2017. október 31., kedd
Harry Styles Live On Tour London
A legutóbbi bejegyzésemben említettem nektek, hogy Londonba utazok, mégpedig Harry miatt, akinek jegyem volt a tegnapi koncertjére, és hát igen, az tegnap volt... Igazából azt sem tudom, hogy hol kezdjem, mert megígértem nektek - mármint annak a pár embernek, aki jelzett - hogy fogok róla írni, de őszinte leszek, nem emlékszek rá... De azért mindent kezdjünk csak az elején.
Idén nem kockáztattam, ha tehettem volna már a többi nagyon elvetemült fannal együtt sátoroztam volna az Hammersmith Apollonál napokkal a koncert előtt, de szófogadó gyerek lévén hallgattam az anyukámra meg a rokonokra, és nem vállalkoztam erre a feladatra, helyette már tegnap délben a metrón ültem a helyszín felé, negyed 2 körül pedig elfoglaltam a kis helyem a sorban, és igazából jobbkor nem is lehetett volna. 7-kor volt a kapunyitás, bőven voltak már előttem, de azért nem 5000 ember, max talán 500-1000, ami azért egész jó volt szerintem ahhoz képest, hogy mikor kezdtem meg a hajléktalan életmódomat én. Úgy indultam, hogy barátságos leszek, összehaverkodok mindenkivel akivel csak lehet, aztán ahogy ott ültem az egyik kerítés tövében a telefonomat nyomkodva, hallottam, ahogy a mellettem ülő angol lányok épp a külföldieket szidalmazzák, így inkább jobbnak láttam ha befogom a szám, és megtartom a barátkozást egy másik alkalomra, mert hát Treat People With Kindness, és nem ugrok a torkának meg oktatom ki arról, hogy ha Styles nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Styleshez, és kénytelenek vagyunk más országba utazni. Egyébként ez az egyed később takarókért hisztizett, mert hát hogy ő 4 órát utazott, én meg pont az előbbi miatt nem mondtam meg neki, hogy én meg 2000 kilométert girlie. Na, de nem ez a lényeg. hanem az, hogy még 1 órája sem ültem ott, amikor megjelentek jónéhányan raklapnyi forrócsokikkal és óriási, kedves mosollyal az arcukon mindenkinek adtak, mert Harry Styles képes volt arra, hogy vegyen 5039 db forrócsokit a kint fagyoskodó rajongóinak, mert biztos akar lenni abban, hogy jól vagyunk. Ekkor jött el az a pont, hogy a kakaómat fotózgatva meg ölelgetve, csorgó könnyekkel gubbasztottam a kabátomon, belebugyolálva magam a Thaiföldön kapott sálamba meg a 2015-ös On The Road Again turnés zászlómba, és nem hittem el, hogy ez a férfi tényleg valódi, mert hát ilyen nincs, nem lehet... De Harry ezt tudta fokozni, mert még a forrócsoki felét se ittam meg, már meleg pizzaszeleteket hoztak, mire pedig azt megettük kis csomagos kézmelegítő bigyókat osztottak ki, mert kezdett vészesen lehűlni az idő, és Harry Styles véletlenül sem hagyná, hogy fázzunk miatta. Röpke 6 órát álltam - tulajdonképpen ültem - sorba, ez idő alatt egyszer átköltöztettek minket a színház másik oldalára, ahol megint letelepedtünk, fél 6 körül pedig kicsit megmozdult a tömeg, elkezdtünk araszolni az ajtók felé, 7-kor pedig berohantam az ajtókon, boldogságtól ragyogó arccal be a terembe, és csillogó szemekkel néztem a Wembleyhez meg az általam eddig bejárt helyekhez képest mini színházat, ahol azt reméltem, hogy Harry konkrétan a számban fog állni, de nem. Viszonylag elől álltam, durván kb a 10. sorban, ami igazából jó, de nem egy olyan helyen, ami tök lapos, és a színpad is az. Az előzenekar alatt erre nem jöttem rá, mert ők teljesen a színpad elején álltak, az emberek meg még nyugiban voltak, így örültem is, hogy verekedés nélkül is király helyem lett, és megérte a 6 óra ücsörgés, meg aztán bent a 2 óra ácsorgás, de Harrynél megváltozott a színpadi felállás, elém meg valahogy bekerült egy nálam kb 4-szer szélesebb néger lány a világ összes nőjének hajával a fején, így csak a nyakamat zsiráfnyi magasságokig nyújtva, pipiskedve láttam Harryt, meg aztán arra is rájöttem, hogy amilyen idióta vagyok hiába töltöttem egész nap a fényképezőgépem, benne hagytam az akksit a töltőben, így cseszhetem azt, hogy átcsempésztem a security-n a gépet, ha nem tudom bekapcsolni. Itt megbeszéltem magammal, hogy nem húzom fel magam, már mindegy, itt van a telefonom, meg aztán úgyis lesznek youtube-on videók, legalább fotózgatás meg videózás helyett élvezni fogom a koncertet, és így is lett, annak ellenére is, hogy alig láttam, és brutálisan meleg volt bent. Hogy őszinte legyek kevés olyan barátságos helyen voltam eddig, mint amilyen ez volt a koncert kezdete előtt, mert valaki felfújt néhány lufit, és a közönség azokkal játszott, miközben halkan szólt a zene, és mindenki fecsegett.
