22.rész

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a megértéseteket és a támogatásotokat, sokan írtatok itt, vagy egyes közösségi oldalakon, és minden egyes apró kis biztatás nagyon jólesett, fantasztikusak vagytok. 

Igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból, és próbálkozok nem csúszni, de talán már jobb, ha inkább nem ígérek  semmit. 

Előfordulhat, hogy vannak benne hibák, ezeket holnap javítani fogom, és a kommentekre is holnap válaszolok.

 N.x

 Hazel Clark

Mintha a saját lelkem apró boldogságcsücskébe zuhannék, oda, ahol halvány gyermekkori emlékeket őrzök féltve, és ami az elmúlt 2 hétben mintha duplájára nőtt volna. Még mindig egészségtelenül kicsi, de fejlődik, fejlődőképes vagyok, ahogy ebbe is belejöttem az első néhány ügyetlen próbálkozás után.

Az ujjait szétteríti az arcomon, sokszor csináljuk ezt, annyiszor, hogy nincs elég ujjam ahhoz, hogy megszámoljam, egy nap hányszor feledkezünk bele az ilyen pillanatokba, de nem akarok ezen változtatni, mert közben normálisnak érzem magam. Furcsa, ugye? Sosem hittem volna, hogy valaha is képes leszek olyasmire, mint a csókolózás, évekbe telt az is, mire sikerült elviselnem, hogy férfiak élnek a közelemben, és néha véletlenül hozzám érnek, de az ő kezétől nem idegenkedek, és nem félek tőle. Az övé mintha jó helyen lenne a derekamon és az arcomon, mintha oda tartozna, a részem lenne.

Sosem megy tovább, jelét sem adja annak, hogy valami többet is szeretne azon kívül, amit jelenleg nyújtani tudok neki, én pedig reménykedek benne, hogy ez nagyon sokáig így is marad még, mert óriási bajban leszek, ha egyszer közli velem, hogy neki ez már nem elég.

Az ajkaink rövid időre elválnak egymástól, hogy esetlenül levegőt vegyünk, majd újra magához von, a gyomrom pedig kellemesen összerándul. Nem tudom, hogy mi változott meg az elmúlt 2 hétben, talán azért nem, mert olyan sok minden történt olyan rövid idő alatt, hogy nem is tudom pontosan felidézni. Elérte, hogy kibújjak a csigaházamból, új dolgokat mutat, beszéltet, érdeklődik, mintha nálam érdekesebb ember nem született volna még, eközben pedig még mindig fogalma sincs arról, hogy miért viselkedek néha furcsán, miért rezzenek össze alaptalanul, és hogy rajta kívül soha, senki nem közeledett hozzám még így. Bár továbbra sem tartom helyesnek amit csinálok, azt muszáj beismernem, hogy boldog vagyok, boldogabb, mint eddig bármikor, amire vissza tudok emlékezni, és ő is boldognak tűnik velem, folyton mosolyog, nevet, közben az arca aranyosan kipirul és a szemei vidáman csillognak. Úgy néz rám, ahogy eddig még senki sem nézett, és talán ezért nem tudok már nemet mondani neki.

Panaszosan, nem tetszően morgolódik, amikor lassan elválok tőle, mert a tüdőm már ég egy normális levegővételért, és mióta itt vagyok talán csak 2 szót váltottunk normálisan.

Átöleli a vállam és a kezével végigsimít a hátamon, amikor a lábaimat felhúzva az oldalához fészkelem magam. A mellkasunk még kapkodva, ütemre emelkedik fel-le, és perceken keresztül hallgatjuk egymás erőteljes szuszogását, de ez a helyzet majdhogynem idilli számomra, mert tudom, hogy nem létezik rajta kívül senki más, akivel szívesen kerülnék ilyen helyzetbe.

Felbiccentem a fejem, saját magamat is nevetségesnek tartom, mert másfél perccel ezelőtt váltunk el, de mit tehetnék? Végigsimítok a tarkóján, amikor lehajol hozzám, hogy az ajkaival megérintse a szám.

- Nem tudsz betelni velem - mormolja nagyképűsködve, és bár az ujjamat a hasába fúrom, titokban egyetértek vele. Valóban nem tudok betelni vele, mert velem sosem bánt még úgy egy férfi, ahogy ő, és a szörnyű emlékeim ellenére szeretem megtapasztalni az érem másik oldalát, a gyengédséget és a gondoskodást, amit tőle kapok.

Kissé összerándulva nevetni kezd, ezt látva pedig nekem is szélesedik a mosolyom. Sosem nevettem még annyit, mint az utóbbi hetekben vele, és sosem voltam még ilyen boldog sem.

