2016. november 25., péntek

23.rész

Koromsötét van, amikor megállok Hazel lakása előtt, csak az utcai lámpák nyújtanak egy kis fényességet. Előhalászom a kulcsom, és csak ezután szállok ki, furcsán csendes minden, a gyomrom azonban olyan izgatott görcsben van, mint amikor egy turnét kezdünk meg, hiszen ez az éjszakai indulás, és a csomagtartóban pihenő bőrönd pontosan arra emlékeztetnek.
Lehívom a liftet, és amíg az felfelé tart a nyolcadik emeletre megpróbálok nem arra gondolni, hogy hetek kérdése, és valóban újra útra kelünk, hiszen most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy meggyőztük Hazelt, jobban mondva inkább Mira győzte meg, és ma velünk tart Sydneybe.
Kopogok az ajtaján, a kulcsot csak akkor dugom a zárba, amikor hosszú percek után sem nyit ajtót.
A nappaliban égve van a villany, ebből tudom, hogy nem aludt el.
- Egy pillanat! - kiáltja a szobájából.
Mosolyogva követem a hangját, megteszem azt a néhány lépcsőfokot felfelé, majd rákoppintok a nyitott ajtóra, mielőtt belépek. Éppen az ágyát igazgatja, ami mellett a kissé soványnak tűnő bőrönd hűségesen várja, hogy levigyem.
- Szia - a mosolyom ösztönösen szélesebbre húzódik, amikor felém fordul, és a kissé álmos tekintete ellenére felfedezem rajta az izgatottságot.
Közelebb lépek hozzá, a tenyerem az arcára simítom és a számat hozzáérintem az övéhez, a szívem bukfencezik egyet a mellkasomban, holott néhány órával ezelőtt ugyanígy váltunk el egymástól, vagy talán az még tovább is tartott. A kezemet a derekán végighúzva ejtem le magam mellé, és hagyom, hogy tovább csinálja a dolgát, miközben csendben figyelem, hogy mennyivel otthonosabban mozog, mint amikor először járt itt. 
- Levihetem a bőröndödet? - érdeklődök, és próbaképp megemelem a csomagot, de a súlya sem sokkal több, mint ahogy kinéz, bár valószínűleg az időjárásra tekintettel vékony ruhák vannak benne, nem lehet nehéz, csak én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy lánynak könnyű a táskája.
- Igen, de megyek én is - mielőtt megragadná elhúzom a táskát, és könnyedén felkapom, a bosszús pillantása megenyhítésére pedig ismét lehajolok. A nap minden percében képes lennék ezt csinálni, el sem szakadnék tőle, ha nem lenne néha muszáj, és nem lenne szükségünk olyan felesleges anyagokra, mint az oxigén.
- Hiányoztál - mormolom a szájára, mielőtt igazán magamhoz vonom. Bár nem szól vissza, a megrebbenő szempillája, és a félmosolya elárulja számomra, hogy talán egy kicsit ő is hiányolt engem, és nem csak én szeretnék egész nap itt lebzselni körülötte. Elengedem a bőröndöt, ami tompa puffanással eldől, és mindkét kezemmel átölelem, még mielőtt elugrik, hogy felállítsa. Bár nem erőltettem, hogy velünk jöjjön, mert azzal épp az ellenkezőjét értem volna el, nagyon örülök neki, hogy Mira mindenét bevetve, de végül meggyőzte, mert ez az utazás tökéletes arra, hogy igazán megismerje a barátaimat, és beilleszkedjen közéjük, és igazán megismerjük egymást is. Tudom, hogy nagyon korai még a jövőt tervezgetnem vele, mégis ezt csinálom minden éjjel, amikor azért forgolódok álmatlanul, mert ő jár a fejemben, és a furcsa helyzetek, amikbe néha kerülünk. Érzem, hogy tényleg ő az, akit éveken keresztül kerestem, mert össze sem hasonlíthatóak az érzelmeim azokkal, amiket a korábbi "szerelmeim" mellett tapasztaltam, ehhez képest azok gyerekes fellángolások voltak talán csupán csak azért, mert körülöttem mindenkinek volt valakije, és nem akartam kilógni a sorból. 
Nem akarok nagyravágyó lenni, nem akarom, hogy minden az ölembe hulljon, és semmit sem akarok elsietni, csak szeretném bebiztosítani, hogy ő is velem képzeli el a jövőjét, mert a ragaszkodó viselkedése és a néha egyre mohóbb csókjai ellenére gyakran elbizonytalanodok. Szeretném, ha belém szeretne, és kimondaná, hogy én is kimondhassam.
- Mennünk kell - nevetni támad kedvem, mert akaratlanul is úgy mondom ezt, mintha ő tartana fel engem, és nem én kezdeményeznék folyton újabb csókokat. - Tudtál pihenni? - kérdezem, miközben lefelé tartunk a lépcsőn.
Egy pillanatig olyan arccal néz rám, mintha tudnék valamit, amiről nem szabadna, de gyorsan rendezi a vonásait  és aprót bólint. Azt hiszi, hogy nem láttam, pedig de, mindent észreveszek, csak nem teszem szóvá, inkább magamat őrlöm fel azzal a tudattal, hogy valamit nem mondd el nekem. De talán csak én akarok túl sokat, és felfújom ezt az egészet, hiszen alig pár hete bólintott rá arra, hogy a barátnőm legyen, nem várhatom el, hogy kiteregesse az egész életét, úgyhogy ezt is olyan gyorsan a fejem hátsó zugába száműzöm, mint az összes többi hasonló esetet.  
- Nem eleget - fojt el egy ásítást.
- Majd alszol a repülőn - simítom meg a hátát - vegyél kabátot, hideg van odakint. 
Együtt zárjuk be a lakást, és egymás kezét fogva ballagunk a lifthez, miközben magunk után húzom a bőröndjét. Talán nagyon jól leplezi az érzelmeit, vagy én sokkal izgatottabb vagyok, mint ő, mert a szívem folyton szaporán ver és a fejemben száguldoznak a gondolatok arról, hogy mennyi mindent fogunk csinálni Sydneyben, ahol általában mindig igazán süt a nap, és csak hírből ismerik a hideg időjárást.
Megmutathatom neki a kedvenc helyeim, elmesélhetem a kedvenc emlékeim, és újakat alkothatunk együtt. Minden tökéletes lesz, én magam gondoskodok róla.
- Miért éjszaka utazunk? - kérdezi, miután mindent bepakolok a csomagtartóba, és beülök mellé.
- Mindig ilyenkor szoktunk, ha hosszú az út, így egy részét átaludjuk, és kevesebb az esély arra, hogy fotósok lepik el a repülőteret. Igazából nincs rá különösebb magyarázat, talán csak megszokás, mert a turnékat mindig így kezdjük. Az első koncertek általában Ázsiában vannak, éjszaka elindulunk, valamikor odaérünk, alszunk egy nagyot, és indulhat a buli - viszonozza a mosolyom, amit villantok rá. Milliónyi emlék bugyog fel bennem azokról a napokról, amikor néhány óra alvás után is frissen pattantunk ki az ágyból, és tapintani lehetett az izgatottságot, amikor felszálltunk a repülőre. Egy idő után persze elkezdtünk hisztisek lenni, hiányzott az otthonunk, a szeretteink, a privát szféránk, és az igazán pihentető, hosszú alvások, de én szerettem turnézni, csak akkor jöttem rá, hogy mennyire, amikor eltelt az első olyan év, hogy nem mentünk sehová, és a lemezünket nem az éjszaka közepén, egy jól sikerült koncert után kezdtük el felvenni az általunk kreált stúdióban. Most már egy részem nagyon szeretne visszatérni ebbe a nomád életmódba.
- Lehetnek ott fotósok? - próbálja elrejteni, de a hangjában aggódás bujkál.
- Nem valószínű - mondom teljes higgadtsággal - senki sem tudja, hogy utazunk, és magángéppel megyünk, az egészen más, mint egy sima utasszállító. Ne izgulj - az egyik kezemmel végigsimítok a térdén és megfogom a kezét, ami mintha remegne egy kicsit.
Nem beszélünk túl sokat a repülőtérig, nem mintha nem lennék tele mondanivalóval és kérdéssel, de visszafogom magam, mert elég laposakat pislog, és erőszakkal tartja ébren magát.
- Nyugodtan aludhatsz egy kicsit - simítom meg a kézfejét az ujjammal  - felébresztelek, ha odaértünk.
- Bírom - rázza meg a fejét - ezen a magángépen lehet enni és inni is?
- Igen - mosolyodok el, mert elképzelem az arcát, amikor szembesül azzal, hogy alvásra kialakított szobák is vannak, valamint minibár, wifi, xbox, és újabban már játszósarok is a gyerekeknek. Hazel azonban nem vágyik ilyen "luxus" dolgokra és környezetre.
- Kaphatok majd egy kávét? - kérdezi lesütött szemekkel, úgy, mintha szégyellnie kellene magát.
- Hát persze, hogy kaphatsz- pillantok rá - bármit kérhetsz, amit csak szeretnél, és aludhatsz is, valószínűleg mindannyian kipurcanunk amint felszállunk, de ha nem, akkor is csend lesz, mert az ikreknek aludniuk kell.
Aprót bólint, egyszerűen tudomásul veszi amit mondok, még mindig nem tűnik izgatottnak.
- Nem szívesen jössz velünk, Haze? - kérdezem halkan, mire felkapja a fejét.
- De igen - pislog meglepetten - miért?
- Nem tűnsz túl izgatottnak.
- Az vagyok - bizonygatja - de tényleg, csak most álmos vagyok. Nagyon örülök, hogy veletek mehetek, és alig várom, hogy megérkezzünk, még sosem jártam sehol Írországon és Anglián kívül.
- Ezen könnyen segíthetünk - jegyzem meg, és a gondolataim újabb őrült száguldozásokba kezdenek. Elviszem majd a világ minden pontjára, minden egyes város tetejére, hogy csodás fotókat készíthessen, és csodásan érezze magát velem, mellettem. - Hová szeretnél a legjobban elmenni?
- Nem igazán tudom - tűnődik - New Yorkba, talán, vagy Los Angelesbe.
Fogalma sincs róla, hogy egyetlen szavába kerül, és elviszem, hiszen LA-be akkor megyek amikor csak akarok, van ott egy házam, New Yorkért pedig egyetlen egyet kell telefonálnom.
- Miért?
- Ott minden más - vonja meg egy picit a vállát - vagy annak tűnik.
- Tényleg az - erősítem meg vadul dolgozó aggyal. El fogom vinni mindkét helyre, imádni fogja, és talán engem is imádni fog.
- És te? - a fejét felém fordulva nekidönti az ülésnek, érdekli a válaszom, ahogy engem is érdekel az ő minden szava és gondolata.
- Bárhová - vonom meg a vállam - jártam már egy pár helyen, de semmit sem láttam még igazán.
Csendben marad, valószínűleg emlékezteti magát arra, hogy a barátját általában szupersztárként emlegetik, és hogy az életem többnyire nem olyan, amilyennek most tűnik.
Félek tőle, hogy ha szembesül azzal, hogy milyen, amikor turnézunk, nem akar majd velem lenni, úgy, ahogy mások sem akartak, de a srácok, és a zene nélkül az életem majdhogynem értelmetlenné válna. Magamhoz kell láncolnom, elérni, hogy minden áron velem akarjon maradni, és ne rettentsék el azok a furcsaságok, amik számomra természetesek, mert csak így működhet a dolog, addig pedig meg kell óvnom minden negatívtól, ami együtt jár velem, ahogy talán a túl sok pozitív behatástól is.
- Nekem még mindig Írország a kedvencem - mosolygok rá, magamban pedig hozzáteszem, hogy határozottan ő a legszebb, amit az országunk adott nekem.
- Nem láttam még túl sokat belőle - jegyzi meg csendesen.
- Én sem, sosem voltam még például Waterfordba, az otthonomon kívül szinte csak Dublint ismerem. Néha szégyellem, hogy annyi helyen jártam már az egész világon, és pont a saját országomat nem térképeztem még fel, de egyszer időt szakítok rá.
- Szeretnél visszaköltözni? - nem tudom, hogy hogyan vetődik fel benne ez a kérdés, de nem bánom, mert legalább kérdez. Hazelnél minden ilyen alkalmat ki kell használni, és a lehető legtöbb kérdést kicsalni belőle.
- Nem - szeretnék ránézni, de az utat kell figyelnem, úgyhogy csak egy futó pillantást vetek rá. - Mindenem itt van, vagy legalábbis nagy részük itt, a többi pedig távolabb. Ide köt az életem, a munkám, a barátaim, akik szinte már a második családom. Szeretem az országunkat, de nem költöznék vissza, még Dublinba se, nemhogy Mullingarbe. Néha az egész világot kicsinek érzem számomra, nem hiszem, hogy ott igazán boldog lennék, egy ideig biztos jó lenne, ahogy most is jó hazamenni, de én már itt lakok, és Amerikában, időnként pedig ezen a repülőn, vagy szállodákban.
Elmosolyodik, ezúttal pedig ő fogja meg az én kezem, és gyengéden végigsimít rajta, amitől szinte szárnyalni lenne kedvem.
- Jó, hogy ennyire szereted az életed.
- Bűn lenne nem szeretni - szorítom meg óvatosan a kezét.  - Te is szereted a tied?
- Nem mindig - bár a kezét nem veszi el, elfordítja a fejét, és kifelé pislog. - De próbálom.
Bár eddig is sejtettem, hogy Hazel nem olyan elégedett a saját sorsával, mint amilyen én vagyok, mégis egy kissé letaglóz ez a halk kijelentése. Többet tudok róla, mint amennyit ténylegesen megosztott velem, mert nyitott szemmel járok, rá pedig még nyitottabb szemmel nézek. Látom, hogy ő, és valószínűleg a családja sem fürdik a pénzben, mert egyszerűen olyanok a gesztusai, mindig először az árakat nézi, míg én rendszerint gondolkodás nélkül megveszek mindenféle szükségtelen dolgot, aztán egyszerűen odaadom a kártyám anélkül, hogy túlzottan érdekelne az összeg. Látom, hogy mikor gondol valami rosszra, kiül az arcára, emellett pedig a személyisége sem olyan, mint a legtöbb lánynak, ő nem meggondolatlan, nem csinál butaságokat, talán sokkal hamarabb felnőtt, mint ahogy azt kellett volna. De gyerekkoromban nálunk is volt olyan időszak, amikor szűkölködtünk, és a kanapé zegzugaiban kerestük az aprót, az pedig, hogy más, mint a többi lány, kifejezetten vonz.
Talán egyszer sikerül elérnem, hogy szeresse az életét, lehetek az egyik oka annak, amiért szereti.
A számhoz húzom a kezét és apró csókot lehelek rá, amikor pedig felém fordul ismét mosolyog.
- Nem fogod megbánni, hogy velünk jössz - bizonygatom - életünk legjobb nyaralása lesz.
- Nem is kételkedtem benne.
A vip parkolóban keresek helyet a kocsimnak, hiszen addig itt fog állni, amíg haza nem jövünk, és mivel szeretem, nem kockáztatom meg, hogy feltörjék, vagy bármilyen kárt tegyenek benne.
Megtalálom Louis autóját és beállok mellé, mivel a többiekét még nem látom, és jó, ha egy kupacban vannak.
Kipattanok, még mielőtt megkerülném a kocsit Hazel is kiszáll, ezzel keresztbe húzva a lovagiasságom kísérletét. Felnyitom a csomagtartót és kiemelem a bőröndjeinket, majd a biztonság kedvéért ellenőrzöm, hogy nem hagytam-e valami fontosat az üléseken, csak ezután zárom le.
- Mehetünk - lépek Haze mellé, és nyomok egy puszit az arcára. - Úgy tűnik, hogy kivételesen Louis érkezett elsőként, biztos beteg.
A megjegyzésemre elmosolyodik, a kezét óvatosan az enyém felé közelíti, és a kisujjával megfogja. Köré zárom az ujjaim, és a bőröndjeinket magunk után húzva elindulunk befelé, előtte viszont felhúzom a pulcsim kapucniját.
- Bent vannak emberek - hajolok közelebb hozzá - egy perc az egész, amíg átérünk a privát terminálhoz, ott lesznek a testőreink. Ne engedd el a kezem.
Meglepően észrevétlenül jutunk át a repülőtér civil részén, bár ez nem meglepő, hiszen nem öt kapucnis srácot kísérgetnek óriási emberek, akikről süt, hogy testőrök, hanem csak ketten vagyunk, egy külső szemlélő csak egy átlagos fiatal párt lát, akik az éjszaka közepén indulnak nyaralni.
- Minden oké volt? - üdvözöl minket Paddy.
- Aha - nyújtom a kezem Lou felé, aki félálomban nyúlik el az egyik széken, és csak egy erőtlen intést intéz Hazel irányába. - Nem volt semmi gond, viszont sokan vannak, Liamékért menjen majd ki valaki.
- Már intézkedtünk - biccent, és egy mosoly kíséretében felmér engem, és az oldalamhoz simuló megszeppent lányt.
Letelepedek Louis mellé, és magamhoz húzom Hazelt, a testemen egy pillanatra eluralkodik a fáradtság, amikor az orromba kúszik az illata, de megemberelem magam.
A következő befutó Zayn, utána megérkezik a Payne család két nyűgös babával, akik pihe-puha kezeslábasba bugyolálva, félálomban simulnak a szüleikhez, utolsóként pedig Harry csámborog be a barátnőjével, és a pulcsija alatt őrülten szétálló hajából, valamint a nyúzott, de mégis elégedett arcából ítélve megállapítom, hogy Haz még annyit sem aludt, mint amennyit én.
Körülbelül úgy nézhetünk ki, mint egy kisiskolás csoport, akik kirándulni mennek, de sajnos túl korán kell indulni.
- Örülök, hogy eljöttél - kapom el félfüllel Mira Hazelhez intézett mondatát. - Niall még sosem hozott magával senkit.
- Tényleg? - kérdez vissza halkan, meglepetten.
- Tényleg, te vagy az első, akit bemutatott nekünk, bár eddig nem is voltak komoly kapcsolatai. Nagyon örülök, hogy itt vagy velünk, vele, és hogy adsz neki egy esélyt.
Bár nagyon szeretnék felpillantani, és magamhoz ölelni Mirát, amiért ilyeneket mond, nem teszem, mert végtelenül zavarba hoznám Hazelt, és megszakítanám a beszélgetésüket. Csendben nekidőlök Louis vállának, és lehunyt szemekkel hallgatózok, el sem engedve Haze kezét. Egy kicsit el is szundíthatok, mert amikor felemelem a fejem a többiek magukat próbálják összekaparni, a csomagjaink pedig már eltűntek, hunyorogva nézek körbe, másodpercek alatt próbálok magamhoz térni többé-kevésbé sikeresen, de nagyon nehezen tartom a fejem. Hátulról átölelem a derekát és belefúrom az arcom a hajába, míg Paddy és a többiek rendezkednek, kivételesen jó érzés, hogy ezúttal nem álldogálok egyedül, és figyelem, hogy mindenki milyen jól elvan a párjával még ilyen korán is, hanem velem is van valaki. 
Libasorban haladunk egymás után a repülőgép felé, a felszállást Mira és Liam kezdi meg, hogy a gyerekeiket minél hamarabb újra kényelmes környezetbe helyezzék, utolsónak maradunk mi ketten. Számomra már megszokott a környezet, semmi igazán új nincs benne, Hazel azonban egy pillanatra megtorpan mellettem és tátott szájjal pásztázza körbe a repülőgép belsejét.
- Tetszik? - mosolygok rá.
- Olyan, mint egy ház - pislog nagyokat édesen.
Nekem is ez volt a reakcióm, amikor először léptem fel a repülőgép fedélzetére. A fő utastérben a bőr ülések mellett kanapék nyúlnak el díszpárnákkal rajtuk, szemben az egyikkel egy hatalmas tévé van, a gép másik oldalán pedig márványlapos asztalok, és két kiságy, ezek a legújabb berendezések.
- Ha felszálltunk megmutatom a többi részt is - nyomok puszit az arcára, és magam előtt vezetem az ülések felé.
- Többi rész?
Elfoglal egy helyet közvetlenül Harryék mögött, és a mozdulataiban újra felfedezem azt a fajta idegenkedést, amivel először a lakását is kezelte, mintha bármi, amihez hozzáér tönkremehetne.
- Van egy étkező, és hálószobák, de ez elég kellemetlen, mert csak három van, és keresztül kell sétálni rajtuk.
- A miénk az utolsó - pördül meg Haz.
- Ezt már buktad, tesó - szól át Zayn a másik sorból - Miráéké az utolsó.
Grimaszt vág, és megjátszott durcázással közelebb nyomul Caseyhez.
- Tudod, apuci érdemli a legjobbat - veregeti meg a vállát Liam, miközben Mirát maga elé engedve elhalad mellette, és a gyerekeikkel a karjaikban helyet foglalnak a miénkkel párhuzamos sorban.
- Nagy tévedésben vagy - nyom el ásítást Lou - nem téged szeretünk annyira, hogy a tiéd lehessen a VIP szoba, hanem a gyerekeidet. Amint elég nagyok lesznek te újra kiköltözöl a kanapéra, ide mellénk.
- Csak szeretnéd! - szólal meg felháborodva Mack. - Nem adom!
Másodperceken keresztül összehúzott szemekkel, csúnyán néznek egymásra, majd kirobban belőlük a nevetés, és ez átragad mindenki másra is.
- Oké, oké srácok - csitít el minket Liam, pillanatok alatt vált idétlen, röhögő hülyegyerekből komoly, felelősségteljes apává, amikor a lánya halkan pityeregni kezd a kezei között, és álmosan pislog egy laposat. - Ha felszálltunk folytathatjátok, addig viszont maradjunk csendben, még csak néhány óra telt el a napból, de engem már nyugodtan kikiálthatnának a nap legrosszabb apájává, annyit rángattam őket.
- És akkor te érdemled a legjobbat, mi? - vág vissza szúrósan Harry.
Ezúttal nem nevetünk hangosan, helyette mindenki elkezd készülni a felszállásra, egy mozdulattal bekapcsolom a biztonsági övet, Hazelnek azonban ez nem megy ilyen könnyen.
- Várj, segítek - mosolygok rá, és elhessegetem a kezét. - Hányszor repültél eddig?
- Egyszer - fészkelődik talán egy kissé kínosan érezve magát. - Amikor elköltöztem otthonról.
Aprót bólintok, majd az arcához hajolok és gyengéd puszit nyomok rá, ez az este rengeteg emléket ébreszt fel bennem, és még mindig olyan érzésem van, mintha életünk egy újabb nagy kalandjának vágnánk neki, és minden olyan lenne, mint amilyen volt még az ikrek előtt.
Megjelennek a légiutaskísérők, és a rend kedvért úgy mondanak el mindent, mintha nem ezt hallgatnánk már évek óta, majd a gép meglódul, és végigszáguld a kifutópályán.
- Nézd - hajolok át Hazel válla fölött, és elhúzom az ablak elől a takarót. Egy zökkenéssel elrugaszkodunk a földtől és felemelkedünk, a barátnőm csendes izgatottsága átragad rám is, és vele együtt az apró kukucskálóhoz tapadok. A szemei nagyobbra nyílnak, és szinte szikráznak, amikor a város fölé érünk, és az ablakból látjuk London fényeit, megmosolyogtat, amikor majdhogynem remegő kezekkel túrja elő a kézitáskájából a fényképezőgépét, és az objektívsapkát lelökve az ablakhoz nyomja. Én mindig csak nyomkodtam a telefonomat elhitetve azt magammal, hogy milyen jó fotós vagyok azért, mert látszódnak a fények a képeimen, azonban azok a képek még amatőrnek sem nevezhetőek Hazel fotói mellett. Minél magasabbra érünk annál kisebbnek látjuk Londont, a képein azonban pontosan kirajzolódik a Temze, és hogy hol vannak a legjobban kivilágított épületek.
- Gyönyörű - motyogja, miután a gép helyett újra az arcát nyomja az ablakhoz. - Köszönöm, hogy elhoztatok - fordul felém, és elég hangosan mondja ahhoz, hogy a srácok is meghallják, és mosolyogva vessenek ránk egy pillantást.
- Én köszönöm, hogy eljöttél - simítok végig az arcán, majd lehajolok hozzá.
Tudom, hogy zavarba jön, ha valaki lát minket, de nem bírom ki, hogy ne csókoljam legalább néhány másodpercig. Fogalma sincs arról, hogy mekkora változást hozott a jelenlétével az életembe, minden más lett általa, mert végre nem vagyok egyedül és nem rágódok azon, hogy miért én vagyok az egyetlen, akinek sosem jön össze semmi.
- Jó éjt, srácok - köszön el elsőként Mira, amikor elérjük a repülési magasságot.
Mint a gyerekek egyszerre kívánunk jó éjszakát, amikor elhalad mellettem lehajol, és nyom egy puszit a fejem búbjára, közben pedig látom az alvó kisfia békés arcát.
- Szeretnél körbenézni? - oldom ki a biztonsági övem.
- Igen, még szép - húzza mosolyra a száját.
- Elfoglalhatjuk az egyik szobát, ha téged nem zavar, hogy a többiek járkálnak.
Számomra teljesen magától értetődő, hogy együtt alszunk, azonban kiismertem már annyira a vonásait és a mimikáját, hogy a lehető legrövidebb idő alatt levágjam, hogy ő ezt nem szeretné.
- Nem biztos, hogy fogok aludni - próbál kibújni alóla anélkül, hogy a lelkembe gázolna.
- Aludj csak ott nyugodtan, ha szeretnék - simítok végig az ujjammal a kezén, miközben kitárom az étkező ajtaját. - Szerintem én kijövök a srácokhoz, hagylak.
A lehető legnagyobb természetességgel mondom ezt, miközben belépünk a bézs és barna színű étkezőbe, ahol csupán egy hosszú asztal van, és székek.
- Hová tűntek a biztonságis embereitek? - kérdezi felbiccentett fejjel.
- Azt hiszem, lefeküdtek aludni, van saját részük, az a gép másik fele. Nem vagy éhes? Rendelhetünk valami kaját, ha szeretnél.
- Nem kérek - átölelem a derekát, amikor a testével óvatosan közelebb húzódik hozzám.
Átsétálunk az egyik, egyelőre üres hálószobán, amit nagy valószínűséggel Casey fog elfoglalni, és benyitok a saját kis lakosztályunkba. Igazából az összes ugyanolyan, mindegyikben egy nagy franciaágy van díszpárnákkal, más nem is igazán, hiszen a csomagjaink a csomagtérben vannak, és itt az olyan tárgyak, amik nincsenek beépítve a repülőgépbe igazán nagy veszélyben lennének le és felszálláskor.
- Tényleg örülsz neki, hogy végül eljöttél? - mormolom a hajába.
- Igen - fordul felém, a karjaival átölel és a fejét a mellkasomnak támasztja. Sokkal másabban viselkedik, amikor csak ketten vagyunk, mint amikor mindenki minket figyel, mint valami állatkerti majmokat - csak furcsa nekem ez az egész, még az is, hogy veled vagyok.
- Tudom - döntöm a homlokom az övének - nekem is furcsa. Alig várom, hogy leszálljunk, és lásd Ausztráliát, imádni fogod.
Rám mosolyog, az ujjbegyeivel a hajam körül matat, úgyhogy lehajolok hozzá, és sokkal bátrabban csókolom meg, mint korábban kint. A kezemet az arcára csúsztatom és végig simogatom az arcát a hüvelykujjammal, a csókjaink meglepően sokat változtak, kezdetben bátortalan volt, és olyan, mintha még senki sem csókolta volna meg, most pedig már vérprofi, és őrjítően nehéz visszafogni magam.
- Pihenj egy kicsit - húzódok el mély levegőket véve, és megpuszilom a homlokát.
Liam ezt a pillanatot választja arra, hogy keresztülsuhanjon a szobánkon, bár kedves tőle, hogy nem áll meg bámészkodni, vagy piszkálódni velem, hanem csak jön, és már megy is.
- Nem fognak megsértődni? - pillant utána, az arca rózsaszínes árnyalatot ölt.
- Dehogy - nevetem el magam - bőven lesz még idejük veled ismerkedni, de ha szeretnél menj be Mirához, valószínűnek tartom, hogy csak olvasgat vagy valamivel elfoglalja magát, mivel a piciket nem szereti egyedül hagyni.
Aprót bólint, ezután ahelyett, hogy elereszteném és békén hagynám legalább néhány óráig, még közelebb húzódok hozzá, és apró puszikat adok a szájára, ezzel elérve, hogy ismét elmosolyodjon.
- Jó éjszakát - motyogom szinte az ajkai közé.
- Jó éjt, Niall - nagyon nehezemre esik elengedni és kihátrálni a szobából, mert én végig abban a tudatban voltam, hogy együtt fogunk aludni, de nem szólok egy szót sem, végül is egy éjszaka nem a világ vége, a szállodában úgyis mindenki a párjával fog aludni, nem lesz más választása.
Egyenesen Harryékhez tolatok, és abból a futó pillantásból, amit vetek rájuk, miután rájövök, hogy nem vagyok egyedül, megállapítom, hogy ők valószínűleg sokkal előrébb tartanak a kapcsolatunkban, mint mi Hazellel.
Kimenekülök a szobából, egy lényegesen barátságosabb környezetbe kerülök, és egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy talán időutaztam. A fiúk a kanapékon henyélnek, Louis és Liam egymás ellen küzdenek a tévé képernyőjén, Zayn pedig egy doboz sört kortyolgat, teszek egy kerülőt az aprócska hűtő felé és kiveszek egyet magamnak is, majd levágódok közéjük.
- Hol hagytad a barátnődet? - pillant rám felvont szemöldökkel.
- Alszik egy kicsit, azt hiszem.
- És te miért nem vagy vele? - vet rám egy gyors pillantást Liam, ezt kihasználva Louis karaktere száguldani kezd a labdával a kapuja felé.
- Te miért nem vagy a feleségeddel? - kontrázok, mert nem igazán tudom, hogyan magyarázhatnám el, hogy szerintem Hazel nem akar velem aludni.
- Kimenőt kaptam - vigyorodik el.
- Én is - dőlök hátra - Harry egész este Casey-vel fog smacizni?
- Azt mondta, hogy mindjárt jön - tájékoztat Lou - de ki tudja, hogy ez mit jelent.
- Nektek nincs olyan érzésetek, mintha visszamentünk volna az időben legalább 2 évet? - pillant végig rajtunk Zayn.
- De igen - bólintok aprót, és ránézek, hiszen az én gondolataimat is kimondja - és nekem hiányzott ez.
- Nekem is - vágják rá egyszerre mindhárman.
- Mi? - lép elő Harry, és helyet foglal Liam mellett a másik fotelban.
- Csak a régi szép időkről beszéltünk - világosítja fel Louis, és félreteszi a játék konzolját, ezzel jelképesen szünetelteti a játékot - hogy hiányzik.
- Miért hiányzik? - vonja fel a szemöldökét értetlenül. - Most még jobb minden, mint akkor volt, nem?

