26.rész

 Niall Horan

Ahhoz képest, hogy milyen későn aludtam el, már korán reggel kipattannak a szemeim, és hiába forgolódok lehunyt szemekkel, számolok bárányokat, nem tudok visszaaludni, úgyhogy kimászok Lou mellől, aki a hasán feküdve halkan hortyog, és a fürdőszobába megyek. Miután elintézem az olyan fontos reggeli teendőket, mint a pisilés, és a fogmosás, amilyen halkan csak lehet kiveszek néhány ruhadarabot a bőröndömből, zoknit, pólót, és rövidnadrágot, és felöltözök. Abban reménykedek, hogy valaki talán ébren van még rajtam kívül, és mondjuk ez a valaki a barátnőm, akihez bekéredzkedhetek, de a folyosón csend és békesség uralkodik, ennek ellenére én mégis teszek egy próbát. Halkan kopogok az ajtón, majd várok néhány másodpercet, hogy legye ideje kinyitni, de ez nem történik meg, többszöri kopogás után végül feladom a próbálkozást, és sarkon fordulok, hiszen Hazel nyilvánvalóan alszik még, ahogy a többiek is.
- Szia - ragyog fel Mira arca, amikor a szobájukból kilépve megpillant. - Hát te meg miért kopogsz be a saját szobátokba? Hazel öltözik?
- Szia - ejtem le a kezem, és viszonzom a mosolyát. - Nem, mi... izé, nem együtt aludtunk.
Felvonja a szemöldökét, kutakodva átvizsgálja az arcom, majd lassan bólint.
- Van kedved velem reggelizni? A picurkáim még alszanak, muszáj kipihenniük a hosszú utat, nekem viszont elég volt ennyi, és éhes is vagyok - röhejesen cukinak tartom, hogy a "picurkák" megnevezés Liamet is takarja, de nem szólok, csak mosolyogva bólintok, és nyomok egy puszit a fejére, miután bezárja maga mögött az ajtót.
- Mi a terv a mai napra? - érdeklődök, és megnyomom a lift hívógombját.
- Mi valószínűleg elmegyünk a szüleimhez, ha akartok velünk tarthattok, de nem tervezünk semmi különöset, talán csak elmegyünk sétálni. Megmutathatnád Hazelnek a várost, biztos imádná!
- Azt akarom, csak nem tudtam biztosra, hogy terveztek-e valami közös programot.
- Menjetek nyugodtan - rázza a fejét. - Minden rendben veletek? Nem vesztetek össze, ugye?
- Nincs semmi baj, ne aggódj - simítok végig a hátán. - Csak túl korai még, hogy együtt aludjunk, úgyhogy ideiglenesen, amíg Danielle meg nem érkezik, átköltöztem Louishoz.
Szándékosan elhallgatom előle az éjszaka történteket, Hazel enyhe kiborulását, mert vannak dolgok, amiket mi sem osztunk meg egymással, és ez pont egy ilyen.
- Érthető - bólogat - kedvelem őt.
- Azért, mert nem alszik velem? - nevetem el magam.
- Azért is - kacsint rám, miután kisétál a liftből előttem - nagyon jól csinálja, megvárat.
- Te ellenem vagy, vagy mellettem? - háborodok fel.
- Természetesen melletted - akasztja a kisujját az enyémbe - de attól még tetszik a gondolkodása, rendes lány, pont hozzád való.
Megrándul az arcom, sosem titkoltam, hogy nagyon fontos számomra a véleménye, ez nem azt jelenti, hogy ha Mira valakit nem kedvelne, akit én igen, akkor otthagynám, de szeretném, ha kedvelné azt a lányt, akit majd egyszer talán feleségül veszek. És amúgy is, néha azt hiszem, hogy Mira jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam.
- Oké - hümmögök - én furcsának találtam.
- Pedig semmi furcsa nincs benne, a normális lányoknak idő kell.
- Akkor már értem, hogy te miért kötöttél ki azonnal Liam ágyában - cukkolom, és már azelőtt hangosan nevetek, mielőtt felháborodott arckifejezéssel megpördül.