A mellkasára hajtom a fejem, szeretem hallgatni, ahogy dobog a szíve, megnyugtató, mert enélkül talán el sem hinném, hogy ez az egész valóságos, nem pedig csak egy illúzió. Az ujjaival a kezemet simogatja szinte öntudatlanul, mert közben a tévét figyeli, és a halk nevetésétől néha megrázkódik a mellkasa a fejem alatt. Folyton tanulmányozom a gesztusait és a mozdulatait, talán azért kezdtem el, hogy ha valami olyat akar tenni velem, amit én nem akarok, időben reagálhassak és elmeneküljek, de ennek már nyoma sincs. Tudom, hogy sosem bántana engem, már rég megtehette volna de amikor igazán haragudott is csak felemelte a hangját, nem ütött meg, de még csak nem is ért hozzám erősebben. Most már azért figyelem minden mozzanatát, mert tetszik, és mert hoz egyfajta nagyon jó érzést magával, amikor látom, hogy mire készül, legyen az csak egy apró érintés, vagy puszi a homlokomra. Ezek csak nekem szólnak, és van bennük egy olyan gyengéd érzelem, amit nem ismerek, de szeretnék megismerni.

A telefonja megrezzen az asztalon, a mozdulataiból szinte sugárzik a kelletlenség, mert meg kell mozdulnia, de ha ez nem lenne elég nyög is hozzá egyet, majd visszahanyatlik mellém, előtte viszont nyom egy puszit a homlokomra.

- Zayn beugrik - tájékoztat, a szemöldökét értetlenül ráncolja - valamiért kell neki az egyik gitárom.

Válaszul halkan hümmögök, azt hiszem, nekik is olyan furcsa ez a helyzet, amilyen nekem is, mert mindig olyan meglepetten néznek, ha betoppannak amikor ketten vagyunk, de elképesztően kedvesek hozzám.

- Azután elmehetnénk valahová, nem gondolod? Kávézhatnánk egyet abban a Starbucksban, ahol megismertük egymást, azóta nem voltam ott, mióta Lou lakásában élsz. Szívesen elvinnélek golfozni is, állítólag egész jól csinálom, megtaníthatlak pár dologra - a szemöldökét kissé kihívóan vonja fel, az arcunk egy magasságban van, tökéletesen látom a kíváncsiságot rajta, hogy vajon mit fogok válaszolni, és a reménykedést, hogy rábólintok.

Megérintem a haját, aminek már éppen csak a vége szőke, ezen kívül teljesen barna, végigsimítok rajta, majd a kezem lecsúszik az arcára, a borostái sercegnek alatta.

- Senkinek sem kell tudnia róla - mondja, mintha csak olvasna a gondolataimban - évek óta ugyanoda járok golfozni, autóval 5 perc az út, és soha, egyetlen fotóst sem engednek be, amikor ott vagyok, a srácok pedig már ismernek.

- Nem vagyok túl jó a labdajátékokban - pislogok nagyokat bizonytalanul.

- Ez nem is igazán labdajáték - nevet fel halkan, de csak végigsimít az arcomon. - És az nem baj.

- Nem tudja meg senki? - harapdálom az ajkam. Tudom, hogy ez nem az első alkalom lenne, hogy együtt mutatkozok vele, sőt, sokszor láthattak már Miráék és a többi fiú társaságában is, a különbség az, hogy akkor nem voltam Niall Horan barátnője, csak egy jelentéktelen, amatőr fotós, akivel nem törődtek. Ha kiderül, hogy mivé léptem elő, bűntudat nélkül mindent előszednek és botrányt csinálnak belőle, mert Niall Horan nem jöhet össze egy olyan lánnyal, akit 8 évesen elraboltak, és bántalmaztak a létező összes módon.

- Haze? - hívja fel magára a figyelmet az arcom simogatásával. Egy nagy pislogással lököm vissza magam a jelenbe, ahol szembesülök az aggódó tekintetével. - Nem kell mennünk, ha nem szeretnél.

- De - rázom meg a fejem - de, mehetünk, szeretnék, csak elbambultam.

Talán nem hiszi el százszázalékosan a válaszom, de megelégszik vele annyira, hogy lopva puszit nyomjon a számra.

- Titokban tartjuk ameddig csak akarod - ígéri, és a kisujját beleakasztja az enyémbe - becsszó.

Elmosolyodok, nem közölhetem vele, hogy sosem fogja nyilvánosságra hozni ami köztünk van, mert még azelőtt véget vetek neki, mielőtt eszébe jutna, de most csak bólintok, és figyelmen kívül hagyom a mellkasom kellemetlen nyomását.

- Nem miattad van - bújok közelebb hozzá.

- Tudom, ne aggódj emiatt - simít végig a hüvelykujjával a tarkómon - kézben tartom a dolgokat. Hogy őszinte legyek én sem akarom még, hogy tudjanak rólad, mert csak magamnak akarlak - huncut mosoly jelenik meg az arcán, míg én érzem a nyakamon felkúszó forróságot.

Külső szemlélőként, amikor az egyetemen a párok előttem estek egymásnak, vagy épp csak rájuk pillantottam sose értettem, hogy hogy lehet egész nap egymás száján lógni, pláne nyilvánosan, de most már valamennyire értem, mert én is ezt tenném legszívesebben, bár közönséget nem kérek hozzá, senkit sem.

- Hoppá - hallom Zayn őszintén meglepett hangját. A szemeim kipattannak és lángoló arccal fordítom el a fejem - bocsi - nevet fel, én pedig zavaromban rá sem tudok nézni.

