2016. június 29., szerda

3.rész

Sziasztok! :)
Végre, végre feltehetem ezt a részt! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész héten erre a pillanatra vártam, mert valami csoda folytán még nekem is tetszik, és alig vártam, hogy végre megosszam veletek, hiszen egy ideje már a gépemen lapult. Remélem, hogy ti is annyira szeretni fogjátok, mint amennyire én, kivételesen. :D
N.xx 

Éjjel negyed 1-kor emelem fel a fejem a telefonom max hangerőn felordító csengőhangjára, és a szokásomtól eltérően azonnal magamhoz térek, hiszen hosszú hónapok óta ezért a hívásért izgultam, és ezért nem alszok normálisan. Meglátom Mira nevét a kijelzőn, és a sejtésem beigazolódik, mire elhúzom a zöld ikont már kint vagyok az ágyból, és az első kezem ügyébe kerülő pólót rángatom ki a szekrényemből.
- Szia, Niall - hallom a hangját, teljesen nyugodt, higgadt, míg nekem azonnal az egekbe szökik a pulzusom. - Csak szólni szeretnék, hogy a babák úton vannak.
- Szia - nyelek nagyot - indulok be a kórházba.
- Feküdj csak vissza, minden rendben, a szüleim és Luke hamarosan jönnek utánunk.
- Ne várd el tőlem, hogy nyugodtan aludjak! - horkantok fel, belebújok a pólómba, és felkapok a földről egy nadrágot. - Jól vagy?
- Igen - vágja rá gondolkodás nélkül, a hangja viszont kissé fojtott, és élesen vesz levegőt. A háttérből hallom Liam hangját, cifrán káromkodik, majd vadul dudálni kezd, Mira pedig mintha halkan nevetne. - Jól vagyok, elhúztam ameddig tudtam, de már rendszeresek a fájások, és elment a magzatvíz, anya pedig megparancsolta, hogy jöjjünk.
Megszédülök egy pillanatra, eddig azon kívül, hogy Mira hasa óriásira kerekedett, és ha rátettem a kezem mozgolódást éreztem, nem igazán tudatosult bennem a helyzet valódisága, hogy tényleg gyerekük lesz, nem is egy, hanem egyszerre kettő.
- Leteszem, mielőtt balesetet szenvedünk - kuncog halkan, Liam jól hallhatóan elküld a pokolba egy sofőrt, közben a családja egészségéről a hadovál. A szám megrándul, rettenetesen stresszes óráknak néz elébe mindannyiunk, de ettől még nem hazudtoljuk meg magunkat.
- Tarts ki - mosolygok - várni foglak titeket.
- Igyekszem - sóhajt nagyot, most először hallok ki némi idegességet a hangjából. - Szeretlek.
- Én is, Mack - túrok a hajamba, ezzel elrendezve a tincseim, és a kocsikulcsot felmarkolva lefelé csörtetek a lépcsőn. - Vigyázz magadra, kérlek, most az egyszer hagyd, hogy megmondják mit csinálj!
Bár mellettem nem ül egy vajúdó terhes lány, mégis átérzem, mit érezhetett vezetés közben Liam. A forgalom ugyanolyan, mint bármikor máskor, magamban mégis szidok mindenkit, amiért behajt elém, vagy mert a lámpa pirosra vált. Egy örökkévalóság, mire végre leparkolok a kórház parkolójában, és futva indulok befelé. Egyenesen Luke mellkasába rohanok, mindketten kissé szétesve pislogunk egymásra, majd elmosolyodunk, és karon ragadva magával húz Mira szobája felé. Az, hogy az a két ember, a testvére és a barátja, nekem pedig a két legjobb barátom összekötötte az életét, egy nagy családot formált a társaságunkból.
- Hol vannak? - kérdezem, válaszul Luke a száját összeszorítva bök az ajtó felé. Jól tudom, Mira mennyire tiltakozott a kiváltságos bánásmód ellen, végül mégis Liam nyert, és most a tömött szülészeti osztály helyett egy magánkórház egyik szobája előtt ülünk.
- Hogy van? - foglalok helyet Mrs. Hemmings jobb oldalán.
- A körülményekhez képest jól - mosolyodik el, én pedig megnyugszok, hogy Mira nem csak engem akart megnyugtatni. - Szerintem Liam jobban fél.
