8.rész

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, perceken belül megválaszolom az összeset.
A jövőheti rész felkerülésének időpontja egyelőre még bizonytalan, nem biztos, hogy rögtön éjfél után fent lesz, annak ellenére, hogy már most készen van, mert nyaralni leszek egy barátnőmnél, csütörtökön pedig fesztiválozunk, és előfordulhat, hogy korán lefekszünk aludni, hogy legyen elég energiánk másnapra, ébredés után viszont az első dolgom lesz feltölteni a részt, ha ez nem történik meg az éjszaka folyamán.

N. x

2 hét telik el, 2 végtelenül hosszú, reménytelen várakozásokkal teli hét, mely során nem tudtam megállni, hogy néha betérjek a Starbucksba, direkt azokon a napokon, amikor Hazel bent lehetett volna, de egyszer sem volt, és hiába vezettem el szándékosan azelőtt a ház előtt ahol lakik, vagy talán már csak lakott. Több, mint 14 napot töltöttem el úgy, hogy azt vártam, mikor rezzen meg a telefonom, és amikor felveszem az ismeretlen hívót, a vonal végén meghallom azt a hangot, amit mindennél jobban hallani szeretnék, de ez nem történt meg. Valamiért azonban nem hagy nyugodni ez az egész, nem tudom csak úgy lezárni magamban és bevágni a sarokba a vele való rövid ismeretségem, és ez idegesít.

A kulcsaimmal zörögve nyitom ki az ajtót, lekapom a fejemről a sapkám és végigszántok az izzadtságtól nedves hajamon, közben már a pólóm alját húzom felfelé, és kigombolom a nadrágom, hogy kibújjak az átnedvesedett golfcuccomból. Ki gondolná, hogy a golf ennyire izzasztó tud lenni? De 29 °C-os londoni hőségben igenis az, úgyhogy szükségem van a klímára, és egy zuhanyra.

Ledobom a cuccaim a kanapéra és egyenesen a fürdőszoba felé igyekszem, mire odaérek az egyetlen dolgom kibújni az alsómból, és bedobni a ruháim a mosnivalók közé. Teljesen logikus, hogy a telefonom akkor kezd vad zenélésbe, amikor a sampontól habos hajamat dörzsölöm, és a Drag Me Down közepén járok.

Megtörlöm a kezem egy törülközővel, és úgy ahogy vagyok kiugrok a víz alól, valószínűleg csupán azért, hogy a srácok valamelyike megosszon velem valami lényegtelen információt, vagy szóljon, hogy holnap jelenésem van a stúdióban.

- Igen? - emelem a fülemhez a készüléket anélkül, hogy egyáltalán rápillantanék a kijelzőre. Minél hamarabb szeretném befejezni a zuhanyzást, hogy ledőlhessek a kanapéra, rendeljek valami finom olasz kaját, és Modern Family-t nézzek. - Haló? - ráncolom a homlokom, amikor nem érkezik válasz.

A kijelző habos lesz a fülemtől és a hajamtól, ezért nem reagál, amikor az ujjammal rábökök, hogy lássam a hívó nevét.

- Melyik hülye szórakozik? Louis? - várom, hogy mikor visít bele valamit, aztán csapja le, de továbbra is csend van, viszont a háttérből hallom a város zajait. - Ki az? Ki vagy, és honnan szerezted meg a telefonszámom?

- Hazel vagyok, Hazel Clark - hallom halkan, bizonytalanul, és a szemeim azonnal elkerekednek. Miért pont most nem jutott eszembe, hogy ez akár ő is lehet?! - Én, öhm... ne haragudj.

- Nem, te jó ég! - kiáltom. - Te ne haragudj, azt hittem, hogy a barátaim szórakoznak, régebben rendszeresen csinálták, és...- elhallgatok, mielőtt túl sok baromságot kezdenék el hadarni. - Hogy vagy? - bököm ki.

- Én... bocsánat, amiért felhívtalak, hülyeség volt - mondja zavartan, bennem pedig azonnal megvilágosodik, hogy mi a helyzet. Szüksége van a segítségemre, és ettől széles vigyorra húzódik a szám.

- Nincs semmi gond - igyekszem a lehető leghiggadtabban és megnyugtatóbban kijelenteni ezt. - Mi történt?

Másodperceken keresztül ismét nem hallok mást, csak a város zajait, és talán egy elkeseredett sóhajt.

- Nézd, tudom, hogy nem voltam a legkedvesebb legutóbb...

- Hazel - mosolyodok el, és hirtelen minden haragom és elkeseredettségem elillan, amit az utóbbi 2 hétben éreztem miatta - nincs szükség erre.

- Kiraktak az albérletből - hallom, hogy nagyot nyel, és a szívem összefacsarodik, ugyanakkor kedvem lenne örömtáncot járni, mert emiatt beszél most épp velem. - Tudnál esetleg egy lakást, ahol lakhatnék néhány napig?

- Igen - bólintok nagyot, bár nem látja. - Hol vagy most?

- A ház előtt - mondja csendesen, valószínűleg szégyelli magát, amiért egy olyan embertől kell segítséget kérnie, akivel mindössze háromszor találkozott, és egy fiúbanda tagja.

- Menj be, néhány perc és érted megyek, épp zuhanyoztam - a zuhanyzást valószínűleg azért teszem hozzá, mert ha nem lennék épp meztelen, és csöpögne sampon a hajamból, azonnal bepattannék az autómba, így viszont szükségem van néhány percre, hogy összekapjam magam.

- Köszönöm - motyogja csendesen, de érzem a hangjában a hálát.

Majdnem elcsúszok, amikor bepattanok a víz alá, hogy a lehető leghamarabb leöblítsem a hajam. Ezúttal szárítással sem vesződök, mindössze gyorsan megtörülközök, átdörzsölöm a tincseim éppen annyira, hogy ne csöpögjön belőlük a víz, aztán a gardróbom felé csörtetek és lekapom az első kezem ügyébe kerülő vállfán lógó ruhadarabot. Pillanatok alatt öltözök fel, ügyet sem vetve a kinézetemre, mezítláb dugom bele a lábam egy cipőbe, majd gyorsan végighúzom a kezem a hajamon, és mire észhez térek már az autómban ülök úgy vigyorogva, mint egy őrült. Tudom, hogy nagyon nem fair dolog annak örülni, hogy kilakoltatták, és az sem fair, amit tenni készülök, de muszáj adnom egy esélyt magamnak a helyében is, muszáj megismernem.

Leparkolok a régi épület előtt, csak akkor veszem észre, hogy a szívem a torkomban dobog, amikor leállítom az autót. Vetek egy pillantást magamra a visszapillantó tükörben, a hajam olyan, mint egy madárfészek, borzosan mered az égtájak felé, a pólóm valószínűleg fordítva van rajtam, és szörnyen kényelmetlen zokni nélkül a cipőm, fogalmam sincs, Louis hogyan tudja ezt elviselni. Gyorsan elkapom a tekintetem és megpróbálok nem foglalkozni a kinézetemmel, észrevettem volna, ha követ egy túlzottan kíváncsi és tolakodó paparazzi, és általában a lesifotósok sem kerülik el a figyelmem.

Lehajtott fejjel, a kulcsaim és a telefonom szorongatva közelítem meg az épületet, furcsának találom, hogy nincs kapucsengő, de nem gondolkodok rajta túl sokat, a testemen az összes szőrszál égnek áll, amikor elég közel kerülök az ajtóhoz. Olyan, mintha érezném a jelenlétét, és megpróbálnám magamhoz vonzani, mint egy mágnest.

Csak résnyire nyitom az ajtót, amikor felkapja a fejét és a pillantása találkozik az enyémmel, egyszerre tűnik idegesnek, elkeseredettnek, és megkönnyebbültnek, míg én próbálom titokban tartani, hogy a szívem épp most törte át az egyik bordám. Az egyik fal mellett álldogál magát átölelve, a lábainál néhány táska és szatyor van, a nyakában egy fekete táskában valószínűleg a fényképezőgépe lapul.

- Szia - mosolygok rá, legszívesebben szorosan átölelném, de az furcsa lenne. - A kocsim itt parkol a ház előtt, vigyél magaddal néhány könnyebb táskát, és ülj be, a többi cuccod kiviszem.

- Köszönöm - tördeli idegesen a kezeit. - Nagyon sajnálom, hogy csak úgy felhívtalak, meg ezt az egészet, én...

- Nyugodj meg, nincs semmi gond - mosolygok rá, és tétován megérintem a karját. Áramütésszerű érzés cikázik végig a testemen, de figyelmen kívül hagyom, már amennyire képes vagyok rá. - Majd elmondod, hogy mi történt, most ülj be a kocsiba - leejtem a karom magam mellé, és ahelyett, hogy az érintéstől kitágult szemeit nézném a vállamra veszem a legnehezebbnek tűnő utazótáskát.

Engedelmeskedik, azonban amikor meglátom, hogy az összes cuccát megpróbálja magára pakolni muszáj finoman rászólnom, hogy végül csak egy táskával, valamint a bőröndjével távozzon, és rám hagyja a többit.

Néhány táskával a vállamon utána sietek, bár a nehéz súlyok jócskán lelassítanak, és a térdemnek sem tetszik annyira amit csinálok, de igyekszem nem figyelni rá. Rendet teremtek a csomagtartóban, egy nagy kupacban begyűröm az egyik sarokba a benne lévő ruhákat, majd igyekszem úgy elrendezni a lány csomagjait, hogy mind elférjen. Vissza kell szaladnom még egyszer az épületbe, és az utolsó két táskát a hátsó ülésre teszem be, de végül beülhetek mellé.

- Köszönöm - mondja sokadjára, és bizonytalanul felpillant rám.

- Szívesen - mosolygok, majd beindítom az autót és kiállok a parkolóból. - Szeretnéd elmondani, hogy mi történt?

- Nem találtam másik lakást, és nem tudtam összeszedni annyi pénzt, hogy kifizessem még egy hónapra - nem néz rám, a fejét az ablak felé fordítja, a kezével fáradtan megdörzsöli az arcát. - Ne haragudj, hogy téged hívtalak, nem tudtam, hogy mit csinálhatnék.

- Azért adtam meg a számom, hogy felhívj, ha kellek - pillantok rá félszemmel.

- Nem is ismerjük egymást - öleli át magát, és végre hátradől az ülésben.

- Ezen könnyen lehet segíteni - fordítom felé egy pillanatra a fejem, és rámosolygok. - Ma este nálam alszol, holnapra elintézek egy albérletet neked.

- Szó sem lehet róla! - kerekednek el a szemei, és úgy mozdul, hogy egy pillanatra azt hiszem, kiugrik a kocsiból. - Nem alszom nálad!

- Kénytelen leszel.

- Nem! Akkor inkább az utcán maradok, de nem alszom nálad! - vitatkozik, nekem pedig valamiért egyetlen másodperc alatt felforr az agyvizem, holott nagyon türelmes embernek számítok.

- Mégis mi az, amit annyira borzalmasnak találsz bennem? - csattanok fel. - Felhívsz, hogy segítsek, és amikor épp azt csinálom felháborodsz! Mit akarsz, mit tegyek?! Ha 2 héttel ezelőtt elfogadod a segítségem, akkor most nem kerültél volna ebbe a helyzetbe, de csodát tenni én sem tudok, és akár tetszik, akár nem, nem tudok most azonnal találni neked egy lakást, úgyhogy vagy nálam maradsz, vagy kiszállsz a kocsimból! - ezt a legkevésbé sem gondolom komolyan, ahogy az egész amit összehordok szemenszedett hazugság, mert egyetlen telefonhívásomba kerülne szerezni neki egy lakást, de önző módon azt szeretném, ha nálam maradna, hogy megismerhessem.

- Állj meg! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, azonban arról fogalma sincs, hogy mennyire jól tudom kezelni a hisztiző, dühöngő lányokat, semmi olyat nem tud mutatni, amit ne láttam volna már Mirától legalább egyszer.

- Nem - jelentem ki, és egyetlen mozdulattal bezárom az összes ajtót.

- Ez emberrablás! - háborog, hirtelen elillan a haragom és alig bírom ki, hogy ne röhögjem el magam.

- Nem ez az első eset - vonom meg a vállam, és nehezen, de elfojtom a mosolyom. - A legtöbben eddig megköszönték.

- Nem vagy vicces! - vet rám gyilkos pillantást.

- Te pedig nem válaszoltál a kérdéseimre, mi a problémád velem?

- Hogy híres vagy! - mondja a lehető legtöbb ellenszenvvel és undorral, amit belelehet sűríteni a "híres" szóba.

- Barátkozz meg vele, mert nem nagyon tudok mit tenni ellene, és valószínűleg nem is akarok - kiérek a belvárosból, a forgalom így már sokkal jobb, mivel a munkaidő már rég véget ért, és az emberek hazamentek a családjaikhoz. - Nem hinném, hogy a hírnév bármiként is hatással van a személyiségemre, szóval ez  nem volt elfogadható magyarázat.

Elmosolyodok, amikor szorosan összezárja az állkapcsát, és karba tett kezekkel hátravágódik, ezt néma beleegyezésnek, a harc feladásának veszem.

Az út további részét csendben tesszük meg, nem akarom tovább bosszantani, és magamat sem szívesen húznám fel, biztos vagyok benne, hogy hamarosan lehiggad, és képesek leszünk normálisan kommunikálni egymással. Távirányítóval kinyitom a kaput és egyenesen az udvarra hajtok, majd be a garázsba, közben óvatos pillantásokat vetek rá, de az arcáról semmit sem tudok leolvasni, az ajkait dacosan összezárja és csöppnyi érdeklődést sem mutat a hely iránt, ahol lakom, és ahová hoztam.

Kinyitom az ajtót, mielőtt megkerülhetném a kocsit, hogy udvarias legyek és kinyissam az ő oldalán is, már megteszi, pillanatok alatt kiugrik, és elmarja a hátsó ülésről a csomagjait. A szemei már nem sugárzanak annyi dühöt, sokkal inkább tűnik kissé megszeppentnek.

Felnyitom a csomagtartót, és elveszek néhányat a táskai közül, ahelyett, hogy a garázsból a házba vezető néhány lépcsőfokot, azaz a könnyebb utat választanám, kilépek az udvarra, hogy az első ajtón engedjem be az otthonomba. Nem azért csinálom, hogy felvágjak azzal, hogy métereken keresztül képes vagyok cipelni a nehéz csomagjait, csak szeretném méltóképpen beengedni az otthonomba.

- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel - tárom ki előtte az ajtót, egy kissé döbbent pillantás után látom, hogy megrándul az ajka, majd belép előttem.