Fogalmam sincs, hogy hogy írhatnám le nektek Harryt, eddig azt hittem, hogy nagy küzdések árán, de azért képes vagyok valahogy mindent írásba foglalni, de őt nem, viszont azért megpróbálom. Egy Harry Styles koncert egy konkrét érzelmi kavalkád, mert az egyik percben a legédesebb dalokat énekli teljesen átszellemülve, a következőben megsirat a hangjával és a soraival, aztán a wonderful friendsjeiről beszélve elénekli a What Makes You Beautifult meg a Stockholm Syndrome-ot, megőrülve ugrabugál, torka szakadtából üvölt, vizet locsol, köpköd, melegzászlóval száguldozik, kiwiken csúszkál, kiröhögi saját magát, minket, aztán kifejti, hogy mennyire szeret minket, és milyen hálás. Más esetben végigbőgtem volna az egészet, idén viszont ez valahogy nem jött olyan könnyen, helyette olyan volt, mintha valaki óriási erővel nyomná a mellkasom, mert előtte már sírtam kakó, pizza, kézmelegítő, meg a póló miatt, amit apa vett nekem, aztán meg amikor bementem és ott volt előttem az ember, akihez hasonlóan csak keveseket szeretek, és már 2 éve nem láttam, egyszerűen nem jött, én viszont nagyon nem ez vagyok, és már kezdtem aggódni, hogy valami baj van velem, mi van, ha már nem szeretem úgy és annyira, mint régen? Megőröltem? De nem, szerencsére, vagy talán pont nem szerencsére, de az utolsó számnál, a Sign Of The Timesnál elszakadt a cérna, és a teljes valómban megérkeztem a koncertre, ugyanis ömlöttek a könnyeim, miközben ahogy kifért a torkomon ordítottam, és magamban azért fohászkodtam, hogy csak ne legyen vége, ne menjen el, ne kelljen nekem elmennem. De eltűnt, már megint, és furán fog hangzani, de annyira elegem van már ebből, abból, hogy sokat mondok azzal, ha azt mondom, hogy évente egyszer látom az embereket, akik azzá tesznek, ami, aki én vagyok. Hogy őszinte legyek emiatt utálok koncertekre járni, mert gyűlölöm, hogy amikor vége van olyan, mintha kitépnék a lelkemet, és üresen, könnyes, taknyos, nyálas arccal vánszorgok a kijárat felé, amin kijutva aztán nekiborulok az első ismerős embernek abban a reményben, hogy hazavisz és összekaparja a darabjaimat, végül meg persze nekem kell ezt megcsinálni, mert rajtam kívül senki nem tudja felfogni, hogy milyen érzés az, amikor az egyik pillanatban még ott van előtted, énekel, azért él, hogy neked jó legyen, aztán eltűnik, és még mindig fogalma sincs a nevedről, arról, hogy létezel, és hogy a hangjára alszol el, hozzá menekülsz amikor nem tudsz mit csinálni az érzelmeiddel, és úgy érzed nincs senki másod rajta kívül. Sose fogom ezen túltenni magam, vagy egyáltalán hozzászokni, de persze hálás vagyok azért, hogy megint ott voltam, láttam, és remélhetőleg még fogom is.
Nézzetek meg pár videót a koncertről, ha kíváncsiak vagytok rá, mert én tényleg nem tudok mit mondani azon kívül, hogy nagyon jó volt, és bármikor újra átélném mindennel együtt.
2017. október 26., csütörtök
Sziasztok!
Biztos meglep titeket, hogy most jelentkezek, engem is.
Mióta lezártam ezt a blogot próbálom összeszedni a gondolataim és magam is, hogy ezt is - mint ahogy sokat már a korábbi években - elengedjem.
Ez a blog azért indult, mert nem tudtam elengedni Mirát, akármennyire is kikészített sokszor és elegem lett belőle, valamilyen módon magamnál akartam tartani, és ehhez a legjobb módszer Niall volt. Írtam egy plusz részt, valamikor talán 2 évvel ezelőtt, közvetlenül azután, hogy befejezem az első évadot. Ebben a részben Niall feleségül vett egy lányt, akit szörnyen nehéz volt megszereznie, de a rész írása közben azon kaptam magam, hogy már megint Miráról írok, arról, ahogy nagy pocakkal szorgoskodik, arról, hogy Aria végig bömböli a szertartást, meg ilyesmi, mindeközben elgondolkodtam azon, hogy mégis mi a francot művelek. Megírom Niall esküvőjét, és közben alig teszek említést a menyasszonyról? Annyira függ az én Niallöm még mindig Mirától, hogy a felesége helyett vele foglalkozik?
Sose fejeztem be ezt a részt, ha nekiállnék előtúrni a gépemen és a telefonomon lévő fájlok közül, ugyanannál a félmondatnál lenne abbahagyva, mert egyszerűen nem bírtam folytatni úgy, hogy nem ismerem a karaktert, akit épp hozzáadok az egyik legkedvesebbemhez.
Hazel nem ilyennek indult, sokáig nem, úgy terveztem, hogy ő csak egyszerűen egy olyan lány lesz, akiért nagyon meg kell dolgoznia Niallnek, de nem akartam még egy Mirát alkotni. Pontosan emlékszek arra a napra és a pillanatra, amikor kivilágosodott előttem a karaktere, és hagytam a gondolataimat elmenni abba az irányba, amit addig megpróbáltam elnyomni, de mindig ott zizegtek a fejem egy hátsó zugában. Nem akartam őt azzá formálni, amivé, de nem szeretem ha egy történet, vagy egy karakter unalmas, és nem voltam kibékülve azzal, ha Haze egyszerűen csak egy undok liba lesz minden ok nélkül, ráadásul pont Niallerrel. Vele nem küzdöttem annyit, mint Mirával, de azért megvoltak a magunk harcai. Minden blogomban van egy karakter, aki a végére teljesen olyanná formálódik, mint én, ezt el is szoktam mondani nektek, így nyilván tudjátok, hogy az EIW-ben ez Mira volt. Ebben a blogban igazán még ilyen sincs, most először húzódtam meg tudat alatt én, a saját ügyes-bajos gondjaimmal, vonatkoztattam el mindentől, és adtam át nekik a teljes terepet, azzal a kivétellel talán, hogy Niall mindent megtestesít, amire én is vágyok, és néha azon kapom magam, hogy soha többet nem akarok másról írni, csak róla. Nyilván ez nem így lesz, mert remélhetőleg sok más karaktert fogok még megalkotni, rá azonban nagyon büszke vagyok, az eddigi írói pályafutásom alatt talán rá a legjobban, magam sem tudom igazán, hogy miért, de néha úgy érzem, talán ő az a karakter, akinek a személyisége a leginkább hasonlít a valódi Niall Horan személyiségére, és ebben egyébként a Flicker csak megerősített.
Soha, egyetlen percre sem bántam meg, hogy az EIW-et követő szünet után visszajöttem ezzel a bloggal, mert bár az érdeklődés csökkent az irányomba, és sokkal kevesebben vagytok, mint korábban, már mindazért megérte elkezdeni, és befejezni is ezt a történetet, amit én kaptam általa, és ismét tudtam fejlődni.
A korábbi bejegyzésemben megírtam nektek, hogy nem akarok elmenni innen, és ez még mindig igaz, azonban szükségem van egy kis időre, hogy kitaláljam, pontosan mit szeretnék alkotni ezalkalommal, és mégis hogyan, olyan időbeosztás mellett, amivel ebben az évben rendelkezem. Nagyon kérlek titeket, hogy ne mondjatok le rólam, mert hamarosan jelentkezek valami új dologgal, ami ígérem, hogy nagyon jó lesz, de ehhez szükségem van most egy kis időre, később pedig rátok, mert nélkületek nem olyan élvezetes az írás, ti vagytok a legnagyobb inspiráció minden alkalommal, amikor azért ülök le, hogy leírjam azt a rengeteg gondolatot, ami a fejemben kavarog. Nélkületek nem megy semmi.
