14.rész

 Niall Horan

Nem éppen kicsattanó boldogsággal vágom be magam mögött a kocsim ajtaját, nem szeretem ezt az állapotot, de valami miatt nem tudok átlendülni rajta, az pedig nem segít, hogy az előttem parkoló ismeretlen autó első ülésén Harryt fedezem fel, és az új barátnőjét. Nem legeltetem rajtuk túl sokáig a tekintetem, éppen csak addig nézek oda, amíg megállapítom, hogy a kocsi nem Harold tulajdonában áll, a lány pedig, akinek bőszen matat a szájában ugyanaz, akivel annyira szerette volna komolyra fordítani a dolgait. Úgy tűnik, sikerrel járt, méghozzá annyira, hogy sötétített ablakok hiányában teljesen nyilvánossá is teszi a kapcsolatukat.
Louis hosszan dudálva húz el mellettem teljes sebességgel, majd hirtelen lefékez, és éles fordulatot véve leparkol szemben a lány autójával, és szétrebbenti a turbékoló párost, ugyanis az utolsó pillanatig közeledik az autó felé, kis híján nekimegy. Néha én magam venném el tőle a jogosítványát az ilyenek miatt, most azonban csak vágok egy grimaszt, és a táskámat a vállamra kapva elindulok befelé. A lemezünk tulajdonképpen kész van, csak azért kell bejönnünk, hogy együtt meghallgassuk teljes egészében, és még most szóljunk, ha valamit változtatni akarunk rajta. Ha tehetném átugranék néhány hónapot a turné első koncertjéig, mert unatkozok, unom az egy helyben ülést, a golfozgatást, még azt is, hogy ide-oda röpködök és a barátaimmal bulizok. Máshogy akarok bulizni, én akarom csinálni a bulit azokkal a barátaimmal, akik már sokkal inkább a testvéreim, repülő helyett pedig a turnébuszunkkal akarok utazgatni Amerika városai között, és hónapok után végre egy szállodai szobában ébredni, méghozzá arra, hogy a rajongóink a dalainkat kántálják az ablakom alatt.
A hátam mögötti hangokból ítélve újra megteszem azt a felfedezést, hogy Louis sosem fog felnőni igazán, ugyanis bőszen kritizálja Harryt, amiért szerinte túl hosszú ideig búcsúzkodik Caseytől, és fújol is. Kivágom az ajtót, Zayn rémülten hőköl hátra a másik oldalon, és néhány pillanatig elkerekedett szemekkel, meglepődve pislog rám.
- Látom nagyon friss vagy ma reggel - jegyzi meg, amikor szó nélkül beviharzok mellette. Máskor bocsánatot kérnék, amiért majdnem rácsaptam az ajtót, bár ha belegondolok, nem szoktam túl gyakran így belépni valahová, most viszont nem szólok semmit, Zayn azonban túl jó barát, és valódi aggodalommal az arcán hűségesen lépdel utánam. - Jól vagy, tesó?

- Aha - morgom, de csak akkor jövök rá, hogy ennél egy kicsit kielégítőbb választ kellett volna adnom, amikor látom, hogy továbbra is ugyanolyan arccal néz rám.
Feltételezem, hogy pontosan tudja, mi történt 2 nappal ezelőtt, mert tőle is volt néhány hívásom, és valahogy mindenkinek magyarázatot kellett adni a viselkedésemre.
- Nincs kedved átugrani egy sörre munka után? - mosolyog rám, a sörrel megpróbál megvesztegetni, de hiába, van otthon is.
- Golfozni megyek - hazudom, és miután felkapom az egyik gitárt a sarokból belépek a hangszigetelt helységbe. A többiek épp akkor jönnek be kintről, amikor magamra húzom az ajtót. Egy pillanat alatt borul rám a csend, de megnyugtatás helyett pont az ellenkezője történik, kényelmetlenül érzem magam, nyugtalanít, és tudom, hogy a többiek értetlenül bámulnak
Semmit sem csinálok, csak leülök az egyik székre, és az ölembe veszem a gitárom. Tudatosan pengetem, de lassan, az ujjaimmal lustán érintem meg a húrokat és mozdítom meg a kezem. Felmerülhet a kérdés mindenkiben, hogy miért viselkedek így? Az igazság az, hogy még én magam sem tudom, hiszen Mira találkozott Hazellel, és odáig van érte, izgatottan áradozott róla, hogy hogy mennyire helyes, kedves lány, és hogy egyenesen nekem teremtették, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ha ez így van, akkor miért csinálta azt, amit csinált.
Bár Liam kifejezetten halkan lép be, nem töri rám az ajtót, mégis ijedten rezzenek össze és kapom felé a fejem. A fal mellől elhúz egy széket magának, és leül hozzám, valahol félúton előttem és mellettem.
- Tudod, az a lány nem tűnt olyannak, mint aki képes ennyire kiborítani téged.
- Nem vagyok kiborulva - vetem oda ellenségesen, de azonnal meg is bánom, Liam viszont nem veszi magára.
- Bocsánat, akkor rosszul látom - jegyzi meg kedvesen mosolyogva.
- Nem kell ez, Payno - motyogom, közben akaratlanul is elhangolom a gitárt a kulcsok céltalan piszkálgatásával - foglalkozz Mirával és a gyerekeiddel, én rendben vagyok.
- Oké - pördül egyet a székkel, felemelt lábakkal forog, és kis híján felborít - csak azt akartam mondani, hogy szerintem nem veled van a baj.
- Kösz, ez megnyugtató.
- Megtennéd, hogy befejezed a morgolódást? - vonja fel a szemöldökét, a hangjában szigor bújkál. Összeráncolt homlokkal emelem fel a fejem, hogy megbizonyosodjak arról, nem az apámmal beszélgetek. - Pontosan úgy viselkedsz, mint ahogy én viselkedtem évekkel ezelőtt. Éppen te voltál az, aki állandóan piszkált engem azért, mert ültem a seggemen és vártam a csodára. Kifejtenéd nekem, hogy te most éppen mit csinálsz? Mert amit én tudok, és látok az az, hogy elhatároztad, hogy megküzdesz azért a csajért, ennek ellenére itt ücsörögsz, velünk bunkózol, nyalogatod a sebeidet, vagy meggondolatlanul eltűnsz egy éjszakára és kicsinálod a feleségem idegeit. Azért mondom ezt, Niall, mert kezdesz beleesni abba a gödörbe, amiből éppen te rángattál ki engem is, és el ne hidd, hogy ezt hagyni fogom. Kapd össze magad és csinálj valamit, ha együtt akarsz lenni vele, vagy pedig hagyd a francba az egészet, és keress egy másik lányt.
Megkövülten ülök, mert annyira igaz, amit mond, és én ezt észre sem vettem, pedig pontosan azt csinálom, amit ő csinált. Reménytelenül várom, hogy Hazel keressen, hogy ő oldja meg a problémát, és ha belegondolok valóban neki is kellene még ha nem is megoldani, de magyarázatot adni rá, viszont feltétlenül szükséges tudnom, hogy miért csinálta? Talán csak megrémült, mert nem számított rá, és akaratlanul is így reagált. Lehet, hogy nincs is velem semmi baja, hiszen olyan szépen összebarátkoztunk, csak meglepődött.
- Ez az, tesó! - kiált fel Liam, amikor felpattanok, és az ajtó felé viharzok. Megtorpanok és hátrafordulok, amikor egy nagy csattanás kíséretében végül felborul a székkel. - Menj, menj, menj! - üvölti torka szakadtából a fejét dörzsölgetve, ég felé meredő lábakkal, de nevetve.
Nem is tudom eldönteni, hogy rajtam, vagy rajta nevetnek a többiek Juliannel kiegészülve, amikor átrobogok a stúdión.
- Vissza se gyere egyedül! - kiáltja utánam Haz, de félig már a kocsiban vagyok.
Még most kell megtennem, amíg van bátorságom hozzá, és Liam beszéde élénken él bennem, nem szabad hagynom, hogy kételkedni kezdjek, előtte azonban le kell higgadnom. Veszek egy mély levegőt, és pontosan behatárolom a környéket mindennel együtt, és hogy kb milyen messzire vagyok Hazel lakásától, csak ezután indulok el. A legközelebbi ajándékboltba hajtok, jobban mondva elmegyek egészen egy bevásárlóközpontig, és miután sikerül vadásznom magamnak egy parkolóhelyet megállíthatatlanul, szuperszonikus sebességgel, és látványosan bujkálva beviharzok. Hosszas keresgélés, vagy inkább fel-le rohangálás után végül megtalálom az üzletet, amire nekem szükségem van, a milliónyi képeslapot nézegetve azonban rá kell jönnöm, hogy nincs egyetlen olyan darab sem, amire azt írták; Sajnálom, hogy halálra rémítettelek azzal, hogy megpróbáltalak megcsókolni. Semmilyen bocsánatkérős nincs, ezért elveszek egy olyat, amin egy egyszerű Köszönöm! felirat van, és egy szivecskét ölelő plüssmedve fotója.
A pénztár felé sietve megtorpanok a plüssállatoknál, és hosszasan vizsgálgatom őket, de nem akarok sablonos, unkreatív módon egy olyan mackót, vagy kiscicát vinni, amilyen milliónyi lánynak van, a medvék között azonban feltűnik valami furcsa, teljesen oda nem illő színes forma, egy plüss arapapagáj. Gondolkodás nélkül elveszem, szinte érzem, hogy ez nekem van itt, azért, hogy odaadjam Hazelnek.
Bárgyú vigyorral az arcomon fizetem ki, majd a lehető leggyorsabb módon kimenekülök az autómhoz, és benne ülve azonnal előhalászok egy tollat a táskámból, hogy írjak néhány mondatot. Elhatározom, hogy igazán kreatív leszek, vicces, és önmagam. Filctollal lehúzom a felkiáltójelet a Köszönöm! szó végén, és pluszba még belerondítok a képbe három ponttal, majd felcsapom a képeslapot és a lehető legszebb gyöngybetűimmel írni kezdek.
"...hogy megbocsájtasz az idétlen viselkedésem miatt, és adsz nekem még egy esélyt arra, hogy barátok legyünk. Fogadd el ezt a szépséges arapapagájt a megbocsájtásod jeléül!"
A végére odabiggyesztek egy mosolygós arcot is, azonban megfordul a fejemben, hogy mi van, ha azt fogja hinni, hogy szórakozok vele, vagy viccet csinálok belőle, így hosszas gondolkodás után újra írni kezdek, ezúttal komolyan.
,,Kérlek, ne haragudj rám a múltkori miatt, kissé túlságosan elragadtattam magam, sajnálom, ha megijesztettelek, nem volt szándékos. Remélem, hogy elfogadod a bocsánatkérésem, és lehetünk még barátok."
Mire a lehető legigényesebben még pontot is teszek a mondat végére kissé elbizonytalanodok, éppen emiatt nem olvasom el újra, hanem csak beledugom a halványkék borítékba, és ráírom a nevét, ezután pedig csak ülök egy darabig és félmosollyal az arcomon nézegetem a papagájt. Azért ezt választottam, mert valahogy nem illett az egyforma mackók közé, kívülállónak tűnt, de számomra pozitív módon, úgy, ahogy Hazelt is látom. Más, mint a többiek, csak ránézek, és bár az ő esetében nem tudom, hogy pontosan miért, de másabb, mint az emberek többsége, még úgy is, hogy nem tűnik ki semmilyen feltűnő dologgal a társadalomból, sokkal inkább elvegyülni és megbújni igyekszik, de engem mindig is vonzott a különlegesség, és ez a lány a szememben a különleges megtestesítője.
Hosszas gondolkodás, morfondírozás után végül kihajtok a parkolóból, és célirányosan Hazel otthona felé igyekszek, útközben többször is emlékeztetem magam arra, hogy miért nem rezelhetek be, és mehetek vissza a stúdióba, hogy morgolódjak és húzzam a szám. Liam szavaira gondolok, és arra, ahogy Mira harcias arccal állt előttem, és közölte, hogy csak akkor segít, ha én is küzdök, márpedig egy ilyen lányért megéri küzdeni, akkor is, ha a jövőben minden egyes alkalommal elrántja a fejét, amikor megpróbálom megcsókolni. Egyszer márpedig megcsókolom, és elérem, hogy ne csak én akarjam, éppen ezért amint találok egy üres parkolóhelyet kipattanok a kocsiból, nem pedig perceken keresztül tűnődök azon, hogy vajon otthon van-e, és hogyan kellene odaadnom neki. Annyit tudok, hogy nem állíthatok be hozzá csak úgy, mert egy, talán ajtót sem nyitna, kettő, előfordulhat, hogy az arcomba vágná, megrémülne, vagy csak túlságosan zavarba hoznám.
Berontok az épületbe és egy darabig nézegetem a postaládákat, tudom, hogy az az övé, amelyiken nincs név, mert a lakás Louis tulajdonában áll, és elszabadulna a pokol a lakók, és az ő számára is, ha valaki kiderítené, hogy van itt egy háza, és esetlegesen néha meg is fordul benne. Végül nem a postaládát választom, mert talán csak későn venné észre, nem is nagyon nézegetheti, hiszen hivatalosan még nem lakik itt, nem ide érkeznek az iratai. Beszállok a liftbe, és felmegyek a tizedik emeletre, titkon reménykedve abban, hogy amikor kinyílik az ajtó ott fog állni előtte, és kiderül, hogy ő is pontosan hozzám indult, ilyenek azonban csak a mesékben léteznek, a liftajtó kitárulása után pedig az egyetlen ami elém tárul az az üres folyosó. Szinte lopakodva, egészen halkan lépek ki, és reménykedek abban, hogy nem hívja le senki sem a liftet, és beválik a tervem.
A lakása előtt elfog a vágy, hogy bekopogjak, dörömböljek, követeljem, hogy engedjen be, és megcsókolnám már most azonnal, úgy, ahogy még senki más nem csókolhatta, de akármilyen jó ötletnek is tűnik ez számomra, ő valószínűleg nem értékelné, és csak még jobban megrémíteném. Az első dolog, amit muszáj valahogy tudatosítanom magamban az az, hogy türelmesnek kell lennem hozzá, bár ez nehéz lesz, hiszen én a pörgős természetemmel mindig mindent azonnal akarok.
Bár a borítékba rejtett képeslapot hang nélkül bedobhatnám az ajtón lévő kis nyíláson, azzal még csak próbálkoznom se érdemes, hogy átpréseljem rajta a papagájt, ezért csak csendben leteszem az ajtó elé, lábujjhegyen visszarohanok a lifthez, hogy itt tartsam, majd óvatosan, de jól hallhatóan kopogok az ajtón, ezután pedig sprintelni kezdek nem törődve azzal, hogy a térdem igencsak kifejezi a helytelenítését.
Nem tudom, hogy végül ajtót nyit-e, mert a lift elindul lefelé, a szívem azonban így is a torkomban dobog, mert innen már nincs visszaút, vagy megkapta már, és éppen csodálkozva forgatja a kezében a plüsst, vagy pedig meg fogja kapni, akár perceken belül.
Furcsa, de büszke vagyok magamra, és ez igazán jó érzés, mert bár kellett egy kis noszogatás, de végül mégis félretettem a büszkeségem és újból én tettem egy lépést felé. Ez a tettem még csak félsiker, talán annyi se, mert a többi lépéshez szükségem van rá is, de úgy érzem, hogy ezzel ráléptem egy útra, és lassan, de biztosan haladni is fogok rajta. 