Csak mosolygok, nem mondom el, hogy mennyire nem lennék annak a sofőrnek a helyében, aki ma este megelőzte őket. Órák telnek el, befutnak a többiek is, valamint Liam szülei és az egyik nővére, így egy kisebb tömeg várja köröm rágva, hogy mikor lép ki egy orvos, karján két kisbabával.
Reggel 8-ra már patakokban folyik a hátamon az izzadtság, egyszerre átkozom a vastag ajtót és falakat, és adok hálát azért, mert nem hallom, hogy mi történik a másik oldalon. Mindenki sorra dönti magába a kávét, Luke nyughatatlanul járkál fel-alá, próbálunk beszélgetni, de valahogy mindig a szülésnél lyukadunk ki. Mrs. Hemmings könnyekkel küzdve meséli el, milyen volt, amikor az ő ikrei megszülettek, majd belecsimpaszkodik Luke nyakába és millió puszival halmozza el, ezután Liam születésének történetét is végighallgatjuk.
Délben már azt hiszem, egyedül a szülők azok, aki nem bolondulnak bele lassan a várakozásba. Izzadok, a hajam úgy áll, mint egy őrültnek, és valamelyik testrészem folyton mozgásban van, nem tudom elképzelni, hogy mi tarthat ennyi ideig, de már órák óta pánik szorítja össze a mellkasom, viszont mielőtt ez kitörhetne végre kitárul az ajtó. Egyszerre ugrunk fel, az egyik kis csomag torka szakadtából üvölt a kilépő ápolónő kezében, a másiknak egy hangja sincs. Nem mutatják meg nekünk őket, de a nővér úgy tartja mindkettőjüket, hogy láthassuk az apró arcocskákat, és levegőt markolászó kezecskéket. Nagy szemekkel nézek magam elé, mindenki kissé megszeppentnek tűnik, a két friss nagymama egymás vállára borulva zokog, míg a nagypapák viccesen pacsiznak egymással, Luke-kal pedig tátott szájjal bámulunk. Egyszerre kezd el mindenki beszélni, gratulálunk a nagyszülőknek, a bőszen vigyorgó vér szerinti nagybácsinak, azután pedig csak várunk, nem igazán tudja senki, hogy mire. Az ajtó legközelebbi nyílásakor Liam esik ki rajta, sokkos állapotban támaszkodik neki a falnak, és könnyek csordogálnak az arcán. Elszorul a torkom a halálfélelemtől, hogy valami történt, a következő percben viszont megdörzsöli az arcát, és a hajába túrva, könnyes szemekkel mosolyog fel ránk. Mindenki egyszerre indul meg felé, a fiúkkal hátul maradunk, amíg a családja gratulál, majd sorra pacsizunk le vele, és öleljük át.
- Üdv a büszke apák klubjában - szorongatja meg Louis, mire mindannyiunk halkan felnevet. - A lányod az én fiam felesége lesz!
- A lányom 10 perce született meg, lehetne, hogy erről úgy 20 évig még nem beszélünk? - túr bele nevetve a csapzott hajába.
- Milyenek? - kíváncsiskodik nagy szemekkel Harry, míg Liam Zaynre támaszkodva próbálja összeszedni magát.
- Csodálatosak - mosolyog, a szemébe újra könnyek gyűlnek. Elereszti Zaynt és helyette a nyakamba borul, meglepődve helyezem a kezem a hátára és ügyetlenül paskolgatom.
- Nélküled ez az egész nem történt volna meg - szipogja, és szorosabban ölel át - Köszönöm.
Szorosan ölelkezve állunk néhány másodpercig, felesleges lenne azt mondanom, hogy nekem semmi közöm az egészhez, mert szerintem számukra örökké én leszek a Cupidójuk.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezi Luke óvatosan, letelepedünk a székekre, míg Louis elszalad neki egy kávéért. Furcsa módon most senki nem mondja, hogy menjen érte ő maga, de ez csak a kivételes alkalom miatt van.
Maga elé meredve, összeszorított szájjal rázza a fejét, majd összeszalad a szemöldöke és Luke-ra néz.
- A nővérednél makacsabb ember nincs a világon - mindenki felnevet, hiszen ez egy köztudott információ Miráról. - Én nem is tudom, hogy mi történt - temeti az arcát a tenyerébe, és lassan ingatja a fejét. - Nagyon sokáig kínlódott, nem tágult, de egyszerűen nem volt hajlandó engedni, hogy kivegyék őket, mert a picik nem kerültek veszélybe.
