2016. július 20., szerda

6.rész

Sziasztok! :)
Az első dolog, amit valószínűleg megláttatok, amikor megnyitottátok a blogot, az a csodaszép új design! Nagyon szépen köszönöm Perrie-nek a Paparazzi Blog Design-ről, hogy időt szánt rám, és a blogomra! :) 
Nektek pedig köszönöm a kommenteket, amelyeket az előző részhez érkeztek, örömmel láttam, hogy kezditek megkedvelni Hazelt. 
Remélem, hogy jól telik a nyaratok! <3 

N. x 
Az normális, hogy néha úgy érzem, Mira az én anyám is, nem csak a törpiké? Szeretném felhívni, vagy egyenesen hozzá rohanni, hogy megosszam vele a fejleményeket és tanácsot kérjek, azonban ezt most nem tehetem meg. Szabadnapunk van, és akkor se zaklatnám őket,ha éppen nem utaztak volna el Wolverhamptonba. A legjobb barátom azonban tud a reggeli magánakcióimról, és ha nem én hívom fel őt csalódottan, akkor ő hív fel esténként, hogy megkérdezze, van-e valami fejlemény, és biztat, hogy ne adjam fel.
Beugrok hazafelé az egyik útba eső Sainsbury's-ba, hogy a következő néhány napban ne nagyon kelljen kimozdulnom a házból azon kívül, ha golfozni támad kedvem. A bevásárlókosarat tolva magam előtt megállok minden polcnál, és belepakolom a szükséges élelmiszereket, meg azokat is, amik annyira nem szükségesek, mindeközben idiótán mosolygok magam elé. 
- Bocsi - hallok meg egy bizonytalan hangot a hátam mögül, miközben épp egy krémsajt hátulját olvasgatom. Amikor megfordulok az előttem álló lánynak elakad a lélegzete, és jól észrevehetően összerándul.
- Szia - mosolygok rá, és arrébb húzom a kocsit, bár eléggé valószínűtlen, hogy azért szólított meg, mert nem fér el tőlem. 
Kezeit a szája elé emeli és sírni kezd, tágra nyílt szemekkel, rémülten pislogok rá, nem ez az első eset persze, hogy ilyesmi történik, de ez általában akkor van, ha mindannyian egy helyen vagyunk, vagy pedig Harryvel fordul elő, én nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez.
- Jaj, ne sírj, kérlek! - ölelem át tétován, ami talán nem a legjobb döntés, mert még jobban zokogni kezd, azonban amikor hátrébb húzódnék szorosan átölel, és belefúrja az arcát a mellkasomba.
Elszorul a torkom, utálom, ha egy lány sír, sosem tudtam kezelni, viszont mióta ismerem Mirát mindig az ő keserves sírása jut eszembe, és olyasmit senkiből sem akarok kiváltani. - Nyugodj meg - simogatom a haját. 
Amíg először el nem mondta valaki, hogy miért vált ki a látványuk ilyesmit a lányokból, mindig csak úgy gondoltam, hogy ez valamiféle fangirl szokás, sírni kell, ha meglátnak, vagy az izgatottság vált ki belőlük ilyesmit. Az utóbbi évek alatt azonban rengeteg üzenetet kaptunk mindannyian, és egyszer egy lány maga mesélte el egy ilyen keserves sírást követően, hogy mennyit jelentünk neki, és mi miatt, ezeket tudva azonnal aggodalom ébred bennem.
- Bocsánat - zokogja a pólómba - olyan egy lúzer vagyok!
- Nem vagy az - a fejemet az övére hajtom és próbálom a "higgadtságommal" megnyugtatni, kizárom, hogy a vásárolgató emberek kíváncsiskodva bámulnak ránk, és vele együtt próbálok meg nagyokat lélegezni.
- Ne haragudj - szipog fel végül kissé nyugodtabban, és megdörzsöli a szemét. Nagyon apró, azonban nem kislány, 15-16 éves lehet, és olyan vékony, mint a papír, nagyot nyelek, mert tudom, hogy ez nem egészséges.
- Rendben vagy? - simogatom meg a haját. Azért merek ilyen közvetlen lenni, és így hozzáérni, mert nyilvánvalóan tudja, hogy nem fogdosni akarom, és nincs semmilyen hátsószándékom, csak segíteni szeretnék.
- Igen - nyel nagyot, majd felém fordítja az arcát, és kék tekintetével hitetlenkedően pislog rám. - Én csak... csak annyira szeretlek - mondja, és elcsuklik a hangja.
Mindkét karommal szorosan ölelem, és lehajtott fejem szinte az arcához préselem, holott a nevét sem tudom, de ez nem zavar, ő csak egy lány, akinek valamiért sokat jelentek, és szüksége van rám.
- Én is szeretlek - nyomok puszit a hajára. Vicces, mert komolyan is gondolom, minden egyes rajongót, mindenkit, aki valaha is akár egyetlen üzenetet írt nekem, de nem is láttam, vagy belekerült a látóterembe egy koncert alatt szeretek, nekik köszönhetem az életem, azt, aki most vagyok. Az ő szavainak is jelentése van, és az enyémeknek is, nem lehet csak úgy félvállról venni az ilyesmit.
- Sajnálom - húzódik el, és zavartan dörzsölgeti az arcát. - Nem akartalak így letámadni.
- Semmi baj - mosolygok rá - csinálunk egy képet?
- Igen! - csillannak fel a szemei, és valahonnan a táskájából előtúr egy füzetet meg a tolltartóját.
Jó nagy betűkkel Ravennek címezve ráfirkantom a nevem a papírra, majd direkt úgy állok, hogy a háttérben jól láthatóak legyenek a különböző felvágottak, sajtok, és valahogy elérem, hogy szélesen mosolyogjon a képünkön.
- Köszönöm- szorítja magához a cuccait hálásan. Kitárom a karjaim és ezúttal én ölelgetem meg, remélve, hogy elég erőt tudok neki adni ahhoz, hogy ne sírva búcsúzzon el.
- Örülök, hogy találkoztunk - simogatom meg a hátát. - Vigyázz magadra, Raven!
Figyelem ahogy távolodik, és egyre vékonyabbnak látom, a combjai pont olyan vastagok, mint a vádlija, csontos hátát hosszú, hullámos, barna haj fedi be, a válla újra megremeg, és elszorul a szívem, amikor felemeli az egyik kezét, hogy eltakarja a száját. A legtöbb lány, akivel véletlen összefutok, végig a telefonjával hadonászik, felhívja a barátait és belevisít, de ő nem tesz ilyet, csak elballag, miközben maga után húzza a kosarát. Nagyot nyelek, magamból kiindulva valószínűleg órákig ezen fogok kattogni, mindenféle borzalmas történetet találok majd ki. Az arcomat dörzsölgetve haladok tovább, majd miután a a pénztárhoz kerülök, és a továbbra is szüntelenül szakadó esőben bepakolok a kocsiba, a kezembe veszem a telefonom. Most találkoztam egy anorexiás fiatal lánnyal, egy gyerekkel, és akármennyire is nem akarom tudomásul venni, tudom, hogy nem ő egyetlen a világon. Kiírok néhány mondatot a profilomra, majd hátradőlve meredek ki magam elé az esőbe, tudom, hogy most vennem kell egy nagy levegőt, és ha nem is elfelejteni, de berakni ezt a találkozást a többi ilyen közé, és túllépni rajta, máskülönben felemésztene. Bekapcsolom a rádiót és a BBC-t hallgatva indulok haza, jókat derülök a dalok közt elhangzó beszélgetéseken és poénokon, a gondolataim pedig újra elkezdenek Hazel irányába kalandozni, ma sokkal többet értem el, mint amire számítottam.