Hazel Clark

A gyomrom egyszerre kellemesen és kellemetlenül rándul össze, amikor meghallom, hogy kopognak. Egy ideig semmi mást nem csinálok, csak megdermedve ülök a kanapén és azon gondolkodok, hogy ki lehet az, mit akarhat, és beengedjem-e a lakásomba. Ha jól számolom mindössze 4 személy tudja, hogy itt lakok, és egyikőjükkel sem tehetem meg, hogy bunkón viselkedek. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy Mira az, szeretne beszélni a fotózásról, vagy csak barátkozni akar, de ahogy feltápászkodok belülről indulva végigterjed rajtam egy nagyon furcsa érzés. Tudom, hogy nem Mira az, érzem a jelenlétét, minden apró szőrszál feláll a karomon miatta, éppen ezért kell nagy bátorság ahhoz, hogy kinyissam az ajtót, és ezért járnak táncot izgatott lepkék a gyomromban. Végül azonban a nagy semmi áll velem szemben, illetve mégis valami, egy plüss papagáj üldögél egy levélen az ajtóm előtt, a borítékon szörnyen ismerős, kapkodó írással a nevem áll. Úgy hajolok le, és veszem fel, mintha legalább egy bomba lenne benne, értetlenül pislogok a papagájra és az üres folyosóra, majd halkan visszalépek a lakásba. A kezem remeg, amikor óvatosan kinyitom a borítékot, másodpercek alatt minden megfordul a fejemben, végül a kezemben tartom a mackós képeslapot, és kinyitom.
Úgy ér, mintha egyszerre forráznának le, és dobnának bele egy jéggel teli medencébe, reflexből kapom a szám elé a kezem, amiben a plüsst tartom, a puha madár szinte vigasztalóan préselődik az arcomhoz. Az egyik oldalon viccesen, a másikon komolyan bocsánatot kér, pedig igazán nincs is miért, én vagyok az, aki nem úgy viselkedett, ahogy egy normális ember viselkedett volna. Minden emberben, főként a férfiakban először a rosszat látom, hogy mit tehetne ellenem, ha akarna, most viszont az is megrémít, hogy úgy tűnik, ő jót akar nekem, és akar valamit tőlem, valamit, amit nem lehet. Megrémít, mert néha én is akarom, mert nem tudom kiverni a fejemből, és éjszakánként, amikor álmatlanul pislogok ki az ablakon azt kívánom, hogy bár engedtem volna igazán megtörténni, bár képes lennék uralkodni az elmém és a reflexeim felett.
Leomlok az asztal mellé és többször is elolvasom a mondatokat, egymás után újra és újra, a mellkasomat szorító nyomás egyre erősebb lesz, átterjed a torkomra. Felhúzom a lábaim és átölelem magam, igyekszek még most, csírájába elfojtani a készülődő pánikrohamot.
Nem tudom megadni neki azt, amit akarhat, képtelen vagyok rá, és ezt sosem értené meg, senki sem érti.
Legyűröm a torkomban növekvő, fojtogató gombócot, szegény kis papagájt mind a tíz körmömmel szorongatom. Sosem éreztem még ilyesmit, 12 éves korom óta tudom, hogy egyedül fogom leélni az életem, és ezt eddig még senki sem ingatta meg. Nem vágyok arra, amire más nők, jobban mondva vágyok, de nem vagyok rá képes, eddig ha megkörnyékezett valaki élből visszautasítottam és elküldtem, felfogták, a férfiak általában nem értékelik a modorom, de Niall... Részben, nagyobb részben az én hibám, hogy ő nem vesz vissza, ebben a helyzetben pedig azt meg sem tehetem, hogy nyíltan a fejéhez vágom, hogy kopjon le, mert akkor utcára kerülök. Bekerültem valamibe, amiből nem tudom, hogy hogyan fogok kimászni, de muszáj lesz, nem csak magam miatt, hanem miatta is, azonban minél tovább  szorongatom a madarat és a képeslapot, annál jobban érzem, hogy beszélnem kell vele, muszáj.
Feltápászkodok, a telefonom napok óta érintetlenül hever a dohányzóasztalon, most azonban felkapom, és remegő kezekkel megkeresem Niall nevét. Vele beszéltem utoljára, és az utóbbi napokban rajta kívül más nem is keresett, illetve de, Mira Hemmings, őt leszámítva azonban senki.
Megfogadom magamnak, hogy csak annyira leszek kedves, amennyire muszáj,  nem ringatom se magam, se őt reménytelen álmokba, csak megköszönöm az ajándékot és elmondom, hogy nem haragszok.
Ez az egész azonban már akkor vészesen ingadozni kezd, amikor meghallom a  hangját a fülemben. Sosem hittem volna, hogy valaki tud nekem ennyire hiányozni, mostanáig fel sem tűnt, hogy ez ilyen rossz érzés. Behunyom a szemeim és mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam a görcsökbe állt idegeim.
- Hazel? - ismételgeti halkan a nevem. Az ajkamba harapok, elgondolkodom azon, hogy egyszerűen kinyomom, de a halántékomba éles fájdalom hasít.
- Én vagyok - bököm ki, ezután pedig mindketten csak hallgatunk néhány másodpercig.
- Szóval... megtaláltad?
- Igen - hajtom le a fejem, a szabad kezem ujjaival simogatni kezdem a puha plüsst. Nem tudom, hogy miért pont papagájt választott, de ez nem is olyan fontos. - Niall, én...
- Nagyon sajnálom, ha megijesztettelek valamivel, vagy nem akartad, Hazel - vág a szavamba olyan hevesen, mintha sosem lehetne megállítani. - Nem is tudom, hogy miből gondoltam, hogy akarod, egyszerűen csak annyira elragadtattam magam, nem is gondolkodtam, csak cselekedtem. Sajnálom, esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat csinálni, még csak meg sem kérdeztem tőled, hogy van-e valakid itt, vagy Írországban...
Mialatt hirtelen levegőt vesz közbevágok, mert rossz hallgatni a magyarázkodását, és hogy magát okolja.
- Semmi baj, nem csináltál semmi rosszat, Niall - felhúzom a lábaim és piszkálgatni kezdek egy kilógó cérnaszálat a nadrágomból, hogy valamivel lefoglaljam magam. - Nem veled van a baj.
- Tudod, hogy hányan mondták már ezt nekem? - kérdezi elcsendesedve. - Ne ezzel utasíts vissza.
- Én nem... nem fejeztem be - motyogom. - Nem veled van a baj, hanem velem.
Hosszasan hallgatunk, nem tudom, hogy hogyan kellene folytatnom, hogy mennyit mondhatnék el, hogy megértse, mert jelen pillanatban szinte vibrál a telefonból, hogy nem érti, és dühös, viszont azt meg én nem értem, hogy miért, de ha igazán megtanultam valamit életem során az az, hogy nem jó dolog feldühíteni egy férfit.
- Mit akarsz mondani nekem ezzel? - kérdezi végül.
- Csak hogy nem a te hibád volt - suttogom, két kézzel markolom a készüléket, a szemeim pokolian ismerősen égnek, nem tett jót, hogy hagytam kibukni a könnyeimet néhány nappal ezelőtt, mert  azóta folyton azért kell küzdenem, hogy ne törjenek elő minden pillanatban.
- Hazel? Én most elmegyek hozzád, kérlek szépen engedj be, vagy gyere ki, ha kopogok - a lélegzetem elakad egy pillanatra, nem hagy időt arra, hogy tiltakozzak, mert pontosan tudja, hogy ezt tenném, helyette szó nélkül bontja a vonalat. Elfog a kétségbeesés, hogy rossz ötlet volt felhívnom, mert nem értem el azt, amit akartam, most pedig idejön, és nem tudom, hogy mit fog csinálni, a belső énem máris pánikolva futkos körbe a fejemben és kitár minden ablakot, ajtót, csákánnyal veri szét a falakat, hogy minél több napfényt engedjen be magához, láthatatlan téglákkal azonban szorosan befalazza magát, holott tudom, tudom, és érzem, hogy nem fog bántani, sem most, sem pedig máskor.
Alig telik el néhány perc, amikor meghallom, hogy kopog, ebből tudom, hogy nem lehetett túl messze, ha ilyen hamar ideért. Összeszedem magam, és úgy döntök, hogy beengedem, mert egy belső hang azt súgja, hogy úgysem fog elmenni addig, amíg nem kapja meg amit akar, a lakás pedig a barátjáé, bármikor kaphat egy kulcsot, akár perceken belül is.
Résnyire nyitom az ajtót és kikukucskálok rajta, a kék szempár azonnal arra a kis résre szegeződik, és bár nem tesz semmilyen mozdulatot azt látom, hogy legszívesebben megragadná az ajtót és feltépné, azonban még akkor is csak mozdulatlanul áll, amikor növelem a rés szélességét, és szembekerülünk egymással.
Legalább olyan nyúzottnak és kimerültnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam, a szemei alatt sötét karikák húzódnak, kristálytisztán emlékszek rá, hogy azok nem voltak ott, amikor legutóbb találkoztunk. El sem hiszem, hogy ezt én tettem vele, méghozzá úgy, hogy éppen csak kijelentettük, hogy barátok vagyunk. Tönkretenném, ezért nem szabad túl közel engednem magamhoz még úgy se, hogy ő viszont jelenthetne egy kis fényt az életemben, ahogy jelentett is, amíg barátok voltunk, változást hozhatna, megváltást, ha hagynám magam, de az egész nem ér annyit, hogy eközben tönkretegyem őt.
Észre sem veszem, hogy még mindig szorongatom a papagájt, csak követem a pillantását, ami levándorol a kezemre, és látom, hogy először csak megrándul a szája sarka, majd halvány mosolyra is húzódik. Rémképek villannak fel a szemem előtt, amikor hirtelen körém fonja a karjait. Egy pillanatra elveszítem a fonalat, a jelen és a múlt között kószálok, végigsimítja a hátam, a kezével felgyűri a hajam, és már-már szinte várom, hogy erőteljesen, kellemetlenül belemarkoljon és rántson rajta egyet, az agyam ép fele viszont jeleket küld a roncsolódottnak arról, hogy nem ott vagyok, és már nem az vagyok. A lélegzetvételeim akaratlanul is szaporábbak lesznek, de valahogy sikerül lecsillapítani magam és nem járunk úgy, ahogy legutóbb, a testem azonban ismét elárul, csak most másképpen, minden erő kiveszik belőlem és a karjai közé dőlök. Egyikünk sem szól semmit, csak ölel magához, én pedig hagyom ezt, és még a szemeim is lecsukódnak. Körülbelül egyforma magasak vagyunk, mégis sokkal kisebbnek érzem magam nála, bár ez valamilyen szinten megszokott nálam, mert a legtöbbször így van, akkor is úgy érzem, hogy én nézek fel valakire, ha az illető alacsonyabb, mint én. A kezem, ujjaim között a papagájjal beszorul kettőnk közé, és mintegy közvetítőként áramoltatni kezd egy furcsa érzést felém, Niall irányából, de ez neki fel sem tűnik. Érzem. hogy az arcát kissé beletemeti a hajamba, és valamikor lopva egy apró puszit lehel bele, az agyamban pedig felvillan egy tábla, amelyen neonszínű betűkkel villog, hogy ilyen egy igazi férfi, még csak nem is hasonlít arra a képre, amelyet a gondolataimban megalkottam.

- Hiányoztál - mormolja, a testem pedig önkéntelenül rándul egyet, mert sosem mondta még nekem senki sem ezt a szót a családomon kívül. Észreveszi ezt, és erősebben fog, de még mindig nagyon óvatosan, gyengéden, és úgy, mintha épp azon igyekezne, hogy megnyerje a bizalmam, és ha nem is teljesen, de egy részét sikerül. 

Összeszorítom a szemeim, hangosan nem megy, magamban azonban kimondom, hogy nekem is hiányzott ő, jobban, mint hittem volna.

13.rész

Sziasztok! 

Sokáig nem hittem, hogy végül felteszem majd ezt a részt, mert nem lett a kedvencem, nem is a legjobb, és kifejezetten jelentéktelennek tűnik benne minden, pedig nem az. Sajnálom, máris elkezdődött a rohanás, már most látom, hogy sokkal többet vállaltam be, mint amennyit hosszútávon bírni lehet, és szép lassan csökken az energiaszintem. Igyekszem ennél sokkal jobb részeket írni a továbbiakban, és valahogy megtalálni a nekem megfelelő időbeosztást. Köszönöm az előző részhez érkezett néhány kommentet, holnap délután mindenképp megválaszolom őket.

Kitartást nektek a hét további részére!

N.x 

  

Hazel Clark

Régen éreztem magam olyan fáradtnak, mint amilyen most vagyok, fizikailag és szellemileg is. A táskámat legszívesebben már az ajtóban ledobnám, de emiatt a flancos lakás miatt nem teszem, elvonszolom egészen a kanapéig és arra dobom fel, majd a konyhába csoszogok valami táplálék után kutatva. Reggel elfelejtettem ebédet csomagolni magamnak, úgyhogy a mai kalóriabevitelem mindössze egy müzliszeletből származik, de itthon sem jobb a helyzet, a hűtő majdnem üres. Amióta itt lakok mindössze egyszer főztem, a Niallel történt kis incidens óta pedig hideg kaján élek, nincs türelmem ahhoz, hogy főzzek, vagy esetleg ahhoz, hogy iskola után bemenjek valamelyik boltba és megvegyem a szükséges alapanyagokat. Morogva kapok ki egy doboz bontatlan tartós tejet a hűtőből, az egyik szekrényből pedig felmarkolom a müzlimet, és levágódok az asztalhoz. Megmagyarázhatatlan okok miatt szokatlanul feldúlt és türelmetlen vagyok az utóbbi napokban, a rettentő rossz kedvemről nem is beszélve. A telefonom 56 nem fogadott hívást számlált, amelyek Nialltől futottak be 3 nappal ezelőtt, az utolsó 23:08 perckor, azóta viszont meg sem rezzent a készülék. Titokban reménykedek benne, hogy felhív majd, nem követel magyarázatot a történtekre, csak túllép rajta, és újra elkezd vicces üzenetekkel bombázni, de azt hiszem, ez túl egyszerű lenne, és én is tudom, hogy a viselkedésem nem épp olyan volt, amibe csak úgy belenyugszik egy olyan személy, aki nem tud semmit.