- Nem is az én lányom lenne - mosolyog Mrs. Hemmings a fejét ingatva.
- Hogy van? - kérdezi Zayn aggódva.
- Jól, azt hiszem - árad szét mosoly az arcán. - Visszamegyek, ha végez az orvos.
- Mikor láthatjuk őt és a kicsiket? - mondja ki a saját fejemben is megfogalmazódott kérdést Luke.
- Nem tudom - rázza a fejét. - Azt hiszem, ha kialudta magát.
Mira szobájából kilép a szülészorvos, Liam pedig a fénynél is gyorsabban terem ott mellette.
- Gratulálok, apuka - szorítja meg a kezét. - A felesége igazán kemény nő.
- Túlságosan is - motyogja, de közben mosolyog. - Bemehetek hozzá?
- Természetesen, a gyermekeiket pedig a vizsgálatok és mérések után bevisszük. Mondja meg annak a makacs lánynak, hogy pihenjen! - mondja szigorúan, de mosolygós arccal, viszont Liam addigra már az ajtónál van.
Órákkal később, miután Mira aludt egy kicsit, sorban állunk hozzá, hogy bemehessünk. Szándékosan utoljára maradok egyedül, hogy senki miatt ne kelljen sietnem, így én csak akkor megyek be, amikor már mindenki az apróságok gyönyörűségéről áradozik, és éppen Louis és Zayn lép ki elvarázsolt arccal.
Bátortalanul nyitok be hozzá, a szívem csordultig van szeretettel, amikor meglátom, hogy párnákkal körberakva, félig ülve, félig fekve fogja a kezében az egyik kisbabáját, és sugárzik belőle a boldogság. Az arca felderül amikor meglát, tétova lépésekkel közeledek felé, és az ágy mellett bekukkantok az inkubátorban alvó kisbabára.
- Kiveheted - mosolyog rám, a szemeim mégis rémülten kerekednek el. Annyira pici és törékeny, félnék, hogy valami bajt okozok, úgyhogy csak távolról csodálom. Látom a vonásaiban Mirát és Liamet is, és csak tátom a szám, hogy mégis hogyan lehetséges mindez.
A kezében pihenő kislány halkan nyöszörögni kezd, mire óvatosan megigazítja a karján, és miközben bedugja a szájába a fejéhez képest óriási cumit kinyitja a szemeit, és lustán pislákolni kezd.
Leülök az ágy legszélére, alig foglalok el egy kis helyet, és iszom magamba a csöppség látványát.
- Aria, ő itt Niall bácsi - simogatja meg a baba kis arcát, és mesélős hangon beszél. - Szeretnél odamenni?
- Mack, ez nem jó ötlet - nézek rá rémülten.
- Dehogynem - beszél sokkal inkább az óriási kék szemeknek, mint nekem. - Gyere közelebb.
Közelebb húzódok, eszem ágában sincs megsérteni, és szeretném megfogni az apróságot, de nagyon félek. Visszafojtom a lélegzetem, miközben óvatosan elhelyezi a karomban, majd elengedi, és egyedül ölelem magamhoz a szuszogó kis csomagot, aki a cumiját szívogatva pislog rám a hosszú szempillái mögül.
Mira arcán könnyek gurulnak le, óvatosan az ölébe veszi a kisfiút, és szipogva gyengéden megcsókolja a homlokát.
- Hogy érzed magad? - kérdezem rekedt hangon, miközben iszom magamba az apróság vonásait.
- Tökéletesen - ringatja lágyan a kisfiát. - Minden fájdalmat megértetek, ugye? - simogatja meg a gömbölyded kis arcot, míg a sajátján könnyek csordogálnak, de szüntelenül mosolyog.
A kislány mozgolódni kezd a karomban, rémülten pislogok fel, de csak kinyújtóztatja az aprócska rugdalózóba bújtatott lábait, és elégedetten felsóhajt. Mosolyogva simogatom meg az ujjbegyemmel a pelyhes szőke haját, majd óvatosan megérintem a pici, husis kezét.
- Mit gondolsz? - kábultan pislogok fel, először nem igazán tudom, hogy mire gondol, majd leesik, hogy a kisbabáira. - Kire hasonlítanak?
- Nem tudom eldönteni, mindkettőtökre - csodálom az apróság kerek arcát. - Gyönyörűek.
