62.rész

 Hazel Clark

Egy kicsit gonosznak érzem magam miatta, de még soha nem örültem annyira annak, hogy újra Londonban lehetek, mint most. Miután viszonylag észrevétlenül kivergődjük magunkat a repülőtér az ünnepek miatt a szokásosnál is nagyobb forgatagából egy taxiba, a lehető legkellemesebb érzés kerít hatalmába, mert itthon vagyunk, a városban, ahol megtaláltuk egymást, és bár szokatlanul jó volt a családjával, és az én családommal lenni a szülőföldünkön, alig várom, hogy végre csak kettesben legyünk, esetleg csupán a macskánk társaságában.
Óriási pelyhekben esik a hó, úgy tűnik, az év utolsó napjaira meg is marad, és nem válik az utakat hetek óta uraló latyak és jég részévé. Hideg van, és még nagykabátban is fázok, de nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűm, mert akkor nem látnám a gyűrűm, és bár akkor is tudnám, hogy az ujjamon van, az mégsem olyan, mintha mindig rápillanthatnék, és mások is látnák. Megbeszéltük, hogy nem tartjuk titokban a kettőnk közt történteket, sőt, az elkövetkezendő napokban Niall hivatalosan is megerősíti, úgyhogy büszkén mutathatom meg általa mindenkinek, hogy mennyire nem az a kislány vagyok már, aki voltam.
- Elugrunk Szergiért, jó? - szakít ki a gondolataimból a kellemes hangjával. Az egész életemet képes lennék leélni abban a kényelemben, amit az oldalához bújva érzek. - Utána visszamehetünk hozzád, hogy kipakolj, meg minden.
- Oké - bólintok aprót, és felemelem a fejem, csak hogy a szemébe nézve rámosolyogjak. Nagyon nem akartam visszajönni ide Sydney után, most viszont elmondhatatlanul boldog vagyok, amiért újra itt lehetünk, és egyetlen trópusi országért, gyönyörű tengerpartért és kellemes melegért sem cserélném el ezt a hideg, latyakos, jelen pillanatban zord várost.  - Elmondjuk Miráéknak?
- Nem szükséges, rájön majd magától - húzódik felfelé a szája - egyetlen dolgot fog látni amint megpillant téged, és az a gyűrű, úgyhogy készülj fel arra, ami vár rád.
Kuncogva hajtom a fejem a mellkasára, tulajdonképpen alig várom, hogy megtudja, ahogy azt is, hogy elmondhassam Zaynnek, Giginek, és a többieknek, mindenkinek.
Olyan izgatott vagyok, amikor begördülünk az ismerős nagy ház kerítése elé, mintha valami teljesen ismeretlen, felfedezésre váró területre érkeznénk meg, és nem csupán Niall otthonába. Még sosem tekintettem erre a helyre úgy, mint a saját otthonomra is, holott ide-oda ingázunk a lakásom és a ház között, most azonban elkezd azon járni az agyam, hogy egy napon talán ideköltözök, itt fogjuk leélni a közös életünket. Ha tudnék ebbe beleadni bármit is, nem lenne kifogásom ellene, azonban azzal a problémával nem tudom, hogyan fogok megküzdeni, hogy mindent Niall teremt elő, én meg jelenleg csak vagyok, egyetemre járok, és néha van 1-2 munkám, de fix fizetés nem igazán.
Mielőtt elfogna a pánik kiszállunk a taxiból, és azon veszem észre magam, hogy már beenged a kapun, és a bőröndjeinkkel csúszkálva csörtetünk be az udvarra.
- Berakom őket a kocsiba és már mehetünk is, oké? - nyom puszit az arcomra, és kinyitja a garázst, amiben ott parkol az autója. - Ülj be, nagyon hideg van - vezet a kezemnél fogva az ajtóhoz, és udvariasan kinyitja előttem. - Beugrok az egyik gitáromért, fél perc és itt vagyok.
Valóban pillanatok alatt intéz el mindent, majd lehuppan mellém, és mielőtt beindítaná az autót maga felé fordít egy rövid kis csókra.
- Lehetne, hogy a nap hátralévő részében ne csináljunk semmit henyélésen kívül? - pislog rám vágyakozva.
- Remekül hangzik - mosolygok rá - én is pont ezt terveztem.
- Ezért is vagy az én kis menyasszonyom - villantja rám a lélegzetelállító mosolyát, majd beindítja az autót és kitolat az udvarból.
A gyomromat izgatottság szorítja össze, egyrészt mert végre újra a kezeim közt lehet majd a macskám, akitől mindenképp bocsánatot kell majd kérnem amiért lepasszoltuk, másrészt pedig alig várom Mira reakcióját. Niallel volt, amikor megvette a gyűrűt, tudott a terveiről és nem beszélte le róla sem ő, sem Zayn, vagy bárki, akinek még beszámolt róla, úgyhogy örülni fog, pont annyira amennyire én, a legjobban azonban mégis azt a bizonyos otthon henyélést várom, és hogy végre tényleg csak kettesben legyünk.
Miráék otthona mindössze néhány percre van Niall házától, és szinte árasztja magából még mindig a karácsonyi hangulatot, meg azt az érzetet, hogy itt egy igazán boldog család él. A szívem izgatottan dobol a mellkasomban, amikor kiszállunk a kocsiból és Niall beüti a kapukódot, majd az kitárul előttünk szabad utat biztosítva a bejárati ajtóhoz. Csak az udvariasság kedvéért kopogunk, ismerem Niallt, úgyhogy tudom, hogy másképp egyszerűen csak benyitna, lerúgná a cipőjét és becsoszogna a nappaliba, hogy az ikreket a karjába kapva azonnal a konyhába menjen, és egy Mira arcára nyomott puszi kíséretében elcsenjen valami kis rágcsálnivalót, most azonban a kezemet szorongatva várja, hogy valaki ajtót nyisson előttünk.
- Sziasztok! - jelenik meg Mira ragyogó jelensége szélesen mosolyogva.
- Szia, Mack! - válaszolja könnyedén a vőlegényem, ezzel együtt pedig felemeli az összefonódó kezünket a gyűrűvel a lány felé, aki pusztítóan hangos sikoltozásba kezd és akkora erővel borul ránk, hogy kis híján mindhárman hanyatt esünk. A nyakunkba csimpaszkodva, artikulálatlanul sikoltozva folyamatosan ugrál, majd könnyekben tör ki, és bár folyton nevetünk, amire csak rátesz egy lapáttal, hogy Liam is megjelenik, karján a gyerekeivel és mindannyian értetlen arccal szemlélik, hogy mi történik, amikor sírni kezd én sem tudom visszatartani.
- Úgy örülök! - ölel magához mindkét karjával, és közben valahogy Niall kezét is szorítja a vállamnál. - Annyira örülök neked, Hazel! A lehető legjobban döntöttél, nem fogod megbánni - húzódik el éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Mindketten sírunk, válaszul a mondanivalójára hevesen bólogatok és a kézfejemmel törölgetem az arcom.
- Tudom - mosolygok rá mielőtt újra összeölelkezünk.
- Nálad jobbat nem is kívánhatnék neki - szipogja - ti ketten tökéletesek vagytok, Haze. Bármire van szükséged rám számíthatsz, mindig, egy család vagyunk!
Zokogva borulok a vállára. Egész életemben egyedül éreztem magam, sosem találtam a helyem sehol és egyetlen ember sem volt, akinek a társaságában biztonságban éreztem volna magam, vagy megbíztam volna benne, most pedig hirtelen itt van ez a lány, aki azt mondja, hogy egy család vagyunk.
- Most nézd meg mit csináltál - hallom Liam dorgáló hangját - idejössz és megsiratod a feleségem!
- Örömében - vigyorodik el - miattam csak örömükben sírnak a nők, ugye? - a hirtelen hangváltásból tudom, hogy már sokkal inkább Ariához beszél, mintsem Liamhez. Mindketten elnevetjük magunkat, a következő percben pedig Mira sokkot kap, mert a gyerekei kabát és vastag ruhák nélkül vannak kint, úgyhogy Liamet dorgálva a felelőtlensége miatt beterelget minket, az ajtón belül viszont Niall nyakába borul, és szó nélkül, hosszasan ölelkeznek. Megható őket nézni, ugyanakkor kicsit kínosan is érzem magam, mert ez egy olyan belsőséges pillanat, aminél semmi keresnivalóm nincs se nekem, se senki másnak, mégsem tudom elfordítani a tekintetem.
- Gratulálok! - oldalaz mellém Liam, és a fél karjával magához ölel, míg a két picúr betotyog a nappaliba, és édesen magyarázni kezdenek, valószínűleg a kutyának.
- Köszönöm - biccentem fel a fejem, és rámosolygok. Mindketten az ölelkezőket nézzük tűnődve, majd egyszerűen megfogja a kezem és magával húz, hogy mégis adjunk nekik egy kis privát teret, hogy szavakkal is elmondhassák egymásnak amit akarnak.
A mosolyom óriásira szélesedik, amikor meglátom a macskámat Arthur mellett heverve, ahogy elégedetten dorombol az esetlenül simogató kis kezek alatt, azonban amikor meglát hirtelen felpattan, és kényeskedve a lábamhoz dörgölőzik.
- Szia! - guggolok le hozzá, és a mellkasomhoz szorítom a puha kis szőrlabdát. Korábban sosem volt kisállatom, így nem tudtam, hogy ennyire tud hiányozni, és ilyen nagy öröm újra látni, hazavinni, hogy megint minden reggel felébresszen a nyivákolásával, és Niall bosszankodjon miatta.
- Szevasz, haver! - jelenik meg, és óriási vigyorral az arcán megdögönyözi Szergi apró fejét. - Látom leálltál az ellenséggel! Egy kutya? Ez komoly?
- Kutya! - sikkantja Noah, mire mindketten kissé meglepődve nézünk hátra a kisfiúra, aki édes, nagy mosollyal az arcán pakolgatja a játékait.
- Mondd még egyszer! - néz rá csillogó szemekkel Niall. - Hogy mondtad, Noah?
- Kutya! - ismétli, míg a szülei büszkén mosolyognak egymásra, és Mira talán újabb 1-2 könnycseppet morzsol el. Megnevettet és elérzékenyít, ahogy Niall felkapja a kisfiút, és babás visongások meg nevetések közepette összepuszilgatja a kis arcát.
Nem halok meg anélkül, hogy ne adnám meg neki ezt az örömöt a saját gyerekével. 
Eleresztem Szergejt és felegyenesedek, csillogó szemekkel, már-már rajongva nézem, ahogy felveszi a felé nyújtózkodó kislányt is. Hevesen dobog a szívem, és bár eddig is tudtam, hogy ő a tökéletes férfi számomra, most még biztosabb vagyok benne, és ezt Mira leszűri az arcomból, mert mellém áll, és a kezemet szorongatva megkeresi a tekintetem, és értem, amit mondani akar. Megerősít, biztat, támogat, és megígéri, hogy semmi baj nem lesz.
- És milyen volt Írországban? Hogy történt az eljegyzés? Meséljetek el nekünk mindent! - lelkesedik.
- Az az igazság, hogy most mennünk kellene, Mack, csak a macskáért ugrottunk be - teszi le a kicsiket Niall, és megigazítja a kabátját.
- De hát most jöttetek haza, hova siettek ennyire? - huppan le a padlóra Liam, a lánya pedig szinte azonnal kezelésbe veszi.
- Elfáradtak - válaszol helyettünk Mira, ami igazán meglepő mindannyiunk számára, mivel valószínűleg nem csak én vártam volna azt, hogy teljesen kiakad és megparancsolja, hogy addig nem hagyhatjuk el a lakást, amíg nem mondunk el mindent. 