Némán kanalazom magamba a müzlit, nem a leglaktatóbb étel, de az éhségtől háborgó gyomromat lecsillapítja egy időre. Az egyetemen elmélkedek, többek között azon, hogy néha, amikor a gondolataim nem kalandoztak el más irányba hallottam, hogy a tanárok az évvégi vizsgákról beszélnek, azokról, amik 2 hét múlva kezdődnek. Rengeteg a tanulnivalóm, beadandókat kellene írnom, és befejezni a portfóliómat, de egy ideje már reménytelen eset vagyok, pontosan azóta, amióta Niall Horan kéretlenül megjelent az életemben.

Nekem kellene felhívnom, azért, mert ezt a lakást ő intézte, nélküle az utcán lennék, de nem tudom felvenni a telefonom és hívni, mert nem adhatok neki magyarázatot a történtekre, nem értené meg.
A kiürült tányért a kanállal együtt bedobom a mosogatóba, majd felmarkolom a táskám a kanapéról, de még csak az első lépcsőfokra lépek fel, amikor a konyhából felcsendül a telefonom alapértelmezett csengőhangja. A szívem a torkomba ugrik, leplezni sem tudom azt az izgatottságot, ami úrrá lesz rajtam, csapot-papot otthagyva magam után berohanok a helyiségbe, és elmarom a telefont az asztalról, de a szám ismeretlen. Azonnal lelohad a lelkesedésem, és a pillanatnyi reménykedés is visszasüllyed oda, ami eddig elnyelte, ennek ellenére mégis felveszem a telefont, pedig nem szoktam ismeretleneknek, kifejezetten utálom az ilyen hívásokat.
- Haló? - szólok bele bizonytalanul, halálos csönd és félelmetes zúgás helyett viszont egy vidám hang válaszol.
- Haló, Hazellel beszélek? Miranda Payne vagyok, Niall barátja - szinte már fecsegősen mondja, a hangjából süt a vidámság, a háttérben pedig mintha egy baba sikongatna. Egy pillanatra teljesen lefagyok, miután rájövök, hogy a Miranda Payne név valójában Mira Hemmingset takarja, csak felvette a férje nevét, és a teljes keresztnevének elmondásával kicsit hivatalosabb szeretne lenni.
- Én vagyok - cincogom tágra nyílt szemekkel. Amikor beállított hozzám ez a fiú az őrült ötletével, hogy fotózzak a Payne gyerekek születésnapján, nem nagyon mélyítettem el a gondolatot, mert általában minden adandó alkalmat megragadok arra, hogy fotózzak, most viszont az ósdi telefonomból hallom annak a lánynak a hangját, akinek a dalaira rengetegszer aludtam el. Nem igazán vagyok jártas a zenében, nincsenek kedvenc előadóim, nincs kedvenc stílusom, mindent meghallgatok, és igyekszem mindenben keresni a szépet és az értékelhetőt, az viszont holtbiztos, hogy az ő dalaiból van a legtöbb a lejátszási listámon.
- Szia! - üdvözöl olyan természetességgel, mintha régi barátnők lennénk. - Niall sokat mesélt már rólad, ő adta meg a telefonszámodat is, remélem nem haragszol meg azért, mert felhívtalak.
- Szia - halkan kihúzom a széket, amin néhány perccel ezelőtt ültem, és újra lehuppanok rá - nem haragszom, csak váratlanul ért - bököm ki, a körmeimmel kopogni kezdek az asztalon idegességemben.
- Nem zavarlak? Később is beszélhetünk.
- Ráérek - próbálok felébredni a döbbenetemből és élénken, vidáman beszélni vele, hiszen az ő hangja nagyon kedves, és süt belőle a boldogság.
- Érdeklődni szeretnék, hogy vállalsz-e esetleg fotózást rendezvényeken? A kisbabáim hamarosan 1 évesek lesznek, a férjemmel szeretnénk egy nagyobb családi és baráti összejövetelt ebből az alkalomból, és szükségünk lenne egy fotósra, hogy megörökítsen minden pillanatot, viszont az nagyon fontos lenne, hogy a képek ne kerüljenek ki sehová, semmilyen közösségi felületre, vagy újsághoz.
- Vállalok, igen - köszörülöm meg a torkom - a képeim nem nyilvánosak, nem töltöm fel őket sehová, engedéllyel használok fel néhányat az egyetemi portfóliómhoz, de azok nem ilyen stílusúak.
- Megnézhetnénk esetleg a munkáidat? Egyúttal meg is egyeznénk az árban, és megbeszélnénk a további részleteket.
A lélegzetem elakad egy pillanatra, eddig nem vettem annyira komolyan ezt a lehetőséget, azt hittem, hogy ez a lány élből visszautasítja majd Niall ötletét, ha megtudja, hogy csak egy egyetemista vagyok, nem gondoltam, hogy hajlandó lenne megnézni a képeim, azt pedig főleg nem, hogy ő keres majd meg ennek érdekében.
- Persze - bököm ki - bármikor.
- Szuper! - élénkül fel még jobban a hangja. - Elmehetnénk most? A férjem, Liam éppen itthon van, holnaptól viszont ismét dolgozik, én pedig nem tudok vezetni, és különben sem szeretnék nélküle dönteni.
A szemeim rémülten nyílnak el, ellenben az állam döbbenten koppan a padlón, vegyes érzések cikáznak bennem, egyszerre szeretnék nagyon igent mondani, de egy mozdulattal összetörni a telefont is, mert ez a lány a férjével és a gyerekeivel együtt fotósokat és riportereket hozhat a nyakamra akár a világ másik feléről is, és én tényleg nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy híres emberekkel találkozzak, és telefonálgassak. A józan énem azonban előtör a romok és a félelem alól, és egyetlen szóra koncentrálódik az egész beszélgetésből, ez pedig az "árban", fizetni akarnak érte. Nem vagyok pénzsóher, ha nem akarna fizetni a munkámért meg sem nyikkannék, mert a barátai már így is túl sokat tettek értem, de a rosszabbik énem szeme elé elkezdenek beugrálni képek a diákhitelemről, még meg nem érkezett számlákról, és Louisról, mert megígértem neki, hogy fizetni fogok valamennyi lakbért. Muszáj elfogadnom, akár akarom, akár nem, muszáj, mert dolgoznom kell, élnem kell.
- Nekem rendben van - bár a hangom kicsit megremeg, és bizonytalan, végül kimondom.
- Fantasztikus! - lelkendezik. - Körülbelül másfél óra múlva ott leszünk, és nagyon köszönöm, hogy időt szakítasz ránk.
- Szívesen - nyelek nagyot, ezzel egy időben felerősödnek a hangok az ő oldaláról, tisztán hallatszik egy baba boldog, kacagós visítása, és egy férfi nevetése, a szám akaratlanul is apró mosolyra húzódik.
Elköszönünk egymástól, csak miután leteszem a telefont döbbenek rá, hogy nem árultam el neki a címem, és ő sem kérdezte. Vajon mennyit tudhat rólam? Miket mondhatott el neki Niall? Nem kell rajongónak lenni ahhoz, hogy tudjam, mennyire jóban vannak ők ketten, volt egy időszak, amikor másról sem szóltak a hírek az újságokban és a tévében, csak róluk, és a legendás barátságukról, lehetetlen nem tudni erről. Valószínűnek tartom, hogy ez a lány már mindent tud az utóbbi hetek eseményeiről, éppen ezért nem értem, hogy mit akarhat tőlem, miért volt ilyen kedves és lelkes a telefonban, ha tudja, hogy megbántottam a legjobb barátját? Mert megbántottam, ezt elég egyértelművé tette az ajtó túloldaláról szűrődő csalódott hangja, majd a csapódás, ami kísérte a távozását. Mit fogok mondani, hogy feltesz egy kérdést ezzel kapcsolatban? Ha konkrétan azt kérdezi meg, hogy miért menekültem ki pánik közeli állapotban a barátja karjai közül egyetlen apró, ártatlan puszi miatt? El sem hinné, ha elmondanám.
Az idegeimet nem sikerül megnyugtatni, de összeszedem magam annyira, hogy elmosogassam a korábban csak úgy eldobott tányért és evőeszközt, majd felviszem a táskám a hálószobába, és a fényképezőgépemmel együtt lehozom a laptopomat is Egy adatkábellel összekapcsolom a kettőt, és nekiállok kiválogatni néhány fotót, többnyire portrékat, de beillesztek néhány tájképet, és néhányat azok közül, amelyeket még tavaly készítettem egy festő csoporttársam anyukájának az esküvőjén. Elmentem őket egy külön mappába, majd felmegyek az emeletre, hogy kicsit rendbe szedjem magam, bár azon kívül, hogy megigazítom a hajam, és halványan kihúzom a szemem, nem tudok túl sokat változtatni a külsőmön, nincsenek drága ruháim, amiket felvehetnék a tiszteletükre.
Valamivel muszáj lekötnöm magamat és a gondolataimat addig, amíg nem érkeznek meg, hogy ne riogassam magam mindenfélével, úgyhogy miután már végképp nincs más ötletem, a vázlatfüzetemmel letelepedek a konyhaasztalhoz, és firkálgatni kezdek. A művészetek számomra a menekülőutak, ha rajzolok, festek, vagy tudatosan fotózok,  képes vagyok elmerülni egy teljesen másik világban, ahol csak formák, színek, és fények vannak, éppen ezért rezzenek össze a kopogásra a bejárati ajtón. Felpattanok, összecsapom a füzetem, aminek az egyik üres lapján elkezdett megjelenni egy szörnyen ismerős arc, magamhoz szorítom, és nagy léptekben indulok az ajtó felé. Mielőtt kinyitnám megállok, veszek egy nagy levegőt és lassan kifújom, próbálok higgadtnak és felelősségteljesnek tűnni, így ahelyett, hogy feltépném az ajtót, egy barátságos mosollyal az arcomon kitárom, és igyekszek nem sokkos állapotba kerülni. Ha nem tudnám, hogy mivel foglalkoznak az előttem álló személyek, akkor azt mondanám róluk, hogy csak egy átlagos fiatal házaspár, nem is izgulnék ennyire, azonban a felkontyolt hajú lány dalait éjjel-nappal képes vagyok hallgatni.
- Sziasztok - préselem ki magamból, a tekintetem ide-oda ugrál, mindenkit szeretnék megnézni, de senkit sem megbámulni.
- Szia! - mosolyog rám vidáman Mira, az arcával együtt a szemei is vidámságot sugárzanak, az egyik kezében egy tálcát fog, rajta három kávés pohárral a Starbucksból, kettő hideg, az egyik meleg ital,. A mellette álló fiú két babahordozót szorongat, amelyekben rugdalózik is két gyönyörű apróság, azok a gyerekek, akikről Niall mindig annyit beszél.- Te vagy Hazel? - aprót bólintok, és mielőtt igazán észhez térhetnék a lány barátságosan átölel a szabad kezével, a szemeim meglepődve kerekednek el, mire a férje halkan elneveti magát.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - húzódik el, de a mosoly nem hervad le az arcáról. - Mira Payne vagyok - nyújtja felém a kezét, amit óvatosan elfogadok, és meglepett, zavart arckifejezés helyett én is elmosolyodok.
- Hazel Clark - tűrök el egy rakoncátlan tincset az arcomból, majd arrébb lépek, hogy beengedjem őket. - Gyertek csak be!
- Én is nagyon örülök a találkozásnak - mosolyog rám kedvesen a fiú is, miután leteszi a két kisbabát - Liam Payne vagyok - a kezemet óvatosan az övébe csúsztatom, és bár kifejezetten nem szeretek férfiakkal fizikai kontaktust létesíteni, az ő érintése nem vált ki belőlem semmilyen negatív reakciót,  mint ahogy a barátjáé sem, azért is voltam hajlandó beülni mellé az autójába, amikor másodjára is összetalálkoztunk azon az esős reggelen.
- Remélem, szereted a kávét, útközben megkívántuk és beugrottunk a Starbucksba, hoztunk neked is egy karamellásat - nyomja a kezembe az egyik poharat a lány. Pontosan olyan közvetlen, mint amilyen a barátja is, fesztelenül, kicsit kapkodva beszél, a hangjából vidámság sugárzik, a tévében mindig higgadtnak tűnik, komolynak, a telefonban pedig pont ilyen kedves volt, mint most, bár nem is igazán tudom, hogy mit vártam. Egy részem szereti azt gondolni, hogy a híres emberek pontosan tudják, hogy milyen sikeresek és híresek, éppen ezért elég nagyra vannak magukkal, ezt azonban sorra cáfolják meg, először Niall Horan, utána Louis Tomlinson, most Liam Payne, és Mira Hemmings, ezek után valószínűleg alaptalanul gondolnám azt, hogy a One Direction fennmaradó két tagja nagyképű, vagy akár Mira ikertestvére az.
Az egyik kisbaba nyöszörögni kezd, bár ez a hang nem panaszos, sokkal inkább olyasmi, amivel jelezni szeretné, hogy ő is itt van ám.
- Ők is szeretnének megismerni - mosolyog rám Liam. - Kivehetem őket?
- Persze - bólintok, és kicsit távolabbról figyelem, ahogy kivesznek egy-egy babát a hordozóból. Mindkét csöppség felém fordítja a fejét és az óriási szemeikkel érdeklődve méregetnek, majd a kislány bátran, magához képest nagy léptekkel elindul felém. Meglepődve figyelem, apró kezeit előrenyújtva lépked felém, majd megmarkolja a nadrágom, és felemeli a fejét.
- Szia - mosolygok rá elbűvölten, a kávét leteszem a pultra, és óvatosan leguggolok. Nem merem megérinteni, hiszen ez az apróság már most híres, a ruhák, amiket visel többe kerülhettek az én összes cuccomnál, és olyan tökéletes, mint egy kézzel készített játékbaba. - Gyönyörű szép vagy - fürkészem csodálkozva az arcocskáját.
- Aria máris kedvel téged - jegyzi meg kuncogva Liam.
A kislány az arcomra helyezi mindkét apró kezecskéjét, és bájosan mosolyog rám, mint egy kis tündér. Óhatatlanul is felé nyújtom a kezem, viszont mielőtt megérinthetném megáll a levegőben, és felpillantok a szüleire.
- Szabad? - kérdezem bizonytalanul.
- Hát persze - bólogat a lány, és a kisfiúval a karjai közt boldogan simul a párjához, aki ugyanúgy bőszen helyesel.
Óvatosan megsimogatom az ujjaimmal Aria arcát, azonnal feltűnik a hasonlóság közte, és mindkét szülője között. Csodálkozó barna szemeivel vadul fürkészi az arcom, apró kis ujjaival itt-ott megbökdös, amitől akaratlanul is elmosolyodok.
- Tetszel neki - kuncog az anyukája - többnyire fiúkkal találkoznak, a körülötte lévő lányokat pedig már ismeri, te viszont új vagy.
- Nagyon szépek - simogatom meg a haját, majd felegyenesedek, és szemügyre veszem a kisfiút is, aki szakasztott mása a testvérének, csak rövidebb a haja. Aria megkapaszkodik a lábaimban, de felvenni nem merem, hiszen csak egy idegen vagyok mindannyiuknak, én sem örülnék, ha valaki fogdosná a gyerekemet.
- Ha szeretnétek megmutathatom a munkáimat - a lábamat átölelő csöppség elkapja a kezem, és a maga saját kis nyelvén mondd valamit, hogy felhívja magára a figyelmem.
- Szeretné, ha felvennéd - tájékoztat Liam, és mielőtt rákérdeznék már meg is adja az engedélyt, én pedig nagyon óvatosan a karjaimba veszem Ariát.
- Természetesen szeretnénk megnézni a képeket - mosolyog rám Mira.
Ébred bennem egy kis lelkesedés, amiért megmutathatom neki a munkáim, neki, akinek a dalai rengeteg inspirációt, erőt, és kitartást nyújtanak. A bennem élő visszafogott Mira Hemmings rajongó boldogan ugrándozik, kívülről viszont csak a szélesedő mosolyom látszik, miközben a kislányt magamhoz ölelve az asztalhoz invitálom őket, ami nem is az enyém, de egy kicsit mégis annak érzem. Magam elé húzom a laptopom, és az ajándékba kapott frappuchino-t is, közben pedig megnyitom a mappába rendezett képek közül az elsőt, szabad kezemmel biztosan tartom az ölemben a babát.
- Hűha - kerekednek el Liam szemei, és alig észrevehetően előre mozdul. - Mióta fotózol?
- Nagyon régóta  - rándul meg egy kicsit a szám. Életem legrosszabb időszaka után találtam meg a padlásunkon egy doboz mélyén az apám régi fényképezőgépét. A porban, koszban kuporogtam a régi dobozok között, nem sírtam, csak bámultam magam elé és előre-hátra hintáztam, válaszokat próbáltam keresni a kérdéseimre, és saját magam akartam megtalálni a megoldást arra, hogyan dolgozhatnám fel az engem ért traumákat. Akkoriban sehol sem éreztem jól magam, szerettem volna eltűnni a világ szeme elől, mert még a saját szüleim is úgy néztek rám, mintha nem az a gyerek lennék, aki voltam, ha pedig kiléptem az utcára összesúgtam mögöttem az emberek. Én voltam "az a kislány", és szánalmasnak éreztem magam, azonban ott, a porban üldögélve úrrá lett rajtam egy érzés, ami emlékeztetett arra a lányra, aki voltam. Sorban túrtam fel a dobozokat, eluralkodott rajtam a kíváncsiság, megtapogattam az idegen tárgyakat, régi játékokat, fényképalbumokat, amelyekben ismeretlen emberek képei voltak, az utolsó dobozok között bukkantam rá az ósdi fényképezőgépre. Belepte a por, fogalmam sem volt, hogyan kell használni, nem is reménykedtem abban, hogy működik, de azért találomra lenyomtam egy gombot, mire a gépezet kiadott magából egy halk hangot. Hosszú hajam jobbra-balra csapkodott mögöttem, amikor kivágtam az emeltre vezető feljáró ajtaját, és a szüleim után kiáltozva, kezemben a géppel lerobogtam a lépcsőn. Erről persze sosem számoltam be senkinek részletesen, és nekik sem mondom el, csak lerendezem annyival, hogy gyerekkorom óta.
- Csodálatosak ezek a képek - hajol előre Mira, és érdeklődéssel teli tekintettel vizsgálja a képernyőn megjelenő fotót. - Ez a második éved az egyetemen, ugye? - nyújtja át a kisfiát az édesapjának, és szinte feltérdel a székre, úgy kapkodja a tekintetét a kép egyes részei között.
- Igen, jövőre végzek az alappal, szeretnék szakosodni - azt nem említem meg, hogy ez egyelőre még csak álom. Az is álom volt, hogy egyszer itt leszek, ebben a városban, és azt tanulom, amit igazán szeretnék, mégis itt vagyok, talán az sem olyan elérhetetlen, mint amilyennek tűnik néha.
Észre sem veszem, hogy jobbra-balra ringatom az ölemben elnyúló apróságot, a mozdulataim teljesen ösztönösek.
- Nagyon szeretném, ha te fotóznál nálunk - telepedik vissza a helyére, amikor képek végéhez érünk. Csak egy fél pillantást vet a mellette ülő fiúra, értem, de mégsem igazán a köztük lejátszódó néma párbeszédet, azonban az utóbbi években tökéletesre fejlesztettem az emberismerő képességemet. Apró mozdulatokból, pillantásokból, lopott érintésekből mindössze néhány perc alatt megállapítottam a nyilvánvalót, hogy ez a két ember tényleg szerelmes egymásba, de ez mégis más valamiért, valami olyanért, amit nem értek, és ez a fiú tekintetében van.
- Nekem is teljesen rendben van- erősíti meg Mira döntését Liam, közben az ölében nyöszörögni kezd a kisfiú, és mindketten egyszerre kapnak a kék pelenkás táskában lapuló cumisüveg után.
- Örömmel elvállalnám - derül fel az arcom - de miért pont engem szeretnétek? Biztos vannak fotós ismerőseitek, olyanok, akik profik, és sokkal több tapasztalatuk van, mint nekem.
- Valóban - vágja rá Mira, a hangjában viszont némi cinizmus bujkál - az esküvőnkön is profi fotós volt, tudod, mindenféle papírral, díjakkal, és ráadásul még a barátunknak is nevezte magát, az újságok mégis előbb látták a képeinket, mint mi. A nászutunkon Kínában már azokat nézegettük, és egy névtelen valaki részletesen beszámolt minden eseményről, az összes ismert vendégről, még azt is megemlítette, hogy a reggelre a kutyánk felásta a kertet, és fogott egy vakondot, de Zayn szerencsére megmentette. Nem akarom, hogy a gyerekeimből is címlapsztárokat csináljanak, vagy hogy róluk beszéljen az egész világ. Ez a mi családunk, a mi gyerekeink, és olyan gyerekkort akarunk teremteni nekik, amiben nincsenek lesifotósok, nem elemezgetik őket a pletykalapok, sem Baba-Mama magazinok. Ez lesz az első születésnapjuk, ott lesz mindkettőnk családja és a legközelebbi barátaink, ritkán tudunk így és ennyien összegyűlni, nem akarok azon aggódni, hogy melyik újság szerint vettünk túl nagy vagy túl kicsi tortát, és azokra a hipotézisekre sem vagyok kíváncsi, hogy vajon miért nem veszünk nekik designer ruhákat, mert biztos nem az lenne a magyarázat, hogy azért, mert napjában háromszor felmossák helyettem a padlót és legalább kétszer összekenik bébiétellel.
Aria az ölemben mintha csak tudná, hogy róluk van szó, mert széles vigyorral az arcán tapsikolni kezd, az édesapjából pedig hosszas hallgatás és rejtegetett mosoly után kirobban a nevetés.
- Nem vicces! - ripakodik rá összehúzott szemekkel a felesége, az én szám is akaratlanul megrándul és mosolyra húzódik, főleg amikor Noah éles hangon visítozni kezd, azonban feléled bennem az irigység ismerős érzése, bár ez a fajta még teljesen úgy. Mira néhány percig megjátszott haraggal méregeti a párját, majd lehajtott fejjel ő is elneveti magát, és elpirul, amikor Liam puszit nyom az arcára. Én nem ismerem azt az érzést, ami bennük lehet, valószínűleg soha nem is fogom megismerni, mert senkinek sem kellene egy olyan lányt, mint én, ha tudnák, hogy milyen vagyok. Sosem jut eszembe, hogy párkapcsolatom legyen, mindig csak azon gondolkodok, hogy mi lett volna, ha egyes dolgok nem történnek meg, hogy milyen lennék akkor. Ez a lány csak 1-2 évvel idősebb nálam, és házas, gyerekei vannak, boldog, az ő élete azonban az enyémhez képest valóságos tündérmese volt mindig is.
- Hazel - felkapom a fejem, valószínűleg már sokadjára szólítanak meg, de nem teszik szóvá. - Elvállalod? - úgy tűnik, Liam időközben abbahagyta a nevetést, és most mosolyogva, bizalommal telve szegezi nekem a kérdést.
- Hát - kicsit megszeppenve jártatom a pillantásom köztük - ha megbíztok bennem, akkor igen, persze - motyogom.
- Megbízunk - biztosít róla Mira hevesen bólogatva - nem azért mondtam ezt, mert az feltételezem, hogy te is ilyeneket csinálnál, szó sincs róla.
A szemeim rémülten kerekednek el, amikor Aria sírni kezd a kezeim között, apró kis kezeit előrenyújtva pityereg, én pedig hirtelen nem is tudok mit kezdeni vele, az agyamban végigpörög az elmúlt néhány perc, és hogy mit csinálhattam rosszul.
- Semmi baj - emelkedik fel mosolyogva az édesanyja, és kiveszi az ölemből - csak anyabajos - olyan pillantással néz rám, mintha tudnám, hogy milyen ez, pedig nem tudom, és nem is fogom megtudni. Puszit nyom a kislány puha arcára és leül vele, a sírás mindössze addig tart, amíg át nem veszi tőlem, most már érdeklődve figyeli a testvérét, és engem.
Figyelmesen végighallgatom, és feljegyzem az időpontot, hogy hány órára kell odamennem, és hiába utasítok vissza mindent, amit felajánlanak, ragaszkodnak hozzá, hogy rendes vendégként is jelen legyek, és hogy az asztal mellől, velük együtt ebédelve fotózzak.
- Tényleg nagyon örülök, hogy megismertelek - olyan váratlanul ér Mira ölelése, mintha legalább egy hurrikán csapna le a lakásra, de visszaölelem - pont olyan fantasztikus csajszinak tűnsz, mint ahogy Nialler mesélte. Remélem, hogy jóban lehetünk -  a karjai barátságosan megszorulnak körülöttem, és amikor elhúzódik ugyanolyan kedvesen mosolyog, ahogy eddig is, míg én kissé lesokkolva bámulok rá.
 A fejemben egymást lökdösi a 'fantasztikus' szó, és Niall neve, hogy szerinte fantasztikus vagyok, pedig folyton hülyén viselkedek vele.
- Köszönöm - bököm ki nehézkesen - örülnék neki.
Magam is meglepődök ezen a két szón, bele sem gondolok abba, hogy ki ez a lány, hogy ki a férje, ki a legjobb barátja, és mivel foglalkoznak ők mindannyian, pedig vigyáznom kellene, én nem tartozom közéjük.
- Szívesen látlak bármikor egy kávéra - úgy mosolyog rám, mintha kettőnk közül én lennék híres, sikeres, és neki lenne öröm az, hogy beszélgethet velem, nem pedig fordítva. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt elfogadom, de bólintok, és remélem, hogy olyan kedves és őszinte a mosolyom, mint amilyen az övé.
Óriásit fújok, amikor összezárul a liftajtó és elindulnak lefelé, oldódik bennem a feszültség, és felszínre tör az izgatottság, de ez nem tart túl sokáig.
"Pont olyan fantasztikus csajszinak tűnsz, mint ahogy Nialler mesélte."
Összeszorul a torkom, és egy pillanatra meg is szédülök. Nem voltam, nem vagyok, és sosem leszek fantasztikus csajszi, de az, hogy így lát, vagy talán már csak így látott az a fiú, aki nagyon rövid időn belül valahogyan elnyerte a bizalmam megmelengeti a szívemet. Én pedig elrontottam, vagy talán nem is én voltam az, hanem az a személy, aki engem is elrontott.
Visszacsoszogok a lakásba, elveszem az asztalról a frappuchino-t, amiből alig hiányzik néhány korty, és hosszasan szuggerálom a telefonom is. Magamban csatát vívok, mert egy részem, a nagyobbik, szeretné felhívni Niallt és megmagyarázni neki, hogy mi történt, valósággal vágyik is arra, hogy elmondhassa, de a kisebbik felem győz, ugyanúgy, ahogy mindig, úgyhogy nem emelem fel a telefont, és nem hívom, hanem messziről elkerülöm emlékeztetve magam arra, hogy távolságot kell tartanom.