- El sem hiszem, hogy ez velem történt - motyogja alig hallhatóan. A karjában fekvő baba a mutatóujját szorongatja, közben percenként felhangzik egy-egy cuppanás, vagy halk nyöszörgés.
- Kézzelfogható bizonyíték van rá - húzódok közelebb hozzá, és mosolyogva puszit nyomok a homlokára.
- Köszönöm, Niall - dől neki óvatosan a mellkasomnak.
- Abbahagyhatnátok már ezt - nevetek fel halkan, nehogy megijesszem a piciket - nekem semmi közöm az egészhez.
- Te is tudod, hogy de - csodálja félig lehunyt szempillákkal Noah-t - annyira élvezni fogod, ha saját babáid lesznek!
Csak mosolygok, valószínűleg így lesz, csak hát magamnak elég nehezen hoznék össze kisbabákat.
Liam táskákkal, szatyrokkal felpakolva csörtet be az ajtón, a homlokán végigszaladó izzadtságcsepp elárulja, hogy nagyon sietett, most azonban, hogy ideért, az arca teljességgel meglágyul, és elbűvölten, a karját nyújtva lépked felénk. Mira átnyújtja neki a kisfiút, aki gond nélkül ugyanúgy, kényelmesen befészkeli magát Liam karjai közé is.
- Megyek, azt hiszem - mosolygok, és felé nyújtom Ariát, aki viszont hangot ad annak, hogy rövid időn belül többször is megbolygatták. - Szólj, ha szükségetek van valamire - simítok végig a haján.
- Bejössz holnap? - emeli rám a kék tekintetét.
- Ki nem hagynám - mosolygok, és megveregetem Liam vállát, közben még egyszer megcsodálom a kis manót a karjában. Mielőtt még kilépnék, és becsuknám magam mögött az ajtót, a szemem sarkából pont látom, ahogy Liam óvatosan leül melléjük, és az arcát belefúrja Mira leomló szőke hajzuhatagába. Ha tényleg van közöm ehhez, akkor igazán jó mindenható vagyok, nem? Lassan ideje lesz behajtanom a díjam, nekem köszönhető, hogy két új kisember van a világon, ez azért elég jó teljesítmény.
Ezzel ellentétben azonban a saját szerelmi életem alakítgatásában nem remekelek, lányok jönnek-mennek, egyik sem marad tovább néhány óránál. Nem tudom, miért van ez, de igazából egészen jól elvagyok így is, nem érzem úgy, hogy hiányzik valami az életemből, kivéve talán akkor, amikor a nagy összegyűlős estéket követően, amikor együtt van a banda, Mira, és a gyerekek, én az üres házba érkezek meg. Meleg kaját is azt hiszem, csak azért eszek, mert Mira túlzottan gondoskodó, korábban is az volt, de mióta anya lett még inkább, és ha stúdiózunk mindig beküld valamit Liammel, szabadnapokon pedig sűrűn megjelenek náluk, mert imádom a kis totyogókat.
A mai nap nem ilyen, és ezzel a nappal kezdem el nem Miráék életét élni, hanem a sajátom.
Gyűlölöm a korán kelést, háromszor nyomom ki az ébresztőm, negyedjére pedig ki is kapcsolom, és visszazuhanok a puha párnára. Másfél órával később Louis ébreszt, és a hangját meghallva azonnal észbe is kapok, már mindannyian a stúdióban vannak, csak én fetrengek az ágyneműmbe gabalyodva, mint egy partra vetett hal. Sűrű bocsánatkérések közepette ugrok fel, és gondos válogatás helyett azokat a ruhákat kapom magamra, amik először az utamba kerülnek. Egyszerre mosom a fogam, és próbálok az elcseszett, kanárisárgára szőkített hajamból valami elfogadhatót kihozni, miközben már azt tervezgetem, hogy a kocsiból felhívom Lou-t. Rossz döntés rajta kívül más fodrászhoz mennem.
Felkapom a tatyóm és kiszórom a tartalmát a kanapéra, hogy azután visszahányjam bele a szükséges dolgaim. Pénztárca, tiszta zsebkendők, a koszosakat természetesen ott hagyom, ahová estek, rágó, spray, és már féllábbal kint vagyok az ajtón, amikor rájövök, hogy nincs nálam a telefonom, úgyhogy visszasprintelek az emeletre.
