Just Like You

Drága Olvasóim!
Előfordulhat, hogy most néhányan keservesen sóhajtotok fel, hogy "Mit keres ez már megint itt?" de talán vagytok páran, akik viszont izgatottan várjátok, hogy mivel állok elő megint. Nos, néhány hét várakozás, türelmetlenkedés, és izgatottság után a lehető legnagyobb örömmel szeretném bejelenteni nektek, hogy tegnap este elindítottam a 8. (!!) blogomat is, melyet a következő linkre kattintva érhettek el:

Just Like You

 Bár külsőre még nem is hasonlít a korábbi blogjaimra, napokon belül ez megváltozik, addig is viszont fogadjátok sok szeretettel az első részt, iratkozzatok fel (a bal fölső sarokban a három kis vonalra kattintva éritek el azt a felületet), és kommenteljetek! <3

Nessa.xx

Harry Styles Live On Tour London

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzésemben említettem nektek, hogy Londonba utazok, mégpedig Harry miatt, akinek jegyem volt a tegnapi koncertjére, és hát igen, az tegnap volt... Igazából azt sem tudom, hogy hol kezdjem, mert megígértem nektek - mármint annak a pár embernek, aki jelzett - hogy fogok róla írni, de őszinte leszek, nem emlékszek rá... De azért mindent kezdjünk csak az elején.
Idén nem kockáztattam, ha tehettem volna már a többi nagyon elvetemült fannal együtt sátoroztam volna az Hammersmith Apollonál napokkal a koncert előtt, de szófogadó gyerek lévén hallgattam az anyukámra meg a rokonokra, és nem vállalkoztam erre a feladatra, helyette már tegnap délben a metrón ültem a helyszín felé, negyed 2 körül pedig elfoglaltam a kis helyem a sorban, és igazából jobbkor nem is lehetett volna. 7-kor volt a kapunyitás, bőven voltak már előttem, de azért nem 5000 ember, max talán 500-1000, ami azért egész jó volt szerintem ahhoz képest, hogy mikor kezdtem meg a hajléktalan életmódomat én. Úgy indultam, hogy barátságos leszek, összehaverkodok mindenkivel akivel csak lehet, aztán ahogy ott ültem az egyik kerítés tövében a telefonomat nyomkodva, hallottam, ahogy a mellettem ülő angol lányok épp a külföldieket szidalmazzák, így inkább jobbnak láttam ha befogom a szám, és megtartom a barátkozást egy másik alkalomra, mert hát Treat People With Kindness, és nem ugrok a torkának meg oktatom ki arról, hogy ha Styles nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Styleshez, és kénytelenek vagyunk más országba utazni. Egyébként ez az egyed később takarókért hisztizett, mert hát hogy ő 4 órát utazott, én meg pont az előbbi miatt nem mondtam meg neki, hogy én meg 2000 kilométert girlie. Na, de nem ez a lényeg. hanem az, hogy még 1 órája sem ültem ott, amikor megjelentek jónéhányan raklapnyi forrócsokikkal és óriási, kedves mosollyal az arcukon mindenkinek adtak, mert Harry Styles képes volt arra, hogy vegyen 5039 db forrócsokit a kint fagyoskodó rajongóinak, mert biztos akar lenni abban, hogy jól vagyunk. Ekkor jött el az a pont, hogy a kakaómat fotózgatva meg ölelgetve, csorgó könnyekkel gubbasztottam a kabátomon, belebugyolálva magam a Thaiföldön kapott sálamba meg a 2015-ös On The Road Again turnés zászlómba, és nem hittem el, hogy ez a férfi tényleg valódi, mert hát ilyen nincs, nem lehet... De Harry ezt tudta fokozni, mert még a forrócsoki felét se ittam meg, már meleg pizzaszeleteket hoztak, mire pedig azt megettük kis csomagos kézmelegítő bigyókat osztottak ki, mert kezdett vészesen lehűlni az idő, és Harry Styles véletlenül sem hagyná, hogy fázzunk miatta. Röpke 6 órát álltam - tulajdonképpen ültem - sorba, ez idő alatt egyszer átköltöztettek minket a színház másik oldalára, ahol megint letelepedtünk, fél 6 körül pedig kicsit megmozdult a tömeg, elkezdtünk araszolni az ajtók felé, 7-kor pedig berohantam az ajtókon, boldogságtól ragyogó arccal be a terembe, és csillogó szemekkel néztem a Wembleyhez meg az általam eddig bejárt helyekhez képest mini színházat, ahol azt reméltem, hogy Harry konkrétan a számban fog állni, de nem. Viszonylag elől álltam, durván kb a 10. sorban, ami igazából jó, de nem egy olyan helyen, ami tök lapos, és a színpad is az. Az előzenekar alatt erre nem jöttem rá, mert ők teljesen a színpad elején álltak, az emberek meg még nyugiban voltak, így örültem is, hogy verekedés nélkül is király helyem lett, és megérte a 6 óra ücsörgés, meg aztán bent a 2 óra ácsorgás, de Harrynél megváltozott a színpadi felállás, elém meg valahogy bekerült egy nálam kb 4-szer szélesebb néger lány a világ összes nőjének hajával a fején, így csak a nyakamat zsiráfnyi magasságokig nyújtva, pipiskedve láttam Harryt, meg aztán arra is rájöttem, hogy amilyen idióta vagyok hiába töltöttem egész nap a fényképezőgépem, benne hagytam az akksit a töltőben, így cseszhetem azt, hogy átcsempésztem a security-n a gépet, ha nem tudom bekapcsolni. Itt megbeszéltem magammal, hogy nem húzom fel magam, már mindegy, itt van a telefonom, meg aztán úgyis lesznek youtube-on videók, legalább fotózgatás meg videózás helyett élvezni fogom a koncertet, és így is lett, annak ellenére is, hogy alig láttam, és brutálisan meleg volt bent. Hogy őszinte legyek kevés olyan barátságos helyen voltam eddig, mint amilyen ez volt a koncert kezdete előtt, mert valaki felfújt néhány lufit, és a közönség azokkal játszott, miközben halkan szólt a zene, és mindenki fecsegett.
Fogalmam sincs, hogy hogy írhatnám le nektek Harryt, eddig azt hittem, hogy nagy küzdések árán, de azért képes vagyok valahogy mindent írásba foglalni, de őt nem, viszont azért megpróbálom. Egy Harry Styles koncert egy konkrét érzelmi kavalkád, mert az egyik percben a legédesebb dalokat énekli teljesen átszellemülve, a következőben megsirat a hangjával és a soraival, aztán a wonderful friendsjeiről beszélve elénekli a What Makes You Beautifult meg a Stockholm Syndrome-ot, megőrülve ugrabugál, torka szakadtából üvölt, vizet locsol, köpköd, melegzászlóval száguldozik, kiwiken csúszkál, kiröhögi saját magát, minket, aztán kifejti, hogy mennyire szeret minket, és milyen hálás. Más esetben végigbőgtem volna az egészet, idén viszont ez valahogy nem jött olyan könnyen, helyette olyan volt, mintha valaki óriási erővel nyomná a mellkasom, mert előtte már sírtam kakó, pizza, kézmelegítő, meg a póló miatt, amit apa vett nekem, aztán meg amikor bementem és ott volt előttem az ember, akihez hasonlóan csak keveseket szeretek, és már 2 éve nem láttam, egyszerűen nem jött, én viszont nagyon nem ez vagyok, és már kezdtem aggódni, hogy valami baj van velem, mi van, ha már nem szeretem úgy és annyira, mint régen? Megőröltem? De nem, szerencsére, vagy talán pont nem szerencsére, de az utolsó számnál, a Sign Of The Timesnál elszakadt a cérna, és a teljes valómban megérkeztem a koncertre, ugyanis ömlöttek a könnyeim, miközben ahogy kifért a torkomon ordítottam, és magamban azért fohászkodtam, hogy csak ne legyen vége, ne menjen el, ne kelljen nekem elmennem. De eltűnt, már megint, és furán fog hangzani, de annyira elegem van már ebből, abból, hogy sokat mondok azzal, ha azt mondom, hogy évente egyszer látom az embereket, akik azzá tesznek, ami, aki én vagyok. Hogy őszinte legyek emiatt utálok koncertekre járni, mert gyűlölöm, hogy amikor vége van olyan, mintha kitépnék a lelkemet, és üresen, könnyes, taknyos, nyálas arccal vánszorgok a kijárat felé, amin kijutva aztán nekiborulok az első ismerős embernek abban a reményben, hogy hazavisz és összekaparja a darabjaimat, végül meg persze nekem kell ezt megcsinálni, mert rajtam kívül senki nem tudja felfogni, hogy milyen érzés az, amikor az egyik pillanatban még ott van előtted, énekel, azért él, hogy neked jó legyen, aztán eltűnik, és még mindig fogalma sincs a nevedről, arról, hogy létezel, és hogy a hangjára alszol el, hozzá menekülsz amikor nem tudsz mit csinálni az érzelmeiddel, és úgy érzed nincs senki másod rajta kívül. Sose fogom ezen túltenni magam, vagy egyáltalán hozzászokni, de persze hálás vagyok azért, hogy megint ott voltam, láttam, és remélhetőleg még fogom is.
Nézzetek meg pár videót a koncertről, ha kíváncsiak vagytok rá, mert én tényleg nem tudok mit mondani azon kívül, hogy nagyon jó volt, és bármikor újra átélném mindennel együtt. 

Sziasztok!

Biztos meglep titeket, hogy most jelentkezek, engem is.
Mióta lezártam ezt a blogot próbálom összeszedni a gondolataim és magam is, hogy ezt is - mint ahogy sokat már a korábbi években - elengedjem.
Ez a blog azért indult, mert nem tudtam elengedni Mirát, akármennyire is kikészített sokszor és elegem lett belőle, valamilyen módon magamnál akartam tartani, és ehhez a legjobb módszer Niall volt. Írtam egy plusz részt, valamikor talán 2 évvel ezelőtt, közvetlenül azután, hogy befejezem az első évadot. Ebben a részben Niall feleségül vett egy lányt, akit szörnyen nehéz volt megszereznie, de a rész írása közben azon kaptam magam, hogy már megint Miráról írok, arról, ahogy nagy pocakkal szorgoskodik, arról, hogy Aria végig bömböli a szertartást, meg ilyesmi, mindeközben elgondolkodtam azon, hogy mégis mi a francot művelek. Megírom Niall esküvőjét, és közben alig teszek említést a menyasszonyról? Annyira függ az én Niallöm még mindig Mirától, hogy a felesége helyett vele foglalkozik?
Sose fejeztem be ezt a részt, ha nekiállnék előtúrni a gépemen és a telefonomon lévő fájlok közül, ugyanannál a félmondatnál lenne abbahagyva, mert egyszerűen nem bírtam folytatni úgy, hogy nem ismerem a karaktert, akit épp hozzáadok az egyik legkedvesebbemhez.
Hazel nem ilyennek indult, sokáig nem, úgy terveztem, hogy ő csak egyszerűen egy olyan lány lesz, akiért nagyon meg kell dolgoznia Niallnek, de nem akartam még egy Mirát alkotni. Pontosan emlékszek arra a napra és a pillanatra, amikor kivilágosodott előttem a karaktere, és hagytam a gondolataimat elmenni abba az irányba, amit addig megpróbáltam elnyomni, de mindig ott zizegtek a fejem egy hátsó zugában. Nem akartam őt azzá formálni, amivé, de nem szeretem ha egy történet, vagy egy karakter unalmas, és nem voltam kibékülve azzal, ha Haze egyszerűen csak egy undok liba lesz minden ok nélkül, ráadásul pont Niallerrel. Vele nem küzdöttem annyit, mint Mirával, de azért megvoltak a magunk harcai. Minden blogomban van egy karakter, aki a végére teljesen olyanná formálódik, mint én, ezt el is szoktam mondani nektek, így nyilván tudjátok, hogy az EIW-ben ez Mira volt. Ebben a blogban igazán még ilyen sincs, most először húzódtam meg tudat alatt én, a saját ügyes-bajos gondjaimmal, vonatkoztattam el mindentől, és adtam át nekik a teljes terepet, azzal a kivétellel talán, hogy Niall mindent megtestesít, amire én is vágyok, és néha azon kapom magam, hogy soha többet nem akarok másról írni, csak róla. Nyilván ez nem így lesz, mert remélhetőleg sok más karaktert fogok még megalkotni, rá azonban nagyon büszke vagyok, az eddigi írói pályafutásom alatt talán rá a legjobban, magam sem tudom igazán, hogy miért, de néha úgy érzem, talán ő az a karakter, akinek a személyisége a leginkább hasonlít a valódi Niall Horan személyiségére, és ebben egyébként a Flicker csak megerősített.
Soha, egyetlen percre sem bántam meg, hogy az EIW-et követő szünet után visszajöttem ezzel a bloggal, mert bár az érdeklődés csökkent az irányomba, és sokkal kevesebben vagytok, mint korábban, már mindazért megérte elkezdeni, és befejezni is ezt a történetet, amit én kaptam általa, és ismét tudtam fejlődni.
A korábbi bejegyzésemben megírtam nektek, hogy nem akarok elmenni innen, és ez még mindig igaz, azonban szükségem van egy kis időre, hogy kitaláljam, pontosan mit szeretnék alkotni ezalkalommal, és mégis hogyan, olyan időbeosztás mellett, amivel ebben az évben rendelkezem. Nagyon kérlek titeket, hogy ne mondjatok le rólam, mert hamarosan jelentkezek valami új dologgal, ami ígérem, hogy nagyon jó lesz, de ehhez szükségem van most egy kis időre, később pedig rátok, mert nélkületek nem olyan élvezetes az írás, ti vagytok a legnagyobb inspiráció minden alkalommal, amikor azért ülök le, hogy leírjam azt a rengeteg gondolatot, ami a fejemben kavarog. Nélkületek nem megy semmi.
Még mielőtt elköszönök lenne egy kérdésem. Holnap elutazok Angliába, ott töltöm az egész őszi szünetet, hétfőn pedig Harryt is látom, mivel van jegyem a koncertjére. Mit szólnátok hozzá, ha írnék a koncertről, és az Angliában történt napokról is nektek? Ha szeretnétek, akkor talán minden nap jelentkezek majd, talán csak néhányszor, de ha érdekel titeket nagyon szívesen megosztom veletek minden élményem, csak jelezzétek, hogy mit szeretnétek.

Nagyon szeretlek titeket, jobban, mint azt eltudjátok képzelni, és borzasztóan hálás vagyok mindenért, amit kaptam, és kapok tőletek 2012 óta. Ti vagytok a legjobbak! ❤❤

N.x

Gondolatok

Sziasztok!

