7.rész

Sziasztok!
Először is, kezdeném azzal, hogy ezzel együtt az utóbbi 1-2 rész annyira nem volt eseménydús, vagy nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Nem ezek a legjobban megírt részek, ezt én is tudom, mert mostanában elég rendesen megküzdök minden mondatért, azonban azt megígérhetem, hogy ez nem lesz így végig, csak bele kell rázódnom ebbe a történetbe, még nekem is ismerkednem kell Hazellel. A következő résszel már elkészültem, és remélhetőleg az nektek is jobban fog tetszeni, mint mondjuk ez, vagy a legutóbbi, csak legyetek egy kis türelemmel. 
A másik dolog, amiről szót szeretnék ejteni, az igazából egy kérés lenne. Az előző blogjaimon sokan kértetek linkcseréket, viszont itt majdhogynem teljesen üres az a modul, ahogyan a chat is, így most én szeretnék mindenkitől linkcserét kérni, akinek van blogja. Ha benne vagytok, küldjétek el a blogotok linkjét kommentben, vagy chaten, örülnék néhánynak. :)

N.x

Egészen péntek reggel 6 óráig nem értem, hogy a lányok miért vernek olyan nagy dobra mindent, ha egy randiról van szó, elvégre ha szerencséjük van, valaki olyannal találkoznak, akinek akkor is tetszeni fognak, amikor tátott szájjal, madárfészek frizurával alszanak mellettük. Férfi létemre megvilágosul bennem, hogy miért van ez, kell hozzá egy átvergődött éjszaka, hogy egy órán keresztül a plafont bámuljam. Hosszasan kiszülődök, alaposabban, mint bármelyik nőnemű, akit ismerek, gondosan simára borotválom az arcom, addig fésülgetem és fújkálom lakkal a hajam, amíg vállalható formát nem ölt, perceken keresztül sikálom a fogaim, kivasalom az ingem, megfelelő nadrágot és cipőt választok hozzá, majd a tükör előtt illegetem magam, mint egy puccos hercegnő, csak azért, hogy eldöntsem, hogy begyűrve, vagy kint hagyva néz-e ki jobban. Fogadni merek rá, hogy az összes napszemüvegem felpróbálom, mire végre kiválasztom azt, amelyiket először vettem fel, és igazából nem is napszemüveg, hanem csak egy RayBan keret, benne üveglappal. Mire végzek már bőven elegem van magamból, mert bár adok a külsőmre, ez mégis túl sok, nem egy divatmodell vagyok, hanem csak egy ír kölyök, aki szereti a sört, a golfot, és a bandáját. Kirántom az ingem a gatyámból, felkapom a telefonom és lerobogok a lépcsőn, nehogy véletlenül elkezdjem kikenni magam valami hülyeséggel. Nagyon szeretnék tetszeni Hazelnek, szeretném, ha azt gondolná, hogy elég jó vagyok hozzá, ugyanakkor nem akarok olyan lenni, amilyen nem vagyok, mert az nem Niall Horan lenne, és legyen akármilyen meglepő, egész jól kijövök magammal.
Még csak 8 óra van, túl korai lenne azért elindulni, hogy legalább egy órán keresztül egyedül üldögéljek és várjam, hogy megérkezzen, úgyhogy bekapcsolom a tévét a nappaliban, és azt hallgatva rászánom magam, hogy elpakoljam a konyhában szétszórt cuccokat. A piszkos edényeket bepakolom a mosogatógépbe, néhány poharat elöblítek, majd kiveszek egy joghurtitalt a hűtőből, és miközben lehuppanok a kanapéra jó reggelt kívánok a követőimnek twitteren. Végignézem a híreket, szokásukhoz hűen ismét van valamilyen értelmetlen trend velünk kapcsolatban, úgyhogy jót röhögök a rólunk szerkesztett reakcióképeken, ezzel elterelve a figyelmem az idegeskedésről. Imádom a rajongóinkat, mindig képesek mosolyt csalni az arcomra, és szerencsére ez általában kölcsönös, úgyhogy reagálok néhány tweetre, majd figyelem, ahogy mindenki, akinek válaszoltam felbolydul és értelmetlen, a billentyűzet püfölése által létrejött "szavakkal" árasztja el a profilját. a többiek pedig gratulálnak (?). Csinálok magamról egy szelfit, hogy tovább  fokozzam a hangulatot, majd magamban nevetve dőlök el, és az italomat kortyolgatva valami buta mesét kezdek el nézni. Mire eljön az idő, hogy indulnom kell, sikerül lenyugodnom, úgyhogy nem rohangálok bepánikolva, és vezetés közben sem hoznak ki a sodromból a katasztrofálisan vezető belvárosiak, szép nyugodtan odaérek a már-már törzshelyemmé vált kávézóhoz, és még parkolót is találok elérhető helyen.
- Kezdtem azt hinni, hogy vége a reggeli látogatásaidnak - mosolyog rám Meghan a pult mögül. Szeretem ezt a helyet, nem kezelnek úgy, mintha más lennék, bejöhetek anélkül, hogy a személyzet arca lesápadna, majd hebegve-habogva megkérdeznék, hogy mit hozhatnak Mr. Horannak.
