41.rész

Hazel Clark

Körülbelül ezredjére ütöttem bele abba az izébe, amit Zayn tartott előttem, szokásává vált, hogy rendszeresen fájdalmasakat nyög, mintha őt ütném meg, és az elején tényleg a frászt hozta rám ezzel, most már viszont csak felvont szemöldökkel pillantok rá, mire elvigyorodik.
- Nem gondolod, hogy mára már elég lesz? - ezúttal tényleg megtántorodik egy kicsit, amikor felemelem a lábam, és belerúgok a kemény szivacsba.
Nem én vagyok a legügyesebb kezdő bokszoló, de gyorsan tanulok, és egyre jobban élvezem, nem mellesleg pedig egészen formába is jöttem tőle, nem mintha eddig nagydarab lettem volna, viszont észrevettem, hogy mindenem egy kicsit izmosabb lett, mióta heti kétszer eljárok ide Zaynnel.
Beviszek egy utolsó ütést, majd kifújom az elszabadult hajszálakat az arcomból, és elfogadom a felém nyújtott ásványvizet.
- Mit gondolsz? - kérdezem, amikor egymás mellett sétálunk az öltözők felé.
- Én nem packáznék veled - löki meg finoman a vállam, mire akaratlanul is elmosolyodok.
Nem tudom, hogy pontosan mikor, és hogyan lettünk igazán barátok Zaynnel, de megtörtént, egyre többet lógott nálam az edzések után, aztán már máskor is, amikor nem akadt semmi dolga, én pedig azon kaptam magam, hogy szeretek a társaságában lenni, és szeretek vele beszélgetni. Másokkal ellentétben ő csak akkor beszélt Niallről, ha én magam érdeklődtem felőle, egyébként nem hozta fel sem őt, sem a szakításunkat, de még az én gondjaimat se, viszont ha akarnék, beszélhetnék neki mindenről, ahogy Giginek is, aki az ominózus éjszaka óta, amikor a segítségéért könyörögtem, kivétel nélkül minden nap felhív, a beszélgetéseink pedig mindig egy kicsit hosszabbak az előzőnél. Kezdem érteni, amiről korábban Mira beszélt nekem, hogy milyen, ha van egy igazán jó barátod. Talán az én ilyen barátom Zayn lesz.
Az öltözőben gyorsan átveszem az utcai ruháim, majd megvárom, hogy Zayn üzenjen, ő is kész van. Kimehetnék, és megvárhatnám a folyosón, de a férfi és női öltözők egymás mellett vannak, és bár már megtapasztaltam, hogy ezen a helyen tényleg nincs senkinek semmi gonosz hátsó szándéka, előfordul 1-2 fazon, aki ha egyedül maradok bepróbálkozik nálam, vagy csak feltűnően méreget, amit még nem tudok elviselni, úgyhogy inkább megvárom, hogy a Zayn által nyújtott biztonságban menjek ki innen.
- Mit szólnál hozzá, ha valahonnan vinnénk haza kaját? - terel át az edzőtermen oda-odabiccentve az ismerőseinek, a kezét óvatosan a derekamon nyugtatva.
- Oké - vonom meg a vállam, és felpillantok rá - amúgy sincs kedvem vacsorát csinálni.
- Mit ennél? - nyitja ki előttem az ajtót, majd szorosan a nyomomban lépdelve követ. Zayn nem a legnagyobb darab, sőt, kifejezetten vékony, de kivált belőlem valamiféle megnyugvást, hogy mögöttem van, és vigyáz rám, még ha nem is vagyok igazán veszélyben.
- Hamburgert - nézek rá nagy, éhes szemekkel, amikor beül mellém.
- Mintha G-t hallanám - sóhajt nagyot kicsit túl drámaian, végül mégis beadja a derekát.
Egy kicsi, egyszerű büfénél vesszük meg a vacsoránkat, amelyek illatosan, frissen gőzölögnek, és szinte azonnal nekiugranék a sajátomnak, de nem hiszem, hogy Z díjazná, ha összekenném a kocsiját, pedig éhes vagyok.
Meg sem kell kérdeznem, hogy akar-e még maradni, mert számára teljesen egyértelmű, hogy eltölt még velem egy kis időt, mielőtt hazamegy. Most is felkapja a zacskót, benne a hamburgerekkel, megvárja, hogy kiszálljak, majd együtt lépünk be az épületbe.
- Éhen halok - motyogom, miközben lenyomom a lift nyolcas gombját.
- Nem csodálom, egy egész hadsereggel végeztél volna, ha nem a zsákot ütöd, meg engem - nyög fel rájátszósan, és a hasát is megdörzsöli. A csípőmmel finoman meglököm, majd amikor kinyílik a lift ajtaja a kulccsaimmal zörögve kivágtatok a fém dobozból, egyenesen az ajtóm felé, aminek a másik oldalán néhány másodperc elteltével hangos nyávogásba kezd a macskám, előtte azonban még hallom, ahogy Zayn megjegyzi, hogy "Hazel, a terminátor". Ha én lennék a terminátor, az emberiség nagyon hamar kipusztulna, de azért nevetek rajta, miközben a résnyire nyíló ajtón kifurakodik a macskám, és némi hízelgés után a lábamnál átpártol a fiúhoz.
- Szeva Szergi, haver! - köszönti hangosan, és azonnal a hóna alá kapja.
- Zayn, ne hívd így! Még a végén hallgatni fog rá - rázom a fejem.
Napokon keresztül agyaltunk azon, milyen név illene az akkor még apró, esetlen, sovány kismacskára, olyan ötletekkel állt elő, mint a Kuka, és a Konti, ami a konténer becézése, azzal magyorázva ezt, hogy "úgyis onnan jött", de nem egyeztem bele, ahogy a Szergejt sem fogadtam el, csupán megmakacsolta magát, és azóta így hívja, vagy becézi.
- Nagyon helyes, hallgasson is rá, hiszen ez a neve!
- Álmodban! - veszem le a kezéről a rajta lógó hambis zacskót, és a konyhába sétálok, míg ő gyomrozza, nos, Szergejt, aki az eddig velem töltött hetei alatt hosszú, szürke bundát növesztett, meghízott, sokat nőtt, és a társammá vált. Mindemellett szétrágott egy vezetéket, összetört néhány tárgyat, minden folyton a szőrével van tele, a kedvenc elfoglaltsága pedig az, hogy amikor éppen tudok aludni, a nyakamon foglal helyet, vagy a mellkasomon gubbasztva dagaszt, és pontban 5-kor vernyákolni kezd a reggelijéért, jobban mondva inkább az előreggelijéért, mert néhány órával később megint rázendít, és valószínűleg a hamburgereinkért is bűntudat nélkül fog kuncsorogni.
Kirakom őket két tányérra, majd visszamegyek a nappaliba, ahol a kanapén Zayn már félig ülve, félig fekve terül el a hasán doromboló macskát simogatva, aki ahogy megjósoltam fel is kapja a fejét, és érdeklődve nyújtogatja a nyakát az étel irányába.
- Nem, haver, ez az enyém - veszi el az egyik tányért Zayn, és lerakja Szergejt a földre, aki azonnal brutális hangerejű nyivákolásba kezd.
- Jobb, ha megmosod a kezed, mielőtt eszel - figyelmeztetem, és közben felállok, hogy enni adjak a látszólag éhhalál küszöbén álló macskámnak, aki a lábaim között rohangál, és kis híján felbukok benne, miközben elmegyek a hűtőig, hogy kivegyem a konzervét.
Kiszedem az összeset, ami még benne van a dobozban, majd leteszem a padlóra a tálkáját, és figyelem, ahogy mohón nekiront. Nem igazán tudom, hogy mennyit kell ennie egy macskának, jó-e, ha ilyen sokat, mint ő, de szerintem örökre az emlékezetembe égett, hogy milyen állapotban volt, amikor megmentettem, úgyhogy sosem fogom hagyni, hogy éhes legyen. Végigsimítok rajta a fejétől a bundás farka végéig, mire megemeli a hátsóját, amin mosolyogni kezdek. Gyönyörű lett, és sokkal nagyobb, mint volt, valószínűleg fog is még nőni, a súlyára sem panaszkodhat senki, és én úgy látom, hogy nagyon kedves, boldog macska, szóval talán nem csinálom olyan rosszul, amit csinálok.
Visszamegyek a nappaliba, ahol Zayn már megette a hamburgere felét, és vicces videókat néz a tévén gyakran fel-felköhögve, mert evés és a nevetés annyira nem jó párosítás.
Leülök mellé, és amikor végre beleharapok a saját vacsorámba nagyot kordul a hasam.
- Szent Isten! - motyogja teli szájjal. - Miért nem mondtad, hogy ennyire éhes vagy? Elrendeztem volna én a macskát.
Legyintek, közben óriásit harapok a hamburgerből, és egy kicsit túl hangosan kezdek el rágódni rajta, de nem tűnik úgy, mintha ez zavarná, mert tovább nevetgél a videókon, és elpusztítja a vacsorája maradékát.
- Ha még éhes vagy a hűtőben találsz pár dolgot - mondom, miközben feláll, és a konyhába megy, hogy elöblítse a tányérját.
- Köszi, de elég volt - kiáltja, és megnyitja a vízcsapot. - Kérsz inni, Haze?
- Aha - dünnyögöm teli szájjal.
Néhány perc múlva visszajön egy pohár vízzel, a sarkában a macskámmal, aki most már jóllakottan nyalogatja a szája szélét.
- Eszembe jutott valami - közli, miután helyet foglalt mellettem.
- Igen? - vonom fel a szemöldököm, közben pedig iszok egy korty vizet. - Micsoda?
- Egy ideje fontolgatom, hogy csinálok egy kiállítást a rajzaimból, a befolyt pénzt egyesületeknek adnám, vagy gyerekeket támogatnék belőle.
- Ez nagyszerű! - derül fel az arcom.
- Igen - mosolyodik el lágyan - arra gondoltam, hogy mivel neked is rengeteg nagyon szép festményed, rajzod, és fotód van, csinálhatnánk együtt.
Az éppen aktuális falat megakad a torkomon erre az ötletre, és heves köhögőrohamot vált ki belőlem. Zayn gyorsan a kezembe nyomja a poharat, és a hátamat paskolgatja, de teljes készültségben áll arra, hogy ha nem elég a víz, hozzon egy másik pohárral is.
- Rendben vagy? - fürkészi aggodalmasan az arcom.
- Igen - bólintok, és megdörgölöm a szemem a kézfejemmel. - Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez, Zayn.
- Szerintem az - jelenti ki büszkén mosolyogva - ez egy óriási lehetőség lenne számodra, Haze, sokan eljárnak az ilyen kiállításokra, nagy nevű emberek, lehet, hogy valaki felfedezne, és még pénzt is keresnél vele.
Jól hangzik, nagyon is jól, de rengeteg dolog van, ami nem engedi, hogy ezt megtegyem, az első az, aki vagyok, és amilyen történetek keringenek rólam. Újra felszínre került minden, ami 15 évvel ezelőtt már lecsengett, emellett a Niallel való kapcsolatom is még mindig téma, bár már inkább az, hogy szakítottunk, és Zayn megemlítette, hogy a barátságunkat is feszegetik. Mindenki azt mondaná, hogy a hátukon akarok felkapaszkodni, és már előre látom, hogy ez a dolog nem a saját nevem alatt futna, hanem "az elrabolt lány" kiállítása lenne.
- Tudod, hogy mi lenne - tördelem a kezem idegesen - mindenfélét beszélnének rólam.
- És ez kit érdekel? - fogja meg a kezem, és elhúzza őket egymástól. - Mindent tudnak rólad, Hazel, új dolgot már nem tudnának kitalálni, akkor? Az, hogy beszélnének rólad arra jó, hogy felkeltsék vele az emberek figyelmét, ami által lehet, hogy többen jönnének el. Haze, ez egy módja annak, hogy ne csak az a lány legyél, akiről azért beszélnek, mert történt vele valami szörnyű, vagy azért, mert egy híres ember szerelme. A kiállítás után azért beszélnének rólad, mert felháborítóan tehetséges művész vagy! Legalább csak gondolkodj el rajta, jó? Számomra óriási megtiszteltetés lenne, ha veled együtt vághatnék bele.
- Találkozhatnátok - mondja, amivel még engem is meglep - úgy értem, hogy barátokként. Te mindannyiunk barátja vagy, Haze, nem lenne jó, ha együtt lóghatnánk? Más párok is maradtak már jóban szakítás után, nekem is van olyan lány az életemben, aki régen a barátnőm volt, most viszont tök jól kijövünk barátokként. Mondjuk ez Perrie-re éppen nem igaz, de...
- Furcsa lenne - fonom magam köré a karjaim - szerinted nem? Azért mentem el, mert azt szeretném, ha teljes lenne az élete, feleséggel, gyerekekkel, de azt hiszem, nem tudnám elviselni, ha valaki mással látnám - vallom be csendesen.
Furcsán nézek a felfelé húzódó szája sarkára, amit minden erejével próbál visszafojtani.
- Bármikor meggondolhatod magad - válaszolja - Niall nem fog neked nemet mondani.
- Nem erről van szó - motyogom. - Mindegy, nem akarok többet beszélni róla, csak tudni szerettem volna, hogy hogy van.
- Jól, vagyis jobban - helyesbít, és utána nem mond többet, pedig érzem a ki nem mondott szavait ott lebegni kettőnk között, ami egyre kínosabb csendet szül.
- Elmosogatok - tápászkodok fel, és átrakom a macskát az ő ölébe, csak hogy megszakítsam valahogy ezt a helyzetet.
- Befejezted már a festményed? - sétál utánam kedvesen érdeklődve, átterellve a témát valami olyanra, amiről szívesebben beszélek.
- Még nem teljesen - rázom meg a fejem.
A szóbanforgó festményt ujjal festem, és a macskámat, jobban mondva az egyik fotómat ábrázolja a macskámról, mert ő nem tud ilyen hosszú ideig egyhelyben ülni, pláne nem mozdulatlanul. A kép úgy készült, hogy miközben guggolva rázoomoltam a pofijára Zayn egy játékkal csörgött a fejem felett, magára vonva Szergej figyelmét. Éppen azelőtt kattintottam el a gépet, mielőtt egy vad ugrással a földön landolt, és kieresztett karmokkal neki nem vágódott a fiú lábának.
- Megnézheted, ha szeretnéd, fent van a szobámban.
- Inkább megvárom, amíg teljesen kész lesz - vakargatja a karján kiterülő cica hasát. - Átjöhetnél holnap, vettem vásznakat, fújhatunk rá ketten valamit, aztán mehet a kiállításunkra - lép közelebb hozzám, és bizakodóan átöleli a vállam.
Korábban ezt nem nagyon viseltem volna el, most viszont sóhajtva nekidőlök, miközben megtörlöm egy konyharuhával a vizes kezem.
- Ne éld bele nagyon magad, Zayn, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt.
- Persze, hogy akarod, csak túl sokat gondolkodsz, amiben nagyon hasonlítasz Mirára - nyomja a mutatóujját a homlokomhoz. - Ebből nem jöhetsz ki rosszul, Haze, akkor sem, ha elkezdenek mindenfélét pletykálni, mert egy hívásomba kerül, és az összes újságot elhallgattatom. Légyszi!
- Miért? - pillantok fel rá. - Neked nincs rám szükséged ahhoz, hogy sikered legyen.
- Mert ezt szeretném, és kész. Legyél egy kicsit spontán, ugorj fejest a dolgokba, sokkal izgalmasabb, mint az, ha ezerszer átgondolsz mindent, míg végül elmegy az idő a fejed fölött. Élj egy kicsit, Haze, és használd ki a tehetséged!
- Jól van - motyogom.
- Hogy mondtad?
- Jó - mondom egy kicsit hangosabban - benne vagyok.
Kis híján felsikítok, amikor gyorsan leteszi a macskámat a konyhapultra, majd a karjaiba kap és magához szorítva megpörget. Valamikor mindketten nevetni kezdünk, miután pedig leereszt a kezei közé fogja a fejem, és óriási puszit nyom a homlokomra.
- Nagyon büszke vagyok rád - jelenti ki a szemembe nézve.
Nem emlékszem, hogy hallottam-e már valaha ezt a mondatot, pláne nem olyan komolyan gondolva, ahogy ő mondja. A szemeimet könnyek homályosítják el, nagyot nyelek, és a vállára hajtom a fejem, még mielőtt kibuggyannának. Az illatába egy kicsit cigarettafüst vegyül, a karjait, amelyeket körém fon mindenféle fekete minta borít, mégis olyan biztonságban érzem magam a közelében, ahogy Niallel éreztem magam, az érzelmeim iránta viszont teljesen mások, így már igazán tudom, hogy milyen a szerelem, ahogy azt is, hogy azt senki mással nem fogom megtapasztalni, és ahhoz, hogy ezt túléljem, szükségem van egy olyan barátra, mint Zayn, mint amilyen Mirának Niall.