Még mielőtt elköszönök lenne egy kérdésem. Holnap elutazok Angliába, ott töltöm az egész őszi szünetet, hétfőn pedig Harryt is látom, mivel van jegyem a koncertjére. Mit szólnátok hozzá, ha írnék a koncertről, és az Angliában történt napokról is nektek? Ha szeretnétek, akkor talán minden nap jelentkezek majd, talán csak néhányszor, de ha érdekel titeket nagyon szívesen megosztom veletek minden élményem, csak jelezzétek, hogy mit szeretnétek.
Nagyon szeretlek titeket, jobban, mint azt eltudjátok képzelni, és borzasztóan hálás vagyok mindenért, amit kaptam, és kapok tőletek 2012 óta. Ti vagytok a legjobbak! ❤❤
N.x
2017. október 16., hétfő
Gondolatok
Sziasztok!
Most, hogy ezt írom, 22:15 van, hulla fáradt vagyok, reggel 5:20 óta talpon vagyok, lehúztam 7 órát a suliban, majd bevásároltam magamnak, utána pedig este 6-ig táncoltam, holnap meg matek témazárót írok. Ezt csak azért írom most le, hogy lássátok, milyenek a napjaim, és ez a mai még viszonylag rövid is volt, van, amikor iskola után egyből rohanhatok táncra, mindezek ellenére azonban sosem felejtettem el lefekvés után legalább néhány sort írni, csak hogy péntekenként tudjak nektek felmutatni valamit. Most sem tudok aludni, éberen fekszek, olvasgatom az általam megírt részeket, és jár az agyam azon, hogy mit írhatnék, mert muszáj valamit, belebolondulok abba, ha nem tehetem. Az EIW első évadának befejezése után nagyon jó érzés volt egy kis szünetet tartani, most azonban nem az, mert hiába nem telt el még egy hét sem azóta, hogy befejeztem a második évadot, máris szenvedek attól, hogy nincs min gondolkodnom, nem tudok napközben lopva leírni 1-2 bevillanó sort, és most sincs mit csinálnom. Úgyhogy hoztam egy döntést; még nem tudom, hogy mit fogok csinálni, hogy mit írok majd, milyen nyelven, hol, hogyan, de nem tűnök el innen, akkor sem, ha az időbeosztásom, az iskola, és minden mellett sokszor a hátam közepére kívánom az írást meg a bloggert, akkor sem, ha nincs már senki, akit érdekel amit csinálok, és akkor sem, ha egyetlen kommentet sem fogok kapni. Hiányoznak a fiúk, egyénileg is persze, hiába látom Harryt 2 hét múlva, Niallt pedig májusban, most a 5/5 One Directionre gondolok. Hiányoznak, baromira, kegyetlenül, és ha másért nem, magam miatt muszáj lesz írnom még róluk, ha szeretném ép ésszel átvészelni a szünetet. Úgyhogy itt leszek még egy darabig, bármi is történjék.
Csak ennyit akartam mondani, úgy éreztem muszáj ezt most azonnal leírnom és megosztanom veletek, magam sem tudom igazán, hogy miért.
A héten még jelentkezek majd egy kis összefoglalással az elmúlt kb 1.5 évről, meg a blogról, amit még nem engedtem el, addig is minden jót nektek, legyen szép hetetek!
Nessa
2017. október 13., péntek
Epilógus
- Basszus, haver! - szakad ki Zaynből, amikor meglátja, hogy mi az, amiből tökéletes szobát kellene varázsolni a lányomnak.
Dobozok, csomagok, mindenféle apró darabból álló ikeás bútor, kis csecsebecsék, szétszerelt babaágy, pelenkázó, mindez közepén pedig két vödör festék és egy vastag guriga öntapadós tapéta, meg az üres falak.
- Egy szóval se mondtam, hogy egyszerű lesz - vakargatom meg a fejem - de ezért vagytok itt.
- Csináltunk már ilyet - veregeti meg a vállam Liam - és tökéletes lett, ez is az lesz.
Elmosolyodok, a többiek egyetértően bólintanak, és szó nélkül nekiállnak, hogy kipakolják a dobozokat a folyosóra. Próbálok visszaemlékezni arra, milyen volt, amikor az ikrek szobáját csináltuk, de mintha hirtelen elfelejteném az egészet, és azt sem tudnám, hogy hogyan kell egy ecsetet megfogni, mert egészen más segíteni abban, hogy valaki más gyerekének tökéletes kis helye legyen, mint a sajátomnak. Kiakadok, ha valamit elrontunk, ha a fal foltos lesz, a tapéta elszakad vagy leesik, ha tönkretesszük a bútorokat, amiket Hazellel olyan gondosan választottunk ki, mert bár bármikor vehetünk újakat, az mégsem lenne olyan. Azt akarom, hogy minden már elsőre sikerüljön, hogy amikor hazaér egy gyönyörű gyerekszoba várja az üres, szürke falak helyett, és ha akar azonnal elkezdhesse a rendezgetést, és ezredjére is összehajtogassa a kis ruhákat. Csordultig van a szívem már a gondolattól is, hogy a kis helyes, gömbölyű pocakjával itt álldogál, simogatja a bútorokat, a falakat, és megpróbálja felgyorsítani az idő múlását addig, amíg a karunkban nem tarthatjuk a mi tökéletes kislányunkat. Azonban semmi pénzért nem siettetné őt egyikünk sem, tekintve, hogy már a meglepően gyors fogantatása is kész csoda volt számunkra, az pedig még inkább, hogy kisebb-nagyobb problémákkal, de sikeresen és egészségesen eljutottak mindketten a 30. hétig, illetve hárman, mivel az idegeim nekem is eléggé megsínylik ezt a tortúrát. Tisztában vagyunk vele, hogy ez a kislány lesz valószínűleg az egyetlen vér szerinti babánk, és emiatt még inkább igyekszünk, hogy minden a lehető legjobb legyen számára, addigra is, mire megérkezik, és azután is.
- Ne aggódj, menni fog - biztat Haz, és cinkos mosolyt villant rám.
Még szép, hogy menni fog, fantasztikus Apa és a legalább annyira fantasztikus nagybácsik csodás lakhelyet fognak csinálni a kis hercegnőmnek!
- Hogy gondoltad? - kérdezi Lou a falak hosszas vizsgálata után.
- A szemben lévő fal, a jobb oldali, és az ajtó felőli lila - magyarázom a kezemmel mutogatva - a balon van a tapéta.
Nagyon remélem, hogy jól emlékszem, és Hazel így mondta, meg azt is, hogy azóta nem gondolta meg magát.
