15.rész

Sziasztok!
Ismét 1 nap késés után, de itt vagyok. Szeretném ha tudnátok, hogy mennyire sajnálom, amiért kezdek megint ilyen rendszertelen lenni, rajtam kívül senki sem utálja ezt jobban, de az iskola sajnos mindent bezavar, kicsit túlvállaltam magam mellette, és ezt a hetet betegen csináltam végig. Ez a rész nem lett a legjobb, kifejezetten nem olyan, mint ahogy elképzeltem, de úgy érzem, nem is tudnám jelen pillanatban máshogy megírni, örülök, hogy sikerült befejeznem.
Mától fogva péntekenként fognak érkezni az új részek, és ígérem, hogy nem fogok csúszkálni, addig nem fekszek le aludni egyik pénteken se, amíg itt nem frissítek.

N.x 

 

 Niall Horan

Az utolsó becsomagolt dobozt is berakom az autómba, majd becsukom az ajtót, és mély levegőt veszek. Az elmúlt 3 hét történéseire talán az érdekes a legjobb szó, legalábbis ha arra az időre gondolok, amit Hazellel együtt töltöttem, ugyanis néha meglepően sokat, néha pedig kibírhatatlanul keveset voltam vele, de a lényeg, hogy töltöttünk együtt időt, és ha más nem is, valamiféle barátság elkezdett kialakulni kettőnk között, és bár ez számomra édeskevés, mégis beérem vele, és alkalmazkodok az ő igazán lassú tempójához. Tudom, hogy hamarosan felgyorsulnak az események, a mai nappal eldől Noah keresztelőjének az időpontja, Mira néhány nap, vagy talán csak óra múlva megkapja a fotókat a mai nap eseményeiről, és ha tetszenek neki, márpedig tetszeni fognak, akkor megkéri Hazelt arra, hogy fotózzon mindkét csemetéje keresztelőjén. Egy kiruccanás Ausztráliába a legjobb alkalom számomra arra, hogy elmélyítsem azt a kimondatlan dolgot, ami minden alkalommal ott lebeg köztünk, amikor összefutunk, én legalábbis mindent megteszek majd érte, hogy egy párként jöjjünk vissza Londonba.
Még egyszer, utoljára megigazgatom magam, majd beszállok a járgányba, más esetben simán átsétálnék hozzájuk, most viszont teli vagyok dobozokkal, többször is fordulnom kellene, hogy mindent átvigyek, és nem szívesen sodornám veszélybe egyiket se, így hát körülbelül másfél percig vezetek, majd megállok a ház előtt parkoló autók sokasága között. Utoljára akkor láttam ennyi autót a Payne rezidencia előtt, amikor az esküvőjük volt, úgyhogy kissé déja vu érzésem van, bár tisztában vagyok vele, hogy azóta már egy egészen más szakaszban van a barátaim élete, az enyém viszont kisebb változásokkal még mindig szinte ugyanolyan, mint amilyen akkor volt.  Felmarkolom azokat az ajándékokat, amelyeket annál jobban nem tudtam becsomagolni, minthogy a lehető leggondosabban mintás tasakokba helyeztem, majd széles mosollyal az arcomon beengedem magam a kapun. A ház előtt minden olyan, mint amilyen mindig, leszámítva azt, hogy hangos beszélgetés, és nevetés hangja szűrődik hátulról. Megszaporázom a lépteim, mert több dolog is van ott, aminek örülhetek, az ikrek, olyan barátok, akikkel időtlen idők óta nem találkoztam, és Hazel.
- Niall! - üvölti át a hátsókert teljes egészét Luke, és faképnél hagyja a társaságot, akikkel éppen beszélgetett, és kitárt karokkal elindul felém. Mielőtt összeborulunk érzékelem a szemem sarkából a felvillanó fényt, és a zsibongás közepette talán még a gép kattanását is hallom, elsősorban azonban a hátamon végigfutó hideg, és a karomon égnek meredő szőrszálak tájékoztatnak arról, hogy már jelen van a fotós is.
- Szevasz, tesó! - paskolom meg a hátát a kezem mellett egy ajándéktasakkal is. Megszorongatjuk egymást, mintha legalább évezredek óta nem találkoztunk volna, majd nekünk csapódik Arthur is, aki izgatottan szaglássza a karjaimon lógó ajándékokat. - Mi a helyzet? Rég láttalak - mosolygok rá Luke-ra, bár jócskán fel kell billentenem a fejem ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nincs semmi különös, jó végre itt lenni - vigyorog szélesen, majd egy pillanat alatt kiszúrja a hozzám hasonlóan ajándékokkal teli kezű Harryt, aki után ott lépdel a barátnője, és egy gyors intés után elnyargal az irányába.
A tekintetem azonnal megtalálja a lányt, amikor elfordítom a fejem, épp elcsípi Luke és Harry drámai összeborulását, majd megérzi, hogy figyelem, és felém fordítja a fejét. A lélegzetem is eláll egy pillanatra, a megszokott farmer helyett egy szürke ruhát visel, aminek a szoknyája sokkal bővebb, mint a felső része, és szabadon hagyja a lábait. A haja gyönyörűen omlik a hátára, a szívem pedig meglódul, amikor felemeli a kezét, és tétován integet. Legszívesebben odarohannék hozzá, de vissza kell fognom magam, hiszen ez a nap nem rólam és a vágyaimról szól.
Elindulok, hogy megkeresem a születésnaposokat, közben boldogan üdvözlök mindenkit, a Payne és Hemmings szülőket, Liam nővéreit, Mira olyan családtagjait, akikkel csak futólag találkoztam néhányszor.
- Niall! - hallom meg a lány hangját, majd kissé szétoszlanak az emberek körülöttük, és megpillantom őket. A karjaiban Aria azonnal sikongatni és fészkelődni kezd, előrenyújtott karokkal kapkod az irányomba, az arcomon pedig azonnal szélesedik a mosoly. Liam karjai között Noha inkább meglepődve, és érdeklődve figyeli a rengeteg embert színes dobozokkal és tasakokkal a kezükben, igyekszik feldolgozni a rengeteg hangot körülötte
- Sziasztok! - vigyorgok, gyorsan leteszem az első szabad helyre az ajándékaimat, és kiveszem Mira kezéből a keresztlányom. - Szia, Szerelmem! - nevetek rá, és megpuszilgatom a pufók kis arcát. Fodros, tüllös kis rózsaszín ruhát visel, amiben olyan, mint egy aprócska tündér. - Boldog Születésnapot, Gyönyörűség! - ölelem magamhoz, és mivel a szavaimat nem érti, az ölelésembe próbálom belesűríteni minden szeretetemet iránta.
Egyelőre nem vagyok hajlandó visszaadni az édesanyjának, úgyhogy vele a karjaimban lépek oda a testvéréhez.
- Szevasz kisöreg - mosolygok rá szélesen a vizsgálódó kisfiúra. Lehajolok, és Liam segítségével őt is átveszem, hogy egyszerre öleljem magamhoz mindkettőjüket. - Hoztam ám ajándékokat - közlöm velük, de nagyobb érdeklődést mutatnak az emberek iránt, mert ide-oda fészkelődve forgolódnak, és megnéznek mindenkit.
- Van még egy adag a kocsiban, egy perc és visszajövök - nyújtom vissza őket a szüleiknek, és igyekszek figyelmen kívül hagyni Mira fejrázását. Nem csak órákat, napokat töltöttem azzal, hogy kiválasszam a tökéletes ajándékokat számukra, készségfejlesztő játékokat, ruhákat, cipőcskéket. Egy percig sem gondolkodtam azon, hogy pontosan mennyi ajándékot akarok venni, egyszerűen betettem mindent a kosaramba, amit hasznosnak találtam, és végül ennyi lett.
Gyorsan visszaszaladok a kocsimhoz, intek a fiúknak, és Freddie-nek, aki Louis mellkasához bújva bizonytalanul fürkészi a körülötte állókat, majd az összes gondosan becsomagolt dobozzal a kezemben visszatérek, és lerakom őket a többi ajándék közé. A testem érzékeli Hazel jelenlétét, és úgy reagál, mint egy mágnes, közelebb szeretnék férkőzni hozzá, megkérdezni, hogy kér-e valamit, hogy érzi magát, és a fiúk bemutatkoztak-e már neki.
- Ő az? - lép mellém Zayn egy pohár üdítővel a kezében. Zavartalanul méri végig Hazelt, ami miatt egy pillanatra végigperzseli a mellkasomat a féltékenység, csak ezután veszem észre, hogy Gigi épp a maga tündérien kedves módján üdvözli Caseyt néhány lépésre tőlünk.
- Ő - bököm ki, és akaratlanul is elmosolyodok. Bár nem szűk a ruhája, mégis látom a testének minden formáját, a cipőjének enyhén magas a sarka, ami meghosszítja a lábait, a ruhája hátul kissé rövidebb, mint elől a feneke miatt. A ruha minden része tökéletesen simul rá fölül, és rövid ujjakban végződik, a dekoltázsának legtöbb részét a képzelőerőmre bízza, amire nem igazán lehet panaszom. Visszafogott, elegáns, különleges, és a maga szürkeségében ő az én kis papagájom, aki minden porcikájával kitűnik az emberek közül.
- Mit is mondtál? - emelem fel a fejem, és ráhunyorgok a mellettem álló barátomra. Érzékeltem, hogy beszél hozzám, de nem tudom, hogy mit mondhatott.
- Nagyon csinos lány - ismétli meg. - Menj oda hozzá.
- Nem akarom zavarni, különben sem arról szól ez a nap, hogy őt fűzögessem.
- Ugyan már, Niall, fogj egy italt és vidd oda neki, még mielőtt Mira intézkedik helyetted, vagy odaküldöm G-t - pillant mosollyal az arcán a szőke lányra, aki mindenkivel beszédbe elegyedik.
- Meggyőztél - vágok egy tettetett grimaszt, majd a büszke vállveregetése után az italok felé lépek, és hideg rostost töltök egy hercegnős papírpohárba, magamnak ugyanolyat, csak szuperhősösbe.
A pillantásommal követem azt az irányt, ami felé kiengedi az objektívet, és a kattanás hangjából ítélve tökéletesen elkapja azt a pillanatot, amikor Liam odasúg valamit Mirának, majd puszit nyom a szájára, mindezt a karjaikban a két aprósággal.
- Helyesek, ugye? - lépek oda mellé, rémülten ugrik egyet, ami miatt nem tudom visszafojtani a nevetésem. - Bocsi - kuncogok úgy, mint egy csaj.
- Aha, igen - vágja rá zavartan, az ujjai elfehéredve szorongatják a gépét.
- Hoztam neked üdítőt - nyújtom felé a rózsaszín poharat. Az arcán egy pillanatra döbbenet és felismerés suhan át, mert emlékszek rá, hogy amikor a lakásomban aludt akkor is rostost ivott. Ki sem nézné belőlem, hogy képes vagyok megjegyezni ilyeneket, bár én sem néztem volna ki magamból azelőtt, hogy megismertem.
- Köszönöm - fogadja el, de előtte megfordítja a fényképezőgépet, hogy a hátára lógjon le.
Egyelőre nem tudok igazán a szemébe nézni, mert félek, hogy ostobaságokat mondanék, vagy csinálnék, úgyhogy továbbra is abba az irányba nézek, amerre fotózott.
- Nagyon boldognak tűnnek - állapítja meg halkan, és kortyol egyet az üdítőjéből. Óvatosan rápillantok, a tekintetem azonban rögtön a nedves, puha ajkaira szegeződik, úgyhogy gyorsan el is kapom a fejem, még mielőtt megbámulnám.
- Azok is - emelem a számhoz hozzá hasonlóan a poharat. - Az én művem - büszkélkedek el viccesen, úgyis olyan rég vágtam már fel vele.
- Tudom - emeli rám a pillantását, majd megválaszolja a kérdésem, még mielőtt feltehetném - hallottam róla, a legendás barátságotok híre eljutott Waterfordig.
