27.rész

Sziasztok!
Szeretném nagyon megköszönni az előző részhez érkezett kommenteket, hosszú ideje ez volt a legtöbb, amit kaptam, úgyhogy tényleg nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki rászánta magát arra, hogy írjon néhány sort, tudom, hogy mostanában kicsit lemaradtam a válaszokkal, de sort fogok rájuk keríteni az elkövetkezendő napokban.
Boldog Karácsonyt, és jó pihenést kívánok nektek a szünetre! 

N.x

 

 Niall Horan

Ausztrália különös varázzsal hat a barátnőmre, ami miatt akármennyire is szeretem Londont, és a szülőhazámat, soha többé nem akarok hazamenni. Ha otthon bármikor is igazán boldognak láttam Hazelt, nagyot tévedtem, vagy csak vak voltam, mert azok a felfelé görbített ajkak és fel-felcsendülő halk nevetések össze sem hasonlíthatóak a széles mosolyával, ami már korán reggel az arcán ül, a sziporkázó tekintetével, hangos kacagásával, és azzal, ahogy viselkedik velem.
Holnap lesz az ikrek keresztelője, azután még öt napot fogunk itt tölteni, de én már majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy megduplázom ezt az időt, még ha külön szobában is kell aludnom, mert annyi mindent kell még megmutatnom neki, és annyira szeretném még tovább ilyen gondtalannak, önfeledtnek látni, mint amilyen most.

A második varázslatos, együtt töltött nap után még egy kissé nedves hajjal, ingben állok meg az ajtaja előtt, hogy bekopogjak, és vacsorázni vigyem. Nem tudom, hogy hívhatom-e ezt randevúnak, ahogy azt sem, hogy egyáltalán szoktak-e azok a párok randevúzni, akik egy ideje már együtt vannak, de végül is mindegy, mert előtte úgysem volt alkalmam ilyesmire, úgyhogy most bepótolom. Pont olyan ideges vagyok, mint amilyen egy "igazi" randi előtt lennék, egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy hátat fordítok és egyszerűen visszamegyek Louis szobájába, de amikor ezt megteszem egyenesen az ő tekintetével találom szembe magam.

- Mire vársz még? - vonja fel a szemöldökét.

- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt ez az egész - túrok a hajamba, és teszek egy lépést felé, de azonnal rám ripakodik. 

- Már hogyne volna jó ötlet! - megtorpanok és kissé meglepetten meredek rá - Ugyan már, Niall, hiszen a barátnőd! Ne akard, hogy szóljak Mirának!

Ezzel a fenyegetéssel eléri, hogy visszahátráljak az eredeti célom irányába, nem azért, mert félek a legjobb barátomtól, hanem mert tudom, hogy jól fenékbe rúgna, és addig nem mozdulna a folyosóról, amíg be nem szállok a liftbe Hazellel, sőt, talán egész este képes lenne követni csak hogy biztos legyen abban, hogy nem rezelek be.

- Addig nem kopogok, amíg ott állsz és bámulsz - pillantok vissza Louisra.

- Csak szeretnék biztos lenni benne, hogy bemész - fonja össze maga előtt a karjait, és várakozóan nekidől az ajtófélfának.

- Kénytelen vagyok hozzád visszamenni, ha úgy döntök, hogy nem.

- Ebben a szállodában nincs egyetlen egy olyan ember se, aki nem látna szívesen a szobájában téged, Niall - nevet fel hangosan.

- Talán egy mégis van -  vetek egy tétova pillantást Hazel szobájára. 

- Nem - rázza a fejét mosolyogva - gyerünk, kösd fel a gatyádat és menj, a csajod totál el lesz ájulva tőled.

Óriásit sóhajtva bólintok, elvégre igaza van, mégis mi rossz történhet? Csodás napokon vagyunk túl, Hazel mosolygósabb mint bármikor, sokkal jobban kimutatja a ragaszkodását irántam, kimondja az érzelmeit. Eltöltünk együtt néhány kellemes órát egy jó kaja, és valami finom ital társaságában, azután pedig mint egy rendes randinál, elköszönök tőle, és visszamegyek a jelenleg nem létező saját helyemre. 