- Nagyon vicces vagy - morogja karba tett kezekkel, durcás arccal, de én látom, hogy a szája sarka neki is felfelé húzódik.
Játékosan a haja felé nyúlok, hogy összeborzoljam, de elrántja a fejét, így épp csak végigsimítanom sikerül rajta.
Miközben nevetve betántorgunk a szálloda éttermébe úgy érzem, kísértetiesen hasonlítunk azokra az alakokra, akik évekkel ezelőtt, a kezdetek kezdetén voltunk, mindössze annyi változott, hogy gyerekei vannak, de akár egy egész óvodányi gyereket is szülhet, akkor is örökre az én Mackenziem marad.
A svédasztalról válogatunk magunknak össze reggelit, és amíg ő mindenből vesz egy kicsit, ami tetszik neki, én a refluxom miatt igyekszek egynél leragadni.
Szerencsére nincsenek túl sokan, ebből arra következtetek, hogy az itt megszálló vendégek többnyire mindannyian szeretnek sokáig aludni, csak mi képezünk kivételt.
- Ha tudtam volna, hogy nem alszotok együtt, külön szobát kértem volna - piszkálja az ételét, és felszúr a villájára egy kis tojást és zöldséget.
- Még én sem tudtam, de nem baj, ha megérkezik Danielle majd megkérdezem a recepción, hogy szabadult-e fel szoba - vonom meg a vállam - te már így is rengeteget tettél értünk azzal, hogy megszerezted ezt, Mack.
- Alhatsz nálunk is - kapja fel a fejét - kérünk egy pótágyat, Liamet nem zavarná.
- Hogyne - nevetek fel - tudom, hogy nem zavarná, de szó sem lehet róla. Megoldom, Hazel nem zavar el, ha mégsem szabadul fel szoba, megérti.
Ami ezt illeti, ebben nem vagyok olyan biztos, de Mirának erről nem kell tudnia.
- Oké - sóhajt, és aprót bólint. Az előbb még poénkodott, most meg túl aggódja ezt az egészet, mintha az utcára kerülhetnék. Legrosszabb esetben is átmegyek egy közeli másik szállodába, ahol a családjaink is megszállnak, vagy a haverjaim közül valakihez, bár tény, hogy ez elég elkeserítő lenne, mert szeretnék a barátnőm, és a srácok közelében maradni.
- Egyébként jól alakulnak a dolgaitok, ugye? Boldognak tűnsz.
Elmosolyodok és aprót bólintok, elkezdhetném sorolni azokat a jó élményeket, amiket már szereztem vele, például a golfozást, a vacsoráinkat, a délutánokat, amikor leülünk filmezni, és végül jó, ha egy teljes percet látunk belőle, de tud róluk.
- Szerinted ő az? - túrok bele a villámmal a reggelimbe.
- Igen - válaszolja egy darab paprikát rágcsálva - igen, határozottan, teljesen máshogy viselkedik, mint ezelőtt, sokat mosolyog, és az már óriási előrelépés, hogy nem ájul el, ha megcsókolod - bök felém a mutatóujjával, és huncutul elmosolyodik.
- Igazad van - nevetek - csak néha elbizonytalanodok, lehet azért, mert régen volt utoljára barátnőm.
- Nem kell ilyesmin izgulnod - érinti meg gyengéden a kezem - nagyon aranyosak vagytok együtt, látszik, hogy szeretitek egymást.
- Szóval szerinted ő is...? - olyan esetlennek érzem magam, ami furcsa, mert Mira előtt sosem érzem ezt, ő a legjobb barátom, a leggusztustalanabb dolgaimat is rezzenéstelen arccal elmesélem neki, most mégis nehezemre esik rákérdezni arra, hogy vajon szeret-e a barátnőm.
- Hát persze, Niall! - nyílnak nagyra a szemei, és a hangja olyan, mintha nem hinné el, hogy ezt tényleg megkérdeztem. - Ez a lány teljesen odáig van érted!
- Tényleg? - hőkölök hátra meglepetten. - Miből gondolod? Az nem válasz, hogy mert engem mindenki szeret! - figyelmeztetem, mert rengeteg dolgot ezzel indokol meg.