- Igen, eléggé - bólintok - de holnap átjövünk, ha nektek is jó.

- Persze, gyertek! - mosolyog szélesen. - Szilveszterkor átjöttök, ugye? Meghívtunk mindenkit, hogy együtt ünnepeljünk, mert idén mi még nem szeretnénk sehová se menni.

- Ki nem hagynánk, Mack - nyom puszit az arcára Niall, majd lehajol, és ölbe veszi a macskánkat.

- Mindjárt hozom a cuccait - tápászkodik fel Liam.

Nem süllyesztem be a macskám a hordozóba, és ezzel a barátom is egyetért, mert szó nélkül átveszi, benne a játékokkal, a megmaradt kajával és a tiszta alomtálcával, míg én a mellkasomhoz szorítva tartom a kis szürke szőrcsomót, aki összegömbölyödve dorombol, és a kis körmeivel a szövetkabátom dagasztja. Nagyon szívesen maradnék még itt és beszélgetnék Liammel és Mirával, játszanék az ikrekkel, de a szívem haza húz, és arra vágyok igazán, hogy kettesben, illetve hármasban legyünk, és a kanapén összebújva gyorskaját együnk, Niall gitározgasson, és akár az éjszaka közepéig nevetgéljünk idétlen sorozatokon. Amikor ez eljön, a világ legboldogabb, és legelégedettebb nőjének érzem magam, mert nem igazán van szebb látvány számomra jelenleg, mint az, ahogy életem férfija, a vőlegényem, a macskánkkal a hasán leheveredik a nappali közepén álló kényelmes bútordarabon, és hívogatóan tárja ki a karjait felém.

- Hiányzott ez a kis vakarcs - mormolja, amikor bebújok mellé, és ketten közrefogjuk az említett kis "vakarcsot", aki látszólag pont annyira elégedett ezzel a helyzettel, mint én.

A sarokban álló kis fa világít a rajta körbetekert izzók miatt. Az egyik délelőtt, amikor én iskolában voltam, Niall önkényesen betört a lakásomba ezzel, meg egy óriási szatyor dísszel, és mire hazaértem már egy apró, zöld kis lucfenyő állt a nappali sarkában, a díszek pedig csak arra vártak, hogy a helyükre kerüljenek. Az emléktől kipirul az arcom és a szívem hevesebb pumpálásba kezd, megszámolhatatlanul sok gyönyörű emléket adott nekem ez a fiú mindössze néhány hónap alatt, és azt szeretné, ha az egész életünket így, együtt élnénk le. 

- Nekem is - válaszolok, és közben megpuszilom az arcát - nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz otthon, de azt sem, hogy ennyire fog hiányozni London, és hogy csak kettesben legyünk. 

- Emlékszel, mennyire nem akartál hazajönni Sydneyből? - fordul felém kicsit jobban, és megsimogatja az arcom.

- Az más volt - hümmögök - mert a korábbiakhoz képest ott minden tökéletes volt, tudtam, hogy ha visszajövünk valami elromlik, és folyton az járt az eszemben, hogy meg vannak számlálva a napjaink együtt. Igazam is volt, nem? 

- Nem - rázza meg a fejét - mert ha nem hívsz el a kiállításra, és ha nem látlak aznap este, akkor is itt kötöttem volna ki előbb-utóbb.

- Valóban - simítok végig a haján - és én is megkerestelek volna.

- Na látod - érinti az ajkait az enyémhez. - Van még egy ajándékom számodra - könyököl fel, és finoman átteszi az ő hasáról az enyémre Szergejt. 

- Micsoda? - nyílnak nagyra a szemeim. - Niall, már így is épp elég ajándékot adtál!

- De ez nem olyan - erősködik, és a tiltakozásom ellenére felmegy a galériára, hogy néhány perccel később a gitárjával, és egy kis csomaggal a kezében térjen vissza.

- Mire készülsz? - hunyorgok rá. Ülőhelyzetbe küzdöm magam, mire a fészkelődésemet megunva Szergi kiugrik az ölemből és a bozontos farkát az ég felé emelve elnyargal, hogy pofozgassa a karácsonyfa alsó ágairól lelógó gömböket.

- Azért nem adtam oda korábban, mert ez kicsit személyesebb, mint a karkötő, és nem tudom, azt akartam, hogy csak kettesben legyünk - nyújtja át az ajándékot, amire elég ránéznem ahhoz, hogy tudjam mit rejt. Ha az ember egy zenész barátnője nem nehéz rájönni, hogy mit rejthet egy kicsi, lapos, négyzet alakú csomagocska, pláne ha ez a bizonyos zenész a gitárjával a kezében ücsörög mellette. 