Most, hogy ezt írom, 22:15 van, hulla fáradt vagyok, reggel 5:20 óta talpon vagyok, lehúztam 7 órát a suliban, majd bevásároltam magamnak, utána pedig este 6-ig táncoltam, holnap meg matek témazárót írok. Ezt csak azért írom most le, hogy lássátok, milyenek a napjaim, és ez a mai még viszonylag rövid is volt, van, amikor iskola után egyből rohanhatok táncra, mindezek ellenére azonban sosem felejtettem el lefekvés után legalább néhány sort írni, csak hogy péntekenként tudjak nektek felmutatni valamit. Most sem tudok aludni, éberen fekszek, olvasgatom az általam megírt részeket, és jár az agyam azon, hogy mit írhatnék, mert muszáj valamit, belebolondulok abba, ha nem tehetem. Az EIW első évadának befejezése után nagyon jó érzés volt egy kis szünetet tartani, most azonban nem az, mert hiába nem telt el még egy hét sem azóta, hogy befejeztem a második évadot, máris szenvedek attól, hogy nincs min gondolkodnom, nem tudok napközben lopva leírni 1-2 bevillanó sort, és most sincs mit csinálnom. Úgyhogy hoztam egy döntést; még nem tudom, hogy mit fogok csinálni, hogy mit írok majd, milyen nyelven, hol, hogyan, de nem tűnök el innen, akkor sem, ha az időbeosztásom, az iskola, és minden mellett sokszor a hátam közepére kívánom az írást meg a bloggert, akkor sem, ha nincs már senki, akit érdekel amit csinálok, és akkor sem, ha egyetlen kommentet sem fogok kapni. Hiányoznak a fiúk, egyénileg is persze, hiába látom Harryt 2 hét múlva, Niallt pedig májusban, most a 5/5 One Directionre gondolok. Hiányoznak, baromira, kegyetlenül, és ha másért nem, magam miatt muszáj lesz írnom még róluk, ha szeretném ép ésszel átvészelni a szünetet. Úgyhogy itt leszek még egy darabig, bármi is történjék.
Csak ennyit akartam mondani, úgy éreztem muszáj ezt most azonnal leírnom és megosztanom veletek, magam sem tudom igazán, hogy miért.
A héten még jelentkezek majd egy kis összefoglalással az elmúlt kb 1.5 évről, meg a blogról, amit még nem engedtem el, addig is minden jót nektek, legyen szép hetetek!

Nessa

Epilógus

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy hogyan, egyáltalán mivel kezdhetném. Hogy őszinte legyek nem nagyon van mit mondanom, nem igazán jutott el még az agyamig, hogy vége, bár írás közben nagyon is azt éreztem, hogy tökéletes döntés volt ott lezárni ezt a történetet, ahol lezártam múlthét pénteken, és szívem szerint nem is írtam volna meg az epilógust, mentségemre szóljon azonban, hogy az viszont egyetlen percre se jutott eszembe, hogy hagyom az egészet és szólok nektek, hogy ez most elmarad, mindössze úgy érzem, hogy enélkül is jól lezártam ezt a történetet, bár ezt nem az én feladatom eldönteni.

Valamikor a napokban fogok még jelentkezni egy bejegyzéssel, amelyben kicsit jobban összeszedem a gondolataim, és tájékoztatlak titeket az írással kapcsolatos jövőbeli terveimről, és döntéseimről. 

Szeretlek titeket!

N.x 

 Niall Horan

- Basszus, haver! - szakad ki Zaynből, amikor meglátja, hogy mi az, amiből tökéletes szobát kellene varázsolni a lányomnak.
Dobozok, csomagok, mindenféle apró darabból álló ikeás bútor, kis csecsebecsék, szétszerelt babaágy, pelenkázó, mindez közepén pedig két vödör festék és egy vastag guriga öntapadós tapéta, meg az üres falak.
- Egy szóval se mondtam, hogy egyszerű lesz - vakargatom meg a fejem - de ezért vagytok itt.
- Csináltunk már ilyet - veregeti meg a vállam Liam - és tökéletes lett, ez is az lesz.
Elmosolyodok, a többiek egyetértően bólintanak, és szó nélkül nekiállnak, hogy kipakolják a dobozokat a folyosóra. Próbálok visszaemlékezni arra, milyen volt, amikor az ikrek szobáját csináltuk, de mintha hirtelen elfelejteném az egészet, és azt sem tudnám, hogy hogyan kell egy ecsetet megfogni, mert egészen más segíteni abban, hogy valaki más gyerekének tökéletes kis helye legyen, mint a sajátomnak. Kiakadok, ha valamit elrontunk, ha a fal foltos lesz, a tapéta elszakad vagy leesik, ha tönkretesszük a bútorokat, amiket Hazellel olyan gondosan választottunk ki, mert bár bármikor vehetünk újakat, az mégsem lenne olyan. Azt akarom, hogy minden már elsőre sikerüljön, hogy amikor hazaér egy gyönyörű gyerekszoba várja az üres, szürke falak helyett, és ha akar azonnal elkezdhesse a rendezgetést, és ezredjére is összehajtogassa a kis ruhákat. Csordultig van a szívem már a gondolattól is, hogy a kis helyes, gömbölyű pocakjával itt álldogál, simogatja a bútorokat, a falakat, és megpróbálja felgyorsítani az idő múlását addig, amíg a karunkban nem tarthatjuk a mi tökéletes kislányunkat. Azonban semmi pénzért nem siettetné őt egyikünk sem, tekintve, hogy már a meglepően gyors fogantatása is kész csoda volt számunkra, az pedig még inkább, hogy kisebb-nagyobb problémákkal, de sikeresen és egészségesen eljutottak mindketten a 30. hétig, illetve hárman, mivel az idegeim nekem is eléggé megsínylik ezt a tortúrát. Tisztában vagyunk vele, hogy ez a kislány lesz valószínűleg az egyetlen vér szerinti babánk, és emiatt még inkább igyekszünk, hogy minden a lehető legjobb legyen számára, addigra is, mire megérkezik, és azután is.
- Ne aggódj, menni fog - biztat Haz, és cinkos mosolyt villant rám.
Még szép, hogy menni fog, fantasztikus Apa és a legalább annyira fantasztikus nagybácsik csodás lakhelyet fognak csinálni a kis hercegnőmnek!
- Hogy gondoltad? - kérdezi Lou a falak hosszas vizsgálata után.
- A szemben lévő fal, a jobb oldali, és az ajtó felőli lila - magyarázom a kezemmel mutogatva - a balon van a tapéta.
Nagyon remélem, hogy jól emlékszem, és Hazel így mondta, meg azt is, hogy azóta nem gondolta meg magát.
- Sima ügy - bólint vigyorogva, majd megemeli az egyik nehéz dobozt Liammel, és kihátrál a folyosóra. Az üres falakat és ezt a kezdetleges kupit elnézve még csak elképzelni tudom azt, ami remélhetőleg a nap végére lesz ebből a szobából, de máris alig várom, hogy kész legyen, és hogy akár minden este, az éjszaka legközepén is bejöjjek ide, és a karomba vegyem azt a kis apróságot, aki csak az enyém, és a nőé, akit minden porcikámmal imádok, addig pedig amíg meg nem érkezik csak azért járjak be, hogy valamivel enyhítsem a türelmetlenségem.
Nem akartuk túl korán megcsinálni a szobát, tekintve azt, hogy Haze erősen veszélyeztetett terhes, örülni is alig mertünk, elmondani másoknak pedig még annyira se, mert rettegtünk attól, hogy egyik pillanatról a másikra az egésznek vége szakad, és itt maradunk egy kész szobával, meg rengeteg dologgal, összetörten, baba nélkül, de a lányunk már most egy igazi kis harcos, úgyhogy épp itt az ideje annak, hogy minden készen álljon az érkezésére. Mert meg fog érkezni, méghozzá makk egészségesen, mert az anyukája a legfantasztikusabb nő az egész univerzumban, aki mindent túlél, mindegy milyen nehéz az, és mindenre képes.
- Csinálsz is valamit, apuci, vagy csak állsz és ábrándozol? - lök oldalba Zayn. - Így nem lesz kész a lányod szobája, mire megérkezik az asszonykád.
- Bocsi - rázom meg a fejem - persze, hogy csinálok!
- Hát persze! - bólintanak, és mondják szinte teljesen egyszerre. Roppantul jól szórakoznak rajtam és a lelkesedésemen, meg azon, hogy mindent egy kicsit túlreagálok, de egyáltalán nem bántó szándékkal teszik, és a kiröhögés mellett meg is értenek, főleg úgy, hogy nem én vagyok az egyetlen kispapa a társaságban, ugyanis Harryéknél is érkezik a trónörökös, és Miráéknál sem az ikrek már a legkisebbek. Az esküvőnkre Mack már csak begurult, azonban még így is megnyerte a leglelkesebb tanu és vendég díját amellett is, hogy Aria végig zokogta a szertartást annak ellenére, hogy megígértem, 20 év múlva őt is feleségül veszem, Ms Posey Payne viszont volt kegyes megvárni, hogy a nászutunkról hazaérkezve kiessünk a repülőből, és az érkezésére mindketten a kórházi folyosón toporogjunk. Két rettentően okos, mégis kisördög 5 évessel, és egy veszélyesen bátor 1,5 évessel nem unalmas a Payne család élete sem, Liam mégis itt van, és segít az én kis szemem fényének a szobájában, ahogy a kis Styles miatt is összefogunk majd, miután hajlandó lesz megmutatni magát, mert az apjával ellentétben neki egyelőre nincsenek nudista hajlamai.
A bútorok és minden más kipakolása után már nem is tűnik olyan nagy munkának ez az egész, csupán három fal van, amit szépen ki kell festenünk, és egy másik, amire felragasztjuk a kis virágmintás tapétát. Ahogy Louis mondta, sima ügy, csak minden sikerüljön elsőre, és legyen tökéletes. Nagyon szeretném kivenni a részem mindenből, de rá kell jönnöm arra, hogy ez lehetetlen, úgyhogy felosztjuk egymás között a munkát, Harry, Louis, és Zayn kap 1-1 falat festésre, én meg Liammel a tapétával fogok ügyeskedni, mert a saját csemetéinek a szobájánál is mi küzdöttünk meg ezzel a feladattal. Érdekes, de egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szakembert hívjunk és ő csinálja meg ezeket a feladatokat, hiába nem értünk ezekhez a dolgokhoz. Az nem lenne személyes, nem mondhatnánk el később a gyerekeinknek, hogy a szobáik a mi kezünk alól kerültek ki, mert szeretjük annyira őket, hogy még ezeket is mi csináljuk, még ha kicsit esetlenül és lassan is. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy nem akarunk csak genetikailag apák lenni, vagy olyanok, akik csak a pénzt adják. Nekünk ennél sokkal komolyabb terveink vannak, amit Louis és Liam tökéletesen meg is valósít, és hiszem, hogy egyszer az én kislányom is azt mondja majd, hogy nálam jobb apát nem is kívánhatna magának.
Csupán a gondolattól is könnyek futják el a szemem, annyi terhes, vagy kisgyerekes nő vesz körül, hogy kezdem átvenni az érzékenységüket, aminek következtében lassan már egy aranyos kiskutya is könnyeket csal a szemembe, nemhogy a születendő gyerekem. Az a célom, hogy a lehető legjobb, legszebb, legteljesebb életet biztosítsam számára és az édesanyja számára, hogy a kapcsolatunk harmonikus legyen, a családunk idilli, és ezért a halálom napjáig mindent hajlandó vagyok megtenni. 
Világéletemben utáltam a nagyon macerás, türelmet igénylő dolgokat, mert mindig is borzasztóan izgága voltam ahhoz, hogy leüljek mondjuk egy kirakós mellé, és órákig molyoljak vele, most azonban nagyon is örömömet lelem abban, amikor a falak kifestése, és a tapéta felragasztása után elkezdjük összeszerelni a kiságyat és a bútorokat. Borzasztóan élvezem, hogy látom a szemem előtt létrejönni azt a kis zugot, ahol az én drága kislányom élni fog, hogy végre áll az ágy, amiben majd alszik, és ami mellett minden éjszaka ott fogok állni, hogy csodáljam. Semmit sem vártam még életem során annyira, mint hogy egyszer végre a kezemben tarthassam őt, és már most azon gondolkozok, hogy bár sose nőne majd fel, és sose kellene majd elengednem azt a csöppnyi kis kezét, amit néha olyan erővel présel Haze hasfalához, hogy tisztán látszanak az apró kis ujjai. Ilyenkor csap csak arcon igazán az a felismerés, hogy apa vagyok, hogy az az álmom válik valóra, amire évek óta vágyok, és hogy a kapcsolatunk Hazellel révbe ért, mert családunk lesz, már most van.
- Hova is küldted el Hazelt? - zökkent ki Zayn a gondolataimból.
- Én sehová - háborodok fel kissé, miközben összecsavarozom a hófehér ruhásszekrény két darabját.
- Hogyan feltételezheted azt, hogy Nialler elküldi bárhová is a terhes feleségét, te agyament? - gúnyolja ki Louis az enyhe túlféltési hajlamom a legnagyobb jóindulattal. - Hiszen terhes!
- Kapd be - intek be neki félkézzel, míg a többiek elnevetgélnek rajtunk. - Dolgozik, valami olyan felkérést kapott ami "egyszerűen visszautasíthatatlan", ezért megragadtam az alkalmat és gondoltam megtisztellek titeket azzal, hogy segíthettek az én kis tündérem szobájában.
- Szoktad egyáltalán a nevén emlegetni? - nevet rám Harry, és a kérdése lényegében teljesen jogos is, mert bár már döntöttünk a névről, nem igazán hívom így, mert addig kell becéznem ameddig csak lehet, amíg rám nem szól majd egyszer, hogy ne hívjam úgy, ahogy, mert ciki. Tapasztalatból mondom.
- Nem - válaszolom - bőven lesz még alkalmam a nevén szólítani. 
- Az biztos - sóhajt fel gyötrelmesen Liam - milyen világ az, ahol az 5 éves lányom rám szól, hogy ne hívjam Freddie előtt kiscicámnak, és ne pusziljam meg?
Louis bősz vigyorgásba kezd, míg Liam már-már gyilkos tekintettel, sértődötten méregeti.
- Már próbálom rábeszélni Mirát a következő babára, mert hamarosan a kicsi is direkt fog csapkodni, ha megközelítem, ezt nem lehet máshogy túlélni. Ebben a családban egyedül Noah az én gyerekem, ő nem ilyen kis undok. 

- Még - ront tovább a helyzetén Lou, bár az arca neki is kissé elcsügged - a lányaid egyszer kinövik majd ezt, viszont a fiadat még most úgy csókolgatod össze ahogy akarod, de oszd be egész életedre.

- Ne beszéljünk erről - motyogja a háromgyerekes apukánk a fejét rázva, én meg egyetértően bólintok. Elképesztő, hogy milyen hamar váltak pólyás kisbabákból egyfolytában csacsogó, örökmozgó gyerekekké az ikrek, és hogy az a kislány is, aki a nem olyan rég történt esküvőnkön még pocaklakóként vett részt, most nagyobb, mint a testvérei voltak akkor, amikor megismertem a feleségem, nem is beszélve a rangidős Freddie-ről. Feláll a karomon a szőr attól, hogy mennyire repül az idő, úgyhogy igyekszek olyan gyorsan kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat amennyire gyorsan csak lehet. 

Órákig bíbelődünk a bútorokkal, az orrunkat csavarja a festékszag, úgyhogy kinyitjuk az ablakot és az ajtót, hogy huzatot csináljunk, és így a falak is gyorsabban száradjanak. Tudom, hogy ennek semmi esélye, de nem bánnám, ha csoda történne, és megszáradnának még mielőtt Hazel hazaér, és minden a helyére kerülhetne, de akármennyire is akarom, ez egy több napos folyamat. 

- Itt az én haverom! - derül fel Zayn arca, a fejemet felemelve pedig meglátom Szergejt besomfordálni.

- Nem! - szólok rá kissé erőteljesen még mielőtt kíváncsiskodva közelebb lépne a falhoz, vagy bármihez is hozzáérne. - Kifelé innen, Szergi! Sicc!

- Most meg miért vagy ilyen undok vele? - kel a védelmére.- Ő is itt lakik!

- Itt, ebben a szobában biztos hogy nem! - pattanok fel, és a lábszárammal finoman kiterelgetem a bozontos állatot a lányom szobájából. - Bocs, szőrgolyó, de ide neked tilos a bejárás!

- Rosszabb vagy mint Mira, haver - nevet rajtam Liam, mire a többiek is csatlakoznak hozzá - pedig azt a tisztaság és egészségmániát párosulva a borzasztó féltéssel nehéz überelni.

- Bárhová máshová bemehet, de ide nem - védekezek - még csak az hiányzik, hogy a bútorokon járkáljon, beleragadjon a szőre a festékbe, vagy befeküdjön a ruhák közé.