- Legközelebb ko...

- Kopogtam! - szakítja félbe feltett kezekkel Niall durcás mormolását. - Háromszor.

A morcoskodása halk nevetésbe megy át, ezzel a széles mosollyal fordul a barátja felé, aki élvezettel kihasználja a zavarom.

- Szia, Hazel!

- Szia, Zayn - motyogom, és az arcomat a hajammal takarva vetek rá egy pillantást.

- Mit akarsz, Malik? - kérdezi Niall félmosollyal az arcán, míg Zayn lerúgja a cipőjét és elfoglalja az egyik fotelt. A tekintetét óvatosan jártatja köztünk, úgy tesz, mintha nem bámulna, de mégis azt csinálja, ismerem az ilyesfajta elemző pillantást.

- Az akusztikus gitárodat, amikor G legutóbb itt járt addig piszkálta az enyémet, amíg a felismerhetetlenségig el nem hangolta - az arcán nem látszik, hogy haragudna emiatt, sőt, meglehetősen szórakozott, és a hangjából vágyódás tükröződik, mert a barátnője jelenleg távol van, és a készülő lemezük miatt nem tarthatott vele.

- Miért nem hoztad el? - ráncolja Niall a szemöldökét, de feltápászkodik, hogy lehozza a hangszert. - Melyik kell?

- A Fender - próbálok úgy tenni, mintha tudnám, hogy milyen az, és nem lennék teljesen sötét ebben a témában, bár ha gondolok, én a fényképezőgépeket ismerem olyan jól, mint ő a gitárokat.

Niall felszalad a lépcsőn, és egy ideig mindketten nézünk utána, majd Zayn mosolyogva felém fordítja a fejét. Nem mondom, hogy olyan túl sok időt töltök a társaságában, vagy a fiúk bármelyikével, mert Niall szétválasztja a munkáját, és a magánéletét, aminek a része lettem, és bár a barátai tökéletes átmenetet képeznek a kettő között, azt hiszem, tudja, hogy egyszerre egy dolgot kell feldolgoznom, és jelenleg ez a dolog ő, ami köztünk van, csak azután visz be jobban a barátai közé. Nem mintha nem kedvelném őket, vagy ilyesmi, épp ellenkezőleg, de valamiért így érzem jónak, azzal beledobott volna a mély vízbe, ha egyből elvárja tőlük is és tőlem is, hogy legjobb barátok legyünk, így megadja az esélyt arra, hogy minden normális módon, ne pedig muszájból történjen.

- Niall nagyon boldognak tűnik - állapítja meg, nekem pedig lángolni kezd az arcom,

