2017. szeptember 23., szombat

60.rész

Sziasztok!
Icipicit megkésve, de itt vagyok az új résszel, amit ennél igazából sokkal hosszabbra terveztem, de sajnos nem jutott rá időm, hogy befejezzem, így most ennyivel kell megelégednetek. Remélem mindenkivel minden rendben van, a jövőhéti részt még kérdéses, hogy mikor teszem fel, mert a péntekem, és úgy az egész hetem egy verseny miatt nagyon sűrű lesz, de igyekszem!:)

N. x

Hazel Clark

Minden erőmmel próbálok erőt meríteni a higgadtságából, holott nagyon nem értem, hogyan képes nyugodt lenni, amikor egyenesen az oroszlán barlangjába készül belépni. A szüleim kedves, tisztességes emberek, felnevelték a menthetetlennek hitt gyereküket, aki most hazavisz egy fiút, aki valamilyen úton-módon olyan dolgokat volt képes elérni, amire előtte 15 évig senki nem volt képes. Tudom, hogy lesznek kérdéseik, felkészültem a kínos beszélgetésekre, de nem akarom, hogy beszámoljanak arról a kis romhalmazról, aki önmagáról is alig tudva végül 6 hónap után testileg hazakerült, de lélekben rég elveszett, és arra a vézna, bátortalan, mégis harciasan önvédelmező, rejtett öngyilkos hajlamokkal küzdő tinédzserre sem akarok emlékezni, aki addig a pillanatig voltam, amíg Niall el nem kezdett küzdeni értem. Tudja, hogy milyen vagyok, és tudom, hogy szeret, így és pont ilyennek, de valamiért nem akarom, hogy a szüleimtől is hallania kelljen, vagy hogy megpróbálja megfogalmazni nekik, mi az, amit szeretni tud bennem, és hogyan volt képes elérni, hogy viszont szeressem, és bízzak benne. Nem akarom, hogy bármilyen kínos kérdést feltegyenek neki, vagy nekem kettőnkről, vagy hogy figyelmeztessék arra, milyen nehéz eset vagyok, mert az az igazság, hogy a szüleim talán nagyon jól ismerik azt a lányt, aki egy új élet reményében, egy rakás hitelt a nyakába véve Londonba menekült, de azt nem, aki most hazajön egy férfivel az oldalán, boldogan, valamivel a háta mögött, és rengeteg tervvel a fejében. Szeretném ha minden tökéletes lenne, ha megmutathatnám, hogy mégsem vagyok reménytelen, hogy megérdemlem Niallt, és ugyanúgy képes vagyok neki mindent megadni, mint egy átlagos nő.
A csuklómon csilingelő karkötő kis medáljait piszkálgatva próbálok megnyugodni, elvégre a szüleim is azt akarják, ami nekem a legjobb, és nem tudnának olyat mondani, ami tönkretehetné azt ami köztünk van Niallel, mindezt nagyon jól tudom, de mégiscsak életemben először viszek haza valakit, akivel együtt tervezem a jövőm, úgyhogy ideges vagyok akármit is csinálok.
Az autó magnójából az a Michael Bublé lemez szól, amire szenteste éjszakáján táncoltunk, úgyhogy ez, és Niall megnyugtató dúdolása vezetés közben valamennyire elterelik a gondolataimat, mégis az a görcs, ami Mullingarbe menet szorította a gyomrom, most ezerszer súlyosabban nezehedik rám, ahogy sorra hagyjuk el a Waterford irányában fekvő városkákat. Minden megfordul a fejemben, de tényleg minden, holott nincs több titkom ez előtt a fiú előtt, és tudom, hogy őt nem érdeklik azok a dolgok, amik engem zavarnak, sosem érdekelték. Waterford gyönyörű, szebb, mint bármelyik másik hely, ahol eddig jártam, de a házunk kicsi, és régi. Miután elraboltak a szüleim minden pénzüket beleölték abba, hogy megtaláljanak, anya elveszítette az állását, és amikor megkerültem az örökre megbélyegzett, mindentől rettegő gyerekükkel ide jöttek, mert ez elég távol van Dublintól, és korábban voltunk már itt nyaralni, úgy gondolták az majd helyrehoz, ha eljárok majd a folyóhoz pecázni apával, mint ahogy régen. Feladták az életüket értem, és egy pillanatra sem szégyelleném az apró, szürke, tipikusan ír házat, amit a szüleim képesek voltak akkor megfizetni, de mindig előttem van Niall óriási háza, és hogy milyen mások vagyunk mi ketten még úgy is, hogy valahol összefolynak a gyökereink, mert az ő szülei is egyszerű, vidéki emberek.
- Beírod a GPS-be a címeteket? - szakítja félbe a dúdolást, és az említett szerkentyű felé bök az állával.
Magam is meglepődök azon, mennyire remeg a kezem amikor érte nyúlok, az ő szeme pedig azonnal megvillan, utána kapva a meleg tenyerébe fogja, és miután a szájához húzva megcsókolja biztatóan megszorítja az ujjaim. 
- Minden rendben lesz - csupán ennyit mond, és én azonnal kicsit jobban érzem magam. Ha ő velem van, akkor tényleg minden rendben lesz, akármi is történik, mert megígérte, hogy vigyáz rám.
- Jártál már Waterfordban? - kérdezem, hogy eltereljem a saját figyelmem.
- Nem, korábban még sosem - ereszti el gyengéden a kezem, hogy a kormanyt két kézzel fogva biztosan tartsa a kocsit a csúszós, latyakos, országúton. - Megmutatod majd?
- Ha szeretnéd látni - bólintok aprót - bár túl sok mindent én sem tudok róla, és annyira nem is ismerem.
Nem hökken meg, és tesz fel kérdéseket arról, hogyan lehetséges az, hogy nem ismerem a várost ahol felnőttem, mert tudja, helyette valami egészen meghökkentőt mond még számomra is.
- Hát akkor majd együtt felfedezzük, van rá időnk! - rám villantja a gyönyörű, szabályos fogsorát, és én legszívesebben a karjai közé omlanék. Minden egyes nappal egyre jobban szeretem, és csak azért várom már, hogy megérkezzünk, mert szeretném anélkül megcsókolni, hogy életveszélybe sodornám magunkat.
A szüleimnek igazán nagy meglepetést okoztam, amikor felhívtam őket és elmondtam, hogy az országban vagyok, és szeretném őket meglátogatni a barátommal. Nem mondhatnám, hogy majd kicsattantak örömükben, de nem is fogadták rosszul, csupán nem tudnak vele mit kezdeni, pont úgy, ahogy hozzám köthetően semmivel sem úgy igazán. Hallottak rólam dolgokat az elmúlt hónapokban, ahogy mindenki, és a hetente megejtendő kötelező beszélgetéseink alkalmával néha én is megemlítettem Niallt, de összességében fogalmuk sincs róla, hogy mi az ami köztünk van, mennyire komoly, miken mentünk keresztül mi ketten úgy igazán, és mik a terveink a jövőre nézve. Ezeket még én sem tudom, amit pedig igen egyelőre nem közöltem vele, de együtt képzelem el magunkat 5, 10, 15, 20 és akár 50 év múlva is, ha megélem, gyerekekkel, unokákkal.
- A korábbi barátnőid bemutattak a családjuknak? - kérdezem hirtelen puszta kíváncsiságból, és hogy megértsem, miért nem látom rajta, hogy izgul. Persze, őt mindenki szereti, lehetetlen nem imádni, most mégis egy olyan lány szüleivel fog találkozni, aki túl fiatalon túl sok mindent élt át, és ez egyáltalán nem olyan, amit az ember minden nap megtapasztal, legalább egy kevés idegességet mutatnia kellene.
- Előtted egyetlen komoly barátnőm volt még kölyökkoromban, az ő szüleit ismertem, a többiekkel viszont nem jutottunk el idáig, azok a kapcsolatok, ha lehet őket annak nevezni hamar véget értek.
- Akkor hogy lehet, hogy kicsit sem vagy ideges? Az én szüleim még csak nem is egy normális lány szülei.
- Nem normális? - neveti el magát. - Ne légy buta, Hazel.
- Tudod, hogy mire gondolok - motyogom.
- Akarod, hogy elmondjak neked valamit? - teszi fel a költői kérdést, mert azonnal válaszol is rá. - Még soha életemben nem féltem annyira semmitől, mint ettől a találkozástól, majd összecsinálom magam attól, hogy egyre közelebb érünk Waterfordhoz, és mindjárt bemutatsz a családodnak, akiknek be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzád, de szeretlek, és akarom ezt, valamint tudom, hogy ha életem utolsó pillanatáig kell küzdenem érte akkor is megmutatom nekik, hogy mennyit jelentesz nekem, és hogy rám bízhatnak, mert annyira tisztellek amennyire csak egy férfi tisztelhet egy nőt. Attól mert nem látszik rajtam még igenis félek, de tudom hogy mit érzek irántad, és nincs semmi, ami ezt megváltoztathatná, még az sem, ha az apád gyűlölni fog.
- Nem fog - válaszolom - nem tudnak mit kezdeni ezzel, azzal, hogy én végül eljutottam ide, és úgy élek, mint egy normális ember, de nem fognak gyűlölni, mert nem a te hibád, hogy ilyen lettem.
- Mert mégis hogyan kellene? Az vagy, Hazel, akármi is történt veled annak már vége, megtanultál amennyire csak lehet túllépni rajta, úgyhogy ne beszélj így magadról csak azért, mert itt vagyunk. Semmi sem változott mióta eljöttünk otthonról, nem zuhantál vissza abba az állapotba amiben voltál.
- Le tudsz húzódni valahol? - kérdezem az alsó ajkam rágcsálva. Épp behajtunk egy városba, itt egyszerűbb parkolót találni, mint az országúton, és egyetlen szó nélkül az első adandó alkalommal leállítja az autót és felém fordul, én meg kikapcsolom a biztonsági övet és átmászok a váltón meg mindenen, ami elválaszt minket egymástól. Lejjebb csúszik, és kicsit hátratolja az ülést, az arcán kisfiús, édes mosoly ül, amikor az ölébe huppanok.
- Szia - simít el egy tincset az arcomból. - Nagyon ideges vagy?
- Most már nem annyira - rázom meg a fejem, és megérintem a csuklóján fénylő karkötőt, amit tőlem kapott. Folyton nézegeti, forgatja, piszkálja, és néha rajtakapom hogy csak mosolyog rá, ebből tudom, hogy eltaláltam, és megfelelő ajándékot vettem számára.
- Az jó - simít végig a kézfejemen - tudod, én leginkább azt várom már, hogy hazaérjünk, elhozzuk Szergit Miráéktól, és csak hármasban legyünk.
- Én is - bólintok aprót egyetértően, miközben a kezem a tarkójára csúsztatva simogatom a puha tincseit. Egyszerre önt el melegség és borzongok meg, amikor ugyanabban a pillanatban vonjuk közelebb egymáshoz a másikat, és a szánk pont ezért kicsit keményen érintkezik. A szívem hevesen kalapál miközben gyengéden szétválasztja az ajkaim és elmélyíti a csókunkat, most már egyszerűen azért nem akarok tovább menni, mert nem akarom ezt félbeszakítani.
- Nem mehetünk inkább haza? - mormolom, reménykedve abban, hogy ilyen helyzetben rábólint és azonnal a dublini repülőtér felé veszi az irányt.
- Nem - rázza a fejét - bármennyire is szeretném, nem, a szüleid várnak minket, és én tényleg azt szeretném, ha tudnák hogy ki vagyok, mert a helyükben nekem nem lenne mindegy, hogy kivel vagy, és egyébként is... Te már része vagy az én családomnak, én is szeretnék része lenni a tiédnek, mert remélem, hogy egyszer nem fogjuk így elkülöníteni őket.
- Menjünk akkor, már biztos türelmetlenek - mászok ki az öléből, és jó képet vágok ehhez a hazugsághoz, miközben megpuszilom az enyhén borostás arcát. A szemében hála ül, amikor rám mosolyog, és ha nem csúsznának az utak valószínűleg végig fogná a kezem, így viszont csak néha rám pillant, miután újra elindulunk.
- Haragszol rájuk, amiért nem jöttek el a kiállításodra? - kérdez ezúttal ő.
- Nem - vágom rá - nagyon rosszul esett, mert azt hittem büszkék lesznek rám, arra hogy elértem valamit, és örülnek majd annak is, hogy összeszedtem magam annyira, hogy tudjak nekik repülőjegyet venni, és egyáltalán hogy szeretném ezt megosztani velük, de nem haragszom. Megértem őket, és azt, hogy a húgom mindennél fontosabb nekik, és hogy őszinte legyek abban a pillanatban, hogy megláttalak az ajtóm előtt elfelejtettem mindent, nem is gondoltam erre. 
- Pedig nem tudják hogy kit hagynak ki - rázza meg a fejét - Zayn mondta, hogy minden kép elkelt.
Elmosolyodva aprót bólintok, a képek január közepéig kint lesznek még, de már mindnek van gazdája, egyedül a fotóim maradnak meg, mert azokat nem is akartam eladni.
- Én haragszom rájuk miatta - mondja csendben.
- Talán egy kicsit én is - hajtom le a fejem, és vakargatni kezdem az olcsó lakkot a körmömről. - Olyan lelkes voltam, ők meg csak... De mindegy, nem tudnak mit kezdeni velem.
- Most majd tudnak - mondja biztatóan - meglátod.
Ha tehetném a világ legmagasabb pontjáról üvölteném szerteszét, mennyire szeretem ezt a fiút, de helyette csendben maradok és oldalra fordulva az ülésben  hátradőlök, hogy az út további részében, miközben beszélgetünk zavartalanul nézegethessem a profilját. Nem látom, amikor elhagyjuk a Waterford táblát, csak elkezdem felismerni az utcákat, a tájat, és a már lassan feloldódott görcs a gyomromban most új erőre kap, és mire megérkezünk a pontos címre már valósággal fojtogat.
A házunk nem változott semmit, ugyanolyan kicsi és semleges, mint amilyen mindig is volt, annyi a különbség, hogy az első kertben egy szánkó hever a keményre fagyott deres füvön, és világosan látszódnak a nyomai annak, hogy él itt egy gyerek.
Nem emlékszem arra a napra, amikor ideköltöztünk, csak az első éjszakára, amikor én az ágyamban vergődve visítottam és sírtam, anya pedig mellettem, mert nem tudott mit kezdeni velem, nem lehetett. Nem tudom miért emlékszem pont erre, amikor rengeteg ilyen éjjelen vagyok túl, de most csak ezt látom magam előtt, és azt az első éjszakát, amikor anya hazajött a húgommal, és az a kislány a szivárvány összes színét elhozta a szüleimnek, meg ennek a háznak.
- Niall - rebegem, le sem véve a szemem róla. A kezem a kezébe veszi és megszorítja, én meg megpróbálom mindent biztatását és támogatását magamba szívni, mielőtt kifújom a levegőt és kioldom a biztonsági övet.
- Haze - fordít gyengéden maga felé - köszönöm, hogy eljöhettem ide veled, ez rengeteget jelent nekem.
Mély levegőt veszek, nem tudom mit válaszolhatnék erre azon kívül, hogy nekem ő jelent rengeteget, de az egészet megoldja annyival, hogy édes kis puszit nyom az arcomra, majd kipattan a kocsiból és gyorsan megkerülve azt kitárja előttem az ajtót, és kisegít. Behúzom a kabátom és a fejemre húzom a sapkám, majd kikászálódok az autó kellemes melegéből és belekapaszkodok a karjába. Legszívesebben belebújnék, elolvadnék a karjai közt, vagy bele a mellkasába, de ez lehetetlen, ahogy oly sok minden más is, amire vágyom vele kapcsolatban. Remegnek a lábaim amikor elindulunk, magam sem tudom igazán, hogy pontosan mi bajom van, mi az, amitől ennyire tartok, de minden lépés után úgy érzem, azonnal sírva fakadok. Otthon szeretnék lenni a lakásomban vele és a macskámmal, vagy az ő házában, vagy Mullingarben Bobbyval, Maurával, Greggel és a családjával, bárhol szívesebben lennék most, mint itt, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Bárcsak felhívhatnám Gigit, Mirát, vagy Zaynt, hátha ők okosabbak mint én, vagy hátha csak eltűnhetnénk innen anélkül, hogy bárki is tudna arról, hogy itt jártunk.