- Emlékszel rá, hogy ennek a kislánynak te az apja vagy? A jófej, laza, engedékeny szülője? - cukkol Lou, mire szúrós pillantást vetek rá.

- Az is vagyok, meg az apja, akinek az a feladata, hogy megvédje, és ha a macskaszőrtől kell megvédeni, akkor attól védem meg, úgyhogy röhögjetek csak! 

- Tudod, hogy csak szívatunk - veregeti meg a vállam Haz - ezek ketten is pont ezt művelték, és én is ezt fogom, Zaynről meg ne is beszéljünk!

- Hé! 

- Fejezzük be ezeket, aztán lépjünk le még mielőtt Hazel hazaér - fog hozzá ahhoz, hogy behelyezze a fiókokat a szekrénykébe.  

Meglepően gyorsan végzünk, a végeredmény pedig igazán hasonlít ahhoz a szobához, amit elképzeltünk, mert bár még eléggé üres, lakatlan, és érződik friss festékillat, összességében igazán kislányos gyerekszoba formája van, aminek a falait Haze gyönyörűen kidekorálja majd, és ha a helyére kerül az a rengeteg dolog, amit vásároltunk, igazán otthonos lesz.

Miután elmennek visszamegyek, és perceken keresztül állok az ajtóban, csodálva a munkát, amit viszonylag rövid idő alatt végeztünk el. Szergej a lábamhoz dörgölőzve nyivákolni kell, nekem meg megesik rajta a szívem, úgyhogy a karomba veszem, és úgy döntök, megengedem, hogy megnézze a családunk legújabb tagjának a lakhelyét, elvégre ez az ő életét is megváltoztatja majd. 

- Ez egy nagyon kivételes alkalom ám, öreg - motyogom - először és utoljára vagy itt egy darabig. 

A macskával a karjaim közt ténfergek az egyelőre üres kiságy, szekrény, pelenkázó, és fotelek között, és ez megint azt juttatja eszembe, hogy már csak néhány hét és itt lesz a karjaimban, vele fogok így sétálgatni, nem ezzel a kis átokkal, aki minden lehetőséget megragad arra, hogy valahogy kitoljon velem.

- Na, mit szólsz hozzá, haver? Tetszeni fog a gazdádnak? - válaszul elégedetten dorombol, bár ez lehet csupán azért van, mert vakargatom a fülét, mindenesetre pozitív jelként könyvelem el magamban. 

Alig várom, hogy Hazel hazaérjen, de most nem csöröghetek rá, hogy megkérdezzem, mikor fog végezni, hiszen dolgozik, és a hangomból rögtön tudná, hogy sántikálok valamiben, nem marad más tehát, mint az, hogy türelmesen várakozzak. Kivételesen nem akarok ledőlni a tv elé és golfot vagy focit nézni egy sör társaságában, így jobb híján kapcsolok be zenét, majd a konyhába megyek, és felcsapom Haze egyik szakácskönyvét, hogy készítsek valamit vacsorára. A házunkat már betöltik a jó illatok, és hangosan éneklek a hús forgatás közben, amikor Hazel rám talál. 

- Szia! - köszön lágyan, halkan kuncogva, és amikor meglepetten megpördülök ismét tudatosul bennem, hogy a világ leggyönyörűbb nője a feleségem. Csodaszép, ahogy kis ruhájában és farmerkabátban, lábait a puha mamuszába dugva álldogál, a haja hullamosan omlik a vállára, és derűs arccal mosolyog rám. 

- Szia Gyönyörű! - zárom el azonnal a lángot, és rohanok oda hozzá. Úgy hiányzott! 

A kezeim közé veszem az arcát, a kis pocakja a hasamhoz ér miközben átölelem és gyengéden megcsókolom. 

- Mit csinálsz? - kíváncsiskodik oldalra döntött fejjel, ekkor azonban nyávogva beüget a konyhába Szergej, és azonnal felhívja magára a figyelmet. - Adtál neki enni, Niall? Akkor ilyen hangos.

- Színig van a tálkája - válaszolom gyorsan - készítettem vacsorát, hogy neked ne kelljen foglalkozni vele. Hogy van az én pici lányom? - fektetem a tenyerem a pocijára, és végigsimítok rajta.

- Tökéletesen, azt hiszem - emeli rám a tekintetét - egész nap fészkelődött, folyton pisilni járok mert valahogy úgy fekszik. 

- És te hogy vagy? A pisilést leszámítva - simítok el néhány tincset az arcából, és apró kis puszikat adok a szájára. Végre, végre itthon van, itt, ahol láthatom, vigyázhatok rá, és a macskánkon meg a gyerekünkön kívül semmi sem vonja el rólam a figyelmét. Önző vagyok, de nem szeretek osztozni rajta, főleg nem most. 

- Jól - valaszolja derűsen - most már kezdenek fájni a lábaim meg a hátam, és fáradt vagyok, de minden rendben.

- Feküdj csak le egy kicsit, mindjárt viszem a vacsorát - fogom meg a kezét, hogy átkísérjem a nappaliba, helyette viszont amennyire tud a babától átölel, és a mellkasomra hajtja a fejét.

- Hiányoztál.

- Te is nekem, szerelmem - válaszolom meglepetten és magamhoz húzom. Az egyetlen dolog ami zavar abban, hogy terhes, az az, hogy nem tudunk igazán összebújni, de azt hiszem ezt túlélem, és a helyzet amúgy sem olyan vészes, hiszen kicsi pocakja van. 

- Felmegyek átöltözni, utána vacsizunk? 

- Aha, addig elkészítem az asztalt - puszilok bele a hajába - de előtte felmegyek veled, szükségem van valamire. 

Megfogom a kezét, és a konyhában mindent őrizetlenül széthagyva elindulok vele fel az emeletre, mert azt hiszem, tudom, hogyan mutathatnám meg neki az alkotásunk. 

- De furcsa szag van - húzza fel az orrát, mire kis híján elnevetem magam - nem működik a szellőző? 

- Nem tudom, ránézek később - válaszolom somolyogva. - Figyelj csak, nem gondolod, hogy lassan ideje lenne berendezni a babaszobát? - torpanok meg akkor amikor elé érünk. Közvetlenül a mi szobánk mellett van, ami több szempontból is praktikus, például azért, mert éjszaka nem kell majd több métert megtenni, csupán néhány lépést, hamarabb meghaljuk, ha felsír, valamint ha majd nagyobb lesz, és szeretne bebújni közénk éjszaka, neki sem kell túl nagy utat megtenni.

- De, most már ideje lenne, viszont ez óriási munka, Niall, szakembert kellene hívni.

- Mert azt hiszed, hogy nem tudom megoldani? - helyezem a kezemet a kilincsre és lassan elkezdem lenyomni - kételkedsz bennem? 

- Dehogy, csak te dolgozol, nekem meg nem megy már.

- Nem dolgozok állandóan - simogatom meg az arcát - arra van időm, amire akarom, hogy legyen, és rád, meg a kislányunkra mindig lesz. 

- Tudom - válik kissé fátyolossá a tekintete, miközben pedig megcsókoljuk egymást a fél kezemmel kilököm az ajtót, hogy amikor elválunk, és kinyitja a csodaszép, okos szemeit, a lila falakat, a tapétát, és az összerakott bútorokat lássa. Hosszabban tartom lehunyva a szemeim, mint ő, de még így is tudom hogy mikor látja meg, mert a lélegzete elakad, az ujjai megszorítják a karom, és abból ítélve, hogy néhány pillanattal később nekem dőlve beletemeti az arcát a pólómba hamarosan sírva fakad. Csak ha ő elkezd sírni, akkor biztos én sem fogom kibírni. 

- Megcsináltad - mondja elvékonyodó hangon. 

- Segítettek a többiek - nyitom ki a szemeim, és a karjaimba zárom - egész nap azon dolgoztunk, hogy kész legyen, nem sokkal azelőtt mentek el, hogy megérkeztél. 

Az arcát a kezeibe temetve zokogni kezd, és bár tudom, hogy boldogságában teszi, elszorul a torkom, mert az, ha sír, legyen az bármi miatt, jobb, mintha magában tartaná, mégis gyűlölöm, mert hát ki akarná a feleségét sírni látni? Én nem, nagyon nem. 

- Miért sírsz? - fogom meg a kezét, és elhúzom az arcától. - Haze... Nem tetszik? - kérdezem elbizonytalanodva.

- Olyan csodálatos vagy - válaszolja halk hüppögések közepette, és lábujjhegyre állva belecsimpaszkodik a nyakamba. 

- Te vagy az - válaszolom rekedten, most már én is fátyolos tekintettel.  - Gyere be, nézd meg, csak tegyél valamit az arcod elé a festék miatt.

- Niall, a festékben nincs semmi káros, direkt olyat választottál - nevet, és a kézfejével megtörli az arcát, majd a kezemet szorongatva belép, és újabb könnycseppek buggyannak elő a szeméből.

- Ilyennek képzelted el? 

- Nem - rázza meg a fejét, ami miatt összeugrik a gyomrom - ez még sokkal csodálatosabb. Köszönöm! 

- Nem, kérlek ne - fogom a kezeim közé az arcát - ne köszönd meg, mert nincs mit, hiszen ez a dolgom. Amint megszáradtak a falak mindent a helyére teszünk, behozom a szőnyeget és segítek elpakolni a dolgokat meg kidekorálni a falakat, ha akarod. 

- Fantasztikus apa vagy, ugye tudod? - néz a szemembe nagy krokodilkönnyekkel az arcán, fél kezével átölelve a pocakját. 

- Még meg sem született...

- De te már most az vagy - simogatja az ujjaival a tarkóm - Avery imádni fog téged.

- Én is őt - buggyannak ki nekem is a könnyeim - már most imádom. Mindkettőtöket. 

Hazel Clark 

Egy mély lélegzet kíséretében térek magamhoz és azonnal felülök, kábán tapogatózok Niall után azt remélve, hogy az ölelésében gyorsan újra álomba süllyedek majd, de nincs mellettem, ha pedig itt nincs, akkor kizárásos alapon a lányunknál van. Lassan, fájdalmasan felülök, a lábaim a papucsomba dugom és belebújok a puha köntösömbe, hogy aztán így csoszogjak el halkan az ajtóig, és pillantsak ki rajta. A szomszéd szoba ajtaja résnyire nyitva van, a résen pedig tompa fény, és Niall hangja szűrődik ki, ahogy éppen felolvassa, és átkölti a lányunk egyik kedvenc meséjét, így lesz Szépségből "a csaj", Mrs Pottsból kancsó, Csésziből pohár, Lumiére-ből pedig állandóan dumáló gyertyatartó.

- Apa, nem is így van! - kacagja hangosan Avery. 

- Dehogynem, ez van ideírva! - háborodik fel.

- Hazudsz, anyu nem így szokta felolvasni! Ne legyél buta, apu! 

- Igazad van, de nem mindenki tud olyan jól mesét olvasni, mint anyu, kicsim, úgyhogy most be kell érned velem. Ugye nem baj? 

- Nem - válaszolja dalolva, kicsit sem tűnik álmosnak, pedig éjjel kettő van, ellenben vele Niall hangja viszont elég érdes, és fáradt. - Elénekled a dalt? 

- Aludnod kellene, Aves - válaszolja, a hangja viszont olyan lágy, hogy tudom, a világ egyetlen kincséért sem erőltetne rá a lányára semmi olyat, amit nem akar. 

- De nem vagyok fáradt - erősödik.

- Én viszont igen, eléggé - vallja be. - Melyik dalt, azt amelyik a mesében van? 

- Igen - válaszolja, és a nyakamat teszem rá, hogy hozzá óriásit bólint. Az "igen" sokkal inkább "iden"-nek hangzik, tekintve, hogy még mindig nagyon kicsi, és nem bír kimondani egyes betűket, azonban nagyon okos, és egész nap csacsog, amit bizonyára az apukájától örökölt, mert én soha életemben nem beszéltem annyit, amennyit a lányom az elmúlt néhány  hónapban. 

A szívemet elönti a melegség, amikor Niall elkezdi a dalt, közelebb húzódok az ajtóhoz, hogy lássam őket, Niallt, aki alig fér el Avery ágyában, a lábait fel kell tennie a leesésgátlókra, ami bizonyára nagyon kényelmetlen, mégis ott fekszik a kislánnyal a mellkasán, és le-lecsukódó szemekkel énekli a kedvenc dalát. 

Miután vége lesz halkan benyitok, a férjem alig van ébren, és Avery is valahogy álmosabbnak tűnik, de derült arccal elmosolyodik amikor meglát, és felemeli a fejét az apukája mellkasáról.

- Szia, anyu - mondja, és a kócos, elfeküdt világosbarna hajával, a nagy, kék szemeivel, és az aprócska szeplőkkel az arcán annyira tündéri, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy ő az én gyerekem.  

- Szia, kisbabám - guggolok le az ágy mellé, és végigsimítok az arcán - miért nem alszol? 

- Haze? - emeli fel a fejét Niall - nem aludtam.

- Tudom - mosolygok rá - neked viszont kellene, Avery. 

- Nem vagyok álmos - mondja, azonban ezt az állítást azonnal megcáfolja egy ásítással - apu énekelt nekem, meg mesélt. 

- Tényleg? - mosolygok rá. - Akkor ma duplán megvolt az esti mese, mi következik utána? 

- Puszi, és alvás - válaszolja kicsit talán elszégyellve magát, de mentségemre szóljon, hogy egyáltalán nem ez volt a célom. - Hol van Szergej?

Niall mellkasa rázkódni kezd, amikor Avery kimondja, hogy "Szeldej", és így elég nehéz komoly szülőként viselkedni. 

- A helyén, biztos alszik ő is, Kicsim, apuval mi is nagyon álmosak vagyunk, hogy lehet, hogy te nem vagy az? 

- Már aludtam - közli.

- Nekem van egy ötletem, Aves - böki oldalba a mutatóujjával az édesapja - mi lenne ha ma kivételesen anyuval és velem aludnál? Mit szólsz hozzá? De akkor most kell mennünk.

Avery néhány másodpercig oldalra döntött fejjel gondolkodik, az okos kis tekintetét köztünk jártatva fontolóra veszi az ajánlatunkat, végül bólint, és kinyújtja felém a karjait, hogy vegyem fel és vigyem át hozzánk. A fejét a vállamra hajtva pihen míg megvárom, hogy Niall összekaparja magát az ágyból, majd együtt elhagyjuk a gyerekszobát. A rövid út megtétele során Avery félig el is alszik, hallom az egyre lassuló légzését, és érzem, ahogy a ragaszkodón öleli karjai elernyednek a nyakam körül. 

- Meddig voltál bent nála? - suttogom.

- Körülbelül 1 órát - tárja ki előttem az ajtót, és előresietve feloltja az egyik éjjeli lámpát. - Egyszer csak megjelent az ajtóban és engem szólítgatott, utána pedig annyit fecsegett, hogy nem volt szívem csak úgy ágyba dugni és rácsukni az ajtót. 

Az ágy közepére, kettőnk közé fektetem, amikor a kis feje a párnához még pislog egy laposat, és a kezecskéjét felém nyújtva, kissé sírós hangon hív magához, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet bebújok mellé, és betakargatom.

- Itt vagyok - húzom közelebb magamhoz, és végigsimítok a haján - itt van anyu, Manókám. 

Ahogy hozzám bújik, és összegömbölyödik felidézi bennem annak az emlékét, amikor még igazán kicsi volt, az pedig csak méginkább erősíti ezt az emléket, amikor Niall is elfoglalja a helyét, és mindkettőnket átölel, végszóra pedig, csak hogy teljes legyen az idill, egy éles nyávogás kíséretében beüget a macskánk, és önkényesen elfoglal egy kis területet az ágyból, közvetlenül a férjem lábai mellett. Így süllyedek újra álomba, most már évek óta azzal a tudattal, hogy mindegy mi megy végbe éjszakánként a fejemben, mert amikor kinyitom a szemeim rájövök arra, hogy én vagyok a világ legboldogabb, legszerencsésebb nője. 