Az ujjaimmal dobolok a kormányon, amíg várom, hogy kinyíljon a kapu, majd egyenesen a garázsba hajtok. Mielőtt kipakolnék bedobok egy mirelit pizzát a sütőbe, bekapcsolom a tévét a nappaliban és valamelyik idétlen sorozat folytatását hallgatva pakolom el a cuccokat a konyhában. Hogy őszinte legyek, nem szeretek túl sok időt itt tölteni, turné után jólesik  magány, vagy ha sokat voltam távol, sok ember között, de hosszútávon annyira nem élvezetes, legszívesebben mindig talpon lennék és mennék valahová.
Megvárom, míg elkészül a pizza, majd egy csomag chips kíséretében lehuppanok a kanapéra, a lehető legtunyább és legkényelmesebb pózban nyúlok el, egy szelettel a számban kezdem kapcsolgatni a tévét. Éppen egy óriási falaton rágódok hátrahajtott fejjel, hogy a nyúlós sajt ne landoljon  pólómon, mikor megcsörren a telefonom. Nyugodt szívvel veszem fel még így is, mert látom, hogy csak Harry az.
- Szeva' - csámcsogom a fülébe, majd jól hallhatóan nyelek egy nagyot.
- Ki volt az a lány? - vág azonnal a közepébe kíváncsian,
- Ezt én is kérdezhetném tőled - harapok bele újra a pizzába. - Veled van? Mert ha nincs, gyere át.
- Oké - a rendkívüli beszélgetésünk itt be is fejeződik, tudván, hogy 15 percen belül személyesen folytatjuk.
Idejét sem tudom már, hogy mióta voltam kettesben csak úgy a srácok közül valakivel, általában mindannyian együtt vagyunk, és általában Miráéknál, ha munkán kívül találkozunk. Szó sincs arról, hogy eltávolodtunk egymástól, vagy bármi ilyesmi, sőt, csak egyszerűen mindenki éli a saját életét is, függetlenül a másiktól, és mindannyiunknak vannak barátai a bandán kívül, akikkel néha jó együtt lógni, főleg ha úgy érezzük, hogy túl sokat vagyunk együtt, de kivel kellene megbeszélnem a nem létező szerelmi életemet, ha nem az egyik legjobb barátommal, aki éveken át ugyanúgy csak lézengett, mint én? Louisnak mindig van barátnője, azt hiszem, kicsit kapcsolatfüggő, vagy valami ilyesmi, mert ha szakítanak az aktuális barátnőjével, pár héten, vagy napon belül mindig lesz neki új, Danielle-lel azonban nagyon jól megvannak, és ne felejtsük el, hogy egy komoly(talan), családapáról is beszélünk a személyében. Zayn miután kihátrált a Perrie-vel való kapcsolatából, lefújták az esküvőt, meg az összes ezzel járó cuccot, a kicsinyes viták és Pezz hisztijei után valahogy találkozott Gigi Hadiddal, aki totálisan elcsavarta a fejét, úgy, ahogy eddig még senki, Liamről pedig nem is tudom, hogy érdemes-e egyáltalán szót ejtenem, hiszen mindenki tudja, hogy mi van az ő megingathatatlanul stabil szerelmi életével, és annak apró, nyáladzó gyümölcseivel.
Mi Harryvel viszont más világ vagyunk, azt hiszem, bár az utóbbi években ő is rengeteget változott, a komolytalan, minden lányra szemet vevő Hazzából komoly férfi érett, és még mi sem tudunk igazán arról, hogy kivel jár össze, már ha van ilyen, vagy mondom úgy inkább, hogy volt. És itt vagyok én, a totálisan reménytelen, aki néha, bulik alkalmával összeszed egy csajt, majd reggel lelép, mielőtt az magához térne. Nem tudom, hogy miért alakult ez így, vagy hogy egyáltalán hogyan, egyszerűen csak meguntam a folytonos csalódást magamban, vagy a lányban, akibe éppen belezúgtam, és inkább egy olyan életforma mellett döntöttem, amit nem szeretek, viszont hasznos, bizonyos szempontból. Viszont most az hiszem, ennek az életmódnak hamarosan vége szakad, vagy legalábbis reménykedek benne.
Haz beengedi magát anélkül, hogy kopogna, hallom ahogy lerúgja a cipőjét és felakasztja a kabátját, majd besétál a nappaliba és lehuppan az egyik fotelbe, míg én a mutatóujjamat feltartva rágódok az utolsó falat pizzán.
- Kérsz egy sört? - állok fel az üres tányérral a kezemben, és a konyhába megyek.
- Inkább vizet, vezetek - dől hátra, és felpakolja a lábát az asztalra. Nem szólok, nincs miért, az az asztal eddig mindannyiunk lábszagát elviselte.
- Persze - rándul meg az arcom. Nem akarom kritizálni, igazából tök jó, amilyen életmódot folytat, nem iszik alkoholt, csak nagyon ritkán, nem eszik cukros ételeket, odáig van a zöldségekért meg a gyümölcsökért, sokat sportol, egyszerűen csak néha eszembe jut az a srác, akivel egymást támogattuk, hogy megtaláljunk a súlypontunkat, aki képes volt nyilvános helyen az ölébe kérni egy táncoslányt, miközben folyton újratöltette a poharát, és a turnék alkalmával minden reggel fánkkal, vagy valami édes dologgal a kezében lehetett látni. Már akkor is Harry volt az egyik legrendesebb krapek az egész világon, de nem volt mindig ilyen szent. Ha belegondolok, jó rég volt már az, amikor ilyeneket csináltunk, el sem hiszem, hogy mennyi minden történt azóta, hogy először álldogáltunk megszeppenten egymás mellett, mielőtt kimondták volna az ítéletünket.
Kiveszek a hűtőből egy üveg vizet és egy doboz sört, majd miután átadom neki az innivalóját hozzá hasonlóan levágódok a kanapéra.
- Szóval, mi újság? - érdeklődök, közben kibontom a söröm, melyből egy adag szénsav sziszegve távozik. - Nagyon meglepődtem, ki ez a lány? Teljesen más, mint akikkel eddig láttalak.