hiszen nyilvánvalóan arra céloz, hogy ennek én vagyok az oka. - Jó így látni őt is, és téged is.
A vörös arcom ellenére felemelem a fejem, és viszonzom a kedves mosolyát.
- Jössz velünk Sydneybe, ugye? - érdeklődik úgy, hogy muszáj legyen válaszolnom, ne csak hümmögjek és mosolyogjak.
- Még nem igazán döntöttem el - tűröm a hajam a fülem mögé, csak hogy tegyek valamilyen mozdulatot. Tényleg nem tudom, hogy menjek-e, egy részem nagyon-nagyon szeretne igent mondani és velük tartani, pláne úgy, hogy Miráék több havi pénzügyi problémát oldottak meg számomra az elmúlt időszakban azzal, hogy folyamatosan munkát adtak, de még ha ingyen fotóznék se tudnék annyi képet csinálni, amennyibe kerülne nekik elvinni Ausztráliába.
- Ne csináld, muszáj jönnöd! - nyílnak nagyra Zayn szemei. - Nagyon király képeket csinálsz, és alig vártuk már, hogy több órán keresztül velünk repülj, és kénytelen legyél beszélni hozzánk - biggyeszti le gyerekesen, csalódottan a száját. Akaratlanul is halkan felnevetek, egyrészt lesokkol, hogy tényleg, igazán szeretnének megismerni, másrészt viszont még mindig nem tudom, hogy mit kellene mondanom.
- Még gondolkozok... - mosolygok rá.
- Nincs min gondolkodni, jönnöd kell! Ausztrália nagyon menő hely, imádnád, Niall kedvenc országa, és fogadni merek rá, hogy sosem éreztél még igazi meleget, vagy voltál homokos tengerparton. Nem lenne jó nyaralás? De! Arról nem is beszélve, hogy muszáj megmutatnod nekem pár rajzodat a repülőn, én is szoktam firkálgatni, kíváncsi vagyok rá, hogy mit alkot egy egyetemista művész - vonja fel a szemöldökét.
- Vegyél vissza magadból, Zayn - kocog le a lépcsőn Niall - úgy viselkedsz, mint Louis.
- Louis a legjobb fej a bandából, szóval ezt bóknak veszem - veszi el a felé nyújtott gitárt szélesen mosolyogva.
- Nem, mert én vagyok az - huppan le mellém, ezzel együtt pedig nyom egy puszit az arcomra és a karját a vállam köré kanyarítja. - Mivel zaklatod a barátnőmet?
- Csak Ausztráliáról meséltem neki, mivel nem akar jönni.
-Nem mondtam, hogy nem akarok... - nyitom a szám, hogy kijavítsam, de Niall közbeszól.
- Szerintem Haze képes eldönteni, hogy mit szeretne - még engem is meglep ez a mondat, nemhogy Zaynt, akinek kiül az arcára a döbbenet.
- Oké - pislog nagyokat - csak gondoltam elmondom neki, hogy mennyire szeretnénk megismerni, hátha jobban kedvet kap.
Az arcán egy ideg aprót rándul, majd a szája kicsit szégyellős mosolyra húzódik, és lesütött szemekkel magához vonja a fejem, hogy belepusziljon a hajamba.
- Ahhoz nem kell Sydneybe utaznia senkinek - szólal meg végül.
- De jó lenne - tápászkodik fel Zayn a tokba rejtett hangszert szorongatva. - Köszi a gitárt, Nialler, és bocsi amiért rátok törtem - lép el mellettünk, közben játékosan összeborzolja Niall már szinte teljesem barna hajkoronáját, és huncutul mosolyogva rám kacsint, szándékosan azért, hogy zavarba hozzon.
- Húzz el - kacag fel a mellettem ülő fiú, és elüti a kezét.
- Megyek-megyek - emeli maga elé a kezeit, és elsiet a kijárat felé. - Sziasztok! Szia, Hazel!
- Szia, Zayn! - nevetek fel hangosan, és legalább annyira megnyomom a nevét, mint ő az enyémet.
- Tiszta őrült - mormolja szinte a fülembe, miután a barátja jól hallhatóan becsukja az ajtót maga után, ezzel jelezve a távozását.
- Nagyon kedves - fordítom felé a fejemet.
- Igen - nyom gyengéd puszit a számra - általában mindannyian azok.
Nekidöntöm a fejem a vállának, tulajdonképpen nagyon szeretném, ha visszatérnénk abba a helyzetbe, amiben Zayn érkezése előtt voltunk, de azzal, hogy beleegyeztem a golfozásba ezt esélytelenné tettem.
- Mehetünk? - kérdezi csillogó szemekkel.
Kelletlen, elnyújtott nyöszörgést hallatok a fejemet a vállába fúrva, és köré fonom a karjaim. Furcsa, hogy pár héttel ezelőtt tényleg menekültem előle, és tartottam tőle, most pedig itt vagyok, szinte belébújva, és nem akarok változtatni a helyzetünkön.
- Mindjárt - mormolom.
A karjait hozzám hasonlóan körém fonja, és a fejét az enyémre hajtja. Mosoly kúszik az arcomra, hiszen most is gyengéd mozdulatokat tesz, az ujjaival fésülgeti a hajam, és apró puszit hagy a homlokomon. Szeretem ezt a fajta gondoskodását, ezzel csökkentette a félelmemet a legminimálisabb szintre.
- Ha ezt csinálod a végén mégsem akarok menni - motyogja a hajamba. Megpróbálok elhúzódni tőle, de nem engedi, helyette az állam alá nyúl és felbiccenti a fejem. - Nagyon kedvelnek téged.
- Kik? - lepődök meg egy pillanatra.