- Ja, persze, néha elfeledkezek róla - mosolygok rá, ő azonban elmerengve figyeli a barátaimat.
- Szerencsések - jegyzi meg szinte csak magának, a hangjába azonban enyhe szomorúság vegyül, és ez kőkeményen belevág a szívembe. Az utóbbi hetekben rengeteget készült a vizsgáira, néha csak úgy váratlanul beugrottam hozzá egy kis aprósággal, valami rágcsálnivalóval, jégkrémmel, és bár mindig vonakodva fogadott a tanulásra hivatkozva, megpróbált hűvös lenni, a végén én nyertem. Nem egyszer vettem észre átsuhanó szomorúságot az arcán, ha néha túlzottan elmerengett magában, de hiába próbálok rájönni ennek az eredetére, nem megy, és amúgy sem mondana még nekem semmi olyat, ami túl belsőséges, hiába puhatolózok. Most viszont, hogy itt állunk, képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, és megfékezni a gondolataim. Fogalma sincs róla, hogy ő is lehetne olyan boldog, amilyen Mira, én azzá tehetném, megadnék neki mindent, amit csak akar, nekünk is lehetnének ilyen gyönyörű kisbabáink, zakkant kutyánk, óriási családi házunk.
Megissza az utolsó kortyot is, ami a pohárban van, majd újra átlendíti a vállán a fényképezőgépet, és gyorsan csinál egy képet Arthurról, aki a virágágyásban Mack egyik rémisztő kerti törpéjét molesztálja.
- Figyeld - bököm finoman oldalba, éppen akkor, amikor a lány észreveszi, hogy a kutyája ismét a virágoskertje tönkretételén dolgozik.
- Arthur! - kiáltja el magát, mire a kutya megdermed, de közel sem a félelemtől. Ariát gyorsan Casey karjaiba helyezi, majd csípőre vágott kezekkel elindul Arthur felé. Megrázkódik a vállam a visszafojtott nevetéstől, hiszen egy pár ilyen jelenetet láttam már, ez a kutya rettentően ráfüggött a virágágyásra, talán éppen azért, mert tudja, hogy Mira napokon keresztül mást sem csinált, miután elkészült az udvar terve, csak túrta a földet és mindenhová nagy megfontolással virágokat ültetett, ezért aztán szörnyen érzékeny rá.
- Nem szabad, buta kutya vagy! - lengeti a mutatóujját és csúnyán néz az álltra. Ha nagyon naiv lennék azt hinném, hogy Arthur azért hajtja le a fejét, mert elszégyelli magát, én azonban túl jól ismerem ezt a kutyát, és a huncut mozdulatait, miközben a lompos farkát lengeti.
Hallom, ahogy Hazel halkan nevetni kezd mellettem, a masináját szorosan fogja és kattintgat, elkapja a pillanatot, amikor Arthur felkapja a fogaival a törpét, egyenesen átgázol egy sárga virágokkal beborított bokron, és beveti magát az emberek közé.
Hangos, morajló nevetés és gyereksikongatás árasztja el a kertet, míg a legjobb barátom először döbbent tekintettel nézi a tönkretett növényét, és a kutyát, aki magában morogva a lehető legnagyobb köröket futja a ház körül. Egy pillanatra előbukkan az a rég elfeledett Miranda Mackenzie Hemminngs, aki mérgében óriásit dobbantana, és talán még utána is eredne, ha nem bukkanna ki az emberek lábai közül az apró, pici lányka Harry ujjába kapaszkodva, ahogy kinyújtott kézzel szólítgatja a száguldozó állatot a maga kis nyelvén, a testvére pedig ugrálva ficánkol Liam karján. Tökéletesen látom azt a pillanatot a legjobb barátom arcán, amikor megüti a felismerés, hogy szemben áll a családjával, az összes emberrel, aki jelen van, és a saját kis apróságaival. Amikor furcsán megvillan a tekintete vele együtt jut eszembe az az 1 évvel ezelőtti procedúra, amin keresztülmentünk, az aggódás, a türelmetlenkedés, a félelem, hogy valami nincs rendben, aztán az a pillanat, amikor a tiltakozásom ellenére a kezembe adta a gyerekeit. Tudom, hogy ami közte és Liam között megy végbe ebben a néhány pillanatban, az nem is hasonlít az én gondolataimra, de én is megélem azt, amit ő, csak a saját szemszögemből, abban reménykedve, hogy nem kell már nekem sem túl sokat várnom arra, hogy ezek megtörténjenek velem is úgy, ahogy Liammel történt, azzal a lánnyal, aki mellettem álldogál, és elérzékenyült arccal lefotózza, amikor Mira a férje mellkasára borul. Nyelek egy nagyot, és elfordítom a fejem, mert túl intimnek érzem a helyzetet kettőjük között ahhoz, hogy bámuljam őket. Egyszer nekem is lesz egy ilyen családom, nem is olyan soká, csak az ilyesfajta boldogság nem terem minden fán, egy egész esőerdőn kell átgázolni érte, de én készen állok erre.
Hazel pillanatok alatt eltűnik mellőlem, méghozzá olyan hangtalanul, mint egy macska, de próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni, így legalább nem nekem kell valami kínosat mondva eloldalogni, plusz ő azért van itt, hogy dolgozzon, nem zavarhatom minden pillanatban.
Ide-oda kóválygok az emberek között, váltok néhány szót mindenkivel, viccelődök, kérdéseket teszek fel és válaszolok meg, mellette pedig néha követem a tekintetemmel őt.
- Niall - félbehagyom a megkezdett mondatom, és Liam felé fordulok - tudnál jönni egy pillanatra?
- Persze - bólintok, és gyorsan elnézést kérek Mira nagyijától.
- Kihoznánk a tortát, légyszíves addig ülj oda melléjük, Ari mostanában rászokott arra hogy felteszi az egyik lábát az etetőszékre, félek, hogy kiesne.
- Oké - mosolygok rá - menj csak - nyújtom ki a kezem, és elveszem tőle Noah-t, majd gyorsan körbepillantok az ikre után, akit Luke éppen beleültet az egyik etetőszékbe a hosszú asztal mellett.
- Mi a hézag hapsikám? - lököm meg finoman a tarkóját, tudva, hogy a keresztlányom ezt rettentően viccesnek fogja találni, és igazam is lesz, amikor gurgulázva felnevet.
Gyakorlott mozdulattal ültetem a másik etetőszékbe Noah-t, majd úgy ülünk le két oldalra, mintha testőrök lennénk. - Emlékszel, hogy tavaly ilyenkor mit csináltunk? - pillant rám mosolyogva Luke.
- Sose felejtem el - horkantok, és a két csöppség szemébe nézek - akkor már 10 órája kapartuk a falat.
- Mira nagyon jó a dátumokban és az időpontokban is - ennek a mondatnak az üzenetére csak akkor jövök rá, amikor a hátsó ajtón kilép Mackenzie egy óriási tortával a kezében, rajta Noah nevével, egyetlen szál gyertyával, és marcipánból készült apró autókkal és mesefigurákkal, miközben a Happy Birthdayt énekli. Legszívesebben azonnal felugranék néhány másik emberrel együtt, hogy elvegyem tőle a tortát, de nem engedné, úgyhogy csak csatlakozok az éneklők közé. 2 perc múlva Liam következik, az ő tortáján Aria neve áll, apró hangjegyekkel, hercegnőkkel, kiscicákkal és kiskutyákkal, ugyanúgy egyetlen egy gyertyával a tetején. Majd kiszakad a torkom, olyan hangosan éneklek, Luke-kal együtt kihátrálok a képből, amikor egy hálás pillantás után kiveszik őket a székekből, és együtt elfújják a két kis gyertyát. Ez a pillanat egyszerre nagyon megható, és egy kicsit vicces is, mert az ikrek csupán értetlen tekintettel nézelődnek, nem értik, hogy mi ez a hangzavar körülöttük, miért nézi őket ennyi ember, míg a szüleik egy kicsit elérzékenyülve tartják őket, és az utolsó pillanatban berobban Arthur is, hogy megnézze mi folyik itt. Zúgó tapsvihar tör ki, amikor befejezzük a dalocskát, és a kis család az őrült kutyájukkal együtt összeölelkezik. A tekintetem akaratlanul is a fotós lányra vándorol, hosszan nézem őt azt remélve, hogy ő is arra gondol, amire én, de az arca kifejezéstelen marad, csak a munkáját végzi.
Beállunk egy csoportképre, de ahelyett, hogy azonnal kattintgatni kezdene elkezdi beállítani az embereket, hátra a magasokat, előre az alacsonyabbakat, majd odaszalad a felállított állványhoz, és addig helyezkedik, állítgatja a kamerát, amíg minden tökéletes nem lesz.
- Állj ide közénk, Hazel! - szalad elé Mack, és a választ meg sem várva megragadja a kezét, és húzni kezdi felénk. A lány szemei elkerekednek, és megtorpan, de ő nem ismeri még Mira akaratos személyiségét, és hogy mindig, mindenre van válasza.
- De én nem... ez a te családod.
- És a barátaim, úgyhogy állj csak be közénk - mosolyog a lehető legbarátságosabban, míg Haze bizonytalanul fürkészi az embereket.
- Gyere, Hazel - biztatja Liam is, mellette pedig többen bólogatni kezdenek, velem az élen.
- Beállítom az időzítőt - motyogja, és visszaszalad az állványhoz. A háta mögött a legjobb barátom huncut pillantást vet rám, és felmutatja a hüvelykujját, ami miatt kisebb morajlás és kuncogás tör fel mindenkiből, néhányan hátulról meg is böknek. Az arcom felforrósodik és megint úgy érzem magam, mint egy kislány, erre csak rátesz egy lapáttal, hogy Mira szinte a karjaim közé taszítja Hazelt, majd visszasiet a helyére a fiával a karjai között.
- Állj csak ide - húzom óvatosan magam mellé. Megfordul a fejemben, hogy nem engedem el a derekát egészen véletlenül pont addig, amíg el nem készül a kép, de amikor ránéznék mindig tudnám, hogy csak én mesterkedtem össze ezt a pózt, nem igazi, úgyhogy úgy döntök, inkább türelmesen várok arra a napra, amikor majd önként simul hozzám, egyelőre viszont a kép elkészülte után szinte azonnal el is menekül, vissza a kis masinájához.
- Ki ez a csaj? - hajol Luke a fülemhez. - A nőd?
- Nem, még nem - a nézéséből tudom, hogy érti, amit közölni akarok, és szélesen vigyorogva az áldását is adja.
A fiúkkal ösztönösen egymás felé húzunk, úgyhogy egy csoportba verődve, viszonylag közel Liamhez helyet foglalunk asztalnál. Kicsit a saját gyerekkoromra emlékeztet az, ahogy adogatjuk egymásnak tányérokon a tortaszeleteket, és egymás szavába vágva beszélgetünk, majd előrehajolva, kiguvadó szemekkel figyeljük, ahogy a kicsik megkóstolják a tortát. Hazel bizonyára tökéletes képeket készít a szájukból kihulló falatokról, arról, ahogy belemarkolnak a süteménybe, összekenik magukat és a szüleiket, a fogacskáikat megvillantva szélesen vigyorognak, és az arcukat belenyomják a krémbe. Boldognak érzem magam, mert jó részese lenni ennek, nézni, ahogy felcseperednek ezek az apróságok, és szeretem, hogy úgy érzem, én, és mi mindannyian egy nagy család vagyunk. Szeretek ide tartozni, de egy részemben ismét megjelenik a vágyódás az iránt, hogy létrehozzam a saját kis családom, boldoggá tegyek egy lányt, és valakinek az apukája legyek.