- Sima ügy - bólint vigyorogva, majd megemeli az egyik nehéz dobozt Liammel, és kihátrál a folyosóra. Az üres falakat és ezt a kezdetleges kupit elnézve még csak elképzelni tudom azt, ami remélhetőleg a nap végére lesz ebből a szobából, de máris alig várom, hogy kész legyen, és hogy akár minden este, az éjszaka legközepén is bejöjjek ide, és a karomba vegyem azt a kis apróságot, aki csak az enyém, és a nőé, akit minden porcikámmal imádok, addig pedig amíg meg nem érkezik csak azért járjak be, hogy valamivel enyhítsem a türelmetlenségem.
Nem akartuk túl korán megcsinálni a szobát, tekintve azt, hogy Haze erősen veszélyeztetett terhes, örülni is alig mertünk, elmondani másoknak pedig még annyira se, mert rettegtünk attól, hogy egyik pillanatról a másikra az egésznek vége szakad, és itt maradunk egy kész szobával, meg rengeteg dologgal, összetörten, baba nélkül, de a lányunk már most egy igazi kis harcos, úgyhogy épp itt az ideje annak, hogy minden készen álljon az érkezésére. Mert meg fog érkezni, méghozzá makk egészségesen, mert az anyukája a legfantasztikusabb nő az egész univerzumban, aki mindent túlél, mindegy milyen nehéz az, és mindenre képes.
- Csinálsz is valamit, apuci, vagy csak állsz és ábrándozol? - lök oldalba Zayn. - Így nem lesz kész a lányod szobája, mire megérkezik az asszonykád.
- Bocsi - rázom meg a fejem - persze, hogy csinálok!
- Hát persze! - bólintanak, és mondják szinte teljesen egyszerre. Roppantul jól szórakoznak rajtam és a lelkesedésemen, meg azon, hogy mindent egy kicsit túlreagálok, de egyáltalán nem bántó szándékkal teszik, és a kiröhögés mellett meg is értenek, főleg úgy, hogy nem én vagyok az egyetlen kispapa a társaságban, ugyanis Harryéknél is érkezik a trónörökös, és Miráéknál sem az ikrek már a legkisebbek. Az esküvőnkre Mack már csak begurult, azonban még így is megnyerte a leglelkesebb tanu és vendég díját amellett is, hogy Aria végig zokogta a szertartást annak ellenére, hogy megígértem, 20 év múlva őt is feleségül veszem, Ms Posey Payne viszont volt kegyes megvárni, hogy a nászutunkról hazaérkezve kiessünk a repülőből, és az érkezésére mindketten a kórházi folyosón toporogjunk. Két rettentően okos, mégis kisördög 5 évessel, és egy veszélyesen bátor 1,5 évessel nem unalmas a Payne család élete sem, Liam mégis itt van, és segít az én kis szemem fényének a szobájában, ahogy a kis Styles miatt is összefogunk majd, miután hajlandó lesz megmutatni magát, mert az apjával ellentétben neki egyelőre nincsenek nudista hajlamai.
A bútorok és minden más kipakolása után már nem is tűnik olyan nagy munkának ez az egész, csupán három fal van, amit szépen ki kell festenünk, és egy másik, amire felragasztjuk a kis virágmintás tapétát. Ahogy Louis mondta, sima ügy, csak minden sikerüljön elsőre, és legyen tökéletes. Nagyon szeretném kivenni a részem mindenből, de rá kell jönnöm arra, hogy ez lehetetlen, úgyhogy felosztjuk egymás között a munkát, Harry, Louis, és Zayn kap 1-1 falat festésre, én meg Liammel a tapétával fogok ügyeskedni, mert a saját csemetéinek a szobájánál is mi küzdöttünk meg ezzel a feladattal. Érdekes, de egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szakembert hívjunk és ő csinálja meg ezeket a feladatokat, hiába nem értünk ezekhez a dolgokhoz. Az nem lenne személyes, nem mondhatnánk el később a gyerekeinknek, hogy a szobáik a mi kezünk alól kerültek ki, mert szeretjük annyira őket, hogy még ezeket is mi csináljuk, még ha kicsit esetlenül és lassan is. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy nem akarunk csak genetikailag apák lenni, vagy olyanok, akik csak a pénzt adják. Nekünk ennél sokkal komolyabb terveink vannak, amit Louis és Liam tökéletesen meg is valósít, és hiszem, hogy egyszer az én kislányom is azt mondja majd, hogy nálam jobb apát nem is kívánhatna magának.
Csupán a gondolattól is könnyek futják el a szemem, annyi terhes, vagy kisgyerekes nő vesz körül, hogy kezdem átvenni az érzékenységüket, aminek következtében lassan már egy aranyos kiskutya is könnyeket csal a szemembe, nemhogy a születendő gyerekem. Az a célom, hogy a lehető legjobb, legszebb, legteljesebb életet biztosítsam számára és az édesanyja számára, hogy a kapcsolatunk harmonikus legyen, a családunk idilli, és ezért a halálom napjáig mindent hajlandó vagyok megtenni.
Világéletemben utáltam a nagyon macerás, türelmet igénylő dolgokat, mert mindig is borzasztóan izgága voltam ahhoz, hogy leüljek mondjuk egy kirakós mellé, és órákig molyoljak vele, most azonban nagyon is örömömet lelem abban, amikor a falak kifestése, és a tapéta felragasztása után elkezdjük összeszerelni a kiságyat és a bútorokat. Borzasztóan élvezem, hogy látom a szemem előtt létrejönni azt a kis zugot, ahol az én drága kislányom élni fog, hogy végre áll az ágy, amiben majd alszik, és ami mellett minden éjszaka ott fogok állni, hogy csodáljam. Semmit sem vártam még életem során annyira, mint hogy egyszer végre a kezemben tarthassam őt, és már most azon gondolkozok, hogy bár sose nőne majd fel, és sose kellene majd elengednem azt a csöppnyi kis kezét, amit néha olyan erővel présel Haze hasfalához, hogy tisztán látszanak az apró kis ujjai. Ilyenkor csap csak arcon igazán az a felismerés, hogy apa vagyok, hogy az az álmom válik valóra, amire évek óta vágyok, és hogy a kapcsolatunk Hazellel révbe ért, mert családunk lesz, már most van.
- Hova is küldted el Hazelt? - zökkent ki Zayn a gondolataimból.
- Én sehová - háborodok fel kissé, miközben összecsavarozom a hófehér ruhásszekrény két darabját.
- Hogyan feltételezheted azt, hogy Nialler elküldi bárhová is a terhes feleségét, te agyament? - gúnyolja ki Louis az enyhe túlféltési hajlamom a legnagyobb jóindulattal. - Hiszen terhes!
- Kapd be - intek be neki félkézzel, míg a többiek elnevetgélnek rajtunk. - Dolgozik, valami olyan felkérést kapott ami "egyszerűen visszautasíthatatlan", ezért megragadtam az alkalmat és gondoltam megtisztellek titeket azzal, hogy segíthettek az én kis tündérem szobájában.