A szemét forgatva belekortyol a narancslevébe, majd egyszerűen, mintha teljesen természetes lenne kijelenti:
- Abból, ahogy rád néz, ahogy beszél rólad, akármennyire is nehezen indult ez a dolog köztetek most látom, hogy ragaszkodik hozzád, és szeret téged, észrevenném, ha nem így lenne.
A szám akaratlanul is egy kis mosolyra húzódik, lehajtott fejjel, zavartan bámulok a tányéromba, és bólintok egy aprót. Évek óta arról álmodozok, hogy valaki egy nap majd úgy tudjon rám nézni, ahogy Mira néz Liamre, most pedig talán egész közel vagyok hozzá.
- Kösz, Mack - mosolygok rá.
Az időközben kiürült tányérjával a kezében feláll, és talán egy kicsit anyáskodva, de végtelenül szeretetteljesen nyom egy puszit az arcomra, mielőtt visszasétál a svédasztalhoz, hogy vegyen néhány szelet gyümölcsöt.
Őt figyelem, miközben behabzsolom a saját adagom, hogy milyen sokat változott, mennyire teljes életet él, milyen tökéletes barát, feleség, anya, és végre mennyire gondtalanul boldog. Amikor újra leül a helyére, és a szájába vesz egy darab almát, milliomodik alkalommal is biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legjobb dolog az életemben.
- Mi az? - pislog rám értetlenül.
- Semmi - rázom a fejem - egyél csak.
Áthatóan fürkész a tekintetével, majd elmosolyodik, és biztos vagyok benne, hogy tudja mire gondolok, én pedig tudom, hogy ez az érzés kölcsönös.
- Elmehetnénk együtt valahová az egyik este - pislog rám, amikor a reggeli befejeztével újra a lift felé sétálunk - persze csak ha Hazelt nem zavarja.
- Mégis miért zavarná? - ölelem át a vállát. - Jó lenne elmenni valahová együtt, mint régen.
- Megbeszélem Liammel - bólint aprót, majd a fejét a mellkasomnak dönti - az öcsémnek is megígértem, hogy lógok vele egy kicsit.
- Jól hangzik, elmehetnétek kettesben is az egyik este, szívesen vigyázunk az ikrekre a srácokkal és Hazellel.
- Az jó lenne - csillannak fel a szemei, és aprókat bólint.
Amikor felérünk az emeletünkre már jóval nagyobb a nyüzsgés, mint korábban volt, Harry a karjaiban Noahval kopogtat Zayn ajtaján, míg Liam Louis szobájának a nyitott ajtajában áll, a lábánál Ariával, és éppen amikor kinyílik a lift ajtaja vigyorogva beint neki.
- Látom jó példát mutatsz a lányodnak! - nevet fel Mira csipkelődve, mire Liam fülig érő szájjal megfordul, a gyerekek pedig mindketten boldog hangokat kiadva üdvözlik. - Szia, szépségem! - kapja a karjaiba a felé igyekvő kislányt, és cuppanós puszit nyom az arcára. Elveszi Harrytől a karjaiban vadul fészkelődő kisfiút is, majd kettőjükkel odasétál Liamhez, és a tekintete pont olyan ragyogó, mint amit említettem.
- Haz, hagyd békén Zaynt! - szól rá Casey a barátjára, míg én észrevétlenül besurranok Lou szobájába.
Még ágyban van, a telefonját a feje fölé emelve pötyög, és lustán int a kezével, amikor belépek.
- Reggelt'!
- Neked is - dobom le magam mellé.
- Hazel még alszik? - érdeklődik. Válaszul megvonom a vállam és lassan bólintok, zárva volt az ajtó, nem válaszolt a kopogásomra, most pedig nincs kint a folyosón a többiekkel, úgyhogy nyilvánvalóan még mindig alszik, ami érthető, hiszen nincs hozzászokva az ilyen hosszú utazásokhoz, éppen ezért hagyom is pihenni. A délelőtt egy részét elütöm a srácokkal, azonban amikor mindenki elkezdi összeszedni magát, hogy elinduljon valahova, már nem bírom tovább.