London belvárosában járva félszemmel megpillantok egy Starbucks-t, és úgy döntök, hogy ha már kések, késhetek akár 10 perccel többet is, csak amíg veszek egy kávét magamnak, így hát keresek egy üres parkolóhelyet, és a kocsikulcsot dobálgatva lépek be kávézóba. Megpróbálok észrevétlen maradni a napszemüvegem árnyékában, de persze igazából ez a szemeimen kívül semmit nem rejt el a külsőmből, a rajongóink pedig híresek arról, hogy akár a körmünk formájáról is felismernek minket. Ők észrevesznek, én pedig észreveszem, hogy ők észrevesznek engem, de próbálok úgy tenni, mintha ez nem így lenne, és elmélyülten fürkészem a választékot, közben a tarkóm folyamatosan bizsereg. Úgy döntök, kedves leszek, és viszek valamit a többieknek is, időközben azonban ismét rezegni kezd a nadrágzsebemben a telefonom, és rájövök, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet még többet késni. Kikérem az italokat, és miközben várakozok összeszedi magát az a néhány lány is, aki meglátott, szóval a pult kopogtatása helyett fotókat készítek velük és aláírom a poharaikat, majd a saját tálcáimat megragadva kedvesen elbúcsúzok, és az ajtó felé igyekszem. Nem tudom, mennyi egy másodpercnek az egynyolcada, de körülbelül ennyi időt vesz igénybe, hogy az ajtóból 180°-os fordulatot vegyek, és egyenesen rábámuljak az egyik asztalnál ücsörgő lányra. Az ég világon semmit sem csinál, egy rakás könyv között üldögél, és rágcsálja a szívószálát, nekem azonban minden szőrszálam égnek mered, és a pulzusom az egekbe szökik. Azonnal tudom, hogy ki ez a lány, és a lábaim maguktól visznek oda hozzá. Tátott szájjal bámulok, idétlenül egyensúlyozom a súlyos műanyagpoharakat a tálcán, miközben iszom magamba a látványát.
- Szia - bököm ki, mire a tudatom egyik fele tágra nyílt szemekkel üvölteni kezd azzal, amelyik kábultan rogyadozik, hogy mégis mi a fészkes francot művelek. Mert halvány lila gőzöm sincs róla.
- Nem ülhetsz le - jelenti ki anélkül, hogy felpillantana. Szó szerint leesik az állam, nagyokat pislogva rázom meg a fejem, hátha magamhoz térek.
- És miért nem? - köszörülöm meg a torkom. Össze kell szednem magam, nem lehetek ilyen szánalmas, úgyhogy az elutasítása ellenére kihúzom az asztal másik felénél betolt széket, és magabiztosságot erőltetve magamra lehuppanok rá.
- Mert tudom, hogy miféle vagy, és semmi szükségem arra, hogy lefotózzanak veled - pillant fel a szemüvege mögül, nekem pedig nagyokat dobban a szívem a szépséges mogyoróbarna szemeit, és hosszú szempilláit látva. Szent Isten. - Kérlek, menj el.
- Oh - meresztem rá a szemeim, valószínűleg ez nagyon ciki, úgyhogy elkapom róla a tekintetem, és helyette a kezére vezetem, a poharára az van írva, hogy Hazel. Hazelnek hívják. Tudom, remekül tudok következtetni, nem kell a tapsvihar. - Értem.
- Még mindig itt ülsz - kezdi el nyomkodni a tolla végét. Megvizsgálom minden vonását, legyen szó bármelyik testrészéről, és minden sejtemben valami érthetetlent, szavakkal kifejezhetetlent érzek, nem akarhatja, hogy lelépjek. 
- Én ő... izé - nyelek nagyot, és beletúrok a hajamba. - Niall vagyok.
- Tudom ki vagy - emeli fel végre a fejét, és hajlandó a szemembe nézni. Az arcán mintha zavartság futna át egy pillanatra, de ahhoz képest, hogy én elnyílt ajkakkal leplezetlenül gyönyörködök benne, ő egyszerűen végighúzza a kezét a hosszú, felül barna, alul szőkés haján, és semleges arckifejezést ölt. Megint. - Ezért nem ülhetsz itt.
- Honnan? - tátom el a szám, majd a zavartan felvont szemöldökéből, és a pillantásból, amit vet rám, kapcsolok.  - Értem - a csalódottságom mögött van valami olyan érzés, amit még sosem éreztem. Nem tudom, hogyan, milyen szóval lehetne definiálni azt az érzést, hogy tulajdonképpen mondhat akármit, nem fog megszabadulni tőlem, és nem azért, mert értetlen és rámenős vagyok, hanem azért, amiért egyetlen tizedmásodperc alatt idevezéreltek a lábaim. 