2016. november 19., szombat

22.rész

Sziasztok!
Nagyon köszönöm a megértéseteket és a támogatásotokat, sokan írtatok itt, vagy egyes közösségi oldalakon, és minden egyes apró kis biztatás nagyon jólesett, fantasztikusak vagytok. 
Igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból, és próbálkozok nem csúszni, de talán már jobb, ha inkább nem ígérek  semmit. 
Előfordulhat, hogy vannak benne hibák, ezeket holnap javítani fogom, és a kommentekre is holnap válaszolok.
 N.x
 Hazel Clark

Mintha a saját lelkem apró boldogságcsücskébe zuhannék, oda, ahol halvány gyermekkori emlékeket őrzök féltve, és ami az elmúlt 2 hétben mintha duplájára nőtt volna. Még mindig egészségtelenül kicsi, de fejlődik, fejlődőképes vagyok, ahogy ebbe is belejöttem az első néhány ügyetlen próbálkozás után.
Az ujjait szétteríti az arcomon, sokszor csináljuk ezt, annyiszor, hogy nincs elég ujjam ahhoz, hogy megszámoljam, egy nap hányszor feledkezünk bele az ilyen pillanatokba, de nem akarok ezen változtatni, mert közben normálisnak érzem magam. Furcsa, ugye? Sosem hittem volna, hogy valaha is képes leszek olyasmire, mint a csókolózás, évekbe telt az is, mire sikerült elviselnem, hogy férfiak élnek a közelemben, és néha véletlenül hozzám érnek, de az ő kezétől nem idegenkedek, és nem félek tőle. Az övé mintha jó helyen lenne a derekamon és az arcomon, mintha oda tartozna, a részem lenne.
Sosem megy tovább, jelét sem adja annak, hogy valami többet is szeretne azon kívül, amit jelenleg nyújtani tudok neki, én pedig reménykedek benne, hogy ez nagyon sokáig így is marad még, mert óriási bajban leszek, ha egyszer közli velem, hogy neki ez már nem elég.
Az ajkaink rövid időre elválnak egymástól, hogy esetlenül levegőt vegyünk, majd újra magához von, a gyomrom pedig kellemesen összerándul. Nem tudom, hogy mi változott meg az elmúlt 2 hétben, talán azért nem, mert olyan sok minden történt olyan rövid idő alatt, hogy nem is tudom pontosan felidézni. Elérte, hogy kibújjak a csigaházamból, új dolgokat mutat, beszéltet, érdeklődik, mintha nálam érdekesebb ember nem született volna még, eközben pedig még mindig fogalma sincs arról, hogy miért viselkedek néha furcsán, miért rezzenek össze alaptalanul, és hogy rajta kívül soha, senki nem közeledett hozzám még így. Bár továbbra sem tartom helyesnek amit csinálok, azt muszáj beismernem, hogy boldog vagyok, boldogabb, mint eddig bármikor, amire vissza tudok emlékezni, és ő is boldognak tűnik velem, folyton mosolyog, nevet, közben az arca aranyosan kipirul és a szemei vidáman csillognak. Úgy néz rám, ahogy eddig még senki sem nézett, és talán ezért nem tudok már nemet mondani neki.
Panaszosan, nem tetszően morgolódik, amikor lassan elválok tőle, mert a tüdőm már ég egy normális levegővételért, és mióta itt vagyok talán csak 2 szót váltottunk normálisan.
Átöleli a vállam és a kezével végigsimít a hátamon, amikor a lábaimat felhúzva az oldalához fészkelem magam. A mellkasunk még kapkodva, ütemre emelkedik fel-le, és perceken keresztül hallgatjuk egymás erőteljes szuszogását, de ez a helyzet majdhogynem idilli számomra, mert tudom, hogy nem létezik rajta kívül senki más, akivel szívesen kerülnék ilyen helyzetbe.
Felbiccentem a fejem, saját magamat is nevetségesnek tartom, mert másfél perccel ezelőtt váltunk el, de mit tehetnék? Végigsimítok a tarkóján, amikor lehajol hozzám, hogy az ajkaival megérintse a szám.
- Nem tudsz betelni velem - mormolja nagyképűsködve, és bár az ujjamat a hasába fúrom, titokban egyetértek vele. Valóban nem tudok betelni vele, mert velem sosem bánt még úgy egy férfi, ahogy ő, és a szörnyű emlékeim ellenére szeretem megtapasztalni az érem másik oldalát, a gyengédséget és a gondoskodást, amit tőle kapok.
Kissé összerándulva nevetni kezd, ezt látva pedig nekem is szélesedik a mosolyom. Sosem nevettem még annyit, mint az utóbbi hetekben vele, és sosem voltam még ilyen boldog sem.
A mellkasára hajtom a fejem, szeretem hallgatni, ahogy dobog a szíve, megnyugtató, mert enélkül talán el sem hinném, hogy ez az egész valóságos, nem pedig csak egy illúzió. Az ujjaival a kezemet simogatja szinte öntudatlanul, mert közben a tévét figyeli, és a halk nevetésétől néha megrázkódik a mellkasa a fejem alatt. Folyton tanulmányozom a gesztusait és a mozdulatait, talán azért kezdtem el, hogy ha valami olyat akar tenni velem, amit én nem akarok, időben reagálhassak és elmeneküljek, de ennek már nyoma sincs. Tudom, hogy sosem bántana engem, már rég megtehette volna de amikor igazán haragudott is csak felemelte a hangját, nem ütött meg, de még csak nem is ért hozzám erősebben. Most már azért figyelem minden mozzanatát, mert tetszik, és mert hoz egyfajta nagyon jó érzést magával, amikor látom, hogy mire készül, legyen az csak egy apró érintés, vagy puszi a homlokomra. Ezek csak nekem szólnak, és van bennük egy olyan gyengéd érzelem, amit nem ismerek, de szeretnék megismerni.
A telefonja megrezzen az asztalon, a mozdulataiból szinte sugárzik a kelletlenség, mert meg kell mozdulnia, de ha ez nem lenne elég nyög is hozzá egyet, majd visszahanyatlik mellém, előtte viszont nyom egy puszit a homlokomra.
- Zayn beugrik - tájékoztat, a szemöldökét értetlenül ráncolja - valamiért kell neki az egyik gitárom.
Válaszul halkan hümmögök, azt hiszem, nekik is olyan furcsa ez a helyzet, amilyen nekem is, mert mindig olyan meglepetten néznek, ha betoppannak amikor ketten vagyunk, de elképesztően kedvesek hozzám.
- Azután elmehetnénk valahová, nem gondolod? Kávézhatnánk egyet abban a Starbucksban, ahol megismertük egymást, azóta nem voltam ott, mióta Lou lakásában élsz. Szívesen elvinnélek golfozni is, állítólag egész jól csinálom, megtaníthatlak pár dologra - a szemöldökét kissé kihívóan vonja fel, az arcunk egy magasságban van, tökéletesen látom a kíváncsiságot rajta, hogy vajon mit fogok válaszolni, és a reménykedést, hogy rábólintok.
Megérintem a haját, aminek már éppen csak a vége szőke, ezen kívül teljesen barna, végigsimítok rajta, majd a kezem lecsúszik az arcára, a borostái sercegnek alatta.
- Senkinek sem kell tudnia róla - mondja, mintha csak olvasna a gondolataimban - évek óta ugyanoda járok golfozni, autóval 5 perc az út, és soha, egyetlen fotóst sem engednek be, amikor ott vagyok, a srácok pedig már ismernek.
- Nem vagyok túl jó a labdajátékokban - pislogok nagyokat bizonytalanul.
- Ez nem is igazán labdajáték - nevet fel halkan, de csak végigsimít az arcomon. - És az nem baj.
- Nem tudja meg senki? - harapdálom az ajkam. Tudom, hogy ez nem az első alkalom lenne, hogy együtt mutatkozok vele, sőt, sokszor láthattak már Miráék és a többi fiú társaságában is, a különbség az, hogy akkor nem voltam Niall Horan barátnője, csak egy jelentéktelen, amatőr fotós, akivel nem törődtek. Ha kiderül, hogy mivé léptem elő, bűntudat nélkül mindent előszednek és botrányt csinálnak belőle, mert Niall Horan nem jöhet össze egy olyan lánnyal, akit 8 évesen elraboltak, és bántalmaztak a létező összes módon.
- Haze? - hívja fel magára a figyelmet az arcom simogatásával. Egy nagy pislogással lököm vissza magam a jelenbe, ahol szembesülök az aggódó tekintetével. - Nem kell mennünk, ha nem szeretnél.
- De - rázom meg a fejem - de, mehetünk, szeretnék, csak elbambultam.
Talán nem hiszi el százszázalékosan a válaszom, de megelégszik vele annyira, hogy lopva puszit nyomjon a számra.
- Titokban tartjuk ameddig csak akarod - ígéri, és a kisujját beleakasztja az enyémbe - becsszó.
Elmosolyodok, nem közölhetem vele, hogy sosem fogja nyilvánosságra hozni ami köztünk van, mert még azelőtt véget vetek neki, mielőtt eszébe jutna, de most csak bólintok, és figyelmen kívül hagyom a mellkasom kellemetlen nyomását.
- Nem miattad van - bújok közelebb hozzá.
- Tudom, ne aggódj emiatt - simít végig a hüvelykujjával a tarkómon - kézben tartom a dolgokat. Hogy őszinte legyek én sem akarom még, hogy tudjanak rólad, mert csak magamnak akarlak - huncut mosoly jelenik meg az arcán, míg én érzem a nyakamon felkúszó forróságot.
Külső szemlélőként, amikor az egyetemen a párok előttem estek egymásnak, vagy épp csak rájuk pillantottam sose értettem, hogy hogy lehet egész nap egymás száján lógni, pláne nyilvánosan, de most már valamennyire értem, mert én is ezt tenném legszívesebben, bár közönséget nem kérek hozzá, senkit sem.
- Hoppá - hallom Zayn őszintén meglepett hangját. A szemeim kipattannak és lángoló arccal fordítom el a fejem - bocsi - nevet fel, én pedig zavaromban rá sem tudok nézni.
- Legközelebb ko...
- Kopogtam! - szakítja félbe feltett kezekkel Niall durcás mormolását. - Háromszor.
A morcoskodása halk nevetésbe megy át, ezzel a széles mosollyal fordul a barátja felé, aki élvezettel kihasználja a zavarom.
- Szia, Hazel!
- Szia, Zayn - motyogom, és az arcomat a hajammal takarva vetek rá egy pillantást.
- Mit akarsz, Malik? - kérdezi Niall félmosollyal az arcán, míg Zayn lerúgja a cipőjét és elfoglalja az egyik fotelt. A tekintetét óvatosan jártatja köztünk, úgy tesz, mintha nem bámulna, de mégis azt csinálja, ismerem az ilyesfajta elemző pillantást.
- Az akusztikus gitárodat, amikor G legutóbb itt járt addig piszkálta az enyémet, amíg a felismerhetetlenségig el nem hangolta - az arcán nem látszik, hogy haragudna emiatt, sőt, meglehetősen szórakozott, és a hangjából vágyódás tükröződik, mert a barátnője jelenleg távol van, és a készülő lemezük miatt nem tarthatott vele.
- Miért nem hoztad el? - ráncolja Niall a szemöldökét, de feltápászkodik, hogy lehozza a hangszert. - Melyik kell?
- A Fender - próbálok úgy tenni, mintha tudnám, hogy milyen az, és nem lennék teljesen sötét ebben a témában, bár ha gondolok, én a fényképezőgépeket ismerem olyan jól, mint ő a gitárokat.
Niall felszalad a lépcsőn, és egy ideig mindketten nézünk utána, majd Zayn mosolyogva felém fordítja a fejét. Nem mondom, hogy olyan túl sok időt töltök a társaságában, vagy a fiúk bármelyikével, mert Niall szétválasztja a munkáját, és a magánéletét, aminek a része lettem, és bár a barátai tökéletes átmenetet képeznek a kettő között, azt hiszem, tudja, hogy egyszerre egy dolgot kell feldolgoznom, és jelenleg ez a dolog ő, ami köztünk van, csak azután visz be jobban a barátai közé. Nem mintha nem kedvelném őket, vagy ilyesmi, épp ellenkezőleg, de valamiért így érzem jónak, azzal beledobott volna a mély vízbe, ha egyből elvárja tőlük is és tőlem is, hogy legjobb barátok legyünk, így megadja az esélyt arra, hogy minden normális módon, ne pedig muszájból történjen.
- Niall nagyon boldognak tűnik - állapítja meg, nekem pedig lángolni kezd az arcom,
hiszen nyilvánvalóan arra céloz, hogy ennek én vagyok az oka. - Jó így látni őt is, és téged is.
A vörös arcom ellenére felemelem a fejem, és viszonzom a kedves mosolyát.
- Jössz velünk Sydneybe, ugye? - érdeklődik úgy, hogy muszáj legyen válaszolnom, ne csak hümmögjek és mosolyogjak.
- Még nem igazán döntöttem el - tűröm a hajam a fülem mögé, csak hogy tegyek valamilyen mozdulatot. Tényleg nem tudom, hogy menjek-e, egy részem nagyon-nagyon szeretne igent mondani és velük tartani, pláne úgy, hogy Miráék több havi pénzügyi problémát oldottak meg számomra az elmúlt időszakban azzal, hogy folyamatosan munkát adtak, de még ha ingyen fotóznék se tudnék annyi képet csinálni, amennyibe kerülne nekik elvinni Ausztráliába.
- Ne csináld, muszáj jönnöd! - nyílnak nagyra Zayn szemei. - Nagyon király képeket csinálsz, és alig vártuk már, hogy több órán keresztül velünk repülj, és kénytelen legyél beszélni hozzánk - biggyeszti le gyerekesen, csalódottan a száját. Akaratlanul is halkan felnevetek, egyrészt lesokkol, hogy tényleg, igazán szeretnének megismerni, másrészt viszont még mindig nem tudom, hogy mit kellene mondanom.
- Még gondolkozok... - mosolygok rá.
- Nincs min gondolkodni, jönnöd kell! Ausztrália nagyon menő hely, imádnád, Niall kedvenc országa, és fogadni merek rá, hogy sosem éreztél még igazi meleget, vagy voltál homokos tengerparton. Nem lenne jó nyaralás? De! Arról nem is beszélve, hogy muszáj megmutatnod nekem pár rajzodat a repülőn, én is szoktam firkálgatni, kíváncsi vagyok rá, hogy mit alkot egy egyetemista művész - vonja fel a szemöldökét.
- Vegyél vissza magadból, Zayn - kocog le a lépcsőn Niall - úgy viselkedsz, mint Louis.
- Louis a legjobb fej a bandából, szóval ezt bóknak veszem - veszi el a felé nyújtott gitárt szélesen mosolyogva.
- Nem, mert én vagyok az - huppan le mellém, ezzel együtt pedig nyom egy puszit az arcomra és a karját a vállam köré kanyarítja. - Mivel zaklatod a barátnőmet?
- Csak Ausztráliáról meséltem neki, mivel nem akar jönni.
-Nem mondtam, hogy nem akarok... - nyitom a szám, hogy kijavítsam, de Niall közbeszól.
- Szerintem Haze képes eldönteni, hogy mit szeretne - még engem is meglep ez a mondat, nemhogy Zaynt, akinek kiül az arcára a döbbenet.
- Oké - pislog nagyokat - csak gondoltam elmondom neki, hogy mennyire szeretnénk megismerni, hátha jobban kedvet kap.
Az arcán egy ideg aprót rándul, majd a szája kicsit szégyellős mosolyra húzódik, és lesütött szemekkel magához vonja a fejem, hogy belepusziljon a hajamba.
- Ahhoz nem kell Sydneybe utaznia senkinek - szólal meg végül.
- De jó lenne - tápászkodik fel Zayn a tokba rejtett hangszert szorongatva. - Köszi a gitárt, Nialler, és bocsi amiért rátok törtem - lép el mellettünk, közben játékosan összeborzolja Niall már szinte teljesem barna hajkoronáját, és huncutul mosolyogva rám kacsint, szándékosan azért, hogy zavarba hozzon.
- Húzz el - kacag fel a mellettem ülő fiú, és elüti a kezét.
- Megyek-megyek - emeli maga elé a kezeit, és elsiet a kijárat felé. - Sziasztok! Szia, Hazel!
- Szia, Zayn! - nevetek fel hangosan, és legalább annyira megnyomom a nevét, mint ő az enyémet.
- Tiszta őrült - mormolja szinte a fülembe, miután a barátja jól hallhatóan becsukja az ajtót maga után, ezzel jelezve a távozását.
- Nagyon kedves - fordítom felé a fejemet.
- Igen - nyom gyengéd puszit a számra - általában mindannyian azok.
Nekidöntöm a fejem a vállának, tulajdonképpen nagyon szeretném, ha visszatérnénk abba a helyzetbe, amiben Zayn érkezése előtt voltunk, de azzal, hogy beleegyeztem a golfozásba ezt esélytelenné tettem.
- Mehetünk? - kérdezi csillogó szemekkel.
Kelletlen, elnyújtott nyöszörgést hallatok a fejemet a vállába fúrva, és köré fonom a karjaim. Furcsa, hogy pár héttel ezelőtt tényleg menekültem előle, és tartottam tőle, most pedig itt vagyok, szinte belébújva, és nem akarok változtatni a helyzetünkön.
- Mindjárt - mormolom.
A karjait hozzám hasonlóan körém fonja, és a fejét az enyémre hajtja. Mosoly kúszik az arcomra, hiszen most is gyengéd mozdulatokat tesz, az ujjaival fésülgeti a hajam, és apró puszit hagy a homlokomon. Szeretem ezt a fajta gondoskodását, ezzel csökkentette a félelmemet a legminimálisabb szintre.
- Ha ezt csinálod a végén mégsem akarok menni - motyogja a hajamba. Megpróbálok elhúzódni tőle, de nem engedi, helyette az állam alá nyúl és felbiccenti a fejem. - Nagyon kedvelnek téged.
- Kik? - lepődök meg egy pillanatra.
- A srácok - simít végig az arcomon - tényleg szeretnék, ha velünk jönnél. Miért nem akarsz?
- Akarok - sütöm le a tekintetem - de ez... bonyolult.
- Nem, nincs benne semmi bonyolult - mosolyog rám - mindenki szeretné, ha jönnél, én a legjobban, de te tudod, hogy mit akarsz. Én nem erőszakoskodok, azt már megkaptam, amit szerettem volna - olyan sugárzóan boldog tekintettel néz, amit szinte fel sem tudok fogni, és ezzel nagyon megnehezíti, hogy véglegesen nemet mondjak.
- Menjünk, taníts meg golfozni - tápászkodok fel a kezét szorongatva.
- Az nem megy ilyen könnyen! - ugrik fel izgatottan. - Felmegyek, átveszem a golfruhám, neked pedig majd ott veszünk egyet, mert nekem nincs a te méretedben, és a női egyébként is másmilyen - olyan gyorsan hadar, hogy alig tudom követni amit mond, de a lelkesedését látva mégiscsak kedvet kapok a golfhoz. - Ha jól megy, karácsonyra ütőket kapsz tőlem, de akkor is, ha nem.
Nevetni kezdek, ugyanakkor megragad a fejemben, hogy ő milyen hosszú időre tervez velem, hiszen június vége van, karácsonyig még van 5 hónap. Valószínűleg addigra vége lesz ennek az egésznek.
- Fantasztikus vagy - préseli az ajkát az enyémhez. Olyan hirtelen ér, hogy a kezeim egy pillanatra azért feszülnek a mellkasához, hogy ellökjem, de még időben reagálok, és helyette felvezetem őket a nyakára, közben viszonzom a csókját.
Ha tudná, hogy tényleg mennyire fantasztikus vagyok... Fantasztikusan elcseszett.