- A srácok - simít végig az arcomon - tényleg szeretnék, ha velünk jönnél. Miért nem akarsz?
- Akarok - sütöm le a tekintetem - de ez... bonyolult.
- Nem, nincs benne semmi bonyolult - mosolyog rám - mindenki szeretné, ha jönnél, én a legjobban, de te tudod, hogy mit akarsz. Én nem erőszakoskodok, azt már megkaptam, amit szerettem volna - olyan sugárzóan boldog tekintettel néz, amit szinte fel sem tudok fogni, és ezzel nagyon megnehezíti, hogy véglegesen nemet mondjak.
- Menjünk, taníts meg golfozni - tápászkodok fel a kezét szorongatva.
- Az nem megy ilyen könnyen! - ugrik fel izgatottan. - Felmegyek, átveszem a golfruhám, neked pedig majd ott veszünk egyet, mert nekem nincs a te méretedben, és a női egyébként is másmilyen - olyan gyorsan hadar, hogy alig tudom követni amit mond, de a lelkesedését látva mégiscsak kedvet kapok a golfhoz. - Ha jól megy, karácsonyra ütőket kapsz tőlem, de akkor is, ha nem.
Nevetni kezdek, ugyanakkor megragad a fejemben, hogy ő milyen hosszú időre tervez velem, hiszen június vége van, karácsonyig még van 5 hónap. Valószínűleg addigra vége lesz ennek az egésznek.
- Fantasztikus vagy - préseli az ajkát az enyémhez. Olyan hirtelen ér, hogy a kezeim egy pillanatra azért feszülnek a mellkasához, hogy ellökjem, de még időben reagálok, és helyette felvezetem őket a nyakára, közben viszonzom a csókját.
Ha tudná, hogy tényleg mennyire fantasztikus vagyok... Fantasztikusan elcseszett.
- Nagyon sokat jelent ez nekem, Haze - dönti a homlokát az enyémnek - még egy lány sem jött el golfozni velem.
- Akkor épp itt az ideje - a hüvelykujjammal végigsimítok az állán, apró borosták dörzsölik az ujjam. Vannak emlékeim kellemetlen, szúró borostáról, ami kidörzsölte az arcom, de ez nem olyan, mert talán neki még a szőrszálai is kedvesek és aranyosak.
- Köszönöm - mormolja a várakozóan elnyílt ajkaim közé, mielőtt újra birtokba veszi őket. Furcsa, hogy amitől féltem, most a kedvenc "időtöltésem", és nem is tudom felidézni már, hogy miért rettegtem annyira tőle. Persze, a tudatalattim minden éjjel emlékeztet rá, de ilyenkor elfelejtem, a karjaiban nem vagyok más, csupán egy végtelenül szerencsés lány.
Kissé szédelegve dőlök a karfának, amikor elenged, hogy felszaladjon az emeltre átöltözni. Nagyon bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyire jó ötlet golfozni menni vele, hiszen még attól is félek, hogy valaki lefotóz amikor beszállok a kocsijába, de bízok benne, és nem akarom tönkretenni a jó kedvét.
- Mehetünk - ugrándozik le a lépcsőn szűk, fehér nadrágban és kissé idétlen, galléros nyakú pólóban, baseball sapkával a fején. A hátán súlyos táskát cipel, amiből ütők lógnak ki, de ennek ellenére a kocsikulcsával zörögve vidáman csörtet felém.
Felhúzom a kissé kitaposott cipőm, majd az ujjamat az övébe akasztva követem az autójához. Legszívesebben behúznám a nyakam, mint egy teknős, vagy homokba dugnám, mert a legnagyobb veszélynek őt teszem ki azzal, hogy nyilvános helyen együtt fog mutatkozni velem, de próbálom azzal nyugtatni magam, hogy tudja, mit csinál.
Bedobja a csomagtartóba az ütőket, majd udvariasan kitárja előttem a kocsi ajtaját és megvárja, hogy beszálljak, csak ezután vágódik be mellém.
Jobb híján azt figyelem, ahogy rendezkedik maga körül, ellenőrzi, hogy mindene megvan-e, majd apró mosollyal az arcán rám pillant.
- Ne izgulj - szorítja meg a kezeim, majd mielőtt elindulna felém hajol, hogy puszit nyomjon a számra.
A kezemet vezetés közben sem engedi el, ha nem muszáj, végig fogja, vagy a térdemre simítja a tenyerét, és csak akkor emeli fel, ha vált.
Ritkán járok Londonnak ezen a részén, akkor voltam itt először, amikor megengedte, hogy nála aludjak, úgyhogy a szép házak, magas sövények, zöldellő udvarok érdekesek számomra, ahogy az a több hektárnyi zöld terület is felhívja magára a figyelmem, ami mellett elhajtunk.
- Biztos vagy benne, hogy nem lesz baj? - szakad ki belőlem, amikor leállítja az autóját a parkolóban. Sok kocsi van még, elég ahhoz, hogy a maradék bátorságom is elszálljon.
- Teljesen - fordul felém, és magabiztosan bólint. - Tagja vagyok ennek az egyesületnek, ismerek mindenkit, senki sem fog feldobni minket az újságoknál egy kis pénzért cserébe. Ha bemegyünk csak elszórva látsz majd embereket, mindenki a játékkal fog foglalkozni, nem azzal, hogy én kivel jöttem.
Még mielőtt újra teljesen berezelnék kinyitom az ajtót és kiszállok, de addig csak bátortalanul álldogálok az autó mellett, amíg át nem fogja a derekam.