12.rész

Sziasztok!

Valószínűleg már túl lesztek az első napon, amikor olvassátok ezt a részt, de azért mindenkinek kitartást, és sok sikert kívánok ehhez a naphoz, és az egész évhez egyaránt. Igyekezni fogok az iskola, és minden ellenére ugyanúgy frissíteni, ahogy eddig is, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Reménykedek benne, hogy képes leszek egy kis kikapcsolódást nyújtani nektek a részekkel, amikor igazán beindul a szekér. :/

Legyetek rosszak, és ügyesek a helyen, amiről nem beszélünk. 

N.x

Niall Horan

A klub semmit sem változott azóta, mióta utoljára itt jártam, a zene pokolian hangos, a fények elvakítanak, emberek vonaglanak egymás hegyén-hátán, és egy pillanatra ugyanúgy fontolóra veszem, hogy távozok, mint a legutóbbi néhány alkalommal. 
Átvágok az ismerős arcok között, de nem állok meg bájcsevegni senkivel, helyet foglalok az egyik bárszéken, és intek a pultosnak, kapásból két pohárral kérek. A lelkemben annyiféle érzelem dúl, hogy nem tudok mást megoldást találni, hogy véget vessek neki, muszáj volt lelépnem otthonról, mert különben magamat hibáztatva forgolódnék az ágyamban egész éjszaka, és hívogatnám Hazelt, egyelőre azonban itt sem érzem jobban magam. Úgy ülök a pultnál, mint egy alkesz, sorra döntöm magamba a tisztítószer ízű italokat, és fokozatosan egyre lejjebb bukik a fejem. Egy órával később már szédelgek, és homályos a látásom, a kedvem viszont csak rosszabb lett, mert továbbra sem tudom kiverni a fejemből a lányt. 