Esetlenül megáll a fogas mellett, és óvatosan körbepillant, míg én megindulok a nappali felé, és a szőnyegre pakolom a cuccait.

- Foglalj helyet, behozom a többi csomagod is - mosolygok rá fesztelenül, mintha nem is vitatkoztunk volna a kocsiban. Nem vagyok haragtartó, pláne nem egy olyan lánnyal szemben, akit valamilyen idegesítő oknál fogva mindennél és mindenkinél jobban szeretnék megismerni.

Szinte visszafutok a garázsba, magamra aggatom az összes cuccát és higgadtságot erőltetve magamra sétálok vissza az első ajtóhoz. Elég halkan lépek be, valószínűleg meg sem hallja, elmélyülten tanulmányozza az üvegajtó másik felén, a teraszon üldögélő Barackot, és összerándul, amikor beviharzok a nappaliba.

- Kicsit megviselte szegényt az időjárás - bökök a lemenő napfényben fürdőző volt amerikai elnökre. - Behoztam az összes táskád.

- Köszönöm - motyogja, és a füle mögé tűr néhány kósza hajtincset. - Amit a kocsiban mondtam... nézd, nem akarok hálátlan lenni, sem bunkó, és megbántani sem akarlak...

- Hazel - emelem magam elé a kezeim, hogy belé fojtsam a szót - nem haragszom, mindössze egyetlen kérésem lenne - összezárja a csinos kis ajkait és aprót bólint, barna tekintete fesztelenül fürkészi az arcom. - Nem akarom, hogy úgy viselkedj velem, mintha nem ugyanolyan ember lennék, mint te. Igen, a munkám eléggé mindenki szeme előtt van, de ettől még nem vagyok senkinél sem különb.

Sikertelenül próbálja leplezni az arcán ülő döbbenetet, végül bólint, én pedig visszavarázsolom az arcomra a legszebb mosolyom.

- Körbevezethetlek, ha szeretnéd, és felviszem a csomagjaid a vendégszobába - azt nem teszem hozzá, hogy nem bánnám, ha csak a csomagjai szállnának meg ott, ő pedig befáradna hozzám, de túl nagy ez a ház ahhoz, hogy mellettem kelljen aludnia.

- Gyönyörű házad van - jegyzi meg kissé ábrándozva, miután az utolsó helyiség ajtaját is becsukom magunk mögött. - Te rendezted be?

- Nem, így vásároltam, de köszönöm - mosolygok rá. - Bármit nyugodtan használj, ha szeretnél kimehetsz a medencébe, csak szólj, és bekapcsolom a fűtését, a hűtőből is vegyél ki bármit amit szeretnél, érezd otthon magad.

- Az nehéz lesz - jegyzi meg szinte csak magának. A pillantásomat egy másodperccel tovább tartom rajta, mint szabadna, észreveszem, hogy a szemei alatt sötét karikák  húzódnak,

- Ne aggódj semmi miatt, holnap délután berendezkedhetsz az új lakásodba - felém fordítja a fejét és mosolyra húzza a száját, bennem pedig mindenféle furcsa érzés tör elő. Szeretném megérinteni, megsimogatni az arcát és elmondani neki, hogy a csillagokat is lehoznám az égről, ha arra lenne szüksége. - Készítek vacsorát, addig pakolj ki, vagy gyere le, vagy csinálj amit szeretnél - nevetek halkan a túl sok "vagy"szó miatt. Kezdek begolyózni.

- Csinálok én! - kapja fel a fejét hirtelen. - Hadd csináljak én vacsorát!

- Nem szükséges, csak gyorsan összedobok valamit - indulok lefelé a lépcsőn, ő pedig szapora léptekkel követni kezd.

- Hadd csináljak valamit, kérlek, mással nem tudom megköszönni amit teszel értem, és azt hiszem, nem egy bocsánatkéréssel is lógok - szökdécsel utánam, és a tekintetét le sem veszi az arcomról, én viszont megtorpanok.

- Nem lógsz nekem semmivel, Hazel - pislogok nagyokat.

- Kérlek! - fúrja a pillantását az enyémbe, egy pillanatra elkábulok az óriási barna szemeitől.

- Jó - túrok a hajamba - segíts akkor nekem.

Ha a tekintete elkábít, akkor nem tudom, hogy az arcára kiülő gyönyörű, széles mosoly mit tesz velem, de mintha egy pillanatra kicsúszna a lábam alól a talaj. Hirtelen beugrik, hogy mit fogok készíteni vacsorára azért, hogy levegyem a lábáról.

- Ismered az ír konyhát? - érdeklődöm, magamban egy kicsit abban reménykedek, hogy nemmel fog válaszolni, és elkápráztathatom a főztömmel, nem mintha egyébként annyira otthon lennék a konyhában.

- Persze, ír vagyok - vonja meg a vállát úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.

Nagyon hirtelen fordulhatok felé, mert egy kissé hátrahőköl, amikor tátott szájjal meredek rá.

- Ír vagy?! - szökik fel a hangom az izgatottságtól, a szemeim előtt óriási neontáblákon villog, hogy FŐNYEREMÉNY.

- Aha - pislog nagyokat - Waterfordból származom.

- Pásztorpitét akartam készíteni, de ezek szerint nem lenne újdonság - vigyorgok rá úgy, mintha valaki olyan erővel törölt volna képen, hogy a szám ebben a helyzetben maradt.

- Nem, de készíthetünk, fogalmam sincs mikor ettem utoljára - a hasát megdörzsölve mosolyog rám, eközben leérünk a lépcső aljára és elindulunk a konyha irányába.

- Mivel felajánlottad, hogy csinálsz te vacsorát, gondolom akkor tudsz főzni.

- Muszáj tudnom ahhoz, hogy ne haljak éhen, nem igazán tehetem meg, hogy drága éttermekben ebédeljek, amikor újabban már a lakásomat se tudom kifizetni - nevet fel, de a hangjába vegyül némi keserűség és csalódottság is.

- Mi a helyzet a sütéssel? - dőlök neki a konyhapultnak, és a fejemet oldalra billentve csodálom a szép arcát.

- Megyeget - vonja meg a vállát - anyukám sok mindenre megtanított, mielőtt ideköltöztem.

- Ha már így állunk, mit szólnál hozzá, ha én megcsinálnám a vacsorát, te pedig sütnél valami finom süteményt desszertnek? Mondjuk almatortát - csillannak fel a szemeim.

- Benne vagyok - bólint nagyot, furcsa módon már jó ideje mosoly ül az arcán, és remélem, hogy ez így is marad.

Megmutatom neki, hogy hol találja a hozzávalókat és a szükséges kellékeket, majd mindketten a saját dolgunkat kezdjük csinálni, ő az asztalnál almákat pucol, én pedig a pultnál anya receptjének részletesen kifejtett utasításait követve elkezdek húst kockázni, krumplit főzni, borsót, és répát főzni. Ritkán főzök, ami leginkább azért van, mert nem igazán szorulok rá, mivel sokat vagyok úton általában van is hol ennem, vagy csak beugrok egy gyorsétterembe, ha megéhezek, és Liaméktől sem lehet anélkül távozni, hogy Mira ne tömné tele a hasam, és sózna rám még legalább egy adagot későbbre. Itthon vannak mirelit dolgok, amiket csak bedobok a sütőbe, ha megéhezek, nem túl sokszor állok neki csirkét sütni, vagy valami igazán ételnek mondható ételt csinálni, és ennek talán az is az oka, hogy egyedül vagyok, nem éri meg túl nagy adagokat készíteni, mert akármilyen haspók is vagyok néha, több mint biztos, hogy a fele a kukában végezné. Talán éppen a tapasztalatlanságom miatt vagyok nagyon ideges, mert ezt nem akarom elrontani, muszáj, hogy finom legyen.

- Hogy-hogy Londonba jöttél tanulni, ha Waterfordból származol? Miért nem Dublin? - kezdeményezek beszélgetést abban a reményben, hogy ugyanolyan nyíltan és kedvesen fog válaszolni, mint ahogy akkor is tette, amikor a kocsimban ültünk az iskolája felé tartva.

- Mindig is itt akartam tanulni, nem tudom, hogy miért, ehhez az egyetemhez húzott a szívem, és nem is bántam meg, hogy idejöttem - meséli, a hangja nyugodt és kellemes, de valamiért nem tűnik igaznak amit mond.

Kérdezgetem az egyetemről, ő pedig válaszol, és néha érdeklődve feltesz 1-2 kérdést a bandáról és a zenélésről. Megtudom, hogy 23 éves, halasztania kellett, ezért jár csak most egyetemre, de nem indokolja meg, hogy miért, nem mélyed el túlzottan a saját életében.

A kocsiban történt vitatkozásunk, és a kezdeti elutasító viselkedése ellenére nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot, poénkodunk, nevetünk, és ez elmondhatatlanul boldoggá tesz.

Hallom, ahogy élesen felszisszen a hátam mögött és a kezében tartott kés csörömpölve a padlóra esik, rémülten fordulok meg, és ebben az esetben olyan gyorsak a reakcióim, hogy még igazán észhez sem térek, amikor már átszelem a konyhát és az egyik szekrényből kirántok egy elsősegélydobozt. Amilyen gyorsan csak lehet belemarkolok és levágok egy darab gézt, majd a kezeimbe fogom a kezét és a vérző ujjára szorítom.

- Nagyon megvágtad magad? - kérdezem nehézkesen a torkomban létrejött gombóc miatt.

- Nem, semmi komoly - rázza meg a fejét, néhány tincse rakoncátlanul ugrálni kezd.

- Lefertőtlenítem és bekötöm, ha eláll a vérzés - motyogom, és a lelkem mélyén bűntudatot kezdek érezni, mert miattam vághatta meg magát. Ez az én házam, az én konyhám, az én nyamvadt késem, és én mondtam neki, hogy süssön almás pitét. - Nagyon sajnálom, az én hibám.

- Miért lenne a te hibád? - néz rám meghökkenten. - Csak megszaladt a kés, nem te vágtál meg.

Nem válaszolok, leemelem a törékeny ujjáról a gézt és grimaszolva, elszörnyedve megvizsgálom a vágást.

- Ennyire azért nem borzasztó - kacag fel, kirántja a kezét az enyémek közül és hirtelen az arcom felé közelíti a hüvelykujját. A reakciómra még jobban nevetni kezd, mire én is akaratlanul elmosolyodok. - Kaphatok egy sebtapaszt?

- Bekötöm - nyúlok a dobozért, és leteszem az asztalra.

- Nem szükséges ilyen komoly ellátás - mosolyog rám, amikor a lehető legóvatosabban lefertőtlenítem, majd előveszek egy egész géztekercset. Hiába mondogatja, hogy nem komoly, és hiába tudom én is, hogy valóban nem az, úgy kezelem, mintha eltört volna.

- Ha elmondod, hogy mit hogyan kell csinálni, befejezem én a sütit - ajánlom fel, mivel egyáltalán nem akarom, hogy ismét kést vegyen a kezébe, vagy bármit, ami sérülést okozhat neki.

- Dehogy, nincs semmi bajom - rám mosolyog, és az arca közelsége által realizálom, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, ráadásul én még mindig a kezét szorongatom. Kissé elragadtatom magam, a fejemben ezer meg ezer lehetősége pörög végig annak, hogy mit hozhatnék ki ebből a helyzetből. Észre sem veszem, hogy mekkora csend telepszik ránk, a tekintetem a szemei és a szája között jár, hasonlóképpen az övé, és amikor összetalálkozik a pillantásunk óvatosan előre mozdulok egy kissé. A szívem a torkomban dobog és izgatottan összerándul a gyomrom, képzeletben már teljesen máshol, sokkal előrébb járok, a valóságban azonban mielőtt bármi is történhetne hirtelen kihúzza a kezét az enyémből és zavartan az almákhoz kap.

- Azt hiszem, ennyi elég lesz, megcsinálom a tésztát - döbbenten nagyokat pislogok, vissza kell térnem a valóságba. Csalódott vagyok, mert az utolsó pillanatban végül mégsem történt meg, de a lelkemet jó érzés árasztja el, mert tudom, hogy akarta, ha nem akarta volna akkor nem is kerülünk ebbe a helyzetbe.

Mosolyogva térek vissza a saját feladatomhoz, úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, és ez működik, mert tovább folytatjuk a beszélgetést. Körülbelül egyszerre készülünk el, meglepően jól néz ki az alkotásom, és miután berakom a sütőbe a konyhában finom illat kezd terjengeni. Határozottan büszke vagyok magamra.

- Megterítsek? - érdeklődök mosolyogva. Általában a tévé előtt punnyadva eszek, de a kedvéért akár még gyertyát is gyújtanék. - Többnyire a kanapén vacsorázok, de ha szeretnéd, akkor szívesen előszedem az ezüst étkészletem.

- Miattam nem kell - kuncog halkan - tökéletes lesz a kanapén is.

Magamban hozzáteszem, hogy ebben én is biztos vagyok. A hűtőhöz lépek és kiveszek magamnak egy sört, majd magam mellé hívom és addig nógatom, amíg kivesz magának is egy italt, tulajdonképpen meg sem lepődök, mert a választása egy 100%-os gyümölcslére esik.

- Sportolsz valamit? - kérdezem csak úgy mellékesen, a válasza azonban nagyon is érdekel. Sportosnak tűnik, és bár ruhák takarják a testét, meg mernék rá esküdni, hogy a hasa izmos és lapos.

- Néha edzeni járok, és szeretek futni - egy villával kis lyukakat szúr a pite tetejére, nem gondolkodik túl sokat a válaszán.

- Hogy jut időd ennyi mindenre? Egyetemre jársz, fotózol, azt mondtad, hogy festeni is szoktál, saját magadat tartod el, és mellette még a sportra is van időd.

- Úgy gondolom, hogy arra van időd, amire szakítasz - vonja meg a vállát  - úgy tervezem meg a napjaim, hogy minden beleférjen, amit szeretnék. Van, amikor nem sikerül, például a vizsgaidőszakokban, vagy amikor épp kilakoltatnak - nevet fel halkan - de megoldható.

Válaszra nyitom a szám, de a sütő jelez, úgyhogy az elkészült ételre kell fordítanom a figyelmem túlnyomó részét, nehogy megégessem magam, vagy leejtsem a tálat. Büszkén helyezem le az asztalra és beleszimatolok a levegőbe, határozottan olyan illata van, amilyennek kell lennie, és nagyon reménykedek benne, hogy az íze is pont olyan jó. Míg én egy késsel és egy lapátszerű konyhai eszközzel kiügyeskedek egy szeletet, ő berakja sülni a süteményét.