A következő pillanatban azonban, amikor az ajtóhoz igazán közel érünk meghallok egy lelkes, cérnavékony hangot, ahogy azt kántálja, hogy "megjöttek", majd kicsapja a műanyag bejárati ajtót, és a mintás kis sálját maga után húzva apró, csizmás kis lábaival kirohan. Először nem értem, hogy kihez siet így, kinek örül ennyire ez az apró gyerek, aki annyira hasonlít rám, majd amikor a kis kezeivel átfogja a lábaim megértem, hogy én vagyok az oka ennek az egésznek. Szinte térdre hullok előtte, viszonzom a ragaszkodó ölelését és az arcom a szőkésbarna hajába temetve magamhoz szorítom. Amikor utoljára láttam ezt a kislányt még feleekkora volt, pöszén beszélt, és annak ellenére is ragaszkodott hozzám, és folyton a közelemben akart lenni, hogy én sosem tudtam igazán játszani vele, nem voltam jó nővére. Zokogva szorítom magamhoz, mert észreveszem, hogy ő is pityereg, és semmi mást nem akarok már csinálni csak leülni a hideg betonjárdára itt az udvar közepén, és bocsánatot kérni tőle mindenért, legfőképp pedig azért, mert néha akaratlanul is őt hibáztattam a szüleim miatt, mert sosem viselkedtem testvérként, és itthagytam.
- Nagyon hiányoztál! - hüppögi, és az apró kezeivel az arcomat közrefogva a szemembe néz.
- Te is nekem - válaszolom hasonló hüppögésekkel teletűzve ezt a rövid mondatot, majd megpuszilom a rózsaszín kis arcát és eleresztem.
A szemem sarkából látom a szüleinket ahogy az ajtóban állnak és anya sír, de ahelyett hogy odamennék hozzájuk Niallhöz fordulok, a kezem fázik az övé nélkül és elveszettnek érzem magam. Ha lehetne még kérnék egy percet vele kettesben, csak hogy a karjai közt összeszedjem magam, helyette viszont itt állok a szüleim fürkésző tekintete előtt, és amit kapok az csupán egy gyengéd érintés az arcomon, és egy mosoly, miközben letörli a könnyeimet.
- Te ki vagy? - veszi végül észre őt is Raven, és kíváncsi tekintettel pislog fel a barátomra, miközben az apró kis kezével az enyémet szorongatja.
- Szia - guggol le elé Niall, és udvariasan a kezét nyújtja felé - a nevem Niall, a nővéred egyik nagyon jó barátja vagyok, téged hogy hívnak?
Alig bírom visszafojtani a mosolyom a kifejezés miatt, hogy ő az egyik nagyon jó barátom. Szabad kezem a tarkójára helyezve végigsimítok a puha haján, és elbűvölve nézem hogy milyen hamar megtalálja a közös hangot a testvéremmel. A kislány hosszú, szőkésbarna hajának tincsei ide-oda csapkodnak a hideg szélben, miközben átható tekintettel végigméri még néhányszor Niallt, valószínűleg mérlegeli  azokat a dolgokat, amiket a szüleink  megtaníthattak neki, majd a a kezét a kezébe helyezve bizalmat szavaz neki.
- Raven - dönti oldalra a fejét .
- Nagyon szép neved van, és pont olyan szép vagy, mint a nővéred, Raven, örülök hogy megismerhetlek - ráz vele kezet, mint egy kis felnőttel, aki a következő percben újra csak egy kíváncsi kisgyerekké változik.
- Te szerelmes vagy Hazelbe?
Elpirulok, és a hideg ellenére azonnal elönt a forróság, főként mert úgy válaszol erre a kérdésre, hogy nem Ravenre néz, hanem rám, és a legkevésbé sem zavarja, hogy a szüleim mindent hallanak és látnak. Tulajdonképpen akarom is, hogy hallják és lássák ezt.
- Igen - mosolyodik el - szerelmes vagyok belé.
Nagyot dobban a szívem, a húgom izgatottan néz rám, valószínűleg ezer meg ezer kérdést fog feltenni, amire meg kell majd próbálnom válaszolni, először azonban be kellene mennünk a házba, és túlesni a dolgok nehezén. Niall megsimogatja Raven fejét, majd a térdét szorongatva felegyenesedik, nem kerüli el a figyelmem az arcának fájdalmas rándulása, melyet gyorsan eltűntet, és felváltja a boldog mosolya. Raven ugrándozva szalad oda a még mindig az ajtóban álló szüleinkhez, míg én Niall karjába kapaszkodva lépdelek feléjük.
- Sziasztok - nyögöm ki végül esetlenül, és megkeresem az előttem álló két felnőtt döbbent tekintetét.
- Jó napot! - annak ellenére amit az autóban mondott, Niall sokkal bátrabb, mint én. Az egyik karját körém fonja, a másikat azonban apa felé nyújtja, és férfiasan kezet szorítanak. Nem értek az emberek viselkedéséhez, de azt azonnal felismerem, hogy apa igyekszik szigorúnak tűnni amellett, hogy kicsit talán le van nyűgözve. Még soha nem voltam ennyire büszke Niallre, mint most, és magamra sem. Valamit mondanom kellene, bemutatnom őt úgy, ahogy Mullingarben a saját családja előtt ő tette, de egyelőre megszólalni sem tudok, csak büszkén feszítek mellette.  - Örülök, hogy megismerhetem önöket, Niall Horan vagyok, Hazel barátja.
- Mi is nagyon örülünk neked, Niall! Gyertek be! - szólal meg elsőként anya, és Ravent beterelve maga előtt megfordul, és beinvitál minket a kis lakásba. Amíg háttal vannak nekem összeszedem a bátorságom, majd belépve a gyerekkori otthonomba összeszedem magam, és megszólalok, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Érzem Niall értetlenségét, hogy kíváncsi arra, miért nem ölelnek meg a szüleim, és fogadják úgy a 2 éve nem látott gyereküket, ahogy őt néhány hónap után a sajátjai, de nem tesz fel kérdéseket, mert ennél sokkal udvariasabb.
Kibújunk a cipőinkből és lesegíti a kabátom, utána megfogom a kezét és megállok a két ember előtt, akik felneveltek, mert elfelejtettek bemutatkozni a férfinak, akit szeretek.
- Niall, szeretném bemutatni neked a szüleim, Davin és Eva Clarkot.
- Hazel, Hazel, megnézed a szobám meg a játékaim? - rongyol elő a kistestvérem egy játék babával a kezében. - Jöhet az a fiú is, aki szerelmes beléd! Jössz? - ragadja meg Niall kezét izgatottan.
- Persze, kicsim, van 1-2 dolog amit be kell hoznom az autónkból, de utána megnézek mindent - minden erő kiszáll a lábamból a meghatottságtól, és könyörögve emelem a tekintetem a szüleimre, hogy ne viselkedjenek furcsán velünk. - Behozom a bőröndjeinket, jó? - érinti az ajkát az enyémhez, és megsimítja az arcom. Tudom hogy szándékosan csinálja, hogy megmutassa a szüleimnek, hogy én már nem az a gyerek vagyok, aki voltam, és nagyon jól csinálja, mert a szájuk valósággal tátva marad.
- Rendben van a térded? Megyek segíteni - indulok meg, reménykedve abban, hogy nem hagy velük egyedül, de finoman visszatart.
- Maradj csak, minden rendben, fél perc az egész.
A fél perc viszont számomra felér egy fél évezreddel, mert a csacsogó húgom ellenére ránk telepszik az a csend, ami az egész életemre jellemző volt, hiába beszélünk néha telefonon.
- Jól utaztatok? - szólal meg először apa, mióta itt vagyok.
- Igen, remekül - húzom mosolyra a szám, és ezzel vége is a kommunikációnak köztünk, idegesen jártatja a tekintetét a szobán, és már-már segélykérőn pislog anyára meg a kislányra, aki a karácsonyfáról és a Télapóról hadoválva ugrándozik előttem.
- Baj, hogy eljöttünk? - kérdezem végül a kezeim tördelve. - Nem maradunk sokáig, holnapután hazamegyünk Londonba, az új évet a barátainkkal ünnepeljük.
- Dehogy baj, szívem, nagyon örülünk nektek! A barátaitokkal? - lelkesedik anya. - Aha - harapdálom az alsó ajkam - vannak.
A bőröndünket cipelve megérkezik a megmentőm, és apa, csak hogy csináljon valamit felkapja az egyik nehéz táskát.
- Előkészítettük neked a vendégszobát idelent, fiam, Hazel neked pedig érintetlen a régi szobád - mondja, miközben Niall arcára kiül az értetlenség, és valószínűleg ugyanaz játszódik le a fejében, ami az enyémben is végbement, amikor Bobby a vendégszobáról beszélt.
- Köszi, apa, de Niallel mi együtt alszunk - biccentem fel a fejem, és már-már elvárom, hogy büszkék legyenek rám.
- Igazán nem szükséges, kicsim... - kezd rá anya.
- Ha önöket zavarja, ha együtt alszunk, akkor jó nekem idelent is... - vág bele Niall is, de egyikőjüket se hagyom, hogy végigmondja.
- Nekünk egymás mellett jó, és elég nagy az ágyam kettőnknek, később felviszem az ágyneműt.
- Ahogy gondolod - pislog nagyokat apával egyetemben, míg én lassan odaballagok a barátomhoz és megfogom a kezét. 
- Megnézitek a karácsonyfát? Én díszítettem apával! - szalad utánam Raven, és mindkettőnk szabad kezét megragadva próbálja felhívni magára a figyelmünket.
- Figyelj csak - hajol le hozzá Niall, és pont azért, mert nem guggol, tudom, hogy fáj a térde - várj meg minket a fánál, a Mikulás hozott nekünk valamit, amire a te neved van írva, de előbb ki kell pakolnunk.
- Tényleg? - ragyog fel méginkább a kis arca, majd Niall nyakába veti magát, és én megint alig tudom visszafojtani a könnyeim. Ez a kis ember az egyetlen, aki számára nem furcsa a jelenlétem, és az sem, hogy van velem egy fiú, ő az oka annak, hogy nem akadok ki a kínos helyzeteket miatt, és bírom rá Niallt arra, hogy inkább szállodában éjszakázzunk, holnap pedig menjünk haza.
Felbaktatunk a lépcsőn, és azon a rövid úton a szobám felé megelevenedik a szemem előtt az életem összes itt töltött napja, melyet csak fokoz az, amikor benyitunk a helyiségbe, ami ugyanúgy néz ki, mint amikor itthagytam. Nincs benne semmi személyes, se képek, se matricák, se személyes tárgyak, semmi, csak azért nem lett átalakítva a költözésem után vendégszobának, mert már eleve az.
Csendben bemegyünk, azután sem szólunk egymáshoz még egy darabig, miután becsukjuk az ajtót, csak csendben Niall kitárt karjai közé lépek, és behunyt szemmel a mellkasára hajtom a fejem.
- Sajnálom - nyögöm ki végül halkan - ez szörnyű volt.
- Nem volt az - simogatja meg a hajam - nagyon aranyos a húgod, és a szüleid is kedvesek, csak furcsa nekik ez az egész, én.
- Nem - rázom meg a fejem - én is furcsa vagyok nekik, mindig is az voltam, még megérinteni se mernek - kicsit elcsuklik a hangom, de gyorsan lenyelem, azonban előle nem tudok elrejteni semmit.
- Minden rendben lesz - kezdi gyengéden masszírozni a tarkóm - csak adj egy kis időt nekik, és magunknak is.
Az ajkait megnyugtatóan az enyémekre helyezi, mélyen beszívom a levegőt és magamhoz szorítom. Bár bejönnének most, bár látnák, mennyire akarom ezt, mennyire igyekszek, bízom benne, és hogy szeretem őt!
- 2 nap és otthon leszünk, a lakásodban, vagy nálam a cicánkkal, és senki sem fog furcsán nézni, ha megcsókollak, gondolj erre - mosolyog rám, és biztató puszit nyom a homlokomra.
Aprót bólintok, a jelenlegi helyzetben nagyon szeretném átugrani a holnapi napot, és már otthon lenni, de az izgatott kislány miatt bűntudatom támad. Talán magunkkal vihetnénk egy kicsit, csak néhány napra, de a szüleim ebbe sosem egyeznének bele.
- Menjünk le, Raven biztos nagyon türelmetlen - húzódok el tőle nagyot sóhajtva.
- Édes kislány - mosolyog rám, miközben kinyitja az egyik nagy bőröndöt és előszedi belőle a becsomagolt dobozokat. - Te is ilyen voltál?
- Valamikor régen - nyelek nagyot - de ő sokkal jobb, mint én.
Nem válaszol, bár az arcát látva tudom, hogy nem ért velem egyet, de nem akar újra belemenni abba, hogy leszidjon amiért így beszélek magamról. Nincs bennem semmi negatívság, nem azt mondom, hogy én rossz gyerek voltam, mert nem, de a saját makacsságom és a gyerekes hisztim vitt bele abba, ami örökre megpecsételte az életem, még akkor is, ha egyszer végleg túlteszem magam rajta.
- Ne hagyj velük egyedül - kérem, mielőtt még kimennénk - annyira kínos.
- Nem foglak - ígéri, majd dobozokat és tasakokat szorongatva újra visszamegyünk a frontra.
Anya a konyhában van, és az illatokból ítélve főz valamit, az apám pedig a nappaliban, egy könyvvel a kezében bólogat Raven fecsegésére, és néha feltesz neki 1-2 kérdést. Ha más nem, az örömmel tölt el, hogy a kisebbik lányukkal mindkét szülőm képes kommunikálni.  
- Azt mindet nekem hozta a Mikulás? - sikkantja a húgom.
- Hát, azért nem mindet, de többnyire - kacsint rá Niall, és a kezembe helyez egy fehér ajándéktasakot, és egy kisebb sötétkék dobozt, a többivel pedig letérdel a kislány elé. Követem a példáját, mert még ha nekem nincs is semmi közöm ehhez, az én testvéremről van szó, és nem állhatok csak úgy a barátom mellett, mint egy fadarab.
- Boldog Karácsonyt, Raven - nyújtja át neki a dobozokat. - Hazeltől és tőlem!
- Köszönöm! - bár a szemei azt tükrözik, hogy legszívesebben elmarná az összeset, udvariasan elveszi őket, és úgy ölel meg minket, hogy az egyik kis karjával Niallt, a másikkal engem fog át. Behunyt szemekkel fonom a karjaim kettőjük köré, és percekig nem is engedjük el egymást, utána is csak azért, mert Raven megelégeli az ölelkezést, és nekiesik a dobozoknak. Megint akkor jön a dolgok neheze, amikor a maradék két csomaggal a kezemben, amikben nem is tudom, hogy mi van, meg kellene szólítanom a szüleim.
- Anya, tudnál jönni egy pillantra? - köszörülöm meg a torkom, és ismét Niall kezébe kapaszkodok.
- Persze, Kicsim - szól a konyhából, majd néhány másodpercnyi pakolászás után kijön, és megtekinti, ahogy a húgom boldogan mutogatja az ajándékait apának. Most nekem kellene mondanom valamit, Niall jelzi is ezt egy apró kis szorítással, miközben szüntelenül mosolyog.
- Mindketten szeretnénk boldog karácsonyt kívánni nektek - motyogom zavartan - köszi, hogy itt lehetünk.
Zavartan előrelépek, magam után vonszolva a támaszom, és átnyújtom a csomagokat a döbbent szüleimnek, ezzel együtt pedig esetlenül át is ölelem őket. Mindketten megmerevednek, néhány másodperc múlva azonban fel is olvadnak, és körém fonják a karjaikat, belőlem meg hirtelen minden eddig visszafojtott érzelmem irántuk felszakad, és sírva fakadok. Most én nem tudok ezzel mit kezdeni, úgyhogy kibontakozok a karjaim közül, és ahhoz az egyetlen emberhez fordulok, aki iránt tényleg tudom kezelni az érzelmeim.
- Jól van - mormolja a fülembe - nem történt semmi, kicsim.
Én őhozzá bújok, anya pedig apához, és mindketten sírunk, akarok mondani valamit arról, hogy mennyire sajnálom, hogy azzá váltam amivé, de a számat se tudom kinyitni.
- Apa, miért sír anya meg Hazel? Mi a baj?
- Semmi, drágám, minden rendben - válaszol a húgomnak apa, és a mondat végén az ő hangja is elcsuklik. Évek óta először értek hozzám, ő pedig talán 8 éves korom óta először úgy, hogy nem rándultam össze tőle. 