Halkan kopogok az ajtón, de most sem érkezik válasz, úgyhogy egy kicsit talán az aggodalomtól is vezérelve, de előhalászom a pótkulcsot a zsebemből, és a zár halk kattanása után belépek, aggodalomra viszont nincs semmi okom. 

Úgy alszik, mint egy kiscica, kicsire összehúzza magát és a kint uralkodó kellemes időjárás ellenére nyakig betakarózva szuszog, míg a haja borzosan szétterül körülötte. Olyan szép, hogy a lélegzetem is eláll néhány pillanatra, és csak állok mozdulatlanul, őt csodálva, és azon tűnődve, hogy vajon végül hogyan is lett az én barátnőm. 

Mindennél jobban szeretném kibontani a takaróból, hogy bebújhassak mellé, de türtőztetem magam, és felidézem Mira szavait arról, hogy teljesen normális, ha nem akarja elsietni ezt, ami köztünk van. Hogy őszinte legyek én sem akarom elsietni, szeretném kiélvezni minden percét annak, hogy lassan igazán megismerjük egymást, és minden olyan különleges, új vele. 

Óvatosan leülök az ágy szélére és végigsimítok az arcán, elsöpörve ezzel néhány kósza hajszálat, és elérve, hogy a a szempillái megrezzenjenek. Halkan megszólítom, a válasza azonban csak egy hosszú, elnyújtott nyöszörgés, és hogy az arcát szinte beleilleszti a tenyerembe. Lehajolok hozzá, az ajkai hívogatóan nyílnak el álmában, én pedig képtelen vagyok kihagyni a kínálkozó lehetőséget, apró csókot nyomok rá, majd szembenézek a meglepett mogyoróbarna tekintetével.

- Jó reggelt, gyönyörű - mosolyodok el. A tekintetét ide-oda jártatja az arcomon, szótlanul fürkésszük egymást, mielőtt visszamosolyog rám, és elővarázsolja az egyik kezét a takaró alól, hogy kinyújtsa felém, mint egy kislány, akinek ölelésre van szüksége.- Idejöhetek melléd? - kérdezem óvatosan, olyan hangon, hogy bátran nemet merjen mondani, ha nem akarja, erre viszont nem kerül sor, mert arrébb kúszik, és ő maga emeli fel a takarót annak ellenére, hogy van egy érintetlen az ágy másik felében. A szívem ide-oda hánykolódik a mellkasomban, miközben lerúgom a cipőm és becsusszanok mellé, bizonytalannak tűnik, de gyorsan legyűri ezt, és közel húzódik hozzám. 

- Hány óra van? - kérdezi kicsit rekedtes hangon, ami miatt minden szőrszálam égnek mered. 

- Nem igazán tudom, 11 körül lehet - nyomok gyengéd puszit az arcára. Egy pillanatra megfeszül, és a tekintete döbbenetet sugároz, talán rég aludt ilyen sokáig, vagy egyáltalán nem is szokott.