Úgy látszik, túl sokáig gondolkodok, mert Louis kirohan a szobájából, ráver az ajtóra, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza is rohan, és eltűnik, míg én halálsápadtan nézek utána.

- Ki az? - hallatszik egy halk kérdés a tömör fa másik oldaláról. A hangjában óvatosságot, és még valami mást is felfedezek, valamit, ami a félelemhez hasonlít, ez a gyökér Louis tényleg óriásit csaphatott az ajtóra, ha ennyire megijesztette.

- Én vagyok - szólalok meg egy nagy sóhaj után - ne haragudj, Louis szórakozott velem.

Rényire nyitja az ajtót, és félszemmel kipillant rajta, mielőtt teljesen kitárja. Megkönnyebbültnek tűnik, az ajka lágy mosolyra húzódik, miközben felfedi magát előttem ugyanabban a csinos ruhában, amit Aria keresztelőjén is viselt, miközben a félig szőke, félig barna haja loknikban simogatja a vállát. Olyan gyönyörű, hogy egy pillanatra kihagy a légzésem, és képes lennék elvágódni.

- Semmi baj - észreveszem, hogy végigjártatja a tekintetét rajtam, ami  furcsa elégedettséggel tölt el, mert ez nem csak egy gyors pillantás, hosszú másodperceken keresztül számára észrevétlen leplezetlenséggel stíröl, és úgy tűnik, elégedett azzal, amit lát. 