2017. szeptember 9., szombat

59.rész

Niall Horan

Alig tudjuk visszafojtani a nevetésünket, miközben lábujjhegyen osonunk a folyosón, majd az első lépcsőfokra lépve az megnyikordul alattunk. Újra gyereknek érzem magam, remegek az izgatottságtól, az arcomról pedig letörölhetetlen a vigyor, de amikor Hazelre nézek ugyanezt látom, és boldog vagyok, mert adhatok neki valamit, amit talán sosem élt át korábban. Az ajándékokat a mellkasához szorítja és összeszorítja az ajkait, miközben próbál minél gyorsabban, és minél halkabban lejutni anélkül, hogy a halk kuncogása hangos nevetéssé nem alakulna. Botladozva jutunk le, kis híján elejtve mindent, amit tartunk, majd megszaporázzuk a lépteinket és mindent a kanapéra szórunk, hogy a tenyerünket a szánkra szorítva fordulunk el egymástól. Semmi rosszat nem készülünk elkövetni, csupán az ajándékokat minél csendesebben elhelyezni a fa alatt, és bár rajtunk kívül csak apa van a házban, az izgatottságunk ettől még nem lesz kevesebb.
- Felébreszted - suttogom, és a derekánál fogva magamhoz húzom, hogy az arcom a nyakába temetve fojtsam el a nevetésem, amitől összerándul, és akaratlanul is hátrahajtja a fejét.
- Hagyd abba! - válaszolja levegőért kapkodva. - Niall!
Elhúzódok a nyakától, helyette a hátára gyengéd nyomást kifejtve magamhoz vonom, és a szám az övére tapasztom.Mindketten mosolygunk, mellette pedig az összes szőrszálam égnek áll, mert annyira szeretem látni és érezni a mosolyát, hallani a nevetését.
- Gyere, gyorsan pakoljunk be a fa alá, aztán tűnjünk el, még mielőtt felébreszted apát - válok el tőle.
- Én? - háborodik fel, de még mindig nagyon halkan beszél. - Te nem bírsz magaddal!
Ebben igaza van. Letelepedek a szőnyegre, és a kezét fogva húzom magammal, a karácsonyfán villogó égők különös fénybe borítják az arcát, a szemeiben pedig valami lélegzetelállító módon tükröződnek vissza a színek, és én.
- Az autós csomagolópapírosok az unokaöcsédnek lesznek, vagy saját magadnak? - csipkelődik, miközben a papírok mintázata szerint rendezi az ajándékainkat.
- Viccesnek hiszed magad? - vonom fel a szemöldököm. - Theonak lesznek, de ezt te is nagyon jól tudod - ismét előrehajolok, és megcsókolom a szája sarkát. Képtelen vagyok huzamosabb ideig távol tartani magam tőle.
A szúrós levelek közé bujkálva rendezzük el a csomagokat, kisebb-nagyobb dobozokat, majd sunyiban elrejtem az összes mögött az én apró ajándékomat is, a Mira által szépen becsomagolt dobozkát, ami az együtt vásárolt karkötőt rejti, de ez csak az egyik ajándékom számára, a többit egy olyan időpontban kellene odaadnom neki, amikor csak ketten vagyunk.
Az egész csupán néhány percet vesz igénybe, utána végigheveredek a puha szőnyegen a fa mellett, és magam mellé húzom.
- A Mikulás úgy tűnik, idén elég bőkezű volt - simítok el egy kósza tincset a füle mögé, és rámosolygok. - Bár kettőnkről úgy tűnik, elfeledkezett.
- Rólam nem - hajtja a fejét a mellkasomra, én meg lábon kihordok egy szívinfarktust attól rettegve, hogy meglátta, amint becsúsztatok a dobozok mögé egy mindtől különböző kis csomagot, vagy esetleg meglátta a táskám rejtett zsebébe dugott lemezt, vagy ami még rosszabb, kiszúrta a folyamatosan a nadrágom zsebében lévő kis dobozt.
- Miért, te mit kértél? - kérdezem remegő hangon, de látszólag könnyedén, és magam felé fordítom.
- Nekem már mindenem megvan - óriási kő esik le a szívemről, amikor édesen kiejti ezt, és közben az apró kis kezével végigsimít az arcom jobb oldalán.
- Tényleg? - pislogok laposakat az érintése alatt. - Mi az a minden?
- Minden - kecses kis ujjaival megfogja az állam, és maga felé irányít. Az ajkaink finoman érintkeznek, én meg egyre inkább beleszédülök az érzésbe, ami minden alkalommal eltölt, amikor egymáshoz érünk. Jó tudni, hogy teljesnek érzi az életét, velem, és mindennel amit magammal hoztam.- És te mit kértél?
- Téged - mormolom, és ennél őszintébb választ nem is adhatnék. Nem hiszek a Mikulásban, rég kinőttem már ebből a korból, de ha lehetne még egyetlen kívánságom az életben azt kérném, hogy mondjon igent nekem, és éljük le együtt a legtökéletesebb, legteljesebb életet amit csak lehet.
Az élénk, színes fényekben is látom, ahogy az arca kipirul zavarában, úgyhogy megkeresem a kezét és a nyitott tenyerébe csókolok, hogy ezzel remélhetőleg elűzzem a zavarát, mert semmi oka rá.  
- Gyere, menjünk fel, ott kényelmesebb - töröm meg végül a beállt csendet.
- Ne, még ne - fonja körém a karjait, és közelebb húzódik - annyira jó itt veled a fa és a fények alatt, az ajándékok között, már csak valami karácsonyi zene hiányzik, hogy teljes legyen.
- Ezen könnyen segíthetünk - simítok végig mosolyogva a haján, majd feltápászkodok - várj meg itt, ne mozdulj!
Csendben felsietek az emeletre, hogy megszerezzem a telefonom és a fülhallgatóm, közben máris azon töröm a fejem, hogy milyen karácsonyi zenék vannak, amiktől nem tör ki a frász, bár mondjuk miatta szívesen hallgatnám egész nap az All I Want For Christmast is.
Nem fogadott szót nekem, mert mire leérek a fa előtt ülve forgatja az alsó ágakra aggatott díszeket, és egyszerre egy kicsit szomorúnak tűnik, ugyanakkor talán csupán csak elgondolkodott, és belesüllyedt az elméjének azon részébe, ami az enyémben a zene helye. Az utóbbi napokban megint rengeteget fotóz, mindent megörökít abból a szempontból, ahogy ő látja a világot.
- Valami baj van? - telepedek le mellé, és a haját elsimítva az arcából megkeresem a mogyoróbarna tekintetét.
- Nem, semmi, csak tudod... Furcsa, hogy nincs itt Szergej, talán magunkkal kellett volna hozni, mert így olyan, mintha cserben hagytam volna.
- Biztos vagyok benne, hogy Szergi remekül érzi magát Arthur és a gyerekek társaságában - érintem az ajkaim a nyakához - Mira nem hazudna neked, és nagyon vigyáznak rá, mire hazamegyünk 5 kilóval nehezebb lesz, annyit fog enni, és teljesen eltunyul.
Végül visszatér a mosoly az arcára, bár azt is teljesen megértem, amit érez ezzel a macskával kapcsolatban, mert az isten szerelmére, nekem is hiányzik az a dagadt kis dög, aki reggelente hangosan nyivákolva szakít ki a legkedvesebb álmomból, rajtunk járkál, és a körmeit ki-kieresztve dagasztja a takaró alól kilógó lábfejem. Talán tényleg magunkkal kellett volna hoznunk, elvégre Haze Gigihez is elvitte, meg sem kottyant volna neki ez a kis kiruccanás ide, de már mit tudok csinálni? Ha most elmegyek a macskáért lemaradok mindenről.
- Neki is vettem ám ajándékokat - mondom ki hirtelen, mert tényleg, egy komplett emeletes macska játszóházat vásároltam neki, a legszuperebbet amit találtam - biztos megbocsájt majd, amikor odaadjuk neki.
- Igen, biztosan - bólint aprót, majd vet egy pillantást a telefonomra, és a fülhallgatómra.
- Mit szeretnél hallgatni? - dőlök le a szőnyegre, és ismét magamhoz húzom, majd az egyik kis pöcköt gyengéden a fülébe helyezem, a párját pedig az enyémbe. - Santa Claus is coming to town? Jingle bells?
Édes nevetést hallatva simul hozzám, és a telefonom világító képernyőjét nézi. Ő a háttérem, ahogy reggel, kicsit kócosan, smink nélkül, a takarót ölelve nevet rám, és beragyog minden pillanatot, amit a társaságában tölthetek.
- Te vagy a zenész, te válassz - érinti az ajkait az arcomhoz egy röpke pillanatra.
Néhány másodpercnyi gondolkodás után végül Michael Bublé karácsonyi lemezét indítom el, és a telefont kettőnk közé helyezve szorosan odabújok hozzá. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy a szemeit hosszan lehunyva mély levegőt vesz, majd amikor kinyitja a pillantása megpihen a fán és a fényeken, meg rajtam. Tudom, hogy ez megint egy különleges pillanat, mert talán a múltbéli karácsonyain gondolkodik, azon, hogy milyen volt, amikor még tényleg csak egy önfeledt kislány volt, és milyen volt azután, majd amikor Londonba jött.
- Boldog Karácsonyt, szerelmem! - mormolom a szabad fülébe, melyre válaszul a karjai libabőrösek lesznek.
- Ennyire boldog még sosem volt - válaszolja, közben puha arca az enyémhez simul. - Boldog Karácsonyt, Niall!
Puha puszikat nyomok az arcára, kicsit felhúzom a pólóját és a sima, bronzos bőrt simogatom a derekán, miközben vele együtt elmerengek a fényekben, és újra meg újra átgondolom az elmúlt 8 hónapot. Sosem voltam még olyan boldog, mint vele, és olyan boldogtalan, mint nélküle, mindent megváltoztatott, és valahogy mégis csupán csak teljessé tette az életem, pótolta azt, ami eddig hiányzott.
- Hé - bököm meg, amikor kissé túl hosszú ideig tartja csukva a szemeit - te akartál összebújva zenét hallgatni itt, ne aludj el!
Válaszul halk hümmögést hallatt, és az arcát belefúrja a pólómban, én azonban nem hagyhatom ezt, akármennyire is aranyosnak találom azt, ahogy alszik.
- Haze! - pattanok fel, és a kezét húzva talpra állítom őt is. - Gyere, bébi, táncolj velem!