- Niall...

- Csak bontsd ki, jó? - tűr el egy tincset az arcomból. - Több munkám van benne, mint eddig bármi másban.

Remegnek a kezeim, miközben feltépem a béna, de annál gondosabb csomagolást, majd a kezembe fogom a lemezt, amiből valószínűleg ez az egy van a világon, és a címe nemes egyszerűséggel az, hogy Hazel dalai. A borítóján egy kép van rólunk, benne pedig egy kis füzet, amit azonnal összecsukok, amikor meglátom a kézírását, mert ha most elkezdem olvasni, akkor kikészülök, így inkább megfordítom, és meglepetten nézem, hány cím van felsorolva.

Seeing Blind

You and Me

Since We're Alone

Too Much To Ask

Flicker 

- Ennél igazából sokkal több van, mivel mióta ismerlek semmi másról nem tudok írni rajtad kívül, de egyedül ezek méltóak még arra, hogy halld őket. Beteszed?

Hosszasan nézem, forgatom a lemezt, majd megrázom a fejem.

- Nem, szeretném, ha te énekelnéd el őket most - bökök a gitárra.

- A lemezen is én éneklek - mentegetőzik, én azonban nem tágítok, és ezt ő is tudja, másképp nem hozta volna magával a gitárt.- Rendben, de azt tudnod kell, hogy azt is megírtam, milyen volt nélküled - nyel nagyot - mert talán így megérted, és nem teszed velem többé.

Elszorul a torkom, szerencsére nem várja, hogy bólintsak, vagy bármit is válaszoljak, mert ölbe veszi a gitárt, lehajtja a fejét, és pengetni kezdi. Talán az első dal, a Seeing Blind az egyetlen, ami csupán azért érzékenyít el, mert annyira édes, és eszembe juttatja azt a napot, amikor belépett a kávézóba, és minden szőrszálam égnek meredt, a You and Me-vel azonban felvezet valami sokkal komolyabbat, és a Since We're Alone vidám, játékos hangulata ellenére a szövegén már úgy igazán, nagyon sírok, nem azért, mert szomorú, épp ellenkezőleg, azt bizonygatja vele, hogy akármit csinálok, akármilyen is vagyok, és mindegy min mentem keresztül, sosem fogja feladni a küzdést értem, és bízhatok benne. Látom az arcán és a tartásán a küzdelmet az ellen, hogy abbahagyja a zenélést és a karjaiba véve megnyugtasson, átöleljen, és addig csókoljon, amíg be nem fejezem, de kettőnk közül ő tartja magát, és éneklés közben mosolyogva végig a szemembe néz. A sorok örökre beleégnek a tudatomba, és elindítanak valamit, ami a dal végére felszabadítja a lelkem. 

If you get lost in the light, it's okay I can see in the dark. 

Amint befejezi az utolsó hangot szeretnék a nyakába borulni, azonban két dal még mindig hátra van, és bár abban a pillanatban, amit ad nekem, hogy kicsit összeszedjem magam, ő is nyel egy nagyot, majd belekezd egy gyönyörű, lassú dallamba, ami a hangjával párosulva a szívem legmélyéig hatol. Lejátszódik előttem az a perc, amikor elhatároztam, hogy jobb neki nélkülem, az arca, amikor meglátott, ahogy a bőröndömmel küzdve ott állok az ajtóban, és rájön mire készülök, hogy az örökké mosolygó, vidám fiú a szemem láttára tört darabokra, és a külön töltött hónapok alatt végig abban reménykedett, hogy egyszer visszajövök, csak úgy felbukkanok, ez viszont még mindig semmi a Flicker-höz képest, amiből süt a fájdalom. Egy óriási, érzelmi gombócként kuporgok a kanapé tövében, és a könnyeimen keresztül nem látok semmi mást, csak őt, hogy mit tettem vele, amikor önző módon helyette is eldöntöttem, hogy mi lesz a helyes, és összetörtem a szívét, amikor ő folyton azért küzd, hogy megóvja az enyémet. Remélem, hogy ezt a dalt sosem fogja senki sem hallani rajtunk kívül, főleg nem a rajongói, mert a helyükben én teljes szívemből gyűlölném azt a nőt, aki képes volt ezt tenni ezzel a csodálatos, gyönyörű férfival. A leges legutolsó pengetés után szinte eldobja a kedvenc hangszerét és valósággal az ölébe mar, hogy megnyugtasson, mint egy gyereket, de nekem most nem erre van szükségem, hanem arra, hogy tudja, és sose felejtse el, hogy pont annyira szeretem és becsülöm, amennyire ő engem, és megértettem a mondanivalóját.

- Annyira sajnálom! - zokogom a mellkasába.

- Tudom - mormolja halkan a fülembe és közben gyengéden ringat - nem akartalak felzaklatni, ne haragudj, kérlek!

Megrázom a fejem és az arcát a kezeim közé veszem, azt kívánom, bár én is képes lennék arra, hogy szavakba foglaljam amit érzek, vagy valahogy viszonozzam a dalait, de nem tudom, mert nekem nincs hozzá tehetségem, és a lelkem sem olyan csodálatosan szép és tiszta, mint az övé.

- Szeretlek, Niall - mondom a szemébe nézve, biztosabban, mint korábban bármikor.