Niall Horan

Nem megy ez a dolog nekem. A port rugdalva csörtetek a barátaim után, és néhány perccel ezelőttig, amíg Ellie túl feltűnően rám nem csimpaszkodott még nevettem, most már azonban kedvetlenül kullogok mögöttük. Nem vele van a baj, kedves, aranyos, és egy időben mindketten akartunk egymástól valamit, de azok az idők rég elmúltak, a nyomulása pedig csak arra emlékeztet, hogy igazából egyáltalán nem velük akartam idejönni, ami így talán csúnyán hangzik, de ez az igazság. Hazellel akartam eljönni, azután pedig ahogy alakultak a dolgaink már sehogy, de elhívtak, a srácok meg lyukat beszéltek a gyomromba, míg végül most itt vagyok, és bár már tényleg sokkal jobban vagyok a néhány héttel ezelőtti állapotomhoz képest, Hazel még mindig hiányzik. Keserédes érzés tudni, hogy mostanában a barátaimmal lóg, és hogy Zayn ténylegesen a szárnyai alá vette valahogy úgy, ahogy anno én megnyertem magamnak Mirát. Jó, mert tudom, hogy törődnek vele, vigyáznak rá, és van valakije, akinek elmondhatja a gondolatait, de rossz, mert nem én vagyok ez a személy, Zayn pedig igazán jó barát, úgyhogy nem adja tovább nekem azokat a dolgokat, amiket Mira megoszt vele, csak olyasmit, amiről egyébként is értesülök. Tényleg örülök, mert tudom, hogy milyen fontos, hogy legyen egy igazi barátod, ha a hullámok összecsapnak a fejed felett, de most már tudom, hogy milyen érzés lehetett Liamnek, amikor Mira rajtam kívül senkit nem viselt el maga körül. Pocsék, még azzal a tudattal is, hogy Zaynnek ott van Gigi, aki szintén teljesen Haze mellett áll, és a féltékenység szinte marja a torkom néha, mert ők akkor beszélnek vele amikor akarnak, rajtam kívül mindenki akkor látogathatja meg, amikor akarja, és meg is teszik, még ha nekem nem is számolnak be róla. Valamilyen szinten igencsak melengeti a belsőm a tudat, hogy a barátaim törődnek azzal a lánnyal, aki elfoglalt egy trónt a szívemben, mellette pedig velem is ugyanolyan figyelmesek és megértőek, de ez nem változtat semmin, mert sosem robban be egyikőjük sem azzal a hírrel, hogy Haze újra velem akar lenni, pedig ezt várom, hogy addig beszéljenek a lelkére, győzködjék, amíg rá nem jön arra, hogy nekünk igenis együtt kell lennünk.
- Hé, Nialler! - a megszólításra felkapom a fejem és kihasználom az alkalmat, hogy elmeneküljek Ellie közeléből. Visszavarázsolom a mosolyt a képemre és úgy megyek oda a barátaimhoz, mintha egy percre se szontyolodtam volna el már megint. Ez a fesztivál utolsó napja, amit már egyáltalán nem bánok, mert egyrészt hiába vagyok az élőzene egyik legnagyobb rajongója, azok az előadók már lementek, akikre igazán kíváncsi voltam, úgyhogy már csak azért mászkálok itt, mert ha már egyszer megvettem a bérletem, akkor használjam is ki, és egy kicsit túl feltűnő lenne, ha azt mondanám a haverjaimnak, hogy most már én hazamegyek. 
- Mondjad - pillantok mosolyogva Mike-ra.
- Semmi, csak láttam, hogy nagyon menekülni akarsz onnan - halkítja le a hangját, és egy sunyi mosoly kíséretében kissé hátrafelé mozdítja a fejét, majd átdobja a karját a vállamon, és kis híján kiüti a kezemből azt a fél pohár sört, amit már egy ideje szorongatok. Annyira nem bánnám, ha megszabadítana tőle, mert az utóbbi időben annyit vedeltem, hogy kezdek megutálni mindent, amiben csak egy kevéske alkohol is van.
- Ja, hát igen, kösz - bólintok aprót - nem igazán van hangulatom ilyesmihez mostanság.
- Gondolom - motyogja - még mindig semmi?
- Nem - hajtom le a fejem - de Zayn igyekszik, és azt hiszem, már az is elég jó, ha ő jól lesz, mármint érted... ha túllép a... dolgokon - nyögöm ki alig találva a megfelelő szavakat.
- Igen, értem - hümmögi lehajtott fejjel, majd megveregeti a tarkóm, és rám mosolyog - rendes srác vagy, Niall, remélem erre ő is rájön.
Nagyot nyelek, és kipréselek magamból egy hálásnak tűnő szájhúzást, nem akarom kimondani, hogy Hazel tulajdonképpen tudja ezt, valamelyest pont ez az oka annak, hogy nincs velem, mert szerinte túl rendes vagyok valakihez, aki ezt nem tudja továbbadni. Szar dolog, ha az embert egy olyan lány hagyja el, aki szereti.
- Na, de most fel a fejjel, haver! - csap a hátamra vigyorogva. - Mindjárt kezdődik egy atomjó koncert, persze nem annyira jó, mint ti, de azért elég király - teszi hozzá vicceskedve.
- Ez egyértelmű - jegyzem meg nagyzolva - nekünk a közelünkbe se lehet érni.
Természetesen ezt annyira nem gondolom komolyan, de azért jólesik kimondani, főleg úgy, hogy most már tényleg nem igazán vágyom semmi másra azon kívül, hogy elkezdjük a promózást az új albummal, már megvan néhány időpont is, szeptember 21-én Ellen DeGeneres barátnőm, 23-án Jimmy Kimmel, James Corden 28-án, és idén novemberben kezdjük a turnét, amihez hasonló nem volt az Up All Night óta. Persze, a karácsony, meg az újév miatt az ázsiai koncertek után szinte azonnal néhány hét szünet jön, de a tudat, hogy legalább lesz pár koncertünk már vigasztal. Nem bírom túl sokáig a semmittevést, és hiányzik a rohanás, az utazgatás, még akkor is, ha sokszor már elegünk volt ebből az életmódból. Nekem ez a mindenem, természetesen van egy másik oldalam, amelyik akkor is tökéletesen érzi magát, ha némi gitározgatást követően golfozhat és tévézhet, de az állandóan pörgő Niallel jobban tudok azonosulni, aki legszívesebben le se menne a színpadról, és ha tehetné beugrana a rajongói közé.
Az a bizonyos atomjó koncert annyira nem is jó, vagy csak nem az én stílusom, mert hiába rángatnak be a haverjaim a tömeg legközepébe, és ugrálnak üvöltve, én csak totyogok köztük, mint egy pingvin, és a nyakamat nyújtogatva azt nézem, hogy hogyan juthatnék ki innen. Végül megunom az egészet, és közlöm, hogy inkább sétálok egyet, elég csúnyán visszautasítva Ellie azon ajánlatát, hogy velem tart. Egyedül akarok lenni, vagy nem is, inkább olyanok közt akarok lenni, akik között kicsit fontosnak érezhetem magam, így miközben zsebre vágott kézzel kóválygok a fesztiválozók között tudatosan keresem azokat a lányokat, akik felbolydulnak, amikor elsétálok mellettük, néhány méter megtétele után pedig egyikük veszi a bátorságot, és utánam szalad.
Mindig megállok fotózkodni és beszélgetni, ha lehet, de előfordul, hogy nincs kedvem hozzá, amikor túlságosan ellepnek, most azonban olyan, mintha újra kapnék levegőt, mintha minél többen jönnének annál könnyebb lenne lélegezni.
A fotókon igazi a mosolyom, szeretetteljesen fogadom, és viszonzom az öleléseket, a kezem pedig szinte boldogan szántja a keresztnevem az orrom alá dugott papírokra. Velük nem nehéz kedvesnek lenni, és mosolyogni a közelükben, mert tudom, hogy a mosolyuknak én vagyok az oka, és ha valakit boldoggá teszel, akkor te is az leszel.
- Egyedül vagy itt, Niall? - kérdezi az egyik 17-18 év közötti lány, miután aláírom a telefontokját.
- Nem, néhány barátommal - rázom meg a fejem - ők most egy koncerten vannak, de az nekem nem igazán jött be, szóval inkább sétálok egyet. Szia, Édes - mosolygok rá egy másikra, aki bátortalanul megérinti a karom, a köszöntésemtől pedig megroggyannak a térdei, aranyos.
- És jól vagy? - a harmadik lány szeméből őszinte aggodalom tükröződik, miközben csendesen érdeklődik. Ezért is annyira szeretnivalóak, és ezért a legjobb az, ha az ember rajongói fiatal lányok, ők a legőszintébbek, ha szeretnek, akkor azt teljes szívből teszik, és minden erőbedobással melletted állnak.
- Igen - bököm ki - igen, egész jól.
- Igaz, hogy a barátnőddel az a dolog történt? - harapdálja idegesen az alsó ajkát.
Nem szeretem ezeket a kérdéseket, utálom megerősíteni ezt a borzalmat, és közölni azt, hogy Haze már nem a barátnőm, de én kerestem őket, és már amúgy is mindegy.
- Igen, sajnos - próbálom nem lehajtani a fejem, hogy ne keltsek benne bűntudatot a kissé tolakodó kérdés miatt - de jól van, erős lány, és Zayn segít neki.
- Az ikrek tudnak már beszélni? - tereli el gyorsan a témát egyikük, én pedig leragadok, mert róluk tényleg szeretek beszélni, és videókat mutatok arról, hogy ha Ari engem keres valahol, de nem lát,, akkor torka szakadtából visítja, hogy "Ni" és körbe-körbe szaladgál, amíg meg nem talál.
Nevetek velük, annyira, hogy elgondolkozok azon, hogy megkérdezem, velük tarthatok-e, végül ezt az ötletet elvetem, mert hülyén venné ki magát a dolog. Amikor hálálkodva továbbállnak,  és egyedül maradok ennyi ember között, megfogalmazódik bennem a magány fogalma, mert kívülállónak érzem magam, nem akarok itt lenni, és több ezer ember között sem találom a helyem. Így érezhette magát Hazel, mielőtt beléptem az életébe, én meg így érzem magam azóta, mióta ő kilépett az enyémből.

40.rész

Sziasztok!

Szeretném nagyon megköszönni annak az egy embernek, aki vette fáradtságot, és írt az előző rész alá, borzasztóan hálás vagyok neked! 

Néha nagyon elkeserít, hogy ennyire "lesüllyedt" ez a blog, de mindegy... Hosszú idő óta ez az első rész, amit igazán szerettem írni, talán azért, mert nem éjszakánként, félálomban dobáltam egymás utána  szavakat, hanem valóban foglalkoztam vele, de tényleg nagyon szerettem írni, és remélem, hogy nektek is tetszeni fog, akár elmondjátok a véleményeteket, akár nem.

Kellemes szünetet, és Boldog Húsvétot Kívánok Nektek! 

N.x

 