Mit csinálok rosszul? Mi olyan rossz bennem, amiért kis híján sikoltozva tépte ki magát a karjaimból?

Egy szarkasztikus nevetés szökik ki az ajkaim közül, dühösen végigszántok a hajamon, a következő italt azonban elutasítom. Tudom, hogy mire van szükségem. Csessze meg Hazel! Csessze meg, ha neki nem kellek, millióan lennének a helyében! Nem tudja, hogy mit veszít.

A lépteim bizonytalanok, egy kicsit ingadozok, de céltudatosan indulok be egyenesen a tömeg közepe felé. A vonagló testek magukkal sodornak, a színpadon egy DJ ugrálva, a mikronfonjába üvöltve biztatja bulizásra az embereket egy felismerhetetlenségig torzított számra. A mellkasom hirtelen szorítani kezd, túl sokan vannak körülöttem és én egyedül vagyok. Valaha nagyon jól tudtam érezni magam az ilyen helyeken, de akkor sosem egyedül voltam, és sosem azért jöttem, hogy elkeseredettségemben leigyam magam egy lány miatt. Ha tehetném visszamennék az időben, nem sokat, mindössze néhány évet, vagy talán csak hónapot, és ebből a borzalmas estéből egy óriási bulit csinálnék, aminek a végén a fiúkkal egymás nyakába kapaszkodva tántorognánk haza, Mirát pedig Liam cipelné a karjaiban. Nem lenne velünk egyetlen csaj se rajta kívül.

Vagy ami még jobb, visszavinném magunkat addig a nyárig, amit szinte végig fesztiválozással töltöttünk. Mira óriási koncerteket adott, aztán ahogy leugrott a színpadról ő is csak egy fesztiválozó lett a sok közül velünk együtt. A karunkon mindenféle karszalaggal bevetettük magunkat a tömegbe, gumicsizmában gázoltunk át a sáros talajon, ugráltunk a tócsákban, és amikor a nagy nehezen felépített sátraink teljesen eláztak futva mentettük a cuccainkat. Az volt életem egyik legjobb nyara, közvetlenül azelőtt, mielőtt a legjobb barátom terhes lett. 

Lassan mindenki megállapodik és családot alapít, csak én lézengek a világban egyedül. Még mindig.

A tömeg szinte kilök magából, botladozva kapaszkodok meg az egyik kanapé szélében, és hebegve-habogva kérek elnézést a rajta turbékoló pártól, bár a turbékolás elég gyenge kifejezés arra, amit pontosan csinálnak. Én is ezt tervezem.

Levetem magam az egyik üres fotelbe, a klub ezen része teljesen más, mint a bár, itt a lányok falatnyi szoknyácskákban, és olyan felsőkben hozzák ki az italokat, amikből majd kiesik a mellük. Normális esetben ezeket a lányokat kerülöm el a lehető legmesszebbről, mert valószínűleg az én terveim a jövőre nézve nem egyeznek az övékével, azonban 1-2 kósza éjszaka erejéig képes nagyon egy rugóra járni az agyunk. Régebben visszajáró vendég voltam, sok egyéb híres emberrel együtt, mert innen valahogy sosem szivárognak ki a mocskos kis titkaink, most azonban nagyon kényelmetlenül érzem magam. Hazel utálná ezt a helyet, de ezt nem tudom, hogy honnan veszem, mert nem mondott nekem semmit sem arról, hogy szokott-e bulizni járni. Ha belegondolok, azon kívül, hogy egyetemre jár, és művész, nagyon kevés dolgot osztott meg velem, szinte semmit. Semmit sem tudok róla, és már így is szánalmasan belé szerettem. Csessze meg, Hazel! 

CSESSZE MEG, HAZEL!

A lány, akit összeszedek, nem rántja el a fejét, amikor megcsókolom, nem néz rám rémülten, és nem menekül el, hogy ajtókat csapjon a képembe. Bár valószínűleg nem is rohannék utána könyörögve, ha mégis megtenné. Készségesen simul a karjaimba, az ölemben ül, és egyedül az én testem az, ami eltakarja mások elől a bugyiját. Ha most felállnék, és hátravinném, 20 másodperc alatt levarázsolhatnám róla anélkül, hogy akár a kisujjamat is megmozdítanám, nem kéne otthont adnom neki egyetlen éjszakára sem, nem kellene lakást szereznem neki, és virággal meg fagyival kedveskedni egyetlen aprócska mosolyért cserébe. 

- Haza akarlak vinni - dünnyögöm kábultan a nyakába, az ujjaim belemélyednek a puha combjába ott, ahol a szoknyája elkezd vészesen felcsúszni. A mellkasa megrázkódik a nevetéstől, megtámasztja az egyik magassarkúba bújtatott lábát a cipőm mellett, és egy könnyed mozdulattal átlendíti a másikat fölöttem. Dús, barna haja természetellenes hullámokban omlik a hátára, a sminkje túl erős, minden egy kicsit "túl" rajta, vagy csak az a baj, hogy ő nem Hazel.

A kezét fogva, dühösen vágok át a tömegen, valahogyan mellém sodródik, és a vörösre mázolt ajkait a nyakamra nyomja, eltalálva egy olyan helyet, amire különösen érzékeny vagyok, innen tudom, hogy valószínűleg nem először járna a lakásomon. Kajánul, bár a legkevésbé sem őszintén vigyorogva fogom át a derekát, kint csíp a hideg tavaszi levegő, a fülem még zúg a benti hangzavar miatt, de megingathatatlanul törtetek előre vele az oldalamon az egyik sárga taxi irányába. Egészen addig győzködöm magam arról, hogy helyesen cselekszek, amíg be nem ül a hátsó ülésre, és megpróbál magával húzni a nadrágom sliccénél legyeskedve

- Sa-sajnálom - ugrok el mielőtt megérinthetne, a térdemet teljes erőből beütöm az ajtóba. - Én nem... nem megy - bököm ki nagy nehezen, és beiszkolok a klubba,

A kanapén fekve térek magamhoz arra, hogy egy apró ujjacska az orrom környékén motoszkál, és amikor résnyire nyitom a szemeim Aria tündéri kis arcával találom szembe magam. Próbálok kierőszakolni magamból egy mosolyt, de a fejembe szúró fájdalom hasít, és végül grimasz lesz belőle. A kezemet a szemeim elé emelem, mert a napfény kegyetlenül égeti a retináim, a keresztlányom azonban továbbra is bökdösi az arcom, hogy felhívja magára a figyelmem. 

- Szia, Manó - nyúlok felé csukott szemekkel, és a hasogató fejem ellenére a mellkasomra emelem. hálát adok Istennek azért, mert nem kezd el ugrálni rajtam, hanem békésen lefekszik. Erőm sincs arra, hogy megkérdezzem, mit keres itt, és hol vannak a szülei, csak magamhoz ölelem és behunyom a szemeim, hátha tovább aludhatok.

- Niall! - tör át az agyamat beborító ködön Mira hangja. Újból résnyire nyílnak a szemeim, és ezúttal felfedezem őt, ahogy a karjaiban tartva Noah-t szinte reszketve álldogál alig néhány méterre tőlünk. Zaklatott, a haja nem olyan tökéletes, mint mindig, hanem zilált copfban lóg rá az egyik vállára, a ruháit is valószínűleg csak magára kapta, és nincs kisminkelve. Az arcáról egyszerre tükröződik düh, aggodalom, és fáradtság. - Hol a pokolban voltál?! - szegezi nekem a kérdést vádlón, a hangja viszont kissé elcsuklik. 

Feljebb húzom magamon a kislányt és belélegzem a kellemes babaillatot, ami árad belőle. Megpróbálom összerakni magamban a történteket, de a gondolataim zavarosak, és csak képek ugranak be arról, hogy milliónyi telefonhívás után dühösen leléptem, és megpróbáltam felszedni egy csajt éjszakára, de egyszerűen képtelelen voltam megtenni, amiért mentem, faképnél hagytam, amikor már beszállt a taxiba, és visszamentem, hogy folytassam az ivást.

- Egész éjszaka téged hívogattalak, Niall! Elküldtem Liamet, hogy nézze meg, itthon vagy-e, de nem voltál, és egy szemhunyásnyit sem aludtam! Azt hittem, hogy történt veled valami! - kissé felemeli a hangját, ami miatt erősödik a sajgás a fejemben, de figyelmen kívül hagyom, mert Mira hangja elcsuklik, és amikor ránézek az arcán óriási könnycseppek gördülnek le.

- Sajnálom - dünnyögöm, és óvatosan felülök, többet nem kockáztatok meg Ariával az ölemben. Kinyújtom felé az egyik kezem, ő pedig szinte elmarja, és heves léptekkel közeledve az oldalamhoz bújik. Összeszorítom a szemeim, amikor meghallom a hüppögését, még a tegnapinál is dühösebb leszek saját magamra, mert Hazel után őt is sikerült kiborítanom.

- Soha többet ne csináld ezt velem! - mér apró csapást a karomra, közben az arcát a mellkasomba temeti és fél kézzel átölel. 

Nem válaszolok, belepuszilok a hajába és magamhoz szorítom abban a reményben, hogy néhány percen belül megnyugszik. Noah nyöszörögni kezd a karjaiban, halkan szipogva leteszi a padlóra, de a húga ezúttal nem követi, hanem aggodalmas tekintettel figyeli a karomba simulva az édesanyját, és kinyújtja felé az egyik kis kezét, hogy megsimogassa.

- Mi történt? - kérdezi, miután kicsit összeszedi magát, és a röntgenszemeivel átfésüli a nappali egész területét, nehogy Noah találjon valami olyat, amitől megsérülhet, vagy a szájába vehet.

Megvonom a vállam, megpróbálom a kezébe adni Ariát, amíg felállnék, hogy előtúrjak néhány szem gyógyszert a konyhában, de a kislány nyafogni kezd, és belekapaszkodik az ingembe, ami büdös, és mocskos, úgyhogy kénytelen vagyok magammal vinni, bár kétség kívül jólesik a ragaszkodása. Felültetem a konyhapultra és az egyik kezemmel őt tartom, a másikkal a konyhaszekrényben kutakodok, majd amikor megtalálom amit keresek azonnal elmarja, és a szája felé irányítja a dobozt.

- Ezt nem szabad, bogárka, nem való ilyen kislányoknak - feszegetem ki türelmesen az ujjai közül, és igyekszek a lehető leggyorsabban eltüntetni a szeme elől, miután lenyelek egy pirulát. 

Apró kis kezeivel a nyakamba kapaszkodik és a fejét a vállamra hajtja amikor újból felemelem, mintha csak tudná, hogy mennyire szükségem van most erre. Akkor sem kezd el ficánkolni, amikor leülök vele a kanapéra, és látja, hogy a testvére már a szőnyeg rojtjaival játszik Mira felügyelete alatt.

- Sajnálom, Mack, nem akartalak megijeszteni - fordulok a lány felé, és éberséget erőltetek magamra, pedig nem aludhattam többet néhány óránál - valószínűleg nem vettem észre, hogy hívtál.

- Mi történt? - ismétli meg a nemrég elhangzott kérdést. - Azt hittem, már nem bulizol így, Niall. 

- Nem is - hajtom le a fejemet - nem akartam.

- Valami van azzal a lánnyal, ugye? Csinált valamit - jelenti ki, és a hangjában düht fedezek fel.

- Ez nagyon zavaros, Mira - próbálom ennyivel letudni a magyarázkodást, de ismerem annyira, hogy tudom, hiábavaló a próbálkozásom. 

- Azért próbáld csak meg elmondani - fonja össze a karjait a mellkasán, és várakozva hátradől. 

Az egyik kezemmel végigszántok a hajamon, tudni sem akarom, hogy hogy nézek ki, de a szagomból ítélve csoda, hogy még nem fakadtak sírva az apróságok. Nagy levegőt veszek, nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó alkalom, hogy Mira kierőszakol belőlem valamit, amit úgyis elmondanék, de most nem tudom, hogy hogyan kezdhetnék hozzá. Lenézek az ölemben ülő kislányra és valami mosolyféleségre húzom a szám, mert láthatólag jól érzi magát a karjaim között, a szemeimet hirtelen mégis elöntik a könnyek.

- Niall - csuklik el a hangja, miközben megfogja a kezem és közelebb húzódik - mi bánt ennyire?

Benedvesítem a kiszáradt szám, hozzá akarok kezdeni, de nem tudom, hogy hogyan csináljam, most először az életben nem tudom, hogy hogyan mondhatnék el valamit a legjobb barátomnak.

- Megcsókoltam - bököm ki végül. A mellettem ülő lány lélegzete elakad egy pillanatra, és az ujjai biztatóan szorulnak meg az enyémek körül - vagyis még annak sem nevezhető, csak megpróbáltam, ő pedig felugrott, elszaladt, és... úgy nézett rám, mintha bántottam volna - pakolgatom nagy nehezen egymás után a szavakat, de igazán nem merülök el a gondolataimban, gyengéden ringatom Ariát, és a tekintetem a szőnyegen játszó kisfiún tartom. - Nem tudom, hogy miért, vagy hogy mit csináltam, de elrohant, bezárkózott a szobájába, és hiába könyörögtem, nem volt hajlandó meghallgatni. Ennyire szörnyű ember vagyok, Mack? Hogy halálra rémül attól, mert tetszik nekem?

- Mióta ismered ezt a lányt, Niall?

- Körülbelül két hónapja - húzom össze a szemöldökömet, mert nem éppen erre a kérdésre számítottam - kisebb-nagyobb kihagyásokkal.

- És mennyire ismered? - fürkészi az arcom. - Nem akarlak megijeszteni, Ni, de szerintem történt valami ezzel a lánnyal.

- Milyen valami? - nyílnak nagyra a szemeim, eddig nem gondoltam semmi ilyesmire.

- Nem tudom - rázza meg a fejét, és az ölébe veszi a lábába kapaszkodó kisfiút, így már mindketten babákkal az ölünkben ülünk egymás mellett. - Azt mondod, hogy megrémült, és elszaladt, pedig nem adtál okot rá, csak arra tudok gondolni, hogy talán történt valami, durván bánt vele egy előző barátja, rossz tapasztalata van. Nem tudom, Niall, de biztos vagyok benne, hogy te nem csináltál semmit, és ez a lány nálad jobbat nem is kívánhatna.