- Szeretlek - húzza a kezeim az ajkához, és szinte körüllengenek minket az érzelmek, amikor belecsókol a nyitott tenyerembe, amit utána a mellkasára vezet, hogy érezzem, milyen hevesen és erőteljesen dobog a szíve, mintha az is ezt a szót skandálná.

Tudom, hogy mit akarok, ahogy azt is, hogy most már képes vagyok rá, és a gerincemen felfutó bizsergés, amikor megcsókoljuk egymást csak még inkább biztat benne, erőt ad, és tudom, hogy jól döntök, amikor a szájába súgva megkérem, hogy szabadítson meg az utolsó lánctól is, ami a múltamhoz köt.

Niall Horan

Furcsa, de nem kételkedek a döntésben, amit meghoz, a fejemben elcsitulnak a szirénák és kialszanak a vészvillogók, amik korábban egyfolytában jeleztek, ha veszélyes területre merészkedtem. Most minden nyugodt, és csendes, nem létezik más, csak a lány, aki kimondta, hogy akar engem, és ebben biztosabb, mint bármi másban az eddigi élete során. Elmúlik a gyomromat és a mellkasomat mindig összeszorító izgalom és ideg, nehogy valami olyat tegyek, amit nem akar, nehogy bántsam, kiborítsam, vagy ellökje magát tőlem, nem marad más, csak a melegség, a köztünk lebegő pozitív érzelmek, a bizalom, és annak a tudata, hogy ez a nő örökre az enyém mindenével együtt. Nem tudom, hogy hogy csináltam, és mivel érdemeltem ki, de sikerült. 

Nem sietünk sehová, lassan botorkálunk fel a galériára vezető lépcsőn, körülöttünk minden nyugodt és csendes, a kinti szürkület félhomályba borítja a hálószobát, és a köd, meg a gyorsan hulló hópelyhek ellenére London gyönyörű innen, de közel sem annyira, mint Hazel. 

Azon kapom magam, hogy egyáltalán nem foglalkoztatnak azok a dolgok, amik korábban, ha együtt voltam valakivel. Nem akarom siettetni, nem akarom minél gyorsabban a ruhái nélkül látni, és legeltetni rajta a tekintetem, nem csak magamra gondolok és arra, milyen érzés vár rám, nem, most tökéletes minden, az a lassú tempó, ahogy a kecses kis ujjaival kigombolja az ingem, és bátortalanul megérinti a mellkasom, mintha még sosem ért volna hozzám, és önzőség helyett egyedül az jár a fejemben, amikor képes vagyok a gondolkodásra, hogy hogyan mutassam meg, bizonyítsam be neki, hogy amit átélt kislányként az nem egyezik meg azzal, ami köztünk van, de talán ezt már tudja is. Lassan, és gyengéden simogatom, kibújtatom a ruháiból, és amikor csupán zavart, pirospozsgás arccal, fehérneműben áll előttem elönt a boldogság, mert az arcából ítélve nem érzi azt velem, hogy értéktelen, a tekintetem igenis képes zavarba hozni, és már-már takargatja magát, én azonban egyetlen pillanatra sem érzem szükségesnek azt, hogy eltakarjam a reakciókat, amiket kivált belőlem. 

Voltunk már ebben a helyzetben, nem így, ennyire kevés ruhában, de voltunk, és akkor sikoltozni kezdett, most azonban amikor lefektetem az ágyra, és fölé kerülök megborzong, de nem negatív értelemben, innen pedig még lassabb lesz minden. A számmal bejárom minden egyes porcikáját, a szó legszorosabb értelmében az érintéseimmel is szeretem őt, miközben szinte könyörgök, hogy viszonozza, érintsen meg ő is, simogasson, szeressen, mert szükségem van rá. És megteszi, bátortalanul, de bejárja a kis kezével a mellkasom, a hátam, az egyik lábával átfogja a csípőm, és a testünk sorra reagál egymásra. Hátrahajtja a fejét és az ajkai elnyílnak, amikor a számmal megérintek egy érzékeny kis pontot a nyakán, közben pedig a háta mögé nyúlva megkeresem a melltartója kapcsát, de a szokásos három kis pöcök helyett hat vár, meglepettségemben pedig elnevetem magam.

- Kezdek kételkedni az elhatározásodban emiatt a dolog miatt itt hátul - mormolom nevetve.

- Gigi szerint szép - válaszolja mosolyogva, mire felmérem azt az erényövhöz hasonló csipkecsodát, amit visel.

- Tényleg szép - nyugtázom az arcát simogatva, majd megküzdök a kapcsokkal, és elhallgattatom magamat is, meg őt is azzal, hogy újra megcsókolom. 

Minél kevesebb rajtunk a ruha annál bátrabbak leszünk, és annál jobban szédülök az örömtől, hogy végre megérinthetem, végre megtehetem mindazt, amiről eddig álmodni sem mertem, vagy ha igen, bűntudatom lett tőle, és végre ő is megérint, azzal bizonyítja, hogy az elhatározása nem inog meg, hogy közelebb húz magához, beletúr a hajamba, simogatja a tarkóm, és elkezd az alsóm körül legyeskedni, azonban én bármennyire is hiszek neki, benne, ahhoz nincs elég bátorságom, hogy kérdés nélkül levegyem az utolsó ruhadarabot róla.

- Haze - motyogom - megengeded, hogy...? 

- Igen - bólint lassan.