 Niall Horan 

A kocsikulcsot lobogtatva valamiféle nyers boldogságot érezve kivágódok az ajtón, és egyenesen a kocsim felé veszem az irányt. Megbotlok a lépcsőn, és kis híján pofára esek, az utolsó pillanatban valahogy mégis visszanyerem az egyensúlyom, azonban egy pillanatra teljesen megbénít és elvakít a feljárómra beálló autó reflektora, amitől nem fogok tudni kiállni.
- Hé! - üvöltöm el magam, amikor meghallom, hogy a fószer kiszáll a kocsiból. - Húzzál el onnan, mer' nem tudok kimenni!
- Te mégis mi a poklot csinálsz, Horan? - a dühös hang nagyon ismerősnek tűnik, és úgy néz ki, hogy az alak tudja a kódot a kapumhoz, mert hallom, ahogy zizegve kinyílik, majd csúnyán becsapódik. Felhúzott orral, grimaszolva bámulok a közeledő férfire, akiből Zayn alakja bontakozik ki.
- Mér vagy itt? - morgom furcsán ellenségesen, és inkább eloldalgok a kocsim irányába. Meglepődök, és a torkomból felháborodott hördülés tör elő, amikor megragadja a pólóm, és magával cibál vissza a házba, aminek tárva nyitva hagytam az ajtaját. - Engedjél már el!
- Megakadályozom hogy meghalj, és hogy másokat is megölj!
- Mi a francról beszélsz? - tépem ki magam a kezéből akkora lendülettel, hogy ha nem kapna utánam hátraesnék. - Csak Hazelhöz akarok menni!
- De egy szeszgyárnak nincs olyan szaga, mint neked! - kiáltja. - Nem lehetsz ennyire hülye, Niall, az első szembejövő autóba belemennél! Azt hiszed, hogy hagyni fogom ezt?
- Hagyjál! - vágom rá duzzogva.
Tesz rám valami nyomdafestéket nem tűrő megjegyzést, és a tiltakozásom ellenére berángat magával a házamba, mintha csak valami elzüllött hülyegyerek lennék, ő meg a nagy és felelősségteljes, bölcs apa, vagy nagytestvér.
- Vigyél el akkor - kezdek rimánkodni, mert ismerem őt annyira, hogy tényleg nem fog engedni.
- Nem - jelenti ki, és betoszigál maga előtt a lakásba. - Jézusom! Itt meghalt valami és alkoholban tartósítod, vagy mi a franc ez a szag?!
- Abbahagyhatod - morgom - húzz el innen, és hagyjál engem békén! - lehuppanok a kanapéra és felkapok egy fél üveg sört a kisasztalról, de a szám helyett a pólómra öntöm.
- Haver, neked teljesen elment az eszed - csóválja a fejét. - Menj fel, és zuhanyozz le, mert egy görénynek jobb szaga van, mint neked, én addig feltakarítom ezt a disznóólat, és kinyitom az ablakokat.
- Ne takarítsál te fel semmit! Ki hívott ide egyáltalán? Mert én nem!
- Hazel! - bámul egyenesen a szemembe haragos arccal. - Mert halálra rémítetted azzal, hogy hajnalok hajnalán seggrészegen elkezdted zaklatni, és még oda is akarsz menni hozzá, mint valami megszállott!
- Zaklatni? - hőkölök hátra. - Én nem... Nem zaklattam, csak hallani akartam a hangját.
Hosszan nagyot sóhajt és beletúr a kócos, elfeküdt hajába, csak most veszem észre, hogy pizsamában van, és papucsban, az ágyból ugorhatott ki miattam, mert zaklattam Hazelt.
- Menj fel, és hozd rendbe magad, oké? Utána beszélünk.
- Nem zaklattam - ismétlem. - Zayn, én nem, nem...
- Jól van, haver, talán ez egy rossz szó volt rá. Nem zaklattad.
Némileg megnyugtat, vagy inkább lecsillapít, hogy visszaszívja ezt a szót, úgyhogy lehajtott fejjel, szófogadóan felkullogok a lépcsőn. Mindenkinek az a mániája, hogy zuhanyozzak le, meg öltözzek át, erről pedig az jut eszembe, amikor Mira nem engedte hozzám az ikreket, és hogyha teheti, akkor nélkülük néz be hozzám. Ha most látna, haragudna, és biztos nem engedné hozzám az ikreket, amíg az egész házat le nem fertőtleníti velem együtt. A zuhany alatt állva megint elkap a bőghetnék, amiért engedtem magamat ennyire lesüllyedni, és mert megijesztettem Hazelt, pedig semmi mást nem akartam, csak látni, hallani, és hogy jöjjön vissza hozzám.
Amikor szédelegve, vörös szemekkel levánszorgok a nappali teljesen máshogy fest, mint amikor elmentem, pedig Zaynnek nem erőssége a takarítás. Eltüntette az üvegeket, összeseperte a szilánkokat, és huzatot is csinálhatott, mert érezhetően jobb a levegő, és bár a kanapém még foltos a ráborult különböző alkoholoktól, más nincs, ami arról árulkodna, amit csináltam.
A konyhában találom meg, amint épp szitkozódva megpróbálja összekötni a teli tömött szemeteszsákot. Nincs jó kedve, mert nem aludta ki magát, de nekem sincs jó kedvem, mert én már hetek óta nem alszok.
- Csináltam neked kaját - bök a fejével az asztal felé - bár nem túl tartalmas, tekintve, hogy alig van valami a hűtődben, ami nem romlott. Igyál sok vizet.
Nem vagyok éhes, valami oknál fogva azonban mégis leülök az asztalhoz, és a kezembe veszem a szendvicset. Emlékeztet a régi időkre, azokra, amikor még ténylegesen, sokszor szó nélkül gondoskodtunk egymásról, és minden időnket együtt töltöttük.
- Mi a fene ütött beléd, Nialler? - huppan le mellém nagyot sóhajtva, és a fejét megtámasztja a kezével. Elfojtok egy böfögést, mert a majonézzel teli nyomott kenyér nem bizonyul jó kombinációnak a gyomromban lévő szeszekkel.
- Semmi - morgom ellenségesen, habár hálát is érzek iránta a szendvics miatt, meg mert rendbe hozta a házam.
- Nézd, haver, tudom, hogy borzalmas ami Hazellel történt, és ahogy megtudtad, meg ahogy reagált, de...
- Elhagyott - motyogom.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit már túlzás, amit csinálsz? Ez a részeges-telefonálós dolog az első napokban még normális lett volna, de lassan egy hónap után már nem hiszem, hogy az, ahogy az elzárkózásod sem.
- Mert te mit csinálnál? - csattanok fel összefolyó szavakkal, teli szájjal, nyálas kenyérdarabokat köpködve.
- Nem tudom - néz a szemembe, elhajolva a gusztustalan mócsingjaim elől - de az amit csinálsz nem fogja visszahozni.
- Akkor mi? - kérdezem elszoruló torokkal.
- Giginek van egy ötlete - köszörüli meg a torkát - nem igazán arra, hogy hozzád hogy lökje vissza, viszont szerintem segítene rajta. Segítenénk.
- Mi?
- A barátai lennénk - vonja meg a vállát - kedveljük, G különösen, és már a bulizós incidenst is nagyon a szívére vette. Hazel nagyon vagány csaj, csak egy kis segítségre van szüksége, és önbizalomra. Megtaníthatjuk bokszolni, hogy képes legyen megvédeni magát, amíg itthon vagyunk én szívesen elviszem magammal, és szerintem Liam is csatlakozna, aztán amikor elkezdünk promózni meg turnézni elküldjük nyaralni a csajomhoz. Taníthatna neki mindenfélét, elvihetné magával fotózásokra, ami tök jó lenne számára, nem? Mit szólsz hozzá?
- Király - motyogom - és ez nekem azért jó mert?
- Ha igazán összebarátkozunk nem zárhat ki téged az életéből, és Giginek nagyon jó a beszélőkéje, talán sikerülne megváltoztatni az álláspontját  azzal a dologgal kapcsolatban.
- Azzal barátkozol akivel akarsz, Zayn - tolom el magam elől a tányért - nem hiszem, hogy az áldásomra vársz.
- Nem - jelenti ki - csak azt akartam, hogy tudd, mert fontos vagy nekünk, mindannyiunknak, te is, és Hazel is.
- Azt mondta, hogy zaklatom? - remeg meg a hangom.
- Nem - sóhajt nagyot - csak megijedt, amiért részegen vezetni akartál, felhívta G-t, ő meg engem. Nem fél tőled, Niall, csak nem akarta, hogy veszélybe sodord magad.
- Aha - bólintok aprót - kösz, hogy nem hagytad, meg a kaját is.
- Szedd össze most már magad, jó? Nem dőlt össze a világ.
- A tiéd nem - jegyzem meg epésen, majd felállok -  megyek aludni.
- Oké - tápászkodik fel ő is, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem - bemegyek a vendégszobába.
- Jó - vetem oda, majd nagyot nyelek. Azt a szobát legutóbb Hazel használta, amikor még fogalmam se volt semmiről, és nem is volt köztünk semmi az én vágyakozásomon kívül. Jó lenne visszamenni ahhoz a naphoz, amikor először viselkedett olyan igazán kedvesen velem, sütit sütött, és velem vacsorázott.
Megszaporázom a lépteim, bár többször megbotlok miatta a lépcsőn. Eljutok arra a pontra, hogy nem csak az egész világból, és benne az összes emberből van elegem, hanem saját magamból és az egyre jobban lüktető fejemből is, úgyhogy már nem akarok semmit, csak lefeküdni az ágyamba és megpróbálni aludni, még úgy is, hogy csak dobálom magam. Bár velem nem történt soha olyan dolog, ami lelkileg annyira megrázott volna, hogy rémálmaim legyenek, most rendszeresen felijedek éjszakánként keresve magam mellett a lányt, akinek szüksége van rám, és nekem is rá, a rémálom pedig az, hogy nem találom a helyén.

Hazel Clark

Éppen a padlón ülök, és az egyik fiókban talált pici zseblámpát használva játszok a macskámmal, amikor kopognak. Nem emlékszek rá, hogy valaha is járt volna itt Zayn, úgyhogy nagyon óvatosan közelítem meg az ajtót, és dugom ki rajta a fejem.
- Szia! - derül fel a fiú arca, miközben sután int egyet.
- Szia - húzom kicsit kényszeres mosolyra a szám, és beljebb engedem.
A cicám ahogy meglátja beiramodik a kanapé mögé, és egészen meglapul. Magamra emlékeztet, mert úgy tűnik, ő sem felejtette el, hogy egyszer valaki mit tett vele, elővigyázatos, óvatos, és a lecsapott füleiből meg abból ítélve, hogy legszívesebben valószínűleg köddé válna félős is.
- Ez a cicád volt? - pislog meglepetten Zayn.
- Aha, egy kicsit félénk - leguggolok a kanapé elé és kinyújtom a kezem, hogy megsimogassam, és az ölembe vegyem. Tudnia kell, hogy itt senki nem bántja, ahogy nekem is tudnom kellene.
- Szia haver - mosolyog rá, és végigsimít az apró buksin.
- Valaki kidobta - hajtom le a fejem, és különös gyengédséggel érintem meg a puha szőrszálakat.
- Szemétláda - motyogja az orra alatt bosszúsan, én pedig apró bólintással jelzem, hogy egyetértek.
- Hogy van Niall? Kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem, köszi, ettünk mielőtt eljöttem. Összeszedte magát, vagy hát összeszedettebb az éjszakai akciójához képest.
- Nagyon sajnálom, hogy felvertelek, tényleg...  - kezdem, de szinte azonnal a szavamba vág.
- Nagyon is jól tetted, teljesen elszállt az agya, mire odaértem már indult volna, tárva nyitva hagyva a házat, meg mindent, és járni se tudott egyenesen.
Rémülten pislogok, el sem tudom képzelni Niallt ilyen állapotban, és csak az zakatol a fejemben, hogy ezt én csináltam vele, miattam ilyen.
- Hé, Haze - összerezzenek, amikor óvatosan megsimogatja a karom - nem a te hibád, mi mindannyian hajlamosak vagyunk hülyeségeket csinálni, ha szomorúak vagyunk.
- Miattam szomorú - nyelek nagyot, és a macskával az ölemben leülök a kanapé szélére. Erre Zayn se tud mit mondani, mert ez az igazság, Niall miattam szomorú, tehát az én hibám, hogy az életét veszélyeztető dolgokra készül, és teljesen kifordult önmagából.
- Csak jót akarsz neki - telepedik le mellém - bár az relatív, hogy mi a jó neked, és neki.
Nagyot nyelek, remélve, hogy az összes feltörni kívánkozó könnyem eltűnik. Egy szánalmas bőgőmasina lettem, mióta kitálaltam, és most újra meg kell tanulnom visszatartani őket, és nem kiborulni mindenen.
- Na, de nem azért jöttem, hogy róla beszélgessünk, feltéve ha te épp azt szeretnéd - hevesen megrázom a fejem, mire elmosolyodik - mit szólnál hozzá, ha elmennénk együtt valahová?
- Hová? - nézek rá értetlenül, és egy pillanatig jobban szorítom magamhoz a cicám, mert inkább mégsem akarok kimozdulni, jó nekem itt, egyedül.
- Egy különleges helyre - mosolyog sejtelmesen - G ötlete volt, és szerinte tetszeni fog, meg szerintem is. Mit szólsz hozzá?
Feszengve, vonakodva nézek a szemébe, az igazság az, hogy nagyon nem akarok emberek közé menni, és borzasztóan félek attól, hogy valaki odajönne hozzám és esetleg kérdezne valamit a múltamról, meg hát a macskát sem kellene egyedül hagynom.
- Sokan lesznek? - harapdálom idegesen az alsó ajkam.
- Nem - rázza a fejét, és biztató tekintettel néz rám, mielőtt kijátszaná azt a kártyát, amire úgyis tudja, hogy ráharapok. - Hozhatod a géped is, ha nem tetszik a dolog fotózhatsz, biztos vagyok benne, hogy jó képeket tudnál készíteni.
- Rendben - bólintok beleegyezően.
- Király! - vigyorodik el, mire önkéntelenül is elmosolyodok. - Vegyél fel, vagy hozz magaddal valami kényelmeset, meg sportcipőt, útközben beugrunk hozzám is, hogy átöltözhessek.
- Oké - sóhajtok nagyot, és feltápászkodok, de a lépcsőn kénytelen vagyok megfordulni. - Mi legyen a cicával szerinted?
- Hát, nem maradhat itt egyedül? - vakargatja a tarkóját, de a kétkedő arcomat látva gyorsan előáll egy új ötlettel. - Harry vigyázhat rá, beszélek vele amíg öltözöl, rendben?
Harry természetesen beleegyezik, bár Zayn eltökélt arcát látva nem hiszem, hogy egyáltalán lenne más választása, mindenesetre örömmel fogad engem, és a macskámat is, miközben pedig szorosan magához ölel mond valamit, amit Niallön kívül talán még senkitől sem hallottam.
- Hiányoztál!
Könny szökik a szemembe, de elfojtom őket, és inkább viszonzom az ölelését. Még mindig nem szeretem, ha megérintenek, de ez most más, mert tudom, most már tényleg, hogy ők soha nem bántanának, a cicámat is pont azért merem rábízni, mert tudom, hogy a lehető legjobb helyen lesz ezalatt a néhány óra alatt.
- Te is hiányoztál nekem - motyogom, és komolyan is gondolom, mert bár az időm nagy részét Niallel töltöttem Sydneyben, szerettem azokat a pillanatokat, amikor mindannyian együtt voltunk, és nagyon megkedveltem ezeket a fiúkat.
- Sajnálom ami veled történt, Hazel - mondja nagyon halkan, közben pedig megsimogatja a hajam. - Ha tudok bárhogy segíteni, csak szólj, rendben?
- Köszönöm - bólintok aprót, és mosolyt erőltetek az arcomra. - Már az is óriási segítség, hogy vigyázol rá.
- Ez természetes - mosolyog, és kinyújtja a kezét a macskám felé, aki Zayn mellkasához húzódva dorombol. Úgy tűnik, a kezdeti bizonytalansága ellenére gyorsan megkedveli az embereket, gyorsabban, mint én, mert a nyakát nyújtogatva megszagolgatja Haz kezét, majd belesimítja a fejét a tenyerébe. - Azt hiszem, jól kijövünk majd - neveti el magát, és kiveszi a cicát Zayn kezéből.
- Igen, úgy tűnik - vakargatom meg a füle tövét.
- Amúgy mi a neve?
- Hát, az még nem igazán van - vonom meg a vállam kissé elpirulva.
- Nemár! - mondják szinte teljesen egyszerre, ami nem kicsit félelmetes. - Sürgősen ki kell találnunk valamit! - parancsol rám Zayn.
- Oké - bólintok gyorsan.
- Kösz még egyszer, Haz, hogy vigyázol a kis szőrmókra - mondja hirtelen, és megfogja a kezem - most már nekünk mennünk kell.
Elbúcsúzunk egymástól, bár azt túlzás búcsúzásnak nevezni, hogy integetek, miközben Zayn után botladozok. Észreveszi a feszengésem, mert egy idő után úgy kapja el a kezét, mintha megégettem volna, és tágra nyílt szemekkel néz rám.
- Te jó ég, ne haragudj, Hazel!
- Semmi baj - mosolygok rá.
- Csak kiment a fejemből az a dolog, ne haragudj, nem akartam semmi olyat csinálni, amivel megijesztelek, vagy amit nem akarsz - hadarja.
- Nem csináltál - nézek a szemébe - nincs semmi gond, Zayn.
- Biztos? - nyitja ki előttem az autója ajtaját, és áthatóan néz.
- Nem ülnék be a kocsidba, ha veszélyben érezném magam - nyomatékosításképp bepattanok az ülésre, és kitartóan mosolygok rá.
- Csak szólj, ha nem tetszik valami, oké?
- Oké - bólintok.
Néhány percnyi autózás után leparkol egy óriási ház előtt, ami ugyanolyan drágának tűnik, mint amilyenben a barátai laknak, mégis egy kicsit más, mert a szépen metszett fák és bokrok között felfedezek néhány flakon festéksprayt.
- Szeretnéd megnézni a kedvenc szobám? - vigyorog rám szélesen, miután beenged az óriási házba.
- Persze - mosolygok vissza.
Felszalad az emeletre, én pedig követem, és bár azt mondtam neki, hogy nem félek, mégsem tudok úrrá lenni a paranoiámon, és a hülye gondolataimon.
- Itt szoktam művészkedni - tár ki előttem egy ajtót, ami egy nagyon színes, és nagyon festékillatú szobába vezet, ahol a falakon mindenféle színes minta van, a padlót pedig festékspray-k borítják.
- Nahát! - nyílnak nagyra a szemeim. - Ezeket te csináltad?
- Aha - vágja rá büszkén - szeretnéd kipróbálni? - kap fel egy flakont, és fúj egy Z betűt a falra. - Én addig átöltözök.
- Rendben - bólintok, és vonakodva elveszem tőle a spray-t, meg a maszkot, amit a kezembe nyom.
- Egy perc és itt vagyok - szalad ki, én pedig magamra maradok a színektől sziporkázó szobában.
csak egy másik színnel fújom át az általa rögtönzött Z betűt, utánozva azt a stílust, amit mindenhol látok.
- Kész vagyok - jelenik meg, és érdeklődve nézi, ahogy precízen befejezem a fújást. - Ha esetleg van kedved, legközelebb átjöhetsz, és fújhatunk valamit együtt, kint is van egy fal, amihez már hozzákezdtem, de kifogytam az ötletekből.
- Oké - vágom rá, és magam is meglepődök ezen, mégsem szívom vissza, mert az ő arca is felderül, amiért beleegyezek.
Szükségem van barátokra, bár talán nem feltétlenül Niall barátaira kellene ráakaszkodnom, de jelenleg egyedül ők nyitnak felém, és csak bennük bízok meg annyira, hogy képes legyek hányinger nélkül a közelükben lenni.
Meglepődök, amikor Zayn egy edzőterem előtt parkol le, és egy kicsit meg is dermedek az ülésben, mert éppen izmos, nagydarab, és harsány férfiak hagyják el a helyet.
- Haze - szólít meg óvatosan - nem kell megijedned tőlük, rendesek.
- Igen? - fonom magam köré a karjaim, és gyanakodva nézek az alakok után.
- Igen, ismerem őket, nem kell aggódnod, nem vinnélek olyan helyre, ahol veszélyben lennél, és amúgy sem leszel egyedül, itt vagyok veled - mondja megnyugtatóan, és ettől egy kicsit tényleg jobban érzem magam.
- Mit akarsz itt csinálni?
- Hát verekedni - oldja ki a biztonsági övét széles mosollyal az arcán - és te is azt fogsz, hogy megtanuld megvédeni magad az olyan szararcú alakokkal szemben, mint amelyik bántott.
Kétkedve nézek rá, nem vagyok egy erőszakos típus, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lenne jó, ha nem érezném védtelennek magam.
- Jó - sóhajtok nagyot, és gyorsan kiugrok a kocsiból, még mielőtt meggondolhatnám magam.
- Ez a beszéd! - kiáltja, és utánam iramodik, viszont amikor belépünk a magabiztosságom olyan gyorsan tűnik el, mint amilyen gyorsan jött, és nekihátrálok a mellkasának, miközben menekülőre fognám a dolgot.
- Inkább majd máskor - hebegem, de megállít, és gyengéden magával húz egy alak felé, aki kicsit kevésbé kigyúrt, mint azok, akik veszettül püfölik a bokszzsákokat, vagy éppen egymást, és egy ringben áll egy lány mellett, aki bizonytalanul ütlegel egy zsákot.
- Szevasz Matt! - kapaszkodik fel a ring szélére, és beszél valamit a férfivel, aki néhányszor rám pillant, és közben bólint.
- Ki ez? - kérdezem miután leugrik, közben pedig akaratlanul is közelebb húzódok hozzá. Nem érzem itt jól magam.
- A személyi edzőm - tájékoztat - heti kétszer én is ide járok, néha Liam is szokott jönni, mostantól pedig te is fogsz, persze csak akkor, ha tetszik a dolog.
- De én...
- Én fizetem - fojtja belém a szót - te leszel a partnerem, ő csak megtanítja neked az alapokat, utána velem fogsz gyakorolni.
Csak tátogni meg pislogni bírok a megdöbbenéstől, miközben ő arról hadovál, hogy rövid időn belül bárkivel elbánok majd, és nem lesz okom félni, én viszont nem vagyok ilyen biztos benne, főleg nem akkor, amikor bokszkesztyűben, idétlenül álldogálok az egyik zsák előtt, a Matt nevezetű alak pedig megmutatja, hogy hogyan kell tartanom a kezeim, mi a helyes pozíció, és hogyan vigyem be az első ütést, ami után ő úgy megüti a láncon lógó zsákot, hogy ijedtemben óriásit ugrok.
- Most próbáld meg te - fojtja el a mosolyát. Segélykérő pillantást vetek Zayn felé, de őt lefoglalja, hogy a saját bokszzsákját verje szét.
- Jó ötlet ez? - harapdálom az alsó ajkam.
- Persze, csak üss egyet, és adj bele mindent!
Bizonytalanul elhelyezkedek úgy, ahogy mutatta, bár kicsit összerezzenek, amikor megfogja az arcom elé emelt, kesztyűbe rejtett kezeim, és lejjebb igazítja őket. Bizonyára tudja, hogy ki vagyok, mert mentegetőzve bocsánatot kér, és elrántja a kezeit. Az első ütésem elég gyenge és bizonytalan, de magamra vonom vele Zayn figyelmét, aki addig leáll, és biztat egy erősebb, bátrabb ütésre. Hirtelen felrémlenek előttem az emlékek, amik többnyire álmomban kísértenek, érzem a durva érintéseket, és a fájdalmat, a félelem helyett viszont most a düh lesz úrrá rajtam, mert sosem tudtam visszaadni azt a fájdalmat, amit én éltem át. A kezem meglendül, és óriási ütést viszek be a zsáknak, a testemben pedig felszabadul valami, ami ösztönöz a következőre, mígnem végül addig püfölöm, amíg Matt rá nem akaszkodik a zsákra, Zayn pedig sokadjára megszólít. Zihálva, izzadtan, zsibbadó kezekkel emelem fel a fejem, és valami oknál fogva mosoly árad szét az arcomon, amikor a fiú döbbent, barna szemeibe nézek.
- Hű - böki ki - kétszer is meggondolom ezután, hogy biztos akarok-e veled edzeni.
Nevetni kezdek, az oldalam szúr, a hajszálaim pedig a tarkómhoz és az arcomhoz tapadnak, de mintha valami nehéz súly, ami eddig a lelkemen csüngött, most leszakadna. Zayn karjaiba vetem magam, és megpróbálom minden hálám belesűríteni az ölelésembe, mert életemben először végre úgy érzem, hogy nem vagyok egy védtelen kislány, akit bármikor megtámadhatnak, vagy aki bármikor átélheti újra azt, hogy egy beteg férfi játékszere legyen.