- Nagyon sokat jelent ez nekem, Haze - dönti a homlokát az enyémnek - még egy lány sem jött el golfozni velem.
- Akkor épp itt az ideje - a hüvelykujjammal végigsimítok az állán, apró borosták dörzsölik az ujjam. Vannak emlékeim kellemetlen, szúró borostáról, ami kidörzsölte az arcom, de ez nem olyan, mert talán neki még a szőrszálai is kedvesek és aranyosak.
- Köszönöm - mormolja a várakozóan elnyílt ajkaim közé, mielőtt újra birtokba veszi őket. Furcsa, hogy amitől féltem, most a kedvenc "időtöltésem", és nem is tudom felidézni már, hogy miért rettegtem annyira tőle. Persze, a tudatalattim minden éjjel emlékeztet rá, de ilyenkor elfelejtem, a karjaiban nem vagyok más, csupán egy végtelenül szerencsés lány.
Kissé szédelegve dőlök a karfának, amikor elenged, hogy felszaladjon az emeltre átöltözni. Nagyon bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyire jó ötlet golfozni menni vele, hiszen még attól is félek, hogy valaki lefotóz amikor beszállok a kocsijába, de bízok benne, és nem akarom tönkretenni a jó kedvét.
- Mehetünk - ugrándozik le a lépcsőn szűk, fehér nadrágban és kissé idétlen, galléros nyakú pólóban, baseball sapkával a fején. A hátán súlyos táskát cipel, amiből ütők lógnak ki, de ennek ellenére a kocsikulcsával zörögve vidáman csörtet felém.
Felhúzom a kissé kitaposott cipőm, majd az ujjamat az övébe akasztva követem az autójához. Legszívesebben behúznám a nyakam, mint egy teknős, vagy homokba dugnám, mert a legnagyobb veszélynek őt teszem ki azzal, hogy nyilvános helyen együtt fog mutatkozni velem, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy tudja, mit csinál.
Bedobja a csomagtartóba az ütőket, majd udvariasan kitárja előttem a kocsi ajtaját és megvárja, hogy beszálljak, csak ezután vágódik be mellém.
Jobb híján azt figyelem, ahogy rendezkedik maga körül, ellenőrzi, hogy mindene megvan-e, majd apró mosollyal az arcán rám pillant.
- Ne izgulj - szorítja meg a kezeim, majd mielőtt elindulna felém hajol, hogy puszit nyomjon a számra.
A kezemet vezetés közben sem engedi el, ha nem muszáj, végig fogja, vagy a térdemre simítja a tenyerét, és csak akkor emeli fel, ha vált.
Ritkán járok Londonnak ezen a részén, akkor voltam itt először, amikor megengedte, hogy nála aludjak, úgyhogy a szép házak, magas sövények, zöldellő udvarok érdekesek számomra, ahogy az a több hektárnyi zöld terület is felhívja magára a figyelmem, ami mellett elhajtunk.
- Biztos vagy benne, hogy nem lesz baj? - szakad ki belőlem, amikor leállítja az autóját a parkolóban. Sok kocsi van még, elég ahhoz, hogy a maradék bátorságom is elszálljon.
- Teljesen - fordul felém, és magabiztosan bólint. - Tagja vagyok ennek az egyesületnek, ismerek mindenkit, senki sem fog feldobni minket az újságoknál egy kis pénzért cserébe. Ha bemegyünk csak elszórva látsz majd embereket, mindenki a játékkal fog foglalkozni, nem azzal, hogy én kivel jöttem.
Még mielőtt újra teljesen berezelnék kinyitom az ajtót és kiszállok, de addig csak bátortalanul álldogálok az autó mellett, amíg át nem fogja a derekam.
- Szia, Dave! - az apró üzlet pultja alól egy harmincas évei végén járó fazon kapja fel a fejét, amikor belépünk, és Niall laza közvetlenséggel köszön. Ösztönösen közelebb húzódok hozzá, amikor a férfi pillantása végigfut rajtam, majd elmosolyodik.
-  Szevasz, Niall! - lép elő, és belecsap a kinyújtott kezébe - kit hoztál magaddal?
- A barátnőmet - a szemeim elkerekednek, amikor ezt csak úgy kijelenti, nem mintha egyébként nem lenne nyilvánvaló, hogy miért ölel magához. - Haze, ez itt Dave, Dave, ő a barátnőm, Hazel - a hangjában bujkáló büszkeség megdobogtatja a szívem, így nem olyan nehéz mosolyognom. Még soha, senki sem mutatott be valakinek a barátnőjeként. Furcsán kellemes érzés, hogy a szavainak van egy kis birtokló éle, és olyan jelentése, hogy hozzá tartozom.
- Üdv - nyújtom ki az enyhén remegő kezeim, bár a gyomrom felfordul, amikor Dave megfogja, és barátságosan megrázza. Ebből is látszik, hogy nem változtam túl sokat, csak Niallt bírom elviselni, az ő érintését már-már igénylem.
A vállfára akasztott ruhák felé húz, elszörnyedek, amikor meglátom, hogy egyetlen egy nadrág sincs, csak különböző színű, de ugyanolyan fazonú, csak hosszabb, rövidebb szoknyák, és galléros pólók.
- Biztos, hogy szükség van erre? - emelem rá a tekintetem abban reménykedve, hogy nemet mond.
- Persze - kap le egy rózsaszín szoknyás szettet, és felém nyújtja. - A barátnőmnek szüksége van legalább egy golfruhára.
- Inkább a zöldet - sóhajtok nagyot, és szerencsére nem ellenkezik, csak visszaakasztja a rózsaszín borzalmat és levesz egy ugyanolyat, csak méregzöldet.
- Ez tényleg jobb - állapítja meg elégedetten, és a bolt hátuljában kialakított öltözőfülkék felé irányít.
A ruhák a régi iskolai egyenruhámra emlékeztetnek, arra, amit még azelőtt kellett hordanom, hogy magántanuló lettem, de szó nélkül belebújok. Az, hogy kimenjek elé így már ezerszer több akaraterőt igényel.
- Niall? - dugom ki a fejem a függöny mögül, de nincs a közelben. Eluralkodik rajtam a rémület és nem törődve azzal, hogy milyen idétlenül festek, kirohanok a fülkéből. Szerencsére nem hagyott magamra, a cipőknél álldogál és egy fehér darabot forgat a kezében, a berobbanásomra felkapja a fejét.
- Nincs nadrág? - bököm ki bénán, lefelé húzgálva a zöld anyagot, mert semmi más nem jut eszembe.
- Nem, nem hinném - pislog nagyokat. - 37-es cipőt hordasz?
- Igen - ölelem át magam - de nem kell vennünk, jó a tornacipőm is.
- Nem, mert nem tapad meg a pályán - fordítja meg a kezében tartott darabot, hogy lássam, milyen furcsa a talpa.
Aprót bólintok, és visszamegyek, hogy összeszedjem a cuccaim. Jelenleg van annyi pénzem, hogy megvegyem ezeket a dolgokat, a kedvéért pedig valószínűleg úgyis jövök még ide, a cipőt pedig felvehetem máshová is. Mire visszaérek a pultom van még egy pár kesztyű, és egy sapka is, Niall pedig a pénztárcáját szorongatva éppen nevet valamin, amikor mellé lépek.
- Minden megvan? - kérdezi Dave, és még mielőtt egyáltalán elővehetném a pénztárcám Niall odanyújtja a kártyáját, amiről egy érintéssel levonják az összes cucc árát.
- Egy szót se! - mosolyog rám, és a fejembe húzza a sapkát.
- De...
- Nem - lopva puszit nyom a számra, majd megragadja a kezem. - Elviszek egy kocsit, Dave - jelenti be, és önkényesen leakaszt egy kulcsot a falra felszerelt tartóról.
- Ezt nem hagyhatom, Niall - állok meg előtte karba tett kezekkel, miután kilépünk.
- Rettentően aranyos vagy - mosolyog rám pimaszul, és a dühös arckifejezésem semmibe véve lehajol, de ezúttal elfordítom a fejem.
- Arról nem volt szó, hogy egy vagyont költesz rám!
- Nem is költöttem - vonja fel a fél szemöldökét - gyere, vedd át a cipőd, és menjünk.
- Niall!
Nagyot sóhajt, felveszi ugyanazt a testtartást, amivel én állok előtte, és a szemembe néz.
- Én találtam ki ezt az egészet, én akartam golfozni jönni, ami azt jelenti, hogy én fizetek mindent. Ezek csak ruhák, Haze, nem a világ legdrágább gyémántjai, úgyhogy ne fújd fel a dolgot, mert nem fogok egy falattal sem kevesebbet enni, csak mert vettem neked valamit.
Duzzogva, de végül hajlandó vagyok követni, leginkább az a bajom, hogy én nem tudnám ugyanezt megtenni, vagy ha mégis, lehet, hogy egy falattal kevesebbet ennék, és ezt nem érti.
- Ne csináld ezt - simítja az arcát az enyémhez - nem haragudhatsz rám.
- Nem szeretném, ha máskor te fizetnél helyettem - tolom el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Oké - bólint - de nem tudom megígérni, hogy nem lesz így.
Faképnél hagyom, bár nem tudom, hogy pontosan merre is igyekszek, és az sem esik le, hogy nélküle nem tudok hazajutni.
- Hazel - siet utánam, és egy ideig a nyomomban lohol, majd hirtelen fájdalmasan nyög egyet, és lemarad. Rémülten pördülök meg, kissé összegörnyedve tapogatja a térdét, nekem pedig fogalmam sincs róla, hogy mi történhetett.
- Jól vagy? - felejtek el mindent, és visszasietek hozzá. Végigsimítok a tarkóján és lehajolok, hogy szemügyre vegyem a térdét, de az égvilágon semmi sem látszik rajta, a hosszú, elnyújtott levegővételeiből azonban tudom, hogy nem csak színészkedik a bocsánatom elnyeréséért. - Jézusom, Niall, mi történt? - keresem kétségbeesetten a tekintetét.
- Semmi baj - mormolja kissé talán dühösen, emellett azonban gyengéden megsimogatja az arcom - csak a térdem vacakol már megint, mindjárt elmúlik.
Lassan felegyenesedik és megmozgatja a lábát, kellemetlen kattanás hallatszik, ami miatt a szám elé kapom a kezem, ő pedig felnevet.
- Ezt miért csinálta? - kérdezem tágra nyílt szemekkel.
Megvonja a vállát, majd úgy lép egyet, mintha semmi sem történt volna. Eszembe jutnak a térdén látott hegek, és bár sosem beszél róla, biztos lehet valami komolyabb baj a térdével.
- Ne nézz ilyen rémülten - húz magához, és megpuszilja a halántékom - rendszeresen ezt csinálja, ideje lesz újra megnézetnem.
- Nagyon fáj? - a hangom az utolsó szótag végére egészen elvékonyodik.
- Csak egy pillanatig. Gyere, menjünk - szó nélkül megfogom a kezét és sétálok el vele az ellenkező irányba, egy csapat golfkocsi felé.
- Menni fog így is? - nézek rá aggódva, amikor bedobja a tartóba az ütőket, és beül az apró autóba.
- Persze, focizni is tudok - vigyorog rám büszkén. - Ne aggódj, csak egy kis apróság - csúsztatja az egyik kezét a térdemre és végigsimít rajta.
Egy pillanatra ellenkező borzongás rázza össze a testem, mert a keze és a lábam között nincs semmilyen védelmet, és gyér biztonságot szolgáltató anyag. Megfogom a kezét, mert ez nem zavar kicsit sem, és alig észrevehetően, de kicsit szorosabban összezárom a lábaim.
- Lányoknak nem gyártanak golfnadrágot? - kérdezem, de a hangom sikkantásba megy át, mert az apró autó meglódul, és egy pillanatig úgy érzem, mintha bármikor kirepülhetnék belőle.
- De - nevet fel - csak itt nem volt, és szerintem ez sokkal csinosabb. Nem szereted a szoknyákat?
- Nem, nem igazán - fürkészem a tiszta gyepet, amikor teljesen egyenesbe kerül a járgány, és nem ingadozik életveszélyesen.
- Pedig csinos vagy benne - jegyzi meg, de csak félfüllel hallom, mert minél távolabb kerülünk az épülettől annál szebb a kilátás. A fű mindenhol élénkzöld, egyes helyeken változatosan van lenyírva, amitől csíkosnak, vagy éppen kockásnak hat, a távolban fák nyújtóznak az ég felé, és helyenként kisebb-nagyobb tavak, homokos területek, dombok is felbukkannak. Csak akkor térek vissza a valóságba, amikor megáll az autó, és kiugrik mellőlem.
- Tetszik? - mosolyog, miközben hosszas fontolgatás után kivesz egy ütőt, és néhány labdát.
- Nagyon szép - nézek körbe, csak hogy felmérjem a közvetlen környezetem is. Egyszerű, zöld terület, nem olyan távol egy zászló jelzi a lyuk helyét, oda kellene ütnöm a labdát. - Megmutatod, hogy hogyan kell? - sétálok mellé.
Bólint, és miközben a labdát leejti egy a földből kiálló kis pöcökre elkezd a szabályokról beszélni, meg mindenféle madárkáról, sasról, hole-in-allról, és olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs.
- Érted? - akármilyen jól fog az agyam a fotózáshoz kapcsolódó dolgokkal kapcsolatban, ebből egy szót sem fogtam fel, de azért magabiztosan bólintok, bár azonnal le is bukok. - Nem, ugye? - nevet rám.
- Nem - nevetek vele - de menni fog, ha belejövök - ígérem, mert nem akarok csalódást okozni neki.
- Persze, hogy menni fog - megremegek az arcomra kapott puszijától, mielőtt az ütőt a vállára lendítve a labdához áll - ez is ugyanolyan, mint bármi más, hosszú ideig tanulni kell ahhoz, hogy menjen.
Kiállok a labda röppályájából és inkább Niall mögé sétálok, mert nem szeretném, ha fejbe találna, hiszen nem úgy néz ki, mint egy pingponglabda, sokkal inkább, mint egy furcsa biliárdgolyó.
Folyton beszél a fontos testtartásról, megmutatja, hogy hogyan kell állni, többször is elmagyarázza az ütő lendítését és a csípő elfordulását, mielőtt valóban elütné a labdát. Furcsa gyönyörrel figyelem, amikor az ütő csattanva érinti a labdát, ami magasan, ívelten a levegőbe emelkedik, és elszáguld a zászló irányába, hogy pár méterrel előtte földet érjen, csak ezután ereszti le az ütőt.
- Megpróbálod? - fordul felém, látszólag elégedetten a saját ütésével.
Bizonytalanul bólintok, és elveszem a felém nyújtott ütőt, ő pedig letesz elém egy másik labdát.
- Nem kellene beütnöd előbb azt a lyukba? - bökök a fejemmel az első labda irányába.
- Ahhoz oda kellene mennem, előbb üsd el, meglátjuk, hogy hová megy, és utána beütöm.
Aprót bólintok, és bizonytalanul megállok egy kis terpeszben a pöcök előtt. Próbálom felidézni a testtartását és a legpontosabban leutánozni, mivel nem szól, helyesnek találom, és egy kicsit büszke is vagyok magamra emiatt. Hosszasan nézem a szélben lengedező zászlót, mielőtt meglendítem az ütőt, de arra nem számítok, hogy a lendülettől kis híján elveszítem az egyensúlyom, a hajam az arcomba csapódik, a meglepetéstől elengedem az ütőt, még mielőtt az a labda közelébe érhetne. Pörögve repül a levegőben egy darabig, majd a nyelével beleáll a földbe, Niallből pedig a kezdeti döbbenetet követően kirobban a nevetés, míg én továbbra is tátott szájjal bámulom az ütőt.
- Mit csináltam rosszul? - fordulok felé kissé csalódottan. Miután abbahagyja a nevetést közelebb lép hozzám, és a száját a homlokomhoz szorítja.
- Nem tudom, sok mindent - mormolja halkan nevetve.
- Mondtam, hogy béna vagyok - grimaszolok csalódottan.
- Ez nem igaz - tűri el a hajam az arcomból - csak gyakorolnod kell, és fogd össze a hajad, mert így zavarhat.
Aprót bólintok, miután elenged leveszek egy hajgumit a csuklómról és copfba fogom a hajam, amit aztán kidugok a sapka lyukán, amíg ő kiszedi az ütőt a földből.
- Azt el kell ismerni, hogy mesterien dobsz, tökéletes szögben fúródott bele a talajba - cukkol.
- Nagyon vicces vagy - vetek rá csúnya pillantást. - Gúnyolódj csak, egyszer megverlek.
- Ebben sosem kételkedtem - vigyorog rám. - A tanítvány mindig jobb lesz, mint a mestere.
- Erre emlékeztesd magad akkor is, ha eljön az a pillanat!
A második ütés már közel sem olyan borzalmas, mint az első volt, részben persze azért, mert Niall segít. Az első pillanatokban, amikor szorosan mögém áll, és a saját testéhez igazítja az enyém merev vagyok és feszült, mert pusztán segítségből, de zavartalanul hozzáér a combomhoz, és olyan közel van, hogy a lélegzete simogatja az arcom.
- Biztosan fogd - igazítja el a kezem az ütőn már harmadjára, de még mindig ugyanolyan türelmes, mint amilyen eddig is volt. Nehezen veszek levegőt, a gondolatok kavarognak a fejemben a közelsége miatt,  próbálom lecsillapítani őket, de nehezen megy, szólni viszont nem akarok.
A testemet az övével együtt mozdítja, egyszerre lendítjük meg az ütőt, számomra viszont ez az egész most kicsit túl sok. Túl közel van, és kezdek összezavarodni, kezdem elveszíteni azt a józan énemet, aki tudatában van annak, hogy ő sosem bántana, és most is a jó szándék vezérli, az, hogy megtanítson valamire. Amikor az ütő a labdához csapódik megroggyan a térdem, és valószínűleg elesnék, ha nem lenne mögöttem.
- Haze?! - a hangja visszaránt a valóságba, pislogok, de a testem továbbra is erőtlen. - Hazel!
Érzem, ahogy szembefordít magával, eldobja az ütőt és a mellkasához szorít. Képek ugrálnak a szemeim előtt, egy szálló golflabda a késő délutáni napfényben, sötétség, és egy nagy, kemény test körvonala, amely kíméletlenül nehezedik rám.
A puha fűben ülünk, amikor magamhoz térek, az arcom a mellkasához simul, tágra nyílt szemekkel nézem a közelben lobogó zászlót, miközben a hajamat simogatja.
- Mi történt? - krákogom.
- Nem tudom - hajol le hozzám, és az arcát az enyémhez simítja. - Te csak... csak összerogytál, nem tudom, hogy miért, vagy hogy mitől - a hangja úgy remeg, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadna, és a keze is reszket, amikor végigsimít az arcomon. - Gyakran történik ez veled?
- Nem - hunyom le a szemeim - csak mostanában.
- Menjünk haza - vesz erőt magán, hogy mindkettőnket felhúzzon.
Próbálom összeszedni magam, de a rémülettől még nehezek és csomósak az izmaim.
- Hova ment? - pillantok a golftáskára. - A labda.
- A lyukba - simít végig az arcomon, miután biztosan beültet a golfkocsiba. - Megcsináltad, hole-in-all* volt.
- Te csináltad - hunyorgok rá egy mosolyt kipréselve magamból.
- Mi voltunk - egyezkedik, és erre én is rábólintok. Az ajka hosszasan időzik enyémen, emlékeztetve arra, hogy már egy másik életet élek, egy másik országban, és képes vagyok együtt lenni egy férfival. Képes leszek rá.