- Hahó, emberek - hívja fel magára Liam mindenki figyelmét. - Csak szeretném megköszönni, hogy eljöttetek, és velünk ünneplitek a kisbabáink első születésnapját, nagyon hálásak vagyunk mindenért, legfőképp azért, hogy ilyen családunk van - pillant végig az embereken. - Nagyon sok fontos, és emlékezetes nap van az életemben, események a gyerekkoromból, az a nap, amikor megismertem a legjobb barátaimat, koncertek, utazások, amikor megismertem Mirát, és az esküvőnk. Nem tartom magam rossz férjnek azért, mert azt mondom, hogy a legfontosabb dátum mégis az számomra, amikor ez a lány, akivel olyan sok mindenen mentem keresztül az évek alatt, életet adott a gyermekeinknek. Nem tudom, hogy hogyan tudtam eddig nélkülük élni, tényleg nem, mert apának lenni a legjobb érzés a világon. Én csak... tudom, hogy utálod, amikor te vagy a középpontban, és mindenki téged néz, mert a családunk nem a közönségünk, de szeretném, ha mindenki, legfőképp pedig te tudnád, hogy hálás vagyok mindenért, amit teszel értünk, legfőképpen pedig azért, mert én lehetek ezekben a társad.
A beállt csendet több szipogás is megtöri, elsősorban Miráé, és a büszke anyukáké, mígnem Freddie suttogva megkérdezi Louistól, hogy mikor folytathatja a tortája elfogyasztását, és mindenki újra kacagni kezd, egyedül Hazel néz maga elé megdöbbenten. Észreveszi, hogy figyelem, a tekintetünk összetalálkozik egy pillanatra, az arcáról teljes zavarodottság sugárzik, míg én mosolyra húzom a szám, de nem viszonozza, amibe nem vagyok hajlandó belenyugodni. Egy ideig mindenkivel együtt ott ülök az asztalnál beszélgetek, büszkén mesélek Luke-kal együtt arról, hogy hamarosan keresztapákká lépünk elő, azonban egy idő után, amikor a hölgyek elkezdik összeszedni a koszos tányérokat feltápászkodok, elveszek két nagy szelet tortát. 
Félfüllel hallottam, amikor nem egyezett bele abba, hogy leüljön közénk, de arról szó sem volt, hogy mellettem nem hajlandó megenni.
- Halihó, fotós lány - lépdelek oda mellé, és óvatosan megbököm a vállát a mutatóujjammal - ideje szünetet tartani - nyújtom felé a jól megpakolt tányért.
- Ne...
- Nem fogadok el semmiféle kifogást, Liam megsértődik, ha nem eszel a tortákból, amiket ő rendelt. Ott voltam, hallottam, hogy milyen hosszadalmas és szenvedésekkel teli procedúra volt.
- Köszönöm - sóhajt nagyot, és elveszi a tányért.
- Ha gondolod odaadhatod addig a géped Haznak, konyít valamit a fotózáshoz - a szemei kissé rémülten kerekednek el, valószínűleg nagyon félti a nyakában lógó masinát, úgyhogy próbálom menteni a menthetőt - de ha nem akarod, nem kell, amúgy is nagyon furcsa képeket készít, biztos elkezdené valami nyakatekert pozícióban fotózgatni a kicsiket.
Megrándul a szája, még egy kis mosolyt is elfojt talán. A háta mögött vetek egy pillantást a kis kerti pavilonra, amiben kivételesen nem ül senki sem, tökéletes helynek tartom arra, hogy leüljünk, és beszélgessünk egy kicsit kettesben.
- Gyere, üljünk le oda -  intek a faház felé. Nem kérdésként teszem fel, nem akarom, hogy nemmel válaszoljon, vagy kifogásokat keressen, csak elindulok felé, és némi vacilálás után lépdelni kezd utánam. Udvariasan előre engedem, de sokkal több bújik meg emögött, mint puszta udvariaskodás, ha én ülnék le előbb, akkor holtbiztos, hogy velem szemben foglalna helyet, így azonban biztosítani tudom, hogy egymás mellett üljünk. Ő nem tudja még, de valamilyen úton-módon mindig elérem, amit akarok, és semmit sem csinálok ok nélkül, főleg akkor nem, ha róla van szó. 
 - Ez a sok ember, ők mind családtagok? - kérdezi, okos szemeivel érdeklődve megfigyel mindenkit.
- Igen, többnyire, és a legközelebbi barátok. Mira családja Ausztráliából utazott ide a hétvégére, Liam pedig megpróbált összeszedni mindenkit a saját oldaláról, akik igazán fontosak, azok itt vannak - mosolygok rá. - Neked nagy a családod?
- Nem - rázza meg a fejét, és gyorsan egy falat süteményt tol a szájába, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia. - Van egy húgom, a nagyszüleim meghaltak pár évvel ezelőtt mindkét oldalról, csak az egyik nagymamám él, a szüleim pedig mindketten egykék.
- Hogy hívják a húgod? - érdeklődök. Róla már ejtett pár szót, de csak annyit tudok, hogy 6 éves, és bizonyára pont olyan különleges kislány, mint amilyen a nővére.
- Raven  - pillant rám, és kissé elmosolyodik. Magában tűnődve tör le egy darabot a süteményből a villájával, de nem eszi meg, csak tovább szabdalja a tortaszeletet. Úgy érzem, hogy ezt muszáj megtörnöm, úgyhogy pofátlanul ellopok az ujjammal egy falatot, és beledobom a számba.
- Tudod, ahelyett, hogy elpusztítod ezt a sütit, add nekem inkább, ha már nem szeretnéd megenni.
- Bocsánat, csak elgondolkoztam - pirul el teljesen a füléig, és felszúrja a villájára a darabokat. 
- Megnézhetem a képeket amiket eddig készítettél? - piszkálom meg a nyakában lógó gép pántját. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy amikor az ujjaim súrolják a ruhája anyagát kissé összerezzen. 
- Persze - bólint aprót, eltünteti a tányérjáról az utolsó kis morzsát is, majd kiveszi a nyakából a gépet, és bekapcsolja úgy, hogy a kijelzőn megjelenik  Aria tortától maszatos kis arca. Az arcom megrándul és a szám mosolyra húzódik, közelebb hajolok hozzá, a kezem átlendítem a házikó másik oldalára, és megtámaszkodok mögötte, óvatosan közeledek hozzá, figyelve arra, hogy meddig mehetek el. 
- Ezek a képek nagyon jók - nevetek rá. Nem igazán értek a fotózáshoz, de a képei valóságosak, kiemelik a lényeget, és a legfontosabb pillanatokat örökítik meg, babás kacajokat, kicsúszó félig megrágott tortadarabokat az apró kezecskékből, öleléseket, vicces, és megható családi pillanatokat. Mira odáig lesz. - Megkaphatom őket én is? Kifizetem, természetesen,szeretném ha nekem is meglennének. 
- Persze, de nem kell fizetned értük - biccenti fel a fejét, és végre a szemembe nézve elmosolyodik - ez a minimum azért, amit eddig tettél értem.
- Szóval még mindig itt tartunk - viszonzom a pillantását - mit szólnál akkor hozzá, ha fizetség helyett meghívnálak akkor egy vacsorára? Csak és kizárólag ír étel jöhet szóba, a házamban, nem kell nyilvánosan mutatkoznod velem sehol, kettőnk között marad - sorolom fel az érveket, mert amint kiejtem a számon a "vacsora" szót, elkomorodik. 
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Niall...
- Azért gondold át - mosolygok rá kitartóan. Nem akarok nyomulósnak tűnni, azzal egyszer már bebuktam, alkalmazhatom azt a tecnikát is, hogy váratlanul beugrok hozzá, és véletlenül pont házi készítésű ír ételek vannak nálam. 
- Azt hiszem, vissza kell mennem, ha jól látom kibontják az ajándékokat - emelkedik fel, de miattam nem tud kimenni, én pedig ülve maradok. - Kiengednél, kérlek? 
- Nem - vigyorodok el, és lejjebb csúszok, hogy még jobban befoglaljam a helyet.
Összefonja a karjait a mellkasa előtt és lebiggyesztett ajkakkal néz rám, talán azt fontolgatja, hogy keresztülmászik rajtam, de az ő szempontjából ez talán nem lenne a legjobb döntés, én viszont nagyon is örülnék neki.  
- Lemaradsz arról, ahogy kibontják az ajándékaidat - mutat az asztal irányába. Amikor odafordítom a fejem valóban mindkét apróság olyan dobozt rágcsál, amit én csomagoltam be.
- Szóval tudod, hogy melyik ajándékokat hoztam én - húzódik szenvtelen mosolyra a szám. 
- Azokból van a legtöbb - tördeli a kezét, látszólag kínosan érzi magát azért, mert lelepleztem - én csak egy kis apró dolgot hoztam.
- Hoztál nekik valamit? - emelem rá a tekintetem döbbenten.
- Persze - bólint aprót - légyszíves engedj ki, én azért vagyok itt, hogy dolgozzak.
- Részben - emelkedek fel - részben pedig te is vendég vagy.
Még mielőtt tiltakozni kezdene megragadom a kezét, és magammal húzom az emberek irányába. Érzem, hogy szeretne elhúzódni, éppen ezért csúsztatom be az ujjaim az övéi közé.
- Egy kézzel nem nagyon megy a fotózás - jegyzi meg kissé bosszúsan, és egy erőteljes mozdulattal kihúzza a kezét az enyémből. Csalódottan pillantok rá, és magam elé engedem, pillanatok alatt beüzemeli a gépét, hangtalanul dolgozik, ügyesen, hol feláll, hol pedig leguggol, miközben a gyerekek kapkodó mozdulatokkal tépik le a sorra a csomagolást az ajándékokról, Arthur pedig gondoskodik róla, hogy a színes papírdarabok kellően szétszóródjanak az udvaron. 
- Nem könnyű eset - súgja a fülembe Louis. Hátrapillantok rá, és aprót bólintok, Hazel egyre messzebb araszol tőlem, ráfoghatnám a fotózásra, de nem tudom, hogy annak mennyire van köze hozzá. 
Liam elkap egy pár cipőcskét, mielőtt Noah eldobná őket, de csak akkor jövök rá, hogy azok nem átlagos cipők, amikor összenyomódik az ujjai között, és meglepetten néz rá. Szinte azonnal tudom, hogy ez lehet Hazel ajándéka, mert nincs dobozban, csak egy kis ajándéktasakban, nincsenek rajta címkék, árak, vagy márkajelzés, és az összes közül ez a legkülönlegesebb. Egy másik tasakból előkerül a párja, hófehér horgolt kis szandál, rajta apró, lila virágokkal, és lila szalag a fűzője, az egyetlen ember, aki képes ilyet kitalálni, és elkészíteni, az ő, kétségem sincs felőle, és erre Mira is rájön.
- Te jó ég - forgatja a kezei között az apró szandált. - Ezeket te csináltad, ugye? - pillant a lányra, és felemelkedik.
Látom az apró, bizonytalan bólintást, és a meglepett arckifejezést, mielőtt Mack a nyakába borul., tudom, hogy ha eddig még ez nem történt meg, most igazán a szívébe zárta Hazelt.
- Köszönjük - mosolyog rá szélesen - fantasztikusak, meg kell tanítanod ezt nekem. 
- Oké - nevet vissza, és miközben ránéz a babákra, és Liamre, aki csodálkozva húzogatja, forgatja az apró tornacipőt, a szemében mintha vágyódás csillanna. 
Szinte tarkón vág a felismerés, hogy ő is pont azt akarja, amit én, boldog családot, gyerekeket, egy társat maga mellé, de van köztünk egy óriási különbség. Ő csak akarja azt a családot, amit elképzel, nem hisz benne, hogy egyszer lesz is olyan, pedig lesz, főleg, ha rajtam múlik. 