39.rész

 Niall Horan

Szemétül éreztem magam, minden egyes nap egyre borzalmasabban. A Hazel nélkül töltött második héten megpróbáltam összeszedni magam, békét kötöttem Mirával, jobban mondva ő jött át a gyerekei nélkül, és remegő ajkakkal, könnyes szemekkel kért bocsánatot a viselkedéséért, mintha ő tett volna valami rosszat, nem én lennék elviselhetetlen. Elfogadtam a rámenős vacsorameghívásukat, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy egészen kis ideig nem éreztem jobban magam, de végig figyeltem az apró, gondoskodó gesztusaikat egymás felé, és hiába törődtem többnyire az ikrekkel, a nagy, végtelenül boldog családdal együtt töltött órák után, amikor hazamentem nem éreztem semmi mást, csak a torkomat mardosó epét és irigységet. Menekülőutat kerestem, szerettem volna egy életre kiverni Hazelt a fejemből, mintha sosem találkoztam volna vele, mert előtte sokkal könnyebb volt minden, de ez lehetetlen. Néha annyit piáltam a kanapén fetrengve, amíg öntudatlan állapotba kerültem, máskor megpróbáltam visszazökkenni a normális hétköznapokba, bementem a városba, de minden újságos bódénál láttam valamit kettőnkről, róla, és ha felismertek mindig elhangzott legalább egy kérdés vele kapcsolatban, én meg nem tudtam válaszolni rá, vagy csak egyszerűen nem akartam. Egyszer, amikor hazamentem felfedeztem egy fotóst a házam körül lődörögni, és mint valami elmebeteg ordítozva nekiugrottam, a fiúk egyfolytában a nyakamra jártak, vagy egyenként, vagy csapatostul, és hülye módon megpróbáltak jobb kedvre deríteni, de nem jártak sikerrel, aztán az egyik este beadtam a derekam Louisnak, és elmentem vele egy buliba. A megszokott helyre mentünk, oda, ahová mindig, én pedig olyan hülye dolgot csináltam, amit lassan már 1 éve nem, fizettem magamnak egy éjszakát. Ki akartam ereszteni a gőzt, rádöbbenteni magamat arra, hogy vannak nők rajta kívül is, és csak azért nem szedtem össze valami gyanútlan, tapadós csajt, akinek még fizetnem sem kell, mert az veszélyes mulatság, de reggel, amikor magamhoz tértem az idegen lakásban, az idegen, pucér csaj mellett, egy fokkal sem éreztem jobban magam, csak még rosszabbul, mintha megcsaltam volna őt. Olyan gyorsan elpucoltam amilyen gyorsan csak lehetett, és igyekeztem kiverni a fejemből az éjjelről megmaradt emlékeket és gondolatokat, mert hányingerem volt magamtól.
A legszánalmasabb húzásom azonban még hátravan, azt épp most csinálom.
Leállítom az ócska, bérelt kocsit a drága bérház előtt, és hátravágódok az ülésben. Nem akarok bemenni, illetve de, de nem fogok, nem csinálhatom ezt vele, nem tehetem ki a bennem dúló érzelmeknek és nem követelhetem semmilyen módon, hogy legyen velem, ha nem akar.
Csak egy kicsit a közelében akarok lenni, tudni, hogy nincs olyan távol tőlem, még ha ez azt is jelenti, hogy mint valami kém, egy ilyen csotrogányban ülök, és felfelé bámulok arra az emeletre, ahol a lakása van, reménykedve abban, hogy megrezzen az elhúzott függöny, esetleg kitekint rajta, és ha csak egy pillanatra is, de láthatom a szép arcát. Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire hiányzik, és hogy mennyire pokolian boldogtalan vagyok nélküle.
Össze kellene szednem magam és elmenni innen, visszavinni ezt a kocsit a kölcsönzőbe és hazamenni a sajátommal, csinálni valami normális dolgot, valamit, amit szeretek, például golfozni, vagy focizni a srácokkal, de ez nem megy, helyette a kormányt szorongatva azt mondogatom magamnak, hogy ne menjek be.
Nem számítok arra, hogy ő fog kijönni.
Tátva marad a szám és a szívem hevesebben kezd dobogni, amikor kinyílik a ház ajtaja és megpillantom őt egy zsák szeméttel a kezében. Gyönyörű, mint mindig, mégsem néz ki jól, jobban mondva nem néz ki úgy, mint aki jól van. Lejjebb csúszok az ülésben, de úgy, hogy attól még lássam őt, ahogy zavartan körbetekint, mintha keresne valamit, vagy valakit. Engem.
A szemei alatt sötét karikák húzódnak, a haja rendezetlen kontyban ül a feje tetején, a léptei erőtlenek, élettelenek, miközben leesett vállal a szemétgyűjtő konténerhez sétál, és felemeli a tetejét, azonban a keze megáll a levegőben, amikor beledobná a kezében tartott zsákot. Kihúzza magát, teljesen megváltozik a testtartása, gyanakvóvá válik, majd legnagyobb meglepetésemre megkapaszkodik a konténer szélén, és felhúzza magát. Leesett állal bámulom, ahogy a járókelőkkel nem törődve félig belemászik a kukába, és a mozdulataiból ítélve vadul turkál a szemétben. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, vagy hogy miért, de nem is érdekel, zavar, hogy elkezdenek rá furcsán, megvetően nézni, egy férfi pedig meg is áll, és a szájának mozgásából ítélve azt kérdezi tőle, hogy mit művel. Mindenféle zagyvaság megfordul a fejemben, hogy talán valami újfajta kreatívkodáshoz van szüksége szemétre, esetleg beleejtett valamit, vagy ami a legrosszabb, hogy talán nincs pénze, a valóságnak azonban köze sincs semmi ilyesmihez. Amikor leereszkedik a földre egy apró kis élőlényt tart a karjában, egy kicsi, csipás szemű szürke cicát, a mellette álló aktakukac arcára pedig undor ül ki, miközben mond valamit Hazelnek. Legszívesebben kiugranék a kocsiból, felkapnám, és beledobnám a kukába, mert amellett, hogy hirtelen kegyetlenül ellenszenvesnek és bunkónak tűnik, látom megcsillanni a barátnőm szemében a félelmet, amit az idegen hím jelenléte vált ki belőle. Szó nélkül sarkon fordul, bedobja a csomagját a konténerbe, és a kismacskával a karján beszalad a lakásba, bennem pedig szétárad a büszkeség azért, amit tett, és még tenni fog a kis élőlényért.
Beindítom a kocsit, és miközben elhajtok a fószer mellett hirtelen lenyomom a dudát, az arcomra pedig gúnyos mosoly ül ki és elégedettséggel tölt el, ahogy megugrik, és a kezében szorongatott drága telefon megismerkedik a járdával. Ezt neked, te seggfej!
Elnevetem magam, amikor a visszapillantó tükörből látom a dühös mutogatását, és ahogy felkapja a készüléket. Magam sem tudom, hogy mire volt ez jó, de megjegyeztem a megvetést a szemében, és nem akarom, hogy többé bárki is így nézzen Hazelre, mert nem érdemli meg, főleg nem azért, amit most tett.
Nem igazán tudom, hogy most mit csinálhatnék, hova mehetnék, úgyhogy egy ideig csak ténfergek a városban, mielőtt visszavinném a kölcsönzőbe ezt a kocsit, ami legalább háromszor lefullad alattam, és hazamennék a sajátommal. De nem akarok hazamenni, most, hogy láttam Őt olyan, mintha egy már hegesedésnek indult sebem újra felszakadt volna, kegyetlenül lüktet és csíp. Ebben a csotrogányban még működőképes rádió sincs, úgyhogy az összes gondolatom a nyakamba szakad, kezdve azzal a szörnyű éjszakával, amikor elmondta a történetét, majd a másnap reggellel, végül pedig ismét felvillannak előttem képek arról az idegen nőről. Naiv módon azt hittem, hogy majd így elfelejtem Hazelt, de a borzalmas bűntudaton és undoron kívül semmi mást nem váltott ki belőlem az az éjszaka. Undorít, hogy kihasználtam egy nőt, ahogy az is, hogy ő meg képes volt odaadni magát, nem csak nekem, hanem talán minden éjszaka valaki másnak, míg vannak olyan lányok a világon, akik mindennél jobban vigyáznának magukra, és pont őket találják meg az ilyen gusztustalan liliomtipró férfiak. Nem mintha bárki is megérdemelné, hogy ezt tegyék vele.
Beleütök a kormányba, felbosszant és elkeserít, hogy ilyen alakok mászkálnak köztünk, ha az a férfi élne, aki Hazelt bántotta, én magam indulnék a keresésére, hogy a lehető legkegyetlenebb módon meggyilkoljam.
Miután lecserélem a kocsit, és újra a sajátomban ülök, még céltalanul furikázok a külvárosi utcákban, és akaratlanul is a Starbucksunk előtt lyukadok ki. Fogalmam sincs, hogy mikor jártam itt utoljára, mert miután Hazel elköltözött, és nem csak itt tudtam elcsípni, többé nem járkáltam be, vagy legalábbis nem olyan sűrűn, mint amikor utána vágyakoztam.
Elszorul a torkom, lehet bennem valamennyi mazochista hajlam, mert kiszállok, és bemegyek. Ahogy belépek a tekintetem az asztalra vándorol, ahol először megpillantottam, és aminél aztán annyit ücsörögtem rá várva. Eszembe jutnak a csípős szavai, az ellenséges viselkedése, és hogy a következő alkalommal mégis beadta a derekát, és beült a kocsimba.
Letaglóz a felismerés, hogy először azért viselkedhetett úgy velem, mert félt, később viszont kettesben mert maradni velem, és eljött a házamba. Ha egy undorító féreg lennék bármit tehettem volna vele, nem tudta, hogy nem vagyok az, mégis megbízott bennem. A szemeimet elfutják a könnyek, éppen akkor, amikor a pultos lány, Meghan, ugyanaz aki akkor is kiszolgált, megszólít.
- Szia Niall! - köszönt meglepetten. - Mit adhatok?
Zavartan pillantok fel rá, nyelek egy nagyot, mire a tekintete gyanakvóvá és sajnálkozóvá válik. Nem tudom, hogy emlékszik-e Hazelre, és arra, hogy az orra előtt próbáltam becserkészni, de az arcáról együttérzés tükröződik.
- Csak a szokásosat, Meggie - krákogom, addigra viszont már csinálja az italomat, és odaszól a mellette szorgoskodó két másik baristának, hogy szünetet tart.
- Rég láttalak - jegyzi meg, miközben ráírja a pohárra a nevem, majd beleszúr egy szívószálat a tejszínhabba és elém csúsztatja. - De hallottam rólad, és a barátnődről, sajnálom ami vele történt - elveszi a felé nyújtott kártyámat, és lehúzza, majd a fejével az asztalok felé int, de hirtelen nagyon haza akarok menni.
- Kösz, vagy mi - motyogom. - Most mennem kell.
- Vigyázz magadra, Niall - a pult fölött átnyúlva megsimogatja a kezem, és biztató mosolyt küld felém, én meg csak biccentek, és kimenekülök a kávézóból.
Nem is tudom, hogy mi a fenét képzeltem, beülök majd és mosolyogva felidézem azokat a pillanatokat, amiket itt töltöttünk? Legszívesebben kihajítanám a kávémat a legközelebbi kukába, de nem vagyok a pocséklás híve, úgyhogy megtartom, és rákényszerítem magam arra, hogy beleigyak.
Jó lenne visszamenni, kérni még egy karamellás macchiatót, meg néhány szelet brownie-t és muffint, majd visszamenni Hazel lakásához, és egyszerűen bekopogni hozzá, de ezt már nem tehetem meg. Kipislogom a könnyeket a szememből, majd dühösen letörlöm őket a kézfejemmel és bepattanok a kocsimba, még mielőtt bárki is felfigyelne a nyomoromra. Jó lesz hazamenni, és bezárkózni a házamba, ahol többnyire mindenki békén hagy, ennyi épp elég volt mára az emberekből és a kimozdulásból. 