- Tudom, - kortyol bele a vizébe, az arcán félmosoly bujkál. - Ő... nagyon különleges, tudod? Néha azon kapom magam, hogy tátott szájjal hallgatom amit mond, míg más lányoknál egyszerűen kikapcsoltam az agyam és csak bólogattam meg hümmögtem. Tudok vele beszélgetni, és megmondja, ha nem ért velem egyet, nem pedig csak helyesel, vitatkozik velem - neveti el magát, és beletúr az ég felé meredő se nem rövid, se nem hosszú tincseibe, miközben a kezében tartott üveg címkéjét kapargatja.- Közben viszont olyan ártatlan és elveszett, azt hiszem, valami nincs rendben a családjában, és hozzám menekül, ha zaklatott. Órákig képes lenne egyetlen szó nélkül csak ölelni, és nekem ez nincs ellenemre, minden porcikájával szeretetért kiáltozik, és én képes vagyok neki megadni, pedig nem csinálok semmi különöset, csak létezek. Tudod, hogy milyen jó érzés ez? Nem kell másnak lennem, nem kell jól kinéznem, ugyanúgy bújik hozzám akkor is, ha órákig készülődök, és akkor is, ha éppen az ágyból vergődök ki, amikor betoppan. Nem azt akarja, hogy Harry Styles legyek, beéri csak Harryvel.
- Miért nem meséltél eddig róla? - pislogok nagyokat, az államat pedig darabonként szedem fel a földről, persze csak képletesen.
- Talán mert én magam sem hiszem el - rázza meg a fejét, és kissé megvonja a vállát.
- Szóval, akkor a barátnőd?
- Nem mondtuk még ki - kortyol bele ismét a vízbe, és az ujjai közt forgatja a kupakot. - De nagyon szeretném, ha az lenne.
- Hű - pislogok nagyokat, és az ő példájára én is nagyot húzok az italomból. - Mondd ezt el neki is, és nyert ügyed van.
- Nem tudom, haver, félek hogy félreértek valamit, és ő nem is akar semmi komolyat, vagy esetleg megijesztem.
- Te hallod amit beszélsz? - szalad össze a szemöldököm. - Ez a lány egy főnyeremény, Haz! Ha jól értettem, most nem egy új Kendall Jennerről van szó, és láttam, hogy hogy néz rád, nem megijedne, hanem a karjaidba omolna!
- Úgy gondolod? - pislog rám, én pedig el sem hiszem, hogy a híres és magabiztos Harry Styles fél megkérdezni egy lányt, hogy lenne-e a barátnője, holott a Föld teljes női populációja gondolkodás nélkül vállalkozna a feladatra.
- Holtbiztos - mosolygok rá, és a lábammal meglököm az övét biztatásképpen. - Hol találkoztatok?
- Na nem, most te jössz, Horan! - kapja fel a fejét. - Ki volt az a csaj? Tátott szájjal bámultad, amikor belépett, aztán leléptél vele!
- Te figyeltél minket? - háborodok fel.
- Ember, végig ott ültünk a sarokban Casey-vel, persze, hogy figyeltünk, amikor konkrétan lefagytál, ahogy megjelent a csaj!
- Hát - túrok a hajamba, és nyelek egy nagyot. Tudom, hogy nem nevetne rajtam, ahhoz már túl sok mindenen mentünk keresztül, és amúgy sem csinálunk viccet ilyen dolgokból egymás között, de így, hogy én sem tudom mi folyik, nehéz megfogalmazni. - Aznap reggel, amikor elaludtam, bementem egy kávéért, úgy voltam vele, hogy ha már úgy is kések, nem számít az a pár perc pluszba. Nem is igazán tudom, hogy mi történt, kifelé tartottam, a következő pillanatban pedig már ott álltam előtte, ő pedig közölte velem, hogy nem ülhetek le, mert tudja ki vagyok.
Felpillantok rá, valami olyasmit várok, hogy épp a nevetését próbája visszatartani, vagy legalább elfojt egy mosolyt, ehelyett viszont érdeklődve vizsgálgat, és a homlokát ráncolja.
- Beszélgettem vele pár szót, a poharán megláttam a nevét, de semmi többet nem tudtam meg róla, és mennem is kellett. Ezután egész héten keresztül minden reggel bementem és vártam, hogy felbukkanjon, de ez csak ma történt meg, amit láttatok is.
- Azt mondtad, nem akarta, hogy odaülj, viszont ma ő ült le hozzád - magyaráz közbe, viszont feltartott kezekkel megállítom.
- Nem figyelt, azt mondta, mindig ahhoz az asztalhoz ül, megszokásból foglalta el azonnal a helyet, viszont ha lett volna szabad asztal biztos, hogy átül. Próbáltam vele beszélgetni, felajánlottam, hogy a kocsiból hozok neki törülközőt, mire megint közölte velem, hogy nem barátkozik hírességekkel. Azt hiszem, látta, hogy megbántott, és végül mégis szóba állt velem, még azt is megengedte, hogy kocsival elvigyem az egyetemhez, ahova jár - a hangom fokozatosan egyre lelkesebb lesz, és amikor felnézek rá érzem, hogy az arcom kipirult az izgatottságtól. - Felvette a pulcsim, mert megázott, és pénteken találkozik velem újra, hogy visszaadja.
Amikor befejezem óriásit kortyolok a hideg sörömből, hogy lehűtsem az időközben forróvá vált arcom és fülem. Várom, hogy mondjon valamit, de csak lehajtott fejjel gondolkozik.
- Mi a neve? - kérdezi végül.
- Hazel - a szám valósággal belebizsereg abba, hogy kiejtem rajta a nevét. - Tudom, hogy hülyén hangzik ez az egész, de... nem is tudom, valamiért úgy érzem, hogy muszáj megismernem, akkor is, ha nem akarja.
- Furcsa - jelenti ki végül - de azért örülök neked, és remélem, hogy sikerül jobban megismernetek egymást.
Rámosolygok, vele és a szűkszavú megállapításaival ellentétben Mira már ugrálna örömében, megmondaná, hogy ő tudta, hogy ha türelmes leszek újra találkozni fogok Hazellel, és valószínűleg kioktatna arról, hogy a megismeréséhez semmit sem kell tennem, csak önmagamat adnom.
- Miért nem meséltél róla nekünk? - teszi fel szinte ugyanazt a kérdést, amit én kérdeztem tőle néhány perccel ezelőtt.
- Mindenki elvan a maga dolgaival, Louisnak ott van Freddie és Danielle, Zaynnek Gigi, Liam élete tökéletes, te is mindig rendben vagy, nem akartam csak úgy benyögni, hogy én meg napok óta egy lány után koslatok a kávézóban, Mirának mondtam el egyedül.