- Jól néz ki - lép mellém, és kíváncsi szemekkel, mosolyogva méregeti a főztömet. - Olyan, mintha otthon lennék.

Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad, mert bár tudom, hogy mire gondol, nagyon szeretném, ha a házamat is az otthonának tekintené.

Szedek még egy tányérra, jól megpakolom mindkettőt, és egy kissé meglep, hogy nem is szól miatta, mert a legtöbb lány nyúlfarknyi adagokra is azt mondja, hogy rengeteg, ő viszont nem szól semmit, pedig tényleg sokat szedek.

A tányérokat, és az italainkat a kezeimen egyensúlyozva viszem a nappaliba, míg ő kiveszi az elkészült süteményt. Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy elégedett mosollyal az arcomon hátradőljek, és megveregessem a saját vállam, mert ez az este igazán tökéletes randi lenne, ha annak hívhatnám.

- Azt hiszem, egész jó lett - lép be, és bizonytalanul helyet foglal mellettem. Nem ül a fotelba, a padlóra, vagy a helyiség másik felébe, pedig megtehetné, mégis bár kellő távolságra tőlem, de mellém ül le, és az ölébe veszi az egyik tányért. - Meghűl, mire ezzel végzünk.

- Alig várom, hogy megkóstoljam - mosolygok rá. Látom, hogy a lábait legszívesebben felhúzná, de nem teszi, mert talán udvariatlannak tartja.

- Tedd csak fel a lábad nyugodtan, ez a kanapé mindent kibír Louis lábszagától kezdve a babahányásig.

Éppen a szájához emeli a villát, de felnevet, és a falat a tányérján landol, azonban a szavaim hatására magabiztosan felhúzza a lábait és kényelmese elhelyezkedik.

- Ne bámulj már - fordítja felém a fejét, észre sem veszem, hogy feszülten figyelve várom, hogy megkóstolja a főztömet, és véleményt mondjon róla.

Halkan elnézést kérek, majd óvatosan belekóstolok, és a magamban ujjongani kezdek, mert nem rontottam el! Talán egy kicsit sósabb lett, mint kellene, de ahhoz képest, hogy először próbálkoztam ezzel, ráadásul végig a vállamra nehezedett az a nyomás, hogy miatta jónak kell lennie, tökéletes.

- Niall, ez nagyon finom! - nyög fel, és az első falatot azonnal követi a következő. - Gyakran főzöl?

- Nem - nevetek fel úgy, hogy a számban még ott van egy fél falat, de nem tűnik úgy, hogy ez zavarja. - Most először csináltam ilyet, a tudományom kimerül a rántottában és a mirelit pizzában, és néha egész jó csirkéket sütök.

- Hihetetlen - motyogja maga elé, a szívem szárnyal a boldogságtól, mert igazán jó étvággyal pakolja magába a főztömet.

- Örülök, hogy ízlik - vigyorgok, mint egy félőrült. Végül úgy tűnik, mégis sikerült lekenyereznem. Bekapcsolom a tévét, bár eszem ágában sincs azt nézni, a lábamat nekitámasztom az asztalnak és hozzá hasonlóan nagy falatokban pusztítom el a vacsorám, valamiért jobban esik azt tudva, hogy én készítettem. - Lehet egy kérdésem? - fordítom felé hirtelen a fejem.

- Persze - bólint, és lenyeli a szájában lévő falatot. Folyamatosan elbűvöl azzal, ahogy viselkedik, nyoma sincs már annak a tartózkodó lánynak, akivel először beszéltem, azt hiszem, hogy végre az igazi Hazellel beszélgetek, és ez a lány levesz a lábamról.

- Annyira borzalmas vagyok, mint amilyennek képzeltél? - ahogy kimondom már meg is bánom, mert kissé elképedve emeli fel a fejét és leereszti a villát fogó kezét.

- Nem gondoltam azt sosem, hogy borzalmas vagy.

- Csak azért mert amikor odamentem hozzád máshogy viselkedtél, mint most, meg...- próbálom kimagyarázni magam, de közbeszól.

- Nekem soha semmi bajom nem volt sem veled, sem a bandáddal, Niall, sőt, büszke vagyok rá, hogy te teszed híressé az országunkat - ezzel a mondattal olyan érzést kelt bennem, mintha betakargatna egy puha, meleg takaróval. - Én csak... nagyon sok negatív oldalát ismerem a hírnévnek, és félek attól, hogy ha veled látnak, valaki kiszemel magának és rám szállnak, ezért mondtam, hogy nem ülhetsz le hozzám, és ezért kaptam fel úgy a vizet a kocsiban. Az ellenszenvem nem ellened irányul, hanem az ellen, ami meghatározza az életed. A másik dolog pedig az, hogy elég nehezen ismerkedek, vagy inkább csak lassan, te viszont berobbantál az életembe, a mai nap előtt összesen körülbelül másfél órát beszélgethettünk, most pedig itt vagyok a házadban és veled vacsorázok. Hiába vagy arról ismert, hogy milyen jófej és vicces vagy, meg hogy mennyire szereted az életed, számomra akkor is idegen van, és néhány órával ezelőttig nem is gondoltam rád másképp, mint Niall Horan a One Directionből.

- Persze, ez érthető, nekem is furcsa, hogy itt vagy, főleg úgy, hogy nagyon meg kellene válogatnom, kikkel barátkozok, és kiket engedek be a lakásomba, mert sosem lehet tudni, hogy mikor fordul valaki ellened. Ezzel nem arra célzok, hogy szerintem azért vagy itt, hogy kutakodj a magánügyeimben, és ha megtudsz valamit azonnal elmondd a sajtónak, hiszen nyilvánvaló, hogy nem tennél ilyet, csak arra célzok, hogy általában én is lassan, lépésről-lépésre ismerek meg valakit - a lehető legszebb ás legbizalmasabb mosolyomat villantom rá, közben újra falatozni kezdd, és érdeklődve figyel. - Viszont abban tévedtél, hogy a média határozza meg az életem, mert nem, a rajongóink határozzák meg, a média csak egy zavaró tényező, amitől nem lehet megszabadulni.

- Valóban nincsenek ilyen terveim - nyújtja ki a lábait, és a pocakját dörzsölgetve hátradől. - Köszönöm, ez fantasztikus volt.

Elnevetem magam, mert az én tányéromon még mindig van egy kicsi, rajta kívül eddig még soha, egyetlen lány sem körözött le az evésben.

- Szedj nyugodtan, ha kérsz még.

- Nem, elég volt, azt viszont nem garantálom, hogy nem fogok még enni belőle - villantja rám a tökéletesen szabályos fogsorát, majd mielőtt bármit is reagálhatnék kikapja a kezemből a kiürült tányérom. - Hozok sütit! - mondja, és elrohan a konyha felé.

- A tűzhely feletti szekrényben találsz tányérokat - szólok utána nevetve, majd elfojtok egy böfögést, és elégedetten hátradőlök.

Oldalra döntöm a fejem, hogy lássam, amikor a kezében két tányérral, büszke mosollyal az arcán megjelenik. Hirtelen látom őt magam előtt minden nap, évekkel később is, és elképzelem, hogy amikor ideér apró csókot nyom a számra, majd a kanapé másik oldala helyett egyenesen az ölembe fészkeli magát. Olyan valóságos ez a kép, hogy nagyokat pislogva kell visszatérnem a valóságba, amiben felém nyújt egy bőséges szelet almatortát, majd amikor elveszem leül mellém, és az arcomat figyeli.

- Most már tudom, hogyan érezted magad az előbb - török le egy falatot, én magam sem hiszem el, hogy a pillantásától kissé kipirul az arcom.

- Bocsánat - kap a sajátjához, és beledöfi a villáját, míg én megfontoltan beleharapok a sajátomba, és szinte azonnal fel is nyögök.

- Hazel, az nagyon finom! - dünnyögöm teli szájjal, a szemeim elkerekednek egy pillanatra az ízektől. Felkapja a fejét és csillogó tekintettel fürkész, miközben újabb, ezúttal nagyobb falatot török magamnak. - Te jó ég, nem is emlékszem rá, hogy mikor ettem utoljára házi süteményt.

- Felfalhatod az összeset - nevet fel, végigsimít a haján, és magában mosolyog. - A véremet adtam érte.

- Jó csapat vagyunk - nyelem le a számban lévő falatot, majd felemelem a kezem, ő pedig édesen kacagva belecsap.

Megpróbálok nem túl mohó lenni, de néhány perc múlva elégedetten, a hasamat simogatva nagyot sóhajtok, és félig fekvő, félig ülő helyzetben terülök ki.

- Talán megismételhetnénk ezt máskor is - fordítom felé a fejem, melyen lusta mosoly terül szét. Nem reménykedek igazán lelkes válaszban, őszintén szólva azt hiszem, hogy elbizonytalanodik, és a lehető legkedvesebben kivágja magát ebből a helyzetből, éppen ezért meglep, amikor rábólint. Legszívesebben felpattannék, és vele a karjaimban táncolnám körbe az egész alsó szintet, de csak vigyorgok, és igyekszem csillapítani a heves szívverésem. Már csak egy puszit, vagy legalább egy tétova ölelést kellene kicsikarnom belőle, és ez lenne a legtökéletesebb nem randinak nevezett első randi. Miután eltünteti az utolsó falatot is a tányérját az enyém mellé helyezi asztalra, és hozzám hasonlóan eltunyulva hátradől.

- Nem bánod, hogy ott kellett hagynod a lakásod? - kérdezem óvatosan.

- Nem igazán - vonja meg a vállát, és átöleli magát, - Sok mindentől megkímélt volna főbérlő, ha nem emeli fel a lakbért, de nem szerettem ott lakni, a szomszédok nem voltak túl barátságosak. Persze, jobb volt ott lakni, mint hajléktalannak lenni, de ha találok egy másik helyet, ahol lakhatok, valószínűleg nem fogom visszasírni.

- Nem vagy hajléktalan - pislogok rá  - vagy talán úgy tűnik, mintha nem lenne tető a fejed felett? Itt akármeddig maradhatsz, Hazel - magamban hozzáteszem, hogy annak örülnék a legjobban, ha örökké velem maradna, akkor is, ha a "kapcsolatunk" nem lesz több ennél sosem. - Reggel viszont az első dolgom lesz felhívni a barátaimat, és ígérem, hogy szerzek neked egy lakást.

- Nagyon hálás vagyok neked, Niall - a szemeiből valóban őszinte hála sugárzik, miközben valahogy észrevétlenül közelebb kerülünk egymáshoz.

- Semmiség - rázom meg kissé a fejem - viszont így nem szabadulsz tőlem.

- Azt  hiszem, amíg nem kerülök címlapra, képes vagyok megbirkózni ezzel - sóhajt nagyot belenyugvóan.

Órákon keresztül el sem mozdulunk a kanapéról, kérdéseket teszünk fel egymásnak,az életünkről, a gyönyörű országunkról, az érdeklődési körünkről, és éjjel 2 órára már biztos vagyok benne, hogy több dologban hasonlítunk, mint hittem volna, 1 órával később pedig megvilágosodik bennem, hogy miért vezérelt oda valami hozzá azon a bizonyos reggelen, és miért nem tudok szabadulni a gondolatától, amikor nem láthatom. Ugyanazért, amiért Liam nem tud élni Mira nélkül, amiért Zayn nyál csorgatva lesi Gigi minden kívánságát, és amiért Harry olyan bizonytalan Caseyvel kapcsolatban. Talán Hazelnek még fogalma sincs erről, én viszont megfogadom magamnak, hogy bármi történjék is, egy napon feleségül veszem ezt a lányt.

- Mennyi az idő? - emeli fel a fejét a karjáról. Most már olyan közel van, hogy ha akarná, a térdeink összeérhetnének, és az ölembe tehetné a lábát. - Szent Isten - kerekednek el a szemei - még jó, hogy holnap szombat van, és nem kell suliba mennem - hanyatlik vissza az előbbi pozícióba - képtelen lennék felkelni.

Nevetve elfojtok egy ásítást, újabb közös bennünk, hogy nem szeretünk korán kelni.

- Talán jobb lenne, ha lefeküdnénk, lassan már hajnalodik - nyújtja ki a végtagjait, a mondata azonban egészen más értelemben cikázik körbe-körbe fejemben.

- Lehet - ásítok fel ezúttal hangosan, de még időben a szám elé kapom a kezem.

Egyetértünk abban, hogy reggelre hagyhatjuk a mosogatást, így mindössze csak annyit teszek, hogy berakom a hűtőbe a vacsoránk maradékát, majd megkockáztatok egy tétova érintést a derekán, és a lépcső felé terelgetem.

- Használhatom a fürdőszobát? - pillant rám, amikor elindulunk végig a folyosón.

- Persze, van kettő, használd csak azt, ami idefent van - mosolygok rá.

- Köszönöm még egyszer, amit értem teszel - torpan meg némi tétovázás után a helyes szoba ajtaja előtt. Szándékosan azt a vendégszobát adtam neki a három közül, ami az enyém mellett van.

- Szívesen, ezredszerre is - abban a reményben nézek a szemébe, hogy a köszönetét kifejezi talán egy öleléssel, és mozdul is egy aprót felém, de szüksége van arra, hogy kissé kitárjam a karjaim. Az összes érzékszervem megbolondul, amikor óvatosan a karjaimba férkőzik, a látóteremben semmi más nincs, csak ő, az orromat betölti a kellemes illata, a bőröm néhány helyen érintkezik az ő lágy, puha bőrével. Sajnos nem ölelhetem túl sokáig, és bármennyire is szeretném, egyelőre túl sok lenne neki, ha megpuszilnám, úgyhogy engedem, hogy pár másodperc múlva kibújjon a karjaimból.

- Jó éjszakát, Niall! - vet rám angyali pillantást, bennem pedig valami megmozdul, valami olyan, aminek igazán nem kéne.

- Szép álmokat! - mosolygok, és amint benyit a szobájába összeszorított fogakkal megpördülök, és eltűnök a saját ajtóm mögött. - Fékezd magad! - motyogom, és tétova pillantást vetek a jól látható dudorra a nadrágomon. Elröhögöm magam, a vidámságomra 2 hét után először végre nem kell rájátszanom, teljesen őszinte mosoly ül a képemen, miközben idétlen táncmozdulatokkal kísérve a levegőbe bokszolok.