- Tulajdonképpen miért akarsz ideülni? Van még hely - pillant körbe a kávézóban, megakad a tekintete azokon a lányokon, akik néhány perccel korábban odajöttek hozzám, és kissé dacoskodva biggyeszti le az alsó ajkát. Képtelen vagyok értelmes választ adni a kérdésére, de a szám előbb jár el már megint.
- Nem tudom - észrevétlenül felkapom a kezem, és az ütést amit mérek rá, annak álcázom, hogy nekitámasztom a homlokom a csuklómnak, és néhány másodperc alatt kilométernyi hosszú sorokat igényelő káromkodás áradatot zúdítok magamra. - Én csak... nem tudom, tulajdonképpen sietnem kellene, aztán itt álltam.
- Aha - pislog rám nagyokat. - Nos, ha azt várod, hogy sikoltozzak a jelenléted miatt, nem fog megtörténni, és nyomatékosítanám, hogy nem szeretném, ha lefotóznának veled, szóval légyszíves, tedd meg, hogy felállsz, és elsietsz a dolgodra - a mondat végére ismét a könyveibe bámul, és random bekarikáz egy szót a szöveg közepén. Látom rajta, hogy nem akar bunkó lenni, ha azért küldene el, mert gyűlöli a képemet, akkor nem kerülné a pillantásom.
- Oké - bököm ki, és ügyetlenül feltápászkodok. - Viszlát, Hazel.
Felkapja a fejét, és miközben teszek egy lépést a kijárat felé, meredten bámulunk egymás tekintetébe. Oké, tudom, hogy ez így nagyon nyálasnak tűnhet, és nagyon szürreális helyzet, tulajdonképpen az egész helyzet nagyon szürreális, de én mondom, hogy így történik, egy belső hang pedig vigasztalóan böködve elárulja számomra, hogy ez a viszlát csak egy nagyon rövid időre szól.
Sietnem kell most már, tényleg, de természetesen az összes lámpa akkor vált pirosra, amikor én hajtanék el. Amikor végre beesek a stúdióba jóval a megbeszélt időpont után, világosan érzem a haragos tekintetekből, hogy a békítéshez ide nem elég a kávé.
- Jó reggelt Csipkerózsika, épp időben! - jegyzi meg Louis kissé csípősen.
- Meg tudom magyarázni - hadarom, és lerakom a kávés tálcákat a hozzám legközelebb eső asztalra.
- Inkább menj a helyedre - utasít Julian szemforgatva, és elmarja az egyik kávét.
Bólogatva, szapora léptekkel suhanok a mikrofon mögé, míg a többiek elnyúlnak a kanapékon a poharaikkal, előttem viszont egyetlen pohár lebeg, rajta az agyamba beleégett Hazel névvel.
30 perccel ezelőtt egyáltalán nem volt semmilyen Hazel az életemben, esetleg csak Hazel nevű rajongók, de ezt a lányt sosem láttam még, és sosem reagáltam így sem fizikailag, sem lelkileg senki jelenlétére, főleg nem olyanra, akit először látok. Nem tudom, érdemes-e elmondanom bárkinek is a történteket, hiszen elég valószínű, hogy csak nevetnének a bénaságomon. Ha jól belegondolok, én is nevetnék magamon, hosszú idő után végre felkelti valaki az érdeklődésem, nem is akárhogy, és ilyen szerencsétlen vagyok... nevetséges.
- Oké srácok, mára ennyi volt - jelenti be kb 1 órával később Julian, nekem pedig kerekre nyílnak a szemeim.
- Ezért kellett annyira siettetni?
- Igen - röhögik el magukat, azonban most ezt nem tartom olyan viccesnek, maradhattam volna még.
- Oké, én leléptem - kapom fel a táskám, és az ajtó felé viharzok.
- Hé, Niall - kiált utánam Liam, és akármennyire is nincs ínyemre, pofákat vágva megfordulok.
- Nincs kedved átjönni? Jönnek a többiek is - bök Harry irányába - grillezhetnénk.
- De, persze - enyhülök meg, sosem tudnék nemet mondani a grillezésre. Meg egy meghívásra hozzájuk sem.
- Oké - mosolyog, és a kulcsaival csörögve utánam iramodik. - Minden rendben? - kérdezi, miközben együtt kilépünk az ajtón.