* hole-in-all: Amikor a labda az első ütésre belemegy a lyukba.

2016. november 18., péntek

Sziasztok! 

Valószínűleg már most tudjátok, hogy mit akarok, és rettentően sajnálom is, de ezúttal tényleg nyomós indokom van az icipici csúszásra. Az egyik, hogy holnap is mennem kell iskolába, mert mi most pótoljuk be azt az októberi napot, amit ti már ledolgoztatok, a másik, hogy azt hiszem, lelkileg most nem állok készen megírni a következő részt. Rettentően nehéz napokon vagyok túl, nem is tudom igazán, hogy mióta gyűlt bennem a feszültség, múlthét hétvégén azonban kirobbant belőlem minden. Péntek óta nem telt el úgy egy nap, hogy ne sírtam volna, néha csak csendben szenvedek, máskor levegőt sem kapok, és sajnos ez a gyakoribb. Mostanában semmi sem jön össze, folyton kudarcok érnek, apró dolgokat sem tudok rendesen feldolgozni, és csak lézengek a világban abszolút céltalanul, elkeseredetten. Ma délután talán lett volna időm megírni, de nem lett volna az igazi, mint ahogy mostanában egyik sem volt az, mert nehéz úgy boldog részt írni, hogy én a lehető legtávolabb vagyok ettől az érzelemtől, másrészt pedig néhány barátom - egy csapat fiú - a szájhúzásom ellenére elrángatott moziba, és a héten először képes voltam megenni egy normális adag ételt is, most pedig már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megírjam a rész másik felét, arról nem beszélve, hogy van még egy adag tanulnivaló is, amit a fejembe kellene vernem.
Nem azért írom le nektek ezeket, hogy sajnáltassam magam, vagy mert egyéb dolgom sincs, mint hogy kiteregessem az életem az interneten, csak szeretném, ha tudnátok, hogy nem azért csúszkálok, mert lusta vagyok írni. Minden nap írtam egy keveset, ha éjfélkor feküdtem le, akkor éjfélkor pötyögtem hozzá annyit, amennyit képes voltam kiszenvedni magamból, de ez nem bizonyult elégnek.
Nagyon sajnálom, szörnyen bűntudatom van amiatt, mert ilyen rendszertelenné váltam az utóbbi hónapokban, holott korábban sokan megdicsértétek azt, hogy nem csúszok a részekkel. Mint mindent, ezt is elcsesztem. Ne haragudjatok rám.

Nessa. 

2016. november 11., péntek

21.rész

Sziasztok!
Elmondhatatlanul örültem, amikor ma szembesültem azzal, hogy 2 új feliratkozó van a blogon, mivel mióta létrehoztam a szám nem változott, és ezen mostanában rengeteget gondolkodok, mivel egy kicsit csalódásként élem meg, hogy ez a szám meg sem közelíti az eddigi blogjaim rendszeres olvasóinak számát, szóval tényleg nagyon örülök nektek. 
N.x
 