7.rész

Sziasztok!
Először is, kezdeném azzal, hogy ezzel együtt az utóbbi 1-2 rész annyira nem volt eseménydús, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Nem ezek a legjobban megírt részek, ezt én is tudom, mert mostanában elég rendesen megküzdök minden mondatért, azonban azt megígérhetem, hogy ez nem lesz így végig, csak bele kell rázódnom ebbe a történetbe, még nekem is ismerkednem kell Hazellel. A következő résszel már elkészültem, és remélhetőleg az nektek is jobban fog tetszeni, mint mondjuk ez, vagy a legutóbbi, csak legyetek egy kis türelemmel. 
A másik dolog, amiről szót szeretnék ejteni, az igazából egy kérés lenne. Az előző blogjaimon sokan kértetek linkcseréket, viszont itt majdhogynem teljesen üres az a modul, ahogyan a chat is, így most én szeretnék mindenkitől linkcserét kérni, akinek van blogja. Ha benne vagytok, küldjétek el a blogotok linkjét kommentben, vagy chaten, örülnék néhánynak. :)

N.x

Egészen péntek reggel 6 óráig nem értem, hogy a lányok miért vernek olyan nagy dobra mindent, ha egy randiról van szó, elvégre ha szerencséjük van, valaki olyannal találkoznak, akinek akkor is tetszeni fognak, amikor tátott szájjal, madárfészek frizurával alszanak mellettük. Férfi létemre megvilágosul bennem, hogy miért van ez, kell hozzá egy átvergődött éjszaka, hogy egy órán keresztül a plafont bámuljam. Hosszasan kiszülődök, alaposabban, mint bármelyik nőnemű, akit ismerek, gondosan simára borotválom az arcom, addig fésülgetem és fújkálom lakkal a hajam, amíg vállalható formát nem ölt, perceken keresztül sikálom a fogaim, kivasalom az ingem, megfelelő nadrágot és cipőt választok hozzá, majd a tükör előtt illegetem magam, mint egy puccos hercegnő, csak azért, hogy eldöntsem, hogy begyűrve, vagy kint hagyva néz-e ki jobban. Fogadni merek rá, hogy az összes napszemüvegem felpróbálom, mire végre kiválasztom azt, amelyiket először vettem fel, és igazából nem is napszemüveg, hanem csak egy RayBan keret, benne üveglappal. Mire végzek már bőven elegem van magamból, mert bár adok a külsőmre, ez mégis túl sok, nem egy divatmodell vagyok, hanem csak egy ír kölyök, aki szereti a sört, a golfot, és a bandáját. Kirántom az ingem a gatyámból, felkapom a telefonom és lerobogok a lépcsőn, nehogy véletlenül elkezdjem kikenni magam valami hülyeséggel. Nagyon szeretnék tetszeni Hazelnek, szeretném, ha azt gondolná, hogy elég jó vagyok hozzá, ugyanakkor nem akarok olyan lenni, amilyen nem vagyok, mert az nem Niall Horan lenne, és legyen akármilyen meglepő, egész jól kijövök magammal.
Még csak 8 óra van, túl korai lenne azért elindulni, hogy legalább egy órán keresztül egyedül üldögéljek és várjam, hogy megérkezzen, úgyhogy bekapcsolom a tévét a nappaliban, és azt hallgatva rászánom magam, hogy elpakoljam a konyhában szétszórt cuccokat. A piszkos edényeket bepakolom a mosogatógépbe, néhány poharat elöblítek, majd kiveszek egy joghurtitalt a hűtőből, és miközben lehuppanok a kanapéra jó reggelt kívánok a követőimnek twitteren. Végignézem a híreket, szokásukhoz hűen ismét van valamilyen értelmetlen trend velünk kapcsolatban, úgyhogy jót röhögök a rólunk szerkesztett reakcióképeken, ezzel elterelve a figyelmem az idegeskedésről. Imádom a rajongóinkat, mindig képesek mosolyt csalni az arcomra, és szerencsére ez általában kölcsönös, úgyhogy reagálok néhány tweetre, majd figyelem, ahogy mindenki, akinek válaszoltam felbolydul és értelmetlen, a billentyűzet püfölése által létrejött "szavakkal" árasztja el a profilját. a többiek pedig gratulálnak (?). Csinálok magamról egy szelfit, hogy tovább  fokozzam a hangulatot, majd magamban nevetve dőlök el, és az italomat kortyolgatva valami buta mesét kezdek el nézni. Mire eljön az idő, hogy indulnom kell, sikerül lenyugodnom, úgyhogy nem rohangálok bepánikolva, és vezetés közben sem hoznak ki a sodromból a katasztrofálisan vezető belvárosiak, szép nyugodtan odaérek a már-már törzshelyemmé vált kávézóhoz, és még parkolót is találok elérhető helyen.
- Kezdtem azt hinni, hogy vége a reggeli látogatásaidnak - mosolyog rám Meghan a pult mögül. Szeretem ezt a helyet, nem kezelnek úgy, mintha más lennék, bejöhetek anélkül, hogy a személyzet arca lesápadna, majd hebegve-habogva megkérdeznék, hogy mit hozhatnak Mr. Horannak.
- Soha - mosolygok rá, majd kérek egy karamellás macchiatót.
- Láttalak ám azzal a lánnyal - meséli, miközben az egyik gépből kiengedi a sűrű, fagylaltszerű folyadékot - ő volt akit kerestél legutóbb? Hannah?
- Hazel - javítom ki, válaszul bocsánatkérően bólint egy aprót. - És igen, ő volt.
Azon kívül, hogy tudom ennek a lánynak a nevét, és viszonylag sokat beszélgetünk, ha bejövök, nincs köztünk túl nagy kapcsolat, de ettől függetlenül nyugodt szívvel megosztom vele még ezt is, mert tudom, hogy nem adná tovább.
- Kedvesnek tűnik - fúj tejszínhabot az italomra, majd ráteszi a műanyagpohár tetejét, és beleszúr egy szívószálat. A nevem gyöngybetűkkel és egy mosolygós arccal ugyanúgy ott van a pohár oldalán, amikor elveszem, mint mindenki másnál.
- Az is - nyújtom felé a pénzt - várhatóan hamarosan betoppan - az arcomon szélesebb lesz a mosoly, amikor ezt kiejtem a számon.
- Sok sikert! - visszacsúsztatom az aprót a kis tálcára, amikor felém nyújtja, majd jókedvűen helyet foglalok ugyanannál az asztalnál, ahol a legutóbb is ültünk.
Nem kell túl sokat várnom, alig szívok bele a hideg italba, amikor kitárul az ajtó és beviharzik. A haja kócos kontyban ül a feje tetején, jóganadrágot visel egy fehér pólóval, az oldalához minden lépésénél egy jól megtömött táska csapódik, és az arcán valamiért nagyon dühös kifejezés ül, ennek ellenére olyan gyönyörűnek tartom, mint egy mesebeli hercegnőt. Míg én órákig készülődtem, ő valószínűleg csak magára kapta azt, ami először a keze ügyébe került, nem fordítothatott túl sok időt készülődésre, de ez tetszik.
- Szia - cövekel le előttem, és kirángatja a pulcsimat a táskájából - kösz a múltkori fuvart, most rohannom kell - hadarja, majd az ölembe dobja a ruhadarabot és már sarkon is fordul.
Néhány másodpercen keresztül megkövülve ülök, mire magamhoz térek már az ajtónál van és éppen arra készül, hogy feltépje, de még időben magamhoz térek és a cuccaimat felnyalábolva utána indulok, pontosabban rohanok.
- Hazel! - a kávézótól néhány lépésnyire érem be, az ajkait szorosan összeszorítja és az arca kipirult, elakad a lélegzetem, mert úgy tűnik, hogy másodperceken belül sírva fakad. - Hé, minden rendben?
- Nem - vágja rá nagyon hirtelen, a hangjából süt a cinizmus és a harag, de nem mondd többet.
- Megbántottalak valamivel? - rohanok utána. - Hazel?
- Nem! - kiáltja, lefordul a sarkon, és az egyik tömbház felé igyekszik, a táskájából kirángat egy kulcscsomót, én pedig sokadjára is ledöbbenek. London ezen környéke elég öreg, és nem fordítanak túl sok pénzt arra, hogy felújítsák a régi házakat, mert nem a központban vagyunk, hogy az odaérkező turisták miatt mindennek a legtökéletesebbnek kell kinéznie. Az itt lakók általában minimálbérért dolgozó külföldi munkások, akik éppen csak megtudnak fizetni maguknak vagy a családjuknak egy kis lakást, Hazel pedig éppen egy ilyen felé igyekszik.
- Kérlek, meséld el, hogy mi történt, hátha tudok segíteni - loholok utána reményvesztetten. Lesimít néhány elszabadult apró hajszálat, ami kibújt a kontyából, vagy talán soha nem is ért addig, és egy merev bólintás után betör az egyik épületbe. Nincs lift, úgyhogy két emeletet sietek fel utána a lépcsőn, mígnem megtorpan az egyik ajtó előtt, és heves mozdulattal beledöfi a kulcsot a zárba, majd szinte berúgja.
Elém tárul az aprócska lakás egy része, a konyha, ahol néhány kopottas bútoron és asztalon kívül egy öreg tűzhely és hűtő van, a nappali pedig mindössze egy ízléstelen kanapéból, és egy apró, dobozos tévéből áll.
A táskáját ledobja a komódra és kibújik a cipőjéből, gyors mozdulattal ledobom a sajátomat is és utána sietek, leomlik az asztalhoz és a fejét a kezei közé véve nagyon sóhajt, a szemeim óriásira nyílnak, amikor elkezd sírni. Összeszorul a torkom és nyomni kezd a mellkasom, letérdelek elé és nem törődök vele, hogy az összes testrészem libabőrös lesz, mikor megfogom kezét és óvatosan megpróbálom elhúzni az arcától.
- Haze - a hangom rekedt, mikor megszólítom. - Mi történt?
- Felemelték a lakbért - hüppögi dühösen és elkeseredetten. - Hatszáz fontot kérnek ezért! - tesz dühös mozdulatot a kezével. - Két hetet kaptam, hogy összeszedjem pénzt, különben csomagolhatok, már meg is van helyettem az új lakó. Háromszáz fontot is alig bírtam egyedül, erre szándékosan megduplázzák nekem!
Olyan elkeseredett és szomorú, megszakad a szívem attól, hogy az eddig vidám csillogó barna szeméből könnyek peregnek egymást sűrűn követve Lényegében előtte térdelek, mégis megpróbálok közelebb húzódni, de más lányokkal ellentétben ő nem borul rá a vállamra és ölel át, hogy támaszt nyújthassak.
- Diákhitelből fizetem az egyetemet, fotózásokból próbálok megélni, de a családomnak így is mindig segítenie kellett a lakbérrel - mondja remegő ajkakkal. - Nem tudom ezt kifizetni minden hónapban!
- Megoldjuk valahogy, rendben? Nem kell elköltöznöd.
- Ha valahogy most össze is szedem, hosszútávon nem fog menni - kezeivel eltakarja az arcát és hangosan hüppög, amivel annyira, de annyira Mirára emlékeztet, én pedig egyszerűen képtelen vagyok ezt elviselni.
- Találunk neked egy lakótársat, vagy egy másik albérletet, közelebb az egyetemhez, vannak kapcsolataim, segíthetek. Kifizetem neked a mostani lakbért, és a következő hetekben pedig keresünk neked egy otthonosabb helyet, olyat amivel nem lesz gondod.
Az agyam folyamatosan azon kattog, hogyan találhatnék megoldást erre a problémára, elvállalnám, hogy ezentúl állom én a lakbérét, de biztos vagyok benne, hogy nem egyezne bele, és általában ha két ember harmadjára fut össze valahol, nem tesznek ilyen ajánlatokat, talán csak kiborítanám, még ennél jobban.
- Szó sem lehet róla, hogy te fizeted ki! - pattan fel, ezzel kis híján felborít, de az utolsó pillanatban visszanyerem az egyensúlyom és nem terülök ki a kőpadlón. - Nem szorulok jótékonykodásra, és nem tudom a közeljövőben visszafizetni.
- Nem úgy gondoltam... - nyitom el a szám.
- Majd megoldom - törli le az arcáról a makacs könnycseppeket. - Bocsánat, amiért kiborultam, épp azelőtt közölték ezt velem, mielőtt elindultam.
- Semmi baj - tápászkodok fel - én viszont komolyan gondoltam, segíthetek neked találni egy másik albérletet, vagy munkát, ha akarod, bár a fotósok akiket ismerek modelleket fényképeznek, de talán egyikőjüknek jól jönne egy segéd, vagy az ismeretségi körükben van valaki, aki olyan munkát tudna találni neked, ami közelebb áll hozzád.
- Miért? - néz a szemembe, karjaival átöleli magát és csendesen szipog.
- Mit miért? - ráncolom a homlokom.
- Miért akarsz segíteni nekem, amikor nem is ismersz? - barna szemeivel az arcomat fürkészi gyanakvóan.
- Mert szeretek segíteni - pislogok nagyokat értetlenül - szerinted képes lennék arra, hogy itt hagyjalak a gondjaiddal, amikor tudom, hogy tudnék megoldást találni rá?
- Ezt teszik a híres emberek, nem? - a táskájához sétál és kivesz belőle egy zsebkendőt.
- Nem- nyelem le az epés megjegyzésem - azok nem, akiket én ismerek.
Lehajtja a fejét, kifújja az orrát, és látom, hogy közben újra megremeg a teste. A karjaimba akarom venni, magamhoz ölelni, simogatni a haját, az arcát, megnyugtatni, elmondani neki, hogy minden rendben lesz. Csak az marhára idegesítő, hogy nem tudom, miért akarom ezt tenni, amikor valójában tényleg nem ismerem ezt a lányt.
- Mit akarsz cserébe?
- Tessék? - értetlenkedek, olyan kérdésekre akar választ kapni, amiket fel sem fogok. - Ezt hogy érted?
A karjait a mellkasán összefonva áthatóan méreget, majd megrázza a fejét és elfordul tőlem.
- Majd beszélek az egyetem rektorával, hátha van hely a kollégiumban - a kezében gyűrögetett zsebkendővel megtörli az arcát, majd hátratúrja a haját, de nem hajlandó rám nézni.
- De Hazel...
- Nem akarom, hogy segíts - vág a szavamba. - Nagyon kedves tőled, de mindössze most látlak harmadjára, és te talán nagyon közvetlen vagy, de én nem. Számomra furcsa, hogy itt ácsorogsz a lakásom közepén készen arra, hogy munkát meg lakást szerezz nekem, már az is furcsa volt, amikor megálltál előttem a kávézóban, mert te mégiscsak Niall Horan vagy!
Nagyot nyelek, tudom, hogy nem bántani akar, de az utolsó néhány szavával jó nagyot rúg belém. Mégiscsak Niall Horan vagy.
Nem tudtam, hogy Niall Horannak lenni rossz dolog, vagy valami olyasmi, amiért furcsa lehet, hogy szeretnék megismerni egy lányt. Rájövök, hogy ő semmi mást nem lát, amikor rám néz, csak a színpadot, újságcikkeket, és lesifotósokat, a felszínt, meg sem próbál esetleg ezek mögé nézni.
Haz szavai jutnak eszembe, hogy milyen boldogan újságolta el, hogy a barátnője nem Harry Stylest látja benne, a One Direction kiemelt tagját, hanem csak Harryt.
- Megértem - bólintok aprót, a hangom furcsán halk, majd elkeseredettségemben felemelem a fejem és kibököm azt, ami azóta ott motozik a gondolataim közt, mióta először megpillantottam. - Szerettelek volna megismerni.
Végre hajlandó rám nézni, a szembogarai óriásira tágultak, és kissé elnyílt ajkakkal pislog nagyokat, egyenesen a szemeibe nézek amolyan "már minden mindegy" alapon, és meg sem lepődök a reakcióján.
- Én nem... - összezárja az ajkait és zavartan a fejét rázza. - Nagyon kedves vagy, de...
Persze, én mindig nagyon kedves vagyok, és mindig ott van az a "de".
De nem vagy elég jó.
De csak a barátod akarok lenni.
De nekem más tetszik.
De, de, de, de, de!
- De Niall Horan vagyok - vonom meg a vállam sértetten, bár a hangom teljesen közömbös marad. Belenyúlok a táskámba, az egyik jegyzetfüzetemből, amit arra az esetre tartogatok, ha esetleg összefutok egy rajongóval, aki szeretne aláírást, de nincs nála papír, kitépek egy lapot, majd filctollal ráfirkálom a telefonszámom és leteszem az asztalra. - Hívj fel, ha mégis szükséged van egy lakásra.