- Szoktad egyáltalán a nevén emlegetni? - nevet rám Harry, és a kérdése lényegében teljesen jogos is, mert bár már döntöttünk a névről, nem igazán hívom így, mert addig kell becéznem ameddig csak lehet, amíg rám nem szól majd egyszer, hogy ne hívjam úgy, ahogy, mert ciki. Tapasztalatból mondom.
- Nem - válaszolom - bőven lesz még alkalmam a nevén szólítani.
- Az biztos - sóhajt fel gyötrelmesen Liam - milyen világ az, ahol az 5 éves lányom rám szól, hogy ne hívjam Freddie előtt kiscicámnak, és ne pusziljam meg?
Louis bősz vigyorgásba kezd, míg Liam már-már gyilkos tekintettel, sértődötten méregeti.
- Már próbálom rábeszélni Mirát a következő babára, mert hamarosan a kicsi is direkt fog csapkodni, ha megközelítem, ezt nem lehet máshogy túlélni. Ebben a családban egyedül Noah az én gyerekem, ő nem ilyen kis undok.
2017. október 6., péntek
62.rész
Óriási pelyhekben esik a hó, úgy tűnik, az év utolsó napjaira meg is marad, és nem válik az utakat hetek óta uraló latyak és jég részévé. Hideg van, és még nagykabátban is fázok, de nem vagyok hajlandó felvenni a kesztyűm, mert akkor nem látnám a gyűrűm, és bár akkor is tudnám, hogy az ujjamon van, az mégsem olyan, mintha mindig rápillanthatnék, és mások is látnák. Megbeszéltük, hogy nem tartjuk titokban a kettőnk közt történteket, sőt, az elkövetkezendő napokban Niall hivatalosan is megerősíti, úgyhogy büszkén mutathatom meg általa mindenkinek, hogy mennyire nem az a kislány vagyok már, aki voltam.
- Elugrunk Szergiért, jó? - szakít ki a gondolataimból a kellemes hangjával. Az egész életemet képes lennék leélni abban a kényelemben, amit az oldalához bújva érzek. - Utána visszamehetünk hozzád, hogy kipakolj, meg minden.
- Oké - bólintok aprót, és felemelem a fejem, csak hogy a szemébe nézve rámosolyogjak. Nagyon nem akartam visszajönni ide Sydney után, most viszont elmondhatatlanul boldog vagyok, amiért újra itt lehetünk, és egyetlen trópusi országért, gyönyörű tengerpartért és kellemes melegért sem cserélném el ezt a hideg, latyakos, jelen pillanatban zord várost. - Elmondjuk Miráéknak?
- Nem szükséges, rájön majd magától - húzódik felfelé a szája - egyetlen dolgot fog látni amint megpillant téged, és az a gyűrű, úgyhogy készülj fel arra, ami vár rád.
Kuncogva hajtom a fejem a mellkasára, tulajdonképpen alig várom, hogy megtudja, ahogy azt is, hogy elmondhassam Zaynnek, Giginek, és a többieknek, mindenkinek.
Olyan izgatott vagyok, amikor begördülünk az ismerős nagy ház kerítése elé, mintha valami teljesen ismeretlen, felfedezésre váró területre érkeznénk meg, és nem csupán Niall otthonába. Még sosem tekintettem erre a helyre úgy, mint a saját otthonomra is, holott ide-oda ingázunk a lakásom és a ház között, most azonban elkezd azon járni az agyam, hogy egy napon talán ideköltözök, itt fogjuk leélni a közös életünket. Ha tudnék ebbe beleadni bármit is, nem lenne kifogásom ellene, azonban azzal a problémával nem tudom, hogyan fogok megküzdeni, hogy mindent Niall teremt elő, én meg jelenleg csak vagyok, egyetemre járok, és néha van 1-2 munkám, de fix fizetés nem igazán.
Mielőtt elfogna a pánik kiszállunk a taxiból, és azon veszem észre magam, hogy már beenged a kapun, és a bőröndjeinkkel csúszkálva csörtetünk be az udvarra.
- Berakom őket a kocsiba és már mehetünk is, oké? - nyom puszit az arcomra, és kinyitja a garázst, amiben ott parkol az autója. - Ülj be, nagyon hideg van - vezet a kezemnél fogva az ajtóhoz, és udvariasan kinyitja előttem. - Beugrok az egyik gitáromért, fél perc és itt vagyok.
Valóban pillanatok alatt intéz el mindent, majd lehuppan mellém, és mielőtt beindítaná az autót maga felé fordít egy rövid kis csókra.
- Lehetne, hogy a nap hátralévő részében ne csináljunk semmit henyélésen kívül? - pislog rám vágyakozva.
- Remekül hangzik - mosolygok rá - én is pont ezt terveztem.
- Ezért is vagy az én kis menyasszonyom - villantja rám a lélegzetelállító mosolyát, majd beindítja az autót és kitolat az udvarból.
A gyomromat izgatottság szorítja össze, egyrészt mert végre újra a kezeim közt lehet majd a macskám, akitől mindenképp bocsánatot kell majd kérnem amiért lepasszoltuk, másrészt pedig alig várom Mira reakcióját. Niallel volt, amikor megvette a gyűrűt, tudott a terveiről és nem beszélte le róla sem ő, sem Zayn, vagy bárki, akinek még beszámolt róla, úgyhogy örülni fog, pont annyira amennyire én, a legjobban azonban mégis azt a bizonyos otthon henyélést várom, és hogy végre tényleg csak kettesben legyünk.
Miráék otthona mindössze néhány percre van Niall házától, és szinte árasztja magából még mindig a karácsonyi hangulatot, meg azt az érzetet, hogy itt egy igazán boldog család él. A szívem izgatottan dobol a mellkasomban, amikor kiszállunk a kocsiból és Niall beüti a kapukódot, majd az kitárul előttünk szabad utat biztosítva a bejárati ajtóhoz. Csak az udvariasság kedvéért kopogunk, ismerem Niallt, úgyhogy tudom, hogy másképp egyszerűen csak benyitna, lerúgná a cipőjét és becsoszogna a nappaliba, hogy az ikreket a karjába kapva azonnal a konyhába menjen, és egy Mira arcára nyomott puszi kíséretében elcsenjen valami kis rágcsálnivalót, most azonban a kezemet szorongatva várja, hogy valaki ajtót nyisson előttünk.
- Sziasztok! - jelenik meg Mira ragyogó jelensége szélesen mosolyogva.