- Micsoda? - ráncolja a homlokát zavartan, én viszont addigra már a lejátszási listán a Santa Claus is coming to townhoz ugrok, és körbetáncolom, bár az idétlen és koordinálatlan mozdulataim sorozatát a legnagyobb jóindulattal sem lehet táncnak nevezni. Hamar feléled, és a fülünkből lógó zsinóroktól korlátozva, a dallamtól teljesen függetlenül mozgunk mindketten, és megint alig tudjuk visszafojtani a nevetésünket. Egymás kezét fogva, játékosan lépegetünk jobbra-balra, majd kifordítom, ami miatt teljesen belecsavarodik a zsinórba, és kirántja a fülemből a kis pöcköt, mire suttogva dalra fakadok, és még a jazzhez nélkülözhetetlen hangszerek hangját is megpróbálom imitálni, miközben Elvis módjára rázom a lábaim, figyelmen kívül hagyva a hülye térdeim hülye fájdalmat, és kiszabadítom. Másodjára elindítom Mariah Carey borzalmát, és egy kicsit túlságosan elfeledkezünk magunkról, mert miközben félhangosan vinnyogom a szöveget ő a kezét a szájára tapasztva próbálja elfojtani a nevetését, ami valahogy egyre hangosabb lesz. Biztos vagyok benne, hogy még ha apa fel is ébred, egy másodpercig sem fog haragudni ránk az éjszakai randalírozásunk miatt, ha meghallja ezt a hangot, és meglátja ezt a gyönyörű, csodálatos, boldog lányt, aki ragyogó mosollyal tátogja a dalt, miközben önfeledt mozdulatokat téve táncikál körülöttem. Legszívesebben kivinném a szabadba, egy eldugott helyre, ahol kedvünkre hangoskodhatnánk, és táncolhatnánk, de Mullingar közepén nincs ilyen hely, és túl hideg is van, bár ezen másodpercek alatt segíthetnénk most. Végül az őrültködésünk valahogy véget ér, és a mindenki által ismert, és utált, ugyanakkor ezekben a napokban mégis hallgatott dalokat felváltja valami "legszebb karácsonyi dalok" nevezetű lejátszási lista, melyekre összebújva ringatózunk. Nincs szöveg, csupán a hangszerek tiszta hangjai, és a másik oldalról minket körülvevő csend, én pedig talán még sosem éreztem olyasfajta nyugalmat, mint amikor a vállamra hajtja a fejét, és átöleli a nyakam. Azt kívánom, bár örökké tartana ez az éjszaka, és így maradnánk, ilyen meghitt közelségben egymáshoz. A fejem az övére fektetem és behunyom a szemeim, kívülről talán idiótán nézünk ki, én viszont ennél jobban nem is érezhetném magam, és valószínűleg ő sem. Végigsimítok az arcán és felbiccentem a fejét, mindketten mosolygunk, nekem pedig nagyot dobban a szívem, mert talán most kellene letérdelnem elé, de pizsama van rajtunk, és ezen kívül valami még visszatart, helyette megcsókolom, és szép lassan meg is állunk a mozgásban. Azt kívánom, bár belesűríthetném az érzelmeim egyetlen csókba, és átadhatnám neki minden gondolatom  róla, de erre nincs mód, soha, semmivel nem fogom tudni megmutatni, vagy megmagyarázni neki, hogy mit érzek valójában, de próbálkozni azért még lehet, és fogok is életem végéig.
Lassan a kanapéhoz hátrálunk, megbotlok, és esetlenül magammal rántom őt is, mire mindkettőnkből kitör a nevetés, ami csupán egy pillanatig tart, mert a következőben már az ölemben ül, és rajta kívül mindent és mindenkit elfelejtek. Még most, ennyi idő elteltével is elképeszt, hogy ez a gyönyörű, boldog nő, aki velem együtt nevet mindenen ugyanaz a félénk, de nagyszájú, önmagát védelmezni próbáló lány, akibe első látásra beleszerettem. Fél kezemmel a kanapé egyik sarkába dobálom a díszpárnákat, azután megfogom az egyik hosszú combját és a derekát, hogy rájuk fektessem, és fölé kerüljek. Forró borzongások futnak végig rajtam attól, ahogy a hajamba túr, és a lábait felhúzza az oldalam mellett, a legboldogabbá azonban az tesz, hogy önként csinálja, minden mozdulata és tette azért van, mert akarja őket, vágyik rájuk, rám, akkor is, ha még nem áll készen mindenre. Nem kényszerítem semmire, sőt, tulajdonképpen én most szinte nem is teszek semmit azon kívül, hogy hagyom, hogy az apró kezeivel végigsimítson az összes nem létező izmomon, és ha akar, akkor azt tegyen velem amit csak akar. Hirtelen, akármennyire is komoly helyzetben vagyunk, és majd elájulok attól, ahogy megérint, kitör belőlem a nevetés, mert eszembe jut az az este, amikor a vacsoránk után, bortól mámorosan csüngött rajtam, és az, amikor a medencében épp egymásba feledkeztünk, amikor megjelentek a takarítók, és a víz felszínén úszó bikini mindent elárult. Azoknak az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy azóta se kaptam többet tőle testileg, de egyúttal ezért most hálát is adok, mert ki tudja mit indítottam volna el benne, ha akkor megtesszük anélkül, hogy tisztában lennék azzal, mi a helyzet vele.
- Mi az? - a szeme sarkában kis nevetőráncok jelennek meg, amikor felpillant rám.
A szám többször is kuncogva az ajkához érintem, apró puszikat adok rá, miközben kissé ránehezedek, majd a válla és a nyaka közé temetem az arcom.
- Emlékszel még arra, amikor a medencében voltunk, és jöttek a takarítók?
Az egyik dolog a sok közül amit nagyon, de nagyon szeretek benne az, hogy nem visít fel, és szúr le azért, mert kínos helyzetbe hozom, mint ahogy a többi lány tenné, hanem hátrahajtott fejjel velem nevet. Már régen is a viccet látta minden kínos dologban, ami velünk, vagy vele történt, és szörnyen örülök, hogy ez nem változott.
- Igen, bökdösték egymást és bámulták a bikinim - kacag a nyakamat átölelve.
- A szarházik - mormolom, mire méginkább megremeg alattam a mellkasa - és nem tanultunk az esetből, mert az apám most is bármikor lesétálhat a lépcsőn, és bár most kicsit több van rajtad, mint akkor volt, mégsem szeretném, ha így találna ránk.
- Az elég kínos lenne - hümmög, közben a hüvelykujjával az államon lévő enyhe borostát simogatja - menjünk fel a szobádba.
Bólogatok, de mégsem azt teszem, amit mond, mert a szám először az orrához érintem, majd újra a gyönyörű ajkaihoz, és egymásba kapaszkodunk. Amilyen béna vagyok apa tényleg akkor fog felébredni, és lejönni a konyhába inni, vagy valami hasonló, amikor már mindketten félmeztelenek vagyunk, és bár ez a legtöbb, amit láthatna, mégis nagyon kínos lenne, hiába "csak" az apám. A lábait a derekam köré igazítva felállok vele, az eredeti célom az, hogy felmenjek így a lépcsőn, és eltűnjünk, de az első adandó alkalommal beütöm a lábam az asztal sarkába, és sziszegve ugrok hátrébb.
- Nem hiszem el! - morgom összeszorított fogakkal, válaszul az arcát a nyakamba temetve kuncog, és bár ez árulásnak minősül, a nyakamra helyezett csókjai miatt egy szót sem szólok.
Lekapcsolom a fényeket a fán, és a sötétben botorkálok el vele a lépcsőig, majd fél kezemmel a korlátot, a másikkal őt szorítva lépdelek felfelé, és imádkozok azért, hogy ne essünk el. Úgy ismerem ezt a házat, mint a tenyeremet, elvégre itt nőttem fel, tudom, hogy 31 lépcsőfok van, és onnan 5 méter még a szobám, de vele nem gondolkozok ilyeneken.
Végül nem is tudom, hogy hogyan, de épségben felérünk a szobámba. Felkattintom az ágy melletti olvasólámpát, így amikor leteszem a már összedúrt ágyneműre az arca vörösessárga fényben úszik, én meg legszívesebben csak állnék és nézném, hogy milyen gyönyörű, de felém nyújtja a karjait, és képtelen vagyok nemet mondani neki, meg nem is akarok. Leheveredek mellé, a régi, gyerekkori ágyam, amiben huzamosabb ideig utoljára közel 10 évvel ezelőtt aludtam majdnem kicsi kettőnknek, ami azt jelenti, hogy ennél kényelmesebb nem is lehetne. Mindketten mosolygunk, amikor az orraink kicsit összeütköznek, és a takaró alatt is úgy férünk el, hogy a végtagjaink szinte összegabalyodnak, természetesen hozhatnánk még egyet, akar azt is, amit apa előkészített neki a vendégszobában, de ez mégis inkább így jó mindkettőnknek. Neki is, minden ellenére.
- Aludnunk kellene, a Télapó nem tud jönni miattunk - mormolom a fülébe, finoman meg-megharapva azt.
- Nem raktunk ki neki tejet és sütit - kapja fel a fejét tettetett rémülettel.
- Emiatt ne aggódj, tudja az öreg hogy hol a hűtő - villantom rá a mosolyom, majd még egy kicsit közelebb húzódok hozzá. - Leolthatom a lámpát?
Csendben bólint, majd amikor kinyújtom a kezem, és megnyomom a kis gombot, a ránk boruló sötétségben csak a halk légzésünket lehet hallani. Sosem beszél róla, de tudom, hogy kellemetlenül érzi magát, abból amiket elmondott, úgyhogy a sok durva dologgal ellentétben, ami így történt vele, én finoman végigsimítok a gerincén, és újabb ezer csókot adok a szájára. Ha nem lennék képes bármire érte, azt mondanám, most már elviselhetetlen a vágyam iránta, és ez csak fokozódik amiatt, hogy egyre bátrabb. Úgy simulunk egymáshoz, hogy minden testrészünk érintkezik a vékony anyagokon keresztül, és egy kósza nyöszörgés hagyja el a szám, amikor ebben a helyzetben fészkelődik, hogy kényelembe helyezze magát, majd váratlanul újra megcsókol, de ez már csak a jó éjt puszi, mert egy pillanattal később a legnyugodtabb álomba szenderül, és az egész éjszakát átalussza mellettem.