 Hazel Clark

Ezúttal nem sikoltozok, csak a saját nyöszörgésemet és a testem rándulásait érzékelem, majd kipattannak a szemeim éppen mielőtt önkéntelenül kinyitnám a szám és nagy levegőt vennék. Az éjjeli lámpát égve hagytam, így nem a korom sötétbe kell magam elé bámulnom, de még így is eltart néhány percig amíg rájövök, hogy pontosan hol vagyok, viszont nem ijedek meg. Általában az idegen helyeken töltött első éjszakáimon rettegek, ha magamhoz térek, ez alól két hely képez kivételt, ez a ház, mert a falakból szinte sugárzik a békesség és a szeretet, és Niall otthona. Beszívom az alsó ajkam és lehunyom a szemeim, mert egy pillanatra vágyok a sötétségre, majd amikor újra hajlandó vagyok pislogni lerúgom magamról a meleg, puha takarót. Nem igazán tudom, hogy hová készülök, talán elmegyek a fürdőszobába és megmosom az arcom, vagy iszok egy pohár vizet a konyhában, mert egy ideig úgyis képtelen leszek visszaaludni, a szívem még túl szaporán ver, és túl élénkek a képek a fejemben.
Halkan becsukom magam után az ajtót, a folyosó sötét, de csak egy pillanatra ugrik össze a gyomrom, majd emlékeztetem magam arra, hogy ez a ház minden, csak nem veszélyes, nem rejt gonosz titkokat, nincsenek benne rossz emberek, és az itt békésen alvó gyerekeket sosem bántották, és soha nem is fogják bántani.
Bizonytalanul lépdelek abba az irányba amerről a fürdőszobát sejtem, útközben azonban megtorpanok a résnyire nyitott ajtó előtt, amelyben egyetlen fényforrásként egy teknős világít az egyik sarokban. Besurranok a résen, csak hogy vethessek egy pillantást a babákra, hogy minden rendben van-e velük, a látványuk azonban több, mint megnyugtató. Csak apró, szuszogó kis csomagoknak tűnnek, a cumi lassan, nyugodtan mozog a szájukban, apró kezeik ökölbe szorítva pihennek az arcuknál, nekem mégis hányingerem lesz egy pillanatra. Amikor a húgom volt ilyen kicsi nem értettem, vagy csak nem akartam megérteni, hogy mit jelent, hogy nekem sosem lehet részem abban, amiben az anyukámnak, vagy bármelyik más anyukának, most viszont már tudom, és ez az egyik dolog, ami miatt a leginkább gyűlölöm magam, és azt az arctalan árnyékot is, aki ezt tette velem.
Egy óriási nyelést követően mindkettőjükön megigazítom a takarót, majd kisurranok a szobából, és most tényleg a fürdőbe indulok, hogy a csap alá dugjam a fejem, a remegő kezem miatt azonban egy kicsit túl hangosan csukom be magam után az ajtót.
Hideg vizet folyatok a tenyerembe, majd az arcomra löttyintem, és talán 1-2 kortyot is lenyelek, de nem érzem frissebbnek magam tőle, kavarognak a gondolataim. A tekintetem előtt Niall arca lebeg, a szemében csillogó öröm és reménykedés, miután képes voltam hagyni, hogy összeérjen az ajkunk, és megkaptam életem első csókját. Az emléktől a szám bizseregni kezd, és furcsa melegség járja át a testem, ő az első férfi, aki sosem keltett félelmet bennem, akinek vágyok a közelségére és nem menekülni akarok előle, tulajdonképpen ő az első hímnemű, aki képes pozitív érzéseket kicsalni belőlem, és akit azért kell ellöknöm magamtól, mert túlságosan vele akarok lenni. És ez a férfi talán érzi, hogy min gondolkodok, mert amikor kilépek a fürdőszobából a folyosó végén, egy idegen szobából kiszűrődő fényáradat közepén áll, mint egy angyal, és kissé talán aggódó arccal néz rám. Nem tűnik fáradtnak, egyáltalán nem is néz ki úgy, mint aki aludt volna bármennyit, mert a haja nincs úgy elfeküdve, mint ahogy aznap reggel volt, amikor lebotladozott a konyhájába, és együtt reggeliztünk.
- Nem tudsz aludni? - kérdezi a hangját lehalkítva, miután elég közel érek hozzá, vagyis az én átmeneti szobámhoz.
- Felébredtem - vonom meg a vállam, de azt nem közlöm vele, hogy azért, mert 8 éves koromban az életem rémálommá vált, és az elmém minden éjjel rákényszerít arra, hogy újra és újra átéljem.
Látszólag kicsit feszeng, felemeli az egyik kezét és a haját kezdi vakargatni, közben a fény felé fordítja az arcát.
- Nem akarsz bejönni? - teszi fel végül a kérdést.
Isten se tudja, hogy mi vezérel, amikor aprót bólintok és elindulok felé, hogy aztán hagyjam, hogy a kezét óvatosan az enyémbe csúsztassa és beterelgessen maga előtt. A látvány, ami elém tárul döbbenetes, az egyik falat beborítják a polcokra helyezett díjak, két szemben lévőt pedig fényképek, és bekeretezett lemezek. A szoba egyik sarkában áll egy zongora, mellette állványra helyezett gitárok sorakoznak, és egy óriási, fekete hegedűtök, amiről azt hinném, hogy egy nagybőgőt rejt, de valószínűleg cselló van benne. A szoba közepén álló kanapén van egy halom papír, amelyet egy gitár őriz, ez árulja el, hogy mit kereshetett itt Niall.
- Ez csak néhány - jelenti ki a díjakra célozva, amiket hosszú percek óta bámulok - mindannyiunknak van egy ilyen szobája. 
- Fantasztikus - tátom a szám, és megfordulok, hogy a hozzám közelebbi falon függő képeket csodálhassam.
Valószínűleg ez Mira oldala, hiszen a lemezeken az ő neve, az általam annyira szeretett lemezek címe és borítója virít, és az összes képen rajta van valamilyen formában. Gyerekekként a testvérével, a szüleikkel, színpadon egyedül, az X-Factor logójával a háttérben, majd a 5 Seconds of Sumerrel egy olyan környezetben, ami már igazán a sajátja. Széles mosollyal az arcán öleli át a komor képű Simon Cowellt, majd megjelennek a első képek Liammel, Niallel, és a többiekkel. Amolyan büszkeségfal lehet ez, hiszen az eredményei sorakoznak rajta, és az emberek, akik végigsegítették az útján, valamint időközben csatlakoztak hozzá, az egészet pedig egy boldog, családi fotó koronázza meg.
Akaratlanul is elindulok a szemközti fal irányába, hogy az ott lógó képeket is megnézzem. Pont ugyanolyan, mint Miráé, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem az összes képen öten vannak, öten üldögélnek egy lépcsőn, állnak színpadon, öten csoportosulnak a főnökük köré, és az egészből olyasfajta büszkeség sugárzik, amit lehetetlen olyan puritán felfogással megérteni, mint az enyém.
- Egyszer mindannyiunk élete ilyen lesz - mosolyog, és a kezemet még mindig ragaszkodóan szorongatva tesz egy lépést előre, és rámutat arra a képre, amin egy lépcsőn ülnek. - Innen indultunk - a kezét átvezeti egy másikra, amin háttal állnak, és az előttük elterülő színes ponthalmazt emberek alkotják, százezrek - eljutottunk idáig - a következő, valószínűleg utolsó képen Liam mosolyog a kamerába nyúzott arccal, két újszülött kisbabával a karján - és remélhetőleg ez a következő szakasz.
Mosollyal az arcán jártatja a tekintetét a képeken úgy, ahogy én is, majd felém fordul, és nyom egy puszit a homlokomra. Váratlanul ér, érzem az arcomon felkúszó forróságot, és elakad a lélegzetem, ugyanakkor a szám megrándul és apró mosolyra húzódik. Nem szabadna hagynom, hogy ezt csinálja, hogy beleélje magát abba, hogy köztünk lehet bármi olyan, amire vágyik, hiszen az első csókom is csak pár órával ezelőtt történt meg, de most, hogy már megtapasztaltam, milyen az, amikor nem csak félek, nem akarok kihátrálni belőle, még úgy sem, hogy tudom, ennél többet képtelen vagyok nyújtani neki. 
- Szereted amit csinálsz? - kérdezem végül, hogy megtörjem a köztünk beállt csendet, bár a kérdésem elég bugyuta, hiszen a válasz nyilvánvaló.
- Mindennél jobban - görbül mosolyra a szája, továbbra is a képeket nézi, majd hirtelen elfordítja a fejét és a papírokat félresöpörve a kanapéra húz, és egy rettentően természetes mozdulattal átkarol. - Előfordul, hogy nagyon elegem van belőle, például amikor lesifotósok üldöznek, vagy valaki megszerzi a telefonszámom és hívogat, üzenetekkel bombáz. Havonta legalább kétszer lecserélem a kártyám - felvonom a szemöldököm, mert nekem ugyanaz a telefonszám van elmentve a telefonomban, amit először megkaptam. - De nem tudom elképzelni máshogy az életem, tudod, a fiúk, a rajongók, a zene, és ez az egész őrült összevisszaság a részem, élvezem amit csinálunk, szeretek örömet okozni az embereknek, és szeretem, hogy valami érthetetlen módon tudunk segíteni nekik a zenénkkel. Ezt akarom csinálni addig, ameddig csak lehet.
Halkan hümmögök, nem tudom, hogy mit válaszolhatnék, igazából leragadtam valahol a "lesifotósok" szó környékén. Róluk elfeledkeztem, ahogy arról is, hogy egy híres emberrel vagyok egy híres család házában, és a híres gyerekeikre vigyázok.
- Azt hiszem, megyek, és lefekszem... . motyogom, de mielőtt felállnék elkapja a kezem. A tüdőmbe beszorul a levegő egy pillanatra és tágra nyílnak a szemeim, de csak gyengéden visszatart és aggódva pillant rám.
- Mi a baj? - zavartan pislogok, elfordítom a fejem, mert képtelen vagyok a szemébe nézni. - Haze? 
- Nem csinálhatom ezt - rázom a fejem - én ne illek bele az életedbe.
- Miért mondod ezt? - néz rám a  tágra nyílt kék szemeivel. - Megijesztettelek?
- Nem, én... - engedek a gyengéd húzásának és visszaülök mellé, de a mellkasom olyan nehézzé válik, mintha egy kőszikla lenne a tüdőm helyén. - Nem szeretem a figyelmet, Niall, azt sem, ha beszélnek rólam, lefotóznak, és turkálnak az életemben.
- Senkinek sem kell tudnia róla... rólunk - szorítja meg a kezem biztatóan. - Titokban tudom tartani, elintézem.
Olyan reménykedően csillogó szemekkel néz rám, hogy képtelen vagyok megmondani, amit igazán gondolok, hogy ez esélytelen. Talán titokban tudja tartani egy ideig, lehet, hogy elég sokáig, de nem örökké, bár ha belegondolok, ez a kapcsolatnak nem nevezhető valami, ami kibontakozóban van köztünk úgysem fog örökké tartani. Addig tart, amíg rá nem jön arra, hogy annyira reménytelen vagyok, amennyire egy ember reménytelen lehet. De talán egyszer az életben fejest ugorhatnék ebbe a valamibe, lehetnék meggondolatlan, és kipróbálhatnám, milyen lehet egy olyan lánynak lenni, akit sosem bántottak, aki sosem félt, és akinek nincsenek még mindig rémálmai.
Összerezzenek, amikor a kezét óvatosan az arcomra helyezi, de szinte azonnal meg is nyugszom, és hozzásimulok a tenyeréhez.
- Adj nekem egy esélyt, Hazel - simít végig gyengéden a bőrömön - kérlek!
Lehunyom a szemeim, szinte észrevétlenül, és öntudatlanul aprót bólintok, meggondolatlanul hagyom, hogy az agyam helyett a szívem reménykedő darabja döntsön. Olyan érzés, mintha odadobnám magam egy falka kutyának, hogy azt csináljanak velem amit akarnak, ugyanakkor elönt a melegség, mert nem követelőzik, és nem kényszerít, hanem kér, könyörög, mert azt akarja, hogy önszántamból legyek vele. Nem tudom, hogy miért, de talán tartozok magamnak annyival, hogy adjak egy esélyt neki, és saját magamnak is. Talán a segítségével nem fogok többet félni, talán megmutatja, hogy nem minden férfi kegyetlen szörnyeteg, hanem vannak olyanok is, mint ő, viccesek, gyengédek, gondoskodók.
- Haze? - szinte belebújik az arcomba, az orrát az enyémhez dörgöli, és ez egyszerre furcsa, és szívmelengető. - Itt vagy?
Rájövök, hogy még mindig csukva vannak a szemeim, az arcom elönti a szégyen okozta forróság, de amikor hajlandó vagyok kinyitni a mosolyát látva én is elmosolyodok.
- Itt vagyok - motyogom.
Gyengéden magához irányít, ezúttal felkészülök arra, ami következik, és a gyomrom kellemes izgatottságban ugrik össze. Sosem hittem volna, hogy egy férfi szája lehet olyan puha, mint az övé, és hogy egyáltalán egy férfi lehet olyan, mint ő. Rábír arra, hogy viszonozzam a csókját, bár esetlen vagyok, és nem is tudom, hogy mit kell csinálni, de igazság szerint nem is gondolkodok rajta, csak csinálom, és beleolvadok a karjaiba. A bizsergés ami átjár ismeretlen és sokkoló, mert amit ismerek, az a félelemtől való reszketés, de ez határozottan jobb érzés, a legjobb, és a legnormálisabb az összes közül, amit valaha tapasztaltam.
- Nem fogod megbánni - fogja az arcom a kezei közé - ígérem.
Talán én tényleg nem, de abban biztos vagyok, hogy ő igen, mert egy nap össze fogom törni a szívét. Nem tudom, hogy pontosan mikor, de meg fog történni, egészen idáig ezt próbáltam megakadályozni.
Visszatér a helyes kis félmosoly az arcára, lazán feldobja a lábait a kanapéra és elnyúlik mellettem, a kezével pedig gyengéden addig húz, amíg mellé nem kerülök. Úgy fekszek mellette, mint egy érzéketlen fadarab, míg ő a fejét a karfán pihenteti, és a kezével a hajamat simogatja. Egyszerre vagyok gyanakvó, mintha bármelyik pillanatban rám vetődhetne, hogy a karjaimat leszorítva, erőszakosan belepréseljen az ülőalkalmatosságba, és olyan, mint aki lassan szétfolyik.
Az illata az orromba kúszik, tisztaság, és valamilyen citrusos aroma, aminek hatására szeretném belefúrni az arcom a pólójába.
Laposakat pislogok és egyre lassabban, védtelenül hagyom magam, mert engedem, hogy a testem ellazuljon, és belesimuljon a karjaiba.
- Haze? - motyogja lassan, válaszul lustán megmozdítom a fejem, csak hogy jelezzem, hallom amit mond. Rajta kívül senki sem hív így, senki sem ad nekem beceneveket. - Szóval akkor a barátnőm vagy? - a beszéde kásás, de reménykedő.
A fejem erőtlenül nekidöntöm az oldalának, érzem, hogy elnehezülnek a végtagjaim, és most először 8 éves korom óta, szinte hívogat az alvás.
- Igyekszek - motyogom résnyire nyílt ajkakkal, majd beterít az illata, és a belőle áradó kellemes melegség, majd az ajkai, ahogy lustán hozzáérnek az enyémekhez. 
Hosszú idő óta ez az első olyan éjszakám, amin nem ébredek fel a saját sikoltozásomra.
 