- Persze, bocs, hogy elkéstem - túrok a hajamba, és elmosolyodok, amikor megvonja a vállát.
- Előfordul, jelenleg én mindent megadnék azért, hogy elaludhassak, Mira főleg - lépdelünk egymás mellett az autóink irányába.
- Rosszul alszanak? - célzok a két kis pelenkásra.
- Nem, szó sincs róla, csak nagyon korán ébrednek, és nagyon sok energiával - neveti el magát.
- Ha bíztok bennem annyira, szívesen vigyázok rájuk - ajánlom fel. - Elmehettek valahova, ott maradok velük, vagy átviszem őket magamhoz.
- Azt hiszem, még túl kicsik ahhoz, hogy Mira nélkül legyenek, de később talán jó lenne.
- Oké - veszem elő a kulcsom, és kinyitom a kocsim ajtaját.
A belvárosból kiérve egészen elfeledteti velem a reggeli eseményeket, hogy kisebb autóversenyt rendezünk, azonban amint négyen leparkolunk Liamék óriási családi háza előtt, Louis pedig tovább hajt Freddie-ért, a lány újra visszafúrja magát a gondolataim közé. Nem tudom, hogy mi ez az egész, miért nem szabadulok a gondolatától, de zavar, mert kb mindössze 5 percet beszéltem Hazellel, aki még csak nem is volt igazán kedves hozzám, mégsem tudom kiverni a fejemből. Utolsóként, már-már kissé dühösen vágom be a kocsim ajtaját, mert nem vagyok képes megfogalmazni, hogy miben más ez a lány, mint a többi, miért különlegesebb.
- Sziasztok! - suhan elénk fülig érő szájjal Mira, azonban ez a mosoly, és a meleg fogadtatás hosszú másodpercekig csupán Liamnek szól, mintha ezer éve nem látták volna egymást, nem kb 3 órája. Mögötte a nappaliból felbukkan a két kis totyogó, illetve ahhoz képest, hogy milyen aprók voltak, amikor először a kezemben tartottam őket, annyira már nem kicsik. A kislány lendületesen törtet előre, majd belecsimpaszkodik az apja lábába, aki azonnal fel is kapja, és kisbabás kacagás tölti meg a házat. A kisfiú megfontoltabb, lassan lépdel, végigmér mindenkit, apró, pufi kis mancsaiban zsírkrétát szorongat.
- Szevasz, haver! - rohanja le vidáman Harry, a kissrác pufi arcára pedig gödröcskés mosoly ül ki.
- Louis hol van? - néz körbe kissé rémülten Mira, miközben nyom egy nagy puszit az arcomra.
- Elment Freddie-ért - tájékoztatja Zayn, és rákoppint Aria pisze orrocskájára. Tényleg elképesztő, hogy néhány kisember mennyire megváltoztatott mindent, és teljesen pozitív irányba, Mira és Liam között évek óta nem hangzott el egy hangos szó sem, és az elmondásuk alapján az egyetlen problémájuk csupán annyi, hogy kevesebbet vannak együtt, és fáradtak, de nincs olyan nap, amit Mira nem mosolyog végig. Ezek a kis lurkók bármikor képesek mosolyt csalni bárkinek az arcára, az enyémre főleg.
A szöszi kislány fészkelődve szabadul ki az apja karjaiból, és négykézláb indul meg felém.
- Szia, Szerelmem - mosolygok le rá őszinte örömmel és rajongással, és mielőtt kinyújtaná felém a kezeit a karjaimba veszem. - Mi újság?
Apró kis kezeit az arcomra helyezi, grimaszolok, panaszosan nyöszörgök, amikor kissé talán nyálas kezével jól megtapogatja a szemem, és élvezem, ahogy olyan igazi kisbabás hangon kacag a karjaimban.
Leülök vele a szőnyegre, és ahogy földet érek megindul, lepakol elém egy rakás rózsaszín és lila építőkockát, majd lehuppan és elkezdi összerakosgatni őket, az pedig teljesen egyértelmű, hogy beszállok a játékba, és amíg van elfoglaltságom nem gondolok a lányra a kávézóban, azonban ha már csak egyetlen pillanatig nem tart szóval valaki, vagy nincs amivel foglalkozhatnék, a gondolataim visszakalandoznak hozzá, és ez bosszant, mert valami olyasmit érzek, amivel nem tudok mit kezdeni.