Szó nélkül megfordulok és kisétálok az ajtón, akármennyire is szeretném megismerni ezt a lányt, nem fogom ráerőszakolni magam, arra pedig nem vagyok képes, hogy más emberré változzak, és ne az legyek, aki vagyok.
Behúzott nyakkal, lehajtott fejjel hagyom el a lakást, és visszasétálok a kávézó előtt parkoló autómhoz, mire odaérek már bánom, hogy csak úgy otthagytam Hazelt, viszont nem akartam hallani a kifogást arra, hogy ő miért nem kíváncsi rám. Úgy teszek, mintha nem érezném a szorítást a torkomban és az égető érzést a szemeimben, mintha nem sértett volna vérig és rúgott volna oda egy óriásit, ahol a legjobban fáj. Felhangosítom a rádiót, és egyenesen Hampstead azon részére indulok, amelyik az én házammal pont ellentétes irányban van, nem szándékosan teszem, csak vezetek, majd a nagy ház előtt kiugrok az autóból, beütöm a kapukódot, és mielőtt észbe kapnék már a kerten vágok át, az ajtó viszont már azelőtt kitárul, mielőtt felemelhetném a kezem.
Néha úgy érzem, Mira megérzi a jelenlétem, és emellett a gondolataimban is tud olvasni. Egy szót sem szólok, csak rendületlenül törtetek felé, a pillantása megtalálja az enyém és aprót rándul az arca, mielőtt a karjait szorosan a nyakam köré nem fonná. Beletemetem az arcom a hajába és átölelem, nem akarok semmit se mondani, nem akarom elmesélni, hogy az első lány, aki hosszú idő óta komolyabban felkeltette az érdeklődésemet ugyanúgy elintézett volna egy egyszerű "de"-vel, mint ahogy az összes többi is tette.
- Gyere be - húzódik el, és a kezemnél fogva húz az ajtó felé, melyen egy másodperc alatt kisurran Arthur és veszett tempóban rohangálni kezd a makulátlan pázsiton.
Ahogy belépek megcsap a kellemes légkör, ami mindig uralkodik náluk, és ami miatt olyan jó itt lenni.
- Ki az, Cica? - hallom a nappaliból Liam hangját, majd egy perccel később a hanghoz arc is társul, amikor a karjában mindkét kisbabával kilép. - Jól vagy, tesó? - hervad le a mosolya és aggódva mér végig.
- Persze - mosolygok rá, és az ujjaimmal integetek a kezével hadonászó kislánynak.
- Készítek teát, menjetek be - simít végig Mackenzie a vállamon, majd puszit nyom Liam arcára, miközben elindul a konyha felé.
Az apróságok fészkelődni kezdenek az apjuk karjai közt, úgyhogy Liam óvatosan leteszi mindkettőjüket, és meglepődve látom, amiről Mira olyan sokat beszélt az elmúlt napokban, ugyanis segítség nélkül tesznek néhány lépést, mielőtt lehuppannának, és ezzel a frászt hoznák rám.
- Ne aggódj, nem történt semmi - nevet rám.
A nappali szőnyegén szétszórva csörgők, rágókák, és játékok hevernek néhány puha fedelű, kissé megrágott könyv társaságában, melyek közül az egyik nyitva van, valószínűleg épp azt olvasták, mielőtt betoppantam.
- Zavarok? - kérdezem halkan, hátha kicselezem Mira denevérhallását.
- Dehogy, miért zavarnál? - ráncolja a homlokát, és elkapja a lányát, mielőtt elveszítené az egyensúlyát. - Mindig szívesen látunk, tudhatnád már.
Megrándul az arcom, néha hajlamos vagyok nagyon feleslegesnek érezni magam, zavaró tényezőnek, főleg úgy, hogy nagyon úgy néz ki, ötünk közül már csak egyedül nekem nincs barátnőm. Elmosolyodok, a kisebb-nagyobb esések és huppanások ellenére nem adják fel a próbálkozást, Noah a szűk nadrágomban nem tud megkapaszkodni, de még úgy is felhúzza magát, és a lábamnak támaszkodva álldogál.
- Nem vagytok ti még túl aprók ahhoz, hogy ilyesmit csináljatok? - guggolok le elé, mire a kisfiú arcára széles mosoly ül ki. A karjaimba veszem, mert akármennyire is bátrak, engem a szívbaj környékez minden alkalommal, amikor megbillennek. Aria négykézláb indul meg néhány játék felé, majd leül, és a szájába vesz egy zselés rágókát, így némileg biztonságban tudom őket.
A kanapé helyett Liam a szőnyegre ül, óvatosan lerakom a kisfiút a testvére mellé, majd helyet foglalok mellette.
- Történt valami? - kérdezi aggódva, egy kissé meglep, hogy nem hozza fel egyből Hazel nevét, és von kérdőre azért, hogy neki miért nem beszéltem róla.
- Csak a szokásos - vonom meg a vállam, mintha nem érdekelne.
- Szokásos? - húzza fel a szemöldökét.
- Mira nem mondta el? - kérdezem, a számhoz emelem a jobb kezem és rágni kezdem a bőrt a gyűrűsujjamon. Válaszul megrázza a fejét, ezzel bizonyítva, hogy nem a semmiért bízok meg Mirában. Neki elmondhatná, nem haragudnék meg miatta, és nem is kérném arra, hogy titkolózzon az egyik legjobb barátom, a férje előtt, de egy szót sem szólt.
- Ugye nem feltételezed rólam, hogy rajtad kívül bárki mással megbeszélem a titkaidat? - viharzik be Mackenzie a kezében két bögrével, majd miután a kezünkbe nyomja őket visszasiet a konyhába saját magának is egyért.
- Eszembe sem jutott - jegyzem meg, és rámosolygok. - De ez nem titok.
Liam elveszi tőle a bögréjét, míg lehuppan mellénk és kényelmesen elhelyezkedik.
- Amiről beszélünk, az kettőnk között marad - veszi el egy mosoly kíséretében a teáját, és az arca elé emelve élvezi a forró gőz simogatását.
Nagy vonalakban elmondom az utóbbi másfél hetemet, majd amikor a mai naphoz érek meglepően nehezen csúsznak ki a számon a szavak.
- Segíteni akartam - motyogom, és beszéd helyett inkább belekortyolok a teámba, majd néhány másodpercig a nyugodtan játszó gyerekeken pihentetem a tekintetem. - Nem fogadta el, és amikor elmondtam , hogy mindössze megismerni szerettem volna, ugyanazt akarta mondani, amit már milliószor hallottam, úgyhogy inkább eljöttem.
A vállamat vonogatom, mintha nem lenne nagy ügy, és nem is érdekelne, holott valami miatt még sokkal rosszabbul érzem magam, mint máskor.
- Ezt hogy érted? - kapja fel a fejét Mira, és összehúzott szemekkel mered rám. - Mit akart mondani?
- Tudod, hogy nagyon kedves, vagyok, de nem elég jó, vagy valami ilyesmi - újból megvonom a vállam, ezúttal viszont amikor felnézek Liam is pont olyan arccal bámul, mint az ölébe telepedett lány. - Most meg mi van, miért néztek így?
- Te túl jó vagy mindenkihez, Niall, ennek a lánynak pedig fogalma sincs róla, hogy mit hagyott elmenni - mondja kissé ingerülten, a száját szorosan összezárja és hitetlenkedve rázza a fejét.
- Én is így gondolom - kortyol bele a teájába Liam. - Ha nem látja azt, aki valójában vagy, akkor menjen csak, az egyetlen aki bármit is veszít, az ő, nem pedig te.
Megrándul az arcom, hálás pillantást vetek rájuk, de az igazság az, hogy nem érzem jobban magam attól, mert ilyeneket mondanak, holott tudom, hogy komolyan gondolják. Bánt, hogy Hazel nem tud csak Niallként kezelni, meg sem próbál elvonatkoztatni a médiától, ezzel pedig tulajdonképpen esélyt sem ad nekem.
Egy apró, pufi kezecske jelenik meg a combomon, mosolyra húzom a szám és felé fordítom a fejem, óriási barna szemek fürkészik az arcom, és amikor finoman megsimogatom mosolyogni kezd. Az ölembe veszem a kislányt, belepuszilok a puha, vékony szálú hajába és egy kicsit több ideig ölelem magamhoz, mint máskor.
- Ha ettől jobban érzed magad, úgy néz ki, hogy Arinak elég jó vagy - lök meg finoman Liam, mire mindannyian felnevetünk.
Noah a kezecskéit erőteljesen a padlóhoz csapkodva közeledik, kis híján felborít egy fél bögre teát, de Mira reflexei elég gyorsak ahhoz, hogy elvegye az útból, majd mosolyogva az ölébe veszi a kisfiát.
- Már azt hittem, hogy nem szeretnétek beleszólni a beszélgetésbe - nevet rá az apróságra, majd puszit nyom az arcára. - Most már elmondhatom? -néz tündéri arccal, a szempilláit rebegtetve a másik felére.
Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de nem is igazán ezzel foglalkozok, a figyelmemet leköti az ölemben ülő apróság, aki különleges odaadással és megdöbbenéssel tanulmányozza a kezemet, majd a szájához irányítja, és felnevetek, amikor belemélyeszti a mutatóujjamba az erős kis fogait.
- Neveld meg a lányod, Payne! - húzom el a kezem a lehető legóvatosabban, hogy még véletlenül se sértsem meg Ariát azzal, hogy nem engedem tovább rágódni az ujjamon.
- Tökéletes nevelésben részesül, pont olyan, mint az édesanyja - vigyorog rám, a következő pillanatban pedig Mira finoman oldalba vágja.
Nevetek a civakodásukon, de a tekintetemet nem nagyon veszem le a kisbabáról, az ujjaimmal végigsétálok a rövid, husis kis lábán, majd óvatosan megcsiklandozom a kis pocakját és belőlem is kirobban a nevetés, amikor visongva felkacag.
- Hé, Horan - löki meg a lábával az enyémet Mackenzie - tudsz figyelni egy kicsit ránk is, vagy nagyon elfoglalt vagy?
- Sajnos nem érek rá - dőlök végig a szőnyegen és a fejem fölé emelem a nevető kislányt.
- Akkor nagyon úgy tűnik, hogy új keresztapát kell találnunk Arinak - sóhajt nagyot, Liam pedig sajnálkozó arckifejezéssel bólogatni kezd.
Leeresztem a mellkasomra Ariát és homlokráncolva fordítom feléjük a fejem.
- Miről beszéltek?
- Szerintem Harry elvállalná - mondja Liam anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rám. - Vagy Zayn, elég komoly tervei vannak Gigivel, akkor már meglenne a keresztanya is.
Mira hamarabb észreveszi a döbbent arckifejezésem és az elkerekedett szemeim, mint ő, feltápászkodok, és a mellkasomhoz fogom a ficánkoló apróságot, aki huncut tekintettel figyeli, hogy a testvére épp a teáskanalat próbálja megszerezni a bögréből.
- Mi? - pislogok nagyokat, a szám döbbenten nyílik el.
A barátaim végre felém fordítják a fejüket, Mira arca sugárzik, a szemei boldogan csillognak, valószínűleg ez azt jelenti, hogy megunta a velem való tréfálkozást.
- Szeretném azt mondani, hogy rengeteget gondolkoztunk azon, hogy kik lennének a megfelelő keresztszülők a gyerekeink számára, de igazából éppen csak szóba jött, mert Karen rákérdezett. Egyetértünk abban, hogy te, és Luke tökéletes keresztapák lennétek, és mivel láthatod is, hogy Aria mennyire imád téged, úgy gondoltuk, hogy talán el is vállalnád a szerepet - kissé bizonytalanul, de reménykedve pislog rám, én viszont egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek, tátott szájjal jártatom a tekintetem kettőjük között.
- Komolyan? - tátogom bizonytalanul.
- Persze - bólogat Liam - szóba se jött más, mindketten azonnal rád gondoltunk.
- Ha elvállalod - teszi hozzá Mira, de valószínűleg nem ismer elég jól, ha azt feltételezi, hogy nemet mondok.
- Még szép! - vigyorodok el, és ha nem épp ülnénk, a nyakukba ugranék. - Hát persze, hogy elvállalom!
A szám fülig ér, magamhoz ölelem Ariát és boldogan nyomok puszit a kerek arcocskájára, míg az édesanyja gyorsan átszeli a köztünk lévő távolságot, és szorosan magához ölel.
- Köszönjük - motyogja a fülembe - remélem tudod, hogy milyen sokat jelent ez nekünk, Niall.
- Inkább neked kellene tudni, hogy nekem mennyit jelent - húzom magamhoz őt is, és a kislányát is. - Megtiszteltetés.
Liamre pillantok, mosolyogva felmutatja a hüvelykujját, én pedig a pillantásomba megpróbálom belesűríteni a hálát, amit érzek.
A tudat, hogy most már nem csak nagybácsi vagyok, hanem keresztapa is, nagyjából elfeledteti velem a Hazellel történteket, főképp azért is, mert engedélyt kapok arra, hogy ezt a hírt megosszam a rajongóinkkal is, akik folyamatosan gratulálnak, és különböző képek árasztják el rólunk a twittert. Számukra is ez egyfajta nagy dolog, mert ezzel ismételten azt bizonyítjuk, hogy valójában is barátok vagyunk, nem csak látszat az egész.
- Elmehetnétek inni egyet, hogy megünnepeljétek ezt - meglepetten emeljük fel a fejünket mindketten, a szám közben megrándul egy kissé, mert Noah követi az apja mozdulatát és ugyanúgy fürkészi Mirát, ahogy ő.
- Komolyan mondod? - kérdezi döbbenten Liam.
- Persze, úgy csinálsz, mintha nem engedném, hogy a barátaiddal legyél - kacag fel a lány, közben felnyúl az asztalra és levesz róla két cumisüveget, letekeri róluk a kupakokat és egyet-egyet a babák kezébe nyújt. Néha az is ledöbbent, hogy milyen önállóan és ügyesen iszik ez a két apróság, mert alig pár hónappal ezelőtt még megérinteni is alig mertem őket, olyan törékenyek voltak. - Hívjátok össze a bandát és menjetek el valahova.
- Benne vagy? - vigyorog rám a barátom, ha nem látnám rajta, hogy van kedve hozzá, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy nem, legyen csak a családjával, így viszont bólintok.
- Nem gond? - kérdezem óvatosan Mackenzie-től.
- Miért lenne? - mosolyog, és elveszi a kezemből Aria kiürült cumisüvegét. - Menjetek, kapcsolódjatok ki, legyetek együtt-
- És te mikor kapcsolódsz ki? - vonja kérdőre Liam, bár ugyanezt a kérdést akartam én is feltenni.
- Körülbelül úgy 20 év múlva - nevet fel vidáman. Sürgősen beszélnem kell a makacs fejével arról, hogy bízza rám a kicsiket, és legalább csak néhány órára elmenjenek kettesben valahová.
Az igazi meglepetés akkor ér, amikor győzködés nélkül mindenki rávágja, hogy lemondja az esti programját, pedig azt még el sem mondjuk, hogy mi az oka az ünneplésnek.
Néhány óra múlva egy rekesz sörrel a csomagtartómban leparkolok Zayn házánál, ahogy látom, az udvaron már áll néhány autó, úgyhogy nem én érkezek elsőnek. Liam azt ígérte, hogy amint elalszanak a gyerekek már jön is, és tekintve, hogy fél 10 körül jár az idő, hamarosan betoppan.
A kertben már szép kis társaság verődött össze, jelen van a házigazda, Harry, Sandy, Josh, és Julian, a kikészített grillezőből ítélve valószínűleg sütögetni fogunk, és inni is, tekintve, hogy rajtam kívül más is hozott sört, és néhány üveg töményet is felfedezek. Magamban hálát adok ezért, mert nem akarom, hogy miközben a barátaimmal vagyok Hazel jusson eszembe, gyorsan le kell zárnom magamban ezt az ismeretségnek alig nevezhető dolgot, és túllépni a történteken. Nincs szüksége rám, rendben, elfogadom, és valójában amikor mindannyian egy kupacba verődve a sülő hús kellemes illatával magunk körül, hangosan szóló zene mellett nagyokat röhögünk, a legtöbben sorban pusztítjuk el az italokat, tehát minden olyan, mint néhány évvel ezelőtt, azt is elfelejtem, hogy a világon létezik bárki más rajtunk kívül.