- Erre még nem is gondoltam - veszem a tenyerembe Aria egyik apró lábacskáját, a kislány elmosolyodik, de olyan érdeklődéssel figyel, mintha csak értené, hogy miről van szó - talán jobb lenne, ha inkább velem lenne baj.

- Lehet, de te tökéletes vagy - ölel át az egyik karjával, az arcát a nyakamhoz simítja, míg én nagyot sóhajtva hajtom a fejem az övére - csak kérlek, legközelebb mielőtt elmész bulizni, szólj nekem, vagy valakinek. Tudom, hogy nem kötelességed, és semmi közöm hozzá, hogy mit csinálsz, de halálra aggódtuk az éjszakát, nem csak mi, hanem a fiúk is.

- Sajnálom - mondom már sokadjára, és megsimogatom Noah kis buksiját - kiborultam, nem gondolkodtam, csak szerettem volna elfelejteni.

- Tudom, de nem bírnám elviselni, ha történne veled valami - futják el a szemeit a könnyek ismét. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy a barátomnak nevezhetem ezt a lányt, de sokadjára is hálát adok érte, hogy ad nekem helyet a szívében.

- Tudom, Mira, és szándékosan sosem tenném ezt veled. Mostanában minden túl zavaros, nem tudom, hogy mit érzek, annyira idegen ez az egész, és hiába teszek egy lépést felé, ha utána kilométereket rohan előlem. Szerettem volna megfeledkezni róla, hogy minden olyan legyen, mint régen, és ne érezzem nélküle azt, hogy üres vagyok, és elégedetlen az életemmel, de még ez sem megy, Mack. Azért mentem oda, hogy felszedjek egy lányt éjszakára, de otthagytam, mert... mert egyszerűen nem ő volt az - hitetlenkedve, elkeseredetten rázom a fejem, csak azért nem ugrok fel és kezdek el járkálni, mert Aria a hasamnál pihenteti a fejét, és a kis ujjával egy kilógó cérnaszálat piszkál a kényelmetlen nadrágomon.

- Elégedetlen vagy az életeddel? - kérdezi döbbenten, és szomorúan.

- Nem, én... nem értheted, Mack, most először nem. Nektek megvan mindenetek, rajtam kívül mindenkinek van kihez hazamennie, ti nem vagytok folyton magányosak - hadarom egyre zaklatottabban. - És én sem voltam! Utálom, hogy ezt érzem, utálom, gyűlölöm, hogy rosszul érzem magam itthon, és hogy féltékeny vagyok rátok meg a boldogságotokra, mert nem tudok rájönni, hogy velem vajon mi lehet a baj! - szinte már kiabálok, a mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, csak később jövök rá, hogy azért, mert sírok. Nem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, vagy hogy egyáltalán csináltam-e, de most nem tudom megállítani a könnyeimet, akármennyire is szégyellem magam miattuk. Eluralkodik rajtam az elkeseredettség, és hirtelen úgy érzem, én cipelem a hátamon a világ összes szomorúságát és reménytelenségét. Szeretem magam, szeretem az életem, a barátaimat, a családomat, mindent és mindenkit, boldog volta így, de mióta Hazel megjelent ezek eltörpültek amellett, hogy az ő szeretetéért teperek, mert szükségesnek érzem őt, és vele együtt mindent a teljes boldogsághoz.

Úgy zokogok, mint egy gyerek, az összes testnedvem a számban gyűlik össze, nehezen kapok levegőt, és úgy érzem, mintha az egész világ összeomlott volna körülöttem, pedig ez nem így van, és ezt én is tudom. Megpróbálom visszaadni Ariát az édesanyja kezébe, de sikoltozni és sírni kezd, apró kezével belemarkol a ruhámba és felküzdi magát a vállamig, hogy a nyakamba kapaszkodva bújjon hozzám, ugyanúgy, ahogy néhány perc múlva Mira is teszi. Úgy fog át, mintha olyan kicsi lennék, mint a gyerekei, magához szorítja az arcom és szinte tart a karjaiban, miközben újra és újra mély levegőt véve megrázkódok. Nem hittem volna, hogy valaha is eljön az a nap, amikor ő fog azért küzdeni, hogy a földön tartson. A hangja bár néha-néha megremeg, nyugodt, és higgadt, így mondja el azokat a dolgokat, amikkel évekkel ezelőtt én vigasztaltam őt, de már tudom, hogy akkor mennyire üresnek hathattak ezek számára. Kedvem lenne felpofozni magam azért, amit csinálok, mert nem érzem elégnek azt, amim van, pedig én nem akarok így érezni, szeretném visszakapni azt a Niallt, aki Hazel megismerése előtt voltam.
- Jobban érzed magad? - kérdezi óvatosan végigsimítva a hajamon, miután elcsendesedek. Megkockáztatok egy apró bólintást miközben idétlenül szipákolok, de Aria a nyakamhoz bújik, így tényleg igazán pici mozdulatot teszek a fejemmel. Észreveszem, hogy Noah a szőnyeg szélén üldögélve figyel, egy hirtelen mozdulattal előredől, a kezeivel megtámasztja magát és feláll, hogy ingadozó lépéseket tegyen felém, amíg el nem éri a lábam, hogy megkapaszkodjon. Az ölembe húzom, megpróbálom leültetni mellé a húgát, de nyöszörögni kezd, úgyhogy nem piszkálom, csak hátradőlök, és fáradtan magamhoz ölelem a két csöppséget.
Elfogadom a felém nyújtott zsebkendőt, de két babával a karomban csak bénán megtörlöm vele az orrom, hogy ne csöpögjön. Szólásra nyitom a szám, hogy ma már sokadjára elnézést kérjek a viselkedésemért, de megelőz.
- Ne merd még egyszer kimondani azt a szót, Niall Horan - néz rám összehúzott szemekkel. Szigorú akar lenni, de valójában a legkevésbé sem az, sajnál, csak megpróbálja ezt leplezni, mert tudja, hogy utálom. - Rendben van, ha néha szomorú vagy, és sírni sem szégyen.
- Én nem ilyen vagyok - motyogom.
- Nem, valóban nem - hajol az arcomhoz, és puszit nyom rá - de ez is te vagy, és mi így is szeretünk - gyengéden végigsimít mindkét csemetéje fején, a szívemet megmelengeti, hogy vigasztalóan bújnak hozzám. Az ilyen kicsi gyerekeket még nem rontotta el semmi, a lehető legtisztább érzelmekkel és gondolatokkal rendelkeznek, és ezt a saját bőrömön tapasztalom most. - Csinálok teát, utána kitaláljuk, hogy hogyan puhíthatnád meg ezt a lányt.
Mosolyra húzom a szám, figyelem, ahogy a konyhába megy, és otthonosan mozogva kinyitja az egyik szekrényt a vízforralóért, egy másikból pedig kivesz egy filtert a kedvenc teámból, amit ő utál.
Aria felemeli a fejét a vállamról és néhány pillanatig komolyan néz rám a fivérével együtt, Liam barna szemeinek halálpontos másai szinte a lelkembe látva vizsgálgatnak, végül szorosan magamhoz ölelem mindkettőjüket, és puszit nyomok a pufók arcocskáikra.
Az ajtónál hagyott babakocsiból kiveszem a táskáikat és a kezükbe adom a cumisüvegjeiket, amikor Mira letelepedik mellém két bögrével a kezében. Élvezettel vizsgálják meg a táskák tartalmát, pelusokkal hintik be a padlót, és együttes erővel próbálnak kinyitni egy gyerekzáras tégely popsikrémet.
- Liam hol van? - kérdezem, amikor a kezembe adja az egyik forró bögrét.
- Valami dolga van a saját kiadójával, írt néhány új dalt, de inkább eladná őket, és talán van is vevő rájuk. Szeretett volna beugrani, de sietnie kellett, úgyhogy csak lerakott minket, de már megírtam neki, hogy rendben vagy, munka után valószínűleg benéz - az arca akaratlanul is teljesen felderül és kisimul azért, mert beszélhet róla, de ezt valószínűleg észre is veszi, mert bűntudatosan fordítja el a fejét és kortyol bele a teájába. Rámosolygok, mert attól, hogy jelen pillanatban nyomorúságosnak érzem az életemet, neki még nem kell szégyellnie magát a boldogsága miatt. - Szeretnék találkozni vele.
- Liammel? - húzom fel az egyik szemöldököm értetlenül.
- Nem - neveti el magát - Hazellel.
- Ó - hajtom le a fejem, és inkább iszok egy jó nagy kortyot a teából, bár kegyetlenül égeti a szám - nem hinném, hogy jó ötlet lenne most, ha odavinnélek és bemutatnálak neki, valószínűleg nem akar látni engem.
- Nem is kell odavinned, csak a címet mondd el, és hívok taxit, vagy megvárom Liamet és elmegyünk együtt, majd azt kitalálom, hogy mit mondok neki.
- De miért? - kérdezem, miután a torkomat végigégetve a tea a gyomromba érkezik.
- Csak szeretnék találkozni vele - vonja meg a vállát - nem akarok kerítőnőt játszani, ha ettől félsz, viszont arról szeretnék megbizonyosodni, hogy nem szórakozik veled.
- Azért mentem oda hozzá tegnap, hogy megkérjem, fotózzon az ikrek születésnapján - bököm ki idétlenül, a legjobb barátom szemei pedig kérdőn nyílnak el. - Szerettem volna, ha ezzel az ürüggyel elhívhatom, és így megismerhet titeket, de persze úgy gondoltam, hogy előtte találkoztok vele, és megnézitek, hogy nektek tetszik-e a munkája - magyarázkodok, mert hirtelen már nem tartom olyan jó ötletnek, hogy önkényes célokból elkezdtem szervezkedni, amikor senki sem kért meg rá.
- Persze, ez jó ötlet - bólogat, és iszik egy kortyot a teájából, de az arca kicsit megvonaglik. Tudom, hogy nem szereti, rajtam kívül nagyon kevesen szeretik a citromos-gyömbéres teát, nem is értem, hogy miért ilyet csinált magának. Kis ideig tűnődve, mosollyal az arcán nézi a csöppségeket a szőnyegen, ahogy látom, kezdenek elfáradni, mert mindketten elég laposakat pislognak. - Elmehetnék hozzá már csak ezért is.
- Ha szeretnél - vonom meg kicsit a vállam - nem tudom, hogy ezek után is vállalná-e.
- Rábeszélem - mosolyog rám, a szemeiben elszántság csillog, úgyhogy tudom, hogy Hazel ott lesz a bulin, hiszen Mira mindig eléri, amit akar. - Ne haragudj, muszáj letennem őket aludni - áll fel, és gyakorlott mozdulattal a karjaiba veszi mindkét csemetéjét.
Felállok, hogy segítsek, leeresztem a babakocsi mindkét részének az alját, hogy fekvő helyzetben legyen, majd kiveszem a kezéből Noah-t, és amíg elhelyezi a félálomban lévő lányát én is lefektetem a kisfiút.
- Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz Ari keresztneve? - fordul felém mosollyal az arcán. - Amit tőled kap - teszi hozzá az értetlenségemet látva.
- Én... én választhatok neki egy második nevet? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Miért, mit gondoltál? - fojtja el a nevetését. - Te leszel a keresztapukája.
- Még nem gondolkodtam - jelentem ki megdöbbenten - de eldöntöm.
- Arra gondoltam, hogy az ő keresztelője itt lenne Londonban, kitűzhetnénk egy dátumot a születésnapjukon, vagy lehetne akár utána pár nappal is, hogy mindenki részt vegyen rajta. Ragaszkodok hozzá, hogy elhívd a családodat, és elhozhatnád Theo-t a bulira, talán élvezné annak ellenére, hogy ő már nagyfiú.
- Oké - bólogatok hevesen, de leplezni sem tudom a döbbenetem.
- Mivel Noahnak Luke lesz a keresztapja, szeretnénk, ha az övé Sydneyben lenne - osztja meg velem, majd hirtelen felderül az arca, még a megszokottnál is jobban. - Tudom már, hogy mit fogunk csinálni, Niall!
- Igen? - szalad fel mindkét szemöldököm, mert most nem tudom, hogy mire gondol.
- Hazel fog fotózni! - jelenti ki elszántan és izgatottan. - Mindkettőn! Magunkkal visszük Sydneybe, és ha addig nem omlik a karjaidba, majd ott! - az arca kipirul és nagy mosoly ül rajta, hisz abban, hogy ez az egész sikeres lehet.
- Imádná - mosolyodok el.
- Még szép, hogy imádni fogja! - lelkesedik, majd rémült pillantást vet a babakocsi felé, amikor rájön, hogy kissé hangosan örömködik. - Tökéletes lesz, majd meglátod!
A nyakamba borul, ahhoz képest, hogy milyen törékeny, erősen szorít, szőke hajszálak kerülnek a számba, miközben a mellkasomhoz préselődve biztosít arról, hogy majd ő elintézi, hogy minden rendben legyen.
- Nem kellene ilyesmivel törődnöd, Mack - hajtom a fejem az övére - kisebb gondod is nagyobb az én szerelmi problémáimnál.
- Fogd be - mormolja az ingembe, én pedig akaratlanul is elnevetem magam, és szorosan köré fonom a karjaim.
- Köszönöm - ejtem ki egészen halkan - hogy itt vagy, és mindent.
- Szeretlek, Niall - emeli a fel a fejét, és a szemembe néz. Ez nem az a fajta "szeretlek", amit Liam fülébe mormol, és nem is szeretném, ha olyan lenne, még mielőtt bárki félreértené, ezen a szón kívül máshogy egyszerűen nem lehet kifejezni azt a kapcsolatot, ami köztünk van, az erős, megingathatatlan, örökké tartó barátságot. - Nem akarlak többé úgy látni, ahogy az előbb.
- Igyekszem - simítok végig a haján. - Én is szeretlek, Mackenzie - belepuszilok a hajába, néhány percen keresztül csak állunk így ölelkezve, mert egyikünk sem akarja megtörni a pillanatot.
Kihasználjuk azt azt időt, amíg az ikrek alszanak, és miközben ő elfoglalja a konyhámat azzal a céllal, hogy normális reggelit készít nekem, én az asztalra borulva pihenek, és válaszolok a kérdéseire, de zömében inkább csak őt hallgatom.
- Luke már egy ideje rágja a fülem azzal, hogy jönnek a Wembleybe koncertezni, és ott akarja látni a babukat, szerinted felelőtlenség lenne elvinni őket?
- Nem hiszem - hümmögök - Freddie talán 9 hónapos volt, amikor Briana először elhozta az egyik koncertünkre, kapnak egy szép nagy fejhallgatót, és nem fogja bántani őket a hangzavar.
- Velünk jössz, ugye? - csúsztat elém egy tányért rajta tojással, baconnel, és bundás kenyérrel. - valakinek muszáj lepasszolnom egyiküket, amíg én kitombolom magam a következő néhány évre - nevetgél vidáman.
- Köszönöm - mosolygok rá hálásan - persze, veletek mehetek, talán a többieknek is lenne kedve hozzá.
- Luke nagyon boldog lenne, ha mindannyian eljönnétek - foglal helyet azon a széken, amin néhány nappal ezelőtt Hazel üldögélt, előtte azonban rápillant a babakocsira.
- Megbeszélem a srácokkal - ígérem, és a számba lapátolok egy adag tojást. - Hogyan ünneplitek az évfordulótokat idén? - érdeklődök. Nem is tudom, hogy pontosan miért teszem fel a kérdést, hiszen ez még kicsit odébb van.
- Valószínűleg úgy, mint tavaly - nevetgél. Tavaly mindössze talán 5 hetesek voltak az ikrek, így érthető okokból kihagyták azt a néhány napos "eltűnést", amit addig minden évben megtettek. - Most már nem olyan az életünk, mint a gyerekek előtt, nem léphetünk le Barcelonába, vagy Budapestre csak azért, mert évfordulónk van.
- Dehogynem - nyelem le a számban lévő falatot, és felemelem a fejem, hogy ránézzek. - Jó, amíg ilyen kicsik nyilván nem, de valahová a közelbe elmehetnétek, szívesen vigyázok rájuk.
- Nem tudom, Niall, sosem hagytuk még őket másnál hosszabb időre - ahogy elgondolkodik látom az arcán, hogy szeretne igent mondani, de talán annak az anyukának, akivé vált, a féltés mellett bűntudata is van emiatt.
- Beszéljétek meg, én itt vagyok, ha kellek - úgy mondom, mintha annyira nem érdekelne, holott nagyon is, mert szeretném, ha beleegyezne. A szemei alatt sötét karikák húzódnak, amelyeket nem csak a miattam álmatlanul töltött éjszaka okozott, és az ikrek sem szoktak ilyenkor aludni, de nem csupán ezekről van szó, Liam maga is elmondta, hogy az éjszakáik nem a legjobbak, mióta intenzíven fogzanak a kicsik. Szüksége van arra, hogy kikapcsoljon, egy nap nem a világ vége.
- Te nem vagy éhes? - kérdezem egy óriási falat kenyéren rágódva.
- Reggeliztük - rázza mosolyogva a fejét, de azért ellop egy kis darab bacont. - Mit gondolsz, Hazel kedvelne minket?
- Titeket mindenki kedvel, Mack.
- Szeretnék jóban lenni vele - rágcsálja a szalonnát - főleg, ha a barátnőd lesz.
- Már nem vagyok biztos ebben - sütöm le a tekintetem, és a figyelmem a maradék néhány falatnak szentelem.
- Nem adhatod fel - kapja fel a fejét - megteszek mindent, amit tőlem telik, hogy minél több időt tölthess vele, de akkor elvárom, hogy küzdj érte, Niall! Világos?
A szám megrándul és felfelé húzódik az akaratos hangjától, végül bólintok, és az arcán újra szétterül az angyali mosolya, ezzel fogja meggyőzni Hazelt arról, hogy érdemes vagyok arra, hogy adjon nekem egy esélyt, vagy inkább még egyet.