- Szerintem ha a srácok ezt hallották volna, megsértődnek - nevet fel, és a fotelból átül mellém. - Mindenkinek megvan a maga élete, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarjuk tudni, hogy mi van a másikkal, főleg ha rólad van szó - löki meg a vállam - időtlen idők óta nem randizol.
- Ahogy te sem, legalábbis én ebben a tudatban voltam - vetek rá egy szúrós pillantást. - Én egy hete ismerem Hazelt, sőt, túlzás azt mondani, hogy ismerem, te viszont mióta is rejtegeted előlünk Casey-t?
- Nyertél - sóhajt nagyot, és elneveti magát. - Csak nem akartam elszúrni.
- És azt gondoltad, hogy mi elszúrnánk neked? - nyílik el döbbenten a szám.
- Nem! - kap a fejéhez - Te jó ég, Niall, dehogy! Egyszerűen csak nem hittem volna, hogy eljutunk odáig, hogy felmerüljön annak a lehetősége, hogy bemutassam nektek, mert valljuk be, ez nem túl gyakori, és Caseynek nincs köze semmi olyasmihez, hogy a nevéből tudjátok, ki ő és mit csinál. Nem akartam, hogy az legyen, hogy bemutatom nektek, majd 1-2 hét múlva eltűnik, mert megun, nem csinálhatom ezt, amikor már kisgyerekek is vannak az életünkben, nem lenne helyes, összezavarodnának.
- Ez igaz - tűnődök el, a helyében valószínűleg én is így tennék, sőt, így is fogok tenni. Totálisan összezavarnám a kicsiket, ha minden alkalommal, amikor találkozok velük, egy új lány lenne az oldalamon, rég túl vagyunk azon a korszakon, amikor még rendben volt az, hogy minden buli alkalmával valamelyikünk egy új barátnővel jelent meg. - Mira elsírná magát, ha ezt hallotta volna - mosolyodok el, mert tudom, hogy valóban így lenne, szinte már-már hálás azért, hogy mindannyian imádjuk a gyerekeit. El sem tudom képzelni, hogy mit művelne, ha tudná, hogy mindannyiunk gondolkodás nélkül akár az életét is kockáztatná miattuk, őt is beleértve. Mira nem csak Liam barátnője, vagyis már a felesége, hanem része a családunknak, mégpedig az egyik legszervesebb része, aki összetartja az egészet.
- Tudom - mosolyog rám.
- Nem vagy éhes? - kínálom felé a chipsem, de elutasítja - Most voltam bevásárolni, találsz kaját a hűtőben, ha kérsz.
A tévét kapcsolgatom valami nézhető műsor után kutatva, vagy legalább egy olyanért, ami háttérzajnak megfelel, míg ő a hűtőmben turkál, majd egy banánnal, és egy tál megpucolt almával az ölében huppan le mellém.
- Van valami terved, hogy hogyan akarod megismerni? - kérdezi, miközben gondosan kibontja a banánt, majd beleharap.
- Hát, gondolom úgy, mint mindenkit - vonom meg a vállam, és felkapom egy szelet almát. - Reménykedek benne, hogy amikor visszaadja a pulcsim beszélgetünk majd, és megpróbálhatom elhívni valahová. Művész, fotózást tanul a Művészeti Egyetemen, és fest is - osztom meg vele teli szájjal, bár ezt nem kérdezte.
- Érdekes lehet - mosolyog rám, én pedig legszívesebben elkezdenék áradozni arról, hogy Hazel valóban milyen érdekes és okos lány, holott még mindig nagyon keveset tudok róla.
Egy ideig elnyúlva beszélgetünk mindenféléről, megosztom vele a találkozásomat azzal a lánnyal a szupermarketben, ezáltal szóba jönnek a rajongóink. Eldöntjük, hogy valamivel épp ideje lesz meglepni őket, lehetőleg az éjszaka közepén, mert vicces, ahogy néha azon bosszankodnak, hogy nem tudnak tőlünk rendesen aludni.
Haz este 8-kor dönt úgy, hogy ideje távoznia, addigra már mindkettőnk arca kipirult a rengeteg röhögéstől. Miután becsukom mögötte az ajtót rádöbbenek, hogy mennyire hiányzik a turnézás, és azok az esték, amiket kénytelenek voltunk egymás társaságában eltölteni a turnébuszban, miközben az egyik helyszínről a másikra utaztunk. Soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt, és akármennyire is hiányoznak azok az idők, valahogy ki vagyok békülve azzal is, hogy egy kétszer akkora buszt szerezzünk be legközelebbre, és csak akkor foglaljuk be mi öten a busz nappaliját, amikor már mindenki más elaludt. Valószínűleg ugyanúgy fogjuk élvezni egymás társaságát akkor is, ha egy óvodányi gyerekkel, és Mirán kívül még négy lánnyal fogunk együtt utazgatni, én pedig már alig várom, hogy ez eljöjjön, bár valószínűleg még nem mostanában lesz.
A következő néhány órában a gitárommal foglalom el magam, végre eláll az eső és kint egész kellemes az idő, ha felveszek egy pulcsit, úgyhogy leülök Barack mellé a teraszra, és mindenféle cél nélkül csak pengetem a kedvenc hangszerem, néha lejegyzek egy-két akkordot, és dúdolok rá egy dallamot, de nem írok dalt tudatosan, vagy bármi ilyesmi, az idő azonban közbeszól, és muszáj bemenekülnöm a házba, amikor a távolban egy villám szeli ketté az eget.
Fél 10 körül megrezzen a telefonom, én pedig azonnal tudom, hogy Mira az, hiszen ilyenkorra már túl vannak a fürdetésen, vacsorán, és az elalváson is. Hosszasan beszélgetünk, megosztja velem a napjukat, és én is elmondom a velem történteket, lelkesen kér, hogy meséljek el mindent részletesen, a beszélgetésünknek csak az vet véget, hogy felhangzik Noah sírása.
Elalvás előtt perceken keresztül pislogok magam elé a sötétben, annyi minden történt ma, Hazel mellett nem tudom kiverni a fejemből azt a lányt sem a boltban, így egyszerre keverednek bennem a nagyon pozitív érzések, és az aggodalom, ezt azonban elfojtom abban a reményben, hogy valamit segített neki esetleg a mai találkozásunk.
Magamban mosolygok, miközben felidézem a délelőtt eseményeit, végre úgy érzem, hogy nem hiába csináltam bolondot saját magamból, hiszen azért, mert Hazel ma az autómban ült, elvihettem az egyetemre, beszélgetett velem, és végül a pulcsimat viselve búcsúzott el tőlem, akár heteken keresztül is ültem volna annál az asztalnál.
- Mit művelsz velem? - suttogom magam elé. A hátamról az oldalamra fordulok és a nyakamig húzom a takaróm, kint eszeveszetten tombol a vihar, mégsem emiatt vergődök órákon keresztül.