- Mehetünk? - amikor kizökkentem a szemében édes meglepettség csillog, az arca pedig rózsaszínes árnyalatot ölt, miközben bezárja az ajtót. Nehéz visszafognom magam és nem nevetni az aranyosságán, de végül sikerül, helyette lehajolok, és rövid csókot helyezek az ajkára. - Nagyon gyönyörű vagy - érintem meg az arcát a kezemmel, és az ujjaimmal megpiszkálom az egyik kósza tincset.
- Köszönöm - a kezét az enyémbe csúsztatja, ami ismét előidézi a lepkéket a gyomromban - te is.
Amikor rádöbben, hogy mit mondott, az arca megnyúlik és a szemei döbbenten kerekednek el.
- Örülök, hogy tetszem neked - nyomok puszit az arcára.
Csak a hotel éttermébe megyünk, tisztában vagyok vele, hogy sokkal romantikusabb lenne elmenni valahová a városba, de étterembe senki sem jár sapkában és napszemüvegben, vagy kapucnis pulcsiban, azt pedig nem kockáztathatjuk meg, hogy felismerjenek, és lefotózzanak. Reménykedek benne, hogy így is jól fogja érezni magát, nekem pedig legalább nem kell bujkálnom.
Némi ráfizetéssel, de sikerült elintéznem, hogy később vacsorázhassunk, mint ahogy egyébként szoktak az emberek, így amikor lemegyünk az étkező üres, és kellemes félhomály uralkodik. A gyomrom összerándul, ezzel egyfajta figyelmeztetést küld az agyam, hogy ha nem szúrok el valamit, ez az este, és összességében ez az egész nap tökéletes lehet.
Kihúzom neki a széket, majd amikor kecsesen helyet foglal megkerülöm a kis kör alakú, szépen megterített asztalt, és leülök vele szemben.
- Szeretnél inni valamit? - kérdezem tétován. Utálom az ilyen helyzeteket, amikor akaratlanul is ellep a csend, mert fogalmam sincs, hogy hogyan, mivel kellene megtörnöm úgy, hogy ne csináljak komplett hülyét magamból.
- Talán egy üdítőt - válaszol tűnődve, miközben összeráncolt szemöldökkel vizsgálja az étlapot. - Mik ezek az ételek? Nem igazán ismerem egyiket sem - az arca rózsaszínné válik, és szégyenkezve süti le a tekintetét, azonnal rájövök, hogy talán sosem járt még étteremben, senki sem vitte el vacsorázni.
Elveszek egy étlapot és felütöm, számomra az ételek szokatlan elnevezései nem idegenek, néhányat kóstoltam már, így tudok neki segíteni a választásban. Miközben várakozunk kérek két üdítőt, és egy üveg drága vörösbort, csak ha meggondolná magát, ha mégsem, a fiúk akkor is örülni fognak neki.
- Voltál már korábban vacsorázni valakivel? - tudni szeretném a választ, de azt nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, úgyhogy felkapok egy darab sós rágcsálnivalót az asztal közepére helyezett kosárkából, és könnyedén a számba dobom.
- Nem - követi a példámat és ő is elvesz egyet, de sokkal lassabban kezdi enni, mint én, falatozás közben gondolkodik - te vagy az első.
- De étteremben jártál már, ugye? A családoddal, vagy valaki mással, csak úgy.
- Nem - ismétli meg - a családom nem az az étterembe járós típus - megpróbál viccet csinálni belőle azzal, hogy mosolyt villant rám, de már túl jól ismerem a tekintetét ahhoz, hogy tudjam, ez nem őszinte.
- Nos, akkor megtisztelő, hogy velem jöttél el elsőként - jegyzem meg könnyedén, és az arcomra kiülő elégedett mosolyt már őszintén viszonozza. Átnyúlok az asztalon és megfogom az egyik kezét, ami ijesztően természetesen simul a tenyerembe, mintha mindig is oda tartozott volna. - Louis azért ütött akkorát az ajtódra, mert egy pillanatra berezeltem, és elgondolkodtam azon, hogy visszavonulót fújok valami olyan indokkal, hogy nem érzem jól magam. Szerencsére pont látta ezt, és kötelességének érezte megakadályozni - kínosan nevetgélek, miközben a hüvelykujjammal a puha bőrét simogatom.
- De hát miért? - meglepetten pislog rám, míg én csak vállat vonok.
- Nem igazán tudom, féltem, hogy elrontok valamit.
- Mindenképp meg kell neki köszönnöm holnap, hogy helyetted cselekedett - nevet fel csilingelően, és megszorítja a kezem.
- Igen, nekem is - biccentek aprót.
A beszélgetésünk félbeszakad arra a kis időre, mialatt a pincér elénk helyezi a rendelt ételeket, valamint a kérésem nélkül felbontja a bort, és tölt a két üresen álló pohárba, hogy azután jó étvágyat kívánva eliszkoljon, és kettesben hagyjon minket.
- Nem kell meginnod, ha nem szereted, valahogy visszaöntjük az üvegbe és felvisszük a srácoknak.
- Még sosem ittam - vizsgálgatja a vöröslő folyadékot - megkóstolom.