Mégiscsak ideges vagyok, egyrészt mert tudom, hogy akármennyire is szeretném, nem tudom megkímélni a fájdalomtól, másrészt mert félek, hogy csalódni fog, vagy elrontok valamit.

- Niall? - vonja magára a figyelmem azzal, hogy a hajamba túrva gyengéd nyomást fejt ki a tarkómra, ezzel magára irányítva a figyelmem, aztán amikor nem húzódok el megfogja a kezem, és lassan levezeti a felsőtestén. 

Az izmaim összehúzódnak és elernyednek, melegem van és izgulok, de ahogy újra megcsókoljuk egymást mindez elveszik, mert megemeli magát és segít abban, hogy lehúzzam a combján a fehérneműjét, utána pedig kómás tekintettel elhúzódok, és végigkövetem az útját a lába száráig, hogy aztán felpillantva lássam azt a zavart, gyönyörű lányt, aki ennyire bízik bennem, akinek annyira sokat jelentek, hogy hajlandó miattam arra, amitől a legjobban fél. 

Csodálatosan szép, szebb, mint bármi amit eddigi életem során láttam, és ha nem látnám őt a két saját szememmel, ha nem érinthetném meg el sem hinném, hogy valódi, de az, hogy végre így látom nem változtat az érzéseimen iránta semmit, nem lesznek erősebbek, vagy gyengébbek, mert én nem a testébe vagyok szerelmes, hanem a szívébe, a lelkébe, a gondolataiba, és azt a testet, amit most a karomban tartok azért szeretem ennyire, mert mindezt összetartja. 