62.rész

 Hazel Clark

Egy kicsit gonosznak érzem magam miatta, de még soha nem örültem annyira annak, hogy újra Londonban lehetek, mint most. Miután viszonylag észrevétlenül kivergődjük magunkat a repülőtér az ünnepek miatt a szokásosnál is nagyobb forgatagából egy taxiba, a lehető legkellemesebb érzés kerít hatalmába, mert itthon vagyunk, a városban, ahol megtaláltuk egymást, és bár szokatlanul jó volt a családjával, és az én családommal lenni a szülőföldünkön, alig várom, hogy végre csak kettesben legyünk, esetleg csupán a macskánk társaságában.
Óriási pelyhekben esik a hó, úgy tűnik, az év utolsó napjaira meg is marad, és nem válik az utakat hetek óta uraló latyak és jég részévé. Hideg van, és még nagykabátban is fázok, de nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűm, mert akkor nem látnám a gyűrűm, és bár akkor is tudnám, hogy az ujjamon van, az mégsem olyan, mintha mindig rápillanthatnék, és mások is látnák. Megbeszéltük, hogy nem tartjuk titokban a kettőnk közt történteket, sőt, az elkövetkezendő napokban Niall hivatalosan is megerősíti, úgyhogy büszkén mutathatom meg általa mindenkinek, hogy mennyire nem az a kislány vagyok már, aki voltam.
- Elugrunk Szergiért, jó? - szakít ki a gondolataimból a kellemes hangjával. Az egész életemet képes lennék leélni abban a kényelemben, amit az oldalához bújva érzek. - Utána visszamehetünk hozzád, hogy kipakolj, meg minden.
- Oké - bólintok aprót, és felemelem a fejem, csak hogy a szemébe nézve rámosolyogjak. Nagyon nem akartam visszajönni ide Sydney után, most viszont elmondhatatlanul boldog vagyok, amiért újra itt lehetünk, és egyetlen trópusi országért, gyönyörű tengerpartért és kellemes melegért sem cserélném el ezt a hideg, latyakos, jelen pillanatban zord várost.  - Elmondjuk Miráéknak?
- Nem szükséges, rájön majd magától - húzódik felfelé a szája - egyetlen dolgot fog látni amint megpillant téged, és az a gyűrű, úgyhogy készülj fel arra, ami vár rád.
Kuncogva hajtom a fejem a mellkasára, tulajdonképpen alig várom, hogy megtudja, ahogy azt is, hogy elmondhassam Zaynnek, Giginek, és a többieknek, mindenkinek.
Olyan izgatott vagyok, amikor begördülünk az ismerős nagy ház kerítése elé, mintha valami teljesen ismeretlen, felfedezésre váró területre érkeznénk meg, és nem csupán Niall otthonába. Még sosem tekintettem erre a helyre úgy, mint a saját otthonomra is, holott ide-oda ingázunk a lakásom és a ház között, most azonban elkezd azon járni az agyam, hogy egy napon talán ideköltözök, itt fogjuk leélni a közös életünket. Ha tudnék ebbe beleadni bármit is, nem lenne kifogásom ellene, azonban azzal a problémával nem tudom, hogyan fogok megküzdeni, hogy mindent Niall teremt elő, én meg jelenleg csak vagyok, egyetemre járok, és néha van 1-2 munkám, de fix fizetés nem igazán.
Mielőtt elfogna a pánik kiszállunk a taxiból, és azon veszem észre magam, hogy már beenged a kapun, és a bőröndjeinkkel csúszkálva csörtetünk be az udvarra.
- Berakom őket a kocsiba és már mehetünk is, oké? - nyom puszit az arcomra, és kinyitja a garázst, amiben ott parkol az autója. - Ülj be, nagyon hideg van - vezet a kezemnél fogva az ajtóhoz, és udvariasan kinyitja előttem. - Beugrok az egyik gitáromért, fél perc és itt vagyok.
Valóban pillanatok alatt intéz el mindent, majd lehuppan mellém, és mielőtt beindítaná az autót maga felé fordít egy rövid kis csókra.
- Lehetne, hogy a nap hátralévő részében ne csináljunk semmit henyélésen kívül? - pislog rám vágyakozva.
- Remekül hangzik - mosolygok rá - én is pont ezt terveztem.
- Ezért is vagy az én kis menyasszonyom - villantja rám a lélegzetelállító mosolyát, majd beindítja az autót és kitolat az udvarból.
A gyomromat izgatottság szorítja össze, egyrészt mert végre újra a kezeim közt lehet majd a macskám, akitől mindenképp bocsánatot kell majd kérnem amiért lepasszoltuk, másrészt pedig alig várom Mira reakcióját. Niallel volt, amikor megvette a gyűrűt, tudott a terveiről és nem beszélte le róla sem ő, sem Zayn, vagy bárki, akinek még beszámolt róla, úgyhogy örülni fog, pont annyira amennyire én, a legjobban azonban mégis azt a bizonyos otthon henyélést várom, és hogy végre tényleg csak kettesben legyünk.
Miráék otthona mindössze néhány percre van Niall házától, és szinte árasztja magából még mindig a karácsonyi hangulatot, meg azt az érzetet, hogy itt egy igazán boldog család él. A szívem izgatottan dobol a mellkasomban, amikor kiszállunk a kocsiból és Niall beüti a kapukódot, majd az kitárul előttünk szabad utat biztosítva a bejárati ajtóhoz. Csak az udvariasság kedvéért kopogunk, ismerem Niallt, úgyhogy tudom, hogy másképp egyszerűen csak benyitna, lerúgná a cipőjét és becsoszogna a nappaliba, hogy az ikreket a karjába kapva azonnal a konyhába menjen, és egy Mira arcára nyomott puszi kíséretében elcsenjen valami kis rágcsálnivalót, most azonban a kezemet szorongatva várja, hogy valaki ajtót nyisson előttünk.
- Sziasztok! - jelenik meg Mira ragyogó jelensége szélesen mosolyogva.
- Szia, Mack! - válaszolja könnyedén a vőlegényem, ezzel együtt pedig felemeli az összefonódó kezünket a gyűrűvel a lány felé, aki pusztítóan hangos sikoltozásba kezd és akkora erővel borul ránk, hogy kis híján mindhárman hanyatt esünk. A nyakunkba csimpaszkodva, artikulálatlanul sikoltozva folyamatosan ugrál, majd könnyekben tör ki, és bár folyton nevetünk, amire csak rátesz egy lapáttal, hogy Liam is megjelenik, karján a gyerekeivel és mindannyian értetlen arccal szemlélik, hogy mi történik, amikor sírni kezd én sem tudom visszatartani.
- Úgy örülök! - ölel magához mindkét karjával, és közben valahogy Niall kezét is szorítja a vállamnál. - Annyira örülök neked, Hazel! A lehető legjobban döntöttél, nem fogod megbánni - húzódik el éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Mindketten sírunk, válaszul a mondanivalójára hevesen bólogatok és a kézfejemmel törölgetem az arcom.
- Tudom - mosolygok rá mielőtt újra összeölelkezünk.
- Nálad jobbat nem is kívánhatnék neki - szipogja - ti ketten tökéletesek vagytok, Haze. Bármire van szükséged rám számíthatsz, mindig, egy család vagyunk!
Zokogva borulok a vállára. Egész életemben egyedül éreztem magam, sosem találtam a helyem sehol és egyetlen ember sem volt, akinek a társaságában biztonságban éreztem volna magam, vagy megbíztam volna benne, most pedig hirtelen itt van ez a lány, aki azt mondja, hogy egy család vagyunk.
- Most nézd meg mit csináltál - hallom Liam dorgáló hangját - idejössz és megsiratod a feleségem!
- Örömében - vigyorodik el - miattam csak örömükben sírnak a nők, ugye? - a hirtelen hangváltásból tudom, hogy már sokkal inkább Ariához beszél, mintsem Liamhez. Mindketten elnevetjük magunkat, a következő percben pedig Mira sokkot kap, mert a gyerekei kabát és vastag ruhák nélkül vannak kint, úgyhogy Liamet dorgálva a felelőtlensége miatt beterelget minket, az ajtón belül viszont Niall nyakába borul, és szó nélkül, hosszasan ölelkeznek. Megható őket nézni, ugyanakkor kicsit kínosan is érzem magam, mert ez egy olyan belsőséges pillanat, aminél semmi keresnivalóm nincs se nekem, se senki másnak, mégsem tudom elfordítani a tekintetem.
- Gratulálok! - oldalaz mellém Liam, és a fél karjával magához ölel, míg a két picúr betotyog a nappaliba, és édesen magyarázni kezdenek, valószínűleg a kutyának.
- Köszönöm - biccentem fel a fejem, és rámosolygok. Mindketten az ölelkezőket nézzük tűnődve, majd egyszerűen megfogja a kezem és magával húz, hogy mégis adjunk nekik egy kis privát teret, hogy szavakkal is elmondhassák egymásnak amit akarnak.
A mosolyom óriásira szélesedik, amikor meglátom a macskámat Arthur mellett heverve, ahogy elégedetten dorombol az esetlenül simogató kis kezek alatt, azonban amikor meglát hirtelen felpattan, és kényeskedve a lábamhoz dörgölőzik.
- Szia! - guggolok le hozzá, és a mellkasomhoz szorítom a puha kis szőrlabdát. Korábban sosem volt kisállatom, így nem tudtam, hogy ennyire tud hiányozni, és ilyen nagy öröm újra látni, hazavinni, hogy megint minden reggel felébresszen a nyivákolásával, és Niall bosszankodjon miatta.
- Szevasz, haver! - jelenik meg, és óriási vigyorral az arcán megdögönyözi Szergi apró fejét. - Látom leálltál az ellenséggel! Egy kutya? Ez komoly?
- Kutya! - sikkantja Noah, mire mindketten kissé meglepődve nézünk hátra a kisfiúra, aki édes, nagy mosollyal az arcán pakolgatja a játékait.
- Mondd még egyszer! - néz rá csillogó szemekkel Niall. - Hogy mondtad, Noah?
- Kutya! - ismétli, míg a szülei büszkén mosolyognak egymásra, és Mira talán újabb 1-2 könnycseppet morzsol el. Megnevettet és elérzékenyít, ahogy Niall felkapja a kisfiút, és babás visongások meg nevetések közepette összepuszilgatja a kis arcát.
Nem halok meg anélkül, hogy ne adnám meg neki ezt az örömöt a saját gyerekével. 
Eleresztem Szergejt és felegyenesedek, csillogó szemekkel, már-már rajongva nézem, ahogy felveszi a felé nyújtózkodó kislányt is. Hevesen dobog a szívem, és bár eddig is tudtam, hogy ő a tökéletes férfi számomra, most még biztosabb vagyok benne, és ezt Mira leszűri az arcomból, mert mellém áll, és a kezemet szorongatva megkeresi a tekintetem, és értem, amit mondani akar. Megerősít, biztat, támogat, és megígéri, hogy semmi baj nem lesz.
- És milyen volt Írországban? Hogy történt az eljegyzés? Meséljetek el nekünk mindent! - lelkesedik.
- Az az igazság, hogy most mennünk kellene, Mack, csak a macskáért ugrottunk be - teszi le a kicsiket Niall, és megigazítja a kabátját.
- De hát most jöttetek haza, hova siettek ennyire? - huppan le a padlóra Liam, a lánya pedig szinte azonnal kezelésbe veszi.
- Elfáradtak - válaszol helyettünk Mira, ami igazán meglepő mindannyiunk számára, mivel valószínűleg nem csak én vártam volna azt, hogy teljesen kiakad és megparancsolja, hogy addig nem hagyhatjuk el a lakást, amíg nem mondunk el mindent. 

- Igen, eléggé - bólintok - de holnap átjövünk, ha nektek is jó.

- Persze, gyertek! - mosolyog szélesen. - Szilveszterkor átjöttök, ugye? Meghívtunk mindenkit, hogy együtt ünnepeljünk, mert idén mi még nem szeretnénk sehová se menni.

- Ki nem hagynánk, Mack - nyom puszit az arcára Niall, majd lehajol, és ölbe veszi a macskánkat.

- Mindjárt hozom a cuccait - tápászkodik fel Liam.

Nem süllyesztem be a macskám a hordozóba, és ezzel a barátom is egyetért, mert szó nélkül átveszi, benne a játékokkal, a megmaradt kajával és a tiszta alomtálcával, míg én a mellkasomhoz szorítva tartom a kis szürke szőrcsomót, aki összegömbölyödve dorombol, és a kis körmeivel a szövetkabátom dagasztja. Nagyon szívesen maradnék még itt és beszélgetnék Liammel és Mirával, játszanék az ikrekkel, de a szívem haza húz, és arra vágyok igazán, hogy kettesben, illetve hármasban legyünk, és a kanapén összebújva gyorskaját együnk, Niall gitározgasson, és akár az éjszaka közepéig nevetgéljünk idétlen sorozatokon. Amikor ez eljön, a világ legboldogabb, és legelégedettebb nőjének érzem magam, mert nem igazán van szebb látvány számomra jelenleg, mint az, ahogy életem férfija, a vőlegényem, a macskánkkal a hasán leheveredik a nappali közepén álló kényelmes bútordarabon, és hívogatóan tárja ki a karjait felém.

- Hiányzott ez a kis vakarcs - mormolja, amikor bebújok mellé, és ketten közrefogjuk az említett kis "vakarcsot", aki látszólag pont annyira elégedett ezzel a helyzettel, mint én.

A sarokban álló kis fa világít a rajta körbetekert izzók miatt. Az egyik délelőtt, amikor én iskolában voltam, Niall önkényesen betört a lakásomba ezzel, meg egy óriási szatyor dísszel, és mire hazaértem már egy apró, zöld kis lucfenyő állt a nappali sarkában, a díszek pedig csak arra vártak, hogy a helyükre kerüljenek. Az emléktől kipirul az arcom és a szívem hevesebb pumpálásba kezd, megszámolhatatlanul sok gyönyörű emléket adott nekem ez a fiú mindössze néhány hónap alatt, és azt szeretné, ha az egész életünket így, együtt élnénk le. 

- Nekem is - válaszolok, és közben megpuszilom az arcát - nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz otthon, de azt sem, hogy ennyire fog hiányozni London, és hogy csak kettesben legyünk. 

- Emlékszel, mennyire nem akartál hazajönni Sydneyből? - fordul felém kicsit jobban, és megsimogatja az arcom.

- Az más volt - hümmögök - mert a korábbiakhoz képest ott minden tökéletes volt, tudtam, hogy ha visszajövünk valami elromlik, és folyton az járt az eszemben, hogy meg vannak számlálva a napjaink együtt. Igazam is volt, nem? 

- Nem - rázza meg a fejét - mert ha nem hívsz el a kiállításra, és ha nem látlak aznap este, akkor is itt kötöttem volna ki előbb-utóbb.

- Valóban - simítok végig a haján - és én is megkerestelek volna.

- Na látod - érinti az ajkait az enyémhez. - Van még egy ajándékom számodra - könyököl fel, és finoman átteszi az ő hasáról az enyémre Szergejt. 

- Micsoda? - nyílnak nagyra a szemeim. - Niall, már így is épp elég ajándékot adtál!

- De ez nem olyan - erősködik, és a tiltakozásom ellenére felmegy a galériára, hogy néhány perccel később a gitárjával, és egy kis csomaggal a kezében térjen vissza.