11 megjegyzés:

  1. Első kommentelő. 😊 (Amikor elkezdtem írni, még én voltam)

    Szia Nessa!

    Nem túlzok, ha azt mondom, hogy legalább annyira vártam egész héten az új részt, mint te! Imádom! Amikor megláttam, hogy elmúlt éjfél, azonnal megnésztem, hogy van-e új rész, és szerencsére volt.
    És végre meg volt a nagy találkozás is! Erre még jobban vártam! Bár bevallom, nem számítottam rá, hogy ebben a részben fog megtörténni. 😀
    Az elejét megkönnyeztem, talán azért, mert fél egy múlt - kétlem - vagy azért, mert egy reklámon is képes vagyok elsírni magam - igen, ez valószínűbb. 😂
    Mira nagyon szerencsés, amiért ilyen családja van, megérdemelte a sok megpróbáltatás után, ahogy Liam is.
    Szegény Niall, átérzem a forever alone feelinget, de most végre a képbe jött Hazel. Gyönyör nevet választottál neki - még nem is hallottam -, csakúgy mint a két picinek. Ahogy korábban írtam, Niallnek nem lesz könnyű dolga, hogy meghódítsa Hazelt, kíváncsi vagyok rá, hogy fog neki sikerülni.
    Egy szó, mint száz, imádtam minden egyes szót!

    Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni jövőhét csütörtökig, tűkön ülve várom az új részt! ❤

    Anna .x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anna! :)

      Jaj, nagyon aranyos vagy, ezek szerint nem a semmi miatt teszem fel már éjfél után a részt. :)
      Furcsa, hogy nem hallottad még a Hazel nevet, bár így belegondolva valóban nem túl gyakori, de köszönöm a nevében is, és örülök, hogy tetszik.
      Köszönöm szépek mindent! <3 <3

      Törlés
  2. Drága Nessa!

    Nem is tudom, hol kezdjem, azt hiszem, még mindig a rész hatása alatt vagyok.
    Először is szeretném megköszönni, hogy az írásaiddal feldobod a nyaramat! Nagyon hálás vagyok érte. :)
    Másodszor szeretném elmondani, hogy ez a rész is valami elképesztően jól sikerült! Annyira jó azt olvasni, hogy Liam és Mira ennyire boldogok! És Niallnén (na meg a srácoknál) jobb barátokat nem is kívánhatnának! De arról se felejtkezzünk meg, hogy volt szerencsénk (vagy inkább Niallnek szerencséje) megismerni Hazelt. Alig várom, hogy kiderüljön, miként fog alakulni kettejük élete. Már átfúrta az oldalamat a kíváncsiság. :D
    Oda meg vissza voltam ettől a résztől, remélem, gyorsan el fog telni ez a hét, mert fogalmam sincs hogy fogom kibírni jövő csütörtökig! <3

    Puszi és nagy ölelés: Luca

    UI.: Örülök, hogy neked is tetszett a rész!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luca!
      Az egyedüli, aki itt bármit is megköszönhet, az én vagyok. <3
      Nagyon-nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett a rész! <3

      Törlés
  3. Drága Nessa!<3
    JÉZUSATYAÚRISTEN!!!!!
    Wao a szavam is elállt! Huhh sajnálom, hogy csak most tévedtem erre, de nagyon elfoglalt voltam!:( El sem tudod hinni, mennyire boldog voltam mikor megláttam, hogy új blogba kezdesz!! Hihetetlen boldog vagyok, imádom az írásaidat olvasni! Látszik milyen sokat fejlődtél és úristen mindig kitalálsz valami fantasztikus történetet!*-* Imádom olvasgatni Mira és Liam boldogságát! Elolvadok tőlük!:3 De már Niall Cupidó Horannek is kijár a szerelem;) Nagyon kíváncsi vagyok Hazel, hogyan borítja fel a kis Szöszi életét. Nagyon várom a következő részt!*-*
    Puszi: Emi<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Emesém!
      Semmi gond, örülök, hogy megérkeztél te is, és itt vagy köztünk. :)
      Nagyon szépen köszönöm, hihetetlen aranyos vagy! <3

      Törlés
  4. Szia
    Nagyon imàdom minden blogod .. Mai napig vissza vissza térek olvasgatni a részeket!! Ez is jónak igérkezik.. Kivi vagyok :D siess a kövivel !! 🙊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen, örülök, hogy szereted őket! :)

      Törlés
  5. Drága Nessa!

    Imádom. Olyan aranyos részt írtál. Imádom, ezt a Niallt, és Hazel is felbukkant már. Esküszöm már alig várom, hogy hogyan is fognak legközelebb találkozni. Niallnak is kijár a szerelem. Már várom a folytatást.
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mónikám!
      Drága vagy, nagyon köszönöm! <3

      Törlés
  6. Niall szerelmes. 😍😍
    Ràfér màr. 😊 Azt hittem azonnal megbeszéli Miràval ezt. 😊😆
    Puszi

    VálaszTörlés