Hazel Clark

Még emlékszek azokra a karácsonyokra, amiket 8 éves korom előtt éltem meg. Élénken élnek bennem a nagy, színes fák emlékei, és hogy anya mindig azt szerette volna, ha csupán két féle színnel dísztjük fel, én viszont apa segítségével az összes díszt amit találtam egyenetlenül az ágakra aggattam. Emlékszek az illatokra, a finom ételekre, az ajándékokra, amikből sosem volt túl sok, de nem panaszkodhattam, egy átlagos család átlagos gyereke voltam, akinek mindent megteremtettek a szülei, és akikhez az egész család odacsődült december 25 reggelére, csupán csak hogy együtt legyenek. A történtek után is minden ilyen maradt, csupán én változtam meg, az árnyéka lettem annak a kislánynak, aki korábban voltam, és évről-évre kevesebb rokon jött hozzánk látogatóba, mert a korábban úgy szeretett nagypapáimra többé ránézni se bírtam, és talán ők sem bírták elviselni annak a beteg szellemgyereknek a jelenlétét. A húgom születése után már nem volt kinek jönnie, elfogytak a rokonok, miután pedig Londonba költöztem számomra ez a nap ugyanolyanná vált, mint a többi, azt leszámítva, hogy az írek szigorú katolikusságához hűen elmentem misére. Most fogalmam sincs róla, hogyan ünnepelhetnek a szüleim és a húgom, én azonban szinte remegek az izgatottságtól, amikor Theo boldog kacarászásai közepette még álmoskásan lesétálunk a lépcsőn. Kicsit zavarban vagyok, a rövidnadrágom eláll a combomtól és rálóg Niall pulcsija, amit csak sietve felkaptam, a hajam pedig olyan, mint egy madárfészek, itt azonban ez senkit sem zavar, és Bobby is még pizsamában ül a családja körében egy csésze kávét szorongatva, és mosolyogva integet nekünk.Ránk várhattak, mert ahogy Theo meglát minket a csilingelő kis hangján, ugrabugrálva megkérdezi a szüleitől, hogy most már kibonthatja-e az ajándékait.
- Szia Hazel, szia Niall bácsi! - áll meg végül előttünk, és ránk villantja a foghíjas, boldog mosolyát. Az első perctől kezdve barátságos velem, nem félős, vagy szótlan, amint beléptem a lakásukba kíváncsian kérdezte, hogy ki vagyok, 5 perccel később pedig már a kezemet szorongatva vezetett körbe, és mutogatta a kis dolgait.
- Szia Nagyfiú! - nyújtja felé a kezét Niall, amibe Theo egy nagy ugrás kíséretében belecsap. - Még nem is bontottad ki az ajándékaidat?
- Nem, mert nagypapa és anya azt mondta, hogy nem szabad amíg fel nem ébredtek, és ti aztán jó lusták vagytok! - ezen a kijelentésen mindannyian kacagni kezdünk, míg a kisfiú tündéri mosollyal az arcán egyszerűen elsétál mellettünk, közben pedig édesen megsimogatja a lábam. 
- Tényleg ilyen régóta vártok ránk? - huppan le Niall a kanapéra Greg mellé, és magával húz engem is.
- Körülbelül 20 perce értünk ide, csak Theo éli meg ekkora tragédiának a várakozást, lustaságok - válaszol mosolyogva Denise, aki véleményem szerint tökéletesen illik a Horan családba a természetes bájával és kedvességével. Itt mindenki szeretettel fogadott engem, mintha csak igazi családtag lennék, és ennél nagyobb öröm számomra most nem lehetne.
- Anyu, akkor most már kibonthatom? - kérdezi elnyújtva az emlegetett szöszi kis manó.
- Kibonthatod, tökmag - válaszol helyette az apja, majd egyúttal fel is pattan, és leül a fia mellé, a fa alá. - Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
- Boldog Karácsonyt! - harsogjuk, majd Niall a kezemet fogva lehúz a testvére mellé, és felmarkolja a kisfiúnak szánt ajándékokat. Néhányat együtt vásároltunk, ugyanolyan cipőt mint amilyet ő hord, mini golfkészletet, olyan játékokat amiket a mai gyerekek szeretnek, egy különösen nagyot azonban nem ismerek fel, de sejtem, hogy mi lehet az. Nagyon különlegesen melengető érzés uralja a lelkem, amikor Theo lelkesen letépi a csomagolópapírt róluk, és mindent kitörő erővel fogad, a nyertes azonban valószínűleg a legnagyobb csomag, ami egy gitárt rejt. A kék szemek úgy szikráznak, mint a tűzijáték, miközben a kis karjait kitárva közénk szalad, és mindkettőnk nyakát átfogva hálálkodik, és arról beszél, hogy egyszer pont olyan lesz, mint Niall, amit azonnal be is bizonyít azzal, hogy a kezével végigszántja a húrokat, és sejpítve énekelni kezdi az On the loose-t.
Niall ajándékai mellett én is kihúzom a fa alól az új családomnak szánt apróságokat, amiket saját kezűleg készítettem, és hevesen dobogó szívvel nyújtom át az elsőt Bobbynak, egy ceruzarajzot róla és a fiairól. Nem tudtam, hogy mit vehetnék, de mindenképp akartam valamit adni, ami kedves lehet számára, így ezt választottam, mert egy embernek többnyire a családja a legfontosabb.
- Nem nagy dolog, de én ezzel szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni, és nagyon köszönöm, hogy itt lehetek - nyújtom át kissé szégyellősen, Niall támogatásával az oldalamnál.
- Igazán nem kellett volna - mosolyog rám, amitől méginkább hasonlít a gyerekeire, mint alapból - köszönöm szépen, és nagyon örülök neki, hogy itt vagy velünk, és boldoggá teszed a fiam. Mi itt mindig szeretettel fogunk fogadni téged.
Nagyot nyelve, könnyes szemekkel bólintok, majd még mielőtt egyáltalán hozzákezdene az ajándékom kibontásához kitárja a karjait, én pedig gondolkodás nélkül megölelem. Nem fog el kellemetlen érzés, nem érzek semmi rosszat, csak a nyugalmat és szeretetet, meg hogy tényleg megtaláltam a helyem a világban.
Denise azonnal elsírja magát, amikor kibontja a festményem a családjukról. Talán nem vagyok túl kreatív, mert mindenkinek vagy rajzoltam, vagy festettem, de boldoggá teszem őket, és ez számomra a legfontosabb. Nem várok cserébe semmit, épp ezért váratlanul ér, amikor a fa alatt nem marad más, csak olyan dobozok, amiken az én nevem áll, és az az egy, ami tőlem van Niallnek.
- Bontsd ki őket - biztat Greg - mind a tiéd!
- De miért? - pillantok körbe értetlenül.
- Mit miért? - kérdezi meghökkenve. - A családunk része vagy!
Az alsó ajkamba harapva fojtom vissza a sírásom, miközben hálásan pillantok körbe, először azonban Niall ajándékát veszem ki a fa alól, és bár egymás mellett ülünk, hirtelen azt sem tudom, hogyan nézzek rá, vagy mit mondjak neki. Neki nagyon nehéz volt kitalálnom, hogy mivel lepjem meg, főleg mert nem szoktam ajándékozni, mivel korábban nem volt kinek, Niall meg még rá is tesz egy lapáttal az egészre azzal, hogy megvan mindene, így kénytelen voltam Zayn és Mira segítségét kérni.
Az ajándékom kicsi, és nem egy hasznos dolog, de én csináltam, ugyanúgy, ahogy a többit, és őszintén remélem, hogy boldoggá fogom tenni vele. Tudom, hogy nem nagyon hord ékszereket, de ezzel talán majd kivételt tesz, és mindenki annyira helyeselt, amikor felvetettem az ötletet. A bőrből font karkötő közepén lévő sima, ezüst táblácskára egyetlen szót gravíroztam a szokásosnál is nagyobb gonddal és figyelemmel, most pedig hirtelen zavarban vagyok miatta, főként pedig mert egy levél is pihen mellette.
Amikor összeszedem a bátorságom és felpillantok észreveszem, hogy ő is idegesen forgat a kezében valamit, és bár Theo boldog hangjai, amiket kiad, miközben az új játékaival szórakozik enyhíti a feszültséget, mindketten furcsán érezzük magunkat.
- Ez a tiéd - ejtem ki végül bénán, és finoman elé csúsztatom. Talán jobb lett volna, ha akkor adom át, amikor csak ketten vagyunk, és a tekintetéből, meg a piros arcából és füleiből ítélve ő is hasonló állásponton lehet, de már nem változtathatunk a helyzeten, és arra is rájövök, hogy talán nem kellene zavarban éreznem magam azért, mert életemben először szeretek valakit, egy férfit, aki megmentett. - Boldog Karácsonyt, Niall! Elmondani sem tudom, hogy mennyire sokat jelentesz nekem, és mennyi mindenért vagyok hálás. Köszönöm, hogy sosem adtad fel - a szemébe nézek, és meglepődve veszem észre a szembogarait csillogóbbá tevő könnyfátyolt rajtuk.
Az ölébe húz, miközben önmagamtól is felé mászok, majd a hajamon végigsimítva megcsókol a legközelebbi családtagjai előtt, Theo fújolásával kísérve, majd a homlokát az enyémnek döntve kettőnk közé teszi a kis rózsaszín dobozkát is, és ezzel mintha egy burkot hozna létre kettőnk körül.
- Bárcsak képes lennék elmondani, hogy én mennyire szeretlek téged - simogatja meg az arcom - ez meg aztán főleg nem elég a kifejezésére, de remélem, hogy még nagyon sokáig kereshetem majd a lehetőségeket, hogy bebizonyítsam.
Szinte reszketve bólintok, mert én is nagyon szeretném ezt, és innestől kezdve nem is igazán lényeg, hogy mit adunk egymásnak, azt azonban tagadni sem tudnám, hogy nem vagyok elvarázsolva a karkötőtől, amit a csuklómra csatol, és nem sugárzik az ő arca is, amikor megpillantja az én ajándékom. Nevetünk, mert mindkettőnknek Mira segített, és mindketten karkötőt vettünk egymásnak, ez azonban csak még szebbé teszi az egészet, mert mindketten magunkon fogunk hordani valamit, ami egymástól van, és összeköt minket.