Az, hogy sosem kóstolt még bort újabb kérdéseket vet fel bennem, hiszen egyetemista, biztos járt már bulikban, az ember ilyenkorra már jó pár öntudatlan állapotú estén túlesik, ő azonban még ebben is más. Bátortalanul emeli fel a poharat, és a szája helyett az orrához emeli, hogy beleszagoljon, akaratlanul is felnevetek, és felemelem a sajátom, hogy óvatosan koccintsak vele, majd igyak egy kortyot.
Kezdetben éppen csak belenyal, ízlelgeti, majd bátrabban is iszik belőle, mielőtt leereszti.
- Egész finom - jegyzi meg, és felmosolyog rám. A szívem bukfenceket vet a mellkasomban, csak mert valamit jól csináltam.
- Hogy lehet az, hogy még sosem kóstoltad korábban? - annyi ilyen kérdést teszek fel, hogy kezdem kellemetlenül érezni magam a faggatózás miatt.
- Sok mindent nem csináltam még - vonja meg a vállát - kimaradtak eddig az életemből.
Ebben én is biztos vagyok.
Különös megfontoltsággal eszik, az első falat után jól hallhatóan felnyög, de ennek ellenére lassan folytatja, nem kezd el habzsolni, mint ahogy én tenném. Kifinomult és kecses, mint egy hercegnő, de nem szándékosan csinálja, mert közben beszél hozzám, válaszol az idegesítő kérdéseimre, és néhányszor visszakérdez. Mire végzünk megisszuk a bort, de még egyikünk sem akar menni, úgyhogy kérek egy másikat, és közelebb húzom hozzá a székem.
- Mit szólnál hozzá, ha maradnánk még pár napot azután, hogy a többiek hazamentek? - a mutatóujjammal köröket rajzolok a kézfejére, a fejem kezd ködös lenni a megivott bortól.
- Nem is tudom - tűnődik, és lehajtja a fejét, az arca kipirult az alkoholtól. - Nagyon jó lenne, de...
- Nincs semmi de - végigsimítok az arcán, és gyengéden kényszerítem, hogy nézzen a szemembe - szeretnél maradni?
Az alsó ajkát beharapva tétován bólint, az egész testemen remegés fut végig a boldogságtól, miközben lehajolok, hogy megízleljem az édes, szőlő ízű száját. Sokkal több lesz belőle, talán a bor miatt, de bátrabban viszonozza ezt, mint eddig bármikor. Nem kell túl sokáig kérlelnem, hogy elnyissa az ajkait, és beeressze a nyelvem, amit barátságosan üdvözöl az övé.
- Talán jobb lenne, ha felmennénk - húzódok el, közben lopva felmérem az arcát, a rózsaszín, megduzzadt ajkait, amiket úgy tart, mintha arra várna, hogy folytassuk amit elkezdtünk. Zavartan felpattannak a szemei, ködös tekintettel fürkészi az arcom, majd egyetértően bólint.
Anélkül rendezem a számlát, hogy akár én, vagy a pincér kimondanánk az összeget, mindössze a kezébe nyomom a kártyám, és némi készpénzt borravalóként, majd kézen fogom Hazelt. A léptei bizonytalanok, tekintettel kellett volna lennem arra, hogy még sosem ivott, és határt szabni neki, mert ennyi épp elég volt ahhoz, hogy lerészegedjen, de most mintha rám is másképp hatna az alkohol.
- Jól érezted magad? - ölelem magamhoz, miután beszállunk a liftbe.
- Igen - felbiccenti a fejét, az orra végigsimít a nyakam egy kis területén, amitől megborzongok. - Ugye még maradsz velem?
- Ha szeretnéd - hosszú, elnyújtott hangot hallat, miközben bólint, a lehelete simogatja a bőröm szabad területeit, ami felborzolja a testemen fellelhető összes szőrszálat. A karjait a nyakam köré fonja és belém csimpaszkodik, miközben beszél nem csak a lehelete, hanem az ajkai is hozzáérnek az érzékeny területhez. - Bárcsak maradhatnál éjszakára is, olyan jó lenne.
- Maradhatok - a lift ajtaja kinyílik, nem is vettem észre, hogy felértünk, de magamban hálát adok azért, hogy elég késő van már, és a fiúk elvonultak, mert nem akarnám, hogy így lássanak minket.
- Nem - rázza a fejét, és az alsó ajkát lebiggyeszti - nem, mert... nem.
A teljes testével az enyémhez simul, benyúlok a táskájába és kihalászom a kulcsát, de mielőtt elfordítanám a zárban megérzem az ajkát a nyakamon.
- Haze - kapok levegő után, sietve kinyitom az ajtót és belépek, magammal húzva őt is. Édes nevetést hallat, talán ettől, a simogató lélegzetvételétől, és a flörtölő hangjától az agyamra rászáll az alkohol mámoros köde, és kimegy a fejemből, hogy kivel van dolgom. Beletúrok a hajába és elhúzom a fejét a nyakamtól, hogy helyette a számhoz irányítsam, olyan bátor, hogy egy pillanatra kinyitom a szemeim hogy megbizonyosodjak arról, valóban a barátnőmet tartom a karjaimban, és nem valaki mást, de ő az. A szobájában félhomály uralkodik, a város fényei bevilágítanak az óriási ablakokon, miközben ügyetlenül a falnak tántorodunk, illetve ő nekitántorodik, én pedig a testének. Az egyik kezemmel az arcát simogatom, a másikat a derekára helyezem és még közelebb húzom magamhoz, tényleg meglep a viselkedése, de nem gondolkodok rajta túl sokáig, elfogadom, és együttműködök vele.