~Hazel Clark~

A pulcsi lötyög rajtam miközben a kapucnit a fejembe húzva bemenekülök az első utamba kerülő tető alá, majd lopva visszanézek az autóra, amelyből kiszálltam. Nem látom a fiú arcát, mégis érzem magamon a pillantását, mielőtt elhajtana, a tarkómon égnek merednek az apró hajszálak. 
Szapora léptekkel rohanok át a kampuszon, és szinte berontok az épületbe, ahol az órám lesz. Szerencsére itt senki sem vet rám furcsa pillantásokat azért, mert a méretemnél egy csöppnyivel nagyobb férfi pulcsiban esek be az épületbe, itt akár cirkuszi jelmezben is megjelenhetnék, maximum megállítana valaki, hogy megdicsérje az egyedi stílusom.
Az előadóterem felé igyekezve betérek az első női mosdóba, ami az utamba kerül, és az egyik üres fülkébe zárkózva megszabadulok a pulcsi alatt lévő vizes ruháimtól, törülköző hiányában pedig némi toalettpapírral próbálom megszárítani magam. Miután végzek újra felveszem a Nialltől kölcsönkapott ruhadarabot, melynek furcsa, de kellemes aromájú férfiparfüm illata van, engem pedig elkap a kísértés, hogy belefúrjam az orrom. Megrázom a fejem, kicsavarom a vizet a ruháimból, majd a táskám egy külön rekeszébe gyömöszölöm őket, igaz, hogy a nadrágom még mindig kényelmetlenül vizesen feszül rám, de legalább felül száraz vagyok. Lehúzom a wc-t, majd a táskámat a vállamra vetve kilépek a fülkéből, és a tükörben szembesülök a félig száraz, félig csöpögő hajkoronámmal, szörnyen nézek ki, ahhoz képest, ahogy elindultam, most borzasztó állapotban festek, és én így ültem be Niall Horan kocsijába. 
Beültem Niall Horan kocsijába.
Félreértés ne essék, nem ragadott magával a fangirl hajlam, sokkal inkább az idegesség, mert beülni Niall Horan kocsijába egyet jelenthet azzal, hogy a következő vele kapcsolatos pletyka másik főszereplője én leszek, ami határozottan nem akarok lenni. A mellkasom összeszorul egy pillanatra, mert az, hogy ma (is) vele találtam szembe magam nem hagyott hidegen a legkevésbé sem. Eddig is tudtam, hogy ki ő, valószínűleg alig van olyan ember a világon, aki nem tudja, de egészen más az újságokban és a tévében látni az égkék szemét és a vidám mosolyát, mint közvetlenül előttem, arra pedig soha még csak nem is gondoltam, hogy a pulcsiját fogom viselni, vagy hogy az egész testem belebizsereg abba, ahogy szórakozottan vizsgálgat. 
Nagyot sóhajtva hagyom el a mosdót, az előadóban óriási hangzavar uralkodik, nem nagyon veszi észre senki sem a megérkezésem, csak azok, akik mellettem ülnek. Zavartalanul lehuppanok Leah mellé, akinek átlagban minden héten más színű a haja, míg a másik oldalamon egy afrikai származású fiú rajzolgat a vázlatfüzetébe, mindössze egy pillantást vetek a munkájára és ezáltal megbizonyosodok róla, hogy a kedvenc művésze valószínűleg Jean-Michel Basquiat.
Feltűröm a pulcsi ujját és kipakolom magam elé a szükséges füzetet és a vaskos tankönyvet, körülöttem szinte mindenki a laptopját vagy tabletjét készítette elő az órára, egyeseknek, mint például nekem, viszont nincs pénze ilyen drága kütyükre, marad a füzet és a toll.
Általában élvezem az órákat, még akkor is, hogy ha egyes tárgyaknak köze sincs ahhoz, amit tanulok, ennek ellenére igyekszek jól teljesíteni és minden tudást magamba szívni, hiszen a tandíj nem olcsó, most viszont erőszakkal sem tudom rávenni az agyam arra, hogy a művészettörténelem professzorra figyeljek. Érzem a pulcsiból áramló parfüm illatát, és az agyam újra lejátssza előttem a történteket.
Az egyetlen oka annak, hogy nem akarom megismerni a fiút, az az a csöppnyi kis dolog, hogy híres, méghozzá nem is kicsit. Nem szeretem a híres embereket, vagyis tulajdonképpen nem velük van a problémám, hanem önmagában a hírnévvel, és azzal, amivel jár, ha valaki híres, milliónyi művész bukott bele abba a nyomásba, amit gyakoroltak rá, rengetegen nyúltak kábítószerekhez, mert nem tudták elviselni ami körülöttük van. Emellett gusztustalannak tartom, hogy az újságok gondtalanul kiteregetik más emberek magánéletét, mi több, pénzt csinálnak belőle, éppen ezért nem akarom, hogy bármi közöm is legyen Niall Horanhoz, könnyen én lehetnék a következő, akit szétszednek.
A fejembe viszont senki sem lát bele, úgyhogy egy kicsit talán megengedhetem magamnak, hogy odáig legyek a történtektől.
Különböző mintákat kezdek firkálgatni a füzetem sarkába, onnan pedig egyre beljebb haladok, habár eközben bűntudatom van, mert figyelnem kellene, viszont amikor felpillantok látom, hogy nem csak az én gondolataim járnak messze.
A péntekre gondolok, és elszorul a torkom, mert azzal, hogy már a harmadik alkalommal fogok egy asztalnál ülni vele komoly veszélybe sodrom magam. Csak egyetlen embernek kell észrevennie, hogy sokadjára találkozunk, de egyetlen lesifotós miatt is megvan a baj, azt viszont ezek ellenére sem tudnám megtenni, hogy nem megyek el, mert valami azt súgja, hogy ő ott fog ülni rám várva. Valószínűleg nem tudnék megküzdeni a gondolattal, hogy felültettem, van valami a szemében, ami miatt nagyon nehéz elutasítóan viselkedni vele, és ma, amikor beszélgetni próbát velem világosan kiült az arcára az is, amikor megbántottam, később pedig úgy derült fel, mint egy lelkes kiskutya, csupán azért, mert végül elfogadtam az ajánlatát.
Anélkül, hogy észrevenném magam, egész órán ő jár a fejemben, a lelkes, tiszta kék tekintete, hogy mennyire törte magát azon, hogy beszélgessen velem, és mégis végig távolságtartó maradt. Nála furcsább emberrel azt hiszem, nem hozott még össze a sors, holott nap mint nap különcök között járok-kelek, ő azonban valami egészen másért más. Épeszű ember azt várná, hogy legalább egyszer említést tesz az életéről, céloz arra, hogy ő jobb, tehetségesebb, gazdagabb, ellenben ő nem tette ezt, őszinte érdeklődéssel kérdezett rólam, és ez teszi furcsává. Milyen az a híres ember, akit más átlagos, és unalmas élete érdekel? Magáról kellett volna beszélnie, az lett volna a normális, nem az, hogy érdeklődéssel teli tekintettel végigmér, megkérdezi, hogy miket fotózok, később pedig azt is megjegyzi, hogy szívesen megnézné a fotóimat. Mégis milyen hírességet érdekelnek amatőr fotók egy egyetemista kezéből?
