürdőszoba ajtaját, hátha csak kiment a mosdóba, és mindjárt visszajön hozzám, hogy együtt aludjunk még néhány órát, hiszen szörnyen korán van, de hiába hallgatózok és várok hosszú percekig, nem jelenik meg, és még csak nem is hallok semmit. Feltápászkodok, abban a  reményben, hogy csak nagyon csendben van, és tollászkodik, talán azért, hogy megnehezítse a napon minden percét, de amikor kopogok az ajtón nem kapok választ, és miután benyitok rájövök, hogy azért nem, mert nincs bent. Egy pillanatra erőt vesz rajtam a pánik, és attól kezdve, hogy elhagyott, vagy elrabolták megfordul minden a fejemben, amikor viszont megpördülök látom, hogy minden cucca a helyén van, a pizsamája pedig gyűrötten hever a bőröndje tetején. Magától ment el, de nem tudom, hogy miért, nem szólt, és ez a legkevésbé sem nyugtat meg, úgyhogy felkapom a telefon és azonnal rányomok a nevére, de az ócska nyomógombos készülék jelentéktelen csengőhangja a dohányzóasztalon hangzik fel, ami miatt kedvem lenne felkapni és földhöz vágni. Talán csak lement reggelizni, vagy átment Mirához beszélgetni, esetleg már hazahozták a babákat és életem női épp őket dédelgetik alig pár méterre tőlem, igen, valószínűleg így van. Kirontok az ajtón és bedörömbölök a szomszédos szoba ajtaján abban reménykedve, hogy a barátnőm fog ajtót nyitni, de helyette csak Liam jelenik meg igencsak hiányos öltözetben, kómás arccal.
- Mondjad, tesó - dörmögi mély, rekedt hangon, és hunyorogva megpróbál a szemembe nézni, inkább kevesebb sikerrel.
- Nincs itt Hazel? - nem tudom, miért kérdezem ezt, amikor láthatóan nincs, és nem is volt itt.
- Nincs - dörzsöli meg az arcát, ekkor azonban már félúton vagyok a szobánk felé, hogy felöltözzek, és elinduljak megkeresni.
- Minden rendben, Niall? - csukja be az ajtót, elrejtve az ágyban kiterülve szuszogó feleségét. - Történt valami?
- Nem, csak... biztos elment valahová, talán fotózik - ahogy ezt kimondom berontok a szobába, és reménykedek, hogy a fényképezőgép nincs ott, ahová tegnap letette Haze, de sajnos ott van, érintetlenül, és ez szörnyen kiborít.
- Miért aggódsz ennyire? Talán elment úszni egyet, vagy kocogni, szép idő van kint.
- Biztos - túrok a hajamba - csak nem szólt, nélküle ébredtem, és...
- És? Biztos nem akart felébreszteni.
- Aha - dobom le a pólóm, és felveszek egy másikat, meg a legócskább rövidnadrágom, mert éppen az akad a kezembe. - Kimegyek, megkeresem.
- Semmi szükség erre, tesó, tud vigyázni magára.
- Tudom, de... tegnap este történt valami furcsa, és félek, hogy haragszik rám, vagy... nem tudom, csak hadd menjek - csörtetek el mellette, de hűségesen követ, mint egy kutya.
- Milyen furcsa?
- Ez a mi dolgunk - torkolom le még magamat is meglepve, majd kirontok az ajtón, egyenesen a lift felé.
Érzem magamon az értetlen pillantását, és hogy legszívesebben tovább kérdezősködne, de nem teszi, én pedig még a liftet is megpróbálom siettetni a földszintre vezető gomb megállás nélküli nyomkodásával. Tényleg nem tudom, hogy mi vezérel, hogy miért nem tudom csak úgy elfoglalni magam fent és megvárni, hogy visszajöjjön, de megbolondít a tudat, hogy nélkülem ment el valahová, és bármi történhet vele. Kivágtatok a liftből, keresztülrongyolok a szálloda hallján, ki a szabadba, meg sem állok, hogy esetleg elgondolkozzak azon, merre mehetett, csak visz a lábam le, a  homokos tengerpart felé. Van egy olyan megérzésem, hogy ott van, egy eldugott helyen üldögél és talán rajzol, vagy előlem bujkál. Mivel még túl korán van a strandoláshoz nincs túl sok ember a parton, csupán néhány merész vállalkozó próbál futni a puha talajon több-kevesebb sikerrel. Vadul jártatom a tekintetem a homokon, szinte futva lépkedek, majd kocogásba váltok, és egyre idegesebb leszek, mert hiába próbálom megtalálni, mint egy mániákus, egyszerűen nincs sehol, és ettől kezdek bekattanni. Már azt fontolgatom, hogy hívom a rendőrséget, amikor mint ahogy egy állat már messziről megérzi a prédája szagát, vagy a kutyák a gazdájuk közelségét, én is már azelőtt érzem, hogy a közelemben van, mielőtt meglátnám őt a fehér homokban ülve, egy tekintélyes szikla tövében közel a partot simogató óceánhoz. Semmit sem csinál, csak ül magát átölelve és a végtelenségbe mered, én viszont megérzem a belőle áradó végtelen szomorúságot és aggodalmat, úgyhogy minden haragom, ami felgyűlt bennem azért, mert nem találtam, azonnal elpárolog. Lelassítom a lépteim, és bár ahhoz lenne kedvem, hogy odarohanjak és magamhoz szorítsam őt, inkább lassan odasétálok, és leülök mellé a homokba. Összerezzen, egy rémült kiskutya pillantásával néz rám, de az izmai elernyednek, amikor realizálja, hogy csak én vagyok.