6.rész

Sziasztok! :)
Az első dolog, amit valószínűleg megláttatok, amikor megnyitottátok a blogot, az a csodaszép új design! Nagyon szépen köszönöm Perrie-nek a Paparazzi Blog Design-ről, hogy időt szánt rám, és a blogomra! :) 
Nektek pedig köszönöm a kommenteket, amelyeket az előző részhez érkeztek, örömmel láttam, hogy kezditek megkedvelni Hazelt. 
Remélem, hogy jól telik a nyaratok! <3 

N. x 

Az normális, hogy néha úgy érzem, Mira az én anyám is, nem csak a törpiké? Szeretném felhívni, vagy egyenesen hozzá rohanni, hogy megosszam vele a fejleményeket és tanácsot kérjek, azonban ezt most nem tehetem meg. Szabadnapunk van, és akkor se zaklatnám őket,ha éppen nem utaztak volna el Wolverhamptonba. A legjobb barátom azonban tud a reggeli magánakcióimról, és ha nem én hívom fel őt csalódottan, akkor ő hív fel esténként, hogy megkérdezze, van-e valami fejlemény, és biztat, hogy ne adjam fel.

Beugrok hazafelé az egyik útba eső Sainsbury's-ba, hogy a következő néhány napban ne nagyon kelljen kimozdulnom a házból azon kívül, ha golfozni támad kedvem. A bevásárlókosarat tolva magam előtt megállok minden polcnál, és belepakolom a szükséges élelmiszereket, meg azokat is, amik annyira nem szükségesek, mindeközben idiótán mosolygok magam elé. 

- Bocsi - hallok meg egy bizonytalan hangot a hátam mögül, miközben épp egy krémsajt hátulját olvasgatom. Amikor megfordulok az előttem álló lánynak elakad a lélegzete, és jól észrevehetően összerándul.

- Szia - mosolygok rá, és arrébb húzom a kocsit, bár eléggé valószínűtlen, hogy azért szólított meg, mert nem fér el tőlem. 

Kezeit a szája elé emeli és sírni kezd, tágra nyílt szemekkel, rémülten pislogok rá, nem ez az első eset persze, hogy ilyesmi történik, de ez általában akkor van, ha mindannyian egy helyen vagyunk, vagy pedig Harryvel fordul elő, én nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez.

- Jaj, ne sírj, kérlek! - ölelem át tétován, ami talán nem a legjobb döntés, mert még jobban zokogni kezd, azonban amikor hátrébb húzódnék szorosan átölel, és belefúrja az arcát a mellkasomba.

Elszorul a torkom, utálom, ha egy lány sír, sosem tudtam kezelni, viszont mióta ismerem Mirát mindig az ő keserves sírása jut eszembe, és olyasmit senkiből sem akarok kiváltani. - Nyugodj meg - simogatom a haját. 