A választ azonban már akkor tudom, mielőtt igazán megfogalmazódna bennem a kérdést.
Niall Horant érdekli.
Engem pedig ez zavar, mert ha nem fejezi ezt be, megkedvelem, vele akarok lógni, amit nem lehet anélkül, hogy valamilyen újság le nem hozná, hogy új ismerősre tett szert, és ezzel a nyakamba nem zúdítaná a világ összes tolakodó riporterét.
Nincs szükségem erre.
Arra eszmélek fel, hogy körülöttem mindenki pakolászik, úgyhogy lerakom a ceruzám és megdörzsölöm az arcom. Talán sosem volt még olyan, hogy egy egész előadáson keresztül máshol jártam, most azonban még csak arra sincs tippem, hogy milyen anyagot kellene bepótolnom.
Összeszedem a cuccaim és elsüllyesztem őket a táskámban, ezen kívül még két órám lesz ma, az egyik a következő, a másik viszont csak délután négykor kezdődik.
Összefutok néhány fotós csoporttársammal, akikkel általában a gyakorlati óráim vannak, és eltöltöm velük az időt a délutáni órámig, azonban végig csak fizikailag vagyok jelen, a fejemben újra és újra lejátszom a ma reggelt, legutóbb is ez volt, csak akkor azt próbáltam kitalálni, hogy mégis mi vette rá Niall Horant arra, hogy hebegve-habogva megálljon mellettem, majd önkényesen helyet foglaljon a szemben lévő széken, amikor szóltam, hogy nem kérek a társaságából.
Nagyokat pislogva nézek fel, amikor Emily állítólag már harmadjára szólít meg.
- Van barátod, Hazel? - kérdezi mosolyogva.
- Tessék? - ráncolom össze a homlokom. Tekintetét a pulcsimra vezeti, és ahogy lepillantok magamra már értem, miért tette fel a kérdést. - Nem, összefutottam reggel egy barátommal, addigra viszont eléggé megáztam, ő pedig kölcsönadta a pulcsiját - csípek bele az anyagba, játékosan meghúzom a hasamnál és rámosolygok. Ennél szebben nem is lehetett volna megfogalmazni, hogy Niall Horan lovagiasan felajánlotta nekem a ruháját, majd a méregdrága kocsijával még el is hozott.
- Milyen kedves! - néznek egymásra mosolyogva a lányok, én viszont csak megvonom a vállam, mintha ez természetes lenne számomra.
Az órámra megemberelem magam, és céltalan firkálgatás, valamint agymenés helyett sikerül jegyzetelnem, most először azonban a szó legszorosabb értelmében végig szenvedem az órát, és elsőként sóhajtok fel megkönnyebbülten, amikor a professzor engedélyt ad a távozásra.
Az eső nem olyan rég hagyhatott alább, mert az aszfalt még nedves, amikor kilépek az épületből, és a közlekedő autók felcsapják a vizet. Szapora léptekkel indulok a legközelebbi buszmegálló felé, viszont az igyekezetemet nem értékeli a buszsofőr, mert alig pár méterre a céltól becsapja az ajtót, és elhajt. Magamban a Pokol legmélyebb bugyráig átkozom, és a táskámat a lábam mellé lökve leomlok az egyik székre, hogy megvárjam a következő járatot, viszont bár az eső már elállt, hűvös van. Vacogva húzom le a karomom a pulcsim ujját, és behúzom a nyakamat, így viszont közvetlen közelről érezhetem a férfias illatot. Emlékeztet valamire, de nem tudok rájönni, hogy mi az, még úgy sem, hogy ezt érezve a lelkembe valamiért megingathatatlan nyugalom költözik.
15 percet kell várnom, ezalatt az idő alatt elátkozom magamban London összes buszosát, és magát a várost is, holott életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy végül ideköltöztem, még úgy is, hogy a családomat alig láttam, mióta itt vagyok.
Vár még rám egy kis séta, miután leszállok a buszról, de az már meg sem kottyan, lehajtott fejjel vágok át az öreg panelház földszinti részén, és szapora léptekkel mászok fel a lépcsőn a harmadik emeletig. Az egyik oka annak, hogy nem járok bulizni, az ez a ház, pontosabban a lakói, mert bár a legtöbbjük, akikkel összefutottam, normális, de az éjszakai zajokból ítélve van 1-2 zűrös alak köztük, nem kockáztatnék meg egy találkozást velük az éjszaka közepén.
A zár kattanva enged a kulcsomnak és nyikorogva kitárul az ajtó, akármennyire is lepukkant ez a hely, egy kicsit az otthonomnak érzem, ide térek haza már hónapok óta.
Ledobom a konyhaasztalra a leveleket, melyeket befelé jövet vettem ki a postaládámból, és lerúgom a cipőm. A szokásos szórólapok és egy telefonszámla mellett feltűnik még egy levél a kupacban, a feladó neve pedig a főbérlőé, de azon kívül, hogy értesít a pénteki díjfizetésről, és hogy tájékoztatna néhány változással kapcsolatos információról, nem ír semmi lényegeset.
A hűtőben található néhány hozzávalóból kaját csinálok magamnak, majd a fényképezőgépemet piszkálgatva leülök az asztalhoz, és elfogyasztom. Nem érzem túl gyakran egyedül magam, holott viszonylag sok időt töltök egymagamban, rendszerint azonban lefoglal a tanulás, vagy a várost járom a fényképezőgéppel a nyakamban, próbálom megtalálni az ingyenesen elérhető legmagasabb pontot, hogy végre felülnézetből is készíthessek egy képet Londonról, most viszont egyedül érzem magam, de ez még semmi ahhoz képest, ami akkor kap el, amikor a sötétben összekucorodok a takaróm alatt, és a kint tomboló vihar hangjaitól folyton összerezzenek. Olyan, mintha valaki ülne a mellkasomon, és fojtogatna. Valahol valami óriásit csattan, és szinte azonnal hosszan tartó dörgés követi, ekkor felpattanok, és a fürdőszobába nyargalva elmarom a mosásra váró ruhák közül Niall pulcsiját. Fogalmam sincs, hogy mit művelek, és mégis miért, de magamra rángatom a ruhadarabot, és újra befészkelem magam az ágyamba. Betegesnek és bizarrnak tartom, de a szívverésem fokozatosan lelassul, és az arcomra akaratlanul is mosoly kúszik, amikor az óriási kék szemekre gondolok, és arra, hogyan próbálta Niall Horan leplezni előttem a zavarát.