- Halálra aggódtam magam miattad - mormolom lassan végigsimítva a haján, dübörgő szívvel.
- Miért?
- Azt hittem, hogy történt valami, hogy elhagytál, vagy elraboltak, vagy haragszol rám... Haragszol rám?
Megrázza a fejét, és hogy az igazát méginkább bizonyítsa nekem dől, szinte a karjaim közé mászik.
- Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, hogy gondolkozzak, melletted nem igazán megy - az arcát a mellkasomnak dönti, köré fonom a karjaim és a lehető legközelebb húzom magamhoz. Hihetetlen, mennyire megnyugtató és kellemes érzés, hogy magamhoz ölelhetem, a tudat, hogy ő az enyém, és viszonozza az érzelmeim több, mint amit valaha is remélni mertem.
- Akarod, hogy elmenjek?
- Nem! - vágja rá, és az ujjaival belekapaszkodik a pólóm ujjába, hogy visszatartson. - Ne menj!
- Jól van - belecsókolok a puha hajába, aminek a tegnap estétől klóros víz illata van, és még valami nagyon ismerős aroma, én. Az én illatom.
Felbiccenti a fejét, még mindig azt érzem, hogy szomorú valami miatt, de nincs esélyem megkérdezni, mert az ajkaival megkeresi az enyém, és olyan csókot ad, amitől menten szélütést kapok. Nem akarok tipikus férfi lenni, akinek csak az jár a fejében, hogy ágyba viszi a barátnőjét, de akármennyire is próbálom leküzdeni ezt, az vagyok. Éget már annak a gondolata is, hogy egy nap talán az enyém lesz, és ez bekövetkezhetett volna éjszaka, ha nem rémül meg. A mellkasom összepréseli az emlék, ahogy egyszer levegőért kapkod, aztán egyszerűen megmerevedik és a tekintete a vállam fölött a semmibe réved, holott előtte a létező összes izmát arra használta, hogy belém kapaszkodjon, és ha a tekintetünk összeakadt pont azt láttam az övében, amit az enyém is tükrözött.
A kezemet végig húzom az oldala mentén, és a vékony csíkon, ami a toppja végét jelzi, és ez újra eszembe juttatja a tegnap éjszakát, pontosabban azt a pillanatot, amikor elvált tőle a falatnyi bikini. Muszáj elhúzódnom tőle, hogy egy mély lélegzettel lehűtsem magam, de ez nem válik be, mert elég csak ránéznem ahhoz, hogy újra felforrósodjon mindenem.
- Jól érzed magad? - kérdezem halkan, melyre válaszul tétován bólint.
- Elmondhatok valamit?
Meglep ez a bizonytalan, kissé remegő hangon feltett kérdés.
- Bármit - simogatom meg a kezét, mert észreveszem, hogy remeg egy kicsit.
Nagy levegőt vesz, a zsigereimben érzem, hogy valami nagy dologról van szó, arról, amit eddig nem mondott el, de folyton ott lebeg köztünk, még ha nem is veszi észre. Hozzám simul, többször is megemelkedik a mellkasa, érzem, hogy fél, de nem tudom, hogy mitől, úgyhogy mindkét karommal magamhoz ölelem és a légzésem az övéhez igazítom, majd fokozatosan megpróbálom lelassítani.
- Nem megy - szólal meg elcsukló hangon, rekedten.
- Semmi baj - reagálok gyorsan, mielőtt bepánikolna, vagy sírva fakadna. Tudni akarom, hogy mi az, amit szeretne elmondani, de ilyen nehéz neki, viszont nem minden áron. - Semmi baj, Szerelmem, majd máskor - fogom a két kezem közé az arcát, és csókot nyomok a szájára.
- Nem hiszem, hogy neked jó velem - böki ki szinte egész testében remegve - nem akarlak bántani.
- Hazel - ha tehetném teljesen belémásznék, hogy olyan közel legyek hozzá amilyen közel csak lehetséges, hogy érezze, amit én érzek, és hallja a gondolataimat - még sosem voltam senkivel sem olyan boldog, mint veled, egyetlen egy dologgal tudnál bántani, és az az lenne, ha nem akarnál többé velem lenni.
Ha nagyon metaforikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy az utolsó réteg bőrömig levetkőzök előtte, teljesen védtelenné téve magam, hiszen ezzel a kezébe adok mindent, annak az esélyét, hogy a lehető legboldogabbá tegyen, vagy hogy porrá zúzzon mindent, ami én vagyok. Meggondolatlanság ezt csinálni, hiszen ezzel óriási terhet rakok a vállára, de amit egyszer kimond az ember, azt többé nem tudja visszavonni, én pedig nem is biztos, hogy vissza akarom.