Hazel Clark

Kivételesen nem a saját üvöltözésemre ébredek, hanem egy halk, szinte csipogó hangra, amely az ágy mellől szól. Felemelem a fejem és ráhunyorgok az apró mancsaival az ágynak támaszkodó, csipás, szánni való kis jószágra, csak néhány órával ezelőtt törölgettem át a szemeit egy kamillateába mártott kendővel, de megint összeragadtak. Felülök, a lábaim a padlóra helyezem, mire vakon odacsámpázik, és sovány kis testével dorombolva a lábamhoz dörgölőzik. 3 nappal ezelőtt szedtem ki a ház előtt álló szemetes konténerből, valaki beletehette, mert egy kóbor macska nehezen mászik fel egy másfél méteres fém tákolmányra, ráadásul a kölykével együtt. Valami kegyetlen alak így akart megszabadulni tőle, és ha akkor nem megyek le amiatt a különös érzet miatt, akkor a cicát ma reggel elvitték volna a kukások, bár az sem biztos, hogy megélte volna a mai napot.
- Gyere - simítok végig az apró fején, és az ölembe veszem.
Nem igazán értek az állatokhoz, sosem volt semmilyen házi kedvencem, de ez nem jelenti azt, hogy nem is akartam, vagy hogy nem tudnék bánni egy szerencsétlen sorsú kismacskával. Én találtam, megmentettem, úgyhogy már az enyém, és gondoskodni akarok róla, annyira, hogy vettem egy macskákról szóló könyvet, ami alapján "nevelem" őt.
Vele a karomon sétálok le a lépcsőn, be a konyhába, ahol a tűzhelyen hagyott teából kiveszem a benne ázó kendőt, félkézzel kicsavarom, majd leülök az egyik székre az asztal mellett, és finoman törölgetni kezdem az összeragadt szemeit.
- Szia - mosolyodok el, és az ujjammal végigsimítok a buksiján, amikor mindkét kék szemével képes rám nézni - mindjárt jobb így, ugye kispajtás?
Dorombolva belesimítja az arcát a tenyerembe, miközben élvezettel nagyokat pislog. Az, hogy gondoskodhatok róla néha eltereli a gondolataim Niallről, és jobban érzem magam, miután teszek valamit ezért a kis élőlényért, mert a maga módján hálás érte, arról nem beszélve, hogy úgy tűnik, máris kedvel engem.
- Kérsz enni egy kicsit? - sétálok a hűtőhöz, és a felbontott konzervből szedek ki egy kanállal a tálkájába. Rémisztően kecses mozdulattal ugrik ki a kezemből, és esik neki az ételnek, a habzsolása fájdító látvány azok után, hogy a szemét közül halásztam ki.
Miután befejezi, és édesen megtisztálkodik a mancsait használva újra felveszem, és visszamasírozok vele a galériára, ahol leteszem a helyére, én pedig visszafekszek az ágyamba, de a fejem még le se ér a párnára, amikor nyikorgó hangokat kiadva újra ott áll mellettem, ezúttal rám meresztve a szemeit is.
- Cicák nem jöhetnek fel az ágyba - nyújtom ki a kezem, és megbököm az orrát. Panaszos nyávogást hallatva nyújtózkodik, nekem pedig megesik rajta a szívem, úgyhogy felemelem, és leteszem magam mellé. - Életveszélyes hadműveletre vállalkozol, pajti, remélem gyorsan tudsz szaladni - sóhajtok nagyot, de ő nem igazán törődik a figyelmeztetésemmel, mert elégedetten lekuporodik, és a hasamhoz fészkeli magát.
Lehunyom a szemeim, van valami megnyugtató abban, hogy ez a kis apróság hozzám bújva halkan dorombol, nem vagyok egyedül, és úgy érzem, szüksége van rám, legalább annyira, mint amennyire nekem rá, hogy elterelje a gondolataim, és egy kicsit fontosnak, szükségesnek érezzem magam.
A következő alkalommal, 2,5 órával később, hajnali 4-kor pattannak ki a szemeim arra, hogy egy macska fekszik a nyakamnál, valahol a szobában pedig csörög a telefonom.
Egy kupac ruha alól túrom elő kómásan, és csak azután döbbenek rá, hogy ki a hívó, miután a fülemhez emelem, akkor azonban már késő, és egy kicsit meg is rémít, hogy miért kereshet Niall hajnali 4-kor, majdnem 3 héttel azután, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak.
- Haze? - szól bele döbbenten, igen furcsa hangon, mint aki nincs teljesen magánál. A torkom úgy szorul el, mintha egy satuba lenne fogva, hiányzott a hangja, ahogy kimondja a nevem, és ő is annyira hiányzik, hogy a nélküle eltöltött perceim rosszabbak, mint a legszörnyűbb rémálmaim.
- Mi a baj? - bököm ki halkan, azt feltételezve, hogy ha ilyenkor hív, akkor biztos történt valami borzalmas.
Visszabotorkálok az ágyhoz, ahol a macskám zavartalanul alszik tovább a párnámon, míg nekem megremeg a kezem, és az egész testem.
- Hiányzol - csuklik el a hangja, ezzel együtt pedig valójában is csuklik egyet, nekem pedig összeszorítja a gyomrom, és a szívem. - Én nem hiányzok neked?
De, rettenetesen.
- Kérlek...
- De hiányzok ugye? Csak makacs vagy, és azt hiszed, hogy nekem ez így jobb, de nem jobb! - nem tudok rájönni arra, hogy mi baja van, mitől viselkedik így, de egyre inkább aggaszt.
- Kérlek, Niall, nagyon korán van... Menj, feküdj le aludni.
- De nem tudok - nyöszörgi - kérlek, Hazel, hadd menjek el hozzád, kérlek, kérlek!
- Nem - nyelek nagyot - hoztam egy döntést, Niall, és ezen nem fogok változtatni. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam veled őszinte, és hogy bántalak, de fogadd el, kérlek, és próbálj meg elfelejteni, jobb neked nélkülem.
- Nem! - vágja rá rekedten, remegő hangon, a háttérben pedig összetörik valami, egy üveg. - Féltél valaha tőlem? Megijesztettelek, bántottalak, vagy csináltam olyat, amit nem akartál?
Lehunyt szemmel hosszan felsóhajtok, mely közben lepereg előttem az a néhány boldog hét, amit együtt töltöttünk, főleg Sydneyben, és hogy mellette minden egyes nappal egy kicsit normálisabbnak éreztem magam. Ez döbbent rá arra, hogy mi baja van most, hogy részeg, mert én akkor csináltam először valami olyat, amit ép ésszel sosem tennék, amikor vacsora közben boroztunk.
- Tudod, hogy nem - remeg meg a hangom, és könnybe lábadnak a szemeim - nem ez az oka.
- Nem akarok kölyköket - jelenti ki makacsul, magát is győzködve.
- Dehogynem - nyelek nagyot - fejezd ezt be, Niall, találni fogsz valakit, akit sokkal jobban fogsz szeretni, és lesz családod.
Hirtelen felnevet, de ez nem olyan,mint azok a jókedvű, levegőért kapkodó kacagások, amiket a barátai közelében hallatott, vagy ha én megnevettetem, mert ebből üvölt a szomorúság, az elkeseredettség, és a gúny.
- Mondjak valamit? - kérdezi, a szavai közben egyre inkább összefolynak. - Tudod mit csináltam? Lefeküdtem egy csajjal, hogy elfelejtselek, de most undorodok magamtól! Olyan, mintha... Megcsaltalak volna.
Mintha egy kést döfnének belém, a testem egy pillanatra megmerevedik, majd remegni kezd a fájdalomtól. Azt akarom, hogy elfelejtsen, de semmi se bánt annál jobban, hogy megpróbálta, és együtt volt valakivel.
- Kérlek, hadd menjek aludni - bököm ki alig hallhatóan.
- Tudsz aludni nélkülem? - kérdezi elcsendesedve, majd hirtelen teljes egészében megváltozik a hangulata, és elszántan kijelenti; - Odamegyek! Látni akarlak!
- Niall! - mielőtt bármit is mondhatnék lecsapja a telefont.
Komolyan gondolja, részeg, és ide akar vezetni kora hajnalban, veszélyeztetve magát, és másokat. Kapkodva megkeresem a telefonomban Mira számát, mert ha valaki képes megállítani, az ő, viszont az ujjam megáll a gomb fölött, mert eszembe jutnak a gyerekei, és amikor arról beszélt, hogy összeteszik a kezüket mostanában az olyan éjszakákért, amikor az ikrek nem ébrednek fel, más módom azonban nem tudom, hogy van-e. Végigszaladok a névjegyzéken, reménykedve abban, hogy csak nem emlékszek rá, de a többiek száma is megvan, de nincs, csupán Gigiét találom, ő viszont ki tudja, hogy éppen hol van. Szerencsére az agyam gyorsan vág, stresszhelyzetben főleg, és rájövök arra, hogy ő Zayn barátnője, és ha megkérem, ő felhívhatja Zaynt, aki megállíthatja Niallt, mielőtt valami óriási hülyeséget csinálna miattam.
A telefon hosszú ideig búg, mígnem beleszól a mosolygós lány vidám hangja.
- Szia, Hazel! Mi újság?
- Szia! - hadarom. - Segíts nekem, kérlek! - elcsuklik a hangom, a kezemet pedig reflexszerűen a számhoz emelem.
- Mi történt? Jól vagy? - aggodalmaskodik.
- Szólj légyszíves Zaynnek - nyelem le a könnyeim - hogy menjen el Niallhöz, mert részeg, és vezetni akar - mire befejezem a mondatot már szánalmasan, levegőért kapkodva bőgök.
- Azonnal! - kiáltja, és leteszi, míg én a telefont erősen szorítva leomlok a padlóra, és átölelem magam.
Ezt én is csináltam, miattam van, bántottam őt, és ha valami baja esik az az én lelkemen fog száradni. A macskám halk nyávogással ugrik le az ágyról, és a félig újra összeragadt szemhéjai mögül leskelődve kocog oda hozzám, hogy megvigasztaljon, de ez ilyenkor reménytelen. A kezemet esetlenül a fejére ejtem, majd a mellkasomhoz húzom, könnyes arcom a szőréhez simítva.
Néhány perc elteltével megcsörren a telefonom, Gigi az, és bejelenti, hogy Zayn már úton van, nem kell aggódnom.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezi csendesen, sajnálkozó hangon.
- Nem - szipogom, és remegő kézfejemmel megtörlöm az arcom. - Köszönöm, hogy segítesz.
- Semmit sem kell megköszönnöd, számíthatsz rám. Szörnyen sajnálom, ami veled történt, Haze, és felnézek rád, amiért olyan erős vagy, hogy senki nem vett észre semmit.
Nem tudok válaszolni, csak szipogok, és minden lélegzetvételemnél mintha egy kamion nehezedne a mellkasomra.
- Ha szeretnél beszélgetni csak hívj fel, rendben? Bármikor, oké? És Zaynre is számíthatsz.
- Oké - dörzsölgetem az arcom, és mély levegőt veszek - köszönöm, Gigi.
- Próbálj meg pihenni, Niall rendben lesz, Zayn vigyáz rá.
Bólintok, bár nem látja, majd elköszönünk egymástól, de én ott maradok a padlón, csupán a macskámmal az ölemben közelebb húzódok az ablakhoz, és nekidöntöm a fejem az üvegnek, miközben bámulom a lassan felkelő napot, ami fénybe borítja, és feléleszti Londont. 
1 órán keresztül még attól rettegek, hogy mégis megjelenik Niall, vagy nem jelenik meg, csak kapok egy borzalmas hírt arról, hogy balesetet szenvedett, de nem történik semmi. Ha nem lenne részeg, és nem hívott volna fel, hanem csak megjelenne itt, nem biztos, hogy képes lennék elküldeni. Hiányzik, és jó lenne látni, ha csak egy pillanatra is, de nincs jogom hozzá, nem használhatom ki a jelenlegi gyengeségét, mert nem tehetem meg ezt vele még egyszer, vagy talán másodjára már nem is tudnék kimászni belőle.
Nem tudok elaludni, egy idő után pedig már nem is akarok, helyette levánszorgok a konyhába, újra kamillázom a macskám szemét, feltűnik, hogy egyre jobb állapotban van, és hogy talán már csak napok kérdése, hogy teljesen rendben legyen. Megetetem, gondosan elrejtve a vitaminokat a tálkájában, majd egy tál müzlivel leülök az asztalhoz, és gépiesen magamba kanalazom. Napok óta nem jártam kint huzamosabb ideig a friss levegőn, egyrészt azért, mert félek attól, hogy esetleg megállítanak, felismernek, tapintatlan dolgokat kérdeznek, vagy mondanak, másrészt pedig azért, mert nem is akarok kimenni. Mindig ráfogtam valamire, az utóbbi pár napban arra, hogy nem hagyhatom egyedül a cicámat, de most már változtatnom kell, és nekem is megpróbálni túltenni magam a történteken. Elhatározom, hogy délután a nyakamba akasztom a fényképezőgépem, és sétálok egyet a kedvenc helyeimen, hogy azt tegyem, amit Niall megjelenése előtt is mindig tettem, ihletet és inspirációt szerezzek a művészetemhez. Nem mondhatom neki azt, hogy lépjen túl rajtam, ha nekem se sikerül túllépni rajta, és elfogadni a sorsom.
Összerezzenek, amikor elkezd csörögni a telefonom, mert sosem csinálja ezt, engem sosem keres senki, nem is nagyon értem, hogy minek van. Elszorul a torkom és a gyomrom görcsbe rándul, mert azonnal a legrosszabbra gondolok.
- Szia, Zayn vagyok - hallom a megnyugtató hangot - csak szólni akartam, hogy Niall rendben van, alszik.
- Köszönöm - motyogom - sajnálom, hogy a barátnőd miattam hívott fel olyan korán, de nem tudtam, hogy mi mást csinálhatnék, Mirát nem akartam felverni.
- Semmi baj, ezért vannak a barátok - hallom a hangján, hogy mosolyog, majd mégis nagyot sóhajt. - Hazel, mi mindent megpróbálunk, hogy összeszedje magát, de Niall nagyon makacs, és hajlamos elzárkózni, nem lenne jobb, ha beszélnétek? Hogy lezárjátok ami köztetek van...
- Nem akarom még jobban felzaklatni - nyelek nagyot, de ez csak az egyik fele a dolognak, a másik az, hogy nem hiszem, hogy normálisan tudnánk beszélni, vagy tudnék mondani bármi mást azon kívűl, amit már elmondtam neki.
- Igaz - mormolja. - Te jól vagy?
- Nem, nem igazán, de ez rendben van - piszkálok egy kilógó cérnaszálat a nadrágomból. - Van egy macskám, megmentettem.
- Láttam - válaszolja mosolygósan, én pedig meg sem kérdezem, hogy hol látta, mert van egy tippem, és mostanában amúgy is mindenki tud rólam mindent. - Figyelj, mit szólnál hozzá, ha délután meglátogatnálak? Megvárom, hogy Niall felébredjen, és kijózanodjon, utána beszélgethetnénk egy kicsit, ha akarod, vagy ha nem, akkor hallgatok veled.
- Nem tudom - hajtom le a fejem.
- Kérdezhetek valamit?
Ez a mondat emlékeztet Niall mondanivalójára, és megint kellemetlenül szorul el a gyomrom.
- Persze.
- Ugye tudod, hogy nem minden férfi olyan, mint amelyik bántott téged, vannak egész rendesek is, mint mi, Niall főleg - magyarázza.
- Tudom - húzom fel a lábaim - átjöhetsz, ha szeretnél, de nem vagyok túl jó társaság.
- Biztos vagyok benne, hogy az vagy - válaszolja kedvesen. - Most leteszem, csinálok valamit enni ennek a kis hülyének.
- Köszönöm - motyogom, ő pedig szó nélkül leteszi.
Csak most akkor veszem észre, hogy remegnek a kezeim, amikor a telefont az asztalra csúsztatom. Sosem voltak túl közeli barátaim, elbeszélgettem lányokkal, az egyetemen talán van is egy társaság, aminek a tagja vagyok, vagy már csak voltam, de sosem beszéltem velük komoly dolgokról, ők pedig sosem kérdeztek. Furcsa érzés rájönni arra, hogy ha akarom, lehetnek közeli barátaim, hiszen Zayn, Gigi, Liam, és Mira is mellettem állnak egy kicsit, talán a többiek is, csak nem tudok róla, csupán a közelembe kellene engednem őket.

38.rész

Sziasztok!