- Mire készülsz? - hunyorgok rá. Ülőhelyzetbe küzdöm magam, mire a fészkelődésemet megunva Szergi kiugrik az ölemből és a bozontos farkát az ég felé emelve elnyargal, hogy pofozgassa a karácsonyfa alsó ágairól lelógó gömböket.

- Azért nem adtam oda korábban, mert ez kicsit személyesebb, mint a karkötő, és nem tudom, azt akartam, hogy csak kettesben legyünk - nyújtja át az ajándékot, amire elég ránéznem ahhoz, hogy tudjam mit rejt. Ha az ember egy zenész barátnője nem nehéz rájönni, hogy mit rejthet egy kicsi, lapos, négyzet alakú csomagocska, pláne ha ez a bizonyos zenész a gitárjával a kezében ücsörög mellette. 

- Niall...

- Csak bontsd ki, jó? - tűr el egy tincset az arcomból. - Több munkám van benne, mint eddig bármi másban.

Remegnek a kezeim, miközben feltépem a béna, de annál gondosabb csomagolást, majd a kezembe fogom a lemezt, amiből valószínűleg ez az egy van a világon, és a címe nemes egyszerűséggel az, hogy Hazel dalai. A borítóján egy kép van rólunk, benne pedig egy kis füzet, amit azonnal összecsukok, amikor meglátom a kézírását, mert ha most elkezdem olvasni, akkor kikészülök, így inkább megfordítom, és meglepetten nézem, hány cím van felsorolva.

Seeing Blind

You and Me

Since We're Alone

Too Much To Ask

Flicker 

- Ennél igazából sokkal több van, mivel mióta ismerlek semmi másról nem tudok írni rajtad kívül, de egyedül ezek méltóak még arra, hogy halld őket. Beteszed?

Hosszasan nézem, forgatom a lemezt, majd megrázom a fejem.

- Nem, szeretném, ha te énekelnéd el őket most - bökök a gitárra.

- A lemezen is én éneklek - mentegetőzik, én azonban nem tágítok, és ezt ő is tudja, másképp nem hozta volna magával a gitárt.- Rendben, de azt tudnod kell, hogy azt is megírtam, milyen volt nélküled - nyel nagyot - mert talán így megérted, és nem teszed velem többé.

Elszorul a torkom, szerencsére nem várja, hogy bólintsak, vagy bármit is válaszoljak, mert ölbe veszi a gitárt, lehajtja a fejét, és pengetni kezdi. Talán az első dal, a Seeing Blind az egyetlen, ami csupán azért érzékenyít el, mert annyira édes, és eszembe juttatja azt a napot, amikor belépett a kávézóba, és minden szőrszálam égnek meredt, a You and Me-vel azonban felvezet valami sokkal komolyabbat, és a Since We're Alone vidám, játékos hangulata ellenére a szövegén már úgy igazán, nagyon sírok, nem azért, mert szomorú, épp ellenkezőleg, azt bizonygatja vele, hogy akármit csinálok, akármilyen is vagyok, és mindegy min mentem keresztül, sosem fogja feladni a küzdést értem, és bízhatok benne. Látom az arcán és a tartásán a küzdelmet az ellen, hogy abbahagyja a zenélést és a karjaiba véve megnyugtasson, átöleljen, és addig csókoljon, amíg be nem fejezem, de kettőnk közül ő tartja magát, és éneklés közben mosolyogva végig a szemembe néz. A sorok örökre beleégnek a tudatomba, és elindítanak valamit, ami a dal végére felszabadítja a lelkem. 

If you get lost in the light, it's okay I can see in the dark. 

Amint befejezi az utolsó hangot szeretnék a nyakába borulni, azonban két dal még mindig hátra van, és bár abban a pillanatban, amit ad nekem, hogy kicsit összeszedjem magam, ő is nyel egy nagyot, majd belekezd egy gyönyörű, lassú dallamba, ami a hangjával párosulva a szívem legmélyéig hatol. Lejátszódik előttem az a perc, amikor elhatároztam, hogy jobb neki nélkülem, az arca, amikor meglátott, ahogy a bőröndömmel küzdve ott állok az ajtóban, és rájön mire készülök, hogy az örökké mosolygó, vidám fiú a szemem láttára tört darabokra, és a külön töltött hónapok alatt végig abban reménykedett, hogy egyszer visszajövök, csak úgy felbukkanok, ez viszont még mindig semmi a Flicker-höz képest, amiből süt a fájdalom. Egy óriási, érzelmi gombócként kuporgok a kanapé tövében, és a könnyeimen keresztül nem látok semmi mást, csak őt, hogy mit tettem vele, amikor önző módon helyette is eldöntöttem, hogy mi lesz a helyes, és összetörtem a szívét, amikor ő folyton azért küzd, hogy megóvja az enyémet. Remélem, hogy ezt a dalt sosem fogja senki sem hallani rajtunk kívül, főleg nem a rajongói, mert a helyükben én teljes szívemből gyűlölném azt a nőt, aki képes volt ezt tenni ezzel a csodálatos, gyönyörű férfival. A leges legutolsó pengetés után szinte eldobja a kedvenc hangszerét és valósággal az ölébe mar, hogy megnyugtasson, mint egy gyereket, de nekem most nem erre van szükségem, hanem arra, hogy tudja, és sose felejtse el, hogy pont annyira szeretem és becsülöm, amennyire ő engem, és megértettem a mondanivalóját.

- Annyira sajnálom! - zokogom a mellkasába.

- Tudom - mormolja halkan a fülembe és közben gyengéden ringat - nem akartalak felzaklatni, ne haragudj, kérlek!

Megrázom a fejem és az arcát a kezeim közé veszem, azt kívánom, bár én is képes lennék arra, hogy szavakba foglaljam amit érzek, vagy valahogy viszonozzam a dalait, de nem tudom, mert nekem nincs hozzá tehetségem, és a lelkem sem olyan csodálatosan szép és tiszta, mint az övé.

- Szeretlek, Niall - mondom a szemébe nézve, biztosabban, mint korábban bármikor.

- Szeretlek - húzza a kezeim az ajkához, és szinte körüllengenek minket az érzelmek, amikor belecsókol a nyitott tenyerembe, amit utána a mellkasára vezet, hogy érezzem, milyen hevesen és erőteljesen dobog a szíve, mintha az is ezt a szót skandálná.

Tudom, hogy mit akarok, ahogy azt is, hogy most már képes vagyok rá, és a gerincemen felfutó bizsergés, amikor megcsókoljuk egymást csak még inkább biztat benne, erőt ad, és tudom, hogy jól döntök, amikor a szájába súgva megkérem, hogy szabadítson meg az utolsó lánctól is, ami a múltamhoz köt.

Niall Horan

Furcsa, de nem kételkedek a döntésben, amit meghoz, a fejemben elcsitulnak a szirénák és kialszanak a vészvillogók, amik korábban egyfolytában jeleztek, ha veszélyes területre merészkedtem. Most minden nyugodt, és csendes, nem létezik más, csak a lány, aki kimondta, hogy akar engem, és ebben biztosabb, mint bármi másban az eddigi élete során. Elmúlik a gyomromat és a mellkasomat mindig összeszorító izgalom és ideg, nehogy valami olyat tegyek, amit nem akar, nehogy bántsam, kiborítsam, vagy ellökje magát tőlem, nem marad más, csak a melegség, a köztünk lebegő pozitív érzelmek, a bizalom, és annak a tudata, hogy ez a nő örökre az enyém mindenével együtt. Nem tudom, hogy hogy csináltam, és mivel érdemeltem ki, de sikerült. 

Nem sietünk sehová, lassan botorkálunk fel a galériára vezető lépcsőn, körülöttünk minden nyugodt és csendes, a kinti szürkület félhomályba borítja a hálószobát, és a köd, meg a gyorsan hulló hópelyhek ellenére London gyönyörű innen, de közel sem annyira, mint Hazel. 

Azon kapom magam, hogy egyáltalán nem foglalkoztatnak azok a dolgok, amik korábban, ha együtt voltam valakivel. Nem akarom siettetni, nem akarom minél gyorsabban a ruhái nélkül látni, és legeltetni rajta a tekintetem, nem csak magamra gondolok és arra, milyen érzés vár rám, nem, most tökéletes minden, az a lassú tempó, ahogy a kecses kis ujjaival kigombolja az ingem, és bátortalanul megérinti a mellkasom, mintha még sosem ért volna hozzám, és önzőség helyett egyedül az jár a fejemben, amikor képes vagyok a gondolkodásra, hogy hogyan mutassam meg, bizonyítsam be neki, hogy amit átélt kislányként az nem egyezik meg azzal, ami köztünk van, de talán ezt már tudja is. Lassan, és gyengéden simogatom, kibújtatom a ruháiból, és amikor csupán zavart, pirospozsgás arccal, fehérneműben áll előttem elönt a boldogság, mert az arcából ítélve nem érzi azt velem, hogy értéktelen, a tekintetem igenis képes zavarba hozni, és már-már takargatja magát, én azonban egyetlen pillanatra sem érzem szükségesnek azt, hogy eltakarjam a reakciókat, amiket kivált belőlem. 

Voltunk már ebben a helyzetben, nem így, ennyire kevés ruhában, de voltunk, és akkor sikoltozni kezdett, most azonban amikor lefektetem az ágyra, és fölé kerülök megborzong, de nem negatív értelemben, innen pedig még lassabb lesz minden. A számmal bejárom minden egyes porcikáját, a szó legszorosabb értelmében az érintéseimmel is szeretem őt, miközben szinte könyörgök, hogy viszonozza, érintsen meg ő is, simogasson, szeressen, mert szükségem van rá. És megteszi, bátortalanul, de bejárja a kis kezével a mellkasom, a hátam, az egyik lábával átfogja a csípőm, és a testünk sorra reagál egymásra. Hátrahajtja a fejét és az ajkai elnyílnak, amikor a számmal megérintek egy érzékeny kis pontot a nyakán, közben pedig a háta mögé nyúlva megkeresem a melltartója kapcsát, de a szokásos három kis pöcök helyett hat vár, meglepettségemben pedig elnevetem magam.

- Kezdek kételkedni az elhatározásodban emiatt a dolog miatt itt hátul - mormolom nevetve.

- Gigi szerint szép - válaszolja mosolyogva, mire felmérem azt az erényövhöz hasonló csipkecsodát, amit visel.

- Tényleg szép - nyugtázom az arcát simogatva, majd megküzdök a kapcsokkal, és elhallgattatom magamat is, meg őt is azzal, hogy újra megcsókolom. 

Minél kevesebb rajtunk a ruha annál bátrabbak leszünk, és annál jobban szédülök az örömtől, hogy végre megérinthetem, végre megtehetem mindazt, amiről eddig álmodni sem mertem, vagy ha igen, bűntudatom lett tőle, és végre ő is megérint, azzal bizonyítja, hogy az elhatározása nem inog meg, hogy közelebb húz magához, beletúr a hajamba, simogatja a tarkóm, és elkezd az alsóm körül legyeskedni, azonban én bármennyire is hiszek neki, benne, ahhoz nincs elég bátorságom, hogy kérdés nélkül levegyem az utolsó ruhadarabot róla.

- Haze - motyogom - megengeded, hogy...? 

- Igen - bólint lassan.

Mégiscsak ideges vagyok, egyrészt mert tudom, hogy akármennyire is szeretném, nem tudom megkímélni a fájdalomtól, másrészt mert félek, hogy csalódni fog, vagy elrontok valamit.

- Niall? - vonja magára a figyelmem azzal, hogy a hajamba túrva gyengéd nyomást fejt ki a tarkómra, ezzel magára irányítva a figyelmem, aztán amikor nem húzódok el megfogja a kezem, és lassan levezeti a felsőtestén. 

Az izmaim összehúzódnak és elernyednek, melegem van és izgulok, de ahogy újra megcsókoljuk egymást mindez elveszik, mert megemeli magát és segít abban, hogy lehúzzam a combján a fehérneműjét, utána pedig kómás tekintettel elhúzódok, és végigkövetem az útját a lába száráig, hogy aztán felpillantva lássam azt a zavart, gyönyörű lányt, aki ennyire bízik bennem, akinek annyira sokat jelentek, hogy hajlandó miattam arra, amitől a legjobban fél. 

Csodálatosan szép, szebb, mint bármi amit eddigi életem során láttam, és ha nem látnám őt a két saját szememmel, ha nem érinthetném meg el sem hinném, hogy valódi, de az, hogy végre így látom nem változtat az érzéseimen iránta semmit, nem lesznek erősebbek, vagy gyengébbek, mert én nem a testébe vagyok szerelmes, hanem a szívébe, a lelkébe, a gondolataiba, és azt a testet, amit most a karomban tartok azért szeretem ennyire, mert mindezt összetartja. 