14.rész

 Niall Horan

Nem éppen kicsattanó boldogsággal vágom be magam mögött a kocsim ajtaját, nem szeretem ezt az állapotot, de valami miatt nem tudok átlendülni rajta, az pedig nem segít, hogy az előttem parkoló ismeretlen autó első ülésén Harryt fedezem fel, és az új barátnőjét. Nem legeltetem rajtuk túl sokáig a tekintetem, éppen csak addig nézek oda, amíg megállapítom, hogy a kocsi nem Harold tulajdonában áll, a lány pedig, akinek bőszen matat a szájában ugyanaz, akivel annyira szerette volna komolyra fordítani a dolgait. Úgy tűnik, sikerrel járt, méghozzá annyira, hogy sötétített ablakok hiányában teljesen nyilvánossá is teszi a kapcsolatukat.
Louis hosszan dudálva húz el mellettem teljes sebességgel, majd hirtelen lefékez, és éles fordulatot véve leparkol szemben a lány autójával, és szétrebbenti a turbékoló párost, ugyanis az utolsó pillanatig közeledik az autó felé, kis híján nekimegy. Néha én magam venném el tőle a jogosítványát az ilyenek miatt, most azonban csak vágok egy grimaszt, és a táskámat a vállamra kapva elindulok befelé. A lemezünk tulajdonképpen kész van, csak azért kell bejönnünk, hogy együtt meghallgassuk teljes egészében, és még most szóljunk, ha valamit változtatni akarunk rajta. Ha tehetném átugranék néhány hónapot a turné első koncertjéig, mert unatkozok, unom az egy helyben ülést, a golfozgatást, még azt is, hogy ide-oda röpködök és a barátaimmal bulizok. Máshogy akarok bulizni, én akarom csinálni a bulit azokkal a barátaimmal, akik már sokkal inkább a testvéreim, repülő helyett pedig a turnébuszunkkal akarok utazgatni Amerika városai között, és hónapok után végre egy szállodai szobában ébredni, méghozzá arra, hogy a rajongóink a dalainkat kántálják az ablakom alatt.
A hátam mögötti hangokból ítélve újra megteszem azt a felfedezést, hogy Louis sosem fog felnőni igazán, ugyanis bőszen kritizálja Harryt, amiért szerinte túl hosszú ideig búcsúzkodik Caseytől, és fújol is. Kivágom az ajtót, Zayn rémülten hőköl hátra a másik oldalon, és néhány pillanatig elkerekedett szemekkel, meglepődve pislog rám.
- Látom nagyon friss vagy ma reggel - jegyzi meg, amikor szó nélkül beviharzok mellette. Máskor bocsánatot kérnék, amiért majdnem rácsaptam az ajtót, bár ha belegondolok, nem szoktam túl gyakran így belépni valahová, most viszont nem szólok semmit, Zayn azonban túl jó barát, és valódi aggodalommal az arcán hűségesen lépdel utánam. - Jól vagy, tesó?

- Aha - morgom, de csak akkor jövök rá, hogy ennél egy kicsit kielégítőbb választ kellett volna adnom, amikor látom, hogy továbbra is ugyanolyan arccal néz rám.
Feltételezem, hogy pontosan tudja, mi történt 2 nappal ezelőtt, mert tőle is volt néhány hívásom, és valahogy mindenkinek magyarázatot kellett adni a viselkedésemre.
- Nincs kedved átugrani egy sörre munka után? - mosolyog rám, a sörrel megpróbál megvesztegetni, de hiába, van otthon is.
- Golfozni megyek - hazudom, és miután felkapom az egyik gitárt a sarokból belépek a hangszigetelt helységbe. A többiek épp akkor jönnek be kintről, amikor magamra húzom az ajtót. Egy pillanat alatt borul rám a csend, de megnyugtatás helyett pont az ellenkezője történik, kényelmetlenül érzem magam, nyugtalanít, és tudom, hogy a többiek értetlenül bámulnak
Semmit sem csinálok, csak leülök az egyik székre, és az ölembe veszem a gitárom. Tudatosan pengetem, de lassan, az ujjaimmal lustán érintem meg a húrokat és mozdítom meg a kezem. Felmerülhet a kérdés mindenkiben, hogy miért viselkedek így? Az igazság az, hogy még én magam sem tudom, hiszen Mira találkozott Hazellel, és odáig van érte, izgatottan áradozott róla, hogy hogy mennyire helyes, kedves lány, és hogy egyenesen nekem teremtették, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ha ez így van, akkor miért csinálta azt, amit csinált.
Bár Liam kifejezetten halkan lép be, nem töri rám az ajtót, mégis ijedten rezzenek össze és kapom felé a fejem. A fal mellől elhúz egy széket magának, és leül hozzám, valahol félúton előttem és mellettem.
- Tudod, az a lány nem tűnt olyannak, mint aki képes ennyire kiborítani téged.
- Nem vagyok kiborulva - vetem oda ellenségesen, de azonnal meg is bánom, Liam viszont nem veszi magára.
- Bocsánat, akkor rosszul látom - jegyzi meg kedvesen mosolyogva.
- Nem kell ez, Payno - motyogom, közben akaratlanul is elhangolom a gitárt a kulcsok céltalan piszkálgatásával - foglalkozz Mirával és a gyerekeiddel, én rendben vagyok.
- Oké - pördül egyet a székkel, felemelt lábakkal forog, és kis híján felborít - csak azt akartam mondani, hogy szerintem nem veled van a baj.
- Kösz, ez megnyugtató.
- Megtennéd, hogy befejezed a morgolódást? - vonja fel a szemöldökét, a hangjában szigor bújkál. Összeráncolt homlokkal emelem fel a fejem, hogy megbizonyosodjak arról, nem az apámmal beszélgetek. - Pontosan úgy viselkedsz, mint ahogy én viselkedtem évekkel ezelőtt. Éppen te voltál az, aki állandóan piszkált engem azért, mert ültem a seggemen és vártam a csodára. Kifejtenéd nekem, hogy te most éppen mit csinálsz? Mert amit én tudok, és látok az az, hogy elhatároztad, hogy megküzdesz azért a csajért, ennek ellenére itt ücsörögsz, velünk bunkózol, nyalogatod a sebeidet, vagy meggondolatlanul eltűnsz egy éjszakára és kicsinálod a feleségem idegeit. Azért mondom ezt, Niall, mert kezdesz beleesni abba a gödörbe, amiből éppen te rángattál ki engem is, és el ne hidd, hogy ezt hagyni fogom. Kapd össze magad és csinálj valamit, ha együtt akarsz lenni vele, vagy pedig hagyd a francba az egészet, és keress egy másik lányt.
Megkövülten ülök, mert annyira igaz, amit mond, és én ezt észre sem vettem, pedig pontosan azt csinálom, amit ő csinált. Reménytelenül várom, hogy Hazel keressen, hogy ő oldja meg a problémát, és ha belegondolok valóban neki is kellene még ha nem is megoldani, de magyarázatot adni rá, viszont feltétlenül szükséges tudnom, hogy miért csinálta? Talán csak megrémült, mert nem számított rá, és akaratlanul is így reagált. Lehet, hogy nincs is velem semmi baja, hiszen olyan szépen összebarátkoztunk, csak meglepődött.
- Ez az, tesó! - kiált fel Liam, amikor felpattanok, és az ajtó felé viharzok. Megtorpanok és hátrafordulok, amikor egy nagy csattanás kíséretében végül felborul a székkel. - Menj, menj, menj! - üvölti torka szakadtából a fejét dörzsölgetve, ég felé meredő lábakkal, de nevetve.
Nem is tudom eldönteni, hogy rajtam, vagy rajta nevetnek a többiek Juliannel kiegészülve, amikor átrobogok a stúdión.
- Vissza se gyere egyedül! - kiáltja utánam Haz, de félig már a kocsiban vagyok.
Még most kell megtennem, amíg van bátorságom hozzá, és Liam beszéde élénken él bennem, nem szabad hagynom, hogy kételkedni kezdjek, előtte azonban le kell higgadnom. Veszek egy mély levegőt, és pontosan behatárolom a környéket mindennel együtt, és hogy kb milyen messzire vagyok Hazel lakásától, csak ezután indulok el. A legközelebbi ajándékboltba hajtok, jobban mondva elmegyek egészen egy bevásárlóközpontig, és miután sikerül vadásznom magamnak egy parkolóhelyet megállíthatatlanul, szuperszonikus sebességgel, és látványosan bujkálva beviharzok. Hosszas keresgélés, vagy inkább fel-le rohangálás után végül megtalálom az üzletet, amire nekem szükségem van, a milliónyi képeslapot nézegetve azonban rá kell jönnöm, hogy nincs egyetlen olyan darab sem, amire azt írták; Sajnálom, hogy halálra rémítettelek azzal, hogy megpróbáltalak megcsókolni. Semmilyen bocsánatkérős nincs, ezért elveszek egy olyat, amin egy egyszerű Köszönöm! felirat van, és egy szivecskét ölelő plüssmedve fotója.
A pénztár felé sietve megtorpanok a plüssállatoknál, és hosszasan vizsgálgatom őket, de nem akarok sablonos, unkreatív módon egy olyan mackót, vagy kiscicát vinni, amilyen milliónyi lánynak van, a medvék között azonban feltűnik valami furcsa, teljesen oda nem illő színes forma, egy plüss arapapagáj. Gondolkodás nélkül elveszem, szinte érzem, hogy ez nekem van itt, azért, hogy odaadjam Hazelnek.
Bárgyú vigyorral az arcomon fizetem ki, majd a lehető leggyorsabb módon kimenekülök az autómhoz, és benne ülve azonnal előhalászok egy tollat a táskámból, hogy írjak néhány mondatot. Elhatározom, hogy igazán kreatív leszek, vicces, és önmagam. Filctollal lehúzom a felkiáltójelet a Köszönöm! szó végén, és pluszba még belerondítok a képbe három ponttal, majd felcsapom a képeslapot és a lehető legszebb gyöngybetűimmel írni kezdek.
"...hogy megbocsájtasz az idétlen viselkedésem miatt, és adsz nekem még egy esélyt arra, hogy barátok legyünk. Fogadd el ezt a szépséges arapapagájt a megbocsájtásod jeléül!"
A végére odabiggyesztek egy mosolygós arcot is, azonban megfordul a fejemben, hogy mi van, ha azt fogja hinni, hogy szórakozok vele, vagy viccet csinálok belőle, így hosszas gondolkodás után újra írni kezdek, ezúttal komolyan.
,,Kérlek, ne haragudj rám a múltkori miatt, kissé túlságosan elragadtattam magam, sajnálom, ha megijesztettelek, nem volt szándékos. Remélem, hogy elfogadod a bocsánatkérésem, és lehetünk még barátok."
Mire a lehető legigényesebben még pontot is teszek a mondat végére kissé elbizonytalanodok, éppen emiatt nem olvasom el újra, hanem csak beledugom a halványkék borítékba, és ráírom a nevét, ezután pedig csak ülök egy darabig és félmosollyal az arcomon nézegetem a papagájt. Azért ezt választottam, mert valahogy nem illett az egyforma mackók közé, kívülállónak tűnt, de számomra pozitív módon, úgy, ahogy Hazelt is látom. Más, mint a többiek, csak ránézek, és bár az ő esetében nem tudom, hogy pontosan miért, de másabb, mint az emberek többsége, még úgy is, hogy nem tűnik ki semmilyen feltűnő dologgal a társadalomból, sokkal inkább elvegyülni és megbújni igyekszik, de engem mindig is vonzott a különlegesség, és ez a lány a szememben a különleges megtestesítője.
Hosszas gondolkodás, morfondírozás után végül kihajtok a parkolóból, és célirányosan Hazel otthona felé igyekszek, útközben többször is emlékeztetem magam arra, hogy miért nem rezelhetek be, és mehetek vissza a stúdióba, hogy morgolódjak és húzzam a szám. Liam szavaira gondolok, és arra, ahogy Mira harcias arccal állt előttem, és közölte, hogy csak akkor segít, ha én is küzdök, márpedig egy ilyen lányért megéri küzdeni, akkor is, ha a jövőben minden egyes alkalommal elrántja a fejét, amikor megpróbálom megcsókolni. Egyszer márpedig megcsókolom, és elérem, hogy ne csak én akarjam, éppen ezért amint találok egy üres parkolóhelyet kipattanok a kocsiból, nem pedig perceken keresztül tűnődök azon, hogy vajon otthon van-e, és hogyan kellene odaadnom neki. Annyit tudok, hogy nem állíthatok be hozzá csak úgy, mert egy, talán ajtót sem nyitna, kettő, előfordulhat, hogy az arcomba vágná, megrémülne, vagy csak túlságosan zavarba hoznám.
Berontok az épületbe és egy darabig nézegetem a postaládákat, tudom, hogy az az övé, amelyiken nincs név, mert a lakás Louis tulajdonában áll, és elszabadulna a pokol a lakók, és az ő számára is, ha valaki kiderítené, hogy van itt egy háza, és esetlegesen néha meg is fordul benne. Végül nem a postaládát választom, mert talán csak későn venné észre, nem is nagyon nézegetheti, hiszen hivatalosan még nem lakik itt, nem ide érkeznek az iratai. Beszállok a liftbe, és felmegyek a tizedik emeletre, titkon reménykedve abban, hogy amikor kinyílik az ajtó ott fog állni előtte, és kiderül, hogy ő is pontosan hozzám indult, ilyenek azonban csak a mesékben léteznek, a liftajtó kitárulása után pedig az egyetlen ami elém tárul az az üres folyosó. Szinte lopakodva, egészen halkan lépek ki, és reménykedek abban, hogy nem hívja le senki sem a liftet, és beválik a tervem.
A lakása előtt elfog a vágy, hogy bekopogjak, dörömböljek, követeljem, hogy engedjen be, és megcsókolnám már most azonnal, úgy, ahogy még senki más nem csókolhatta, de akármilyen jó ötletnek is tűnik ez számomra, ő valószínűleg nem értékelné, és csak még jobban megrémíteném. Az első dolog, amit muszáj valahogy tudatosítanom magamban az az, hogy türelmesnek kell lennem hozzá, bár ez nehéz lesz, hiszen én a pörgős természetemmel mindig mindent azonnal akarok.
Bár a borítékba rejtett képeslapot hang nélkül bedobhatnám az ajtón lévő kis nyíláson, azzal még csak próbálkoznom se érdemes, hogy átpréseljem rajta a papagájt, ezért csak csendben leteszem az ajtó elé, lábujjhegyen visszarohanok a lifthez, hogy itt tartsam, majd óvatosan, de jól hallhatóan kopogok az ajtón, ezután pedig sprintelni kezdek nem törődve azzal, hogy a térdem igencsak kifejezi a helytelenítését.
Nem tudom, hogy végül ajtót nyit-e, mert a lift elindul lefelé, a szívem azonban így is a torkomban dobog, mert innen már nincs visszaút, vagy megkapta már, és éppen csodálkozva forgatja a kezében a plüsst, vagy pedig meg fogja kapni, akár perceken belül.
Furcsa, de büszke vagyok magamra, és ez igazán jó érzés, mert bár kellett egy kis noszogatás, de végül mégis félretettem a büszkeségem és újból én tettem egy lépést felé. Ez a tettem még csak félsiker, talán annyi se, mert a többi lépéshez szükségem van rá is, de úgy érzem, hogy ezzel ráléptem egy útra, és lassan, de biztosan haladni is fogok rajta. 