Tudom, hogy egy ideje nem írtam nektek, és nem is válaszoltam a kommentekre, amire tulajdonképpen nem is nagyon tudok választ adni, hogy miért. Nem volt kedvem hozzá, sőt, az utóbbi időben az egész blogoláshoz nem volt kedvem, de igyekszek visszatérni magamhoz, illetve ehhez a szenvedélyemhez. Itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki töretlenül leírja a véleményét minden héten, sokkal többet jelent 1-1 vélemény, mint azt gondoljátok.

N.x

 

 Niall Horan

Szörnyű, hogy mivé vagyok képes válni Hazel nélkül.
A kanapén térek magamhoz, pont úgy, ahogy azon a reggelen, csorgó nyállal, tátott szájjal, csak ezúttal pihen mellettem négy üveg sör, az arcomat három napos borosta díszíti, és Mira épp becsörtet a konyhámba a gyerekeivel a karján, meg sem próbálva csendben lenni. Letesz valamit a pultra, bár el sem tudom képzelni, hogy hogyan hozta azt be a két gyerek mellett, na nem mintha túl sokat gondolkoznék rajta. Hunyorogva az órára pillantok, fél 12 van, én pedig itt fekszek a nappali közepén, mint valami utolsó, kivénhedt alkesz, szőrösen, és sör szagot árasztva, a betipegő keresztlányon pedig meg sem ismer, amikor meglát. Az arcáról lehervad a boldog mosoly és értetlen tekintettel néz, közben apró lépteket tesz hátrafelé, keresve a testvérét és az édesanyját. Megijesztem.
- Szia Nyuszi - szólalok meg elővéve a legkedvesebb, legbarátságosabb hangom - nincs semmi baj, én vagyok az.
Bár még mindig bizonytalan, a hangom meggyőzi annyira, hogy elinduljon felém. A kis rózsaszín szandálba bújtatott lábaival bátran csattog az irányomba, mígnem előkerül az édesanyja Noah kezét fogva, és most először olyat mond, amit sosem hittem volna, hogy egyszer kiejt a száján.
- Niall - vesz nagy levegőt - nem akarom, hogy megfogd a gyerekem, amíg el nem takarítod azt a szemétdombot magad körül, és meg nem fürdesz.
Tátva marad a szám, és szinte fizikailag érzem, hogy azt a kést, amit Hazel döfött belém, most a legjobb barátom kicsit mélyebbre nyomja, de jogos a kérése, és teljesen megértem.
- Menj oda anyuhoz, Picur - szerencsére Ari szófogadó kislány, amikor éppen olyan kedve van, úgyhogy gondolkodás nélkül megfordul, és elindul Mira felé, míg én összeszedem az üres üvegeket, és lehajtott fejjel elkullogok mellettük a konyhába, a szemeteshez. Próbálom a lehető leginkább elrejteni őket, majd visszamegyek a nappaliba és összegyűjtöm a többi szarságot is, azaz a 2 üres Pringleses dobozt, és annak a pizzának a széleit, amit vacsorára ettem.
Sajog a belsőm Mira mondatától, és hirtelen még koszosabbnak, igénytelenebbnek érzem magam, mint amilyen valójában vagyok, és még jobban szégyellem magam, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban eltüntetni mindent, hogy aztán én is eltűnhessek egy kis időre.
- Ni - szólít meg halkan, és óvatosan végigsimít a karomon - ne haragudj, nem akartalak bántani.
- Semmi baj - dünnyögöm lehajtott fejjel, és elhúzom a karom. - Megyek, lezuhanyzok.
- Oké - bólint aprót - hoztam neked ebédet, a kedvenced csináltam, és ha összekaptad magad nyugodtan játszhatsz az ikrekkel, Ari a kocsiban végig a nevedet mondogatta.
Tudom, hogy azért mondja ezt el, hogy felvidítson, és hogy kompenzálja a korábbi mondatát, de addig ez nem sokat segít a kedvemen, amíg az ölembe nem vehetem a kedvenc kissrácaimat, akik most épp a mocskos szőnyegen üldögélve nyomogatják a távirányítót.
- Köszi - biccentek aprót, és elkóválygok a lépcső irányába, de ismét megállít, ezúttal azzal, hogy szagom és az állapotom ellenére átöleli a nyakam, és szorosan hozzám simul. Nem vagyok önmagam, nagyon nem, mert mint egy megbántott, érzékeny kölyök, sírni kezdek a vállán.
- Nialler - suttogja megnyugtatóan kedves, és gyengéd hangon, miközben beletúr a hajamba és simogatni kezdi a tarkóm - össze kell szedned magad, nem csinálhatod ezt.
Szipogva bólintok, bár legszívesebben rácáfolnék a szavaira, mert hát ki mondja, hogy nem csinálhatom? Kit érdekel egyáltalán, hogy én mit csinálok?
Megpuszilom a puha haját, és lefejtem magamról a karjait, nem akarom, hogy sírni lásson, kinőttem már ebből a korból, és pont elég kellemetlenül érzem magam. Sosem tudtam kezelni a sírást semmilyen formában, de idővel megtanultam, hogy hogyan bánjak a síró, szomorú emberekkel, magammal viszont még mindig nem tudok mit kezdeni, utálom ezt az érzést, a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot.
Nem töltök el túl sok időt a fürdőszobában, csak megmosakszok, gyorsan megmosom a hajam, majd nem törődve azzal, hogy csúnyán összevagdosom az arcom a borotvával, leszedem a borostám, és bár ez a Niall kinézetre sokkal inkább hasonlít rám, mint a korábbi, még mindig nem én nézek vissza magamra. A szemeim fénytelenek és vörösek, duzzadtak, az arcom sápadt és beesett, a szám cserepes. Szörnyen nézek ki.
Tiszta ruhát veszek fel, csak a szobában jövök rá, hogy bár felhoztam a cuccaim a nappaliból, nem pakoltam ki, pedig a ruháimra ráférne egy mosás. Végül rövidnadrágban, és egy fekete pólóban, mezítláb ballagok le, a közeledő lépteimre Aria, mint egy szemfüles kiskutya felkapja a fejét, és ezúttal hallatja azt az ismerős, boldog kis sikkantást, mielőtt elindul felém.
- Szia kis hercegnőm! - kapom a karjaimba, és szorosan magamhoz ölelem, a testvére viszont már a lábamnál van, és kinyújtott karokkal kéri fel magát. Most már nehezek egy picit, vagy legalábbis nehezebbek, mint amire emlékszek, de ez csak jót jelent, egészségesek, gyönyörűek, és csodás kis manók, senki sem mondhatja, hogy nem szeretem őket teljes szívemből, úgy, mintha egy kicsit az enyémek is lennének.
Velük a karjaimban sétálok a konyhába, ahol az édesanyjuk épp habos, mosogatószeres kézzel súrol egy tányért, amire rászáradt a 2 nappal ezelőtti vacsorám maradéka.
- Nem kell ezt csinálnod, Mack - mellé sétálok, és leültetem a srácokat a pultra egymás mellé.
- Tudom - válaszolja tömören, és felemeli a fejét, hogy rámosolyogjon a kisfiára, aki suta mozdulattal megsimogatja az arcába hulló szőke hajzuhatagot. - Az asztalon van az ebéded, melegítsd meg egy kicsit, már kihűlhetett.
- Köszi - puszit nyomok az arcára, és igyekszek hálásnak tűnni. Az vagyok, örülök neki, hogy itt vannak, és hogy Mirának még mindig annyira fontos vagyok, hogy ha kell, csapot-papot otthagyva siessen a segítségemre, de az sem véletlen, hogy az utóbbi napokban így elzárkóztam. Egy kicsit egyedül akarok lenni, nyalogatni a sebeim, feldolgozni a történteket, és túljutni azon a ponton, hogy minden egyes pillanatban Hazel után akarok menni, és térden csúszva könyörögni neki, hogy jöjjön vissza hozzám. Leteszem az ikreket a padlóra, míg én lustán a mikróba helyezem Mira főztjét, majd leülök az asztalhoz, meghagyva nekik a lehetőséget, hogy ha akarnak, az ölembe ülhessenek, de ha nem, akkor játszhassanak, és járkáljanak.
A villámmal beletúrok a zöldséges rizsbe, megbököm a bepanírozott csirkeszárnyat, de hiába tudom, hogy Mack ezt direkt miattam csinálta, a legnagyobb szeretettel és odafigyeléssel, emellett pedig kevesen főznek számomra olyan jól, mint ő, nincs étvágyam.
- Csak egy kicsit egyél belőle - fordul felém a kezét törölgetve, miközben egy ideje már valami kis játékot szorongatok, amit Noah bízott a gondjaimra. - Légyszi!
Aprót bólintok, a világért sem mondanék nemet neki, és tulajdonképpen amint a számba tuszkolok egy falatot megjön az étvágyam, a gyomrom pedig hangos, szemrehányó korgással jelzi, hogy napok óta alig ettem valamit, és ha ettem is, az gyorséttermekből rendelt szemét volt. Nem győzöm a számba tuszkolni a falatokat, ezzel viszont nem oszlatom el a felhőket a szeme elől, sőt, csak még több lesz.
- Anya! - zökkent ki mindkettőnket Ari akaratos sikkantása, amivel felhívja magára az édesanyja figyelmét. Elbűvöl, hogy milyen okos, ügyes, és értelmes ő, és a testvére is. Mira mindkettőjüket az ölébe ülteti, és megható gyengédséggel simogatja a hátukat, miközben ők az asztalra hajolva piszkálgatják a játékaikat. Megint eszembe jut, hogy ha Hazelt választom, talán sosem lesz részem abban, amiben Liamnek van. Hazamegy este, vagy akármikor egy fárasztó nap után, és két ilyen édes kis teremtés várja, akik számára szinte megáll a Föld, amikor belép az ajtón, és semmi mással nem foglalkoznak többé rajta kívül addig a pillanatig, amíg el nem alszanak. Őt talán sosem láthatnám úgy, ahogy most Mirát, az apró hasonmásainkkal az ölében, apró, gondoskodó mozdulatokkal simogatva őket, miközben valami régi mesefilm dallamát dúdolgatja.
Elfordítom a fejem és helyette a tányéromba bámulok. Megértem Hazelt, nagyon is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian hiányzik, és vele akarok lenni, akkor is, ha reménytelen, hogy köztünk bármi legyen. A maga egyedi módján ő a lelki társam, a másik felem, aki nélkül a hétköznapjaim sivárak, és akkor is hiányosak, amikor mindent teljesnek kellene éreznem.
- Köszönöm - eresztem le a villát, és ráteszem a kis kerámia tálkára a fedelet, hogy a maradékot betegyem a hűtőbe. - Lehet még nálam több ilyen edényed is, összeszedem őket és holnap átviszem.
- Mi lenne, ha ma velünk vacsoráznál? - kérdezi hirtelen.
- Aranyos vagy, Mack, de jó nekem itthon.
- De én szeretném -  erősködik - és Liam is, meg a srácok, ugye?
A srácok azonban ügyet sem vetnek rá, Noah az aprócska mutatóujját az asztallapon húzogatja, Ari pedig egy plüss nyulat próbál a szájába gyűrni, amit észrevéve Mira gyorsan elhúz, és tipikus anyukaként végighúzza a tenyerét a lánya kinyújtott rózsaszín kis nyelvén, és az arcán.
- Majd legközelebb, oké?
- Jó! - pattan fel hirtelen, és a két gyerekkel a karjában megpróbál igazán haragosnak tűnni, valójában viszont olyan, mint egy kicsit ideges bébiszitter. - De ne hidd azt, hogy hagyni fogom, hogy ezt csináld magaddal! - hátat fordít nekem, és szőke haját maga után húzva elviharzik. Egyszerre szomorít el, mert nem akarom, hogy dühös legyen rám, és Hazelhöz hasonlóan magamra hagyjon, ugyanakkor fel is bosszant, mert nem akar megérteni.
- Te akartál bármit is csinálni, amikor szomorú voltál Liam miatt? - kérdezem csendben, de kicsit indulatosan.
- Nem - pördül meg, és a szemembe néz - nem, én feküdtem, bőgtem, és teljesen elment az eszem addig, amíg nem jött VALAKI, aki összeszedett, pedig nekem se volt hozzá semmi kedvem, Nialler! Nem fogom hagyni, hogy egy lány miatt valami olyasmin menj keresztül, amin én mentem, amikor bárkit megkaphatnál az összes ujjadra! - előjön belőle az a Mira, akit már olyan rég láttam, akaratos, hangos, határozott, és önfejű, én viszont szomorú vagyok, elkeseredett, fáradt, és ideges.
- Ezt most úgy mondod, mintha neked jó lett volna bárki is Liam helyett! - vágok vissza. - A különbség az, hogy én megpróbáltalak megérteni, Mackenzie, viszont te most nem igazán próbálkozol ezzel!
Látom rajta, hogy bántom, szorosan összezárja a száját, és közben megremeg az alsó ajka, a jobb karján viszont Ari sírva fakad, úgyhogy nem kontrázik rá a mondatomra, amit már most bánok, helyette ügyetlen mozdulattal kinyitja az ajtót, meglöki a csípőjével, és kiviharzik rajta, résnyire nyitva hagyva maga után, mert nem tudja becsukni.
Hallom a keresztlányom keserves sírását, és megszakad a szívem érte, de nem megyek utánuk, helyette egy helyben állva hallgatom, ahogy Mira halkan beszél hozzá, miközben mindkettőjüket belevarázsolja a teraszon álló babakocsiba, aztán hirtelen csend lesz.
Jobb híján az előszobában ledobott sportcipőmbe rúgok bele, a nagylábujjam meggyökken a cipő kemény talpa miatt, így a feszültségem egy igen szépen elüvöltött, válogatott káromkodásáradat során távozik belőlem, ami után szörnyű csend borul a házra.
Megbántottam, és elüldöztem azt a személyt, aki a legtöbbet jelenti számomra, és aki csak azért jött ide hozzám, hogy megpróbáljon összekaparni. A haragom azonnal elpárolog, helyette pánik szorítja össze a torkom, ha belegondolok abba, hogy Mira most szörnyen haragudhat rám, és bizonyára csalódott is bennem. Bár a szívem mélyén tudom, ahhoz ennél sokkal többet és csúnyábbat kellene mondanom és tennem, hogy Mirát egy életre magamra haragítsam, mégis attól rettegek, hogy ezt tettem, és ezek után nem láthatom majd többé sem az ikreket, sem őt. Utána akarok menni, még nem járhat messze, vagy ha már haza is ért, az sem több, mint 10 perc séta, mégsem mozdulok meg, helyette levágódok a kanapéra és elhajítok egy díszpárnát. Mindennél jobban visszavágyok most azokba az időkbe, amikor még nem dühöngtem nők miatt, sőt, egyáltalán semmi miatt nem dühöngtem, egyrészt mert nem volt időm rá, másrészt meg mert teljesen kiegyensúlyozott voltam a fiúk társaságában. Azt kívánom, bár újra az a 20-21 éves kölyök lehetnék, aki a végtelenségig szőkítette a haját, állandóan pörgött, és idegesített másokat. Annyi minden megváltozott azóta, és én ezeket a változásokat egyre kevésbé tudom értékelni, mert amíg a közelemben mindenki megállapodik, addig én megint itt vagyok egyedül, egy teljesen összetört lányba szerelmesen. Kezdem úgy érezni, hogy különösen vonzódok az olyan lányokhoz, akiknek valami gondja van, késztetést érzek arra, hogy segítsek, de most úgy érzem, hogy ebbe is belefáradtam, főként azért, mert magamon valamiért sosem tudok segíteni.
Ezer meg ezer gondolat fut át az agyamon, fel kellene hívnom Mirát, és bocsánatot kérni, azután felhívni Hazelt, és könyörögni, hogy ne csinálja ezt velem, emellett viszont a menedzsmenttel is beszélnem kellene, hogy tüntessenek el mindent rólunk, és küldjenek valakit, aki figyel Hazelre, bár erről már bizonyára gondoskodtak, mégsem csinálok semmit. Ki kellene mosnom a ruháim, összepakolni a konyhában, kivinni a szemetet, helyette viszont mint egy zsák, eldőlök a kanapén, és bekapcsolom a tv-t, mert az önsajnáltatás egyszerűbb, mint ezek közül bármi, és amúgy sincs kedvem semmihez.