Kezd sötétedni, de a nagy ablakokon keresztül beszűrődő fények miatt nincs szükség arra, hogy feloltsuk a lámpát, mert így is látjuk egymást, látja, hogy aki megérinti én vagyok, nem pedig valaki, aki bántani akarja.
Valahogy elő akartam készülni erre az estére, a pillanatra, forró fürdővel és rózsaszirmokkal, csokival, a kedvenc zenéjével, valamivel, ami megnyugtatja, és amitől teljes biztonságban érezheti magát, de rá kell jönnöm arra, hogy nem lehet, és nem is kell az ilyen alkalmakra felkészülni az életben. Minden úgy tökéletes most, ahogy van, mi ketten, a faltól-falig érő ablakokon keresztül bevilágító fények, a csend, és az ágya, ami semmivel sem több vagy kevesebb, mint akkor, amikor csupán egymáshoz bújva pihenünk. Fél karját a nyakam köré fonva, lihegve pislog rám, amikor kissé elválok tőle, hogy újra és újra végigcsókoljam a mellkasát, a számba vegyem, érezzem a kezem alatt a puha bőrét, majd nehézkesen levergődjem magamról az alsómat, és az élénkpiros arca, meg kíváncsi tekintete kereszttüzében magamra görgessek egy óvszert, mert Istennek hála igenis lehetne már most családunk, ha akarnánk. Néhány pillanattal később teljesen meztelenek vagyunk, bronzos bőre mindenhol az enyémhez simul, a teste tökéletesen illeszkedik az enyémhez, és még mindig tudom, hogy bízik bennem, ha nem tenné nem lennénk most itt, ebben a helyzetben, mert bár nehezen lélegzik, és kissé zavart attól, amit lát és érez, de eltökélt, határozott, és nagyon bátor.
- Haze? - lehelem, és a mutatóujjammal az álla alá nyúlva felbiccentem a fejét, hogy a szemembe nézzen. - Nézz rám közben, beszélj hozzám, mondj el nekem mindent, amit gondolsz.
Bólint, a tarkómra enyhe nyomást fejt ki, úgyhogy lehajolok és megcsókolom a puha ajkait, miközben a lehető leglassabban, legóvatosabban széthúzom a lábait, és leengedem a csípőm közéjük. A lélegzete elakad egy pillanatra, most először hallom ahogy küzd, de végül legyőzi a gyötrelmeit, és amikor eltávolodok tőle a tekintete tiszta, engem lát, és nem valaki mást.
- Készen állsz? - kérdezem feszülten, és a látszólagos nyugalma miatt olyan, mintha ezt az egészet túlreagálnám, hiszen a testének reakciói és minden amit mond arról árulkodik, hogy tényleg, de tényleg nagyon akarja ezt ő is.
- Igen - leheli alig hallhatóan.
- Nagyon vigyázok rád - suttogom fojtottan, miközben lefelé pislogva elhelyezkedem ott, ahol kell - és a világon mindennél jobban szeretlek. Annyira köszönöm, hogy engem választottál!
- Niall! - kap levegő után, amikor kissé előretolom a csípőm. A fogaim csikorgatom, mert tudom, hogy fájdalmat okozok neki, és nem fair, hogy mindeközben én meg majd széthasadok már most. 
- Tudom - hajtom le a fejem, hogy az arcunk összeérjen - annyira sajnálom, bébi, bár ne kellene ezt érezned. Nem szándékosan csinálom, ugye tudod? Kérlek ne haragudj!
- Semmi baj - válaszolja rekedten, és ebből ismét tudom, hogy akármit is érez, akármekkorákat pislog, velem van.
- Szeretlek - beszélek hozzá, miközben milliméterenként haladva nyomakodok egyre beljebb. Annyira szorít, hogy majd elájulok, az egész testem bizsereg és úgy érzem magam, mint amikor legelőször voltam ebben a helyzetben, amikor még csak egy hülye kiskölyök voltam, akinek már azelőtt vége volt, mielőtt igazán elkezdődhetett volna a dolog. Nagyon nem akarok most így érezni, nagyon nem akarom, hogy vége legyen, csak a nehezén szeretnék már végre túlesni, hogy aztán mindent jóvátehessek ami történt vele.
Képes lennék megölni magam, amikor felkiált, a teste megrázkódik, a élénkpiros vér csöpög alattunk a lepedőre.
- Abbahagyjam? - fogom meg az arcát azzal a kezemmel, amivel nem tartom magam fölötte. - Haze? Megálljunk?
Szorosan csukva tartja a szemeit, az ajkai pedig elnyílnak, miközben mély levegőket vesz, aztán még mielőtt igazán pánikba eshetnék rám néz, és bár remegő hangon, de megszólal.
- Nem - rázza meg a fejét - jól vagyok.
- Nagyon szeretlek - mondom el ismét, miközben csókokkal borítom az egész arcát. Amikor teljesen leeresztem a csípőm elmélyülten csókolózunk, fájdalmasan nyöszörög és a gerince megfeszül, de velem van, és kedvem lenne nevetni a boldogságtól. Hosszú ideig mozdulatlan maradok, mielőtt elkezdenék hátrafelé mozdulni, majd újra beletemetkeznék, ezúttal érezhetően könnyebben. A bal szemhéjam rángatózik és az egész testem lángol, nem nagyon tudom elhinni, hogy ez történik most köztünk, hogy amit érzek az ő, az ő csodálatos teste, ami után hónapok óta epekedek, és az egyetlen, amire életem végéig vágyni fogok.
- Jobb már? - suttogom, és az orromat az ő kis pisze orrához dörzsölöm. Az ajkai elnyílnak de végül nem mond semmit, az arca helyette is beszél, mert minden apró mozdulatomnál megrándul. Nem. - Haze? Annyira rossz, mint akkor? Annyira fáj? Durva vagyok? - szakadnak ki belőlem a kérdések.
- N-nem - ejti ki halkan, majd rám emeli a tekintetét, ami olyan tiszta, mint az ég egy napsütéses, gyönyörű napon, és úgy csillog, mint a legértékesebb gyémánt amit valaha találtak ezen a bolygón. A szívem az idegességen és a feszültségen túl szárnyal a boldogságtól, mert még mindig velem van, és engem lát. Elhalmozom csókokkal és érintésekkel, nagyon óvatosan meg-megmozdulok, hogy szokjon, és egyre növelem a távolságot, keresve azt a pontot, ahol megadhatom neki amit érdemel és amire szükségem van ahhoz, hogy megmutassam milyen az, ha egy férfi helyesen bánik vele, ha szereti, gondoskodik róla, és semmi mást nem akar csak azt, hogy boldog legyen. A megkönnyebbülésem óriási, talán csak az a teher nagyobb nála, ami lekerül a vállamról abban a pillanatban, amikor az ajkai meglepetten elnyílnak és egy édes kis hang kíséretében hátraveti a fejét. Sírni tudnék, nevetni, üvölteni, örömtáncot járni, helyette azonban az ajkaimat az ő gyönyörű szájára tapasztom és kínzó lassúsággal megismétlem a korábbi mozdulatot. Tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani, számára azért nem, mert nem tud megküzdeni ezzel az új érzéssel, számomra pedig azért, mert én sem, mert még sosem szerettem senkit sem ennyire, sosem akartam senkit sem ennyire, és semminek sem örültem még annyira, mint annak, hogy most itt vagyunk, és mint valami mesebeli idétlen hős, megmentettem az én hercegnőmet.
Elvarázsol, hogy a lány, aki megszámlálhatatlanul sokszor ébredt fel mellettem sikoltozva, aki elájult egy ártatlan puszitól, és aki halálra rémített azzal, hogy az emlékei fogságába ragadva önkívületi állapotban próbált lelökni magáról most a nevemet sóhajtva fonódik körém az összes végtagjával, a teste reszket az érintéseim alatt, mind a tíz körmével a hátamba és a hajamba kapaszkodik, és olyan érzéseket váltunk ki egymásból, amiket korábban senkivel sem éreztünk. A saját testemben végbemenő lehengerlő érzések azonban eltompulnak amellett, hogy mennyire szemmel tartom azt, hogy az ő érzései egyetlen pillanatig se tompuljanak, mindenre figyelek, ami arról árulkodik, hogy jól érzi magát, holott Hazel valószínűleg képtelen lenne arra, hogy ezt megjátssza. Látom felépülni azt, amit nagyon reméltem, hogy elérek, egyre hevesebben kapkodja a levegőt, a mellkasa annyira megemelkedik és a háta úgy meghajol, hogy mindkettőnket felemel, a lábujjai görcsösen meggörbülnek, azonban olyan váratlanul ér, mintha az északi sarkon, a hóvihar közepén egy meleg ház ajtajában állva kinyitnám azt, és a hideg, tépő széllel együtt minden az arcomba fújna. Meggyőződésem, hogy egy pillanatra az éterben lebegek, mielőtt a testemet birtokló érzések visszarántanak a valóságba, ahol a saját gyönyöröm mellett nehézkesen, de végigkövethetem álmaim nőjének első, színtiszta testi gyönyörét, amit én okozok.Végtelennek tűnő, mégis nagyon rövid másodpercek után rázuhan az ágyra, én meg egyenesen rá, a puha, nagyon érzékeny kis testére, azonban ahelyett, hogy rajta maradva pihennék legördülök róla, és szorosan mellébújva felvezetem a kezem a combján, hogy még egy kicsit tovább nyújtsam a gyönyörét az ujjaim, és a két hosszú combja között pihenő borsószemnyi kis csomó segítségével. Már most tudom, hogy sosem fogok betelni ezzel, sosem lesz elég, unalmas pedig pláne nem, sőt, az életem egyik újabb céljának teszem fel, hogy így is boldoggá tegyem.
- Szia - suttogom mosolyogva, amikor hosszú, csendes percek, és erőt gyűjtő sóhajok után felém billenti a fejét, és megrebbenő szempillákkal rám emeli a tekintetét.
- Miért nem csináltuk ezt korábban? - szegezi nekem a kérdést rekedt hangon, mire nevetni kezdek, ő pedig lágyan elmosolyodva a mellkasomra hajtja a fejét.
- Egy egész élet áll előttünk, hogy bepótoljuk a kimaradt időt - simítok végig a hosszú, megizzadt, de így is selymes tincsein, amik beterítik a felsőtestem egy részét - ha akarod.
- Igen - néz a szemembe lelkesen.
- Adj nekem néhány percet, és folytathatjuk - húzom magamhoz, és megcsókolom. A szája édesebb és finomabb, mint bármelyik méz, vagy édesség, amit valaha ember alkotott, boldog lennék, ha örökké ezt az egyetlen ízt érezhetném.
- Mi volt ez? - teszi fel, és bár számítottam rá, nem tudom, hogy hogyan válaszolhatnék. Olyan ez, mintha egy kiskamasznak kellene elmesélnem az előbb történteket valami elfogadható formában, virágokkal és méhecskékkel, vagy virslivel és kiflivel. Jézusom, mégis mi a fenéken gondolkozok?
- Pontosan az, aminek lennie kell - mondom ki ezt a nagy, filozofikus gondolatot - és amit mindig érezni fogsz, amikor velem vagy.
- Az jó - szívja be az alsó ajkát, és zavartan elfordítja a fejét - korábban mindig azt hittem, hogy ez fájdalmas, annak kell lennie.
- Nem - járom be az ujjaimmal a hátát, majd megkeresem a takarót és magunkra húzom, mert így már kezd kissé hűvössé válni a helyzet - semmi másnak nem kell lennie, csak jónak, gyönyörűnek, még jobbnak, mint most.
- Még jobbnak? - pislog meglepetten, melyre válaszul elmosolyodok. Elképzelni sem tudja, hogy lehet még ennél is jobb, pedig lehet, és lesz is, amikor már egyáltalán nem fog fájni neki az első néhány mozdulat.
Válaszul csak hümmögök, és magamhoz húzom, mert érezni akarom a testének melegét, a puha bőrét, a közelségét, mert a legnagyobb álmom vált most valóra, és soha többé nem akarok kiszakadni belőle.
- Te vagy a leggyönyörűbb férfi a világon - mondja csendesen, elmerengve, apró kezeivel és a kecses kis ujjaival bejárva a testem, míg én csukott szemmel pihenek az illatába temetkezve. Most hogy belegondolok mellette tényleg annak érzem magam, egyetlen pillanatra sem jut eszembe az, hogy nem vagyok elég jó ehhez a lányhoz, mert rádöbbenek arra, hogy tényleg mennyire nagyon szeret engem, és ahogy nekem sem, neki sem a külsőm a lényeg, hanem a teljes valóm, ami több annál, mint a kis zsírpárnák a hasamon, vagy hogy a nevem mit jelent ezen az ajtón, lakáson kívül.
- Milyen jó akkor, hogy megtaláltam a leggyönyörűbb nőt - mosolygok rá, és megérintem a gyűrűsujján fénylő díszes kis karikát, ami azt jelzi, hogy az enyém, és az is marad, most már biztos, hogy örökké.


Sziasztok!
Szándékosan a végére hagytam a dumámat, mert ha az elején mondom el, amit akarok, azzal mindent elrontottam volna. Körülbelül egy hónappal ezelőtt megvilágosodott bennem az, hogy alig néhány rész van hátra ahhoz, hogy képes legyek tökéletesen lezárni ezt a blogot, és ez a rész a mai volt. Úgy gondolom, ennél tovább nem kell húznom Hazel és Niall kapcsolatát, itt, és most kell befejeznem, mert innen már minden csak erőltetett lenne, felesleges részek azért, hogy ne keljen elengednem őket, Hazel kezét, és talán titeket is. Jövőhétre kiötlök egy epilógust, amivel teljessé tehetem ezt a történetet, és lezárhatom, utána pedig a hetedik(?) történetemet is befejezetté nyilvánítom. Nem tudom, hogy fogok-e még blogolni utána is, ötletem az van, csak az a kérdés, hogy ti itt lesztek-e még, kíváncsiak vagytok-e rám úgy is, hogy egy hosszú, és nehéz év áll előttem, ami miatt valószínűleg csúszkálni fogok és rendszertelen leszek. Már most is olyan kevesen vagytok, amit én a kezdeti "sikerek" miatt elég nehezen élek meg, de ha még nem untatok meg, akkor mindent megteszek majd, hogy továbbra is hétről-hétre kizökkentselek titeket a való életből, és a részeivé váljatok az én saját, One Direction központú világomnak.
Kérlek, jelezzetek, mondjatok véleményt a részről, az egész blogról, rólam, vagy bármiről amiről akartok!

N.x

61.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok a csúszás miatt, a tegnapi napom elképzelhetetlenül sűrű volt, reggel 6-tól kezdve talpon voltam, és éjjel 2-kor estem haza Pestről, nem akartam félkészen feltenni a részt, összecsapva pedig pláne nem, mert ez nagyon nem az a rész, amit csak úgy valahol félbe lehet hagyni.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek!