Amíg először el nem mondta valaki, hogy miért vált ki a látványuk ilyesmit a lányokból, mindig csak úgy gondoltam, hogy ez valamiféle fangirl szokás, sírni kell, ha meglátnak, vagy az izgatottság vált ki belőlük ilyesmit. Az utóbbi évek alatt azonban rengeteg üzenetet kaptunk mindannyian, és egyszer egy lány maga mesélte el egy ilyen keserves sírást követően, hogy mennyit jelentünk neki, és mi miatt, ezeket tudva azonnal aggodalom ébred bennem.
- Bocsánat - zokogja a pólómba - olyan egy lúzer vagyok!
- Nem vagy az - a fejemet az övére hajtom és próbálom a "higgadtságommal" megnyugtatni, kizárom, hogy a vásárolgató emberek kíváncsiskodva bámulnak ránk, és vele együtt próbálok meg nagyokat lélegezni.
- Ne haragudj - szipog fel végül kissé nyugodtabban, és megdörzsöli a szemét. Nagyon apró, azonban nem kislány, 15-16 éves lehet, és olyan vékony, mint a papír, nagyot nyelek, mert tudom, hogy ez nem egészséges.
- Rendben vagy? - simogatom meg a haját. Azért merek ilyen közvetlen lenni, és így hozzáérni, mert nyilvánvalóan tudja, hogy nem fogdosni akarom, és nincs semmilyen hátsószándékom, csak segíteni szeretnék.
- Igen - nyel nagyot, majd felém fordítja az arcát, és kék tekintetével hitetlenkedően pislog rám. - Én csak... csak annyira szeretlek - mondja, és elcsuklik a hangja.
Mindkét karommal szorosan ölelem, és lehajtott fejem szinte az arcához préselem, holott a nevét sem tudom, de ez nem zavar, ő csak egy lány, akinek valamiért sokat jelentek, és szüksége van rám.
- Én is szeretlek - nyomok puszit a hajára. Vicces, mert komolyan is gondolom, minden egyes rajongót, mindenkit, aki valaha is akár egyetlen üzenetet írt nekem, de nem is láttam, vagy belekerült a látóterembe egy koncert alatt szeretek, nekik köszönhetem az életem, azt, aki most vagyok. Az ő szavainak is jelentése van, és az enyémeknek is, nem lehet csak úgy félvállról venni az ilyesmit.
- Sajnálom - húzódik el, és zavartan dörzsölgeti az arcát. - Nem akartalak így letámadni.
- Semmi baj - mosolygok rá - csinálunk egy képet?
- Igen! - csillannak fel a szemei, és valahonnan a táskájából előtúr egy füzetet meg a tolltartóját.
Jó nagy betűkkel Ravennek címezve ráfirkantom a nevem a papírra, majd direkt úgy állok, hogy a háttérben jól láthatóak legyenek a különböző felvágottak, sajtok, és valahogy elérem, hogy szélesen mosolyogjon a képünkön.
- Köszönöm- szorítja magához a cuccait hálásan. Kitárom a karjaim és ezúttal én ölelgetem meg, remélve, hogy elég erőt tudok neki adni ahhoz, hogy ne sírva búcsúzzon el.
- Örülök, hogy találkoztunk - simogatom meg a hátát. - Vigyázz magadra, Raven!
Figyelem ahogy távolodik, és egyre vékonyabbnak látom, a combjai pont olyan vastagok, mint a vádlija, csontos hátát hosszú, hullámos, barna haj fedi be, a válla újra megremeg, és elszorul a szívem, amikor felemeli az egyik kezét, hogy eltakarja a száját. A legtöbb lány, akivel véletlen összefutok, végig a telefonjával hadonászik, felhívja a barátait és belevisít, de ő nem tesz ilyet, csak elballag, miközben maga után húzza a kosarát. Nagyot nyelek, magamból kiindulva valószínűleg órákig ezen fogok kattogni, mindenféle borzalmas történetet találok majd ki. Az arcomat dörzsölgetve haladok tovább, majd miután a a pénztárhoz kerülök, és a továbbra is szüntelenül szakadó esőben bepakolok a kocsiba, a kezembe veszem a telefonom. Most találkoztam egy anorexiás fiatal lánnyal, egy gyerekkel, és akármennyire is nem akarom tudomásul venni, tudom, hogy nem ő egyetlen a világon. Kiírok néhány mondatot a profilomra, majd hátradőlve meredek ki magam elé az esőbe, tudom, hogy most vennem kell egy nagy levegőt, és ha nem is elfelejteni, de berakni ezt a találkozást a többi ilyen közé, és túllépni rajta, máskülönben felemésztene. Bekapcsolom a rádiót és a BBC-t hallgatva indulok haza, jókat derülök a dalok közt elhangzó beszélgetéseken és poénokon, a gondolataim pedig újra elkezdenek Hazel irányába kalandozni, ma sokkal többet értem el, mint amire számítottam.
Az ujjaimmal dobolok a kormányon, amíg várom, hogy kinyíljon a kapu, majd egyenesen a garázsba hajtok. Mielőtt kipakolnék bedobok egy mirelit pizzát a sütőbe, bekapcsolom a tévét a nappaliban és valamelyik idétlen sorozat folytatását hallgatva pakolom el a cuccokat a konyhában. Hogy őszinte legyek, nem szeretek túl sok időt itt tölteni, turné után jólesik  magány, vagy ha sokat voltam távol, sok ember között, de hosszútávon annyira nem élvezetes, legszívesebben mindig talpon lennék és mennék valahová.
Megvárom, míg elkészül a pizza, majd egy csomag chips kíséretében lehuppanok a kanapéra, a lehető legtunyább és legkényelmesebb pózban nyúlok el, egy szelettel a számban kezdem kapcsolgatni a tévét. Éppen egy óriási falaton rágódok hátrahajtott fejjel, hogy a nyúlós sajt ne landoljon  pólómon, mikor megcsörren a telefonom. Nyugodt szívvel veszem fel még így is, mert látom, hogy csak Harry az.
- Szeva' - csámcsogom a fülébe, majd jól hallhatóan nyelek egy nagyot.
- Ki volt az a lány? - vág azonnal a közepébe kíváncsian,
- Ezt én is kérdezhetném tőled - harapok bele újra a pizzába. - Veled van? Mert ha nincs, gyere át.
- Oké - a rendkívüli beszélgetésünk itt be is fejeződik, tudván, hogy 15 percen belül személyesen folytatjuk.
Idejét sem tudom már, hogy mióta voltam kettesben csak úgy a srácok közül valakivel, általában mindannyian együtt vagyunk, és általában Miráéknál, ha munkán kívül találkozunk. Szó sincs arról, hogy eltávolodtunk egymástól, vagy bármi ilyesmi, sőt, csak egyszerűen mindenki éli a saját életét is, függetlenül a másiktól, és mindannyiunknak vannak barátai a bandán kívül, akikkel néha jó együtt lógni, főleg ha úgy érezzük, hogy túl sokat vagyunk együtt, de kivel kellene megbeszélnem a nem létező szerelmi életemet, ha nem az egyik legjobb barátommal, aki éveken át ugyanúgy csak lézengett, mint én? Louisnak mindig van barátnője, azt hiszem, kicsit kapcsolatfüggő, vagy valami ilyesmi, mert ha szakítanak az aktuális barátnőjével, pár héten, vagy napon belül mindig lesz neki új, Danielle-lel azonban nagyon jól megvannak, és ne felejtsük el, hogy egy komoly(talan), családapáról is beszélünk a személyében. Zayn miután kihátrált a Perrie-vel való kapcsolatából, lefújták az esküvőt, meg az összes ezzel járó cuccot, a kicsinyes viták és Pezz hisztijei után valahogy találkozott Gigi Hadiddal, aki totálisan elcsavarta a fejét, úgy, ahogy eddig még senki, Liamről pedig nem is tudom, hogy érdemes-e egyáltalán szót ejtenem, hiszen mindenki tudja, hogy mi van az ő megingathatatlanul stabil szerelmi életével, és annak apró, nyáladzó gyümölcseivel.
Mi Harryvel viszont más világ vagyunk, azt hiszem, bár az utóbbi években ő is rengeteget változott, a komolytalan, minden lányra szemet vevő Hazzából komoly férfi érett, és még mi sem tudunk igazán arról, hogy kivel jár össze, már ha van ilyen, vagy mondom úgy inkább, hogy volt. És itt vagyok én, a totálisan reménytelen, aki néha, bulik alkalmával összeszed egy csajt, majd reggel lelép, mielőtt az magához térne. Nem tudom, hogy miért alakult ez így, vagy hogy egyáltalán hogyan, egyszerűen csak meguntam a folytonos csalódást magamban, vagy a lányban, akibe éppen belezúgtam, és inkább egy olyan életforma mellett döntöttem, amit nem szeretek, viszont hasznos, bizonyos szempontból. Viszont most az hiszem, ennek az életmódnak hamarosan vége szakad, vagy legalábbis reménykedek benne.
Haz beengedi magát anélkül, hogy kopogna, hallom ahogy lerúgja a cipőjét és felakasztja a kabátját, majd besétál a nappaliba és lehuppan az egyik fotelbe, míg én a mutatóujjamat feltartva rágódok az utolsó falat pizzán.
- Kérsz egy sört? - állok fel az üres tányérral a kezemben, és a konyhába megyek.
- Inkább vizet, vezetek - dől hátra, és felpakolja a lábát az asztalra. Nem szólok, nincs miért, az az asztal eddig mindannyiunk lábszagát elviselte.
- Persze - rándul meg az arcom. Nem akarom kritizálni, igazából tök jó, amilyen életmódot folytat, nem iszik alkoholt, csak nagyon ritkán, nem eszik cukros ételeket, odáig van a zöldségekért meg a gyümölcsökért, sokat sportol, egyszerűen csak néha eszembe jut az a srác, akivel egymást támogattuk, hogy megtaláljunk a súlypontunkat, aki képes volt nyilvános helyen az ölébe kérni egy táncoslányt, miközben folyton újratöltette a poharát, és a turnék alkalmával minden reggel fánkkal, vagy valami édes dologgal a kezében lehetett látni. Már akkor is Harry volt az egyik legrendesebb krapek az egész világon, de nem volt mindig ilyen szent. Ha belegondolok, jó rég volt már az, amikor ilyeneket csináltunk, el sem hiszem, hogy mennyi minden történt azóta, hogy először álldogáltunk megszeppenten egymás mellett, mielőtt kimondták volna az ítéletünket.
Kiveszek a hűtőből egy üveg vizet és egy doboz sört, majd miután átadom neki az innivalóját hozzá hasonlóan levágódok a kanapéra.
- Szóval, mi újság? - érdeklődök, közben kibontom a söröm, melyből egy adag szénsav sziszegve távozik. - Nagyon meglepődtem, ki ez a lány? Teljesen más, mint akikkel eddig láttalak.
- Tudom, - kortyol bele a vizébe, az arcán félmosoly bujkál. - Ő... nagyon különleges, tudod? Néha azon kapom magam, hogy tátott szájjal hallgatom amit mond, míg más lányoknál egyszerűen kikapcsoltam az agyam és csak bólogattam meg hümmögtem. Tudok vele beszélgetni, és megmondja, ha nem ért velem egyet, nem pedig csak helyesel, vitatkozik velem - neveti el magát, és beletúr az ég felé meredő se nem rövid, se nem hosszú tincseibe, miközben a kezében tartott üveg címkéjét kapargatja.- Közben viszont olyan ártatlan és elveszett, azt hiszem, valami nincs rendben a családjában, és hozzám menekül, ha zaklatott. Órákig képes lenne egyetlen szó nélkül csak ölelni, és nekem ez nincs ellenemre, minden porcikájával szeretetért kiáltozik, és én képes vagyok neki megadni, pedig nem csinálok semmi különöset, csak létezek. Tudod, hogy milyen jó érzés ez? Nem kell másnak lennem, nem kell jól kinéznem, ugyanúgy bújik hozzám akkor is, ha órákig készülődök, és akkor is, ha éppen az ágyból vergődök ki, amikor betoppan. Nem azt akarja, hogy Harry Styles legyek, beéri csak Harryvel.
- Miért nem meséltél eddig róla? - pislogok nagyokat, az államat pedig darabonként szedem fel a földről, persze csak képletesen.
- Talán mert én magam sem hiszem el - rázza meg a fejét, és kissé megvonja a vállát.
- Szóval, akkor a barátnőd?
- Nem mondtuk még ki - kortyol bele ismét a vízbe, és az ujjai közt forgatja a kupakot. - De nagyon szeretném, ha az lenne.
- Hű - pislogok nagyokat, és az ő példájára én is nagyot húzok az italomból. - Mondd ezt el neki is, és nyert ügyed van.
- Nem tudom, haver, félek hogy félreértek valamit, és ő nem is akar semmi komolyat, vagy esetleg megijesztem.
- Te hallod amit beszélsz? - szalad össze a szemöldököm. - Ez a lány egy főnyeremény, Haz! Ha jól értettem, most nem egy új Kendall Jennerről van szó, és láttam, hogy hogy néz rád, nem megijedne, hanem a karjaidba omolna!
- Úgy gondolod? - pislog rám, én pedig el sem hiszem, hogy a híres és magabiztos Harry Styles fél megkérdezni egy lányt, hogy lenne-e a barátnője, holott a Föld teljes női populációja gondolkodás nélkül vállalkozna a feladatra.
- Holtbiztos - mosolygok rá, és a lábammal meglököm az övét biztatásképpen. - Hol találkoztatok?
- Na nem, most te jössz, Horan! - kapja fel a fejét. - Ki volt az a csaj? Tátott szájjal bámultad, amikor belépett, aztán leléptél vele!
- Te figyeltél minket? - háborodok fel.
- Ember, végig ott ültünk a sarokban Casey-vel, persze, hogy figyeltünk, amikor konkrétan lefagytál, ahogy megjelent a csaj!
- Hát - túrok a hajamba, és nyelek egy nagyot. Tudom, hogy nem nevetne rajtam, ahhoz már túl sok mindenen mentünk keresztül, és amúgy sem csinálunk viccet ilyen dolgokból egymás között, de így, hogy én sem tudom mi folyik, nehéz megfogalmazni. - Aznap reggel, amikor elaludtam, bementem egy kávéért, úgy voltam vele, hogy ha már úgy is kések, nem számít az a pár perc pluszba. Nem is igazán tudom, hogy mi történt, kifelé tartottam, a következő pillanatban pedig már ott álltam előtte, ő pedig közölte velem, hogy nem ülhetek le, mert tudja ki vagyok.
Felpillantok rá, valami olyasmit várok, hogy épp a nevetését próbája visszatartani, vagy legalább elfojt egy mosolyt, ehelyett viszont érdeklődve vizsgálgat, és a homlokát ráncolja.
- Beszélgettem vele pár szót, a poharán megláttam a nevét, de semmi többet nem tudtam meg róla, és mennem is kellett. Ezután egész héten keresztül minden reggel bementem és vártam, hogy felbukkanjon, de ez csak ma történt meg, amit láttatok is.
- Azt mondtad, nem akarta, hogy odaülj, viszont ma ő ült le hozzád - magyaráz közbe, viszont feltartott kezekkel megállítom.
- Nem figyelt, azt mondta, mindig ahhoz az asztalhoz ül, megszokásból foglalta el azonnal a helyet, viszont ha lett volna szabad asztal biztos, hogy átül. Próbáltam vele beszélgetni, felajánlottam, hogy a kocsiból hozok neki törülközőt, mire megint közölte velem, hogy nem barátkozik hírességekkel. Azt hiszem, látta, hogy megbántott, és végül mégis szóba állt velem, még azt is megengedte, hogy kocsival elvigyem az egyetemhez, ahova jár - a hangom fokozatosan egyre lelkesebb lesz, és amikor felnézek rá érzem, hogy az arcom kipirult az izgatottságtól. - Felvette a pulcsim, mert megázott, és pénteken találkozik velem újra, hogy visszaadja.
Amikor befejezem óriásit kortyolok a hideg sörömből, hogy lehűtsem az időközben forróvá vált arcom és fülem. Várom, hogy mondjon valamit, de csak lehajtott fejjel gondolkozik.
- Mi a neve? - kérdezi végül.
- Hazel - a szám valósággal belebizsereg abba, hogy kiejtem rajta a nevét. - Tudom, hogy hülyén hangzik ez az egész, de... nem is tudom, valamiért úgy érzem, hogy muszáj megismernem, akkor is, ha nem akarja.
- Furcsa - jelenti ki végül - de azért örülök neked, és remélem, hogy sikerül jobban megismernetek egymást.
Rámosolygok, vele és a szűkszavú megállapításaival ellentétben Mira már ugrálna örömében, megmondaná, hogy ő tudta, hogy ha türelmes leszek újra találkozni fogok Hazellel, és valószínűleg kioktatna arról, hogy a megismeréséhez semmit sem kell tennem, csak önmagamat adnom.
- Miért nem meséltél róla nekünk? - teszi fel szinte ugyanazt a kérdést, amit én kérdeztem tőle néhány perccel ezelőtt.
- Mindenki elvan a maga dolgaival, Louisnak ott van Freddie és Danielle, Zaynnek Gigi, Liam élete tökéletes, te is mindig rendben vagy, nem akartam csak úgy benyögni, hogy én meg napok óta egy lány után koslatok a kávézóban, Mirának mondtam el egyedül.
- Szerintem ha a srácok ezt hallották volna, megsértődnek - nevet fel, és a fotelból átül mellém. - Mindenkinek megvan a maga élete, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarjuk tudni, hogy mi van a másikkal, főleg ha rólad van szó - löki meg a vállam - időtlen idők óta nem randizol.
- Ahogy te sem, legalábbis én ebben a tudatban voltam - vetek rá egy szúrós pillantást. - Én egy hete ismerem Hazelt, sőt, túlzás azt mondani, hogy ismerem, te viszont mióta is rejtegeted előlünk Casey-t?
- Nyertél - sóhajt nagyot, és elneveti magát. - Csak nem akartam elszúrni.
- És azt gondoltad, hogy mi elszúrnánk neked? - nyílik el döbbenten a szám.
- Nem! - kap a fejéhez - Te jó ég, Niall, dehogy! Egyszerűen csak nem hittem volna, hogy eljutunk odáig, hogy felmerüljön annak a lehetősége, hogy bemutassam nektek, mert valljuk be, ez nem túl gyakori, és Caseynek nincs köze semmi olyasmihez, hogy a nevéből tudjátok, ki ő és mit csinál. Nem akartam, hogy az legyen, hogy bemutatom nektek, majd 1-2 hét múlva eltűnik, mert megun, nem csinálhatom ezt, amikor már kisgyerekek is vannak az életünkben, nem lenne helyes, összezavarodnának.
- Ez igaz - tűnődök el, a helyében valószínűleg én is így tennék, sőt, így is fogok tenni. Totálisan összezavarnám a kicsiket, ha minden alkalommal, amikor találkozok velük, egy új lány lenne az oldalamon, rég túl vagyunk azon a korszakon, amikor még rendben volt az, hogy minden buli alkalmával valamelyikünk egy új barátnővel jelent meg. - Mira elsírná magát, ha ezt hallotta volna - mosolyodok el, mert tudom, hogy valóban így lenne, szinte már-már hálás azért, hogy mindannyian imádjuk a gyerekeit. El sem tudom képzelni, hogy mit művelne, ha tudná, hogy mindannyiunk gondolkodás nélkül akár az életét is kockáztatná miattuk, őt is beleértve. Mira nem csak Liam barátnője, vagyis már a felesége, hanem része a családunknak, mégpedig az egyik legszervesebb része, aki összetartja az egészet.
- Tudom - mosolyog rám.
- Nem vagy éhes? - kínálom felé a chipsem, de elutasítja - Most voltam bevásárolni, találsz kaját a hűtőben, ha kérsz.
A tévét kapcsolgatom valami nézhető műsor után kutatva, vagy legalább egy olyanért, ami háttérzajnak megfelel, míg ő a hűtőmben turkál, majd egy banánnal, és egy tál megpucolt almával az ölében huppan le mellém.
- Van valami terved, hogy hogyan akarod megismerni? - kérdezi, miközben gondosan kibontja a banánt, majd beleharap.
- Hát, gondolom úgy, mint mindenkit - vonom meg a vállam, és felkapom egy szelet almát. - Reménykedek benne, hogy amikor visszaadja a pulcsim beszélgetünk majd, és megpróbálhatom elhívni valahová. Művész, fotózást tanul a Művészeti Egyetemen, és fest is - osztom meg vele teli szájjal, bár ezt nem kérdezte.
- Érdekes lehet - mosolyog rám, én pedig legszívesebben elkezdenék áradozni arról, hogy Hazel valóban milyen érdekes és okos lány, holott még mindig nagyon keveset tudok róla.
Egy ideig elnyúlva beszélgetünk mindenféléről, megosztom vele a találkozásomat azzal a lánnyal a szupermarketben, ezáltal szóba jönnek a rajongóink. Eldöntjük, hogy valamivel épp ideje lesz meglepni őket, lehetőleg az éjszaka közepén, mert vicces, ahogy néha azon bosszankodnak, hogy nem tudnak tőlünk rendesen aludni.
Haz este 8-kor dönt úgy, hogy ideje távoznia, addigra már mindkettőnk arca kipirult a rengeteg röhögéstől. Miután becsukom mögötte az ajtót rádöbbenek, hogy mennyire hiányzik a turnézás, és azok az esték, amiket kénytelenek voltunk egymás társaságában eltölteni a turnébuszban, miközben az egyik helyszínről a másikra utaztunk. Soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt, és akármennyire is hiányoznak azok az idők, valahogy ki vagyok békülve azzal is, hogy egy kétszer akkora buszt szerezzünk be legközelebbre, és csak akkor foglaljuk be mi öten a busz nappaliját, amikor már mindenki más elaludt. Valószínűleg ugyanúgy fogjuk élvezni egymás társaságát akkor is, ha egy óvodányi gyerekkel, és Mirán kívül még négy lánnyal fogunk együtt utazgatni, én pedig már alig várom, hogy ez eljöjjön, bár valószínűleg még nem mostanában lesz.
A következő néhány órában a gitárommal foglalom el magam, végre eláll az eső és kint egész kellemes az idő, ha felveszek egy pulcsit, úgyhogy leülök Barack mellé a teraszra, és mindenféle cél nélkül csak pengetem a kedvenc hangszerem, néha lejegyzek egy-két akkordot, és dúdolok rá egy dallamot, de nem írok dalt tudatosan, vagy bármi ilyesmi, az idő azonban közbeszól, és muszáj bemenekülnöm a házba, amikor a távolban egy villám szeli ketté az eget.
Fél 10 körül megrezzen a telefonom, én pedig azonnal tudom, hogy Mira az, hiszen ilyenkorra már túl vannak a fürdetésen, vacsorán, és az elalváson is. Hosszasan beszélgetünk, megosztja velem a napjukat, és én is elmondom a velem történteket, lelkesen kér, hogy meséljek el mindent részletesen, a beszélgetésünknek csak az vet véget, hogy felhangzik Noah sírása.
Elalvás előtt perceken keresztül pislogok magam elé a sötétben, annyi minden történt ma, Hazel mellett nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt sem a boltban, így egyszerre keverednek bennem a nagyon pozitív érzések, és az aggodalom, ezt azonban elfojtom abban a reményben, hogy valamit segített neki esetleg a mai találkozásunk.
Magamban mosolygok, miközben felidézem a délelőtt eseményeit, végre úgy érzem, hogy nem hiába csináltam bolondot saját magamból, hiszen azért, mert Hazel ma az autómban ült, elvihettem az egyetemre, beszélgetett velem, és végül a pulcsimat viselve búcsúzott el tőlem, akár heteken keresztül is ültem volna annál az asztalnál.
- Mit művelsz velem? - suttogom magam elé. A hátamról az oldalamra fordulok és a nyakamig húzom a takaróm, kint eszeveszetten tombol a vihar, mégsem emiatt vergődök órákon keresztül.