- Lemaradtam valamiről? - biccenti fel a fejét.
- Dehogy - mosolygok rá - nincs mára semmi programunk, ha akarsz, akár aludhatsz is tovább, de azt nem garantálom, hogy ezúttal képes leszek elmenni - játékosan belefúrom az arcom a párnába, és egy kicsit szorosabban ölelem őt magamhoz, ezzel kiváltva belőle egy igazán édes kis nevetést.
- Nagyon csábító lehetőség, de azt hiszem, talán mégis a másikat választanám.
- Igen? És az mi? Én nem mondtam másik lehetőséget - tekergetem egy hajtincsét a mutatóujjamra.
- Szeretném megnézni a várost - szívja be az alsó ajkát, kis híján elpirulva zavarában - ha lehet...
- Persze, hogy lehet! Ezért vagy itt, Hazel.
- Nem, tulajdonképpen azért, hogy dolgozzak... - magyarázkodik, de a mutatóujjam a szájához nyomom, még mielőtt túlságosan belelendül.
- Hogyne - veszem el az ujjam, és helyette megpuszilom, ami rettentően rövid idő alatt kb már az ezredik lehet. - Dolgozhatsz közben, lefotózhatsz mindent, amit csak akarsz, fizetek érte.
- Szó sem lehet róla! - kerekednek el a szemei, mire halkan felnevetek.
Kedvem támad végigcsókolni az egész gyönyörű arcát, és azt a szabad területet a mellkasán, amit nem takar el a pólója, az összes apró anyajegyet, a bőrének minden egyes bronzos pontját.
- Egyáltalán kijöhetsz velem? - kérdezi kissé rémülten. - Anélkül hogy... tudod, fotósok, meg minden, ami veletek jár.
- Persze - ismét hozzáérek, a kezem az arcára helyezem és végigsimítok rajta az ujjaimmal, képtelen vagyok úgy a közelében lenni, hogy valamilyen módon ne érintkezzek vele. - Senki sem tudja, hogy itt vagyunk, és megvannak a módszereim a rejtőzködésre, szóval nem szabadulsz tőlem.
- Nem is igazán szeretnék - jegyzi meg csendesen, pedig én csak vicceltem.
- Ezt jó tudni - mosolygok rá komolyan, viszonzásul a szempilláit lesütve elmosolyodik, és szinte észrevétlenül közelebb húzódik hozzám.
Teljesen érthetetlen számomra, hogy nem volt senki, akivel korábban már átélt ilyesmit, hiszen annyira gyönyörű, biztos vagyok benne, hogy a férfiak a lábai előtt hevernek, erre én is ékes példa vagyok, és mégis... Nem értem, de azt nem titkolom, hogy örülök neki, mert a vele való kapcsolatom az első nagy szerelemre emlékeztet, ami még gyermekies, néha kicsit béna, de őszinte. Hol felgyorsulnak az események, hol lelassulnak, gondolkozunk azon, hogy mit lehet megtenni, és mit nem, rákényszerít arra, hogy ne magamat helyezzem előtérbe, hanem őt, és alkalmazkodjak hozzá.
Remélem, hogy én lehetek az első nagy szerelme, és hogy az utolsó is. Nekem megérte eddig várni, még akkor is, ha sokszor szörnyen viselkedtem, és türelmetlen voltam, azon a napon, amikor megpillantottam őt a kávézóban megváltozott az életem.
Elmosolyodok, mert eszembe jut, hogy milyen undok és barátságtalan volt, azt akarta, hogy eltűnjek, most viszont itt van velem. Én nyertem.
- Mi az? - biccenti fel a fejét.
- Emlékszel, mit mondtál, amikor először találkoztunk?
- Hogy nem ülhetsz le - bólint aprót - mert az vagy, aki.
- Már akkor késésben voltam, amikor bementem a kávézóba, mire beértem a stúdióba már majdnem kész voltak - végigsimítok a haján, az ujjaimmal fésülgetem, bár nincs mit kifésülnöm, mert olyan puha és sima, mint a vaj - aznap reggel muszáj volt elaludnom, és mégis bemenni egy kávéért.
Csillogó, szikrázó szemekkel hallgat, míg én a plafont nézve felidézem magamban azt a lélegzetelállító pillanatot, amikor először talált rá a tekintetem, és belém nyilallt az érzés, hogy őt akarom, rá van szükségem, holott akkor még egy szót sem váltottunk.
- Hallgatnod kellett volna rám - motyogja, de most figyelmen kívül hagyom, amit mond, mert butaság.
- Ezután minden reggel bementem, és vártam, hogy megérkezz - az ujjammal köröket rajzolok a hátára, a lélegzete kellemesen simogatja a bőröm. - Annyira látni akartalak, mint még soha senki mást.
- Miért? - kérdezi halkan.
Megvonom a vállam, lehetetlen szavakba foglalni, hogy miért, még én magam sem értem, de örülök, hogy hallgattam a megérzésemre.
-  Nagyon szerettelek volna megismerni.
A tekintete furcsa lágyságot sugall, ezúttal ő helyezi a kezét az arcomra, és elgondolkodó arckifejezéssel végigsimít a pelyhes arcélemen, és államon.
- Én pedig amennyire nem akartalak megismerni, annyira örülök most, hogy végül így alakult - szó szerint tátva marad a szám, döbbenten pislogok, mert ez sokkal több, mint amit remélni mertem, hogy érez irántam. Talán Ausztrália teszi, az idegen földrész, az igazi nyári meleg, és a tengerpart, hogy ennyire megnyílik és kimondja ami a fejében van, de határozottan tetszik, ahogy az is, hogy előrehajol, és az ajkait a számhoz érinti. Mindig olyan bátortalan, mintha megharagudnék ezért, fogalma sincs róla, hogy valójában mennyire örülök neki, hogy nem csak én vágyok a közelségére, hanem ő is az enyémre.

- Muszáj kimennünk a városba? - nyöszörgöm az ajkai közé, mire halkan, édesen felnevet, és az arcát belefúrja a nyakamba.

Fél órával később már azért nyüstölöm, hogy vegyen fel bikinit a ruhái alá, mert képtelen lesz ellenállni a víznek, ahogy én is képtelen vagyok, úgyhogy átbotladozok Louis szobájába, hogy előhalásszak egy fürdőnadrágot a bőröndöm mélyéről. 

A barátaim szó nélkül eltűntek mindannyian, a szoba ugyanis üres, és a folyosón nem zajong senki sem, mi vagyunk az utolsók, akik elmennek, de ezt cseppet sem bánom, még úgy sem, hogy alig várom, hogy belevethessem magam a habokba. Szívesen feláldoznám ezt azért, hogy tovább feküdjünk összebújva, és beszéljünk mindenről, ami eszünkbe jut, de én már megkaptam a részem, most az jön, hogy megmutassam neki az egyik legjobb helyet a világon.

- Haze? - elkövetem azt a hibát, hogy kopogás után azonnal benyitok, és bár nem zavarom meg semmiben, akár öltözés közben is rányithatnék. Szerencsére csak én veszem észre ezt a baklövést, de azonnal el is feledkezek róla, amikor egy kistáskával a vállán, a fényképezőgépével a nyakában, egy lenge nyári ruhában siet elém.