- Szia, Mack! - válaszolja könnyedén a vőlegényem, ezzel együtt pedig felemeli az összefonódó kezünket a gyűrűvel a lány felé, aki pusztítóan hangos sikoltozásba kezd és akkora erővel borul ránk, hogy kis híján mindhárman hanyatt esünk. A nyakunkba csimpaszkodva, artikulálatlanul sikoltozva folyamatosan ugrál, majd könnyekben tör ki, és bár folyton nevetünk, amire csak rátesz egy lapáttal, hogy Liam is megjelenik, karján a gyerekeivel és mindannyian értetlen arccal szemlélik, hogy mi történik, amikor sírni kezd én sem tudom visszatartani.
- Úgy örülök! - ölel magához mindkét karjával, és közben valahogy Niall kezét is szorítja a vállamnál. - Annyira örülök neked, Hazel! A lehető legjobban döntöttél, nem fogod megbánni - húzódik el éppen csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Mindketten sírunk, válaszul a mondanivalójára hevesen bólogatok és a kézfejemmel törölgetem az arcom.
- Tudom - mosolygok rá mielőtt újra összeölelkezünk.
- Nálad jobbat nem is kívánhatnék neki - szipogja - ti ketten tökéletesek vagytok, Haze. Bármire van szükséged rám számíthatsz, mindig, egy család vagyunk!
Zokogva borulok a vállára. Egész életemben egyedül éreztem magam, sosem találtam a helyem sehol és egyetlen ember sem volt, akinek a társaságában biztonságban éreztem volna magam, vagy megbíztam volna benne, most pedig hirtelen itt van ez a lány, aki azt mondja, hogy egy család vagyunk.
- Most nézd meg mit csináltál - hallom Liam dorgáló hangját - idejössz és megsiratod a feleségem!
- Örömében - vigyorodik el - miattam csak örömükben sírnak a nők, ugye? - a hirtelen hangváltásból tudom, hogy már sokkal inkább Ariához beszél, mintsem Liamhez. Mindketten elnevetjük magunkat, a következő percben pedig Mira sokkot kap, mert a gyerekei kabát és vastag ruhák nélkül vannak kint, úgyhogy Liamet dorgálva a felelőtlensége miatt beterelget minket, az ajtón belül viszont Niall nyakába borul, és szó nélkül, hosszasan ölelkeznek. Megható őket nézni, ugyanakkor kicsit kínosan is érzem magam, mert ez egy olyan belsőséges pillanat, aminél semmi keresnivalóm nincs se nekem, se senki másnak, mégsem tudom elfordítani a tekintetem.
- Gratulálok! - oldalaz mellém Liam, és a fél karjával magához ölel, míg a két picúr betotyog a nappaliba, és édesen magyarázni kezdenek, valószínűleg a kutyának.
- Köszönöm - biccentem fel a fejem, és rámosolygok. Mindketten az ölelkezőket nézzük tűnődve, majd egyszerűen megfogja a kezem és magával húz, hogy mégis adjunk nekik egy kis privát teret, hogy szavakkal is elmondhassák egymásnak amit akarnak.
A mosolyom óriásira szélesedik, amikor meglátom a macskámat Arthur mellett heverve, ahogy elégedetten dorombol az esetlenül simogató kis kezek alatt, azonban amikor meglát hirtelen felpattan, és kényeskedve a lábamhoz dörgölőzik.
- Szia! - guggolok le hozzá, és a mellkasomhoz szorítom a puha kis szőrlabdát. Korábban sosem volt kisállatom, így nem tudtam, hogy ennyire tud hiányozni, és ilyen nagy öröm újra látni, hazavinni, hogy megint minden reggel felébresszen a nyivákolásával, és Niall bosszankodjon miatta.
- Szevasz, haver! - jelenik meg, és óriási vigyorral az arcán megdögönyözi Szergi apró fejét. - Látom leálltál az ellenséggel! Egy kutya? Ez komoly?
- Kutya! - sikkantja Noah, mire mindketten kissé meglepődve nézünk hátra a kisfiúra, aki édes, nagy mosollyal az arcán pakolgatja a játékait.
- Mondd még egyszer! - néz rá csillogó szemekkel Niall. - Hogy mondtad, Noah?
- Kutya! - ismétli, míg a szülei büszkén mosolyognak egymásra, és Mira talán újabb 1-2 könnycseppet morzsol el. Megnevettet és elérzékenyít, ahogy Niall felkapja a kisfiút, és babás visongások meg nevetések közepette összepuszilgatja a kis arcát.
Nem halok meg anélkül, hogy ne adnám meg neki ezt az örömöt a saját gyerekével.
Eleresztem Szergejt és felegyenesedek, csillogó szemekkel, már-már rajongva nézem, ahogy felveszi a felé nyújtózkodó kislányt is. Hevesen dobog a szívem, és bár eddig is tudtam, hogy ő a tökéletes férfi számomra, most még biztosabb vagyok benne, és ezt Mira leszűri az arcomból, mert mellém áll, és a kezemet szorongatva megkeresi a tekintetem, és értem, amit mondani akar. Megerősít, biztat, támogat, és megígéri, hogy semmi baj nem lesz.
- És milyen volt Írországban? Hogy történt az eljegyzés? Meséljetek el nekünk mindent! - lelkesedik.
- Az az igazság, hogy most mennünk kellene, Mack, csak a macskáért ugrottunk be - teszi le a kicsiket Niall, és megigazítja a kabátját.
- De hát most jöttetek haza, hova siettek ennyire? - huppan le a padlóra Liam, a lánya pedig szinte azonnal kezelésbe veszi.
- Elfáradtak - válaszol helyettünk Mira, ami igazán meglepő mindannyiunk számára, mivel valószínűleg nem csak én vártam volna azt, hogy teljesen kiakad és megparancsolja, hogy addig nem hagyhatjuk el a lakást, amíg nem mondunk el mindent.
Valahogy elő akartam készülni erre az estére, a pillanatra, forró fürdővel és rózsaszirmokkal, csokival, a kedvenc zenéjével, valamivel, ami megnyugtatja, és amitől teljes biztonságban érezheti magát, de rá kell jönnöm arra, hogy nem lehet, és nem is kell az ilyen alkalmakra felkészülni az életben. Minden úgy tökéletes most, ahogy van, mi ketten, a faltól-falig érő ablakokon keresztül bevilágító fények, a csend, és az ágya, ami semmivel sem több vagy kevesebb, mint akkor, amikor csupán egymáshoz bújva pihenünk. Fél karját a nyakam köré fonva, lihegve pislog rám, amikor kissé elválok tőle, hogy újra és újra végigcsókoljam a mellkasát, a számba vegyem, érezzem a kezem alatt a puha bőrét, majd nehézkesen levergődjem magamról az alsómat, és az élénkpiros arca, meg kíváncsi tekintete kereszttüzében magamra görgessek egy óvszert, mert Istennek hála igenis lehetne már most családunk, ha akarnánk. Néhány pillanattal később teljesen meztelenek vagyunk, bronzos bőre mindenhol az enyémhez simul, a teste tökéletesen illeszkedik az enyémhez, és még mindig tudom, hogy bízik bennem, ha nem tenné nem lennénk most itt, ebben a helyzetben, mert bár nehezen lélegzik, és kissé zavart attól, amit lát és érez, de eltökélt, határozott, és nagyon bátor.