- Szia, Dave! - az apró üzlet pultja alól egy harmincas évei végén járó fazon kapja fel a fejét, amikor belépünk, és Niall laza közvetlenséggel köszön. Ösztönösen közelebb húzódok hozzá, amikor a férfi pillantása végigfut rajtam, majd elmosolyodik.
-  Szevasz, Niall! - lép elő, és belecsap a kinyújtott kezébe - kit hoztál magaddal?
- A barátnőmet - a szemeim elkerekednek, amikor ezt csak úgy kijelenti, nem mintha egyébként nem lenne nyilvánvaló, hogy miért ölel magához. - Haze, ez itt Dave, Dave, ő a barátnőm, Hazel - a hangjában bujkáló büszkeség megdobogtatja a szívem, így nem olyan nehéz mosolyognom. Még soha, senki sem mutatott be valakinek a barátnőjeként. Furcsán kellemes érzés, hogy a szavainak van egy kis birtokló éle, és olyan jelentése, hogy hozzá tartozom.
- Üdv - nyújtom ki az enyhén remegő kezeim, bár a gyomrom felfordul, amikor Dave megfogja, és barátságosan megrázza. Ebből is látszik, hogy nem változtam túl sokat, csak Niallt bírom elviselni, az ő érintését már-már igénylem.
A vállfára akasztott ruhák felé húz, elszörnyedek, amikor meglátom, hogy egyetlen egy nadrág sincs, csak különböző színű, de ugyanolyan fazonú, csak hosszabb, rövidebb szoknyák, és galléros pólók.
- Biztos, hogy szükség van erre? - emelem rá a tekintetem abban reménykedve, hogy nemet mond.
- Persze - kap le egy rózsaszín szoknyás szettet, és felém nyújtja. - A barátnőmnek szüksége van legalább egy golfruhára.
- Inkább a zöldet - sóhajtok nagyot, és szerencsére nem ellenkezik, csak visszaakasztja a rózsaszín borzalmat és levesz egy ugyanolyat, csak méregzöldet.
- Ez tényleg jobb - állapítja meg elégedetten, és a bolt hátuljában kialakított öltözőfülkék felé irányít.
A ruhák a régi iskolai egyenruhámra emlékeztetnek, arra, amit még azelőtt kellett hordanom, hogy magántanuló lettem, de szó nélkül belebújok. Az, hogy kimenjek elé így már ezerszer több akaraterőt igényel.
- Niall? - dugom ki a fejem a függöny mögül, de nincs a közelben. Eluralkodik rajtam a rémület és nem törődve azzal, hogy milyen idétlenül festek, kirohanok a fülkéből. Szerencsére nem hagyott magamra, a cipőknél álldogál és egy fehér darabot forgat a kezében, a berobbanásomra felkapja a fejét.
- Nincs nadrág? - bököm ki bénán, lefelé húzgálva a zöld anyagot, mert semmi más nem jut eszembe.
- Nem, nem hinném - pislog nagyokat. - 37-es cipőt hordasz?
- Igen - ölelem át magam - de nem kell vennünk, jó a tornacipőm is.
- Nem, mert nem tapad meg a pályán - fordítja meg a kezében tartott darabot, hogy lássam, milyen furcsa a talpa.
Aprót bólintok, és visszamegyek, hogy összeszedjem a cuccaim. Jelenleg van annyi pénzem, hogy megvegyem ezeket a dolgokat, a kedvéért pedig valószínűleg úgyis jövök még ide, a cipőt pedig felvehetem máshová is. Mire visszaérek a pultom van még egy pár kesztyű, és egy sapka is, Niall pedig a pénztárcáját szorongatva éppen nevet valamin, amikor mellé lépek.
- Minden megvan? - kérdezi Dave, és még mielőtt egyáltalán elővehetném a pénztárcám Niall odanyújtja a kártyáját, amiről egy érintéssel levonják az összes cucc árát.
- Egy szót se! - mosolyog rám, és a fejembe húzza a sapkát.
- De...
- Nem - lopva puszit nyom a számra, majd megragadja a kezem. - Elviszek egy kocsit, Dave - jelenti be, és önkényesen leakaszt egy kulcsot a falra felszerelt tartóról.
- Ezt nem hagyhatom, Niall - állok meg előtte karba tett kezekkel, miután kilépünk.
- Rettentően aranyos vagy - mosolyog rám pimaszul, és a dühös arckifejezésem semmibe véve lehajol, de ezúttal elfordítom a fejem.
- Arról nem volt szó, hogy egy vagyont költesz rám!
- Nem is költöttem - vonja fel a fél szemöldökét - gyere, vedd át a cipőd, és menjünk.
- Niall!
Nagyot sóhajt, felveszi ugyanazt a testtartást, amivel én állok előtte, és a szemembe néz.
- Én találtam ki ezt az egészet, én akartam golfozni jönni, ami azt jelenti, hogy én fizetek mindent. Ezek csak ruhák, Haze, nem a világ legdrágább gyémántjai, úgyhogy ne fújd fel a dolgot, mert nem fogok egy falattal sem kevesebbet enni, csak mert vettem neked valamit.
Duzzogva, de végül hajlandó vagyok követni, leginkább az a bajom, hogy én nem tudnám ugyanezt megtenni, vagy ha mégis, lehet, hogy egy falattal kevesebbet ennék, és ezt nem érti.
- Ne csináld ezt - simítja az arcát az enyémhez - nem haragudhatsz rám.
- Nem szeretném, ha máskor te fizetnél helyettem - tolom el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Oké - bólint - de nem tudom megígérni, hogy nem lesz így.