- Mehetünk, egy pillanat - huppan le az ágyra, hogy felhúzza a kecses, apró lábára a pántos szandálját. 

Nem hord drága ruhákat és ékszereket, mint a legtöbb lány, jól tudom, hogy a ruhái talán használtak, vagy olcsó kis boltokból valóak, de ez teljes mértékben hidegen hagy, mert így is mindig nagyon csinos, és különben is az érdekel a legkevésbé, hogy honnan öltözködik.

- Nagyon csinos vagy - jegyzem meg, amikor feláll, és elsimítja a tenyerével a ruha gyűrődéseit, az arca felderül és sugárzó mosolyt villant rám.

- Köszönöm - elfogadja a felé nyújtott kezem, és hálásan nyom egy puszit az arcomra. Tényleg nem akarok innen elmenni soha többé. - Biztos, hogy nem lesz semmi baj? 

- Biztos - emelem fel a kezemben szorongatott fullcapet és napszemüveget, ami legalább a fél arcomat eltakarja. Felteszem mindkettőt, a sapkát pedig hátrafordítom, amitől úgy nézek ki, mint egy idétlen középiskolás, de eltakarja a hajam megmaradt szőke részét, így csak a barna töve kandikál ki néhány helyen.

- Oké - bólint mosolyogva, és ezúttal már felfedezem azt az izgatottságot is az arcán, amit tegnap láttam, amikor elkezdett leszállni a repülőgép. 

- Hova szeretnél menni először? - kérdezem, miközben belépünk a liftbe.

- Az operaházhoz - a szemei bőszen csillognak, míg én legszívesebben feljajjdulnék, és elmondanék egy imát azért, hogy bemenni ne akarjon egyetlen előadásra se.

- Mondd, hogy nem szereted az operát - grimaszolok.

- Még sosem láttam egyet sem - a tekintetével a gombokat fürkészi, mintha emiatt rosszul kellene éreznie magát - de Bocellit szeretem, a szüleim sokat hallgatták, amikor kislány voltam.

- Szívesen elviszlek egyszer egy koncertjére - simogatom meg az ujjammal a kezét - viszont az operát színházi darabként ki nem állhatom, egyszer elmentem Mirával, amikor nem épp a szenvedéssel voltam elfoglalva, akkor aludtam, ő viszont odáig van érte, biztos szívesen elmenne veled.

- Tényleg? - kapja fel a fejét.

- Persze, Liam hozzám hasonlóan nem tudja értékelni ezt a fajta művészetet, ha szeretnéd beszéld meg vele.

Az ajkát beharapva aprót bólint, ebből tudom, hogy ha rajta múlik, egyetlen szót sem fog szólni ezzel kapcsolatban, tehát kénytelen leszek én beszélni Mirával, aki valószínűleg szárnyalni fog a boldogságtól, amiért eltölthet egy kis időt a barátnőmmel.

Átvágunk a szálloda előterén, mindketten meglapulunk egy kissé, és azt figyeljük, hogy vajon észreveszi-e valaki, hogy ki vagyok, de abszolút senki sem törődik velem, úgyhogy mire kilépünk teljesen nyugodt vagyok. Boldog lennék, ha megmutathatnám őt a világnak, és elmondhatnám, hogy igen, ez a lány az én barátnőm, de tiszteletben tartom, hogy még nem áll készen arra a felhajtásra, ami körülöttünk lenne, úgyhogy inkább arra törekedek, hogy senki se fedezze fel, hogy kinek a kezét szorongatja ez a gyönyörű lány.

- Felkészültél? - vigyorodok el, mielőtt a forgóajtón kilépnénk az utcára.

- Nem tudom - kicsit bizonytalannak tűnik, de izgatottan megszorítja a kezem, míg a másikkal bekapcsolja a fényképezőgépét.

- Mit szólnál hozzá, ha ma megnéznénk az operaházat és a várost, esetleg elmennénk a Hyde Parkba, azután pedig a strandra? - a karomat a dereka köré fonom és a járókelők előtt adok egy puszit az arcára, jó érzés, hogy megtehetem ezt, még ha csak "álca" mögött is. -  Amíg itt vagyunk, elmehetünk még az állatkertekbe, múzeumokba, botanikus kertekbe, az aquaparkba, vidámparkokba, vihetnénk az ikreket is, és... 

- Oké, oké - nevet fel , és ugyanezzel a széles mosollyal az arcán néz rám - mehetünk.

- Fantasztikus lesz - ölelem szorosan magamhoz - imádni fogod.