Kezd sötétedni, de a nagy ablakokon keresztül beszűrődő fények miatt nincs szükség arra, hogy feloltsuk a lámpát, mert így is látjuk egymást, látja, hogy aki megérinti én vagyok, nem pedig valaki, aki bántani akarja.
Valahogy elő akartam készülni erre az estére, a pillanatra, forró fürdővel és rózsaszirmokkal, csokival, a kedvenc zenéjével, valamivel, ami megnyugtatja, és amitől teljes biztonságban érezheti magát, de rá kell jönnöm arra, hogy nem lehet, és nem is kell az ilyen alkalmakra felkészülni az életben. Minden úgy tökéletes most, ahogy van, mi ketten, a faltól-falig érő ablakokon keresztül bevilágító fények, a csend, és az ágya, ami semmivel sem több vagy kevesebb, mint akkor, amikor csupán egymáshoz bújva pihenünk. Fél karját a nyakam köré fonva, lihegve pislog rám, amikor kissé elválok tőle, hogy újra és újra végigcsókoljam a mellkasát, a számba vegyem, érezzem a kezem alatt a puha bőrét, majd nehézkesen levergődjem magamról az alsómat, és az élénkpiros arca, meg kíváncsi tekintete kereszttüzében magamra görgessek egy óvszert, mert Istennek hála igenis lehetne már most családunk, ha akarnánk. Néhány pillanattal később teljesen meztelenek vagyunk, bronzos bőre mindenhol az enyémhez simul, a teste tökéletesen illeszkedik az enyémhez, és még mindig tudom, hogy bízik bennem, ha nem tenné nem lennénk most itt, ebben a helyzetben, mert bár nehezen lélegzik, és kissé zavart attól, amit lát és érez, de eltökélt, határozott, és nagyon bátor.
- Haze? - lehelem, és a mutatóujjammal az álla alá nyúlva felbiccentem a fejét, hogy a szemembe nézzen. - Nézz rám közben, beszélj hozzám, mondj el nekem mindent, amit gondolsz.
Bólint, a tarkómra enyhe nyomást fejt ki, úgyhogy lehajolok és megcsókolom a puha ajkait, miközben a lehető leglassabban, legóvatosabban széthúzom a lábait, és leengedem a csípőm közéjük. A lélegzete elakad egy pillanatra, most először hallom ahogy küzd, de végül legyőzi a gyötrelmeit, és amikor eltávolodok tőle a tekintete tiszta, engem lát, és nem valaki mást.
- Készen állsz? - kérdezem feszülten, és a látszólagos nyugalma miatt olyan, mintha ezt az egészet túlreagálnám, hiszen a testének reakciói és minden amit mond arról árulkodik, hogy tényleg, de tényleg nagyon akarja ezt ő is.
- Igen - leheli alig hallhatóan.
- Nagyon vigyázok rád - suttogom fojtottan, miközben lefelé pislogva elhelyezkedem ott, ahol kell - és a világon mindennél jobban szeretlek. Annyira köszönöm, hogy engem választottál!
- Niall! - kap levegő után, amikor kissé előretolom a csípőm. A fogaim csikorgatom, mert tudom, hogy fájdalmat okozok neki, és nem fair, hogy mindeközben én meg majd széthasadok már most. 
- Tudom - hajtom le a fejem, hogy az arcunk összeérjen - annyira sajnálom, bébi, bár ne kellene ezt érezned. Nem szándékosan csinálom, ugye tudod? Kérlek ne haragudj!
- Semmi baj - válaszolja rekedten, és ebből ismét tudom, hogy akármit is érez, akármekkorákat pislog, velem van.
- Szeretlek - beszélek hozzá, miközben milliméterenként haladva nyomakodok egyre beljebb. Annyira szorít, hogy majd elájulok, az egész testem bizsereg és úgy érzem magam, mint amikor legelőször voltam ebben a helyzetben, amikor még csak egy hülye kiskölyök voltam, akinek már azelőtt vége volt, mielőtt igazán elkezdődhetett volna a dolog. Nagyon nem akarok most így érezni, nagyon nem akarom, hogy vége legyen, csak a nehezén szeretnék már végre túlesni, hogy aztán mindent jóvátehessek ami történt vele.
Képes lennék megölni magam, amikor felkiált, a teste megrázkódik, a élénkpiros vér csöpög alattunk a lepedőre.
- Abbahagyjam? - fogom meg az arcát azzal a kezemmel, amivel nem tartom magam fölötte. - Haze? Megálljunk?
Szorosan csukva tartja a szemeit, az ajkai pedig elnyílnak, miközben mély levegőket vesz, aztán még mielőtt igazán pánikba eshetnék rám néz, és bár remegő hangon, de megszólal.
- Nem - rázza meg a fejét - jól vagyok.
- Nagyon szeretlek - mondom el ismét, miközben csókokkal borítom az egész arcát. Amikor teljesen leeresztem a csípőm elmélyülten csókolózunk, fájdalmasan nyöszörög és a gerince megfeszül, de velem van, és kedvem lenne nevetni a boldogságtól. Hosszú ideig mozdulatlan maradok, mielőtt elkezdenék hátrafelé mozdulni, majd újra beletemetkeznék, ezúttal érezhetően könnyebben. A bal szemhéjam rángatózik és az egész testem lángol, nem nagyon tudom elhinni, hogy ez történik most köztünk, hogy amit érzek az ő, az ő csodálatos teste, ami után hónapok óta epekedek, és az egyetlen, amire életem végéig vágyni fogok.
- Jobb már? - suttogom, és az orromat az ő kis pisze orrához dörzsölöm. Az ajkai elnyílnak de végül nem mond semmit, az arca helyette is beszél, mert minden apró mozdulatomnál megrándul. Nem. - Haze? Annyira rossz, mint akkor? Annyira fáj? Durva vagyok? - szakadnak ki belőlem a kérdések.