Hazel Clark

A gyomrom egyszerre kellemesen és kellemetlenül rándul össze, amikor meghallom, hogy kopognak. Egy ideig semmi mást nem csinálok, csak megdermedve ülök a kanapén és azon gondolkodok, hogy ki lehet az, mit akarhat, és beengedjem-e a lakásomba. Ha jól számolom mindössze 4 személy tudja, hogy itt lakok, és egyikőjükkel sem tehetem meg, hogy bunkón viselkedek. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy Mira az, szeretne beszélni a fotózásról, vagy csak barátkozni akar, de ahogy feltápászkodok belülről indulva végigterjed rajtam egy nagyon furcsa érzés. Tudom, hogy nem Mira az, érzem a jelenlétét, minden apró szőrszál feláll a karomon miatta, éppen ezért kell nagy bátorság ahhoz, hogy kinyissam az ajtót, és ezért járnak táncot izgatott lepkék a gyomromban. Végül azonban a nagy semmi áll velem szemben, illetve mégis valami, egy plüss papagáj üldögél egy levélen az ajtóm előtt, a borítékon szörnyen ismerős, kapkodó írással a nevem áll. Úgy hajolok le, és veszem fel, mintha legalább egy bomba lenne benne, értetlenül pislogok a papagájra és az üres folyosóra, majd halkan visszalépek a lakásba. A kezem remeg, amikor óvatosan kinyitom a borítékot, másodpercek alatt minden megfordul a fejemben, végül a kezemben tartom a mackós képeslapot, és kinyitom.
Úgy ér, mintha egyszerre forráznának le, és dobnának bele egy jéggel teli medencébe, reflexből kapom a szám elé a kezem, amiben a plüsst tartom, a puha madár szinte vigasztalóan préselődik az arcomhoz. Az egyik oldalon viccesen, a másikon komolyan bocsánatot kér, pedig igazán nincs is miért, én vagyok az, aki nem úgy viselkedett, ahogy egy normális ember viselkedett volna. Minden emberben, főként a férfiakban először a rosszat látom, hogy mit tehetne ellenem, ha akarna, most viszont az is megrémít, hogy úgy tűnik, ő jót akar nekem, és akar valamit tőlem, valamit, amit nem lehet. Megrémít, mert néha én is akarom, mert nem tudom kiverni a fejemből, és éjszakánként, amikor álmatlanul pislogok ki az ablakon azt kívánom, hogy bár engedtem volna igazán megtörténni, bár képes lennék uralkodni az elmém és a reflexeim felett.
Leomlok az asztal mellé és többször is elolvasom a mondatokat, egymás után újra és újra, a mellkasomat szorító nyomás egyre erősebb lesz, átterjed a torkomra. Felhúzom a lábaim és átölelem magam, igyekszek még most, csírájába elfojtani a készülődő pánikrohamot.
Nem tudom megadni neki azt, amit akarhat, képtelen vagyok rá, és ezt sosem értené meg, senki sem érti.
Legyűröm a torkomban növekvő, fojtogató gombócot, szegény kis papagájt mind a tíz körmömmel szorongatom. Sosem éreztem még ilyesmit, 12 éves korom óta tudom, hogy egyedül fogom leélni az életem, és ezt eddig még senki sem ingatta meg. Nem vágyok arra, amire más nők, jobban mondva vágyok, de nem vagyok rá képes, eddig ha megkörnyékezett valaki élből visszautasítottam és elküldtem, felfogták, a férfiak általában nem értékelik a modorom, de Niall... Részben, nagyobb részben az én hibám, hogy ő nem vesz vissza, ebben a helyzetben pedig azt meg sem tehetem, hogy nyíltan a fejéhez vágom, hogy kopjon le, mert akkor utcára kerülök. Bekerültem valamibe, amiből nem tudom, hogy hogyan fogok kimászni, de muszáj lesz, nem csak magam miatt, hanem miatta is, azonban minél tovább  szorongatom a madarat és a képeslapot, annál jobban érzem, hogy beszélnem kell vele, muszáj.
Feltápászkodok, a telefonom napok óta érintetlenül hever a dohányzóasztalon, most azonban felkapom, és remegő kezekkel megkeresem Niall nevét. Vele beszéltem utoljára, és az utóbbi napokban rajta kívül más nem is keresett, illetve de, Mira Hemmings, őt leszámítva azonban senki.
Megfogadom magamnak, hogy csak annyira leszek kedves, amennyire muszáj,  nem ringatom se magam, se őt reménytelen álmokba, csak megköszönöm az ajándékot és elmondom, hogy nem haragszok.
Ez az egész azonban már akkor vészesen ingadozni kezd, amikor meghallom a  hangját a fülemben. Sosem hittem volna, hogy valaki tud nekem ennyire hiányozni, mostanáig fel sem tűnt, hogy ez ilyen rossz érzés. Behunyom a szemeim és mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam a görcsökbe állt idegeim.
- Hazel? - ismételgeti halkan a nevem. Az ajkamba harapok, elgondolkodom azon, hogy egyszerűen kinyomom, de a halántékomba éles fájdalom hasít.
- Én vagyok - bököm ki, ezután pedig mindketten csak hallgatunk néhány másodpercig.
- Szóval... megtaláltad?
- Igen - hajtom le a fejem, a szabad kezem ujjaival simogatni kezdem a puha plüsst. Nem tudom, hogy miért pont papagájt választott, de ez nem is olyan fontos. - Niall, én...
- Nagyon sajnálom, ha megijesztettelek valamivel, vagy nem akartad, Hazel - vág a szavamba olyan hevesen, mintha sosem lehetne megállítani. - Nem is tudom, hogy miből gondoltam, hogy akarod, egyszerűen csak annyira elragadtattam magam, nem is gondolkodtam, csak cselekedtem. Sajnálom, esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat csinálni, még csak meg sem kérdeztem tőled, hogy van-e valakid itt, vagy Írországban...
Mialatt hirtelen levegőt vesz közbevágok, mert rossz hallgatni a magyarázkodását, és hogy magát okolja.
- Semmi baj, nem csináltál semmi rosszat, Niall - felhúzom a lábaim és piszkálgatni kezdek egy kilógó cérnaszálat a nadrágomból, hogy valamivel lefoglaljam magam. - Nem veled van a baj.
- Tudod, hogy hányan mondták már ezt nekem? - kérdezi elcsendesedve. - Ne ezzel utasíts vissza.
- Én nem... nem fejeztem be - motyogom. - Nem veled van a baj, hanem velem.
Hosszasan hallgatunk, nem tudom, hogy hogyan kellene folytatnom, hogy mennyit mondhatnék el, hogy megértse, mert jelen pillanatban szinte vibrál a telefonból, hogy nem érti, és dühös, viszont azt meg én nem értem, hogy miért, de ha igazán megtanultam valamit életem során az az, hogy nem jó dolog feldühíteni egy férfit.
- Mit akarsz mondani nekem ezzel? - kérdezi végül.
- Csak hogy nem a te hibád volt - suttogom, két kézzel markolom a készüléket, a szemeim pokolian ismerősen égnek, nem tett jót, hogy hagytam kibukni a könnyeimet néhány nappal ezelőtt, mert  azóta folyton azért kell küzdenem, hogy ne törjenek elő minden pillanatban.
- Hazel? Én most elmegyek hozzád, kérlek szépen engedj be, vagy gyere ki, ha kopogok - a lélegzetem elakad egy pillanatra, nem hagy időt arra, hogy tiltakozzak, mert pontosan tudja, hogy ezt tenném, helyette szó nélkül bontja a vonalat. Elfog a kétségbeesés, hogy rossz ötlet volt felhívnom, mert nem értem el azt, amit akartam, most pedig idejön, és nem tudom, hogy mit fog csinálni, a belső énem máris pánikolva futkos körbe a fejemben és kitár minden ablakot, ajtót, csákánnyal veri szét a falakat, hogy minél több napfényt engedjen be magához, láthatatlan téglákkal azonban szorosan befalazza magát, holott tudom, tudom, és érzem, hogy nem fog bántani, sem most, sem pedig máskor.
Alig telik el néhány perc, amikor meghallom, hogy kopog, ebből tudom, hogy nem lehetett túl messze, ha ilyen hamar ideért. Összeszedem magam, és úgy döntök, hogy beengedem, mert egy belső hang azt súgja, hogy úgysem fog elmenni addig, amíg nem kapja meg amit akar, a lakás pedig a barátjáé, bármikor kaphat egy kulcsot, akár perceken belül is.
Résnyire nyitom az ajtót és kikukucskálok rajta, a kék szempár azonnal arra a kis résre szegeződik, és bár nem tesz semmilyen mozdulatot azt látom, hogy legszívesebben megragadná az ajtót és feltépné, azonban még akkor is csak mozdulatlanul áll, amikor növelem a rés szélességét, és szembekerülünk egymással.
Legalább olyan nyúzottnak és kimerültnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam, a szemei alatt sötét karikák húzódnak, kristálytisztán emlékszek rá, hogy azok nem voltak ott, amikor legutóbb találkoztunk. El sem hiszem, hogy ezt én tettem vele, méghozzá úgy, hogy éppen csak kijelentettük, hogy barátok vagyunk. Tönkretenném, ezért nem szabad túl közel engednem magamhoz még úgy se, hogy ő viszont jelenthetne egy kis fényt az életemben, ahogy jelentett is, amíg barátok voltunk, változást hozhatna, megváltást, ha hagynám magam, de az egész nem ér annyit, hogy eközben tönkretegyem őt.
Észre sem veszem, hogy még mindig szorongatom a papagájt, csak követem a pillantását, ami levándorol a kezemre, és látom, hogy először csak megrándul a szája sarka, majd halvány mosolyra is húzódik. Rémképek villannak fel a szemem előtt, amikor hirtelen körém fonja a karjait. Egy pillanatra elveszítem a fonalat, a jelen és a múlt között kószálok, végigsimítja a hátam, a kezével felgyűri a hajam, és már-már szinte várom, hogy erőteljesen, kellemetlenül belemarkoljon és rántson rajta egyet, az agyam ép fele viszont jeleket küld a roncsolódottnak arról, hogy nem ott vagyok, és már nem az vagyok. A lélegzetvételeim akaratlanul is szaporábbak lesznek, de valahogy sikerül lecsillapítani magam és nem járunk úgy, ahogy legutóbb, a testem azonban ismét elárul, csak most másképpen, minden erő kiveszik belőlem és a karjai közé dőlök. Egyikünk sem szól semmit, csak ölel magához, én pedig hagyom ezt, és még a szemeim is lecsukódnak. Körülbelül egyforma magasak vagyunk, mégis sokkal kisebbnek érzem magam nála, bár ez valamilyen szinten megszokott nálam, mert a legtöbbször így van, akkor is úgy érzem, hogy én nézek fel valakire, ha az illető alacsonyabb, mint én. A kezem, ujjaim között a papagájjal beszorul kettőnk közé, és mintegy közvetítőként áramoltatni kezd egy furcsa érzést felém, Niall irányából, de ez neki fel sem tűnik. Érzem. hogy az arcát kissé beletemeti a hajamba, és valamikor lopva egy apró puszit lehel bele, az agyamban pedig felvillan egy tábla, amelyen neonszínű betűkkel villog, hogy ilyen egy igazi férfi, még csak nem is hasonlít arra a képre, amelyet a gondolataimban megalkottam.