Niall Horan

A karom és a nyakam elgémberedett,  azonban amikor megmozdulok egy másik testbe ütközök, ami sokkal apróbb és törékenyebb. A szemeim rémülten kipattannak, mert egy pillanatra azt hiszem, egy újabb öntudatlanul átbulizott éjszakán vagyok túl, és ez a lány annak a gyümölcse, így pozitív sokként ér Hazel. A pizsamája felcsúszott, kivillan a puha, barna bőre a hasán, miközben összegömbölyödve szuszog az oldalamnál. Lassan felrémlenek előttem az éjszaka eseményei, a beszélgetésünk, hogy végül elértem a célom, és az a többszöri alkalom, amikor arra tértem magamhoz, hogy álmában nyugtalanul meg-megrándult, és nyöszörgött. Rosszat álmodhatott, és csak reménykedni merek abban, hogy nem én váltottam ki belőle.
Bármennyire is szeretném újra lehunyni a szemeim és az illatát magamba szívva szenderegni még egy darabig, amíg felébred, muszáj megmozdulnom, mert az ablakon beáramló fény alapján már javában benne vagyunk a reggelben, nekem pedig két 1 évesre kell vigyáznom.
Óvatosan felkászálódok anélkül, hogy felébreszteném, majd kilopakodok a folyosóra, ahol Arthur a farkát csóválva üget felém. Nagyon furcsa a csend, rémülten sietek az ikrek szobájához, mindenféle rémes gondolat ostromolja a fejem, de az egyetlen, amit találok, az két békésen üldögélő gyerek az ágyukban, akik a saját kis nyelvükön gagyognak egymásnak és a plüssállataiknak. Az arcomra ösztönösen mosoly szökik, és ahogy látom ők is örülnek az érkezésemnek. Noah eldobja a kezében szorongatott plüssöt, és állóhelyzetbe küzdi magát, míg Ari a rácsokba kapaszkodva, az arcát nekinyomva figyeli a mögöttem besurrant kutyát.
- Szia Manó - kapom fel a kisfiút, puszit nyomok az arcára, és a lehető legbiztonságosabban a karomra ültetem, majd a húgáért nyúlok.
A kislány először nagyokat pislog rám az óriási, barna szemeivel, majd mosolyogva, kinyújtott kézzel nyújtózkodik, hogy őt is kivehessem.
- Jól aludtatok? - ölelem magamhoz őket. - Szörnyű keresztapa vagyok, nem? Ti már régóta fent vagyok, én meg ilyen sokáig aludtam, ráadásul egy lánnyal!
A lépcsőn lefelé lépdelve végig beszélek hozzájuk, konkrétan beszámolok a történtekről, és megbeszélem Noahval, mint férfi a kisbabával, hogy meghódítottam Hazelt.
Beleügyeskedem őket az etetőszékbe, majd a konyhába sietek, magammal húzva őket is, hogy összedobjak valami reggelit. Szerencsére Mira rengeteg alternatívát hagyott számomra a hűtőre ragasztva, végső esetben pedig üveges bébiétel is a rendelkezésemre áll, én viszont jóvá akarom tenni a "ballépésem", úgyhogy összekutyulom nekik a banános tejpépet, nasinak pedig kiveszek egy csomag babapiskótát.
- Te is éhes vagy, ugye, haver? - értem meg a folyamatosan láb alatt lévő kutya pislogását, és a tányérjába kanalazok egy fél doboz konzervet.
Egy nagy tányér tejpéppel, és két kiskanállal huppanok le az etetőszék elé, naivan abban reménykedek, hogy olyan egyszerű lesz a reggeliztetés, mint a tegnapi vacsora, csakhogy ez nem így működik.
Az első néhány kanállal biztonságosan a szájukba juttatom a fura szagú és állagú kaját, amin jóízűen hümmögve nyammognak, miközben figyelik a habzsoló Arthurt, és felmérik az otthonukat, ez azonban nem tart túl sokáig. A figyelmük hamar rám, és a tapasztalatlanságomra irányul, hiszen eddig mindig csak egy gyereket kellett etetnem, csak Theo-t, csak Freddie-t, vagy épp amikor egy étkezés közben estem be ide, Mira hajlandó volt elfogadni a segítségem, és az egyiküket etethettem én, de egyszerre kettőjüket sosem.
- Mindjárt, Nyuszi - húzom arrébb a tányért tartó kezem, és kiveszem a kanalat Noah szájából. Bosszúból, amiért nem vagyok elég gyors, Aria a kezeivel a tányér felé hadonászik, és abban az óvatlan pillanatban, amikor beledobom a kék kanalat, hogy kivegyem a rózsaszínt, belecsap. - Ari! - nyílnak nagyra a szemeim, míg a kislány kacagva emeli a mancsát a szájához, hogy lenyalogassa róla a pépet, vele párhuzamosan pedig Noah nyöszörögni kezd.
Ötezer kéz sem lenne elég ahhoz, hogy elég gyors legyek, úgy érzem. Elkapom Aria pépes-nyálas mancsát, és felhajtom a ruhája ujját, de már felesleges, mert mivel az előkét elfelejtettem rájuk adni mindenük tiszta maszat.
- Anyátok gyerekei vagytok - sóhajtok nagyot az akaratosságukra célozva, de egy cseppnyi rosszindulat nélkül. - Jól van, igyekszek - motyogom, válaszul a türelmetlen morgolódásukra.
A lépcső felől szűrődő kuncogás a legszebb hang, amit csak hallhatok. Jó kedve van, és ez egy jó jel, talán nem gondolta meg magát álmában.
- Segítsek? - lép közelebb mosolyogva. Még mindig pizsamában van, ahogy én, és a babák is, de megmosakodott, és copfba fogta a haját.
- Jó lenne - rántom el a tányért, még mielőtt ezúttal Noah csapna bele, vagy ütné ki a kezemből. - Viselkedj, fiatal úr!
Az enyém mellé húz egy széket és letelepedik rá, majd megfogja az egyik ragacsos kanalat és a huncutul mosolygó kisfiú szájához irányítja.
Jól hallhatóan jobban értékelik azt, hogy amint a szájukba kerül egy adag, már ott van a következő, és nem kell megvárniuk, hogy kanalat cseréljek és ügyetlenkedjek.
- Elképzelni sem tudom, hogy Mack ezt hogy bírja - motyogom, miután beledobom a kanalat a kiürült tányérba, és fáradtan hátradőlök.
- Számára ez a normális - kapom a választ, és valószínűleg helyes is, mert Mira sosem panaszkodik, mindig csak nevet, bár ezen tényleg csak nevetni lehet, hiszen olyan kis mókásak. - Talán az lesz neki furcsa, ha lesz még gyerekük, de csak egy baba.
Meglepetten pislogok rá, eszembe se jutott eddig, hogy talán akarnak még gyerekeket, bár ha belegondolok szinte biztos, hogy igen.
- Gyertek, mosakodjunk meg - tápászkodok fel, és kiemelem Ariát a székből, pont úgy, ahogy Hazel Noah-t. Mielőtt bármit is csinálnánk kiengedem Arthurt az udvarra, hogy leszaladgálja a behabzsolt konzervet.
- Egyébként ugye tudod, hogy a reggeli csak az utolsó lett volna? - a lélegzetem is eláll egy pillanatra, amikor a csillogó szemeivel Noah arcában gyönyörködve felteszi a kérdést nekem. - Előbb peluscsere, öltözés, mosakodás, azután reggeli.
- Tényleg, anyuci? Nem tudtam - puszilom meg Ari ragadós pofiját. - Lehetek még ennél is rosszabb keresztapa?
- Nem vagy az - villan rám a tekintete - nem azért mondtam.
- Tudom - nevetek rá, és gyorsan nyomok egy váratlan puszit a hajába. Alig várom, hogy magamhoz szoríthassam, és megcsókoljam úgy, ahogy este. - De ahogy most kinéztek jobb, hogy nem tiszta ruhákat koszoltunk össze, ugye baba? - nézek eltúlzott arckifejezéssel Ariára, aki megragadja a kínálkozó lehetőséget arra, hogy a tenyerével megpróbálja eltörni az orrom.
Langyos vízzel megmossuk mindkettőjük maszatos pofiját, bár a nem tetszésüket harcias csapkodásokkal és nyöszörgéssel fejezik ki, majd a lépcsőn felfelé haladva végig duzzogva figyelnek, mintha a tisztálkodás olyan rettenetes dolog lenne.
- Szerinted mit adjunk rájuk? - húzom ki a ruhácskákkal teli fiókot, míg Haze szinte rutinos mozdulatokkal kicseréli a pelenkájukat.
- Jó idő van kint - válaszolja szinte éneklő hangon. Az ölembe húzom az immár tiszta pelenkát viselő kisfiút, aki azzal van a segítségemre, hogy sorra kihúzgálja és szétdobálja a szépen összehajtogatott ruhákat. A lehető leggyorsabban kiveszek két vékony nadrágot és pólót, majd felkapom Noah-t és a dupla pelenkázó másik felére fektetem.
- Kimehetnénk az udvarra - vetem fel az ötletet, miután harmadjára is összekapcsolom a rugdalózót, majd megigazítom a zokniját és gyorsan ráadom a nadrágot a kisfiúra.
Hazel fordítva csinálja, előbb a kis pólóba bújtatja bele Ariát, majd megigazítja a félig lehúzott zoknijait, és miközben igyekszik lekötni a gyereket gyorsan ráadja a nadrágot.
- Oké - mosolyog rá a hajához nyúlkáló babára, majd felállítja és felhúzza a nadrág derekát. Szívmelengető látványt nyújtanak, ahogy egymásban gyönyörködnek, hiszen Aria csillogó szemekkel, tapogatózva tanulmányozza Hazelt, ő pedig látszólag pont úgy szerelembe esett ebbe a két kis maszatba, ahogy én az első pillanatban, amikor megláttam őket.
- Menj nyugodtan készülődni, addig figyelek rájuk.
- Menj csak te, én pár perc alatt megvagyok - pakolja össze a pelenkázós dolgokat.
- Oké - vonom meg a vállam, és mielőtt kilépnék óvatosan szájon csókolom. A szemei meglepettségről árulkodnak, de végül elmosolyodik.
- Niall - szól utánam, amikor elindulok az ajtó felé - mi... elaludtam melletted?
- Igen - hümmögök, mert nem tudom eldönteni, hogy ezt akarja-e hallani.
- Nem rúgtalak meg, ugye? - ez a kérdés olyan váratlanul ér, hogy kirobban belőlem a nevetés.
- Nem, Hazel, nem rúgtál meg - lépek hozzá közelebb, és egy tincset a füle mögé tűrök - sőt, hozzá tudnék szokni ahhoz a kanapéhoz, így kicsit szűkösen egész jó.
A kérdése után csak a támadása ér váratlanabbul, ugyanis az ujjait gyorsan az oldalamba fúrja, amitől nevetve összegörnyedek.
Óriási mosollyal az arcomon vonulok ki, ő pedig nevetve huppan le az ikrek közé. Még mindig félek tőle, de talán ha nem rontom el, és szerencsém van, valami nagyon jót is kihozhatunk ebből a gyér kapcsolatból.
Gyorsan átöltözök, megmosom a fogam és az arcom, majd visszaballagok hozzájuk, hogy átvegyem tőle a felügyeletet, amíg ugyanezeket megteszi, azonban nincs rá szükség, mert a gyerekszoba helyett Hazel vendégszobájában találom őket. A padlószőnyegen üldögélve bíbelődnek a játékaikkal, míg Haze farmerban, és sportmelltartóban túrja fel a táskáját.
- Bocsánat - hátrálok ki, azonban amikor megfordul kérdőn pillant rám, mintha nem értené, hogy miért mondom ezt, pedig a lapos hasától és az egész felsőtestének látványától csak hebegni-habogni tudok.
Megtalálja a pólót, amiért a táska teljes tartalmát kidobálta, és belebújik, csak ekkor van merszem belépni.
- Kimegyünk az udvarra - nyalábolom fel mindkettőjüket - te készülődj csak.
- Mindjárt utánatok megyek - bólint aprót, miközben a haját egy helyes kis kontyba tekeri a fején.
A gyerekekkel a kezemben puszit nyomok az arcára, és egy pillanatra talán túlságosan beleélem magam egy büszke apa szerepébe, aki átvállalja a gyerekei felügyeletét a párjától.
Az Ariát tartó karom könyökével nyomom le a hátsó kertbe vezető ajtó kilincsét, majd a csípőmmel belököm, és elégedetten kisétálok velük a teraszra.
Egyelőre nincs elég meleg ahhoz, hogy feltöltsem vízzel az apró gumimedencét, hogy pancsolhassanak, de délután talán ez is lehetséges lesz. Lesétálok velük a fűbe, időközben Arthur is előkerül kissé földes orral, és óriási köröket fut. Leterítek egy pokrócot, de úgy hiszem, nincs rá még szükség, mert mindketten felfedezőútra indulnak, és a fejüket kapkodják Arthur irányába. Kézen fogom őket, és lassú léptekben a ház eleje felé haladunk, mert szeretném megnézni, hogy mit művelt a kutya, és ha lehetséges rendbe is tenni, mielőtt Miranda frászt kap, amikor hazaérnek.
Szerencsére a kár nem túl nagy, mindössze egy kisebb gödör a virágoskert közepén, néhány földes virág, és egy félig eldőlt kertitörpe.
Mindent rendbe tudok tenni, ha kijön Hazel, mert a kis segítségeim gondolkodás nélkül átgázolnának a növényeken, ha magukra hagynám őket akár csak fél pillanatra.
Nem kell túl sokat várnunk rá, egy tányérral, és egy fél szendviccsel a kezében lépdel felénk, az étel látványára megkordul a gyomrom, elfelejtettem, hogy nem is reggeliztem.
- Köszönöm - pislogok meglepetten, amikor felém nyújtja, majd elégedett mosoly terül szét az arcomon. Gyorsan lenyeli a saját reggelijének utolsó falatját, majd megszemléli Arthur remekművét.
- Mindjárt rendbe teszem - mormolom teli szájjal.
Miután megeszem a szendvicset kérnem sem kell, kézen fogja az apróságokat és arrébb terelgeti őket, vissza a hátsó udvarra, hogy gyorsan rendbe hozhassam a kertet.
A garázsból szerzek egy kisebb gereblyét és eloszlatom a feldúrt földet a lyukon, majd lesöpröm a virágok leveleit és egyenesbe hozom a törpét.
- Ne gyere a közelébe! - nézek összehúzott szemekkel a közelben somfordáló kutyára, aki mindössze huncut lihegéssel válaszol.
Visszapakolok a garázsba, majd követem a hangokat és mosolyogva huppanok le a pokrócra közéjük, Hazel mellé. A lelkemet szinte melengeti, hogy a tegnapi nap első feléről elfeledkezve kezdünk beszélgetni, miközben pakolásszuk a játékokat és a mondatainkat megszakítjuk azért, hogy beszéljünk a babákhoz is, közben pedig valamikor sikerül elérnem, hogy a keze az enyémben pihenjen meg, és gyakran végigsimítok rajta a hüvelykujjammal. 
Vegyes érzelmek kavarognak bennem, amikor meghallom a kapu nyílását, majd egy autó halk begördülését rajta, egyrészt örülök, mert lekerül a felelősség a vállamról, és büszkék lehetünk arra, hogy nem volt semmi gond, másrészt viszont elszomorodok egy kicsit, mert szívesen játszanék még papás-mamást néhány óráig. 
A hangokra mindketten felkapják a fejüket, Arthur csaholva meglódul az irányukba, az ikrek azonban addig ülve maradnak, amíg fel nem csendül Mira hangos nevetése, és a bohóckodásuk hangja. Egyszerre nevetve és visítva szól rá Liamre, hogy tegye le, majd egy pillanatra elcsendesednek, ez idő alatt azonban mindkét csemetéjük felpattan, és futva indul a hangok irányába. 
- Kicsikéim! - csupán egy szőke hajzuhatagot látok, majd Mira szinte térdre veti magát és a karjaiba kapja őket. Ösztönösen hátrálok egy lépést és magammal húzom Hazelt észre sem véve, hogy még mindig a kezét szorongatom. 
Néhány másodpercen keresztül egy pisszenés sem hangzik el, apró kezeikkel a ruháját markolva simulnak az édesanyjuk ölelésébe, aki könnyes szemekkel puszikat nyom a buksijukra, és simogatja őket. Hozzánk hasonlóan Liam is kissé hátul maradva, meghatódva nézi a családját, majd csatlakozik hozzájuk, bár az ő érkezésének hangot is adnak. 
- Jól viselkedtetek? - fogja a kezei közé a kislány arcocskáját. Akaratlanul is észreveszem, hogy mindketten végigtapogatják őket, megvan-e, és ép-e minden testrészük, én pedig büszke vagyok rá, hogy teljesen egészségesen és egészben adjuk vissza nekik a gyerekeiket.
Mira arcán szélesedik a mosoly, követem a tekintetét és lepillantok az ujjaimra, melyek Hazel törékeny keze köré fonódnak. Az arca lángol, amikor óvatosan rápillantok, ő is látja, hogy a barátaim azonnal levágták, hogy mi a helyzet, de a zavara, és hogy nem húzza el a kezét jót jelent számomra.
- Nyugi - szorítom meg, és biztató mosolyt villantok rá, mielőtt Mack a karjaim közé robban fél kezével őt is átölelve.
- Köszönjük - hálálkodik, és miután puszit nyom az arcomra egy pillanatra talán elfeledkezik rólam, és sokkal hosszabban öleli át a barátnőmet, mint engem. A háta mögött a tekintetem összetalálkozik Liamével, aki sokkal gyakorlottabb mozdulattal veszi fel mindkét gyerekét, mint én, az arcán pedig az általam jól ismert elégedett mosoly ül, hiszen rengetegszer pillantottam úgy rájuk, mint ahogy ő most ránk.

2016. november 3., csütörtök

20.rész

Sziasztok! :)
Remélem, hogy mindenkinek jól telik az őszi szünet, és sikerül kicsit kipihennetek magatokat. Kivételes módon egészen tetszik még nekem is ez a rész, szóval remélem, hogy nektek is fog, végre pontosan annyit tudtam vele foglalkozni, amennyit szerettem volna.