16 megjegyzés:

  1. Szia!
    Felvisítottam, amikor megláttam: fent van a rész. Nehezen írom a részt, mert a szúnyogok megesznek, és nem győzőm ütögetni őket.
    Hát erről a részről nem nagyon tudok mit mondani, így,ahogy Hazel szemszögéből adtad a fele részt.. nem kedvelem. Egyszerűen.. az előző résznél aranyosnak tartottam, mert itt is az meg minden, csak.. nem bírom. És ne haragudj, hogy most negatívat véleményezek, de ez a rész.. egy picikét nem lett olyan eseménydús. Ne haragudj, ez csak most van. Úgy értem, ez a rész 'különbözik' a többitől.
    Hány évesek is amúgy? Harry, Mira, Liam, Nial... Hazel, Louis, Zayn? Nem tudom, hanyas évszakban játszódik a történet.
    Mindenesetre imádom, alig várom a csütörtököt!
    Puszi; Ely.❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nehezen írom a véleményemet* ezer bocsi, de már késő van. :)

      Törlés
    2. Szia! :)
      Teljesen megértem, hogy annyira nem tetszett, nekem sem lett a kedvencem és én is rendesen megküzdöttem vele, de kellenek az ilyen részek is, mert a valóságban sem történik minden rögtön egymás után.
      Az első évad 3 évvel korábban játszódott, amiben Mira 20 éves volt, Niall és Liam pedig 23.