- Haze? - lehelem, és a mutatóujjammal az álla alá nyúlva felbiccentem a fejét, hogy a szemembe nézzen. - Nézz rám közben, beszélj hozzám, mondj el nekem mindent, amit gondolsz.
Bólint, a tarkómra enyhe nyomást fejt ki, úgyhogy lehajolok és megcsókolom a puha ajkait, miközben a lehető leglassabban, legóvatosabban széthúzom a lábait, és leengedem a csípőm közéjük. A lélegzete elakad egy pillanatra, most először hallom ahogy küzd, de végül legyőzi a gyötrelmeit, és amikor eltávolodok tőle a tekintete tiszta, engem lát, és nem valaki mást.
- Készen állsz? - kérdezem feszülten, és a látszólagos nyugalma miatt olyan, mintha ezt az egészet túlreagálnám, hiszen a testének reakciói és minden amit mond arról árulkodik, hogy tényleg, de tényleg nagyon akarja ezt ő is.
- Igen - leheli alig hallhatóan.
- Nagyon vigyázok rád - suttogom fojtottan, miközben lefelé pislogva elhelyezkedem ott, ahol kell - és a világon mindennél jobban szeretlek. Annyira köszönöm, hogy engem választottál!
- Niall! - kap levegő után, amikor kissé előretolom a csípőm. A fogaim csikorgatom, mert tudom, hogy fájdalmat okozok neki, és nem fair, hogy mindeközben én meg majd széthasadok már most.
- Tudom - hajtom le a fejem, hogy az arcunk összeérjen - annyira sajnálom, bébi, bár ne kellene ezt érezned. Nem szándékosan csinálom, ugye tudod? Kérlek ne haragudj!
- Semmi baj - válaszolja rekedten, és ebből ismét tudom, hogy akármit is érez, akármekkorákat pislog, velem van.
- Szeretlek - beszélek hozzá, miközben milliméterenként haladva nyomakodok egyre beljebb. Annyira szorít, hogy majd elájulok, az egész testem bizsereg és úgy érzem magam, mint amikor legelőször voltam ebben a helyzetben, amikor még csak egy hülye kiskölyök voltam, akinek már azelőtt vége volt, mielőtt igazán elkezdődhetett volna a dolog. Nagyon nem akarok most így érezni, nagyon nem akarom, hogy vége legyen, csak a nehezén szeretnék már végre túlesni, hogy aztán mindent jóvátehessek ami történt vele.
Képes lennék megölni magam, amikor felkiált, a teste megrázkódik, a élénkpiros vér csöpög alattunk a lepedőre.
- Abbahagyjam? - fogom meg az arcát azzal a kezemmel, amivel nem tartom magam fölötte. - Haze? Megálljunk?
Szorosan csukva tartja a szemeit, az ajkai pedig elnyílnak, miközben mély levegőket vesz, aztán még mielőtt igazán pánikba eshetnék rám néz, és bár remegő hangon, de megszólal.
- Nem - rázza meg a fejét - jól vagyok.
- Nagyon szeretlek - mondom el ismét, miközben csókokkal borítom az egész arcát. Amikor teljesen leeresztem a csípőm elmélyülten csókolózunk, fájdalmasan nyöszörög és a gerince megfeszül, de velem van, és kedvem lenne nevetni a boldogságtól. Hosszú ideig mozdulatlan maradok, mielőtt elkezdenék hátrafelé mozdulni, majd újra beletemetkeznék, ezúttal érezhetően könnyebben. A bal szemhéjam rángatózik és az egész testem lángol, nem nagyon tudom elhinni, hogy ez történik most köztünk, hogy amit érzek az ő, az ő csodálatos teste, ami után hónapok óta epekedek, és az egyetlen, amire életem végéig vágyni fogok.
- Jobb már? - suttogom, és az orromat az ő kis pisze orrához dörzsölöm. Az ajkai elnyílnak de végül nem mond semmit, az arca helyette is beszél, mert minden apró mozdulatomnál megrándul. Nem. - Haze? Annyira rossz, mint akkor? Annyira fáj? Durva vagyok? - szakadnak ki belőlem a kérdések.
- N-nem - ejti ki halkan, majd rám emeli a tekintetét, ami olyan tiszta, mint az ég egy napsütéses, gyönyörű napon, és úgy csillog, mint a legértékesebb gyémánt amit valaha találtak ezen a bolygón. A szívem az idegességen és a feszültségen túl szárnyal a boldogságtól, mert még mindig velem van, és engem lát. Elhalmozom csókokkal és érintésekkel, nagyon óvatosan meg-megmozdulok, hogy szokjon, és egyre növelem a távolságot, keresve azt a pontot, ahol megadhatom neki amit érdemel és amire szükségem van ahhoz, hogy megmutassam milyen az, ha egy férfi helyesen bánik vele, ha szereti, gondoskodik róla, és semmi mást nem akar csak azt, hogy boldog legyen. A megkönnyebbülésem óriási, talán csak az a teher nagyobb nála, ami lekerül a vállamról abban a pillanatban, amikor az ajkai meglepetten elnyílnak és egy édes kis hang kíséretében hátraveti a fejét. Sírni tudnék, nevetni, üvölteni, örömtáncot járni, helyette azonban az ajkaimat az ő gyönyörű szájára tapasztom és kínzó lassúsággal megismétlem a korábbi mozdulatot. Tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani, számára azért nem, mert nem tud megküzdeni ezzel az új érzéssel, számomra pedig azért, mert én sem, mert még sosem szerettem senkit sem ennyire, sosem akartam senkit sem ennyire, és semminek sem örültem még annyira, mint annak, hogy most itt vagyunk, és mint valami mesebeli idétlen hős, megmentettem az én hercegnőmet.