Lustán kapcsolgatom a tv-t, azonban most a kedvenc vicces sorozataim sem tudnak jobb kedvre deríteni. Amikor az asztal közepére dobott telefonom megcsörren egy pillanatra magával ragad a remény, hogy talán Hazel az, de nem, csak Liam, és valószínűleg azért hív, hogy letoljon, amiért felzaklattam Mirát.
- Csá, haver! - szól bele jókedvűen, míg én válaszul csak mormolok valamit, ami hasonlít a köszönéshez. - Nincs kedved bejönni a városba és együtt kajálni velem? Most jövök a kiadótól, néhány dolgot át kellene beszélnünk az albummal kapcsolatban, és kiválasztani pár képet a turnéhoz.
- Eltaláltad - vágom rá kissé cinikusan. - A többiek még mindig nincsenek itthon, Liam, nélkülük mit akarsz megbeszélni?
- Ami azt illeti, 2 óra múlva száll le a gépük, kimehetnénk eléjük.
- Most kihagyom, vidd el magaddal Mirát - arra készülök, hogy letegyem, őt azonban nem ilyen könnyű lerázni, ahogy a feleségét sem.
- Tudod, Niall, én teljesen megértem, hogy szomorú vagy.
- Nem vagyok...
- De mi csak segíteni akarunk neked, akár elhiszed, akár nem, és még ha ez nem is sikerül, legalább próbálj meg úgy tenni, mintha értékelnéd a próbálkozásunkat, és ne taposs bele a feleségem lelkébe - mondja kedvesen, de az utolsó néhány mondatnál a hangjába szemrehányás vegyül.
Szóval itt tartunk.
- Nem akartam - sóhajtok nagyot, és megdörzsölöm az arcom - csak kiszaladt a számon, nem gondoltam komolyan.
- Tudom, ahogy azt is, hogy Mira egy kicsit túl rámenős, de csak azért csinálja, mert utálja, hogy nem tud máshogy segíteni - magyarázkodik, nem mintha rászorulnék, mert pontosan tudom, hogy milyen a legjobb barátom.
- Bocsánatot fogok kérni tőle - ígérem.
- Oké - sóhajt - és csak hogy tudd, mindannyian örülnénk, ha nálunk vacsoráznál valamikor, amikor kedved van hozzá. Kicsit mindig szétszórtak vagyunk, és egy ilyen procedúra után úszik a ház a kajától, de szívesen látunk bármikor, és még mindig akkor jössz át amikor csak akarsz.
- Kösz, Payno - krákogom rekedten.
Miután letesszük se csinálok semmit, amit értelmesnek lehetne nevezni, csak kikapcsolom a tv-t és árfordulok a másik oldalamra, megpróbálva tudomást sem venni a szememből útnak induló könnycseppekről. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy mindkettőnknek jobb lesz így, én majd összeszedek valakit, akit kedvelni fogok annyira, hogy feleségül vegyem, ő pedig élheti tovább a nyugodt kis életét nélkülem, de igazság szerint egyik ilyen mesét se hiszem el, mert talán egy kis idő elteltével mindketten jobban fogjuk érezni magunkat, de nem felejtjük el egymást, mindig ott lesz az az űr, amit rajta kívül számomra senki nem tudott betölteni. 

Hazel Clark

Összeugrik a gyomrom, amikor halkan kopognak a bejárati ajtón. 

Reggel 5 óta a szobám padlóján ülök, és az ujjaimmal egy olcsó vászonra pingálom az elém táruló látványt. Megint nem tudtam aludni, megint a saját, pokolian hangos, őrjöngő sikoltozásomra ébredtem, miközben úsztam a saját izzadtságomban, és mivel Niall már nincs mellettem, nem tudtam máshová, másmihez menekülni, csak a művészethez.
Most, ahogy festéktől maszatos kézzel, az összekent ruháimban csörtetek az ajtó felé újra erőt vesz rajtam a szomorúság, és a bennem tátongó hiány érzése, mert tudom, hogy nem ő van az ajtó másik oldalán, a kérdés csak az, hogy akkor mégis ki?
- Szia! - meglepetten, elkerekedett szemekkel nézek szembe az előttem álló fiúval, aki egyszerre néz rám kíváncsian, óvatosan, és egyre inkább sajnálkozóan. Szánalmasan nézhetek ki a kócos hajammal, karikás, kisírt szememmel, talpig maszatosan. - Bejöhetek?
Egymáshoz préselt ajkakkal aprót bólintok, szélesre tárom az ajtót és arrébb lépek, hogy beengedjem. Nem kell megkérdeznem, hogy mit keres itt, mit szeretne tőlem, úgyis tudom, hogy Niall miatt van itt, amiatt, ahogy elbántam vele.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? - kérdezem halkan, bár reménykedek benne, hogy nemet mond, mert nem hiszem, hogy bármivel is megkínálhatnám egy pohár csapvízen kívül.
- Nem, köszi, csak beugrottam egy kicsit - mosolyog rám óvatosan. - Tudni szerettem volna, hogy minden rendben van-e veled.
- Többé-kevésbé - vonom meg a vállam, és leülök a kanapéra. Az agyam azon jár, hogy miután elment vízzel kell majd hígítanom a kinyomott festékeimet, mert megszáradnak.
- Borzasztóan sajnálom, ami veled történt - foglal helyet mellettem, bár tisztességes távolságban tőlem - és rettentően felnézek rád azért, ahogy viseled.
- Nincs miért felnézni rám - motyogom - csak valamennyire megtanultam együtt élni vele.
- Mi semmit nem vettünk észre - vakargatja meg a karját. - Nézd, Hazel, tudom, hogy nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy faggatózzak, magyarázatot kérjek tőled bármire is, vagy megpróbáljam megváltoztatni a döntésed, de nem lennék jó barát, ha nem próbálnám meg azok után, amit Niall tett az évek alatt értem és a családomért. Borzasztóan ki van borulva, és nem hiszem, hogy akar bármi mást is rajtad kívül, szóval gondold át, hogy jó döntést hoztál-e, mert Niall így nem boldog.
- Velem se lenne az - a szemembe könnyek gyűlnek, sokadjára az utóbbi napokban, és most már képtelen vagyok megakadályozni a kicsordulásukat.
- Szerintem az lenne - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja a hajam, valahogy pontosan olyan mozdulattal, mint ahogy a gyerekeit - az volt.
- Mert akkor még nem tudta, amit most már igen - dörgölöm meg az arcom, melynek következtében szürke és kék festék kenődik a bőrömre. - Mindenki tud mindent, ugye? Megint rajtam csámcsognak.
- Hazel, a világ egy nagyon csúnya hely tud lenni, de még csúnyább lenne, ha az olyan lányok, mint te, örökre egyedül maradnának. Niall szeret téged, és így, hogy tudja mi történt veled sem akar mással lenni rajtad kívül, még akkor sem, ha nem lehetnek gyerekeitek. Neki nem ez a legfontosabb, hanem az, ami ott bent van - a mutatóujjával a mellkasom felé bök, és elmosolyodik. - Te.

Nem fogom megváltoztatni a döntésem, de azért bólintok, hogy legalább úgy érezze, tett valamit a barátjáért. Nem az ő hibája, hogy így döntöttem, és nem is azért nem fogok visszamenni hozzá, mert ő képtelen elintézni, egyszerűen nem tartom helyesnek, hogy elvegyem az apaság élményeit egy olyan férfitól, akibe bele van táplálva a gondolkodás, figyelem, és a családcentrikusság.
Egy ideig csendben üldögélünk, nem kérdez a múltamról, és Niallről sem beszél többet, helyette a művészetemről érdeklődik, megnézi a rajzaim, a folyamatban lévő festményem, és a fotóim Syndeyről. Nem szeretem, ha bárki is piszkálja a fényképezőgépem, de most nem nyúlok hozzá, és veszem el tőle, hogy én magam lapozzak és nyomkodjam, mert tele van Niallről készült képekkel, amiket nem akarok látni.
- Nem garantálom, hogy Mira nem fog a nyakadra járni - mosolyodik el lágyan, amikor már ismét a bejárati ajtó másik felén áll - de akárhogy is döntesz, tiszteletben tartjuk, és ránk mindig számíthatsz, ha szükséged van valamire.
- Köszönöm - nyelek nagyot - Mira nagyon szerencsés.
- Te is az vagy - komolyodik el. - Légy jó, Hazel!
Váratlanul ér, hogy átölel, a mellkasára húz és a kezét a hátamra simítja, ha akarnék bármikor elhúzódhatnék, de nem tudom, hogy akarok-e. Halkan szipogok, amikor elenged, mert ezzel a jósággal és megértéssel csak még jobban fájdítja a szívem, hiszen eszembe juttatja, hogy közéjük tartozhatnék, lehetnék a gyerekei keresztanyja, ahogy Niall mondogatta néha, de az nem lenne helyes, akárki akármit is mond, úgyhogy visszamegyek a lakásomba, hogy elzárkózzak a világtól és belemeneküljek abba, ami mindig is menekvést nyújtott nekem; a kreativitásba.

37.rész

  Niall Horan

Tátott szájjal, elgémberedett tagokkal alszok a kanapén, a nyakam kellemetlenül gyökken egyet, amikor felkapom a fejem a hangos dübbenésre, és a padlóra hulló kulcscsomó hangjára. Zavartan nézek körbe, a gitárom és a papírjaim az asztalon hevernek, ahogy éjjel hagytam őket, emlékszem arra, hogy megjelent Hazel, leült az ölembe, és így aludtunk el, ő viszont most nincs itt, helyette az ajtó előtt áll összeszorított fogakkal, felöltözve, a zajforrást szorongatva a kezében. Reggelente sokáig vagyok kómás, sokszor nem értem meg elsőre, sőt még másodjára sem, amit mondanak nekem, most azonban azonnal levágom, hogy mit csinál a barátnőm. Arra készül, hogy elhagyjon.
- Haze? - egyenesen a szemébe nézek abban a reményben, hogy nincs igazam, és csak sétálni akart elmenni, vagy a boltba, hogy reggelit készítsen nekem, de a táskája a vállán van, a bőröndje pedig eldőlve hever a lábánál, és rendellenes módon fityeg az egyik lába. - Hová mész? 