Elválok tőle, lefelé kezdek kúszni, végighaladva az arcán le a nyakáig, mígnem megállapodok a füle töve és a válla közti lágy területen, és végighúzom rajta a nyelvem. Elakad a lélegzetem, amikor felhördül és a mellkasát kidomborítva hátradönti a fejét, az ujjaival pedig rámarkol a hajamra, és nyomást fejt ki a fejemre. A kezem lecsúszik a derekáról a combjára, majd hátra a feneke alá, és ügyetlenül felemelem, néhány pillanatig szuszogva várom, hogy ellenkezni kezdjen, helyette azonban néhány másodperc után a lábaival körbeöleli a derekam, és amikor hálásan visszatalálok az ajkaihoz előrebillenti a csípőjét. Mindketten levegőért kapkodunk, a nadrágom kegyetlenül szűkké válik, érzem a lábai közül áradó hívogató forróságot, és egyenesen hozzásimulok. Megfordul a fejemben egy kósza gondolat arról, hogy el kéne ájulnia, mert valamiért mindig az történik, ha túl közül kerülök hozzá, de semmi ilyesmi nem történik, sőt, a lábaival mintha erősebben ölelné a csípőmet. Ha lenne egy szabad kezem, akkor megcsípném magam, nehogy csak egy álom legyen ez az egész, de mivel nincs, így akár álom, akár nem az, kénytelen vagyok átélni, szegény én.
Az egyik kezét a tarkómról előre, a mellkasomhoz vezeti, és fürgén kigombolja a legfelső gombot az ingemen, majd az alatta lévőt is, minden gombnál az ujjai a mellkasomhoz érnek, és libabőrt hagynak maguk után.
- Haze - nyöszörgöm az ajkai közé, egy belső hang az élvezeten túl azt súgja, hogy valamiért nem helyes, amit csinál, még úgy sem, hogy meglepően természetesnek és helyénvalónak tűnik, főként úgy, hogy nem én kérem ezekre. Végére ér az ingemnek, és beleharap a duzzadt, piros ajkába, miközben végighúzza a mellkasomon a tenyerét. - Mit csinálsz?
- Nem igazán tudom - suttogja, és előrehajol, hogy ezúttal ő tapassza a száját a nyakamra. Morogva hajtom hátra a fejem, tulajdonképpen hetek, sőt, hónapok óta ábrándozok arról, hogy ez megtörténik, miért ne hagyhatnám? Ő is akarja, nekem ne mondja senki, hogy nem akarja, amikor a bugyija érintkezik a nadrágommal, és küzdve hátrahajtogatja a kezét, hogy lehúzza a ruháját. - Még sosem éreztem ilyesmit - pihegi halkan a fülembe, és ez a mondat visszaránt a valóságba.
Sosem érzett ilyesmit. Soha, hát persze, hiszen ma velem jött el életében először vacsorázni, én vagyok az első barátja, talán az első csókja is az enyém lett, valószínűleg rajtam kívül még senkivel nem került ilyen helyzetbe, ami azt jelenti, hogy szűz.
Életem legnehezebb döntését hozom meg, amikor lefejtem magamról a lábait, és leteszem a padlóra, a fejem szédül a benne kavargó rengeteg sokkos információtól, az alkoholtól, és a visszafojtott vágytól, aminek nagyon nehéz úgy ellenállni, hogy Hazel nem adja fel a próbálkozást. A karjait a nyakam köré fonja, és az ajkait folyton a számra nyomja, én pedig nem tudom nem viszonozni a csókjait, ahogyan a visszautasítása sem megy.
- Hazel - nyöszörgöm, és óvatosan a kezeim közé fogom az arcát. Addig, amíg komolyan a szemébe nem nézek észre sem veszem, hogy mennyire részeg, ekkor azonban úgy ér a felismerés, mintha valaki hátulról fejbe vágna egy sziklával. - Hagyd abba, kérlek szépen.
- Nem, én akarom, hogy folytassuk - a beszéde kásás, a pupillái tágra nyílnak - tudom, hogy te is.
Óriásit sóhajtva a hajamba túrok, halvány lila gőze sincs róla, hogy milyen szemét helyzetbe hoz, és még így is, hogy lényegében azt közli, lefeküdne velem, olyan ártatlannak tűnik, mint egy gyerek.
- Igen - közelebb húzódok hozzá és megsimogatom az arcát, csókért nyújtózkodva biccenti fel a fejét - de nem hiszem, hogy te ezt komolyan gondolod most.
- De - erősködik - becsszó, nagyon komolyan gondolom.
Tüntetően rázom a fejem, és teszek egy lépést hátra, nehogy őrültséget csináljak, és engedjek a kísértésnek, ezzel viszont azt érem el, hogy összerak egy teljesen lehetetlen képet a fejében, és a szemei üvegessé válnak.