Elvarázsol, hogy a lány, aki megszámlálhatatlanul sokszor ébredt fel mellettem sikoltozva, aki elájult egy ártatlan puszitól, és aki halálra rémített azzal, hogy az emlékei fogságába ragadva önkívületi állapotban próbált lelökni magáról most a nevemet sóhajtva fonódik körém az összes végtagjával, a teste reszket az érintéseim alatt, mind a tíz körmével a hátamba és a hajamba kapaszkodik, és olyan érzéseket váltunk ki egymásból, amiket korábban senkivel sem éreztünk. A saját testemben végbemenő lehengerlő érzések azonban eltompulnak amellett, hogy mennyire szemmel tartom azt, hogy az ő érzései egyetlen pillanatig se tompuljanak, mindenre figyelek, ami arról árulkodik, hogy jól érzi magát, holott Hazel valószínűleg képtelen lenne arra, hogy ezt megjátssza. Látom felépülni azt, amit nagyon reméltem, hogy elérek, egyre hevesebben kapkodja a levegőt, a mellkasa annyira megemelkedik és a háta úgy meghajol, hogy mindkettőnket felemel, a lábujjai görcsösen meggörbülnek, azonban olyan váratlanul ér, mintha az északi sarkon, a hóvihar közepén egy meleg ház ajtajában állva kinyitnám azt, és a hideg, tépő széllel együtt minden az arcomba fújna. Meggyőződésem, hogy egy pillanatra az éterben lebegek, mielőtt a testemet birtokló érzések visszarántanak a valóságba, ahol a saját gyönyöröm mellett nehézkesen, de végigkövethetem álmaim nőjének első, színtiszta testi gyönyörét, amit én okozok.Végtelennek tűnő, mégis nagyon rövid másodpercek után rázuhan az ágyra, én meg egyenesen rá, a puha, nagyon érzékeny kis testére, azonban ahelyett, hogy rajta maradva pihennék legördülök róla, és szorosan mellébújva felvezetem a kezem a combján, hogy még egy kicsit tovább nyújtsam a gyönyörét az ujjaim, és a két hosszú combja között pihenő borsószemnyi kis csomó segítségével. Már most tudom, hogy sosem fogok betelni ezzel, sosem lesz elég, unalmas pedig pláne nem, sőt, az életem egyik újabb céljának teszem fel, hogy így is boldoggá tegyem.
- Szia - suttogom mosolyogva, amikor hosszú, csendes percek, és erőt gyűjtő sóhajok után felém billenti a fejét, és megrebbenő szempillákkal rám emeli a tekintetét.
- Miért nem csináltuk ezt korábban? - szegezi nekem a kérdést rekedt hangon, mire nevetni kezdek, ő pedig lágyan elmosolyodva a mellkasomra hajtja a fejét.
- Egy egész élet áll előttünk, hogy bepótoljuk a kimaradt időt - simítok végig a hosszú, megizzadt, de így is selymes tincsein, amik beterítik a felsőtestem egy részét - ha akarod.
- Igen - néz a szemembe lelkesen.
- Adj nekem néhány percet, és folytathatjuk - húzom magamhoz, és megcsókolom. A szája édesebb és finomabb, mint bármelyik méz, vagy édesség, amit valaha ember alkotott, boldog lennék, ha örökké ezt az egyetlen ízt érezhetném.
- Mi volt ez? - teszi fel, és bár számítottam rá, nem tudom, hogy hogyan válaszolhatnék. Olyan ez, mintha egy kiskamasznak kellene elmesélnem az előbb történteket valami elfogadható formában, virágokkal és méhecskékkel, vagy virslivel és kiflivel. Jézusom, mégis mi a fenéken gondolkozok?
- Pontosan az, aminek lennie kell - mondom ki ezt a nagy, filozofikus gondolatot - és amit mindig érezni fogsz, amikor velem vagy.
- Az jó - szívja be az alsó ajkát, és zavartan elfordítja a fejét - korábban mindig azt hittem, hogy ez fájdalmas, annak kell lennie.
- Nem - járom be az ujjaimmal a hátát, majd megkeresem a takarót és magunkra húzom, mert így már kezd kissé hűvössé válni a helyzet - semmi másnak nem kell lennie, csak jónak, gyönyörűnek, még jobbnak, mint most.
- Még jobbnak? - pislog meglepetten, melyre válaszul elmosolyodok. Elképzelni sem tudja, hogy lehet még ennél is jobb, pedig lehet, és lesz is, amikor már egyáltalán nem fog fájni neki az első néhány mozdulat.
Válaszul csak hümmögök, és magamhoz húzom, mert érezni akarom a testének melegét, a puha bőrét, a közelségét, mert a legnagyobb álmom vált most valóra, és soha többé nem akarok kiszakadni belőle.
- Te vagy a leggyönyörűbb férfi a világon - mondja csendesen, elmerengve, apró kezeivel és a kecses kis ujjaival bejárva a testem, míg én csukott szemmel pihenek az illatába temetkezve. Most hogy belegondolok mellette tényleg annak érzem magam, egyetlen pillanatra sem jut eszembe az, hogy nem vagyok elég jó ehhez a lányhoz, mert rádöbbenek arra, hogy tényleg mennyire nagyon szeret engem, és ahogy nekem sem, neki sem a külsőm a lényeg, hanem a teljes valóm, ami több annál, mint a kis zsírpárnák a hasamon, vagy hogy a nevem mit jelent ezen az ajtón, lakáson kívül.
- Milyen jó akkor, hogy megtaláltam a leggyönyörűbb nőt - mosolygok rá, és megérintem a gyűrűsujján fénylő díszes kis karikát, ami azt jelzi, hogy az enyém, és az is marad, most már biztos, hogy örökké.
Sziasztok!
Szándékosan a végére hagytam a dumámat, mert ha az elején mondom el, amit akarok, azzal mindent elrontottam volna. Körülbelül egy hónappal ezelőtt megvilágosodott bennem az, hogy alig néhány rész van hátra ahhoz, hogy képes legyek tökéletesen lezárni ezt a blogot, és ez a rész a mai volt. Úgy gondolom, ennél tovább nem kell húznom Hazel és Niall kapcsolatát, itt, és most kell befejeznem, mert innen már minden csak erőltetett lenne, felesleges részek azért, hogy ne keljen elengednem őket, Hazel kezét, és talán titeket is. Jövőhétre kiötlök egy epilógust, amivel teljessé tehetem ezt a történetet, és lezárhatom, utána pedig a hetedik(?) történetemet is befejezetté nyilvánítom. Nem tudom, hogy fogok-e még blogolni utána is, ötletem az van, csak az a kérdés, hogy ti itt lesztek-e még, kíváncsiak vagytok-e rám úgy is, hogy egy hosszú, és nehéz év áll előttem, ami miatt valószínűleg csúszkálni fogok és rendszertelen leszek. Már most is olyan kevesen vagytok, amit én a kezdeti "sikerek" miatt elég nehezen élek meg, de ha még nem untatok meg, akkor mindent megteszek majd, hogy továbbra is hétről-hétre kizökkentselek titeket a való életből, és a részeivé váljatok az én saját, One Direction központú világomnak.
Kérlek, jelezzetek, mondjatok véleményt a részről, az egész blogról, rólam, vagy bármiről amiről akartok!