Faképnél hagyom, bár nem tudom, hogy pontosan merre is igyekszek, és az sem esik le, hogy nélküle nem tudok hazajutni.
- Hazel - siet utánam, és egy ideig a nyomomban lohol, majd hirtelen fájdalmasan nyög egyet, és lemarad. Rémülten pördülök meg, kissé összegörnyedve tapogatja a térdét, nekem pedig fogalmam sincs róla, hogy mi történhetett.
- Jól vagy? - felejtek el mindent, és visszasietek hozzá. Végigsimítok a tarkóján és lehajolok, hogy szemügyre vegyem a térdét, de az égvilágon semmi sem látszik rajta, a hosszú, elnyújtott levegővételeiből azonban tudom, hogy nem csak színészkedik a bocsánatom elnyeréséért. - Jézusom, Niall, mi történt? - keresem kétségbeesetten a tekintetét.
- Semmi baj - mormolja kissé talán dühösen, emellett azonban gyengéden megsimogatja az arcom - csak a térdem vacakol már megint, mindjárt elmúlik.
Lassan felegyenesedik és megmozgatja a lábát, kellemetlen kattanás hallatszik, ami miatt a szám elé kapom a kezem, ő pedig felnevet.
- Ezt miért csinálta? - kérdezem tágra nyílt szemekkel.
Megvonja a vállát, majd úgy lép egyet, mintha semmi sem történt volna. Eszembe jutnak a térdén látott hegek, és bár sosem beszél róla, biztos lehet valami komolyabb baj a térdével.
- Ne nézz ilyen rémülten - húz magához, és megpuszilja a halántékom - rendszeresen ezt csinálja, ideje lesz újra megnézetnem.
- Nagyon fáj? - a hangom az utolsó szótag végére egészen elvékonyodik.
- Csak egy pillanatig. Gyere, menjünk - szó nélkül megfogom a kezét és sétálok el vele az ellenkező irányba, egy csapat golfkocsi felé.
- Menni fog így is? - nézek rá aggódva, amikor bedobja a tartóba az ütőket, és beül az apró autóba.
- Persze, focizni is tudok - vigyorog rám büszkén. - Ne aggódj, csak egy kis apróság - csúsztatja az egyik kezét a térdemre és végigsimít rajta.
Egy pillanatra ellenkező borzongás rázza össze a testem, mert a keze és a lábam között nincs semmilyen védelmet, és gyér biztonságot szolgáltató anyag. Megfogom a kezét, mert ez nem zavar kicsit sem, és alig észrevehetően, de kicsit szorosabban összezárom a lábaim.
- Lányoknak nem gyártanak golfnadrágot? - kérdezem, de a hangom sikkantásba megy át, mert az apró autó meglódul, és egy pillanatig úgy érzem, mintha bármikor kirepülhetnék belőle.
- De - nevet fel - csak itt nem volt, és szerintem ez sokkal csinosabb. Nem szereted a szoknyákat?
- Nem, nem igazán - fürkészem a tiszta gyepet, amikor teljesen egyenesbe kerül a járgány, és nem ingadozik életveszélyesen.
- Pedig csinos vagy benne - jegyzi meg, de csak félfüllel hallom, mert minél távolabb kerülünk az épülettől annál szebb a kilátás. A fű mindenhol élénkzöld, egyes helyeken változatosan van lenyírva, amitől csíkosnak, vagy éppen kockásnak hat, a távolban fák nyújtóznak az ég felé, és helyenként kisebb-nagyobb tavak, homokos területek, dombok is felbukkannak. Csak akkor térek vissza a valóságba, amikor megáll az autó, és kiugrik mellőlem.
- Tetszik? - mosolyog, miközben hosszas fontolgatás után kivesz egy ütőt, és néhány labdát.
- Nagyon szép - nézek körbe, csak hogy felmérjem a közvetlen környezetem is. Egyszerű, zöld terület, nem olyan távol egy zászló jelzi a lyuk helyét, oda kellene ütnöm a labdát. - Megmutatod, hogy hogyan kell? - sétálok mellé.
Bólint, és miközben a labdát leejti egy a földből kiálló kis pöcökre elkezd a szabályokról beszélni, meg mindenféle madárkáról, sasról, hole-in-allról, és olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs.
- Érted? - akármilyen jól fog az agyam a fotózáshoz kapcsolódó dolgokkal kapcsolatban, ebből egy szót sem fogtam fel, de azért magabiztosan bólintok, bár azonnal le is bukok. - Nem, ugye? - nevet rám.
- Nem - nevetek vele - de menni fog, ha belejövök - ígérem, mert nem akarok csalódást okozni neki.
- Persze, hogy menni fog - megremegek az arcomra kapott puszijától, mielőtt az ütőt a vállára lendítve a labdához áll - ez is ugyanolyan, mint bármi más, hosszú ideig tanulni kell ahhoz, hogy menjen.
Kiállok a labda röppályájából és inkább Niall mögé sétálok, mert nem szeretném, ha fejbe találna, hiszen nem úgy néz ki, mint egy pingponglabda, sokkal inkább, mint egy furcsa biliárdgolyó.
Folyton beszél a fontos testtartásról, megmutatja, hogy hogyan kell állni, többször is elmagyarázza az ütő lendítését és a csípő elfordulását, mielőtt valóban elütné a labdát. Furcsa gyönyörrel figyelem, amikor az ütő csattanva érinti a labdát, ami magasan, ívelten a levegőbe emelkedik, és elszáguld a zászló irányába, hogy pár méterrel előtte földet érjen, csak ezután ereszti le az ütőt.