2017. szeptember 8., péntek

58.rész

Hazel Clark

A gyomrom helyén egy óriási, szorító görcs van már azóta, mióta elhagytuk a lakásom, azonban amikor Dublinban beülünk a bérelt autóba ez a görcs a duplájára nő, és szinte fojtogat. Gyűlölöm ezt a várost, még úgy is rosszul vagyok tőle, hogy csak keresztül megyünk rajta, és Niall velem van. Utoljára akkor voltam itt, amikor Londonba költöztem, és bár már akkor is tudtam, hogy sajnos fogjuk még viszontlátni egymást, nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Az idegességemnek azonban közel sem ez a fő oka, sokkal inkább az, hogy ma Niall bemutat a családjának, és velem még nem történt ilyesmi, nem tudom, hogy hogyan kellene majd viselkednem, azt pedig végképp nem, hogy mit gondolnak rólam. Bizonyára tudnak mindent, mert nincs olyan ember ezen a földön, aki nem tud rólam mindent, és hiába mondja azt Niall, hogy a családja már most nagyon szeret engem, nem tudom, hogy én mennyire örülnék, ha a gyerekem beállítana valaki olyannal, mint én.
- Jól érzed magad? - fordul felém, mielőtt beindítaná az autót. - Egész úton olyan szótlan voltál.
Az egyik kezem a tenyerébe fogja és az ajkához húzva belecsókol, a gyomromban pedig mintha enyhülne a szorítás. Kiterítem az ujjaim a frissen borotvált, puha arcán, és megsimogatom.
- Minden rendben, csak ideges vagyok - vallom be csendesen.
- Tudom, de hidd el, hogy semmi okod rá, imádni fognak, téged nem lehet nem imádni - előrehajol, és az ajkait puhán az enyémekre helyezi, a vastag ruhákon túl pedig kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén. Elhiszem neki, hogy a családja nagyon rendes, és kedvesek, mert ő ilyen, és bizonyára örökölnie kellett ezeket a tulajdonságait valahonnan, de szerintem addig nem fogok teljesen megnyugodni, amíg bele nem dob a mély vízbe. Átölelem a nyakát és lehúzom a sapkáját, hogy az ujjaim beletúrhassanak a dús tincseibe, legalább ez eltereli a figyelmem Dublinról, és a rám váró megpróbáltatásokról, amiket érte ezerszer is végigcsinálnék. Az út Mullingarbe csupán egy óra az autópályán haladva, ha nincs dugó, ami Niall egyik legnagyobb ellensége, tehát legrosszabb esetben is már csak néhány órám van felkészülni a találkozásra, márpedig most rajtunk kívül senki nem siet sehova, mert gond nélkül tudunk haladni.
Az út első néhány perce fura csendben telik, szokatlan számomra az autó, és hogy Niall a rádiót nyomkodja ahelyett, hogy indításkor azonnal megszólalna valamelyik lemeze, az elsuhanó táj pedig egyszerre babonáz és borzongat meg, mert büszke vagyok a származásomra és az országomra, és szavakkal kifejezetlen boldogsággal tölt el, hogy itt lehetek vele, de Dublin feszélyez, minél messzebb akarok kerülni tőle, részben ezért is költöztünk az ország túlsó felébe miután megtaláltak.
- Kérdezhetek valamit? - pillant rám, miután a telefonját rácsatlakoztatja a rádióra, és megszólalnak az ismerős dalok. Nem sok időt töltök az autójában, de már kiismertem a zenei ízlését, és hogy előszeretettel hallgatja a saját dalaikat, illetve csak a sajátjait, amiket egyedül énekelt fel a stúdióban valamikor. Szeretem, amikor mellettem dúdolgat, és a kormányon dobol az ujjaival, mert olyan szinten éli meg és fogadja magába a zenét, amit én sosem fogok megérteni.
- Persze - a térdemen pihentetett kezének ujjai megkeresik az enyém, és a levegő egy kicsit még melegebb lesz a fűtés ellenére emiatt az egyszerű gesztus miatt.
- Eddig hogy töltötted a karácsonyt? Otthon, Londonban.
- Sehogy - hümmögök - nem igazán volt pénzem arra, hogy karácsonyfát állítsak, vagy rengeteg kaját főzzek magamnak, meg miért is kellett volna? Többnyire egyedül voltam, sétáltam a városban, fotóztam, ugyanazt csináltam amit egy átlagos napon.
Amikor egymásra nézünk nem sajnálatot látok a szemében, pedig arra számítok, mert engem mindig mindenki sajnál, de az ő szemében eltökéltség csillog, annak az ígérete, hogy ez mostantól más lesz, és hiszek neki.  
- Nálunk mindig nagy családi összejövetel van, unokatesók, meg a bátyám és a családja, és a válásuk ellenére a szüleim is jóban vannak, úgyhogy anya néha beugrik még mielőtt mondjuk megtehetném én, most is ott lesz, alig várja már, hogy megismerjen.
- Biztos nagyon kedves - nyelek nagyot.
- Tényleg az - szorítja meg a kezem egy picit - és apa is, meg a bátyám, az unokaöcsémet pedig egyszerűen imádni fogod, nála vagányabb kissráccal még nem találkoztam.
- Alig várom - húzom mosolyra a szám. Tényleg várom, ugyanakkor a gyomrom még mindig görcsben áll, és legszívesebben megkérném arra, hogy forduljunk vissza és az első repülővel menjünk haza, hiába akarom mindazt, amit eltervezett, és vágyom arra, hogy a része lehessek a családjának. - Most kérdezhetek valamit én?
- Bármit, szerelmem - a lélegzetem elakad attól, ahogy ezt kimondja, miközben a tekintetét az úton tartja.
- A családodat nem zavarja, ami velem történt? És hogy ennek ellenére is velem vagy?
- De - a gyomrom azonnal felkavarodik, azonban arra már rájöhettem volna, hogy Niall nem mindig gondolja azt, amit mond - zavarja őket, hogy olyan szemét, undorító emberek élnek a világon, akik képesek gyerekeket bántalmazni bármilyen módon. Rohadtul zavarja őket, ahogy engem is, hogy nem tudnak ellene mit tenni, és hogy nem tudják meg nem történtté tenni mindazt, ami veled történt, de pont úgy próbálkozni fognak, ahogy én is teszem, mert annak ellenére, hogy még nem beszéltek veled, szeretnek, mert tudják, hogy én is mennyire szeretlek. Nincs semmi, ami miatt nem örülhetnének annak, hogy téged választottalak, mert kedves vagy, gyönyörű, csodálatos, nagyon bátor, és elmondhatatlanul boldoggá teszel, nekik pedig ez a lényeg.
Az arcához hajolok és az ajkaim hosszan a puha bőréhez érintem, azt kívánom, hogy lehúzódjon, és legyen néhány percünk, amikor rendesen megcsókolhatom, de sajnos nem teszi, helyette csupán elmosolyodva a szájához húzza a kezem, és megcsókolja az ujjperceim. Az út hátralévő részében elpilledve élvezem a kis simogatásait, a korai kelés és utazás miatt fáradt vagyok, a repülőn egymásra borulva szundítottunk, és azt elégnek is éreztem, most viszont nagyon nehezen tartom nyitva a szemeim addig a pillanatig, amíg magunk mögött nem hagyjuk a Mullingar táblát, mert ekkor felpattannak a szemhéjaim, és visszaköltözik a feszítő érzés a gyomromba. Nagy házra számítok, valami ahhoz hasonlóra, mint amilyen Niall londoni otthona, ezért lepődök meg nagyon, amikor a tipikus ír kisvároson áthajtva végül egy kicsi, egyszerű ház előtt parkol le, ami szinte majdnem ugyanolyan, mint az én családomé.
- Megérkeztünk - állítja le az autót, és sugárzó arccal fordul felém. Látom rajta, hogy mennyire örül annak, hogy itt lehet, érzem a belőle áradó izgatottságot, és egy kis türelmetlenséget, mert alig várja, hogy bemenjünk.
- Itt nőttél fel? - kémlelem az ablakból mosolyogva a házikót, és az aprócska, rendezett kis udvart. Nem tudom, miért akarom húzni az időt, amikor ő láthatólag mindennél jobban szeretne végre bemenni.
- Bizony - viszonozza a mosolyom - mindent megmutatok majd neked, és a szüleim biztos rengeteget fognak mesélni rólam. Elég hosszú ideje te vagy az első lány, akit bemutatok nekik, úgyhogy kérlek nézd el, ha túlzásba esnek.
- Nekem ez nem baj - közelebb hajol hozzám, elsimítja az arcomba hulló tincseket, és az egyik kezével megfogja a fejem, hogy magához húzzon. Óriási sóhaj szakad fel belőlem, a hajába túrva vonom magamhoz még közelebb, és olvadok szinte a karjai közé. 
- Gyere, menjünk be - szakítja meg végül a csókunk nehézkesen, és kiszáll a kocsiból. Annak ellenére, hogy azonnal követem, és mire odaér már fél lábbal kint vagyok, megfogja a kezem és kisegít, majd azt szorongatva kiveszi hátulról a csomagjainkat. Rettenetesen hideg van, a levegő ködös, a csizmám talpa alatt pedig csúszik a beton, ami esőről, vagy inkább ónos esőről árulkodik. Niall bőröndje háromszor akkora, mint az enyém, de fél kézzel is könnyedén emeli ki, majd csapja le a bérelt autó csomagtartójának tetejét, és úgy indulunk el, hogy a szabad kezünkkel a bőröndünket húzzuk magunk után, a másikkal pedig ő engem is húz, mert olyan óvatosan és lassan lépkedek, mint egy reumás teknős. Elkezdek azon gondolkodni, hogy nem nézek ki elég jól, a nekik szánt karácsonyi ajándékaim bénák, és úgy összességében nem vagyok elég jó ahhoz, hogy Niall oldalán mutatkozhassak, de még mielőtt bepánikolhatnék kinyitja előttem az ajtót, és beterelget maga előtt a meleg családi házba, ahol szinte azonnal felolvadok, minden lehetséges módon.
A környezet egyszerű és nagyon barátságos, a konyha irányából karácsonyi zenék hallatszódnak, és beszélgetés foszlányai. Kibújok a cipőmből, Niall pedig lesegíti a kabátom és a sálam, csodálkozok azon, hogy nem rongyol be azonnal, vagy kiáltja el magát, hogy megjöttünk, szokatlanul csendes, aminek az okát végül megértem, amikor a hűvös kezei közé fogja az arcom, és megcsókol úgy, ahogy a kocsiban nem tudott.
- Hidd el nekem, hogy nincs semmi, amitől tartanod kellene - suttogja, közben elrendezi a kusza tincseket az arcom körül. Beszívom a levegőt és aprót bólintok, másodperceken keresztül maradunk még így, a mellkasához bújva erőt gyűjtök, majd amikor felemelem a fejem csókot nyom a homlokomra, és csak utána ereszt el annyira, hogy megfogja a kezem. 