- Haza - válaszolja alig hallhatóan, engem pedig hirtelen elönt a pulykaméreg, mert nem érti, amit én igen, hogy mi ketten akárhová megyünk, sehol sem leszünk otthon egymás nélkül.
- Foglalj helyet - talán kicsit túl cinikusan, túl sértetten mondom ezt, de nem tudom visszaszívni. Fáradt vagyok, és feszült, nem szeretek arra ébredni egy lelkileg ennyire megterhelő éjszaka után, hogy a csajom képes lenne szó nélkül lelépni.
- Tudod hogy értettem, Niall.
- Nem - vágom rá - nem tudom, mert itthon vagy, ITT, vagy itthon, mellettem!
- Kérlek szépen, ne kiabálj - eddig a pillanatig nem jövök rá arra, hogy felemeltem a hangom, csak akkor, amikor a tágra nyílt barna szemeibe nézek, és látom benne megcsillanni a rémületet. Miattam, mert fél tőlem. Fél.
- Sajnálom, nem akartam, csak... csak szörnyen fáradt vagyok, Haze, te meg itt állsz a cuccaiddal. Mit akarsz csinálni?
- Elmenni - suttogja.
- Akkor miért nem szóltál nekem? És mégis hogyan akarsz hazajutni innen? Gyalog?
- Nem tudom - szorítja össze az ajkait - csak elakartam menni, anélkül, hogy még jobban bántanálak.
Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel kínomban, mert fájdítóan nevetséges, hogy alig 48 órával ezelőtt még minden rendben volt, most pedig az életem kezd eleven pokollá válni. 
- Bántani? Hazel, te nem bántasz engem.
Visszahátrálok a kanapéhoz, a fejem nehéz, és fáj, a nyakam merev, nem akarok semmi mást, csak azt, hogy vele együtt bemehessek a szobámba, és átaludjam ezt a napot. Hallom, ahogy leteszi a táskáját, és kibújik a már felvett cipőjéből, a mellkasomat elönti a remény, hogy talán mégsem megy el. Letelepedik mellém, végigsimít a már túl hosszú, borzas, bebarnult hajamon, és megfogja a kezem.
- Niall, te vagy a legkülönlegesebb, és a legjobb ember, akivel valaha találkoztam - ekkor már tudom, hogy nem arra készül, hogy helyet verekedjen magának az ölemben, és hozzám bújjon, ahogy éjjel tette, hanem arra, hogy kidobjon - nem volt fair, amit veled csináltam, el kellett volna mondanom az igazat már akkor, amikor először megpróbáltál megcsókolni, de nem voltam elég bátor hozzá. Sosem hittem volna, hogy egyszer képes leszek így érezni valaki iránt, és hogy egyszer majd olyan leszek, mint azok a lányok, akik egy lépést sem tudnak tenni a barátjuk nélkül - elcsuklik a hangja, nekem pedig megszakad a szívem, érzem, ahogy kettéreped, és minden szava miatt egyre apróbb darabokra törik - de nem lehetek önző. Én nem tudom megadni neked, amit megérdemelsz.
- De igen! - vágom rá. - Haze, minden egyes nappal egyre közelebb kerültünk hozzá, mielőtt ez a szar elkezdődött! Én tudok várni, ha kell hónapokig, évekig, engem ez nem érdekel, Hazel!
- De egyszer gyerekeket akarsz majd - nyel nagyot - te már most gyerekeket akarsz, Niall, és én ezt nem tudom megadni neked, mert sosem lehet kisbabám.
Minden levegő kifogy a tüdőmből, és fájdalom nyilall az oldalamba, egy képzeletbeli kés vágódik a gyomromba, és azt a sors röhögve forgatja meg bennem. Mióta megszülettek az ikrek, és látom minden pillanatát annak, hogy felnőnek semmi mást nem akarok, csak hogy egy napon a saját porontyaim felcseperedését nézzem végig, és támogassam.
- Fogadhatunk örökbe! - kapom fel a fejem. - Fogadhatunk fel béranyát, próbálkozhatunk mesterségesen! Annyi más lehetőség van, Haze!
Amikor megrázza a fejét hallom, ahogy felszipog, és egy apró könnycsepp fut végig az arcán.
- De te nem ezt akarod, és nem is ezt érdemled.
- Én téged akarlak! - hadakozok. - Kérlek, Hazel, ne csináld ezt velem!
- Sajnálom - törli meg az arcát - kérlek, ne haragudj rám, amiért belekevertelek az életembe. Sosem szabadott volna...
- Miért mondasz ilyeneket? Miről beszélsz, Hazel? Még soha, egyetlen nő sem tudott olyan boldoggá tenni engem, mint te! Nem akarok mással lenni, nem tudok!
- Csak most gondolod így - kecses kis ujjaival megsimogatja a remegő kezeim, a hangja meglepően, és fájdalmasan nyugodt - lesz majd valaki, aki mellett sokkal boldogabb leszel, Niall, sorban állnak előtted a nők.
- De nekem nem kell más! - olyan vagyok, mint egy gyerek, akinek semmi nem jó, csak az az egy dolog, amit először kinézett magának, ő pedig olyan lesz, mint egy szigorú anya, mert nem kezd el velem vitatkozni, és nem is beszél hozzám tovább kedvesen, hogy meggyőzzön az igazáról, egyszerűen feláll, én meg tudom, hogy veszítettem.
Utána akarok rohanni, rátapadni, könyörögni, hogy ne csinálja ezt velem, de nem tehetem, nem, mert azzal halálra rémíteném, és én nem leszek többé az oka Hazel félelmeinek.
- Hazaviszlek - lépdelek utána erőtlenül, amikor az ajtóhoz megy, hogy felszedje a cuccait, és kilépjen az életemből.
- Köszönöm - mondja csendesen, lehajtott fejjel.
Felveszek egy cipőt, de mással nem törődök, régi melegítőben és egy kinyúlt pólóban veszem ki a kezéből a cuccokat, és az autóm kulcsaival a zsebemben csoszogok utána. Amint visszajövök ide, és igazán rádöbbenek arra, hogy mi történt, és hogy megint egyedül maradtam, a kegyetlen fájdalom úrrá fog lenni rajtam, már most érzem, hogy belülről feszít, viszont még tartom magam előtte.
- Keresek majd egy másik albérletet - szólal meg csendesen, miután egy ideje már úton vagyunk a belváros felé.
- Nem kell elköltöznöd - válaszolok anélkül, hogy rápillantanék - senki sem haragszik rád, ott maradhatsz ameddig csak akarsz, Louis kedvel téged, megengedi, és én sem foglak zaklatni. Felfogtam amit mondtál.
- Nem akarom, hogy haragudj rám - lehúzódok a nyavalyás kocsimmal az út szélére, és meredten bámulok magam elé. Ki fog szállni, és nem fog többé visszajönni. - Miattad csinálom, Niall.
- Akkor miattam ne szállj ki, hanem gyere haza velem.
- Vigyázz magadra! - motyogja rekedten, és az arcomhoz hajol, hogy búcsúzóul adjon egy puszit, de elfordítom a fejem. Nem kényszerítem, még csak hozzá sem érek, de nem válik el, helyette remegve kifújja a levegőt, és megcsókol, hogy azután szó nélkül fogja magát, és kiugorjon a kocsimból. Meg sem mozdulok, csak a gombbal kinyitom a csomagtartót, és a visszapillantóból nézem őt, ahogy kikapja a cuccait, majd berohan az épületbe, azután indítok, és egyenesen Miráékhoz hajtok. Nem kellene odamennem, hiszen ők egy család, aminek én nem vagyok a tagja, de nem tudom, hogy mi mást csinálhatnék, vagy hova mehetnék, kihez. Beengedem magam az udvarukba, leállítom a kocsit, és kócos hajjal, nyúzottan, pizsamában a bejárati ajtajukhoz vánszorgok. Nevetés szűrődik ki, boldog kutyaugatás, és babás sikongatások, nekem pedig a gyomromtól indulva megremeg az egész testem, és elgondolkodok azon, hogy visszafordulok, de annak a gondolata, ami otthon vár rám, halálra rémít, úgyhogy halkan bekopogok.
- Megyek! - kiáltja Liam valahonnan bentről, majd kitárul előttem az ajtó, és szembetalálom magam a nyálas kölesgolyó által tarkított pólójával. Nem is tudom, hogy mi történik, az egyik pillanatban még őt bámulom üres tekintettel, érzelmek nélkül, és a pólóján a félig megemésztett rágcsálnivalók mellett felfedezek egy kis házi gyümölcsjoghurtot, a következőben pedig bőgni kezdek, hangosan és szánalmasan.
- Niall! - hallom, ahogy egy szék lábai csikorogva végigszántják a konyhakövet, majd Mira a mellkasomhoz csapódik, szorosan átölel és a vállához szorítja a fejem, míg én levegőért kapkodva, patakzó könnyekkel ölelem magamhoz. Eszembe jutnak azok a napok, amikor én tartottam őt így a karjaimban, sőt, én tartottam őt a földön, és tudom, vagy inkább érzem, hogy most ez megfordul, és ha ő nincs, bekattanok.
Behúznak a lakásba, és lenyomnak a kanapéra, hallom mindkettőjük hangját, és az ikreket, de fel nem fogom amit mondanak, csak belekapaszkodok a ruhájában, és úgy bőgök, ahogy korábban sosem. A kezembe kerül egy pohár víz, és Mira keze furcsán hideg, amikor megsimogatja az arcomat, rákényszerítenek arra, hogy igyak, ami után elhallgatok, és csak a csuklás ránt össze minden második pillanatban.
-  Mégis mi a pokol történt, haver? - töri meg a hirtelen beállt csendet Liam, miközben felkapja a lábába kapaszkodó, nagy szemekkel figyelő lányát.
Mira szinte az ölembe mászva, remegve szorít magához, miközben a torkom összeszorul, és hangtalanul patakzanak a könnyek a szememből.
- Elhagyott - suttogom, és lehajtom a fejem, hogy megsimogassam a fejét búsan az ölembe hajtó kutyát, aki mögött ott áll Noah, és értetlenül jártatja a tekintetét köztem és az édesanyja között. Szégyellem magam, nem kellett volna idejönnöm, megzavarni a nyugalmukat, tönkretenni a reggelüket, és hagyni, hogy így lássanak.
- Mivan?! - értetlenkedik Liam, én meg csak szipogva megvonom a vállam, és aprót bólintok. Érzékelem, hogy Mirának ki-kihagy a légzése, majd a karjait szorosabban fonja a nyakam köré, és az arcát az enyémhez szorítja. Nem mond semmit, mert erre nem lehet mit mondani, az egészre nincsenek szavak.
- Sajnálom, hogy idejöttem, csak nem akartam hazamenni - megpróbálom lefeszegetni magamról a legjobb barátom karjait, de nem enged, és Liam is haragosan pillant rám.
- Maradj itt - dünnyögi Mira, és lopva eldörgöl egy csepp nedvességet a szeméből - néhány napig, amíg jobban nem leszel.
- Jól vagyok, Mack.
- Nem vagy - Liam leteszi a kislányt, aki apró, kurta lábaival megindul felém, és megállva előttem kinyújtja az apró kis kezét.
- Ni - mondja elhúzottan, a maga csilingelő, édes kis hangján, és aggódó tekintettel, ügyetlenül megsimogatja az arcom ott, ahol eléri.
Az ölembe húzom, a fejét a mellkasomra a hajtja, a következő pillanatban pedig már a testvére is ott áll előttem az apró kezeit felém nyújtva. Minden egyes alkalommal elbűvöl, és egy kicsit elérzékenyít ez a fajta gyermeki jóság, de most különösen. Eszembe jut Hazel vallomása, arról, hogy sosem lehet gyereke. Lényegében már ezzel összetörte a szívem, és az olyan egyszerű, hétköznapi álmaim, mint hogy egyszer apa legyek, a mi gyerekünk apukája, akinek a fejlődését a legelső pillanattól kezdve figyelhetem és óvhatom. Megértem az érveit, és tudom, hogy valóban jót akar nekem, de jelen pillanatban másra sem vágyom, csak rá, és egy isteni csodára. Nem is tudom, hogy ez megváltozik-e valaha.
- Maradj itt, jó? - észre sem veszem, hogy megint szipogok, és forró könnycseppek csordogálnak a szememből, csak akkor, amikor gyengéden, mint ahogy egy anya teszi megsimogatja a fejem. - Hozok neked teát, és reggelit, utána beszélgetünk, oké?
Biccentek a fejemmel, majd ügyetlenül megtörlöm az arcom a kezemmel, és puszit nyomok az ikrek feje búbjára, míg Liam leül mellém, oda, ahol néhány másodperccel ezelőtt még a felesége ült.
- Mi lenne, ha összehívnánk a srácokat, és söröznénk valahol egyet este? Kellene beszélgetnünk a turnéról, meg néhány dologról. Tudod, hogy James meghívott a műsorába? Ezúttal valami dinka táncolós cuccot talált ki.
- Zayn Gigivel van New Yorkban, Lou meg Freddie-vel LA-ben - válaszolok szokatlanul halkan, de azért ügyetlen, kissé remegős mosolyra húzom a szám, amikor Ari felemeli a fejét, és átható tekintettel vizsgál egy ideig. - Minden oké, tesó, gyorsan összeszedem magam.
- Még sosem sírtál egy csaj miatt - tördeli a kezeit - vagy ha igen, nem így. Mi történt ilyen hirtelen? Tegnap nem tűnt ennyire gáznak a helyzet, mármint... Ami vele történt elmondhatatlanul borzalmas, és kiakasztó, de elfogadtad volna, nem? Ő meg veled volt már egy ideje, sosem történt semmi köztetek?
- De - az ikrek fészkelődni kezdenek az ölemben, úgyhogy leeresztem őket a padlóra, és rajtuk tartom a tekintetem, miközben ügyesen lépkednek, csak hogy ne kelljen máshová néznem. - Emlékszel, hogy elájult, amikor megpróbáltam megcsókolni? Nem nagyon értettem, és miután jobban alakultak a dolgaink el is felejtettem, Sydneyben a szállodában viszont teljesen kiakadt, amiért egy szobában kellett volna aludnia velem, ezért költöztem át egy időre Louishoz. Kiderült, hogy rémálmai vannak, az első éjszaka olyan szörnyű volt, hogy sikoltozva ugrott ki az ágyból, nyitva volt a szeme, de nem önmaga volt, utána meg csak sírt, szörnyen - az emlék összeszorítja a torkom, és emlékeztet a tegnap éjjelre. - Azután a buli után, amikor az az alak rámászott lementünk a szálloda uszodájába, és egy egészen picit elfajultak köztünk a dolgok, aztán amikor felmentünk egyszer csak megdermedt, nézett rám a nagy szemeivel, közben remegett, nagyon gyorsan, szuszogva vett levegőt, azt nyöszörögte, hogy hagyjam abba, és ne bántsam, de nem is csináltam semmit. Később, a tengerparton minden elmúlt, az álmok, ezek a fura reakciók, csak mintha a sors nem akarta volna, hogy együtt legyünk, mert mindig történt valami - fájdalmas, gúnyos mosolyra húzzák a számat az emlékek, az alsó ajkam pedig remegni kezd. Végtelenül szeretem Hazelt, de most már megrémít a gondolat, és felfordul a gyomrom, ha a vele való együttlétre gondolok, nem azért, mert bármi baj lenne vele, hanem mert félek, hogy még nagyobb károkat okoznék benne, mint a már meglévők.
- Tegnap miután elmondta minden mintha megvilágosodott volna - nyelek szinte fájdalmasan nagyot - ma reggel pedig mire magamhoz tértem az ajtóban állt a cuccaival, és arra készült, hogy szó nélkül elmenjen. Nem hagytam, nem hagyhattam, te sem hagynád! - érvelek hangosan, önmagam megnyugtatására, hogy nem tettem semmi rosszat azzal, hogy tudni akartam a miérteket.
- Nem - veregeti meg a vállam megerősítésképp - dehogy hagynám.
- Elmondta, hogy... hogy nem lehet sosem kisbabája - hirtelen az egész testem, minden porcikám remegni kezd az elkeseredettségtől és a dühtől, mert ez annak a következménye, sok más maradandó sérülés mellett ezt is az a mocsok hagyta maga után - és hogy azért teszi, mert tudja, hogy én mennyire szeretnék családot, és nem akar ebben akadályozni, de ez csak kifogás.

- Én nem vennék mérget rá - motyogja Liam, és óvatosan felpillant. Mira egy fém tálcát szorongatva áll a konyha és a nappali között, és tágra nyílt szemekkel, nyugtalanul jártatja a tekintetét köztünk. Lehajtom a fejem és erőteljesen az alsó ajkamba harapok, lehetne annyi eszem, hogy erről nem beszélek itt, mert bár nem szokta szóba hozni, mindannyian tudjuk, hogy hosszú időn keresztül ő is azt képzelte, hogy a teste nem alkalmas a terhességre. A világ legnagyobb idiótája vagyok, amiért idejöttem, és erről beszélek.

- Tessék - dugja az orrom alá, az ölembe a tálcát, amin meleg francia pirítós és omlett gőzölög egy bögrével a kedvenc citromos-gyömbéres teámból - csak vigyázz, nehogy belekapjanak a manók. 

Aprót bólintok, és vetek egy pillantást a szőnyeg közepén üldögélő gyerekekre, akik szokatlanul csendben elfoglalják magukat, Arthur pedig óvó pillantással őrzi őket. 

- Köszönöm - köszörülöm meg a torkom, és megszorítom a kezét, amikor letelepedik közém és Liam közé - hallottad amit mondtam, ugye? 

- Igen - lehajtja a fejét, és akaratlanul is Liam felé tolódik, szorosan hozzábújva az oldalához - és megértem őt, Nialler.

- Nem arról van szó, hogy én nem értem meg! - háborodok fel, és kissé dühösen a villámra döfködök pár darab tojást, de Mira csírájában elfojtja a bennem tomboló érzelmeket.

- Niall, nekünk fogalmunk sincs róla, hogy mit érezhet Hazel minden pillanatban - vág a szavamba - szörnyű, ami vele történt, ezt mi is tudjuk, de nem te, vagy én birkózok meg minden nap azzal, amit érez viszont azt én is tudom, hogy annál semmi sem rosszabb, amikor azt mondják egy nőnek, hogy nem lehet gyereke - meglep a higgadtsága, és az, hogy hogyan tud beszélni erről. - Egyszerűen nem érzed magad többé nőnek, mindig benned lesz, hogy alkalmatlan vagy arra a célra, amiért teremtettek, és ez leírhatatlanul borzalmas. Megértem, hogy szeretne megkímélni ettől, főleg téged.

Hallgatok, egyrészt, mert nem igazán tudok mit válaszolni, másrészt meg mert nem is akarok, úgyhogy szótlanul lapátolom magamba a főztjét, és fel sem pillantok. 

- Lehet örökbe fogadni - jegyzem meg halkan - annyi más lehetőség van.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nem túl szimpatikus módszer az, hogy egy másik nő hordja ki a gyerekemet - összeszorított szájjal aprót bólintok, amikor Liam kimondja ezt. Nem szimpatikus, a legkevésbé sem, de rengeteg ilyen család lehet világon, akik boldogan élnek együtt. Végső kétségbeesésében már bárki képes bármire, és én soha nem mondtam egy szóval sem, hogy nem lennék képes végigjárni az összes lehetőséget, pláne egy olyan nőért, mint Haze.

- Adj neki egy kis időt, Niall - simogatja meg a karom Mackenzie - ti ketten túlságosan szeretitek egymást ahhoz, hogy ilyen könnyen, és ennyivel véget érjen a kapcsolatotok.

Kísértetiesen emlékeztet ez a mondat valamire, amit évekkel ezelőtt én mondtam neki, akkor nekem igazam lett, és talán most így lesz.

Hazel Clark

Életem legnehezebb döntését hozom meg, amikor remegve kiszállok az autójából, és becsapom magam után az ajtót. A szám bizsereg, a szememet pedig fullasztó könnyek égetik, de még meg kell szereznem a cuccaim, mert mindenem azokban a táskákban van. 

Az utolsó pillanatig tartom magam, egészen addig, amíg be nem szállok a liftbe, ott azonban összeszorul a mellkasom, és kirobban belőlem a zokogás. Végig imádkozom azért, hogy ne találkozzak össze senkivel a folyosón, a liftet pedig még annyira se állítsák le, mert nincs kedvem még másodpercekig sem összezárva lenni egy ilyen apró helyen valakivel, aki nem Niall. 

Az arca, és a könyörgése örökre beleégett az emlékezetembe, csakúgy, mint a többi rossz emlékem. Sosem akartam őt bántani, mégis szörnyű fájdalmat okoztam neki, pedig csak a legjobbat akarom számára, hogy legyen egy nő az életében, akinek nem csak problémái vannak, akit büszkén felvállalhat, és aki képes megadni neki mindent, ez a nő pedig nem én vagyok.

Nem tudom, hogy hogyan, de bejutok a lakásba, a tüdőm minden egyes lélegzetvételnél kegyetlenül lángol, a szememből pedig megállíthatatlanul folynak a könnyek. Ha nem muszáj, nem sírok, sőt, tulajdonképpen akkor sem sírok, ha muszáj, most viszont nem tudok, és nem is akarok ellenállni neki.

Tudom, hogy Niall már nincs itt, mert nem érzem a jelenlétét, de ettől függetlenül az ablakhoz rohanok és elhúzom a függönyt, hátha még mindig ott áll a kocsija az út szélén, és nem késő leszaladnom, hogy mindent visszaszívjak, ennél önzőbbet viszont nem is tehetnék. Meghoztam a döntésem, nem az számít, hogy mit akarok, és nem is az, hogy ő mit akar, hanem, hogy mit érdemel, és ez egy jobb valaki, mint amilyen én vagyok. 

Felmegyek a lépcsőn a galériára, ahol a szobám van, ami ismét olyan személytelennek tűnik, mint amikor először jártam itt, pedig néhány cuccom ugyanúgy hever, ahogy az utazásunk előtt, mindössze az a baj a hellyel, hogy nincs itt Niall, és ez nem Sydney, hanem London.

Lefekszek az ágyra, és olyan kicsire húzom össze magam amennyire csak lehet, és életemben először az alvásba menekülök, mert az álmaimat talán képes vagyok jobban viselni, mint a Niall nélküli valóságot.