x, N

Niall Horan

A vacsora alatt a szüleivel az asztal alatt végig a kezét fogom, vagy lopva végigsimítok a vékony combján. Abban a pillanatban tudtam, hogy mindenben igaza volt, amikor beléptünk a lakásba, mert a most is csacsogó kislányon kívül senki sem fogadta őt igazán kitörő örömmel, míg engem anya egy hét, sőt, egyetlen nap után is úgy vár, mintha évtizedeken keresztül nem látott volna. Minél több időt töltök a Clark családdal annál nagyobb vágyat érzek arra, hogy megmutassam nekik a változásokat amiken a lányuk keresztülment, de egyelőre ezt nem érzem elégnek, mert bár már eddig is fejlődtek valamennyit, ha azt annak lehet nevezni, hogy megérintették Hazelt, mégis még nagyon sok mindent nem tudnak, és kínos velük egy asztalnál ülve válaszolgatni a kérdéseikre. Tulajdonképpen olyan, mintha egy interjún ülnék, megint elmesélem annak a történetét, hogy hogy ismerkedtem meg a zenével, milyen volt az X-Factor, áradozok a fiúkról, Miráról, és a gyerekekről, és igyekszem ott beleszőni Hazelt a mondandómba ahol csak lehet, de az egész annyira erőltetett, hogy jelen pillanatban mindennél jobban várom azt, hogy mindenki elvonuljon, és zavartalabul kettesben lehessünk a szobájában. Próbálom elterelni a beszélgetést saját magamról, bár azt nem tudom, hogy mit kérdezhetnék, úgyhogy felhozom Hazel egyetemi tanulmányait, hogy milyen ügyesen fotóz, fest, és rajzol, majd a kiállítását is mintegy orr alá dörgölés, amiért nem jöttek el megnézni, aztán ahogy végleg kifogyok az ötletekből Ravennel kezdek beszélgetni mindenféléről, amiről egy 6 éves gyerekkel lehet.
Ez az egész nem olyan, mint egy családi vacsora, hanem inkább mint egy céges buli, ahol az új munkatársak megpróbálnak beszélgetni egymással, mert tudják, hogy a későbbiekben együtt fognak dolgozni, és nem lenne rossz, ha jó viszont ápolnának. Alig tudom visszatartani a megkönnyebbült sóhajom, amikor végre befejezzük az evést, és felállunk az asztaltól.
- Köszönöm a finom vacsorát, Mrs. Clark - udvariaskodok.
- Igen, köszönjük anya - a szívem szakad meg attól az erőltetett mosolytól, ami Haze arcán ül, mert ismerem az igazán boldog mosolyát, a nevetését, amitől elakad a lélegzetem és legszívesebben a lábai elé vetném magam, mert annyira imádom, és ez nem az. - Segítek elmosogatni - ajánlkozik, de gyorsan közbevágok.
- Majd én segítek - fogom meg a vállát - te menj csak el fürödni, régóta ébren vagy, és nem sokat aludtunk az utóbbi napokban, kapcsolj ki egy kicsit - megcsókolom a homlokát, és végigsimítok az arcán.
Nagyon érdekes, hogy pillantásokból mennyire megértjük egymást, mert csak fel kell emelnie a fejét és rám nézni ahhoz, hogy tudjam, nem akar egyedül hagyni a szüleivel, bár valóban fáradt és vonzza az a gondolat, hogy vegyen egy forró fürdőt, nekem viszont kérdeznem kell valamit a szüleitől, úgyhogy igyekszem azt üzenni a tekintetemmel, hogy minden rendben van, és nyugodtan egyedül hagyhat velük, pedig pont annyira nincs az ínyemre ez, mint neki.
Segítek leszedni az asztalt, majd a koszos tányérokkal és evőeszközökkel a kezemben követem az édesanyját az egyszerű, aprócska konyhába, pedig leginkább a nappaliban ücsörgő, és játszás közben dúdolgató kislányhoz vágyok, vagy inkább Hazelhöz a fürdőszobába.
- Hagyd csak, Niall, néhány perc az egész - mosolyog rám, mikor hűségesen megállok a mosogató mellett, hogy a tiszta dolgokat szárazra töröljem.
- Dehogy, szívesen segítek - mosolygok rá biztatóan, miközben Hazel apja, Davin a hűtőbe pakolja a maradékokat. Kedves ember, igyekszik barátságos lenni velem, de van valami a kisugárzásában, nem ellenségesség, vagy ellenszenv, hanem csak... Valami, ki nem mondott szavak, kérdések.
- Hazel nagyon megváltozott - szólal meg végül. Tudtam, hogy ez egyszer el fog jönni, Haze figyelmeztetett rá, és lényegében most azért is maradtam itt, hogy túlessünk ezen, meg mert nagyon fontos dolgokat kell közölnöm mindkettőjükkel, és van egy kérdésem is.
- Igen - bólintok aprót, és igyekszem megőrizni a mosolyomat, ami pont annyira erőltett, mint a barátnőmé.
- Mennyit tudsz róla? - kérdezi óvatosan, bár meglepően konkrétan, azonban a válaszommal én mégjobban meglepem. Nem tudom, olvas-e újságot, mert egy időben minden velünk volt tele, tudhatná, hogy mi a helyzet, de ettől függetlenül nincs ellenemre válaszolni, hiszen a legbiztosabb forrás mindig én vagyok.
- Mindent - pillantok rá, és egy szárazra törölt tányért a pult mellé helyezem a többihez. Érzem, hogy ez a beszélgetés annyira nincs ínyére Evának, de nem is szól közbe, mert kíváncsi a válaszaimra.  - Nézze, nagyon hosszú és nagyon göröngyös út áll mögöttünk a lányával, de eljutottunk arra a szintre, hogy őszinték legyünk egymással, úgyhogy tudok róla mindent, és nem zavar. Az életem legnagyobb céljának azt tettem fel, hogy Hazel rendben legyen, bármi áron, és ehhez már nagyon közel vagyunk.
- És te nem akarsz családot, gyerekeket, fiam? - néz a szemembe. - Mert ha tudsz mindent a lányomról, akkor azt is tudod, hogy nem lehet gyereke, de még ha lehetne is, lelkileg annyira tönkretették a történtek, hogy sosem lesz képes arra, hogy valakivel olyasfajta kapcsolatot létesítsen, és felneveljen egy gyereket, főleg ha az a gyerek egy kislány.
- De - állom makacsul a pillantását, és nagy levegőt veszek ahhoz, amit mondani fogok - akarok, nagyon is, épp ezért Hazel elhagyott, amikor kiderültek a dolgok róla. Belebetegedtem, megbolondultam a hiányától, de nem csúsztam eléggé térden előtte ahhoz, hogy visszajöjjön hozzám, mert felőrölt annak a gondolata, hogy nem tudná megadni nekem a legnagyobb vágyamat, a végére azonban eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel, én ezt a nőt akarom, akár lehet gyerekünk később, akár nem, mert az első pillanattól kezdve, hogy megláttam őrülten szerelmes vagyok belé, és képtelen lennék bárki mással együtt lenni.
- Még úgy is, hogy vele nem lehet egészséges kapcsolatban élni?
- Davin! - szól közbe kissé felháborodottan, hüledezve a felesége, nekem meg hirtelen sötétség borul az agyamra. Hány ilyen mondatot kaphatott el Hazel? Ezért gondol magáról olyanokat, amiket? Mert a saját apja nem hisz abban, hogy lehet igazán átlagos, normális élete?
- Uram, maga mikor találkozott utoljára a gyerekével? - kérdezem már-már pimaszul, kissé indulatosan. - Csak mert én 9 hónapja ismerem, és bár ennek több mint felét külön töltöttük, sikerült egy nagyon is egészséges kapcsolatot létrehoznom vele. Már akkor együtt aludtunk, amikor még fogalmam se volt arról, ami történt, ott voltam vele, amikor rémálmai voltak, visszarángattam a valóságba, összekapartam a fürdőszoba padlójáról, és bár nagyon sokszor nem értettem, mi történik, és miért, soha, egyetlen büdös percre sem ingott meg bennem az, hogy szeretem, és vele akarok lenni, mindegy hány titka van előttem és mennyire viselkedik furcsán. Senkinek nincs semmi köze a magánéletünkhöz, és ahhoz, hogy Hazel mire képes meg mire nem, de azt hadd mondjam el magának, hogy 9 hónap alatt én és a barátaim kirángattuk ezt a lányt abból a gödörből, amiben 8 éves kora óta vergődödött, és amint megtudta, hogy talán mégis lehet egyszer gyereke, és késznek érezte magát arra, hogy újra velem legyen, visszajött hozzám. Ha eljöttek volna a kiállítására, akkor tudnák, hogy Hazel már rég nem az a beteg kislány, aki volt, hanem egy boldog, egészséges nő, aki képes nevetni, élvezni az életet, félelem nélkül együtt lenni valakivel, szórakozni a barátaival, akik zömében fiúk, és megbízni bennünk. Az én életemre a legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy céltalan és értelmetlen, mégis igazán a maga lánya adott értelmet neki abban a percben, amikor a félelmei ellenére adott egy esélyt egy olyan tökfilkónak, mint én, és mióta tudom, hogy számára ez milyen nehéz volt, csak még jobban szeretem, pedig ez már-már lehetetlen. Akár elhiszi, akár nem, hogy igenis lehet egészséges kapcsolatban élni vele, én hetek óta egy gyűrűt hurcolászok a zsebemben, mert annak ellenére, hogy néha tényleg vannak nehéz pillanataink, és egyikünk sem átlagos, semmit sem akarok annál jobban, hogy a feleségem legyen, és az egész életemet vele éljem le - mire befejezem teljesen elfogy a levegőm és sötét foltok táncolnak a szemem előtt, de a döbbent csöndet megtörő szipogás mellett, ami az oldamnál álló nőtől származik egy másik hang is belevegyül a levegőbe. Követem Eva tekintetét, de már előtte tudom, hogy életem szerelme ott áll a konyhaajtóban, és valószínűleg mindent hallott, csak a heves mondanivalóm közepette nem éreztem meg a jelenlétét. Szédülök, és amikor meglátom kis híján elnevetem magam, mert a törülközőjét magához szorítva, mezítláb, csöpögve áll a hideg járólapon, és az egyik kis kezét a szájára tapasztva sír. Minden alkalommal, amikor valami fordulat van az életünkben ő így áll előttem, és bár már úgyis mindent hallott, a szavaimat pedig nem törölhetem ki az emlékezetéből csak mert nem ez a legromantikusabb helyszín és helyzet ahhoz, hogy megkérjem a kezét, mégis tudom, hogy ez a megfelelő pillanat, az, amire hetek óta várok.
Nagy léptekkel megyek oda hozzá és a fájós térdeim ellenére leborulok előtte, a szívem hevesen dobog, izgulok, de nem félek, mert nincs mitől. Nem tudom, hogy miért, és egyáltalán hogyan, de abban a percben ahogy megfogom a kezét és felemelem a fejem hogy a szemébe nézzek mennyei béke és megnyugvás lesz rajtam úrrá. Tudom hogy mit akarok, és ismerem őt, nem szorítaná ragaszkodóan a kezem és kapkodna levegőért patakzó könnyekkel, ha nem akarná pontosan azt, amit én.
- Nem vagy tökfilkó - mondja hüppögve, én meg elnevetem magam, és a zsebembe nyúlok.
Az az átkozott gyűrű, ami hetek óta égeti a zsebem, a doboza pedig minden alkalommal, amikor leülök a combomba nyomódik, most otthonosan belesimul a tenyerembe.
- Mióta megláttalak azóta tudom, hogy egy napon a feleségem leszel - kihúzom a kezem a zsebemből, bár a dobozt nem emelem fel, csak térdelek a lábai előtt a kezét szorongatva, és próbálom kitalálni, mit mondhatnék még azon kívül, amit már úgyis hallott. - Hazel, én sosem kérnélek olyanra, amit nem akarsz ezer százalékosan, de amikor megláttam ezt a gyűrűt muszáj volt megvennem, azóta pedig egyszerűen nem hagy nyugodni. Nem kérlek arra, hogy már holnap gyere hozzám, vagy kezdjünk el tervezgetni, ha akarod 5 év múlva házasodunk össze, vagy 50, amikor késznek érzed rá magad...
- Hozzád megyek - szakít félbe, én meg először szólásra nyílt, majd a meglepettségtől tátott szájjal nézek rá - akár már holnap, 5, vagy 50 év múlva. Hozzád megyek, és ígérem, hogy mindent megadok neked amit csak akarsz, Niall, ígérem hogy képes vagyok rá - zokogja a hajamba túrva, rogyadozó lábakkal. Hideg vízcseppek hullanak az arcomra a hajából, átfogom a nedves vádliját és nekidőntöm a fejem a térdeinek, eltart néhány másodpercig, mire eljut az agyamig amit mondott, majd szánalmas bőgésbe kezdek, de mentségemre legyen, hogy örömömben.
- Tudom Kicsim  - törölgetem zavartan az arcom a pulcsim ujjával - tudom, de nekem az is elég amink most van.
Látom mögötte felbukkanni a kistestvérét, aki egy ideje már bizonyára hallgatózik, azonban csak most veszi a bátorságot ahhoz, hogy előbújjon. Az egész családja előtt húzhatom az ujjára a gyűrűt a konyhapadlón térdelve, vizes lábnyomokkal mögöttünk, és egy kis tócsával körülöttünk, aminek a közepén Hazel áll a lehető leggyönyörűbb valójában. Tökéletes.
Elengedem a kezét, hogy a remegő ujjaimmal felnyissam a dobozkát, és kivegyem belőle az aprócska gyűrűt, amit azonnal le is ejtek.
Kedvem lenne üvölteni magammal, válogatott káromkodásokat vágok a fejemhez gondolatban, míg a valóságban csupán egy halkan elsziszegett "A pokolba!" hangzik el, ami halk nevetést vált ki a szerelmemből. Bénázva veszem fel, többször is visszaejtem, és a szerencsétlenségem már épp fekzaklat, amikor sikerül felvennem.
Pokoli egy szerencsétlen idióta vagy, Horan, de ezzel együtt a legszerencsésebb tökfej is a világon.
A fájós térdem felemelem és megtámaszkodok rajta, hogy ne úgy heverjek előtte, mintha a szolgája lennék, hanem sokkal inkább hasonlítsak a minden nő által áhitott szőke hercegre, hiába hagytam el a hajfestést már hónapokkal ezelőtt. Nem akarom ünnepélyesen, a teljes nevét kimondva feleségül kérni, mert az olyan, mintha kötelező lenne igent mondania, és bár már megtette, mégse akarom ezt a benyomást kelteni, úgyhogy csak újra megfogom a kezét, és a szemébe nézve halkan elmormolom a kérdésem, mintha csak kettesben lennénk ébredés után, amikor egyikünk sem akarja megtörni a reggeli idillt egy hangos szóval, vagy hirtelen mozdulattal.
- Leszel a feleségem, Haze?
- Igen - bólogat, és erősen szorítja a kezem - igen, leszek!
Sikerül az ujjára húznom a gyűrűt anélkül, hogy megint elejteném, utána pedig az arcomhoz és a számhoz húzom a puha kis kezét, és egyenként megcsókolom a kecses kis ujjait, hosszan elidőzve a gyűrűsujjánál, amire végre felkerült az, aminek ott a helye. A térdem miatt nem sikerül úgy felállnom, ahogy szeretnék, sokkal inkább tápászkodok, és egy kicsit meg is kell kapaszkodnom benne, ennek ellenére azonban ugyanolyan boldogan ugrik a karjaim közé, és szorítjuk egymást. Most kezdek el remegni, rándul össze a gyomrom, és ver le a víz, mert nem tudom elhinni, hogy az utóbbi néhány perc tényleg megtörtént, és ennél jobb reakciót nem is kaphattam volna.
- Szeretlek - túrok a hajába, és megtámasztom a homlokom az övén, miközben olyan szorosan simulunk egymáshoz, hogy a mellkasommal megtartom a törülközőjét. Apró csókokat nyomok az ajkára miközben azt mondogatom mennyire szeretem, végül elhallgattat azzal, hogy a tarkómat átölelve nem engedi, hogy elhúzódjak. Egyáltalán nem érdekel, hogy néznek a szülei, ez a lány a menyasszonyom, az én kicseszett menyasszonyom! A feleségem lesz! Akkor csókolom meg amikor akarom, és úgy ahogy akarom, amíg ő is részt vesz benne.
- Én is szeretlek, Niall - fogja a kezei közé az arcom, és a könnyektől szikrázó tekintetével a szemembe néz. Egyszerre akarok nevetni, sírni, és kiabálni boldogságomban,  miközben a karomban tartva ugrálok, táncolok vele, az én kis menyasszonyommal, ezek helyett viszont csak magamhoz szorítom, és beletem az arcom a hajába.
- Tetszik? - húzom kettőnk közé a kezét, és így, az ujján látva már egyáltalán nem utálom azt a gyűrűt, ami miatt eddig folyton csak bosszankodtam.
- Csodálatosan szép - bólogat hevesen - nem hiszem el - nevet fel, és hitetlenkedve nézi. Most olyan mint a kishúga, lelkes, izgága, széles mosollyal az arcán ficánkol a karjaimban, és már-már vibrál a boldogságtól, ezzel akaratlanul is megmutatva a szüleinek, hogy milyen amikor velem van.
- Megmutatod? - robban be közénk Raven, ezzel visszarántva a valóságba.
- Persze, nézd csak - guggol le elé, és a kislány felé nyújtja a kezét, aki hüledezve szemléli a rajta fénylő gyűrűt.
A tekintetem elszakítom róluk, és a döbbent szülőkre vezetem, akiknek ehhez az érzelmükhöz most már mosoly is társul, miközben közelebb lépnek. 
- Ne haragudjon, ha tiszteletlen voltam, Mr. Clark, kicsit elragadtattam magam - kérek elnézést a férfitől, aki egyszer az apósom lesz.
- Semmi baj, teljesen igazad volt, fiam - tapogatja meg a vállam, és miközben a felesége Haze gyűrűjét csodálja elkápráztatottan, majd egymás nyakába borulva összeölelkeznek, valami olyat mond, amire álmomban se gondoltam volna. - Örülök, hogy itt vagy velünk, és hogy ezt tetted a lányommal, nem tudom hogyan csináltad, de egész életemben hálás leszek érte.
Hazel a saját megdöbbenésem tükörképe, mert miközben a férfi a vállához húzva átölel, ő az édesanyjába kapaszkodva mered rám, és az apjára, mielőtt újra könnyekben tör ki. Kibontakozik az anyukája karjaiból, és átöleli a másik szülőjét, aki talán több mint 15 év óta először szorítja igazán magához a lányát. Ez nem is hasonlít ahhoz, ami az ajándékozásnál volt, mert sokkal szorosabb, és a menyasszonyom olyan aprónak tűnik, mint a kistestvére.
- Sajnálom, apa! - zokogja bele a férfi pulcsijába, aki ugyanúgy remegve öleli át.
- Te semmiről sem tehetsz, Kicsim - simogatja a nedves, csöpögő haját, és megpuszilja a homlokát. Szívmelengető azt látni, hogy a család, ami egy borzasztó dolog miatt széthullott, most a szemem előtt épül fel újra pont úgy, ahogy Hazel is újra felépítette magát. - Sajnálom amiket mondtam, nem hittem benned eléggé.
- Igazad volt - rázza meg a fejét szipogva - de már nem az vagyok.
- Látom - mosolyognak egymásra - most már minden rendben lesz.
- Már rendben van - bólint, és rám pillant. A fél karommal magamhoz húzom az anyukáját, aki hálásan ölelget, és mosolyogva viszonzom a pillantását.
- Fel kellene öltöznöm - neveti el magát, és a karjával megtörli az arcát meg a szemeit, miközben lassan elhúzódik az apukájától. - Mindig akkor csinálsz valamit, amikor zuhanyzok. 
- Ez a rituálénk - mosolygok rá, és megfogom a szabad kezét. A szülők nem értik, hogy miről van szó, de ezt rajtunk kívül talán senki más, és ez így van rendjén. Követem fel a szobájába, mert olyan egyértelmű, hogy vele megyek, hogy miközben öltözik legyen néhány pillanatunk kettesben, hogy megemésszük a történteket, beszéljünk róla, és rengeteg csókkal pecsételjük meg. Bárgyú vigyor ül az arcomon, ő pedig édesen mosolyogva, lehajtott fejjel vizsgálja a kezén fénylő gyűrűt, miközben magához szorítja a frotírtörülközőt, ami alatt teljesen pucér. Nem vagyok a világ legokosabb embere, sem egy irodalmár, mégis eszembe jutnak az irodalom órák, amiken a tanár valami metaforákról, költői képekről beszélt, mert az, hogy most, amikor egy igazán nagy lépést tettünk előre a közös életünk felé, csak egy törülközőt visel, talán jelképezheti azt, hogy egyetlen réteg van már csak, amit le kell vetkőznie ahhoz, hogy teljesen az enyém legyen. Emlékezetem magam arra, hogy köszönjem meg Zaynnek a biztatást, de csak miután hazamentünk, mert most nem akarok telefonálgatni, és a barátaim többet is érdemelnek egy gyors hívásnál, hiszen valamilyen módon mindannyiuknak köze van ahhoz, hogy mi ketten most itt vagyunk, és így.
Anélkül, hogy egyetlen szót is váltanánk amint belépünk a szobájába egymáshoz simulunk, és az ajkaink úgy tapadnak össze, mintha az életben maradáshoz erre lenne szükség. A törülközőn keresztül megfogom a derekát és magamhoz szorítom, folyton azt kívánom, hogy bár otthon lennénk, kettesben, ahol senki és semmi nem zavar minket, így azonban el kell húzódnom, még mielőtt nagyon belemerülnénk, és az, hogy most már a jegyesem nem egyenlő azzal, hogy hirtelen készen is áll a testi kapcsolatra, ezt nem is várom el tőle.
Ha a dolgok jó oldalát nézem, talán ha otthon lennénk ez nem történt volna meg, sőt, biztos hogy nem, szükségem volt erre a löketre és a helyzet spontanitására, hogy ne legyen időm rágódni, agyalni, és feleslegesen hablatyolni.
- Miért jöttél ki a zuhany alól? Honnan tudtad, hogy miről beszélünk? 
- kérdezem a homlokom a homlokának támasztva, szoros ölelésben.
- Nem tudom, csak éreztem hogy feszült vagy - nyúl az arcomhoz, és megpihenteti rajta a kezét. - Valóban ezt akarod, Niall? Engem?
- Soha semmit, és senkit nem akartam még ennyire - húzom a kezét a számhoz, és megcsókolom a kis gyűrűjét, ami olyan otthonosan ül az ujján, mintha vele született volna. - Te vagy minden amit akarok, Hazel.
Átfogja a nyakam és a hajamba túrva magához von, ez a csók szenvedélyes, lángoló, és ő kezdi, én meg megint szívesebben lennék otthon, hogy elmenjünk addig ameddig csak lehet, és megfeledkezzünk az egész világról. Igent mondott, méghozzá nem is akárhogy, a feleségem lesz, együtt fogjuk leélni az egész életünket, ő is ezt akarja.
- Tényleg hetek óta tervezgetted? - kérdezi, miután nagy nehezen elválunk egymástól, és a bőröndjében kutakodik a pizsamája után. - Elfordulsz egy kicsit? - pillant fel az ajkába harapva, amikor megtalálja.
Sosem hittem volna, hogy egyszer örülni fogok neki, ha egy nő azt kéri tőlem, hogy ne nézzek oda, amikor öltözik, de ennek most örülök, mert Hazel esetében egészen mást jelent.   
- Igen - hümmögök - nem volt tudatos, csak amikor elmentem Mirával, hogy segítsen ajándékot venni neked egyszerűen megláttam, és nem is tudom elmondani, hogy mit éreztem. Muszáj volt megvennem, úgy gondoltam, hogy egyszer úgyis megteszem, addig meg elfér nálam, de nem hagyott nyugodni, úgyhogy beszéltem Zaynnel, aki biztatott, azóta pedig mindig a zsebemben hordtam, hogy a tökéletes pillanatban megtegyem. Nem tudom, hogy ez volt-e az, lehetett volna szebb és romantikusabb is, de... - hátulról körém fonja a karjait és a fejét a lapockámra hajtja.
- Tökéletesebb nem is lehetett volna. Zayn biztatott?
Felé fordulva bólintok, és néhány félig-meddig megszáradt tincset eltűrök az arcából, ami szinte sugárzik, a szemei pedig úgy csillognak, mint a legszebb drágakövek.
- Azt szeretném, ha tökéletes lenne neked - simogatom a puha pofiját a tekintetében merengve - tökéletes helyen, időben, minden úgy, ahogy szeretnéd.
- Itt és most lehet? - mosolyog rám huncutul jókedvűen.
- Elintézzem? De akkor menj vissza a zuhany alá.
Édesen, csilingelően nevet, és csupán ettől fizikailag érzem, hogy boldogsághormonok szabadulnak fel bennem. Tökéletes lenne itt, ebben a pillanatban akár így is, akár törülközőben, bárhogyan, de attól valósággal szélütést kapok, hogy elképzelem őt, ahogy egy gyönyörű ruhában, mint egy angyal elém lejt. Idióta voltam, amikor azt gondoltam, hogy az esküvők feleslegesek.
- Nagyon szeretnék itt maradni veled, de talán le kellene mennünk még a szüleidhez, nem gondolod? Vagy szeretnél felhívni valakit?
- Te szeretnél? - fürkészi az arcom. - Mirát?
Megrázom a fejem, nem lenne túl jó ötlet ezzel a hírrel felhívni Mirát, egyrészt mert bár kitörő örömmel fogadná, haragudna is, amiért pofátlanul telefonon keresztül közlöm ezt vele, méghozzá úgy, hogy nem vagyunk azonnal elérhető távolságon belül, hogy átrohanhasson az összes régi esküvői magazinjával, amiket velem nyálazott át, és egy kiadós örömködés után azonnal leültesse Hazelt, és elkezdjenek tervezgetni.
- Majd ha otthon leszünk - rázom a fejem.
- Oké - bólint aprót beleegyezően - a te szüleid?
- Tudják - húzódik féloldalas mosolyra a szám - elmondtam nekik, hogy mire készülök.
Csodálkozva pislog, a szája szólásra nyílik, valószínűleg egy újabb kérdésre, végül mégis becsukja, és egyszerűen elmosolyodik, nagyon is elégedetten belenyugodva abba, hogy valamikor a közeljövőben tényleg egy család leszünk, és ez ellen senkinek semmi kifogása nincs.