- N-nem - ejti ki halkan, majd rám emeli a tekintetét, ami olyan tiszta, mint az ég egy napsütéses, gyönyörű napon, és úgy csillog, mint a legértékesebb gyémánt amit valaha találtak ezen a bolygón. A szívem az idegességen és a feszültségen túl szárnyal a boldogságtól, mert még mindig velem van, és engem lát. Elhalmozom csókokkal és érintésekkel, nagyon óvatosan meg-megmozdulok, hogy szokjon, és egyre növelem a távolságot, keresve azt a pontot, ahol megadhatom neki amit érdemel és amire szükségem van ahhoz, hogy megmutassam milyen az, ha egy férfi helyesen bánik vele, ha szereti, gondoskodik róla, és semmi mást nem akar csak azt, hogy boldog legyen. A megkönnyebbülésem óriási, talán csak az a teher nagyobb nála, ami lekerül a vállamról abban a pillanatban, amikor az ajkai meglepetten elnyílnak és egy édes kis hang kíséretében hátraveti a fejét. Sírni tudnék, nevetni, üvölteni, örömtáncot járni, helyette azonban az ajkaimat az ő gyönyörű szájára tapasztom és kínzó lassúsággal megismétlem a korábbi mozdulatot. Tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani, számára azért nem, mert nem tud megküzdeni ezzel az új érzéssel, számomra pedig azért, mert én sem, mert még sosem szerettem senkit sem ennyire, sosem akartam senkit sem ennyire, és semminek sem örültem még annyira, mint annak, hogy most itt vagyunk, és mint valami mesebeli idétlen hős, megmentettem az én hercegnőmet.
Elvarázsol, hogy a lány, aki megszámlálhatatlanul sokszor ébredt fel mellettem sikoltozva, aki elájult egy ártatlan puszitól, és aki halálra rémített azzal, hogy az emlékei fogságába ragadva önkívületi állapotban próbált lelökni magáról most a nevemet sóhajtva fonódik körém az összes végtagjával, a teste reszket az érintéseim alatt, mind a tíz körmével a hátamba és a hajamba kapaszkodik, és olyan érzéseket váltunk ki egymásból, amiket korábban senkivel sem éreztünk. A saját testemben végbemenő lehengerlő érzések azonban eltompulnak amellett, hogy mennyire szemmel tartom azt, hogy az ő érzései egyetlen pillanatig se tompuljanak, mindenre figyelek, ami arról árulkodik, hogy jól érzi magát, holott Hazel valószínűleg képtelen lenne arra, hogy ezt megjátssza. Látom felépülni azt, amit nagyon reméltem, hogy elérek, egyre hevesebben kapkodja a levegőt, a mellkasa annyira megemelkedik és a háta úgy meghajol, hogy mindkettőnket felemel, a lábujjai görcsösen meggörbülnek, azonban olyan váratlanul ér, mintha az északi sarkon, a hóvihar közepén egy meleg ház ajtajában állva kinyitnám azt, és a hideg, tépő széllel együtt minden az arcomba fújna. Meggyőződésem, hogy egy pillanatra az éterben lebegek, mielőtt a testemet birtokló érzések visszarántanak a valóságba, ahol a saját gyönyöröm mellett nehézkesen, de végigkövethetem álmaim nőjének első, színtiszta testi gyönyörét, amit én okozok.Végtelennek tűnő, mégis nagyon rövid másodpercek után rázuhan az ágyra, én meg egyenesen rá, a puha, nagyon érzékeny kis testére, azonban ahelyett, hogy rajta maradva pihennék legördülök róla, és szorosan mellébújva felvezetem a kezem a combján, hogy még egy kicsit tovább nyújtsam a gyönyörét az ujjaim, és a két hosszú combja között pihenő borsószemnyi kis csomó segítségével. Már most tudom, hogy sosem fogok betelni ezzel, sosem lesz elég, unalmas pedig pláne nem, sőt, az életem egyik újabb céljának teszem fel, hogy így is boldoggá tegyem.
- Szia - suttogom mosolyogva, amikor hosszú, csendes percek, és erőt gyűjtő sóhajok után felém billenti a fejét, és megrebbenő szempillákkal rám emeli a tekintetét.
- Miért nem csináltuk ezt korábban? - szegezi nekem a kérdést rekedt hangon, mire nevetni kezdek, ő pedig lágyan elmosolyodva a mellkasomra hajtja a fejét.
- Egy egész élet áll előttünk, hogy bepótoljuk a kimaradt időt - simítok végig a hosszú, megizzadt, de így is selymes tincsein, amik beterítik a felsőtestem egy részét - ha akarod.
- Igen - néz a szemembe lelkesen.
- Adj nekem néhány percet, és folytathatjuk - húzom magamhoz, és megcsókolom. A szája édesebb és finomabb, mint bármelyik méz, vagy édesség, amit valaha ember alkotott, boldog lennék, ha örökké ezt az egyetlen ízt érezhetném.
- Mi volt ez? - teszi fel, és bár számítottam rá, nem tudom, hogy hogyan válaszolhatnék. Olyan ez, mintha egy kiskamasznak kellene elmesélnem az előbb történteket valami elfogadható formában, virágokkal és méhecskékkel, vagy virslivel és kiflivel. Jézusom, mégis mi a fenéken gondolkozok?
- Pontosan az, aminek lennie kell - mondom ki ezt a nagy, filozofikus gondolatot - és amit mindig érezni fogsz, amikor velem vagy.
- Az jó - szívja be az alsó ajkát, és zavartan elfordítja a fejét - korábban mindig azt hittem, hogy ez fájdalmas, annak kell lennie.
- Nem - járom be az ujjaimmal a hátát, majd megkeresem a takarót és magunkra húzom, mert így már kezd kissé hűvössé válni a helyzet - semmi másnak nem kell lennie, csak jónak, gyönyörűnek, még jobbnak, mint most.
- Még jobbnak? - pislog meglepetten, melyre válaszul elmosolyodok. Elképzelni sem tudja, hogy lehet még ennél is jobb, pedig lehet, és lesz is, amikor már egyáltalán nem fog fájni neki az első néhány mozdulat.
Válaszul csak hümmögök, és magamhoz húzom, mert érezni akarom a testének melegét, a puha bőrét, a közelségét, mert a legnagyobb álmom vált most valóra, és soha többé nem akarok kiszakadni belőle.
- Te vagy a leggyönyörűbb férfi a világon - mondja csendesen, elmerengve, apró kezeivel és a kecses kis ujjaival bejárva a testem, míg én csukott szemmel pihenek az illatába temetkezve. Most hogy belegondolok mellette tényleg annak érzem magam, egyetlen pillanatra sem jut eszembe az, hogy nem vagyok elég jó ehhez a lányhoz, mert rádöbbenek arra, hogy tényleg mennyire nagyon szeret engem, és ahogy nekem sem, neki sem a külsőm a lényeg, hanem a teljes valóm, ami több annál, mint a kis zsírpárnák a hasamon, vagy hogy a nevem mit jelent ezen az ajtón, lakáson kívül.
- Milyen jó akkor, hogy megtaláltam a leggyönyörűbb nőt - mosolygok rá, és megérintem a gyűrűsujján fénylő díszes kis karikát, ami azt jelzi, hogy az enyém, és az is marad, most már biztos, hogy örökké.