~Hazel Clark~

A pulcsi lötyög rajtam miközben a kapucnit a fejembe húzva bemenekülök az első utamba kerülő tető alá, majd lopva visszanézek az autóra, amelyből kiszálltam. Nem látom a fiú arcát, mégis érzem magamon a pillantását, mielőtt elhajtana, a tarkómon égnek merednek az apró hajszálak. 

Szapora léptekkel rohanok át a kampuszon, és szinte berontok az épületbe, ahol az órám lesz. Szerencsére itt senki sem vet rám furcsa pillantásokat azért, mert a méretemnél egy csöppnyivel nagyobb férfi pulcsiban esek be az épületbe, itt akár cirkuszi jelmezben is megjelenhetnék, maximum megállítana valaki, hogy megdicsérje az egyedi stílusom.

Az előadóterem felé igyekezve betérek az első női mosdóba, ami az utamba kerül, és az egyik üres fülkébe zárkózva megszabadulok a pulcsi alatt lévő vizes ruháimtól, törülköző hiányában pedig némi toalettpapírral próbálom megszárítani magam. Miután végzek újra felveszem a Nialltől kölcsönkapott ruhadarabot, melynek furcsa, de kellemes aromájú férfiparfüm illata van, engem pedig elkap a kísértés, hogy belefúrjam az orrom. Megrázom a fejem, kicsavarom a vizet a ruháimból, majd a táskám egy külön rekeszébe gyömöszölöm őket, igaz, hogy a nadrágom még mindig kényelmetlenül vizesen feszül rám, de legalább felül száraz vagyok. Lehúzom a wc-t, majd a táskámat a vállamra vetve kilépek a fülkéből, és a tükörben szembesülök a félig száraz, félig csöpögő hajkoronámmal, szörnyen nézek ki, ahhoz képest, ahogy elindultam, most borzasztó állapotban festek, és én így ültem be Niall Horan kocsijába. 

Beültem Niall Horan kocsijába.

Félreértés ne essék, nem ragadott magával a fangirl hajlam, sokkal inkább az idegesség, mert beülni Niall Horan kocsijába egyet jelenthet azzal, hogy a következő vele kapcsolatos pletyka másik főszereplője én leszek, ami határozottan nem akarok lenni. A mellkasom összeszorul egy pillanatra, mert az, hogy ma (is) vele találtam szembe magam nem hagyott hidegen a legkevésbé sem. Eddig is tudtam, hogy ki ő, valószínűleg alig van olyan ember a világon, aki nem tudja, de egészen más az újságokban és a tévében látni az égkék szemét és a vidám mosolyát, mint közvetlenül előttem, arra pedig soha még csak nem is gondoltam, hogy a pulcsiját fogom viselni, vagy hogy az egész testem belebizsereg abba, ahogy szórakozottan vizsgálgat. 

Nagyot sóhajtva hagyom el a mosdót, az előadóban óriási hangzavar uralkodik, nem nagyon veszi észre senki sem a megérkezésem, csak azok, akik mellettem ülnek. Zavartalanul lehuppanok Leah mellé, akinek átlagban minden héten más színű a haja, míg a másik oldalamon egy afrikai származású fiú rajzolgat a vázlatfüzetébe, mindössze egy pillantást vetek a munkájára és ezáltal megbizonyosodok róla, hogy a kedvenc művésze valószínűleg Jean-Michel Basquiat.

Feltűröm a pulcsi ujját és kipakolom magam elé a szükséges füzetet és a vaskos tankönyvet, körülöttem szinte mindenki a laptopját vagy tabletjét készítette elő az órára, egyeseknek, mint például nekem, viszont nincs pénze ilyen drága kütyükre, marad a füzet és a toll.

Általában élvezem az órákat, még akkor is, hogy ha egyes tárgyaknak köze sincs ahhoz, amit tanulok, ennek ellenére igyekszek jól teljesíteni és minden tudást magamba szívni, hiszen a tandíj nem olcsó, most viszont erőszakkal sem tudom rávenni az agyam arra, hogy a művészettörténelem professzorra figyeljek. Érzem a pulcsiból áramló parfüm illatát, és az agyam újra lejátssza előttem a történteket.
Az egyetlen oka annak, hogy nem akarom megismerni a fiút, az az a csöppnyi kis dolog, hogy híres, méghozzá nem is kicsit. Nem szeretem a híres embereket, vagyis tulajdonképpen nem velük van a problémám, hanem önmagában a hírnévvel, és azzal, amivel jár, ha valaki híres, milliónyi művész bukott bele abba a nyomásba, amit gyakoroltak rá, rengetegen nyúltak kábítószerekhez, mert nem tudták elviselni ami körülöttük van. Emellett gusztustalannak tartom, hogy az újságok gondtalanul kiteregetik más emberek magánéletét, mi több, pénzt csinálnak belőle, éppen ezért nem akarom, hogy bármi közöm is legyen Niall Horanhoz, könnyen én lehetnék a következő, akit szétszednek.
A fejembe viszont senki sem lát bele, úgyhogy egy kicsit talán megengedhetem magamnak, hogy odáig legyek a történtektől.
Különböző mintákat kezdek firkálgatni a füzetem sarkába, onnan pedig egyre beljebb haladok, habár eközben bűntudatom van, mert figyelnem kellene, viszont amikor felpillantok látom, hogy nem csak az én gondolataim járnak messze.
A péntekre gondolok, és elszorul a torkom, mert azzal, hogy már a harmadik alkalommal fogok egy asztalnál ülni vele komoly veszélybe sodrom magam. Csak egyetlen embernek kell észrevennie, hogy sokadjára találkozunk, de egyetlen lesifotós miatt is megvan a baj, azt viszont ezek ellenére sem tudnám megtenni, hogy nem megyek el, mert valami azt súgja, hogy ő ott fog ülni rám várva. Valószínűleg nem tudnék megküzdeni a gondolattal, hogy felültettem, van valami a szemében, ami miatt nagyon nehéz elutasítóan viselkedni vele, és ma, amikor beszélgetni próbát velem világosan kiült az arcára az is, amikor megbántottam, később pedig úgy derült fel, mint egy lelkes kiskutya, csupán azért, mert végül elfogadtam az ajánlatát.
Anélkül, hogy észrevenném magam, egész órán ő jár a fejemben, a lelkes, tiszta kék tekintete, hogy mennyire törte magát azon, hogy beszélgessen velem, és mégis végig távolságtartó maradt. Nála furcsább emberrel azt hiszem, nem hozott még össze a sors, holott nap mint nap különcök között járok-kelek, ő azonban valami egészen másért más. Épeszű ember azt várná, hogy legalább egyszer említést tesz az életéről, céloz arra, hogy ő jobb, tehetségesebb, gazdagabb, ellenben ő nem tette ezt, őszinte érdeklődéssel kérdezett rólam, és ez teszi furcsává. Milyen az a híres ember, akit más átlagos, és unalmas élete érdekel? Magáról kellett volna beszélnie, az lett volna a normális, nem az, hogy érdeklődéssel teli tekintettel végigmér, megkérdezi, hogy miket fotózok, később pedig azt is megjegyzi, hogy szívesen megnézné a fotóimat. Mégis milyen hírességet érdekelnek amatőr fotók egy egyetemista kezéből?
A választ azonban már akkor tudom, mielőtt igazán megfogalmazódna bennem a kérdést.
Niall Horant érdekli.
Engem pedig ez zavar, mert ha nem fejezi ezt be, megkedvelem, vele akarok lógni, amit nem lehet anélkül, hogy valamilyen újság le nem hozná, hogy új ismerősre tett szert, és ezzel a nyakamba nem zúdítaná a világ összes tolakodó riporterét.
Nincs szükségem erre.
Arra eszmélek fel, hogy körülöttem mindenki pakolászik, úgyhogy lerakom a ceruzám és megdörzsölöm az arcom. Talán sosem volt még olyan, hogy egy egész előadáson keresztül máshol jártam, most azonban még csak arra sincs tippem, hogy milyen anyagot kellene bepótolnom.
Összeszedem a cuccaim és elsüllyesztem őket a táskámban, ezen kívül még két órám lesz ma, az egyik a következő, a másik viszont csak délután négykor kezdődik.
Összefutok néhány fotós csoporttársammal, akikkel általában a gyakorlati óráim vannak, és eltöltöm velük az időt a délutáni órámig, azonban végig csak fizikailag vagyok jelen, a fejemben újra és újra lejátszom a ma reggelt, legutóbb is ez volt, csak akkor azt próbáltam kitalálni, hogy mégis mi vette rá Niall Horant arra, hogy hebegve-habogva megálljon mellettem, majd önkényesen helyet foglaljon a szemben lévő széken, amikor szóltam, hogy nem kérek a társaságából.
Nagyokat pislogva nézek fel, amikor Emily állítólag már harmadjára szólít meg.
- Van barátod, Hazel? - kérdezi mosolyogva.
- Tessék? - ráncolom össze a homlokom. Tekintetét a pulcsimra vezeti, és ahogy lepillantok magamra már értem, miért tette fel a kérdést. - Nem, összefutottam reggel egy barátommal, addigra viszont eléggé megáztam, ő pedig kölcsönadta a pulcsiját - csípek bele az anyagba, játékosan meghúzom a hasamnál és rámosolygok. Ennél szebben nem is lehetett volna megfogalmazni, hogy Niall Horan lovagiasan felajánlotta nekem a ruháját, majd a méregdrága kocsijával még el is hozott.
- Milyen kedves! - néznek egymásra mosolyogva a lányok, én viszont csak megvonom a vállam, mintha ez természetes lenne számomra.
Az órámra megemberelem magam, és céltalan firkálgatás, valamint agymenés helyett sikerül jegyzetelnem, most először azonban a szó legszorosabb értelmében végig szenvedem az órát, és elsőként sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor a professzor engedélyt ad a távozásra.
Az eső nem olyan rég hagyhatott alább, mert az aszfalt még nedves, amikor kilépek az épületből, és a közlekedő autók felcsapják a vizet. Szapora léptekkel indulok a legközelebbi buszmegálló felé, viszont az igyekezetemet nem értékeli a buszsofőr, mert alig pár méterre a céltól becsapja az ajtót, és elhajt. Magamban a Pokol legmélyebb bugyráig átkozom, és a táskámat a lábam mellé lökve leomlok az egyik székre, hogy megvárjam a következő járatot, viszont bár az eső már elállt, hűvös van. Vacogva húzom le a karomom a pulcsim ujját, és behúzom a nyakamat, így viszont közvetlen közelről érezhetem a férfias illatot. Emlékeztet valamire, de nem tudok rájönni, hogy mi az, még úgy sem, hogy ezt érezve a lelkembe valamiért megingathatatlan nyugalom költözik.
15 percet kell várnom, ezalatt az idő alatt elátkozom magamban London összes buszosát, és magát a várost is, holott életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy végül ideköltöztem, még úgy is, hogy a családomat alig láttam, mióta itt vagyok.
Vár még rám egy kis séta, miután leszállok a buszról, de az már meg sem kottyan, lehajtott fejjel vágok át az öreg panelház földszinti részén, és szapora léptekkel mászok fel a lépcsőn a harmadik emeletig. Az egyik oka annak, hogy nem járok bulizni, az ez a ház, pontosabban a lakói, mert bár a legtöbbjük, akikkel összefutottam, normális, de az éjszakai zajokból ítélve van 1-2 zűrös alak köztük, nem kockáztatnék meg egy találkozást velük az éjszaka közepén.
A zár kattanva enged a kulcsomnak és nyikorogva kitárul az ajtó, akármennyire is lepukkant ez a hely, egy kicsit az otthonomnak érzem, ide térek haza már hónapok óta.
Ledobom a konyhaasztalra a leveleket, melyeket befelé jövet vettem ki a postaládámból, és lerúgom a cipőm. A szokásos szórólapok és egy telefonszámla mellett feltűnik még egy levél a kupacban, a feladó neve pedig a főbérlőé, de azon kívül, hogy értesít a pénteki díjfizetésről, és hogy tájékoztatna néhány változással kapcsolatos információról, nem ír semmi lényegeset.
A hűtőben található néhány hozzávalóból kaját csinálok magamnak, majd a fényképezőgépemet piszkálgatva leülök az asztalhoz, és elfogyasztom. Nem érzem túl gyakran egyedül magam, holott viszonylag sok időt töltök egymagamban, rendszerint azonban lefoglal a tanulás, vagy a várost járom a fényképezőgéppel a nyakamban, próbálom megtalálni az ingyenesen elérhető legmagasabb pontot, hogy végre felülnézetből is készíthessek egy képet Londonról, most viszont egyedül érzem magam, de ez még semmi ahhoz képest, ami akkor kap el, amikor a sötétben összekucorodok a takaróm alatt, és a kint tomboló vihar hangjaitól folyton összerezzenek. Olyan, mintha valaki ülne a mellkasomon, és fojtogatna. Valahol valami óriásit csattan, és szinte azonnal hosszan tartó dörgés követi, ekkor felpattanok, és a fürdőszobába nyargalva elmarom a mosásra váró ruhák közül Niall pulcsiját. Fogalmam sincs, hogy mit művelek, és mégis miért, de magamra rángatom a ruhadarabot, és újra befészkelem magam az ágyamba. Betegesnek és bizarrnak tartom, de a szívverésem fokozatosan lelassul, és az arcomra akaratlanul is mosoly kúszik, amikor az óriási kék szemekre gondolok, és arra, hogyan próbálta Niall Horan leplezni előttem a zavarát.