- Hiányoztál - mormolja, a testem pedig önkéntelenül rándul egyet, mert sosem mondta még nekem senki sem ezt a szót a családomon kívül. Észreveszi ezt, és erősebben fog, de még mindig nagyon óvatosan, gyengéden, és úgy, mintha épp azon igyekezne, hogy megnyerje a bizalmam, és ha nem is teljesen, de egy részét sikerül. 

Összeszorítom a szemeim, hangosan nem megy, magamban azonban kimondom, hogy nekem is hiányzott ő, jobban, mint hittem volna.

13.rész

Sziasztok! 

Sokáig nem hittem, hogy végül felteszem majd ezt a részt, mert nem lett a kedvencem, nem is a legjobb, és kifejezetten jelentéktelennek tűnik benne minden, pedig nem az. Sajnálom, máris elkezdődött a rohanás, már most látom, hogy sokkal többet vállaltam be, mint amennyit hosszútávon bírni lehet, és szép lassan csökken az energiaszintem. Igyekszem ennél sokkal jobb részeket írni a továbbiakban, és valahogy megtalálni a nekem megfelelő időbeosztást. Köszönöm az előző részhez érkezett néhány kommentet, holnap délután mindenképp megválaszolom őket.

Kitartást nektek a hét további részére!

N.x 

  

Hazel Clark

Régen éreztem magam olyan fáradtnak, mint amilyen most vagyok, fizikailag és szellemileg is. A táskámat legszívesebben már az ajtóban ledobnám, de emiatt a flancos lakás miatt nem teszem, elvonszolom egészen a kanapéig és arra dobom fel, majd a konyhába csoszogok valami táplálék után kutatva. Reggel elfelejtettem ebédet csomagolni magamnak, úgyhogy a mai kalóriabevitelem mindössze egy müzliszeletből származik, de itthon sem jobb a helyzet, a hűtő majdnem üres. Amióta itt lakok mindössze egyszer főztem, a Niallel történt kis incidens óta pedig hideg kaján élek, nincs türelmem ahhoz, hogy főzzek, vagy esetleg ahhoz, hogy iskola után bemenjek valamelyik boltba és megvegyem a szükséges alapanyagokat. Morogva kapok ki egy doboz bontatlan tartós tejet a hűtőből, az egyik szekrényből pedig felmarkolom a müzlimet, és levágódok az asztalhoz. Megmagyarázhatatlan okok miatt szokatlanul feldúlt és türelmetlen vagyok az utóbbi napokban, a rettentő rossz kedvemről nem is beszélve. A telefonom 56 nem fogadott hívást számlált, amelyek Nialltől futottak be 3 nappal ezelőtt, az utolsó 23:08 perckor, azóta viszont meg sem rezzent a készülék. Titokban reménykedek benne, hogy felhív majd, nem követel magyarázatot a történtekre, csak túllép rajta, és újra elkezd vicces üzenetekkel bombázni, de azt hiszem, ez túl egyszerű lenne, és én is tudom, hogy a viselkedésem nem épp olyan volt, amibe csak úgy belenyugszik egy olyan személy, aki nem tud semmit.

Némán kanalazom magamba a müzlit, nem a leglaktatóbb étel, de az éhségtől háborgó gyomromat lecsillapítja egy időre. Az egyetemen elmélkedek, többek között azon, hogy néha, amikor a gondolataim nem kalandoztak el más irányba hallottam, hogy a tanárok az évvégi vizsgákról beszélnek, azokról, amik 2 hét múlva kezdődnek. Rengeteg a tanulnivalóm, beadandókat kellene írnom, és befejezni a portfóliómat, de egy ideje már reménytelen eset vagyok, pontosan azóta, amióta Niall Horan kéretlenül megjelent az életemben.