Hazel Clark

A kezem a kezében pihen, én egyfolytában a gyűrűsujjamon csillogó ékszert nézem, ő beszéd közben csak rá-rápillant, az ujjbegyével végigsimít rajta, vagy felemeli a kezem és a szájához húzva megcsókolja az ujjaim. Olyan érzésem van, mintha egy nagy, rózsaszín buborékban élnék, vagy sokkal inkább mintha egy mesebeli hercegnő lennék, egy eléggé rossz sorsú lány, akiért eljött a herceg, és mindent megváltoztatott, most már tényleg mindent. Az ölelésébe bújva pislogok a szüleimre, akik immár nagyon is érdeklődve kérdezősködnek rólunk, és olyan boldog vagyok, mint még soha. Ha valaki azt mondja nekik, hogy egyszer eljön ez a nap, ez a pillanat, ez a helyzet, nem hiszik el, és én sem hittem volna, most mégis itt heverek egy férfi karjaiban a jegyeseként, és beszélgetünk azzal a két személlyel, akik annyira elhidegültek tőlem, hogy a beszélgetéseinket folyton csak kínos csöndek töltötték ki. A húgom a fejét az ölembe hajtva mélyen alszik, szabad kezemmel a haját simogatom, miközben nekem is majd leragadnak a szemeim, melyre csak rásegít, hogy beterít Niall illata, a kényelem amiben részem van a karjai között, és ahogy a kellemes hangján elmeséli az elmúlt hónapokat, és hogy hogyan lettem rettegő, gyakran a félelemtől undok, a vele történt borzalmakon túllépni nem tudó lányból az a személy, aki most vagyok. Aki tökéletesen boldog az életével.
- És valóban téves volt az orvosi diagnózis, Hazel? - zökkent ki a kábultságomból anya hangja.
- Igen, részben - köszörülöm meg a torkom - vagyis nem is igazán téves volt, csak megváltozott a helyzet azóta, regenerálódtak a dolgok. Nem lesz zökkenőmentes, de lehetséges.
Nem válaszol sem ő, sem apa, csak mosolyognak, mert a válaszom valószínűleg mindent elárul számukra a terveimből, hogy egy napon tökéletes kis családunk legyen.
Elfojtok egy ásítást, bár nem észrevétlenül, mert Niall fészkelődni kezd, és bármennyire is élvezem a helyzetet, felveti annak az ötletét, hogy most már menjünk aludni, mert szörnyen fáradt lehetek, és a húgomnak sem lehet a lehető legkényelmesebb itt aludni, és nem a saját kis helyén.
Mielőtt felmennénk hosszan megölelnek a szüleim, végigsimítanak a hajamon, a hátamon, és büszkén néznek rám. A szemem sarkából anya karjai közt azt is látom, ahogyan apa elismerően és halásan megszorongatja Niallt, mielőtt felnyalábolná a kanapén szuszogó kislányt, hogy a szobájába vigye.
Valósággal szárnyalok a boldogságtól, eddig mindig éreztem valami terhet a vállamra nehezedni, a félelmet, hogy ami most van, az bármelyik pillanatban véget érhet, rájöhet arra, hogy nem kell neki mindaz, ami velem jár, és bár korábban is mondott dolgokat, amik igazán megnyugtattak, a mai kirohanását hallva a szüleim előtt többé nincs kétségem, és ennek köze sincs a gyűrűhöz az ujjamon, az csak a plusz.
Óriásit sóhajtva fészkelem be magam a karjai közé, szavakkal kifejezhetetlen az a komfortos érzés, ami eláraszt ebben a helyzetben, hogy milyen kényelmes ilyen közel lenni hozzá.
- Biztos hogy tetszik? - kérdezi sokadjára, miközben összebújunk.
- Tökéletesebb nem is lehetne, Niall - csak miután kimondom jövök rá arra, hogy ez a mondat nem csak a gyűrűre igaz, hanem kettőnk között mindenre.
- Alig várom, hogy hivatalosan is az enyém legyél - mosolyodik el lustán a félhomályban. - De ezt ne úgy értsd, hogy siettetni akarlak, csak...
- Tudom - hallgattatom el egy puszival - én is alig várom.
- Mira azonnal eláraszt majd az ötleteivel meg a cuccaival - kezd halkan nevetgélni - ha már az agyadra megy majd szólj, és leállítom.
- Nem biztos, hogy ez nekem ellenemre lesz - pillantok rá izgatottan - mármint hogy elárasszon az ötleteivel.
- Reméltem - nyom puszit a homlokomra - kis feleségem.
Imádom látni az arcán a tiszta boldogságot, örömöt, és a lelkesedést, a csillogó szemeit és az őszinte vágyat az iránt, hogy minél hamarabb papíron is együtt legyünk. Sosem fantáziáltam esküvőről, mert sosem hittem volna, hogy bekövetkezik, most azonban már azon gondolkodok, hogy milyen legyen a ruhánk, hol tartsuk a szertartást, kik lesznek ott, és milyen lesz világgá kürtölni, hogy a férj és feleség vagyunk. Magamban ízlelgetem a szavakat, és a gondolatát annak, hogy nem csak a barátom lesz, hanem a férjem, és lehetőségem van egy pont olyan tökéletes házasságra, mint Miráé, márpedig ha rajtunk múlik, akkor olyan lesz.
A kába fantáziálásomból az ajtó halk csikorgással való nyílása zökkent ki, mindketten felemeljük a fejünket, és hunyorogva nézzük, hogy vajon ki lehet az, míg végül a vékony, nyűgös kis hang ad választ a kérdésemre.
- Hazel? - hallom ahogy közelebb lépdel, és a kis kezével tapogatózni kezd az ágy mellett.
- Mi a baj? - nyújtom ki a kezem, és felhúzom. Elfog a rettegés, hogy esetleg a húgomat is rémálmok gyötrik valami miatt.
- Idejöhetek hozzátok? - kérdezi ártatlanul, megszeppenten, és még a sötétben is látom a vágyódó csillogást a szemében.
- Persze - szólal meg helyettem Niall - gyere, bújj ide közénk - kezdi igazgatni a takarót, és gyengéden elveszi a kezemből Ravent, hogy lefektesse. Pontosan tudom, milyen jól bánik a gyerekekkel, mégis megint teljesen elbűvöl és levesz a lábamról, mert nem lenne kötelessége így viselkedni a húgommal, hiszen csak most ismerte meg, mégsem tesz különbséget közte és Theo vagy az ikrek között.
Hevesen dobog a szívem, annyira szeretem, hogy szinte el sem hiszem, hogy ennyi érzelem elfér egy emberben.
- Valami baj van? - fekszek le a kislány mellé, és elsimítom az arcából a kósza kis hajszálakat. - Nem tudsz aludni, vagy rosszat álmodtál?
- Nem - rázza meg a fejét - csak veletek szeretnék lenni. Most már itt fogtok lakni ti is?
- Nem - motyogom, és kicsit feljebb húzom rajta a takarót - még holnap itt leszünk, de utána haza kell mennünk.
- Miért? - kérdezi sírós hangon. - Akkor megint nem fogsz hazajönni ilyen sokáig?
- Dehogynem - vágjuk rá szinte egyszerre Niallel, ő azonban folytatja is.
- Megígérem neked, hogy hamarosan megint eljön hozzátok Hazel, és ha szeretnéd, nyáron te is eljöhetsz hozzánk, mit szólsz hozzá, ültél már repülőn?
- Nem - szipogja a fejét ingatva, és megfordul, hogy arccal Niall felé legyen. - Tényleg elmehetek?
- Hát persze - bólint nagyot - hogy lennél különben koszorúslány az esküvőnkön? És addig kell neked ruhát is vennünk, meg mindenfélét, amit csak akkor lehet, ha velünk vagy. Ugye ott leszel az esküvőnkön?
- Igen - bólogat édesen, majd egy pillanatra elgondolkodik - ha anyu és apu megengedi.
- Biztos megengedik - simogatja meg a fejét  - de akkor meg kell értened, hogy holnapután haza kell mennünk, akármennyire is szeretnénk itt maradni veletek.
- Miért?
- Mert Londonban van a munkánk, meg a barátaink, és ott lakunk, te szívesen itthagynád a barátaidat?
- Nem - válaszol ásítva - nem fogok sírni.
- Nagyon okos kislány vagy - mosolyodik el, és fél karjával átöleli a mellkasához bújó gyereket.
- Ugye te is eljössz majd még? - mormolja bele a pólójába.
- Persze, ha szeretnéd.
- Igen - hümmög - mert szereted Hazelt.
Elolvadok, de tényleg, minden egyes porcikám egy nagy tócsává válik, aminek a közepén ott vagyok én, remegő ajkakkal, elérzékenyülten, mert nem hiszem el, hogy egy ilyen fantasztikus férfi a társam, és egy ilyen édes, jószívű kislány a testvérem.
- Szeretlek titeket -húzódok hozzájuk közelebb, és megpuszilom az arcukat - mindkettőtöket.