N.x

Niall Horan 
 
Furcsa, kellemetlen érzéssel tölt el, hogy Liam általában használatban levő autója nem áll a megszokott helyén, amikor ráfordulok a házuk feljárójára. Fel sem kell emelnem a telefonom, vagy leengedni az ablakot, hogy beengedjem magam a kapun, zümmögve kitárul és én lassan behajtok, hiszen sokáig itt leszek, biztonságosabb a telken belül hagyni a kocsit.
A kulcsaimmal zörögve szállok ki, majd ballagok a bejárati ajtó irányába, közben végig azon gondolkodok, hogy Liam kocsija talán a garázsban van, sőt, biztosan ott van, nem léphetett le valahová az évfordulójukon, tudom, hogy a mai napra mindent lemondott.
Arthur körmei a laminált padlót csikorgatják, amikor észleli az ajtó nyitódását, és boldogan vakkantva vágtázik felém olyan hévvel, hogy szinte nekicsapódik a lábamnak. Ő csak egy példája annak, hogy ebben a házban mindig örömmel fogadnak, a másik a tenyereit a padlóhoz csapkodva, éles sikkantást hallatva közeledik, az arcocskáján széles mosoly ül.
- Szia, Nyuszifül - kapom a karjaimba, és miután cuppanós puszit nyomok a babaillatú pofijára lehajolok, hogy megsimogassam a farkát boldogan csóváló kutyát.
Lerúgom a cipőm, és Ariával a karjaim közt, Arthur vezetésével elindulok a nappali felé, aminek a padlóján Mira nevetve próbálja befejezni az izgő-mozgó, folyton elmászni akaró fia pelenkázását.
- Ne hagyd magad, öcsi! - nevetek rá Noahra, válaszul Mira vág egy grimaszt, majd gyorsan összehúzza rajta a pelust, már csak az olyan apró hadműveletek vannak hátra, mint összekapcsolni rajta a rugdalózót, és feladni rá a nadrágot.
Lehuppanok melléjük, nyomok egy puszit Mackenzie feje búbjára, majd miután szabadon engedem Arit lehajolok, hogy felhívjam magamra Noah figyelmét, és legalább néhány másodpercig meg is tartsam.
- Köszi - sóhajt nagyot, miután a kisfiú teljesen felöltözve elmászik a játékok között üldögélő húga irányába. - Mostanában egyáltalán nem akarják megkönnyíteni a dolgomat - pillant nevetve a gyerekeire.
- Liam merre van? Készülődik? - kérdezem, és elkapom a felém repülő csörgőt, mielőtt képen találna.
- Elment, de mindjárt itt lesz - válaszul aprót bólintok, és igyekszem a paranoiámra fogni, hogy olyan, mintha Mira feszengene egy kicsit. Persze ez lehet, hogy csak azért van, mert izgul az estéje miatt.
- Menj nyugodtan készülődni, figyelek rájuk - mosolygok rá, bár úgy látom, hogy már készen van. Olyan igazán Mirásan néz ki, a szoknyájában és a pántos, a hasát kissé szabadon hagyó blúzban pont úgy néz ki, mint a megismerkedésünkkor, mintha nem teltek volna el évek azóta, és nem lenne két gyereke.
- Már megvagyok - simít végig Arthur dús bundáján, amikor lefekszik mellé, és a fejét a két első lábán pihentetve figyeli a játszó babákat. - Liam mindjárt jön, csak beugrik elköszönni, és mi már megyünk is - sóhajt aprót, végül mosolyra húzza a száját.
- Nincs miért aggódnod, jól fogunk mulatni, vigyázok rájuk - simítok végig a karján, remélve, hogy ez legalább egy kicsit megnyugtatja, habár valószínűleg nem sokat érnek a szavaim úgy, hogy most először hagyja őket valaki mással hosszabb időre, és egy egész éjszakára.
- Tudom - vesz mély levegőt - egy pillanatra sem kételkedem ebben, csak hát, tudod, egy kicsit talán bűntudatom van, olyan, mintha lepasszolnánk őket.
- Mack, 13 hónapja nem vagy más, csak főállású anyuka, még az is érthető lenne, ha lepasszolni akarnád őket, de erről szó sincs. Menjetek el, és érezzétek jól magatokat, Liamnek nagyon fontos ez a nap, és tudom, hogy neked is, rátok fér, hogy néhány óráig ne csak szülők legyetek.
- Persze, hogy fontos - simít végig a gyűrűsujján fénylő karikagyűrűn. Muszáj elterelnem valamivel a gondolatait, hogy ne idegeskedjen és stresszelje magát olyan alaptalan dolgokon, mint a gyerekei lepasszolása, úgyhogy rákérdezek arra, amitől tudom, hogy izgatott lesz.
- Hova mentek? - bököm meg egy kicsit a lábát, majd közelebb kúszok Ariához és elfogadom a felém nyújtott játékát, a kislány pedig ezen felbuzdulva elkezd mindent, ami az útjába kerül az ölembe pakolni.
- Greenwichbe, a csillagvizsgálóhoz - miközben ezt mondja a szemei bőszen csillognak, az arcára kiül a leplezetlen lelkesedés. Liam ennél jobb programot nem is találhatott volna ki, és rettentően büszke is volt magára, amikor elújságolta nekünk, hogy lényegében megvette a helyet néhány órára, mindezt azért, mert köztudott, hogy Mira imádja az eget és mindent, ami felfedezhető rajta, és mert az első randevújukon is a csillagokat nézték. Akkor még mindannyian a farmon voltunk, és ez néha olyan, mintha tegnap lett volna, máskor pedig mintha egy egész életet leéltünk volna azóta.
Arthurral együtt felkapja a fejét, amikor a fekete autó begördül a kapun és megáll az enyém mögött, az arcából kicsit mintha kifutna a vér egy pillanatra, majd felpattan, és kapkodni kezd. Felmarkolja a kabátját, háromszor körbefordulva keresi a táskáját, melyet végül én nyomok a kezébe, eközben pedig vadul elkezdi magyarázni, hogy mit hol találok, és miket kell csinálnom még a nap folyamán, Arthur pedig már az ajtónál toporog.
- 1 órával ezelőtt ettek, fürdeni 8-kor szoktak és ezután még isznak tejet, közben általában bealszanak, de ha nem, akkor csak tedd be őket a kiságyba. Általában már nem ébrednek fel éjszaka, de ha mégis, akkor add nekik oda a cumijukat, vagy igyanak egy kis teát, a fogukra fent a szobájukban van egy krém, ha nagyon sírnak kend be vele az ínyüket. A fontos telefonszámok a hűtőn vannak, hívj fel, ha bármi baj van, nem érdekel, hogy mikor, rohanunk haza.
Ekkor kinyílik a bejárati ajtó, és Liam az igencsak vonakodó, vitatkozó Hazelt tereli be maga előtt, akit a kutya boldogan ugrándozva fogad.
- Nem erről volt szó! - sziszegi a fogai között, a tekintete villámokat szór, míg én tátott szájjal nézek először rá, majd a legjobb barátomra, és Liamre.
- Mira?
- Esküszöm, hogy ezúttal ez nem az én ötletem volt - néz rám tágra nyílt szemekkel, rémülten. Az idegeim hirtelen megfeszülnek, kedvem lenne felkapni a cuccom és kirongyolni az ajtón, hogy ne kelljen még csak egy házban se tartózkodnom Hazellel, aki láthatóan még mindig nem bír elviselni, de nem csinálhatom. Nem tehetem ezt, nem hagyhatom cserben a barátaimat csak azért, mert ennek a lánynak problémái vannak velem, amit nem akarnak megérteni és elfogadni, és ha én most elkezdek úgy hisztizni, ahogy Hazel teszi, talán el sem mennek a programjukra. Tönkretenném az évfordulójukat, és ezt sosem bocsájtanám meg magamnak, és Hazel Clarknak sem.
- Azt mondtad, hogy az összes barátotoknak programja van! - hadakozik tovább Liammel, míg Arthur a farkát csóválva rohan oda a gazdájához is. - Ő akkor miért van itt?
- Meglepetés - motyogom az orrom alatt, eközben pedig Aria ugyanolyan kitörő lelkesedéssel kúszik el mellettem, hogy üdvözölje a lányt, ahogy felém is igyekezett. Egyrészt szívmelengető ezt látni, mert más sem szeretnék jobban annál, hogy a keresztlányom szeresse a lányt, akibe szerelmes vagyok, és aki az őrületbe kerget, másrészt viszont elönt a féltékenység.
- Ne haragudj - csúsztatja a kezét az enyémbe Mira, és kiskutyaszemekkel, bűnbánó tekintettel néz rám - nem akartam beleegyezni, de túl jól tud érvelni...
- Semmi baj, tudom, hogy jót akartok - szorítom meg a kezét, és egy pillanatra magamhoz ölelem, hogy megnyugodjon, és hogy én is megnyugodjak, hogy tudjam, hogy miért, vagyis inkább kiért maradok itt, és fogom be a szám. - Visszanyal a fagyi, ugye?
- Kérlek ne hagyd, hogy kiborítson - suttogja a fülembe - kérlek Niall, nagyon fontos, hogy figyelj rájuk.
- Minden rendben, csak rájuk figyelek, ígérem.
Ezután mintha soha, semmi sem történt volna mosolyogva üdvözli Hazelt és újból elmondja, amit nekem is mondott, csak most már többesszámot használ.
- Örülnöd kéne - mormolja mellettem elhaladva Liam. Felemeli a fiát és elköszön tőle, valamint anélkül, hogy arra figyelne, amit én mondok, megígérteti vele, hogy jól fog viselkedni, Hazel megjelenésével azonban már biztos vagyok benne, hogy nem az ikrekkel fog meggyűlni a bajom.
- Repesek - morgom - muszáj volt ezt, Liam? Pont most? Tisztában vagy vele, hogy mennyire felzaklattad Mirát?
- Igen, pont most, méghozzá pont azért, mert tudtam, hogy nem fogsz ellenkezni, Mira meg legyen az én gondom, néhány perc és megnyugszik.
- Hát kösz, nagyon rendes vagy - vetek rá szúrós pillantást.
- Pont annyira, mint amilyen te voltál, amikor a farmra vitettél minket - veregeti meg a vállam egy huncut mosoly kíséretében - itt az ideje, tesó, hogy megválj a szárnyaidtól meg a nyilaidtól, és átadd őket nekünk.
A szememet forgatom, nem akarok gonosz lenni és kijelenteni, hogy nincs szükségem arra, hogy beleszóljanak a nem létező szerelmi életembe. Az teljesen más volt, amikor én csináltam ezt, hiszen én ismertem mindkettőjüket, ők azonban csak engem ismernek, fogalmuk sincs arról, hogy Hazel mit akar igazán, talán ezt még ő maga sem tudja.
- Ettől függetlenül elsősorban még mindig a gyerekeimre kell vigyáznod, nem azért vagytok itt, hogy vitatkozzatok - figyelmeztet, közben játékosan megdörzsöli a kutyája fejét.
- Én azért jöttem, hogy rájuk vigyázzak, Payno - vágom rá kicsit túl hevesen, mert akármennyire is próbálom leplezni, dühös vagyok, az a feltételezés pedig kifejezetten rosszul esik, hogy Hazel jelenléte miatt nem figyelnék százszázalékosan a kicsikre - te vagy az, aki bekavart.
- Szívesen - mosolyog rám ártatlanul, majd még egyszer összeborzolja Noah haját, és ellép mellettem. - Indulhatunk? - öleli át Mira derekát, és nyom egy puszit a halántékára.
- Még egy perc - sóhajtja feszülten, még egyszer magához öleli Ariát, majd az apja kezébe nyomja, és mellém vágtázik, hogy ugyanolyan hevességgel köszönjön el a zokniját békésen húzgáló kisfiútól is. Látom rajta, hogy kis híján elsírja magát, akármennyire is bízik bennem ideges, miattuk, és a pillantásból amit felém intéz talán miattam is. Haragudhatnék rá, amiért hagyta magát meggyőzni, de nem teszem, mert ha kimutatnám, hogy mennyire zavar jelenleg Hazel jelenléte, és milyen ideges vagyok amiatt, mert vele kell maradnom úgy, hogy ők nem lesznek itt, valószínűleg nem menne el. Jobban fél attól, hogy ez a lány tovább rugdossa a szívem megmaradt darabjait, mint én.
- Hívj, ha valami gond van - öleli át a nyakam úgy, hogy az arcát a pólómhoz szorítja.
- Semmi gond nem lesz - simítok végig a hátán. A válla fölött látom, hogy Hazel milyen arcot vág, leplezetlenül duzzog, és ideges, valószínűleg alig bírja ki, hogy ne hisztizzen tovább, de lehet benne valami jó érzés, mert nem teszi, talán épp azért, amiért én sem. - Érezd jól magad - nyomok puszit az arcára.
Aprót bólint, majd hajlandó belebújni a kabátjába és felvenni a cipőjét, közben újra és újra elmagyarázza, hogy a fontos telefonszámok a hűtőn vannak, tiszta ágyneműt húzott fel a vendégszobákban, a kicsiknek előkészítette a kaját és főzött nekünk is, úgyhogy nyugodtan együnk, és amikor végre hajlandó megközelíteni az ajtót a szemei könnyben úsznak. A gyomrom összeugrik, amikor még egyszer résnyire nyitja és integet Ariának, majd becsukja, és kettesben hagynak Hazellel, de nem stresszelhetek túl sokáig ezen. Noah a nappaliban játszik, Ari azonban Hazel lábába kapaszkodva álldogál, és egy percnyi döbbent csend után torka szakadtából üvölteni kezd, olyan hangosan, hogy Arthur a farkát behúzva a kanapé mögé menekül.
Nagyon remélem, hogy már elég messze vannak ahhoz, hogy ne hallják, és ne rohanjanak vissza. Felkapom a gyereket, gyorsabban még mielőtt Hazel egyáltalán lehajolhatna, és magamhoz ölelem. Apró kezeit az ajtó felé nyújtogatja, tudom, hogy mi jár a fejében, az, ami nekem is, hogy itt hagytak.
- Nincs semmi baj, Kicsim - az arcomat az ő könnyes kis pofijához szorítom, olyan hangos, hogy a fülem belesajdul - csak egy kicsit mentek el, holnap vissza is jönnek, addig én vigyázok rátok - tudom, hogy nem érti, de képtelen vagyok csendben hallgatni a sírását. Ráfektetem a karomra úgy, mint amikor igazán aprócska volt, és az arcát simogatva gyengéden rázogatni, ringatni kezdem, várva, hogy fokozatosan abbahagyja a sírást, míg végül csak szomorúan hüppög és szipog.
- Mi lenne, ha megnéznénk egy mesét? - huppanok le vele a kanapéra a lassan előmerészkedő kutya mellé, és bekapcsolom a tv-t. - Mit szóltok hozzá? - félkézzel megfogom Noah-t és leültetem őket magam mellé, miközben a távirányítót nyomkodva keresgélni kezdek. Nagyon jól tudom, hogy ez csak átmenetileg, néhány percig fogja lekötni őket, de muszáj elfoglalnom magam valamivel, mert ha abbahagyom a beszédet nem marad más, csak a csönd köztem és az ajtóban toporgó lány között.
Kiválasztok egy Disney filmet, a Verdákat, mert ez még engem is képes lekötni, közben szüntelenül magyarázok, elmondom, hogy éppen mit csinálok, megkérem Noah-t, hogy ne próbálja meg elvenni tőlem a távirányítót azért, hogy a szájába véve megrágcsálhassa a gombokat, és megígérem Arinak, hogy ezután megnézünk egy kislányosabb mesét is.
- Úgy tűnik, hogy rám nincs szükség - hallom végül a cinikus mondatot a hátam mögül, amitől az egész testem megfeszül.
A film csak éppen elkezdődik, a hangok és a kép miatt egyelőre leköti őket, de nem merek felállni és kisétálni a konyhába, hogy legurítsak egy pohár jeges vizet. Nem tudom, hogy mit kellene rá válaszolnom, ha őszinte lennék, azzal megalapoznék egy óriási veszekedést, azt viszont nem tudom, hogy mit hazudjak.
- Nem akarok veszekedni veled, Hazel - szakad ki belőlem, és miközben a lábamat közvetlenül a babák elé helyezem kinyújtva, hogy esélyük se legyen leesni, vetek rá egy pillantást.
Az arckifejezése meglepettségről árulkodik, majd hirtelen elpirul és lehajtja a fejét, mert talán rájön, hogy ezúttal ő kezdte, nem én vagyok az, aki folytatni akarja a múltkorit, és nem is az én hibám, hogy itt kell lennie, ráadásul teljesen feleslegesen, mert tökéletesen boldogulok az ikrekkel egyedül is.
- Hazamehetsz, ha szeretnél - fűzöm hozzá higgadtan, de már nem nézek rá, ettől pedig valószínűleg visszatér a bátorsága.
- Hogyan? - kérdezi hevesen, a hangjából sugárzik a düh és a provokáció
- Van két lábad - vetek rá szúrós pillantást, miközben leteszem a szőnyegre a gyerekeket, akiket mindössze ennyi ideig kötött le a mese - hívj magadnak taxit, vagy menj el a legközelebbi buszmegállóig, én nem foglak elvinni, nem rángatom őket.
Azt szándékosan nem teszem hozzá, hogy láttam, hogy Liam betette a kocsimba a gyereküléseket, és csak annyit kellene tennem, hogy felöltöztetem őket, de az nem az én gondom, hogy ő hazajusson, oldja meg.
- Ha nem esik nehezedre, akkor akár beszélhetsz velem normálisan is, mert azt jobban tolerálom, mint a flegmázásodat, főleg előttük - bökök a babák felé. - Nem én rángattalak ide, nem miattam kell itt lenned, én sem tudtam erről az egészről, úgyhogy ne rajtam vezesd le a dühödet, mert nekem sem tetszik, hogy 24 óráig összezártak veled úgy, hogy hirtelen elviselni se bírod a jelenlétemet!
Amikor befejezem az ajkait egymáshoz préseli, és kimenekül a helyzetből pont olyan megszokott módon, ahogy mindig tesszük, felkapja a cuccait és felvágtat az emeletre úgy, mintha ismerné a házat, és nem először járna itt, Arthur pedig áruló módon leugrik a kanapéról és a nyomába ered.
- Ígérd meg, hogy te nem ilyen leszel - sóhajtok nagyot, és megsimogatom Aria buksiját, miközben egy plüssállatot a nappali túlsó végébe hajít. Nem válaszol, persze, hogy nem, helyette a földkerekség legszebb mosolyát villantja rám, majd mintha nem is léteznék a tévét kezdi figyelni. - Reméljük, hogy rád nem ez a jövő vár, manó - húzom el a szám Noahra nézve.
Kezdem hülyén érezni magam, mert hiába beszélek hozzájuk, amiért még képtelenek válaszolni olyan, mintha magammal dumálnék.
A fenti zajokból ítélve Hazel épp kinyitja az összes ajtót, hogy megtalálja az egyik vendégszobát, ahová elrejtőzhet előlem talán egész napra, talán csak néhány órára, amíg befejezi a duzzogást. Rá sem ismerek, ezúttal valóban nem, és ezzel az énével legalább annyira nem tudok mit kezdeni, mint azzal, amelyik halálra rémült arccal menekül előlem.
Egy ideig semmi mást nem csinálok, csak velük együtt pakolászom a játékokat, lapozgatom a babáknak "íródott" könyveket, amiket ha megunnak egyszerűen elkezdenek rágcsálni, majd amikor eléggé elfáradnak a játékok szétdobálásában és csendben nézik a mesét megragadom az alkalmat arra, hogy összepakoljam azt a csatateret, amit rövid időn belül alkottunk. Újratöltöm a kiürült cumisüvegeket teával, és egy tányérba kölesgolyót öntök, hátha szívesebben rágcsálják azt, mint a játékokat és könyveket. Amikor hűtőt kinyitva szembesülök az elkészített tejszínes hússal összefut a számban a nyál és megkordul a gyomrom, ezúttal azonban megtapasztalom azt, amit Mira minden nap átél, mégpedig hogy vissza kell mennem, nem ülhetek le, hogy békésen elfogyasszak egy adagot, csak miután megfürödtek és ágyba kerültek a manók, addig nekem is maradnak a kölesgolyók.
Amikor véget ér a mese ahogy ígértem elindítok egy másikat, valami hercegnőset, az időközben megjelent Arthurt kiengedem egy kicsit az udvarra, hogy az alkonyatban rohangáljon még egyet, és elvégezze a dolgát, majd a kanapénak dőlve hűségesen őrzöm minden lélegzetvételét a két kedvenc kisemberemnek, valamint próbálok nem gondolni az emeleten gubbasztó lányra, aki csak akkor merészkedik elő, amikor eljön a fürdés ideje.
- Segítsek valamit? - kérdezi már hallhatóan megnyugodva, miközben kibújtatom Noah fejét a pólójából, és egy gyors, számára mókás mozdulattal lekapom az apró zoknikat a lábáról.
- Beengedhetnéd a kutyát - szólok hozzá a lehető legbarátságosabb hangon, majd leteszem az immár csak pelenkát viselő kisfiút, a helyére pedig a húgát fektetem, hogy végigcsináljam vele is ugyanezt a procedúrát.
Szó nélkül megteszi amit kérek, Arthur berontása után pedig mosolyogva pillant a felé közeledő kisfiúra, és a karjaiba veszi. - Megcsinálhatod nekik a fürdővizet, ha gondolod - szólalok meg ismét. - Itt van oldalt a fürdőszoba, a kádat már előkészítettem, benne van a hőmérő, én addig felmegyek a pizsamájukért, mert elfelejtettem lehozni.
- Rendben - szinte már dalolja, miközben Noahval a karjai közt elsétál. Értetlenül nézek fel, már megint nem tudom, hogy mi történt vele, amiért ilyen hihetetlenül kedves és tündéri lett, de határozottan jobban tetszik ez a viselkedés, mint a korábbi. Annyira, hogy a mellkasom kissé szorítani kezd, mert belegondolok abba, hogy milyen szép lenne, ha a saját kisbabánkhoz magyarázva sétálgatna így.
- Gyere, tündérem - emelem fel Ariát, és lassan felballagok vele a lépcsőn. Érezhetően elfáradt, nagyokat pislog, és egy jókora ásítás után ráhajtja a fejét a vállamra, talán azt hiszi, hogy máris aludni készülünk. Megpróbálok igyekezni, felmarkolom a kikészített pizsamájukat, miután hiába keresem a pelenkázós cuccokat rájövök, hogy a nappaliban vannak, úgyhogy elkönyvelem magamban, hogy minden megvan, ami szükséges, és a fürdőszobába megyek. Óriási meglepetésként ér, hogy Noah már a felállított műanyag kádban ül, és a lábaival veszettül csapkodja a vizet Hazelre, aki nagyokat nevet. Egy pillanatig lesokkolva nézem őket, nem veszik észre, hogy ott állok, csak miután Aria boldogan sikongatva megpróbál kiugrani a karjaim közül. A fejem megszédül, amikor a lány széles mosollyal az arcán fordul felénk, az arca és a haja vizes, a fehér pólóján sötét foltok árulkodnak Noah támadásairól, megpróbálok nem odanézni, de képtelen vagyok rá.
- Remélem nem baj, hogy kicsit előre siettünk - jegyzi meg mosolyogva, közben a puha fürdőszivaccsal megmossa a kisfiú hátát.