- Megpróbálod? - fordul felém, látszólag elégedetten a saját ütésével.
Bizonytalanul bólintok, és elveszem a felém nyújtott ütőt, ő pedig letesz elém egy másik labdát.
- Nem kellene beütnöd előbb azt a lyukba? - bökök a fejemmel az első labda irányába.
- Ahhoz oda kellene mennem, előbb üsd el, meglátjuk, hogy hová megy, és utána beütöm.
Aprót bólintok, és bizonytalanul megállok egy kis terpeszben a pöcök előtt. Próbálom felidézni a testtartását és a legpontosabban leutánozni, mivel nem szól, helyesnek találom, és egy kicsit büszke is vagyok magamra emiatt. Hosszasan nézem a szélben lengedező zászlót, mielőtt meglendítem az ütőt, de arra nem számítok, hogy a lendülettől kis híján elveszítem az egyensúlyom, a hajam az arcomba csapódik, a meglepetéstől elengedem az ütőt, még mielőtt az a labda közelébe érhetne. Pörögve repül a levegőben egy darabig, majd a nyelével beleáll a földbe, Niallből pedig a kezdeti döbbenetet követően kirobban a nevetés, míg én továbbra is tátott szájjal bámulom az ütőt.
- Mit csináltam rosszul? - fordulok felé kissé csalódottan. Miután abbahagyja a nevetést közelebb lép hozzám, és a száját a homlokomhoz szorítja.
- Nem tudom, sok mindent - mormolja halkan nevetve.
- Mondtam, hogy béna vagyok - grimaszolok csalódottan.
- Ez nem igaz - tűri el a hajam az arcomból - csak gyakorolnod kell, és fogd össze a hajad, mert így zavarhat.
Aprót bólintok, miután elenged leveszek egy hajgumit a csuklómról és copfba fogom a hajam, amit aztán kidugok a sapka lyukán, amíg ő kiszedi az ütőt a földből.
- Azt el kell ismerni, hogy mesterien dobsz, tökéletes szögben fúródott bele a talajba - cukkol.
- Nagyon vicces vagy - vetek rá csúnya pillantást. - Gúnyolódj csak, egyszer megverlek.
- Ebben sosem kételkedtem - vigyorog rám. - A tanítvány mindig jobb lesz, mint a mestere.
- Erre emlékeztesd magad akkor is, ha eljön az a pillanat!
A második ütés már közel sem olyan borzalmas, mint az első volt, részben persze azért, mert Niall segít. Az első pillanatokban, amikor szorosan mögém áll, és a saját testéhez igazítja az enyém merev vagyok és feszült, mert pusztán segítségből, de zavartalanul hozzáér a combomhoz, és olyan közel van, hogy a lélegzete simogatja az arcom.
- Biztosan fogd - igazítja el a kezem az ütőn már harmadjára, de még mindig ugyanolyan türelmes, mint amilyen eddig is volt. Nehezen veszek levegőt, a gondolatok kavarognak a fejemben a közelsége miatt,  próbálom lecsillapítani őket, de nehezen megy, szólni viszont nem akarok.
A testemet az övével együtt mozdítja, egyszerre lendítjük meg az ütőt, számomra viszont ez az egész most kicsit túl sok. Túl közel van, és kezdek összezavarodni, kezdem elveszíteni azt a józan énemet, aki tudatában van annak, hogy ő sosem bántana, és most is a jó szándék vezérli, az, hogy megtanítson valamire. Amikor az ütő a labdához csapódik megroggyan a térdem, és valószínűleg elesnék, ha nem lenne mögöttem.
- Haze?! - a hangja visszaránt a valóságba, pislogok, de a testem továbbra is erőtlen. - Hazel!
Érzem, ahogy szembefordít magával, eldobja az ütőt és a mellkasához szorít. Képek ugrálnak a szemeim előtt, egy szálló golflabda a késő délutáni napfényben, sötétség, és egy nagy, kemény test körvonala, amely kíméletlenül nehezedik rám.
A puha fűben ülünk, amikor magamhoz térek, az arcom a mellkasához simul, tágra nyílt szemekkel nézem a közelben lobogó zászlót, miközben a hajamat simogatja.
- Mi történt? - krákogom.
- Nem tudom - hajol le hozzám, és az arcát az enyémhez simítja. - Te csak... csak összerogytál, nem tudom, hogy miért, vagy hogy mitől - a hangja úgy remeg, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadna, és a keze is reszket, amikor végigsimít az arcomon. - Gyakran történik ez veled?
- Nem - hunyom le a szemeim - csak mostanában.
- Menjünk haza - vesz erőt magán, hogy mindkettőnket felhúzzon.
Próbálom összeszedni magam, de a rémülettől még nehezek és csomósak az izmaim.
- Hova ment? - pillantok a golftáskára. - A labda.
- A lyukba - simít végig az arcomon, miután biztosan beültet a golfkocsiba. - Megcsináltad, hole-in-all* volt.
- Te csináltad - hunyorgok rá egy mosolyt kipréselve magamból.
- Mi voltunk - egyezkedik, és erre én is rábólintok. Az ajka hosszasan időzik enyémen, emlékeztetve arra, hogy már egy másik életet élek, egy másik országban, és képes vagyok együtt lenni egy férfival. Képes leszek rá.


* hole-in-all: Amikor a labda az első ütésre belemegy a lyukba.