Nekem kellene felhívnom, azért, mert ezt a lakást ő intézte, nélküle az utcán lennék, de nem tudom felvenni a telefonom és hívni, mert nem adhatok neki magyarázatot a történtekre, nem értené meg.
A kiürült tányért a kanállal együtt bedobom a mosogatóba, majd felmarkolom a táskám a kanapéról, de még csak az első lépcsőfokra lépek fel, amikor a konyhából felcsendül a telefonom alapértelmezett csengőhangja. A szívem a torkomba ugrik, leplezni sem tudom azt az izgatottságot, ami úrrá lesz rajtam, csapot-papot otthagyva magam után berohanok a helyiségbe, és elmarom a telefont az asztalról, de a szám ismeretlen. Azonnal lelohad a lelkesedésem, és a pillanatnyi reménykedés is visszasüllyed oda, ami eddig elnyelte, ennek ellenére mégis felveszem a telefont, pedig nem szoktam ismeretleneknek, kifejezetten utálom az ilyen hívásokat.
- Haló? - szólok bele bizonytalanul, halálos csönd és félelmetes zúgás helyett viszont egy vidám hang válaszol.
- Haló, Hazellel beszélek? Miranda Payne vagyok, Niall barátja - szinte már fecsegősen mondja, a hangjából süt a vidámság, a háttérben pedig mintha egy baba sikongatna. Egy pillanatra teljesen lefagyok, miután rájövök, hogy a Miranda Payne név valójában Mira Hemmingset takarja, csak felvette a férje nevét, és a teljes keresztnevének elmondásával kicsit hivatalosabb szeretne lenni.
- Én vagyok - cincogom tágra nyílt szemekkel. Amikor beállított hozzám ez a fiú az őrült ötletével, hogy fotózzak a Payne gyerekek születésnapján, nem nagyon mélyítettem el a gondolatot, mert általában minden adandó alkalmat megragadok arra, hogy fotózzak, most viszont az ósdi telefonomból hallom annak a lánynak a hangját, akinek a dalaira rengetegszer aludtam el. Nem igazán vagyok jártas a zenében, nincsenek kedvenc előadóim, nincs kedvenc stílusom, mindent meghallgatok, és igyekszem mindenben keresni a szépet és az értékelhetőt, az viszont holtbiztos, hogy az ő dalaiból van a legtöbb a lejátszási listámon.
- Szia! - üdvözöl olyan természetességgel, mintha régi barátnők lennénk. - Niall sokat mesélt már rólad, ő adta meg a telefonszámodat is, remélem nem haragszol meg azért, mert felhívtalak.
- Szia - halkan kihúzom a széket, amin néhány perccel ezelőtt ültem, és újra lehuppanok rá - nem haragszom, csak váratlanul ért - bököm ki, a körmeimmel kopogni kezdek az asztalon idegességemben.
- Nem zavarlak? Később is beszélhetünk.
- Ráérek - próbálok felébredni a döbbenetemből és élénken, vidáman beszélni vele, hiszen az ő hangja nagyon kedves, és süt belőle a boldogság.
- Érdeklődni szeretnék, hogy vállalsz-e esetleg fotózást rendezvényeken? A kisbabáim hamarosan 1 évesek lesznek, a férjemmel szeretnénk egy nagyobb családi és baráti összejövetelt ebből az alkalomból, és szükségünk lenne egy fotósra, hogy megörökítsen minden pillanatot, viszont az nagyon fontos lenne, hogy a képek ne kerüljenek ki sehová, semmilyen közösségi felületre, vagy újsághoz.
- Vállalok, igen - köszörülöm meg a torkom - a képeim nem nyilvánosak, nem töltöm fel őket sehová, engedéllyel használok fel néhányat az egyetemi portfóliómhoz, de azok nem ilyen stílusúak.
- Megnézhetnénk esetleg a munkáidat? Egyúttal meg is egyeznénk az árban, és megbeszélnénk a további részleteket.
A lélegzetem elakad egy pillanatra, eddig nem vettem annyira komolyan ezt a lehetőséget, azt hittem, hogy ez a lány élből visszautasítja majd Niall ötletét, ha megtudja, hogy csak egy egyetemista vagyok, nem gondoltam, hogy hajlandó lenne megnézni a képeim, azt pedig főleg nem, hogy ő keres majd meg ennek érdekében.
- Persze - bököm ki - bármikor.
- Szuper! - élénkül fel még jobban a hangja. - Elmehetnénk most? A férjem, Liam éppen itthon van, holnaptól viszont ismét dolgozik, én pedig nem tudok vezetni, és különben sem szeretnék nélküle dönteni.
A szemeim rémülten nyílnak el, ellenben az állam döbbenten koppan a padlón, vegyes érzések cikáznak bennem, egyszerre szeretnék nagyon igent mondani, de egy mozdulattal összetörni a telefont is, mert ez a lány a férjével és a gyerekeivel együtt fotósokat és riportereket hozhat a nyakamra akár a világ másik feléről is, és én tényleg nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy híres emberekkel találkozzak, és telefonálgassak. A józan énem azonban előtör a romok és a félelem alól, és egyetlen szóra koncentrálódik az egész beszélgetésből, ez pedig az "árban", fizetni akarnak érte. Nem vagyok pénzsóher, ha nem akarna fizetni a munkámért meg sem nyikkannék, mert a barátai már így is túl sokat tettek értem, de a rosszabbik énem szeme elé elkezdenek beugrálni képek a diákhitelemről, még meg nem érkezett számlákról, és Louisról, mert megígértem neki, hogy fizetni fogok valamennyi lakbért. Muszáj elfogadnom, akár akarom, akár nem, muszáj, mert dolgoznom kell, élnem kell.
- Nekem rendben van - bár a hangom kicsit megremeg, és bizonytalan, végül kimondom.
- Fantasztikus! - lelkendezik. - Körülbelül másfél óra múlva ott leszünk, és nagyon köszönöm, hogy időt szakítasz ránk.
- Szívesen - nyelek nagyot, ezzel egy időben felerősödnek a hangok az ő oldaláról, tisztán hallatszik egy baba boldog, kacagós visítása, és egy férfi nevetése, a szám akaratlanul is apró mosolyra húzódik.
Elköszönünk egymástól, csak miután leteszem a telefont döbbenek rá, hogy nem árultam el neki a címem, és ő sem kérdezte. Vajon mennyit tudhat rólam? Miket mondhatott el neki Niall? Nem kell rajongónak lenni ahhoz, hogy tudjam, mennyire jóban vannak ők ketten, volt egy időszak, amikor másról sem szóltak a hírek az újságokban és a tévében, csak róluk, és a legendás barátságukról, lehetetlen nem tudni erről. Valószínűnek tartom, hogy ez a lány már mindent tud az utóbbi hetek eseményeiről, éppen ezért nem értem, hogy mit akarhat tőlem, miért volt ilyen kedves és lelkes a telefonban, ha tudja, hogy megbántottam a legjobb barátját? Mert megbántottam, ezt elég egyértelművé tette az ajtó túloldaláról szűrődő csalódott hangja, majd a csapódás, ami kísérte a távozását. Mit fogok mondani, hogy feltesz egy kérdést ezzel kapcsolatban? Ha konkrétan azt kérdezi meg, hogy miért menekültem ki pánik közeli állapotban a barátja karjai közül egyetlen apró, ártatlan puszi miatt? El sem hinné, ha elmondanám.
Az idegeimet nem sikerül megnyugtatni, de összeszedem magam annyira, hogy elmosogassam a korábban csak úgy eldobott tányért és evőeszközt, majd felviszem a táskám a hálószobába, és a fényképezőgépemmel együtt lehozom a laptopomat is Egy adatkábellel összekapcsolom a kettőt, és nekiállok kiválogatni néhány fotót, többnyire portrékat, de beillesztek néhány tájképet, és néhányat azok közül, amelyeket még tavaly készítettem egy festő csoporttársam anyukájának az esküvőjén. Elmentem őket egy külön mappába, majd felmegyek az emeletre, hogy kicsit rendbe szedjem magam, bár azon kívül, hogy megigazítom a hajam, és halványan kihúzom a szemem, nem tudok túl sokat változtatni a külsőmön, nincsenek drága ruháim, amiket felvehetnék a tiszteletükre.
Valamivel muszáj lekötnöm magamat és a gondolataimat addig, amíg nem érkeznek meg, hogy ne riogassam magam mindenfélével, úgyhogy miután már végképp nincs más ötletem, a vázlatfüzetemmel letelepedek a konyhaasztalhoz, és firkálgatni kezdek. A művészetek számomra a menekülőutak, ha rajzolok, festek, vagy tudatosan fotózok,  képes vagyok elmerülni egy teljesen másik világban, ahol csak formák, színek, és fények vannak, éppen ezért rezzenek össze a kopogásra a bejárati ajtón. Felpattanok, összecsapom a füzetem, aminek az egyik üres lapján elkezdett megjelenni egy szörnyen ismerős arc, magamhoz szorítom, és nagy léptekben indulok az ajtó felé. Mielőtt kinyitnám megállok, veszek egy nagy levegőt és lassan kifújom, próbálok higgadtnak és felelősségteljesnek tűnni, így ahelyett, hogy feltépném az ajtót, egy barátságos mosollyal az arcomon kitárom, és igyekszek nem sokkos állapotba kerülni. Ha nem tudnám, hogy mivel foglalkoznak az előttem álló személyek, akkor azt mondanám róluk, hogy csak egy átlagos fiatal házaspár, nem is izgulnék ennyire, azonban a felkontyolt hajú lány dalait éjjel-nappal képes vagyok hallgatni.
- Sziasztok - préselem ki magamból, a tekintetem ide-oda ugrál, mindenkit szeretnék megnézni, de senkit sem megbámulni.
- Szia! - mosolyog rám vidáman Mira, az arcával együtt a szemei is vidámságot sugárzanak, az egyik kezében egy tálcát fog, rajta három kávés pohárral a Starbucksból, kettő hideg, az egyik meleg ital,. A mellette álló fiú két babahordozót szorongat, amelyekben rugdalózik is két gyönyörű apróság, azok a gyerekek, akikről Niall mindig annyit beszél.- Te vagy Hazel? - aprót bólintok, és mielőtt igazán észhez térhetnék a lány barátságosan átölel a szabad kezével, a szemeim meglepődve kerekednek el, mire a férje halkan elneveti magát.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - húzódik el, de a mosoly nem hervad le az arcáról. - Mira Payne vagyok - nyújtja felém a kezét, amit óvatosan elfogadok, és meglepett, zavart arckifejezés helyett én is elmosolyodok.
- Hazel Clark - tűrök el egy rakoncátlan tincset az arcomból, majd arrébb lépek, hogy beengedjem őket. - Gyertek csak be!
- Én is nagyon örülök a találkozásnak - mosolyog rám kedvesen a fiú is, miután leteszi a két kisbabát - Liam Payne vagyok - a kezemet óvatosan az övébe csúsztatom, és bár kifejezetten nem szeretek férfiakkal fizikai kontaktust létesíteni, az ő érintése nem vált ki belőlem semmilyen negatív reakciót,  mint ahogy a barátjáé sem, azért is voltam hajlandó beülni mellé az autójába, amikor másodjára is összetalálkoztunk azon az esős reggelen.
- Remélem, szereted a kávét, útközben megkívántuk és beugrottunk a Starbucksba, hoztunk neked is egy karamellásat - nyomja a kezembe az egyik poharat a lány. Pontosan olyan közvetlen, mint amilyen a barátja is, fesztelenül, kicsit kapkodva beszél, a hangjából vidámság sugárzik, a tévében mindig higgadtnak tűnik, komolynak, a telefonban pedig pont ilyen kedves volt, mint most, bár nem is igazán tudom, hogy mit vártam. Egy részem szereti azt gondolni, hogy a híres emberek pontosan tudják, hogy milyen sikeresek és híresek, éppen ezért elég nagyra vannak magukkal, ezt azonban sorra cáfolják meg, először Niall Horan, utána Louis Tomlinson, most Liam Payne, és Mira Hemmings, ezek után valószínűleg alaptalanul gondolnám azt, hogy a One Direction fennmaradó két tagja nagyképű, vagy akár Mira ikertestvére az.
Az egyik kisbaba nyöszörögni kezd, bár ez a hang nem panaszos, sokkal inkább olyasmi, amivel jelezni szeretné, hogy ő is itt van ám.
- Ők is szeretnének megismerni - mosolyog rám Liam. - Kivehetem őket?
- Persze - bólintok, és kicsit távolabbról figyelem, ahogy kivesznek egy-egy babát a hordozóból. Mindkét csöppség felém fordítja a fejét és az óriási szemeikkel érdeklődve méregetnek, majd a kislány bátran, magához képest nagy léptekkel elindul felém. Meglepődve figyelem, apró kezeit előrenyújtva lépked felém, majd megmarkolja a nadrágom, és felemeli a fejét.
- Szia - mosolygok rá elbűvölten, a kávét leteszem a pultra, és óvatosan leguggolok. Nem merem megérinteni, hiszen ez az apróság már most híres, a ruhák, amiket visel többe kerülhettek az én összes cuccomnál, és olyan tökéletes, mint egy kézzel készített játékbaba. - Gyönyörű szép vagy - fürkészem csodálkozva az arcocskáját.