11.rész

Sziasztok! :)

Bármennyire is utálom még csak leírni is, de sajnos egy ideig ez az utolsó, hogy ebben az időpontban teszem fel az új részt, hiszen mindenki tudja, hogy jövőhéten kezdődik az, amiről nem akarunk beszélni. Én legalábbis nem akarok. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan elrepült ez a szünet, jövőhéten pedig már úgy fog tűnni, mintha sosem lett volna. Ennek ellenére azonban igyekezni fogok, hogy mindig időben érkezzenek a részek, és a lehető legjobbak legyenek, de sajnos nem ígérhetek semmit, mert elég kemény év vár rám.

Pihenjetek jó sokat a hátralevő néhány napban! 

N. xx

Niall Horan

Nem tudom, mi jár a fejemben, amikor egy csokor virággal, és egy doboz fagyival a kezemben becsapom magam után a kocsim ajtaját, és elindulok az elegánsan nyújtózkodó épület bejárata felé. Ideges vagyok, a liftben egy ritmust ütök az egyik tornacipőbe bújtatott lábammal, és kis híján dúdolgatni is kezdek, csak hogy eltereljem valamivel a gondolataim arról, hogy másodperceken belül kinyílik az ajtó, és hívatlan vendégként fogok álldogálni Hazel lakásának ajtajában. 3 nap telt el a legutóbbi találkozásunk óta, néha váltottunk 1-2 csipkelődő üzenetet, bátor módon minden nap megkérdezem, hogy nem akar-e mégiscsak hozzám költözni, de nem veszi komolyan a szavaimat, pedig őrült módon én mégsem viccelek. Kinyílik az ajtó, akkorát sóhajtok, hogy kifújásnál a levegő meglibbenti az egyik kissé túlságosan megnőtt tincsemet. Fontolóra veszem, hogy sarkon fordulok és visszaiszkolok az autómhoz, mintha itt sem jártam volna, de a fagylalt kellemetlenül hideg a kezemben, és mire hazaérnék elolvadna, nem azért vettem, hogy a kukában végezze.

Felemelem a kezemet és bátortalanul bekopogok hozzá, amíg várom, hogy kinyíljon az ajtó megpróbálom összekapni magam, és elővarázsolni a lehető leglazább és legbarátságosabb énemet, mintha nem azért állnék most itt, mert napok óta álmatlanul forgolódok azon gondolkodva, hogy én vajon mikor szervezhetek születésnapi bulit a gyerekeimnek, és azért, mert őt szemeltem ki arra a célra, hogy életet adjon nekik. Emiatt kezdem úgy érezni magam, mint aki megkattant, ezt azonban Mira megcáfolta, később pedig, amikor újra bevonultunk a stúdióba a srácokkal, Liam mondott valamit, ami befészkelte magát a gondolataim közé.

- Csak felnőttél, Ni, ez nem olyan ijesztő, mint amilyennek tűnik, mindössze már nem bulikra és csajokra vágysz, hanem családra és gyerekekre.

Én azonban valami oknál fogva sokkal jobban éreztem magam a bőrömben még a "felnövésem" előtt, és beértem azzal, hogy kedvemre ugrálhatok át a legjobb barátaimhoz, ha babázni támad kedvem.

Hiába szuggerálom az ajtót, nem nyílik, úgyhogy kopogok még egyszer, ezúttal hangosabban, és pillanatokon belül meghallom a mozgolódás hangjait a lakásból, viszont még mielőtt felkészülhetnék Hazelre az ajtó szó szerint kicsapódik. Hátrahőkölök, az agyamnak beletelik néhány másodpercbe amíg feldolgozza a hirtelen kialakult helyzetet, hogy a lány, aki után a nyálamat csorgatom pihegve, egy szál törülközőben áll előttem, és csöpög a hajából a víz. A szám elnyílik, és most először, mióta világ a világ, zavartan kapom el a tekintetem a vízcseppekkel tarkított csupasz válláról, miközben az arcom forróvá és vörössé válik.

- Én őő... - idétlenül szorongatom a fagyis dobozt és a virágcsokrot, miközben az ajtófélfát vizsgálgatom. - Bocsánat, elmehetek, ha zavarok - intek végül a lift felé, kis híján elejtem a dobozt, amit nagyon szeretnék már letenni végre, mert lassan jégcsapokká változtatja az ujjaim.

- Nem, nem - rázza meg egy kicsit a fejét, látszólag őt is meglepte az érkezésem. Hát még engem, amikor a hazafelé vezető út helyett erre fordultam. - Gyere be - tárja ki az ajtót, amely mögé a hirtelen kinyitása után megpróbál elbújni.

- Köszi - oldalazok be óvatosan a lakásba, amely ugyanolyan patyolat tiszta, sőt, talán még tisztább, mint legutóbb.

- Mit keresel itt? - kérdezi, mindkét karjával a törülközőjét szorítja magához, és lassan helyes kis tócsát ereszt a padlóra.

- Hát, jöttem felavatni a lakásod - bököm ki, és felemelem a fagyit, a virágot pedig szinte az arcába tolom. Zavart arckifejezését felváltja egy bájos mosoly, bár az arca rózsaszín árnyalatából ítélve még mindig zavarban van, ahogy én is.

- Köszönöm, mindjárt... azt hiszem, előbb jobb, ha felöltözök - int az egyik kezével az emelet felé, válaszul aprókat bólintok. Apró létekben, mégis sietve iszkol fel a lépcsőkön vizes lábnyomokat és cseppecskéket hagyva maga után.

Azon kapom magam, hogy addig bámulom, amíg be nem siet a fürdőszobába, tátott szájjal veszem szemre a lábait, és a pillantásom egyre feljebb vándorol. A legkevésbé sem akarok bunkó lenni, de akármennyire is erőlködök nem tudom elfordítani a fejem, és a gondolataimat sem tartom féken túl sokáig. Valójában él bennem egy kósza remény arra, hogy lecsúszik a törülközője, de talán azzal romba dőlne minden, ami eddig kialakult köztünk, úgyhogy egyelőre hálát adok a remek időzítésemért, és beérem ennyivel, hiszen már ez is sokkal több a semminél.

A fagyit a konyhapultra helyezem, a virágot azonban még mindig szorongatom, mert szeretném normálisan odanyújtani neki, mintha tényleg egy úriember lennék, nem pedig csak egy szerencsétlen, aki folyton elszúr valamit ha zavarba jön. Néhány perc múlva már felöltözve lépdel le a lépcsőn, ha nem rá várnék, akkor észre sem venném, hogy közeledik, olyan csendes. Vizes haja egy kontyban pihen a feje búbján, egyszerű fehér pólót visel, rajta az iskolája címerével, és szürke cicanadrágot, ami általában nem tetszik, de rajta tökéletesen áll. Lágyan elmosolyodik, úgy lépdel felém, mintha régi barátok lennénk.

- Bocsánat az előbbiért, nem számítottam látogatóra - mintás zokniba bújtatott lábujjait édesen mozgatja, és idegesen játszik a kezeivel is.

- Nem, én kérek bocsánatot amiért csak úgy megjelentem - felé lépek, és ezúttal egész óvatosan nyújtom oda a csokrot, nem tolom az arcába.

- Köszönöm - fonja köré az ujjait, és ezúttal nem csak én hajolok felé, hogy gyorsan nyomjak egy puszit is az arcára, hanem ő is az irányomba mozdul és megölel. A szívem vadul verdes ide-oda a mellkasomban, óvatosan belepuszilok a hajába, és csak ezután húzódok el.

- Hoztam fagyit is, és az ünneplés mellett akartam beszélni veled valamiről, de ha esetleg nem érsz most rá, akkor ráér máskor is.

- Nincs semmi dolgom - mosolyog, és ellép mellettem. Figyelem, ahogy egy vázába teszi a csokrot, és némi tétovázás után kivesz két műanyag kistányért az egyik szekrényből. Valamivel otthonosabban mozog, mint legutóbb, de erre számítottam is, mert elmondta, hogy kezdi megszokni az életet itt.

Felém nyújtja az egyik tányérkát, amibe szedett az összes ízből, majd letelepedünk a kanapéra. Ezúttal úgy ül, hogy a testével felém fordul, kényelmesen elhelyezkedik, és nem igyekszik a lehető legtávolabb lenni tőlem, ezeket látva rám tör a vigyorgás, mert úgy érzem, nem hiábavalóak a próbálkozásaim és ha így haladok, akkor lassan talán esélyem lesz úgy elhívni egy randira, hogy nem utasít vissza élből.

- Miről szeretnél beszélni? - kérdezi, miután lenyalogat egy kis adagot a kanaláról. Elbűvölőnek találom, a haja kezd megszáradni a kontyban, és az apró hajszálak kibújnak a gumi tartása alól, néhány tincsecske pedig az arcába hullik, ami patyolat tiszta, a legkevésbé sincs kikenve semmivel, a bőre pedig tökéletes, egyetlen aprócska hibája sincs.

- Ja, igen - kapok a fejemhez - arról lenne szó, hogy a barátaim gyerekei, a kisbabák, akikről mutattam a képeket is most lesznek egy évesek, Liam pedig szeretne egy nagyobb családi összejövetelt szervezni, és szükségük lenne egy fotósra, aki megörökíti a fontos pillanatokat. Arra gondoltam, hogy te esetleg elvállalnád - mosolygok rá. Az igazság az, hogy nem csak azért szeretném, ha ott lenne, hogy fotózzon, hanem mert rengetegen lesznek jelen a számomra fontos emberek közül, kezdve mondjuk a legjobb barátaimmal, Mirával, és az ikrekkel. Minden vágyam, hogy ott lássam őt köztük, összebarátkozzon velük, és idővel teljesen a részéve váljon a társaságunknak, a terveim szerint úgy is, mint Aria keresztanyja.

- Miért pont én? - ejti vissza a kanalat a tányérba, és döbbenten néz rám.

- Hát, mondjuk mert fotós vagy - mosolygok rá, és megvonom a vállam, miközben egy kanál fagyit a számba helyezek - és valószínűnek tartom, hogy a te gépedről nem küldenék át magukat a képek egyetlen újságnak sem, meg ilyesmik.

- De én nem vagyok profi - mondja úgy, mintha kicsit szégyellné magát - és a gépem sem a legtökéletesebb.

- Nem járnál művészeti egyetemre, ha nem lennél tehetséges - fordulok felé.

- Megmutatok néhányat a képeim közül - tápászkodik fel fürge mozdulatokkal, és felszalad az emeletre. Békésen eszegetem tovább a fagyimat, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy a képeivel ugyanúgy elbűvöl majd, mint a személyiségével. Amikor visszatér úgy szorongatja a kezében a fényképezőgépét, mintha valami felbecsülhetetlen értékű tárgy lenne, de amikor eszembe jut a legutóbbi felfedezésem vele kapcsolatban, rájövök, hogy számára talán valóban az.