És igazam is lesz, valódi kis turista válik belőle, amint felszállunk az első tömegközlekedési eszközre, és elvegyülünk a színes kalapokat és ruhákat viselő, folyamatosan fotózgató ázsiaiak, és hangos amerikaiak között. Az arca és a szemei ragyognak, igyekeznek magukba szívni mindent a környezetünkből, és a busz ablaka ellenére csodálatos képeket készít Sydney nyüzsgő életéről. Sosem láttam még senkit sem úgy lelkesedni egy hídért, és az óceán látványáért, ahogy őt, és talán soha senki, még a legprofibb fotósok sem csináltak olyan gondosan beállított, tökéletes képeket az operaházról, amilyeneket ő készít. 

- Hazel? - valósággal elszégyellem maga azért, mert megzavarom, miközben lelkesen visszanéz egy elkészült képet az operaházról. 

- Igen? - ösztönösen az arcához nyúlok, és eltűrök egy hajtincset, a melegtől és a lelkesedéstől kipirult, szinte kapkodja a levegőt. 

- Szeretném, ha készítenénk egy képet magunkról.

- Persze, állj csak oda, lefotózlak! - a térdeivel rugózik, és szinte már ugrálva próbál meg kicsit előrébb terelni.

- Nem, Haze - nevetem el magam - én azt szeretném, ha valaki lefotózna minket, együtt.

- Ó - a szemei meglepetést sugallnak, de végül bólint egy aprót.

- Oda mered adni a géped, vagy csináljuk inkább a telefonommal? - elgondolkozva pislog le a kezében szorongatott, hatalmas becsben tartott eszközre, és bár vonakodva, de ismét bólint egyet.

- Telefonnal nem lenne az igazi - mosolyog rám, miközben kiveszi a nyakából.

A tekintetemmel egy szimpatikus alak után kutatok, hamarosan pedig kiszúrok egy fiatal házaspárt, akik talán a nászutukat tölthetik itt. Amikor megkérem őket, hogy készítsenek néhány képet rólunk kedvesen mosolyogva bólintanak, és amikor kissé idétlenül megállunk egymás kezét fogva, háttérben az operaházzal, a pár női tagja elkezd tanácsokat osztogatni, hogy milyen pózokba álljunk le. Vicces mozdulatokat tesz, ami miatt akaratlanul is nevetni kezdek, és magammal rántom Hazelt is, ezzel feloldva őt a kamera előtt. Büszkén átölelve őt egyenesen belevigyorgok a kamerába, és egy pillanatig azt kívánom, bár megállna az idő, és csak mi tudnánk mozogni, hogy levehessem ezt a hülye hacukát, és a saját valómban feszíthessek mellette egyetlen kép erejéig, pillanatnyilag azonban muszáj beérnem ezzel. Igyekszek őt megnevettetni azzal, hogy hülye pózokba vágom magam mellette, grimaszolok, és őt is rábírom erre, két nevetés között viszont elragad annak a héve, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire szeretek itt lenni vele. Magam felé fordítom, és megcsókolom, félszemmel látom, hogy a lány a fotózó párja mellett a kezét a szája elé kapva ugrándozni kezd, utána viszont lecsukódnak a szemeim, mert Hazel magához tér a meglepettségből és viszonozza a csókom, holott emberek tömegei vannak körülöttünk. Teljesen belefeledkezünk ebbe a tökéletes pillanatba, szorosan magamhoz ölelem, beszívom az illatát, az ujjaimat szétterítem a keskeny derekán, míg ő átöleli a nyakam, egy óvatlan mozdulattal pedig lelöki a sapkát a fejemről, hogy az ujjait a kissé izzadt hajamba merítse. Amikor vonakodva elválunk közel vagyok hozzá, hogy visszahúzzam magamhoz, és az ajkai közé suttogjam, hogy mennyire elképesztően, őrülten szerelmes vagyok belé. 

- Niall - pihegi csendesen - a sapkád...

- Minden rendben - a kezemet a derekára helyezve, a testével takarva az arcom leguggolok, és felszedem a földről a fejfedőt, majd a helyére illesztem, amikor viszont odasétálok a párhoz, hogy visszakérjem a fényképezőgépet, és megköszönjem a közreműködésüket, tudom, hogy felismertek. 

- Te nem...?- habogja meglepetten a srác, és a homlokát ráncolva próbál átlátni a napszemüvegemen.

- Nick vagyok, Backstreet Boysból? De - vágom rá, de fogalmam sincs, hogy miért.- Légyszi, ne...