- Nem akarsz engem? - az ajkai lebiggyednek, és erről eszembe jut, hogy sosem láttam még őt sírni, nem én akarok lenni az első, aki miatt ez bekövetkezik. 

- Az Isten szerelmére, Haze! - szelem át a köztünk lévő távolságot, és magamhoz ölelem - Hallod amit mondasz? Szó sincs ilyesmiről.

- Akkor miért nem? - a fejét fáradtan a vállamra hajtja, hozzásimul a fedetlenné vált mellkasomhoz. 

- Azért, mert részeg vagy - simogatom meg a haját - egy kicsit én is, és részegen az emberek hülyeségeket csinálnak. Ha holnap reggel, amikor felébredsz ugyanolyan biztos leszel abban, amit szeretnél, minden további nélkül állok rendelkezésedre, de most nem, egyszerűen nem tehetem. 

- Miért? - alig bírom visszatartani a hitetlenkedő nevetésem, de végül sikerül.

- Mert félek, hogy megbánnád - mormolom a fülébe - vagy hogy nem emlékeznél rá, és mert te nem egy kósza numera vagy számomra, hanem a barátnőm, és azt akarom, hogy amikor megtesszük minden tökéletes legyen, és életed végéig mosolyogva emlékezz vissza rá. 

- Te egy nagyon rendes srác vagy, Niall - felnevetek, és szeretetteljesen magamhoz szorítom, amikor ezt kiejti a száján. - Mi az a numera?

- Lehetne, hogy ezt holnap beszéljük meg? - kuncogok, és puszit nyomok a hajára. Szinte észrevétlenül aprót bólint, majd kibontakozik a karjaimból, és megdörzsöli a szemét. - Hagylak aludni. 

Bólogat, és elindul a bevetett ágya felé, két lépés közben lerúgja a szandálját, és mit sem törődve azzal, hogy a szoknyája felcsúszik, és elém tárul az alsóneműje, az ágyra dől, és összegömbölyödik.

- Niall? - odalépek hozzá, leülök az ágy szélére, és betakargatom, csak ezután hajolok az arcához. 

- Igen? 

Az ajkait elnyitja, mintha mondani akarna valami nagyon fontosat, majd úgy dönt, hogy inkább mégsem, és csak megrázza a fejét. 

- Köszönöm - mondja végül - hogy ilyen rendes vagy velem.

Szeretném közölni vele, hogy nem rendes vagyok, hanem minden egyes perccel, amit vele töltök, egyre jobban szeretem, de csendben maradok, mert valószínűleg ilyen kótyagosan nem értené, hogy mit is jelentenek igazán a szavaim.

- Aludj jól, Szépségem - lehajolok, és az ajkaim hosszasan az arcához érintem.

Mire kilépek a szobájából már csendben szuszog, én pedig kipirult arccal, kigombolt inggel, kócosan végigcsoszogok a folyosón, és a ramaty külső állapotom ellenére mégis egy kicsit jobb embernek érzem magam. 

Szerencsétlenségemre Louis még nem alszik, amikor a kulcsommal zörögve belépek a lakosztályába, az éjjeli lámpa fénye mellett éppen valami sorozatot néz, és csupán az arckifejezése elárul mindent, amikor felpillant, és meglát, de ha ez nem lenne elég, még meg is szólal.

- Ne merészelj így a közelembe jönni! - bök felém a mutatóujjával, amelynek követem az irányát, és felnevetek.

Lehetetlen egy nőszemélyt szedtem össze.