Letelepedik a kanapéra, közvetlenül mellém, úgy, hogy a lábaink összeérnek, az illata pedig az orromba szökik, ami enyhe kábultságot vált ki belőlem. Gyakorlott mozdulatokkal kapcsolja be a fényképezőgépet, aminek a kijelzőjén először az összesimuló lábunk jelenik meg, majd a már elkészült fényképek. Elmosolyodok, amikor rájövök, hogy a legutóbbit innen készítette, jobban mondva a hálószobájából, mert Londont ábrázolja, pontosan ugyanazt, amilyen a kilátás onnan fentről.

- Ezek a nyers képek, a retusáltak a laptopomon vannak - közli velem, és lépegetni kezd a képek között. Olyan közel hajolok hozzá, hogy a fejünk majdhogynem összeér, de ezúttal ezt nem azért csinálom, hogy a lehető legközelebb férkőzzek hozzá, hanem mert rendesen szemügyre akarom venni a képeit, hogy ezzel is belelássak egy kicsit a személyiségébe. Nagyon keveset mond róluk, csak lépeget, ha egy konkrét személyt fotózott akkor elmondja, hogy ki az, a többit viszont rám bízza.

Nem vagyok túl jártas ebben a témában, hiszen én többnyire csak a telefonommal fotózok, és nem művészi célból, de azért néhány dolgot én is képes vagyok megállapítani, leginkább azt, hogy ő nem tanulta a fotózást, hanem egyszerűen érzéke van hozzá.

- Hazel - pislogok nagyokat, még mindig lapozgat a képei között, de valószínűleg ha az összeset megszeretné mutatni, akkor holnap reggelig itt ülnénk - fantasztikus vagy.

- Igen? - kapja felém a fejét, a szemében reménykedés csillan. Talán ő is szeretné elvállalni az ikrek szülinapját, nem csak én akarom, hogy ott legyen, hanem ő is szívesen megismerné a barátaimat.

- Gyönyörűek ezek a képek - mosolygok rá, az arca olyan közel van az enyémhez, hogy ha kicsit előrehajolnék, akkor összeérne az orrunk. - Elvállalod?

- Ha valóban engem szeretnétek, akkor igen - bólint, az arcomon pedig szélesedik a mosoly.

- Elvihetlek hozzájuk, hogy megmutasd a munkáidat, és megismerkedj velük - lelkesedek - imádni fognak!

Elneveti magát, lehajtja a fejét, de a haja most nem hullik az arcába, hogy eltakarja, viszont így már majdnem olyan a helyzetünk, mintha hozzám bújna, vagy talán csak én képzelem így.

- Köszönöm - érintem meg a kezét, amiben még mindig a gépet a szorongatja. Szégyellősen emeli fel a fejét, a pillantása összetalálkozik az enyémmel, és fogalmam sincs, hogy miért, de hosszasan nézzük egymást. Szemügyre veszem a vonásait, feltérképezem az arcának minden pontját a homlokától az álláig, de megragadok a szájánál, hosszasan tanulmányozom a dús, különleges színű ajkait, aztán már csak azon kapom magam, hogy a kezemmel megérintem a haját, és a távolságot kettőnk között milliméterekre csökkentem. A szívem a torkomban dobog az izgatottságtól, mert hetek óta ez az a pillanat, amire várok, de túl korai még örülnöm. A szám éppen csak súrolja az övét, puszinak is alig nevezhető az, amit én a fejemben hosszan tartó, szenvedélyes csóknak képzeltem el. Néhány másodpercig még lehunyva tartom a szemeim hogy időt adjak magamnak elfogadni a kudarcom, közben pedig érzem, és a lépteiből hallom is, hogy egyre távolodik tőlem.

A halálra rémült pillantása az, amit először meglátok, amikor végre hajlandó vagyok visszatérni a kegyetlen valóságba, ez azonban sokkoló, mert a szemeiben valódi félelem ül.

- Nagyon sajnálom - pattanok fel, és utána sietek, de ha egy lépést teszek előre, ő kettőt lép hátra, méghozzá úgy, mintha menekülni akarna, de én gyorsabb vagyok, úgyhogy beérem, és finoman megérintem a karját. - Sajnálom, Hazel, azt hittem, hogy te is szeretnéd.

Tágra nyílt szemekkel mered a karjának arra a pontjára, ahol az ujjaimmal óvatosan megérintem, és ezzel megrémiszt, mert soha nem láttam még senkit sem így viselkedni, főleg nem egy apró kis puszi miatt.

- Nem akartam semmi rosszat, én csak... sajnálom, túl gyors vagyok, megértem, ha ez furcsa neked és nem akarod - folyamatosan magyarázok, mindent összehordok ami eszembe jut, ő pedig csak néz rám a rémült tekintetével. - Könyörgök, mondj valamit!

- Menj el, kérlek - ejti ki szinte suttogva, kihúzza a kezét az enyémből, és a lépcső felé indul, ahová eddig is igyekezett.

- Mit csináltam rosszul? - loholok utána, tudni akarom, hogy mivel ijeszthettem meg ennyire. - Mitől rémültél meg, Hazel? Bántottalak?

- Légyszíves, Niall - motyogja, közben a korlátot szorongatva igyekszik felfelé.

- Csak azt hittem, hogy szeretnéd - beszélek tovább kétségbeesetten - mert nem húzódtál el, és beleéltem magam, hogy végre megtörténhet, hogy lehet nálad esélyem.

Az utolsó néhány méternél fürge léptekkel beelőz, és mielőtt egyáltalán esélyem lehetne bevágja maga mögött a hálószoba ajtaját, ezt halkan követi a zár kattanásának hangja. Reményvesztetten ütöm a homlokom a kemény fához, nekidőlök az ajtónak és annak ellenére, hogy hallottam bezárulni lenyomom a kilincset.

- Sajnálom - ejtem ki halkan, de azért úgy, hogy hallja. - Nem akartalak felzaklatni, Hazel, ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor nem teszem.

Nem válaszol, még percekkel később sem, pedig tudja, hogy még nem mentem el. Fogalmam sincs, hogy végül mikor szánom rá magam a távozásra, csak egyszer megérzem az elkeseredettségem mögött felbugyogni a dühöt azért, mert nem magyarázza meg, hogy mi történt, és ismerem magam annyira, hogy tudom, jobb elmennem még mielőtt kitör a vulkán.

Jól hallhatóan csukom be magam után a bejárati ajtót, csak hogy tudja, eltűntem a lakásából, majd erőteljeset csapok a lift gombjaira, és reménykedek benne, hogy az elkövetkezendő 3 percben, amíg leérek, és beülök a kocsimba, nem találkozok össze senkivel. Érzek egy óriási gombócot a torkomban, amit képtelen vagyok lenyelni, és kellemetlenül összeszorítja a mellkasomat. Dühös vagyok rá, mert nem mondott semmit, de legfőképp magamra vagyok az, mert talán csináltam valamit, amit nem is vettem észre, de elég volt ahhoz, hogy megijesszem, és mindent tönkretegyek.

Szinte fejjel vetem bele magam a kocsimba, de egyelőre nem indulhatok el, mert esélyes, hogy balesetet okoznék, úgyhogy néhány percen keresztül mélyeket lélegezve, a tarkómat masszírozva ülök, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem tettem semmi rosszat. Végül nem tudom, hogy hogyan vezetek haza, de ez lényegtelen, mert mindenki egyben maradt, én, és a többi sofőr is, azonban ahogy behajtok az utcába felfedezek a házam közelében egy idegen kocsit, és amikor közelebb érek megpillantok az egyik fa lombjai között egy embert, aki az udvaromat fotózgatja. Erősen szorítom a kormányt, nehogy kipattanjak és üvöltözni kezdjek vele, mert ezt még akkor se viselném túl könnyen, ha nem történt volna semmi. Behajtok a kapun és a lehető leggyorsabban bezárom, majd leparkolok a kocsival és átvágok a kerten, azonban a bejárati ajtó felé igyekezve megtorpanok, és a fán egy pillanatra felvillanó fény felé fordulok, jó magasra emelve a középső ujjam. Remélem, hogy a legnagyobb újságok fogják lehozni a legfőbb hírek között, hogy nem tolerálom, ha seggfej fotósok tobzódnak a házam körül, és nem tartják tiszteletben a magánéletem.

Alig lépek be, a telefonom a fülemhez emelem, bár a lelkem mélyén tudom, hogy nem fogja felvenni, én viszont nem fogom feladni. Sorra küldöm a bocsánatkérő üzeneteket, megpróbálom megmagyarázni a történteket és kérem, hogy válaszoljon. Hiába tudom, hogy nem fogja megtenni, nem adom fel, mert nem tudom, hajt a remény és a bűntudat, mert bántottam, és kísért az a tekintet, amivel meredt rám. 

Hazel Clark

Talán még soha nem éreztem olyan gyengéd és puha érintéseket, mint amilyeneket tőle kapok. A kezemet finoman az övé közé zárja és hálásan mosolyog rám, míg én pirulva fordítom el a tekintetem. Általában nem szoktam ennyire közel kerülni az emberekhez, főleg nem ellenkező neműekhez, de most nem érzem rosszul magam ettől, helyette valami furcsa, ismeretlen lappang bennem. A szemébe nézek, de óriási hibát követek el, mert a tekintete úgy nyel el, mint a legmélyebb óceán, nem tudom elfordítani a fejem és máshová nézni, mert sose láttam még ilyen különleges, őszinte szempárt. Amikor hozzáér a kontyomból kibújt tincsekhez olyan, mintha csak egy lenge kis szellő érintené meg a bőröm, a közeledésétől pedig eláll a lélegzetem, de ha egyvalamit biztosra tudok az életben az az, hogy nem minden olyan, mint amilyennek látszik, és hogy a biztonságérzet nem más csupán, mint egy illuzió. Egészen addig a pillanatig akarom, amíg a szája hozzá nem ér az enyémhez, ez az apró érintés mindent felborít, mert a fejemben az apró érintések erőszakossá válnak, az  ujjbegyei az államon szorítanak, lefognak. 

Elrántom a fejem és felugrok, amikor ránézek nem őt látom, ahogy elkeseredetten mély levegőt vesz, hanem egy teljesen más ember, aki erőszakosan préseli egymáshoz az ajkait és a teste megfeszül, hogy üldözőbe vegyen. A torkom összeszorul, a szemeim tágra nyílnak, amikor feláll, és gyors lépésekkel halad felém. Mindkét fülem sípolni kezd , az egyetlen amit érzek az a színtiszta pánik, ami menekvésre kényszerít. Néha kirajzolódik előttem a valóság, és meglátom az aggódó kék szempárt, amiben elmerengtem néhány perccel ezelőtt, de valami nem hagy nyugodni, úgyhogy sietve kérem, hogy menjen el. 

Bevágom magam után a hálószoba ajtaját és ráfordítom a kulcsot, a hátam szorosan a a falnak vetem és fokozatosan egyre lejjebb csúszok, mígnem a padlón ülök magamat átölelve, a kezemet a számra tapasztva, és előre-hátra dőlök kifelé bámulva az ablakon. A kilincs újra meg újra megmozdul, az ajtó túloldaláról hallom a tompa hangot, ami könyörögve kéri, hogy engedjem be, de túlságosan magába szippant valami. ami miatt ezt az egészet veszélyhelyzetnek élem meg. A kilincs mozdulása valójában erőteljes rántások miatt van, az ajtó túloldalán pedig dühösen ordít az illető, ököllel üti a fát, és fenyeget. 

Nem tudom, mennyi idő telik el, amíg vége nem lesz, csupán egyszer arra emelem fel a fejem, hogy teljes a csend, csak én remegek még mindig a padlón, és félelem helyett lassan elönt a szégyen. Az arcomat dörzsölgetve tápászkodok fel, remeg a kezem, amikor óvatosan kinyitom az ajtót, majd lassú, apró léptekben, össze-összerezzenve járom végig a lakást, hogy megbizonyosodjak arról, egyedül vagyok. A nappali dohányzóasztalán a két tányérkában olvadt fagyi van, az egyik kanál ragacsosan hever mellettük, a fényképezőgépem kikapcsolva pihen a kanapé egyik sarkában, normális esetben sosem hagynám így szét a dolgaimat, pláne nem a fényképezőgépem, most viszont nem tudom, hogy mi történt, sosem csináltam még ilyesmit, bár ha belegondolok, soha nem is próbált megcsókolni senki. A konyhapulton hagyott telefonom megállás nélkül rezeg, de kinyomom, és kikapcsolom anélkül, hogy megnézném, ki próbál ennyire utolérni, nem mintha túl sok lehetőség lenne. Leomlok a kanapéra, az arcomat a tenyerembe temetve próbálom összeszedni a gondolataimat, de ez nem túl sikeres. Összezavarodtam, és hiába gondolok arra, hogy Niall mozdulataiban és tetteiben nem volt semmi rossz, az agyam mindent összekever, és végül nem marad meg bennem semmi más a történtekből, csak a szégyen. Nem tudom, hogy ezek után hogyan kerülhetnék újra a szemei elé, hiszen megaláztam saját magam, és talán őt is a viselkedésemmel, magyarázatot pedig nem tudok adni rá, képtelen vagyok. Ha nem ő intézte volna el, hogy legyen tető a fejem felett, nem is akármilyen, akkor gondolkodás nélkül megszakítanék vele minden kapcsolatot, mindegy, hogy mennyire kedveltem meg az utóbbi napokban, így azonban nem csinálhatom, mert talán ő hagyná, hogy itt lakjak, de az én lelkiismeretem nem tudna megküzdeni azzal, hogy keresztülnézek rajta azok után, amiket tett, és tesz értem. Az egyetlen, amit csinálhatok, hogy minimálisra csökkentem a vele való találkozások számát, és nem hagyom, hogy egy semleges kapcsolaton kívül bármi is kialakuljon köztünk. Bármi olyan, ami érintkezéssel jár.
Életemben először, és utoljára sírok valaki után. Összegömbölyödök a kanapén, és hónapok, vagy talán évek után kiengedem azokat a könnyeket, amik nem törnek utat maguknak álmomban. Nem adok ki semmilyen hangot, esetleg csak halkan szipogok, de nem üvöltök és bömbölök úgy, ahogy szeretnék, mindössze csak hagyom legördülni a könnycseppeket az arcomon, de már ez is óriási lépés. Már az első pillanatban rosszul fogadtam ennek a fiúnak a közeledését, pont azért, mert tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle, és most, hogy kezdtem elhinni, barátok vagyunk, ez be is következett. A kezemet a számra tapasztom, hogy elfojtsak egy halk, ironikus és elkeseredett hüppögést, de itt abba is hagyom, és nem ejtek több könnycseppet, helyette megfogadom, hogy minden áron távol tartom őt magamtól, és magamat is tőle.