- Persze - bólint nagyot a lány, kikapja a fényképezőgépet a barátja kezéből, és az enyémbe nyomja - ne aggódj, nem mondjuk el senkinek.

- Köszi - fújok nagyot, és a hátam mögött felmutatom a hüvelykujjam, hogy Hazel is lássa, hogy tényleg minden rendben van.

- Viszlát, Nick! - sután intek, miközben elvonulnak, majd visszaandalgok a barátnőm mellé, és csókot nyomok a halántékára.

- Nick? - ráncolja a homlokát.

- Ne is kérdezd - dörzsölöm meg az arcom, úgy döntök, jobb, ha nem mondom el, hogy milyen béna vagyok. - Megnézhetem a képeket?

Elvarázsolva figyelem, ahogy gyakorlott mozdulatokkal megnyitja a képnézegetőt, és az arca felölti azt az édes, rózsaszínes árnyalatot, amikor megpillantja magát a karjaim közt. A sors mégis teljesítette a kívánságom, mert sapka nélkül, a csapzott hajammal tökéletesen felismerhető vagyok, de még ha nem is így lenne, én akkor is tudnám, hogy a képen én vagyok, és körbetapétáznám vele a házamat.

- Azt hiszem, ez lesz a következő képeslap, amit elküldök az anyukámnak - mosolyodok el - imádni fogja. 

- Kedvelte az eddigi barátnőidet? - kérdezi, és visszaakasztja a nyakába a gépet.

- Nem igazán találkozott velük - fogom meg a kezét, és lassan továbbsétálunk. - Nem volt komoly kapcsolatom már egy... egy ideje, de téged biztos, hogy kedvelni fog. 

Egy apró mosollyal nyugtázza amit mondok, és a karjaim közé simul, miközben visszasétálunk a legközelebbi buszmegállóhoz. Mehetnénk metróval is, sokkal gyorsabb lenne, de akkor kevesebbet látnánk a városból, úgyhogy inkább várunk többet, és jutunk el lassabban a célunkhoz.
Mielőtt lemennénk a tengerpartra megállunk egy gyorsétteremnél, hogy vegyünk magunknak ebédet, majd a papírzacskót szorongatva átvágtatunk a fél városon csak azért, hogy a londoni Hyde park itteni testvérének egy padján fogyasszuk el, majd elnyúljunk a fűben, és pihenjünk egy kicsit.
- Remélem, nem bántad meg, hogy eljöttél - simogatom az ujjaimmal a derekát.
- Nem, egyáltalán nem - felemeli a fejét, és a száját mosolyra húzza - köszönöm, hogy itt lehetek, Niall.
- Én köszönöm, hogy eljöttél - az arcát a kezeim közé fogom és magamhoz húzom néhány apró puszira - még sosem éreztem ennyire jól magam.
Nem számolok azzal, hogy a nap fele még hátravan, az a fele, amit talán még jobban élvezek, azzal kezdve, hogy a szolid, bátortalan barátnőm, miután a csomagjait a kezembe nyomja lekapja magáról a ruháját, és belegázol a vízbe. Tátott szájjal nézem, ahogy sikítva ugrándozik a habok közt, és a szemei fekete, keskeny kis vonalakká alakulnak a széles mosolyától. A fürdőruhája egyszerű fekete, de mindennél dögösebbnek találom, talán azért, mert egy elképesztően gyönyörű test viseli, valósággal beleszédülök a lapos hasának, csupasz, hosszú, izmos combjainak, és telt, kerek idomainak látványába. Miközben hátravetett fejjel, széles, csodaszép mosollyal az arcán felnéz az égre, majd önfeledten a nekiszalad a közeledő hullámnak kénytelen vagyok leülni a meleg homokba, és imádkozni azért, hogy ma még megmozdulhassak mindenféle mellékreakció nélkül.
- Hé, Ni... Nick! Nem jössz be? - az, hogy egy hullám hátulról előrelöki, és vizes fröcsköl az arcába gyorsan ráébreszti arra, hogy talán nem a legjobb ötlet egy strand közepén a nevemet kiabálni.
- De, egy pillanat! - feltápászkodok, de a tekintetem végig rajta tartom, mert egyszerre nyújt nagyon mókás, és végtelenül aranyos látványt, miközben lubickol.
A pólómat rádobom a csomagjaira, gondosan elrejtve köztük a fényképezőgépét, utolsóként pedig, miközben már futok a víz felé, elhajítom a sapkám. Mielőtt a fülem és az orrom telemenne vízzel hallom a visító nevetését, és egyszerűen nem tudom, hogy hogy tudtam eddig élni nélküle.