      Törlés
  2. Drága Nessa!
    Atya ég! Ez elképesztő lett! Agyon reméltem, hogy olvashatunk Hazel szemszögéből aztán amikor éjfél után felnéztem a blogra és olvasni kezdtem majd megláttam hogy Hazel szemszögéből írtál alig bírtam megállni a hangos újongást! Fantasztikus rész lett.
    Juuujjj Hazelnek is Niall jár a fejébeeen! Ezt annyira jó tudni. Fogalmam nincs hogyan fogom kibírni a csütörtököt... Alig várom hogy újra találkozzanak. Legyen szép heted é csak így tovább!

    Puszi és hatalmas ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy elnyerte a tetszésed, annak pedig főként, hogy örültél Hazel szemszögének, mivel elég bizonytalanul kezdtem el írni. :)

      Törlés
  3. Drága Nessám!

    Ne haragudj, amiért elmaradt néhány kommentem, tegnap este értem vissza az élő, hús-vér, civilizált emberek közé, de olvastam mindet és JESSZUSOM EZ MILYEN CUKI MÁR. Nagyjából mindig az az első reakcióm, hogy Niall annyira aranyos, hogy meg kellene ölelgetnem, Hazel pedig olyan ismeretlen, de szimpatikus, ráadásul átérzem a vihartól való félelmeit.
    Kíváncsi vagyok, milyen akadályokat fogsz kettejük elé görgetni, mindenesetre már várom a csütörtököt. :)

    Kitartást ebben a melegben, én már most kezdem feladni :D

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Semmi gond, tudtam, hogy dolgozol, nyilvánvaló hogy az fontosabb, mint ez.
      Köszönöm szépen, én elég bizonytalan vagyok még ezzel a történettel kapcsolatban, de igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból. :)

      Törlés
  4. Kedves Nessa!
    Ez a harmadik blogod/történeted amit olvasni kezdtem. El sem tudom mondani mennyire imádom a történeteid! :) A One Direction sosem volt a kedvencem, és a(z) 1D-s Fanfiction írókkal szemben mindig is volt egy kis előítéletem, amit Te szépen leromboltál. Megmutattad, hogy a One Direction fanok között igenis vannak olyanok akik komolyan tudnak írni, nem csak nyáladzanak. Te karakterekként dolgozod ki a srácokat és a saját tulajdonságaikat is beleszövöd, fantasztikusan írsz szinte élővé varázsolod Őket, mintha tényleg Ők gondolkoznának, mintha a veszekedések alkalmával Ők válaszolgatnának a személyiségüknek megfelelően és ez fantasztikus!!! Én magam is írok és néha olyan förtelmes dolgokra bukkanok, helyesírásilag, fogalmazásilag és mindet nem is véletlenül csinálják a hibáikat meg sem próbálják kijavítani. A Te írásodat az ilyenek után olyan felemelő érzés olvasni! Szívből gratulálok, mert az egész amit művelsz az fantasztikus és látszik hogy szereted, hiszen nem két-három sort erőszakolsz ki magadból hanem szép kerek részeket, sokszor a megfelelő helyet abbahagyva. Rajongóddá váltam, a történeteidet imádom és alig bírok sokszor felállni a gép elől. Bár bevallom a Zayn-es sztori(Secret, wich changed my life) után eléggé durva volt az Everything i wanted but nothing i'll ever need amikor Mira elvetélt akkor én is szétzuhantam vele együtt, és mikor minden jóra fordult vele együtt sírtam a boldogságtól, hihetetlenül intenzíven érzelmes minden írásod, és ez az új történet is fantasztikus!
    Imádlak drága! :)
    További sok sikert, azt hiszem még sokszor fogok írni a történeted részei alá.
    Ui.: Imádom a történeteid:)

    Bia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bia!
      El sem tudom mondani, mennyire lesokkolt, amit írtál miután elolvastam.
      Nagyon szépen köszönöm az összes kedves szavad és dicséreted, tényleg szavakkal kifejezhetetlen, hogy milyen óriási pozitív löketet adtál velük éppen akkor, amikor szükségem volt erre. Igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból, és a legvalóságosabban írni a fiúkról, örülök, hogy valaki ezt írói szemmel is értékeli, nem csak úgy, mint egy Directioner. Köszönöm még egyszer!

      Törlés
  5. Kedves Nessa!
    Először is nagyon szép lett az új desing, bár nekem jobban tetszett az előző.
    Amikor elkezdtem olvasni, nem is gondoltam hogy láthatjuk egy kicsit Hazel szemszögéből a történteket. Egy igazi nagy szerelem van készülőben, minkettőjük részéről csak még nem ismerik eléggé egymást ahhoz hogy kijelentsék. Annyira várom már amikor igaziból randiznak♡ Niall olyan aranyos h nem tud másra gondolni csak rá, és Mira is amiért aggódik érte.
    Nagyon várom a kövi részt!♡

    ♡♡Enikő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Enikő!
      Még nekem is szoknom kell, néhol egy kissé üresnek találom, de igyekszek segíteni ezen.
      Egyelőre csak egy oldalról nyilatkozhatok az igazi nagy szerelmet illetően, de minden kiderül a későbbiekben. :)

      Törlés
  6. Nessa!
    Ez valami fantasztikus lett. Olyan fura olvasni, hogy mennyire felnőttek a fiúk főleg Liam. Casey és Harry meg olyan nagyon cukik. Ez lesz az új kedvenc kapcsolatom írhatnál róluk is egy külön blogot ;) Én imádnám.
    A részről szólva pedig valahogy kivételesen hosszúnak tűnt. De nem rossz értelemben :) Semmi írás hibát nem találtam, de ez nálad megszokott.
    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Köszönöm szépen!
      Valóban eléggé felnőttek, barátkoznom is kell egy kicsit ezzel, főleg azért, mert a valóságban sem olyan kisfiúk már.
      Ez már eszembe jutott, és végül is, ki tudja, mit hoz majd a jövő. :)
      Ez valószínűleg azért van, mert az előző részek rövidebbek voltak a megszokottnál, igyekszem visszatérni az átlagos hosszúsághoz, mint amilyenek az első évadnál voltak.

      Törlés
  7. Ahh! Tudtam, hogy Hazel- t is megérintette Niall igyekezezete. 😍
    Love ❤

    VálaszTörlés