A táskáinkat az előszobában hagyva lépünk be, és végül Niall a családja tudtára hozza az amúgy is egyértelműt, mégpedig azt, hogy megjöttünk. Amint megpillantom az apró, szőke hajú kis hölgyet, az anyukáját, rájövök, hogy találkoztam már vele, mégpedig Ari keresztelőjén, miután Niall mindenki előtt elkezdett kiabálni velem. Ez addig a pillanatig feszélyez csupán, amíg oda nem lép hozzám, és át nem ölel. Sokkal alacsonyabb, mint én, le kell hozzá hajolnom, mégsem olyan érzés, mintha egy gyerek fogná át a nyakam, mert ez a nő pont úgy ölel, ahogy a fia, a legőszintébb érzelmeit belesűrítve, és emiatt amint megérint elszáll minden félelmem.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy, és hogy megismerhetlek, drágaságom! - fogja az arcom a kezei közé, és a szikrázó kék szemeiben, melyek pont olyanok, mint Niallé, megcsillan 1-2 könnycsepp. - Még sokkal szebb vagy, mint amire emlékszem, és amit a kisfiam elmondott! - mintegy végszóra kinyújtja a kezét, és magához vonja Niallt, hogy mindkettőnket átfogjon amennyire csak tud.
- Mondtam, hogy lehetetlen szavakba önteni - pillant rám fél szemmel, miközben két puszit nyom az anyukája arcára. - Szia, Anya!
- Most már megértem - simogatja meg az arcát. - Szervusz, csillagom!
Elenged minket, és ahogy Niall átöleli a derekam az oldalához húzva, ösztönösen tudom, hogy a hivatalos bemutatás csak most jön, és ideje lesz mondanom is valamit. Miközben beszél a lehető legbarátságosabb mosollyal az arcomon felváltva fürkészem a szüleit, megállapítom, hogy mennyire hasonlít mindkettőjükre, de főként az apukájára, és hogy mindketten mennyire elbűvölően kedvesnek tűnnek, pont olyannak, mint amilyen ő maga is.
- Szóval, izé... - hümmög a kezemet szorongatva, és a pöttyös zokniba bújtatott lábaival kicsit előre-hátra hintázik, amitől annyira aranyos, hogy legszívesebben úgy megpuszilgatnám, mint Arit és Noah-t.  - Szeretném bemutatni nektek a barátnőmet, Hazelt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket! - bököm ki, és bár bátornak szeretnék tűnni, sokkal inkább kelthetek gyáva kisegér benyomást, ahogy az oldalához préselőve cincogok, mintsem egy magabiztos, fiatal nőét, de az anyukája így is a kezét a szívéhez szorítva olvadozik, az édesapja pedig barátságosan mosolyogva, a kezét nyújtva lép hozzám.
- Mi még jobban örülünk, hogy végre megismerhetünk téged - elfogadom a kezét, és a fejemet felbiccentve viszonzom a kedves gesztusait. - Szólíts csak Bobbynak, és érezd otthon magad nálunk.
- Köszönöm - pislogok hálásan, majd hivatalosan bemutatkozik Maura is, és még legalább ezerszer elmondja, hogy mennyire örül nekem, és hogy milyen helyesek vagyunk Niallel, ami perpillanat mindennél többet jelent számomra.
- Előkészítettem neked a vendégszobát, ha ott szeretnél aludni - közli velem Bobby, amikor Niallel behozzuk a cuccainkat a kis előszobából.
- Köszönöm - mosolygok, és elgondolkodok azon, hogy vajon ez azt jelenti-e, hogy muszáj ott aludnom, és Niall szobájának még csak a közelébe se menjek. Ez a gondolat most annyira nem tetszik, mint ahogy korábban éppen az együtt alvásé nem tetszett, azonban miközben a lépcsőn felfelé rángatjuk a cuccainkat halkan kimondja azt, amit hallani akarok.
- Nem muszáj ott aludnod azért, mert apu előkészítette a szobát neked, csak nem igazán tudja, hogy hányadán állunk mi ketten, és még véletlenül sem akarta, hogy kellemetlenül érezd magad itt.
- Akkor inkább veled szeretnék lenni -  pillantok rá - ha lehet.
- Reménykedtem benne - mosolyodik el huncutul, és gyors puszit nyom a fejemre.  - Csak szólni szeretnék, hogy az ágyon kívül a szobámban minden olyan, amilyen 16 éves koromban volt, szóval ne nevess ki.
- Sosem nevetnélek ki - pislogok nagyokat meglepetten. 
Kitárja előttem az ajtót és beenged maga előtt, csak azután rángatja be a bőröndjét és a csomagjait. Rengeteg ajándékot vehetett a családjának, én meg meglátogatni se fogom a sajátom. Körbenézek a kis helyiségben, és valamiért azonnal párhuzamba állítom a saját gyerekkori szobámmal, és Niall mostani hálójával. Ez a szoba apró, zsúfolt, a falak színesek, és szinte ordít róla, hogy hónapok, vagy talán évek óta nem lakik benne senki, mert bár minden teljesen portalanítva van, a tárgyakon látszik, hogy nem használják, piszkálgatják őket, mégis tudná akár egy idegen is, hogy egyszer lakott itt valaki, és olyan, mintha bármikor visszajöhetne. Az én szobámon sosem látszott igazán, hogy valaki él ott, talán mert nem éltem, csak léteztem, és a kettő messze nem ugyanaz. 
- Mintha sose mentem volna el - pillant körbe mosolyogva, és az egyik karját a derekam köré fonva az oldalához húz, és puha csókot nyom az arcomra. - Látod, nem volt mitől tartanod, minden rendben ment, máris imádnak.
- Nagyon kedvesek - biccentem fel a fejem.
Tesz egy lépést hátra, leül a szépen bevetett ágy szélére és a kezét nyújtva közelebb húz magához.
- Gyere ide hozzám - paskolja meg a combját, én pedig vele szemben leereszkedek rá. Nem beszélünk, eligazgat néhány hajtincset a vállamon, megsimogatja az arcom, míg én a tarkóján lévő puha hajtömeggel játszadozok, és visszanézek rá. - Mackenzie-n kívül egyetlen lány sem járt itt, mióta elköltöztem - mondja, nekem pedig ez a mondat óriási súllyal nehezedik a vállamra, de van benne valami kellemes, egyelőre nem tudom megmondani, hogy mi, viszont annyit felfogok, hogy számára különleges jelentőséggel bír az, hogy elhozott ide, bemutatott a szüleinek, és beengedett abba a szobába, ahol azzá a fantasztikus férfivá vált, aki ma.
- Köszönöm - csúsztatom a kezem az arcára, és az alsó ajkát megérintve megsimogatom az állát -  hogy elhoztál ide, és hogy az életed része lehetek.
Magához húz, és amikor az ajkaink találkoznak minden levegő kiáramlik a tüdőmből. Valamikor, nem is tudom igazán, hogy mikor, eljutottunk arra a szintre, hogy nincs szükség szavakra a kommunikációhoz kettőnk között, sőt, feleslegesek, mert a tetteink, a gesztusaink megfelelőbbek hozzá.
- Gyere, megmutatom neked a házat, meg a környéket - egy kisfiú izgatottságával néz rám, és fogja meg a kezem. A legnagyobb örömmel követem, és valódi érdeklődéssel szemlélem az apró ház minden kis zegzugát, amit megmutat, és közben felidézi néhány gyermekkori emlékét, a legjobban azonban a nappaliban álló karácsonyfa bűvöl el. Mi is állítottunk, és közben újra 4-5 éves kislánynak éreztem magam, aki gondtalanul, rendezetlenül helyezte el a nagy, csillogó gömböket a fenyő ágain, de mégsem volt ugyanolyan, nem, mert a szüleim helyett Niallel csináltam, mégpedig óriási precizitással és odafigyeléssel, ez a fa viszont még a miénknél is szebb. Megfogok egy apró, kézzel készített kis díszt, egy gipszből öntött, vízfestékkel díszített csillag az, és valahogy azonnal tudom, hogy annak a pirospozsgás arcú kisfiúnak a keze közül került ez ki valamikor, aki most sugárzó tekintettel figyel engem, és simogatja a hüvelykujjával a kézfejem. Felfedezek még több ilyen kis díszt a fán, újabbakat, amiken a Theo név szerepel, és igazán régieket is, amik által furcsa érzéssel telik meg a lelkem, de tulajdonképpen az egész ház ilyen. Hiába váltak el a szülei, a konyhából hallom a nevetésüket, és ide belépve olyan érzés töltött el, mint amikor a Payne-rezidenciába teszem be a lábam, kézzelfogható a szeretet, a ragaszkodás, és az összetartás. Nagyon szeretném, ha egy nap a mi otthonunk is efféle melegséget sugározna, és ilyen apró kis ajándékoknak lehetnék majd a gazdája, mint ezek a kis díszek, és a többi, melyek a ház legkülönbözőbb pontjaiban helyezkednek el.
- Tetszik? - akasztja le a fáról, és félmosollyal az arcán végigsimít rajta. - Kreatív kiskölyök voltam.
- Nagyon édes - emelem fel a fejem, és a mellkasának dőlve rámosolygok. Nem mondom ki amit igazából gondolok, arról, hogy a mi karácsonyfánkon is legyenek egyszer ilyenek, helyette lábujjhegyre állva megpuszilom az arcát, és ketten visszaakasztjuk.
- Jöttök ebédelni, kedveseim? - jelenik meg Maura. - Biztos éhesek vagytok egy ilyen hosszú út után. Szoktatok enni házi kosztot? Mert bár az én kisfiam tud főzni, nem nagyon veszi a fáradtságot, mert könnyebb rendelni, ugye, Niall? 
- Igenis szoktam venni a fáradtságot, egyébként pedig Hazel remekül főz, anyu - fűzi össze az ujjainkat, és a konyha felé sétálva cuppanós puszit nyom az édesanyja arcára, aki kedvesen nevet rám - úgyhogy már Mira nyakára sem járok rá.
- Épp itt volt az ideje, az a kislány tartja el mindannyiótokat.
- És rettentően élvezi! - vigyorodik el, majd a szabad karjával átöleli az apró nőt, és úgy sétálunk az étkezőbe, ahol az asztal már szépen meg van terítve négy főre, középen pedig olyan hagyományos ír ételek gőzölögnek, almaleves, borsmártásos steak, desszertnek pedig bownie. A számban összefut a nyál, és csak most érzem meg igazán, hogy tényleg milyen éhes vagyok, amikor pedig leülünk az asztalhoz megtapasztalok valami olyat, amit eddig sosem, mégpedig hogy milyen békében, rohanás, és kínos beszélgetéskezdeményezések nélkül elkölteni egy finom ebédet a családdal. 