- Aria máris kedvel téged - jegyzi meg kuncogva Liam.
A kislány az arcomra helyezi mindkét apró kezecskéjét, és bájosan mosolyog rám, mint egy kis tündér. Óhatatlanul is felé nyújtom a kezem, viszont mielőtt megérinthetném megáll a levegőben, és felpillantok a szüleire.
- Szabad? - kérdezem bizonytalanul.
- Hát persze - bólogat a lány, és a kisfiúval a karjai közt boldogan simul a párjához, aki ugyanúgy bőszen helyesel.
Óvatosan megsimogatom az ujjaimmal Aria arcát, azonnal feltűnik a hasonlóság közte, és mindkét szülője között. Csodálkozó barna szemeivel vadul fürkészi az arcom, apró kis ujjaival itt-ott megbökdös, amitől akaratlanul is elmosolyodok.
- Tetszel neki - kuncog az anyukája - többnyire fiúkkal találkoznak, a körülötte lévő lányokat pedig már ismeri, te viszont új vagy.
- Nagyon szépek - simogatom meg a haját, majd felegyenesedek, és szemügyre veszem a kisfiút is, aki szakasztott mása a testvérének, csak rövidebb a haja. Aria megkapaszkodik a lábaimban, de felvenni nem merem, hiszen csak egy idegen vagyok mindannyiuknak, én sem örülnék, ha valaki fogdosná a gyerekemet.
- Ha szeretnétek megmutathatom a munkáimat - a lábamat átölelő csöppség elkapja a kezem, és a maga saját kis nyelvén mondd valamit, hogy felhívja magára a figyelmem.
- Szeretné, ha felvennéd - tájékoztat Liam, és mielőtt rákérdeznék már meg is adja az engedélyt, én pedig nagyon óvatosan a karjaimba veszem Ariát.
- Természetesen szeretnénk megnézni a képeket - mosolyog rám Mira.
Ébred bennem egy kis lelkesedés, amiért megmutathatom neki a munkáim, neki, akinek a dalai rengeteg inspirációt, erőt, és kitartást nyújtanak. A bennem élő visszafogott Mira Hemmings rajongó boldogan ugrándozik, kívülről viszont csak a szélesedő mosolyom látszik, miközben a kislányt magamhoz ölelve az asztalhoz invitálom őket, ami nem is az enyém, de egy kicsit mégis annak érzem. Magam elé húzom a laptopom, és az ajándékba kapott frappuchino-t is, közben pedig megnyitom a mappába rendezett képek közül az elsőt, szabad kezemmel biztosan tartom az ölemben a babát.
- Hűha - kerekednek el Liam szemei, és alig észrevehetően előre mozdul. - Mióta fotózol?
- Nagyon régóta  - rándul meg egy kicsit a szám. Életem legrosszabb időszaka után találtam meg a padlásunkon egy doboz mélyén az apám régi fényképezőgépét. A porban, koszban kuporogtam a régi dobozok között, nem sírtam, csak bámultam magam elé és előre-hátra hintáztam, válaszokat próbáltam keresni a kérdéseimre, és saját magam akartam megtalálni a megoldást arra, hogyan dolgozhatnám fel az engem ért traumákat. Akkoriban sehol sem éreztem jól magam, szerettem volna eltűnni a világ szeme elől, mert még a saját szüleim is úgy néztek rám, mintha nem az a gyerek lennék, aki voltam, ha pedig kiléptem az utcára összesúgtam mögöttem az emberek. Én voltam "az a kislány", és szánalmasnak éreztem magam, azonban ott, a porban üldögélve úrrá lett rajtam egy érzés, ami emlékeztetett arra a lányra, aki voltam. Sorban túrtam fel a dobozokat, eluralkodott rajtam a kíváncsiság, megtapogattam az idegen tárgyakat, régi játékokat, fényképalbumokat, amelyekben ismeretlen emberek képei voltak, az utolsó dobozok között bukkantam rá az ósdi fényképezőgépre. Belepte a por, fogalmam sem volt, hogyan kell használni, nem is reménykedtem abban, hogy működik, de azért találomra lenyomtam egy gombot, mire a gépezet kiadott magából egy halk hangot. Hosszú hajam jobbra-balra csapkodott mögöttem, amikor kivágtam az emeltre vezető feljáró ajtaját, és a szüleim után kiáltozva, kezemben a géppel lerobogtam a lépcsőn. Erről persze sosem számoltam be senkinek részletesen, és nekik sem mondom el, csak lerendezem annyival, hogy gyerekkorom óta.
- Csodálatosak ezek a képek - hajol előre Mira, és érdeklődéssel teli tekintettel vizsgálja a képernyőn megjelenő fotót. - Ez a második éved az egyetemen, ugye? - nyújtja át a kisfiát az édesapjának, és szinte feltérdel a székre, úgy kapkodja a tekintetét a kép egyes részei között.
- Igen, jövőre végzek az alappal, szeretnék szakosodni - azt nem említem meg, hogy ez egyelőre még csak álom. Az is álom volt, hogy egyszer itt leszek, ebben a városban, és azt tanulom, amit igazán szeretnék, mégis itt vagyok, talán az sem olyan elérhetetlen, mint amilyennek tűnik néha.
Észre sem veszem, hogy jobbra-balra ringatom az ölemben elnyúló apróságot, a mozdulataim teljesen ösztönösek.
- Nagyon szeretném, ha te fotóznál nálunk - telepedik vissza a helyére, amikor képek végéhez érünk. Csak egy fél pillantást vet a mellette ülő fiúra, értem, de mégsem igazán a köztük lejátszódó néma párbeszédet, azonban az utóbbi években tökéletesre fejlesztettem az emberismerő képességemet. Apró mozdulatokból, pillantásokból, lopott érintésekből mindössze néhány perc alatt megállapítottam a nyilvánvalót, hogy ez a két ember tényleg szerelmes egymásba, de ez mégis más valamiért, valami olyanért, amit nem értek, és ez a fiú tekintetében van.
- Nekem is teljesen rendben van- erősíti meg Mira döntését Liam, közben az ölében nyöszörögni kezd a kisfiú, és mindketten egyszerre kapnak a kék pelenkás táskában lapuló cumisüveg után.
- Örömmel elvállalnám - derül fel az arcom - de miért pont engem szeretnétek? Biztos vannak fotós ismerőseitek, olyanok, akik profik, és sokkal több tapasztalatuk van, mint nekem.
- Valóban - vágja rá Mira, a hangjában viszont némi cinizmus bujkál - az esküvőnkön is profi fotós volt, tudod, mindenféle papírral, díjakkal, és ráadásul még a barátunknak is nevezte magát, az újságok mégis előbb látták a képeinket, mint mi. A nászutunkon Kínában már azokat nézegettük, és egy névtelen valaki részletesen beszámolt minden eseményről, az összes ismert vendégről, még azt is megemlítette, hogy a reggelre a kutyánk felásta a kertet, és fogott egy vakondot, de Zayn szerencsére megmentette. Nem akarom, hogy a gyerekeimből is címlapsztárokat csináljanak, vagy hogy róluk beszéljen az egész világ. Ez a mi családunk, a mi gyerekeink, és olyan gyerekkort akarunk teremteni nekik, amiben nincsenek lesifotósok, nem elemezgetik őket a pletykalapok, sem Baba-Mama magazinok. Ez lesz az első születésnapjuk, ott lesz mindkettőnk családja és a legközelebbi barátaink, ritkán tudunk így és ennyien összegyűlni, nem akarok azon aggódni, hogy melyik újság szerint vettünk túl nagy vagy túl kicsi tortát, és azokra a hipotézisekre sem vagyok kíváncsi, hogy vajon miért nem veszünk nekik designer ruhákat, mert biztos nem az lenne a magyarázat, hogy azért, mert napjában háromszor felmossák helyettem a padlót és legalább kétszer összekenik bébiétellel.
Aria az ölemben mintha csak tudná, hogy róluk van szó, mert széles vigyorral az arcán tapsikolni kezd, az édesapjából pedig hosszas hallgatás és rejtegetett mosoly után kirobban a nevetés.
- Nem vicces! - ripakodik rá összehúzott szemekkel a felesége, az én szám is akaratlanul megrándul és mosolyra húzódik, főleg amikor Noah éles hangon visítozni kezd, azonban feléled bennem az irigység ismerős érzése, bár ez a fajta még teljesen úgy. Mira néhány percig megjátszott haraggal méregeti a párját, majd lehajtott fejjel ő is elneveti magát, és elpirul, amikor Liam puszit nyom az arcára. Én nem ismerem azt az érzést, ami bennük lehet, valószínűleg soha nem is fogom megismerni, mert senkinek sem kellene egy olyan lányt, mint én, ha tudnák, hogy milyen vagyok. Sosem jut eszembe, hogy párkapcsolatom legyen, mindig csak azon gondolkodok, hogy mi lett volna, ha egyes dolgok nem történnek meg, hogy milyen lennék akkor. Ez a lány csak 1-2 évvel idősebb nálam, és házas, gyerekei vannak, boldog, az ő élete azonban az enyémhez képest valóságos tündérmese volt mindig is.
- Hazel - felkapom a fejem, valószínűleg már sokadjára szólítanak meg, de nem teszik szóvá. - Elvállalod? - úgy tűnik, Liam időközben abbahagyta a nevetést, és most mosolyogva, bizalommal telve szegezi nekem a kérdést.
- Hát - kicsit megszeppenve jártatom a pillantásom köztük - ha megbíztok bennem, akkor igen, persze - motyogom.
- Megbízunk - biztosít róla Mira hevesen bólogatva - nem azért mondtam ezt, mert az feltételezem, hogy te is ilyeneket csinálnál, szó sincs róla.
A szemeim rémülten kerekednek el, amikor Aria sírni kezd a kezeim között, apró kis kezeit előrenyújtva pityereg, én pedig hirtelen nem is tudok mit kezdeni vele, az agyamban végigpörög az elmúlt néhány perc, és hogy mit csinálhattam rosszul.
- Semmi baj - emelkedik fel mosolyogva az édesanyja, és kiveszi az ölemből - csak anyabajos - olyan pillantással néz rám, mintha tudnám, hogy milyen ez, pedig nem tudom, és nem is fogom megtudni. Puszit nyom a kislány puha arcára és leül vele, a sírás mindössze addig tart, amíg át nem veszi tőlem, most már érdeklődve figyeli a testvérét, és engem.
Figyelmesen végighallgatom, és feljegyzem az időpontot, hogy hány órára kell odamennem, és hiába utasítok vissza mindent, amit felajánlanak, ragaszkodnak hozzá, hogy rendes vendégként is jelen legyek, és hogy az asztal mellől, velük együtt ebédelve fotózzak.
- Tényleg nagyon örülök, hogy megismertelek - olyan váratlanul ér Mira ölelése, mintha legalább egy hurrikán csapna le a lakásra, de visszaölelem - pont olyan fantasztikus csajszinak tűnsz, mint ahogy Nialler mesélte. Remélem, hogy jóban lehetünk -  a karjai barátságosan megszorulnak körülöttem, és amikor elhúzódik ugyanolyan kedvesen mosolyog, ahogy eddig is, míg én kissé lesokkolva bámulok rá.
 A fejemben egymást lökdösi a 'fantasztikus' szó, és Niall neve, hogy szerinte fantasztikus vagyok, pedig folyton hülyén viselkedek vele.
- Köszönöm - bököm ki nehézkesen - örülnék neki.
Magam is meglepődök ezen a két szón, bele sem gondolok abba, hogy ki ez a lány, hogy ki a férje, ki a legjobb barátja, és mivel foglalkoznak ők mindannyian, pedig vigyáznom kellene, én nem tartozom közéjük.
- Szívesen látlak bármikor egy kávéra - úgy mosolyog rám, mintha kettőnk közül én lennék híres, sikeres, és neki lenne öröm az, hogy beszélgethet velem, nem pedig fordítva. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt elfogadom, de bólintok, és remélem, hogy olyan kedves és őszinte a mosolyom, mint amilyen az övé.
Óriásit fújok, amikor összezárul a liftajtó és elindulnak lefelé, oldódik bennem a feszültség, és felszínre tör az izgatottság, de ez nem tart túl sokáig.
"Pont olyan fantasztikus csajszinak tűnsz, mint ahogy Nialler mesélte."
Összeszorul a torkom, és egy pillanatra meg is szédülök. Nem voltam, nem vagyok, és sosem leszek fantasztikus csajszi, de az, hogy így lát, vagy talán már csak így látott az a fiú, aki nagyon rövid időn belül valahogyan elnyerte a bizalmam megmelengeti a szívemet. Én pedig elrontottam, vagy talán nem is én voltam az, hanem az a személy, aki engem is elrontott.
Visszacsoszogok a lakásba, elveszem az asztalról a frappuchino-t, amiből alig hiányzik néhány korty, és hosszasan szuggerálom a telefonom is. Magamban csatát vívok, mert egy részem, a nagyobbik, szeretné felhívni Niallt és megmagyarázni neki, hogy mi történt, valósággal vágyik is arra, hogy elmondhassa, de a kisebbik felem győz, ugyanúgy, ahogy mindig, úgyhogy nem emelem fel a telefont, és nem hívom, hanem messziről elkerülöm emlékeztetve magam arra, hogy távolságot kell tartanom.