Sziasztok!
Szándékosan a végére hagytam a dumámat, mert ha az elején mondom el, amit akarok, azzal mindent elrontottam volna. Körülbelül egy hónappal ezelőtt megvilágosodott bennem az, hogy alig néhány rész van hátra ahhoz, hogy képes legyek tökéletesen lezárni ezt a blogot, és ez a rész a mai volt. Úgy gondolom, ennél tovább nem kell húznom Hazel és Niall kapcsolatát, itt, és most kell befejeznem, mert innen már minden csak erőltetett lenne, felesleges részek azért, hogy ne keljen elengednem őket, Hazel kezét, és talán titeket is. Jövőhétre kiötlök egy epilógust, amivel teljessé tehetem ezt a történetet, és lezárhatom, utána pedig a hetedik(?) történetemet is befejezetté nyilvánítom. Nem tudom, hogy fogok-e még blogolni utána is, ötletem az van, csak az a kérdés, hogy ti itt lesztek-e még, kíváncsiak vagytok-e rám úgy is, hogy egy hosszú, és nehéz év áll előttem, ami miatt valószínűleg csúszkálni fogok és rendszertelen leszek. Már most is olyan kevesen vagytok, amit én a kezdeti "sikerek" miatt elég nehezen élek meg, de ha még nem untatok meg, akkor mindent megteszek majd, hogy továbbra is hétről-hétre kizökkentselek titeket a való életből, és a részeivé váljatok az én saját, One Direction központú világomnak.
Kérlek, jelezzetek, mondjatok véleményt a részről, az egész blogról, rólam, vagy bármiről amiről akartok!

N.x