 Niall Horan


Teli szájjal, bazsalyogva figyelem, ahogy az anyám, és életem nője folyamatosan csacsognak ebéd közben. Magam is meglepődök azon, hogy Hazel milyen gyorsan kinyílik, hiszen alig 2 órával ezelőtt még rettegve ült mellettem a kocsiban, és a törékeny kis kezei reszkettek az enyémben, amikor beléptünk, most pedig mosolyogva válaszol a kérdésekre, amiket a szüleim feltesznek neki, lelkesen mesél a fotózásról, az egyetemről, a kiállításáról, Zaynről, Gigiről, Miráról és a srácokról, meg kettőnkről is. A falat megakad a torkomon, amikor zavartan a tányérjába pislogva kimondja előttük, hogy az élete mennyivel jobb lett, mióta a része vagyok, ezért pedig legszívesebben a karjaimba kapnám és azonnal eltűnnék vele. Néha persze én is közbeszólok, de többnyire csak őt figyelem, és összenézek apával, aki minden pillantásával némán az áldását adja arra, amit még meg sem kérdeztem tőle. Tudtam, hogy szeretni fogják Hazelt, de azt nem, hogy ő is ilyen gyorsan kibontakozik majd előttük, hiszen ez mégiscsak egy idegen környezet számára, és idegen emberek, akik ráadásul még a családom is, ami egy plusz indok volt számára, hogy kicsivel még idegesebb legyen, emiatt pedig most még büszkébb vagyok rá. Figyelmeztettem a szüleim arra, amit amúgy is tudnak, hogy Hazel más, mint az eddigi lányok akiket kölyökkoromban hazahoztam, sokkal másabb mint bármelyik lány a világon, ezért lehet, hogy csendes, bátortalan lesz, így valószínűleg őket is pont úgy meglepi a viselkedése, mint engem, és a tündéri bája, a mosolya, a kedvessége, és hogy milyen okos pont úgy az ujjai köré csavarja őket. Dagad a mellkasom, mert ő az én barátnőm, hozzám tartozik, ennyi ember közül pont engem választott. 
- És mik a terveid az egyetem után, Hazel? - kérdezi tőle apa, és erre a kérdésre a válasz engem is nagyon érdekel.
- Még nem igazán tudom - emel a szájához egy falat brownie-t, hogy kicsit húzza az időt a válasszal addig, amíg rág. Annyira ismerem már. - Sok minden felmerült, nyilván szeretnék elhelyezkedni valahol, és felépíteni az életem, az alapdiplomám után talán maradnék még az egyetemen és szakosodnék, viszont Niallel arról is beszéltünk már, hogy velük tarthatnék a következő turnén, mint fotós, és ez is vonz, bár félek mások reakciójától. Én nem tekintek úgy Niallre, mint egy hírességre, nekem ő csak a barátom, és sosem használnám fel arra, hogy én sikeresebb legyek, egyesek viszont ezt hiszik, és ez engem...
Szólásra nyitom a szám, de anya megelőz. 
- Kicsim, az emberek mindig azt fogják elhinni amit elakarnak, te ezzel ne foglalkozz, az a lényeg, hogy a számodra fontos emberek tudják, hogy milyen ember vagy, a többi nem fontos, úgyhogy ezen ne rágódj, ha nem élsz ezzel a lehetőséggel azért tedd, mert nem akarsz, ne azért, mert mások ezt meg azt fognak gondolni rólad. 
- Igen, tudom - bólint aprót beismerően, én pedig az asztal alatt megsimogatom a térdét, miközben hálásan pislogok anyura. - Mindenképp gondolkozni fogok rajta. 
- Es később? - puhatolózik finoman apa, bár én átlátok rajta. Pontosan tudja, hogy Hazel miért hagyott el, és megértem, hogy kíváncsi arra, most milyen választ ad, de nem biztos, hogy feszegetnie kellene ezt a témát, akármilyen finoman is teszi. 
- Én is csak ugyanazt szeretném, mint bármelyik másik nő - vonja meg a vállát egy picit, és az ujjai megkeresik az enyém - családot, gyerekeket, boldogságot. 
A kezét a számhoz emelem, és megcsókolom, legszívesebben azonnal elmondanám neki, hogy bármikor állok rendelkezésére ebben, de itt vannak a szüleim, és bár anya biztos elájulna örömében, azért mégsem jelentem ezt ki előttük, így is amint Haze kiejti a "gyerekek" szót  úgy kapja fel a fejét, mint egy szurikáta, és a nyakamat teszem rá, hogy lelki szemei előtt már a kettőnk kis porontyát pelenkázza. 
A vacsora befejeztével apával együtt leszedem az asztalt, míg Haze lelkesen követi anyut a nappaliba, hogy képeket mutogasson Theoról, bár ez valószínűleg csak a csali volt, előbb-utóbb úgyis az én első fotósorozataimnál fognak kilyukadni, és hiába nagyon nincs ínyemre, hogy anya megmutassa neki az összes korai aktfotóm, és a rettentően előnytelen korakamaszkori, csálé fogas képeim, hogy aztán a végén sírva fakadva elmesélje, milyen volt, amikor alig 17 évesen elmentem itthonról, sosem fosztanám meg ettől az élménytől sem őt, sem a barátnőm.
Odamegyek apa mellé, hogy együtt bepakoljuk a tányérokat, edényeket és evőeszközöket a mosogatógépbe, és bár én nem kérdezek semmit, azért abban reménykedek, hogy elmondja a véleményét Hazelről, és ez így is lesz, mert pontosan tudja, hogy mennyire kíváncsi vagyok rá, és fontos nekem. 
- Nagyon helyes lány - mondja végül - és ha nem tudnám, hogy mi történt vele, sosem gondolnám, hogy bármi ilyesmin kellett keresztülmennie. 
- Rengeteget fejlődött - bólintok aprót mosolyogva - elképesztően erős.
- Látom - biccent aprót mosolyogva - és nagyon intelligens, arról nem is beszélve, hogy fülig szerelmes beléd, fiam. 
- Nem annyira, mint én belé - nem érzem cikinek ezt mondani, egyrészt mert hát apa az apám, és beszélgettünk már mindenféléről a méhecskéktől kezdve, másrészt pedig mert ez az igazság, és akár az egész világ előtt hajlandó lennék kimondani.  - Szóval ha egy nap azt mondanám, hogy szeretném feleségül venni, támogatnál? 
- Teljes mértékben - a szívem nagyot dobban, amikor ezt kimondja, a véleményével pont úgy vagyok, mint Miráéval, nagyon fontos nekem, habár nem biztos, hogy ebben az esetben megváltoztatnám a döntésem, de azért minden sokkal jobb azzal a tudattal, hogy mellettem áll. Egy rövid pillanatra magához von, és férfiasan megtapogatja a vállam, mielőtt kimennénk a nappaliba, és megpróbálnám valamennyire megfékezni anyát. 
Belépve az édes nevetése fogad, az ölében egy rakás kép hever, és úgy tűnik, az aktfotókon már túl vannak, mert ezeken már 3-4 éves vagyok, és büszkén vigyorgok a játékaim közt, vagy épp az óvodában. 
- Jaj anya, muszáj ezt? - nyöszörgök színpadiasan, miközben Haze mögé lépek, és fintorogva megpróbálok elcsenni néhány cikis fotót. 
- Annyira aranyos voltál - pillant rám szikrázó szemekkel, és védelmezően magához szorítja őket. 
- Hála Istennek ezt a tulajdonságom megőriztem - villantom rá a mosolyom, aztán lehajolok, és finom, mégis hosszú csókot pihentetek meg az ajkain. Az arca és a fülei pirosak, amikor elhúzódok, és zavartan azonnal rendezkedni kezd, míg én magamban nevetgélve leülök a szőnyegre, és az ölembe veszem a vastag zokniba bújtatott apró lábait. Minden pontjában annyira kecses és csinos, hogy szinte el sem hiszem, hogy valódi. 
- Ugye milyen gyönyörű gyerek volt? - lelkesedik anya. - És a bátyjának a kisfia, Theo, kiköpött olyan, mint amilyen Niall volt! Tündéri, biztos imádni fogjátok egymást! 
- Remélem - feleli csillogó szemekkel, közben gyengéden fésülgeti, simogatja a hajam. - Alig várom hogy megismerjem, Niall mindig emlegeti. 
- Még iskolában van, de később biztos beugranak, vagy átmehettek hozzájuk ti is - szól közbe apu - napok óta kérdezgeti, hogy mikor jön már Niall nagybácsi a barátnőjével - mindannyian nevetni kezdünk, a fejem az ölébe hajtom, és megfogom a kezét, csak hogy simogathassam valamijét. Akaratlanul is a gyűrűsujját nézegetem, és elképzelem rajta a gyűrűt, ami a dobozában jelenleg is nyomja a hátsóm. Elvileg érezni fogom, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat, és biztos nem ez az, a szüleim társaságában, miközben képes lennék elaludni az ölében, de már annyira szeretném megtenni ezt a lépést, és az az érzésem, hogy az idei évben meg is teszem. 
- Kedveled őket? - kérdezem, miután anyu úgy dönt, hogy távozik, mert még rengeteg elintéznivalója van, mi pedig elindulunk sétálni egyet a környéken. 
- Nagyon - mosolyog fel rám a nyakát takaró vastag sál mögül - szörnyen kedvesek, az anyukád pedig nagyon lelkes, még sosem örült nekem ennyire senki.
- Nem is tudom már, hogy mióta rágta a fülem azért, hogy mutassalak be neki, de nem akartam elsieteni. Nagyon büszke vagyok rád, amiért ilyen jól kezeled őket - megsimogatom a hidegtől kipirult arcát, és magamhoz húzom. - Szeretném, ha jól éreznéd magad nálunk, és velünk. 
- Jól érzem - mormolja a kabátomba - alig várom, hogy megismerjem a többieket is. 
- Én is szeretném megismerni a te családodat - nyögöm ki hirtelen - mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk őket 26-án? Vettem nekik ajándékot is, mindenféle csajos kis dolgot meg játékot a húgodnak, Mira segített. 
- Nem is tudom, Niall - húzódik el kicsit, és a kesztyűs kis kezével megdörzsöli az arcát - évek óta nem voltam otthon, és nekik sem hiányozhatok túlzottan, mert nem jöttek el a kiállításra. Elmondtam nekik azt is, hogy mi van köztünk, de azt hiszem nem fűznek hozzám túl nagy reményeket, és én igazán nem akarlak kitenni téged a furcsa kérdéseiknek, meg a kétkedéseiknek. 
- Pont ezért kellene elmennünk, nem gondolod? Hogy lássák, hogy mi a helyzet valójában, hogy mennyire komoly, és hogy mennyit változtál. Szeretnék bemutatkozni a szüleidnek, és megismerni a kishúgod, mert őszintén remélem, hogy egyszer egy család leszünk, és nekem fontos lenne, hogy ismerjük egymást. Persze megértem, ha neked ez most túl sok, csak szeretném, ha tudnád, hogy bármikor, amikor úgy érzed, készen állsz rá, nagyon szívesen elviszlek hozzájuk. 
- Komolyan mondod? - meglep a meglepettsége, és a szemében ülő csodálkozás. 
- Teljesen - bólintok aprót. - Nagyon-nagyon komoly terveket szövögetek veled, és szeretném ha ezt ők is tudnák.   
- Ha visszaértünk felhívom őket, jó? - harapdálja az alsó ajkát. - De nem ígérek semmit, azt sem, hogy nem fogják megkérdezni tőled, hogy miért vagy velem, és egyáltalán hogyan érted ezt el. 
- Kérdezzék csak meg - mosolygok rá - a legnagyobb örömmel fogom felsorolni az indokokat. 
- De Niall... Köztem és a szüleim között nem épp olyan a kapcsolat, mint köztetek, ők nem igazán tudnak mit kezdeni velem. 
- Engem ez nem érdekel - fogom a kezeim közé az arcát - nem tudnak olyat tenni, vagy kérdezni, ami befolyásolná azt, ami köztünk van, úgyhogy ne aggódj, talán épp ez lesz az, ami kicsit összehoz titeket. Végig ott leszek veled.  
Hangtalanul bólogatva húzódik közelebb hozzám, és miközben a karjait a nyakam köré fonja hallom, ahogy halkan azt a szót mondja, ami a legtöbbet jelent számomra a szájából, amikor pedig összeérnek a hűvös ajkaink elönt az az érzés, hogy már tényleg csak egy igazán vékony kis hajszál választ el minket attól, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, és talán csak a képzelőerőm túl élénk, vagy a vágyaim nőnek túl rajtam, de az az érzésem, hogy hamarosan ez is eltűnik, magával viszi Hazel minden félelmét, végül pedig nem marad más, csak mi ketten, és a boldogságunk.