- Nem - húzom mosolyra a szám, közben félkézzel leveszem Ariról a pelust, majd a víz fölé emelem. Nevetek, amikor a lábával rúgkapálni kezd, és vizet fröcsköl a testvére arcába. Talán csak egyszer fürdettem őket eddig, de akkor még nagyon aprók voltak, nem élvezték, nekem kellett tartanom őket és közben Mira végig mondta, hogy mit kell csinálnom. Óvatosan leültem, és hagyom, hogy egy ideig csak csapkodja a vizet és mindenfelé fröcskölje, másodpercek alatt pont úgy, vagy még jobban eláztat, mint Hazelt, de ezt egy pillanatig sem bánom.
- Szoktál vigyázni gyerekekre? - kérdezem óvatosan, mert a gyakorlatias mozdulataiból ítélve nem most először fog babát a kezei közt, pont ezért ér meglepetésként a fejrázása.
- Nem - mossa meg óvatosan Noah pofiját - ezt sem akartam elvállalni, de Liam nagyon meggyőző volt. Most már tudom, hogy miért...
Lehajtom a fejem és inkább a kislányra koncentrálok, hirtelen nagyon szeretnék bocsánatot kérni tőle a múltkori kiborulásom miatt, de túl makacs vagyok hozzá, és különben is mindig én kérek bocsánatot, mintha minden az én hibám lenne, pedig talán nem így van.
Miután mindkét gyerek teljesen tiszta, és kipancsolták magukat kivesszük őket, és a törülközőbe bugyolált kis csomagokat a nappaliba visszük. Meglehetősen idilli képet nyújt, ahogy előttem lépdel Noahval a vállán, és apró vízcseppeket csöpögtetünk el, a szívem megint majd kiugrik a helyéről. Szó nélkül összedolgozunk,  szárazra töröljük őket, játékokat nyomunk az apró kezecskékbe, amíg gyorsan bepelenkázzuk őket, majd feladjuk rájuk a kezeslábas kis pizsamákat.
- Vigyázol rájuk, amíg megmelegítem a vacsorájukat?
- Persze - bólint mosolyogva, és a kezébe vesz egy apró fésűt, hogy rendezett hajkoronákat varázsoljon a szétálló hajszálakból.
A konyhában már minden elő van készítve, csak annyi a feladatom, hogy felforraljam a vizet és kiöntsem a cumisüvegekbe, mikró szóba sem jöhet, mert Mirának meggyőződése, hogy veszélyes, én meg nem szegem meg a fura szabályait és nem is kötök bele azokba, hiszen csak a legjobbat akarja nekik, ahogy én is.
A tűzhely mellett állva hallgatom a nevetésüket, Hazel hangját, ahogy beszél hozzájuk, Aria éles sikongatásait. Pont úgy bánik velük, ahogy az édesanyjuk, ebből pedig tudom, hogy egyszer belőle is pont olyan jó anyuka lesz, mint amilyen Mira, csak valószínűleg nem az én gyerekeimnek fog így magyarázni. Azt hiszem, kezdek rájönni, hogy felesleges hosszútávra terveznem vele, még rövidtávra is az, mert hiába mondja mindenki, hogy ne adjam fel, a napnál is világosabb, hogy ez a lány nem akar velem lenni. Megértem, csak nem tudom, hogy miért vagyok képtelen elfogadni ezt, hogy miért nem tudok egyszerűen belenyugodni és továbblépni, keresni valaki mást, aki esetleg örömmel fogadja a közeledésem.
Gondosan rácsavarom a cumit az üvegekre, majd a kézfejemre csöpögtetve megvizsgálom, hogy nem túl meleg-e, csak azután viszem be.
- Megérkezett a vacsora - varázsolok mosolyt az arcomra, miközben besétálok. Felültetem őket egymás mellé a kanapéra, majd egyenként odanyújtom nekik az üvegeket, mókás, ahogy kilökik a szájukból a cumit és a fejüket hátrahajtják, miközben a szájukhoz irányítják. - Jó étvágyat, hölgyem, és kedves uram - simogatom meg mindkettőjük buksiját.
Hazel és köztem pedig újra beáll a csend, amit csak a szívás hangja, és cuppogás zavar meg. Ránézni sem merek, úgyhogy helyette leülök a kanapé szélére és a kicsiket figyelem, akik fokozatosan egyre álmosabbak lesznek. Nagyokat pislognak, látom, hogy kezdik nehezebben tartani az üvegeket, amikor pedig Noah kis híján eldől közbelépek, és a karomba veszem, hogy megkönnyítsem a dolgát. Szóvá se kell tennem, Hazel mellettem terem és ugyanígy felveszi Ariát, amikor feleszmélek már egymás mellett ülünk. A karjaimban fekvő kisfiút nagyon kevés választja el attól, hogy álomba merüljön, az üveg azonban még szinte félig van, úgyhogy muszáj ébren tartanom, megmozgatnom a cumit a szájában, hogy magához térjen és beleszívjon. A tekintetemet le sem tudom venni az arcáról, minél inkább ellazul annál jobban hasonlít a szüleire, pontosan nem tudom megmondani, hogy melyikükre, mert a vonásaiban mindkettőjük ott van, igazi kis keverék. A hüvelykujjammal gyengéden simogatom az arcát, néha megbököm, mígnem az egyik apró kezét köré nem zárja, ezzel pedig emlékeztet arra, hogy igazából mennyire kicsi ő még. Hiába van ott a korát jelző szám mögött az "év" szó, nem pedig hét, és hónap is már csak alig, hiába tűnik úgy, hogy egyre önállóbbak, még mindig nagyon kicsik, és szükségük van ránk.
A cumisüveg végül kiürül, de még nem állok fel, mert hallom Ari szuszogását és nagy nyeléseit, helyette hátradőlök, és a zsibbadt karom ellenére nem háborgatom Noah-t, csak eligazítom, hogy kényelmesebben tudjon feküdni.
- Nem kellene büfizni, kishaver? - suttogom, de rám sem hederít, csupán elnyílt ajkakkal szuszog.
Miután Ari is befejezi az evést, és hasonló állapotba kerül, mint a testvére, óvatosan felemelkedek a kanapéról, és ezúttal hajlandó vagyok ránézni Hazelre, csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy követ. A lépcsőn mindkettőjükből kibukik a jóllakottságuk hangja, így már azon sem kell idegeskednem, hogy valami probléma lehet abból, hogy nem büfiztek.
A szobájukba belépve fel sem oltom a villanyt, csak célirányosan a kiságyakhoz sétálok, és óvatosan lerakom Noah-t a matracra, majd gondosan betakargatom, végül pedig lehajolva nyomok egy puszit az arcára.
- Minden rendben? - fordulok Hazel felé, kissé előrehajolva megbizonyosodok róla, hogy a keresztlányom is békésen, nyakig betakargatva, a kezét ökölbe szorítva alszik. - Jó éjszakát, pici lány - simítom meg a hátát, miután kigyönyörködöm magam bennük.
- Talán küldhetnél róluk egy képet a szüleiknek, csak hogy tudják, hogy minden rendben - pislog rám nagyokat a sötétben Hazel.
- Jó ötlet - mosolygok rá, és előhúzom a telefonom. Bár sötét van, és csak az ablakból beszűrődő kinti fények világítják meg a szobát, vakuzni pedig nem akarok, egész jó képet sikerül csinálnom, a lényeg legalábbis látszik.
Behúzom a függönyöket, csak ezután indulok a lány után, aki amint kilép az ajtón ismételten ignorál, és elsétál az általa kiválasztott vendégszoba felé. Egy pillanatra megtorpanok és csak nézek rá, tényleg utána kéne mennem, és bocsánatot kérni, mert az, hogy figyelmen kívül hagy rosszabb eddig bárminél, de mégsem teszem, helyette a telefonomba mélyedve elküldöm a képet a barátaimnak, és írok hozzá néhány sort. Nem igazán számítok válaszra, tekintve, hogy már bizonyára Greenwichben vannak, de legalább ha Mira rápillant a telefonjára tudni fogja, hogy minden rendben, a gyerekeivel legalábbis.
Leballagok a lépcsőn, a gondolataim előterébe a hűtőben lapuló ételt helyezem, és amíg a konyhában azzal foglalatoskodok, hogy szedjek magamnak, és megmelegítsem, nem is gondolok másra azon kívül, hiszen a gyomrom szinte már háborogva korog.
Egy villával és késsel a kezemben telepedek le az asztalhoz, miközben eszek a telefonomat nyomkodom, végiggörgetek az instagramra feltöltött új képeken, megnézem, hogy mi folyik twitteren, és válaszolok Harry üzenetére, amiben azt kérdezi, hogy hétvégén elmegyünk-e golfozni.
Éppen, mielőtt úrrá lenne rajtam a magányosság érzése, meghallom a közeledő lépteket a lépcső irányából, nem sokkal később pedig megjelenik Hazel a már megismert pizsamájában, laza kontyba fogott hajjal, és igencsak meglepődik azon, hogy az asztalnál üldögélek.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy itt vagy - fordul sarkon, és ezzel egy újabb kést döf belém.
- Akár maradhatsz is - jegyzem meg csendesen - feltéve, ha képes vagy elviselni.
Látom, hogy nagy levegőt vesz, a vállai megemelkednek közben, végül megfordul, talán a makacssága irányítja, talán valami más, de némi bizonytalankodás után megtalálja a szekrényt, amiben a tányérok vannak, és szed magának. Egy szót sem szólok, még akkor sem, amikor leül az asztal másik oldalára, és beletúr az ételbe a villájával, a torkom azonban elszorul, mert ez a vacsora csupán halvány árnyéka az elsőnek, annak, amit együtt csináltunk, és az én étkezőmben fogyasztottunk el.
Hazel első tulajdonsága, amivel megismerkedtem, az az alaptalan undokság, mostanra azonban már teljesen kifogytam az ötletekből, hogy hogyan puhíthatnám meg újra és újra, így már nem is próbálkozok, csak csendben, a tányéromba bámulva tuszkolom az ételt a számba.
- Nem utállak - töri meg a csendet. A villa kicsúszik a kezemből és csörömpölve landol a tányéron, mártást fröcskölve a pólómra.
- Valóban? - motyogom, közben elveszek egy szalvétát az asztal közepére helyezett tartóból és dörzsölni kezdem vele a foltot, de csak rontok a helyzeten. - Ezt jó tudni.
Egy ideig csendben néz rám, miközben kihalászok még egy szelet húst, de amint a tányéromra kerül elmegy az étvágyam, hiába tudom, hogy finom, Mack a legnagyobb szeretettel készítette, és még éhes vagyok.
- Akkor mivel érdemeltem ki a viselkedésed? - teszem fel a kérdést, de már most a fejemet rázom, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem fogok normális választ kapni.
- Csak nem akarok rosszat neked, Niall - olyan ártatlanul mondja ezt, miközben az ujjával köröket rajzolgat az asztalra, hogy majdnem el is hiszem.
- Mert ennél mi lehet rosszabb, Hazel? - robban ki belőlem. A szék nyikorogva csúszik hátra a kövön, amikor a tányérral a kezemben felpattanok, hogy a tányért bedobjam a hűtőbe és szó nélkül eltűnjek.
Felkapom a táskámat a kanapéról, és bár rohanni, csapkodni lenne kedvem, lelassítom a lépteim és szinte csak felosonok a lépcsőn, mert nem akarom felébreszteni a babákat. A fejem lüktet, amikor becsukom magam mögött a vendégszoba ajtaját, semmi mást nem akarok, csak megfürödni és lefeküdni, hogy minél hamarabb reggel legyen, és kiszabaduljak ebből a kényszerzubbonyból.
Felmarkolok egy alsót és eltűnök az emeleti fürdőszobában, de Hazel elől még itt sem menekülök, mert a zuhanykabin oldala még párás a forró víztől,  és az egész helyiséget belengi a tusfürdője illata. Legszívesebben hideg vizet folyatnék magamra, hogy lehűtsem a fejem, de még attól a kevés kihűlt víztől is összerándulok és libabőrös leszek, ami a zuhanytálcában maradt. Minél tovább állok a zuhany alatt annál biztosabb vagyok benne, hogy le kell mennem, és bocsánatot kérni, mert ezt most én csesztem el, én nem hallgattam végig, csak felpattantam és faképnél hagytam. Ha nem kérek bocsánatot valószínűleg egész éjszaka álmatlanul fogok forgolódni, tulajdonképpen pont úgy, ahogy napok óta teszem, és ami miatt a gyerekeken kívül szinte senkihez sincs türelmem.
Miután szárazra törlöm magam belebújok az alsómba, és visszaballagok a szobámba, hogy lerakjam a cuccaim és felkapjak egy pólót, valamint bátorságot gyűjtsek a vele való szembenézéshez. Minden lehetőséget megragadok arra, hogy húzzam az időt, megnézem a telefonom, örömmel látom, hogy Mira válaszolt, de csak matricát küldött, amire nem tudok hosszú választ írni. Amikor végre rászánom magam arra, hogy elinduljak, benyitok az ikrekhez, bemegyek a szobájukba és betakargatom őket, megbizonyosodok arról, hogy lélegzenek, ennél tovább viszont már nem tudom lefoglalni magam.
A nappaliban ül, összekucorodva a kanapé egyik sarkában, és láthatóan kényelmetlenül érzi magát, ami nem is csoda az esetében. A tévét nézi, vagy talán nem is nézi igazán, hanem csak kapcsolgatja, hogy lekösse magát valamivel, Arthur, az áruló, felemeli a fejét, és esküdni mernék rá, hogy csúnyán néz rám, amikor észreveszi a közeledésem, melyet egy megnyikorduló lépcsőfok árul el.
- Sajnálom  - állok meg feszengve előtte. Úgy érzem magam, mint amikor gyerekként pont így álltam meg az emberek előtt, és kértem bocsánatot a számon kiszaladt csúnya szó miatt, vagy mert focilabdával kirúgtam a tornaterem ablakát, az alsó ajkam éppen csak nem kezd el remegni.
- Én is sajnálom - az ő ajka határozottan remeg, amikor a szempillái mögül óvatosan rám néz.
Nem bírom tovább, levágódok a kanapéra és magamhoz ölelem, ő pedig nem ellenkezik, átöleli a nyakam és az arcát belefúrja a vállamba, pont úgy, ahogy én is teszem. Behunyt szemekkel szívom magamba az illatát miközben azt kívánom, hogy bár ennél is közelebb húzódhatnék hozzá.
- Hányszor fogod még ezt csinálni velem? - suttogom.
- Nem tudom - csóválja a fejét, közben az ujjai félig a hajamba túrnak, és mintha óvatosan végigsimítana a tarkómon, olyan gyengéden, mint egy lepke.
- Sajnálom, akármit is csináltam rosszul, sajnálom - tolom el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Sosem akartalak bántani Hazel, vagy megijeszteni, egyszer sem.
- Tudom - bólint aprót, és a félhomályban úgy látom, mintha a szemei könnybe lábadnának.
Hagyom, hogy a fejét a vállamra hajtsa, bár meglehetősen kényelmetlen póz ez úgy, hogy félig lelógok a kanapéról, és a törzsemmel fordulok felé, de semmi pénzért nem húzódnék el. Gyengéden simogatom a kontyából kibújt tincseket és az arcát, ami vészesen közel van a nyakamhoz. 
Ezúttal nem tudom, hogy ki kezdeményezi, nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok az, csak azt veszem észre, hogy egyre közelebb araszolunk egymáshoz, mígnem az orrunk egymásnak ütközik, és visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy mit lép a másik. Meglepően nyugodt vagyok, talán azért, mert arra számítok, hogy bármelyik pillanatban felugrik, vagy elernyed a karjaimban, mert a lélegzetvételei most is felgyorsulnak, és a teste megfeszül, de végül semmi sem történik, semmi olyan, amire fel vagyok készülve.
A szám megérinti az övét, már harmadszor, és amikor erre rájövök kissé rémülten és meglepetten hátrahúzódok, hiszen már megint azt csinálom, megint arra készülök, hogy elszúrjam, pedig éppen csak most nyertem el a bocsánatát, vagy legalábbis valami olyasmit, de nem történik semmi. Hallom a légzését, amely kicsit gyorsabb, mint a normális, és a szemei is csukva vannak, de a karjaim közt marad, úgyhogy összeszedem minden bátorságom és az ajkaimmal igazán megérintem a száját. Mindkettőnk lélegzete elakad, eltelik egy másodperc, majd még egy, és az ujjai a hajamba csúsznak, ahelyett azonban, hogy letépne magáról, inkább közelebb húz. A szívem vadul hánykolódni kezd a mellkasomban, viszont képes vagyok uralkodni magamon, és az ereimen végigszáguldó adrenalinhullámon, így a kezemet óvatosan az arcára csúsztatom és végigsimítok rajta. Az agyam leáll, amikor a puha, bátortalan nyelve az enyémhez ér, és ezzel kitörli az emlékezetemből az elmúlt hetek kellemetlenségeit, hogy olyasmivé alakítsa őket, amiért megérte szenvedni. A hajától indulva végigsimítok a hátán, mígnem a kezem megállapodik a derekán, a másikat pedig szétterítem az arcán, és igyekszem nem hangot adni a bennem zubogó örömmámornak. Határozottan ez életem legjobb csókja, még úgy is, hogy bátortalan, és kicsit esetlen, de igazán boldog vagyok közben, és most már biztosan tudom, hogy vele kell lennem.
Csak sokadjára jut el az agyamig, hogy a hang, ami visszaránt a valóságba, az Aria sírása. Kábán, de azonnal megszakítom a csókunkat és felpattanok, hogy a lépcső felé botladozzak, félúton viszont lelassítok és hátranézek. Döbbenten pislog maga elé, a kezét lassan a megduzzadt, rózsaszín szájához irányítja és megtapogatja, ekkor azonban muszáj tovább folytatnom az utamat felfelé, még úgy is, hogy nem akarom egyedül hagyni, és nem is így terveztem megszakítani a pillanatot. Valójában sehogy sem terveztem megszakítani. 
Arthur felrohan mellettem, mintha komoly veszélyben lennének a kicsik, és nyugtalanul köröz a résnyire nyitott ajtó előtt, amikor utolérem. Még pihegek egy kicsit és kótyagos a fejem, de hálát adok azért, mert Aria nem 5 perccel korábban ébredt fel.
- Semmi baj - emelem ki gyorsan a rácsokba kapaszkodó kislányt az ágyból, még mielőtt teljesen felébreszti a testvérét - itt vagyok, Kicsim - húzom csitítgatva a vállamra, és előtúrom az ágy végéből a teáját. Iszik néhány kortyot, majd visszahanyatlik, én pedig nem tudom, hogy csak ennyi volt-e a baj, vagy van-e még valami más is. A szájába adom a cumiját és megpróbálom visszaaltatni, de ez most hosszadalmasabb, mint vacsora után volt, mert egy kicsit kipihentebb, és ahelyett, hogy álomba zuhanna, az apró kezeit nézegeti, és magyaráz nekik. Szerencse, hogy Arthur kint maradt, mert ha besurrant volna a lábam mellett Ari talán sosem aludna el újra.
- Aludni kellene, Kisbabám - simítok végig az arcán, válaszul azonban mosolyra húzza a száját, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki egy kicsit is álmos.
Lassan lépkedek vele, nehezemre esik, de nem beszélek hozzá, tudnia kell, hogy ez az elcsendesedés ideje, és kivételesen az az idő is, amikor hagynia kell a keresztapját, mert végre megkegyelmeztek neki. Kikapja a cumit a szájából, a helyére pedig az ökle kerül, melyet aprólékosan összenyálaz, és szinte a torkáig ledug, ekkor jövök rá, hogy valószínűleg a fogával lehet baj. Hosszas kutakodás után megtalálom azt a cuccot, amit Mira mondott, és miután bénázva nyomok belőle az ujjamra elkezdem bekenni az apró dudorokkal, és éles fogkezdeményekkel teli ínyét. 
- Szegény kis apróságom - suttogom, mert eszembe jut, hogy megszenvedtem pár évvel korábban a bölcsességfogammal, és a fogszabályzómmal is - most már jobb lesz - nyomok puszit a homlokára, és elmosolyodok azon, hogy a rózsaszín kis nyelvével kóstolgatja a gélt. 
Leteszem az ágyába, hasra fektetem úgy, ahogy Mira mondta, majd betakargatom és kisurranok a szobából, bár percekig állok még előtte és hallgatózok. A saját kis nyelvén magyaráz egy ideig, majd elcsendesedik, én pedig nyugodtan lesétálhatok, mert Arthur mozdulni sem hajlandó a szoba elől.
A szívem azonnal a torkomba ugrik, amikor Hazelt nem találom a kanapén, és a sötét gondolatok újra elárasztják a fejemet. Azt hiszem, hogy megint kezdődik elölről, pánikolva fordulok meg és igyekszek fel ismét az emeletre, hogy halkan bekopogjak a szobájába és reménykedjek abban, hogy nincs semmi komoly baj, nem dob ki ismét, hanem beenged, és pontosan ott folytatjuk, ahol félbeszakadt. 
- Haze - suttogom, közben halkan kopogok az ajtón és megfontolom, hogy a fülemet is rátapasztom a fára.
Az eddigi tapasztalatok miatt ma már a sokadik nagy meglepetésem, amikor résnyire nyitja az ajtót és bátortalanul fürkész mögüle. - Jól vagy? Bemehetek?
- Jól vagyok - bólint aprót, majd beszívja az alsó ajkát és lesüti a tekintetét.
- Haragszol, ugye?
- Nem, nem haragszom - mondja, de közben a hangja egy kicsit megremeg, ami nem túl biztató számomra jelen pillanatban - csak gondolkodnom kell egy kicsit, és fáradt vagyok.
Aprót bólintok, szinte már érzem az újabb csapás súlyát, ami készül arra, hogy letarolja a bennem feléledt reményt és örömöt, ekkor azonban kinyitja az ajtót, és bátortalan tekintettel elém lép. Eláll a lélegzetem, amikor közel hajol hozzám, először csak annyira, hogy a meleg lélegzete összefonódjon az enyémmel, majd gyengéd csókot pihentet meg a számon. Ezúttal határozottan biztos, hogy ő kezdeményezi, ő csinálja, nekem semmi közöm nincs hozzá.
A kezemet óvatosan a derekára helyezem és a hüvelykujjammal végigsimítok a háta alján, a szám akaratlanul is mosolyra húzódik.
- Hű - mormolom, és a homlokom nekidöntöm az övének. Sosem hallottam még olyan gyönyörű hangot, mint az a halk kuncogás, amit hallat. - Muszáj gondolkodnod?
- Jó éjt, Niall - lép hátrébb, és megfogja az ajtót. Akármennyire sem akarok elmenni, érthetően a tudtomra adja, hogy most ennyi volt, és nagyon reménykedek benne, hogy tényleg csak most, holnap reggel pedig ugyanígy fog fogadni.