- Soha - mosolygok rá, majd kérek egy karamellás macchiatót.
- Láttalak ám azzal a lánnyal - meséli, miközben az egyik gépből kiengedi a sűrű, fagylaltszerű folyadékot - ő volt akit kerestél legutóbb? Hannah?
- Hazel - javítom ki, válaszul bocsánatkérően bólint egy aprót. - És igen, ő volt.
Azon kívül, hogy tudom ennek a lánynak a nevét, és viszonylag sokat beszélgetünk, ha bejövök, nincs köztünk túl nagy kapcsolat, de ettől függetlenül nyugodt szívvel megosztom vele még ezt is, mert tudom, hogy nem adná tovább.
- Kedvesnek tűnik - fúj tejszínhabot az italomra, majd ráteszi a műanyagpohár tetejét, és beleszúr egy szívószálat. A nevem gyöngybetűkkel és egy mosolygós arccal ugyanúgy ott van a pohár oldalán, amikor elveszem, mint mindenki másnál.
- Az is - nyújtom felé a pénzt - várhatóan hamarosan betoppan - az arcomon szélesebb lesz a mosoly, amikor ezt kiejtem a számon.
- Sok sikert! - visszacsúsztatom az aprót a kis tálcára, amikor felém nyújtja, majd jókedvűen helyet foglalok ugyanannál az asztalnál, ahol a legutóbb is ültünk.
Nem kell túl sokat várnom, alig szívok bele a hideg italba, amikor kitárul az ajtó és beviharzik. A haja kócos kontyban ül a feje tetején, jóganadrágot visel egy fehér pólóval, az oldalához minden lépésénél egy jól megtömött táska csapódik, és az arcán valamiért nagyon dühös kifejezés ül, ennek ellenére olyan gyönyörűnek tartom, mint egy mesebeli hercegnőt. Míg én órákig készülődtem, ő valószínűleg csak magára kapta azt, ami először a keze ügyébe került, nem fordítothatott túl sok időt készülődésre, de ez tetszik.
- Szia - cövekel le előttem, és kirángatja a pulcsimat a táskájából - kösz a múltkori fuvart, most rohannom kell - hadarja, majd az ölembe dobja a ruhadarabot és már sarkon is fordul.
Néhány másodpercen keresztül megkövülve ülök, mire magamhoz térek már az ajtónál van és éppen arra készül, hogy feltépje, de még időben magamhoz térek és a cuccaimat felnyalábolva utána indulok, pontosabban rohanok.
- Hazel! - a kávézótól néhány lépésnyire érem be, az ajkait szorosan összeszorítja és az arca kipirult, elakad a lélegzetem, mert úgy tűnik, hogy másodperceken belül sírva fakad. - Hé, minden rendben?
- Nem - vágja rá nagyon hirtelen, a hangjából süt a cinizmus és a harag, de nem mondd többet.
- Megbántottalak valamivel? - rohanok utána. - Hazel?
- Nem! - kiáltja, lefordul a sarkon, és az egyik tömbház felé igyekszik, a táskájából kirángat egy kulcscsomót, én pedig sokadjára is ledöbbenek. London ezen környéke elég öreg, és nem fordítanak túl sok pénzt arra, hogy felújítsák a régi házakat, mert nem a központban vagyunk, hogy az odaérkező turisták miatt mindennek a legtökéletesebbnek kell kinéznie. Az itt lakók általában minimálbérért dolgozó külföldi munkások, akik éppen csak megtudnak fizetni maguknak vagy a családjuknak egy kis lakást, Hazel pedig éppen egy ilyen felé igyekszik.
- Kérlek, meséld el, hogy mi történt, hátha tudok segíteni - loholok utána reményvesztetten. Lesimít néhány elszabadult apró hajszálat, ami kibújt a kontyából, vagy talán soha nem is ért addig, és egy merev bólintás után betör az egyik épületbe. Nincs lift, úgyhogy két emeletet sietek fel utána a lépcsőn, mígnem megtorpan az egyik ajtó előtt, és heves mozdulattal beledöfi a kulcsot a zárba, majd szinte berúgja.
Elém tárul az aprócska lakás egy része, a konyha, ahol néhány kopottas bútoron és asztalon kívül egy öreg tűzhely és hűtő van, a nappali pedig mindössze egy ízléstelen kanapéból, és egy apró, dobozos tévéből áll.
A táskáját ledobja a komódra és kibújik a cipőjéből, gyors mozdulattal ledobom a sajátomat is és utána sietek, leomlik az asztalhoz és a fejét a kezei közé véve nagyon sóhajt, a szemeim óriásira nyílnak, amikor elkezd sírni. Összeszorul a torkom és nyomni kezd a mellkasom, letérdelek elé és nem törődök vele, hogy az összes testrészem libabőrös lesz, mikor megfogom kezét és óvatosan megpróbálom elhúzni az arcától.
- Haze - a hangom rekedt, mikor megszólítom. - Mi történt?
- Felemelték a lakbért - hüppögi dühösen és elkeseredetten. - Hatszáz fontot kérnek ezért! - tesz dühös mozdulatot a kezével. - Két hetet kaptam, hogy összeszedjem pénzt, különben csomagolhatok, már meg is van helyettem az új lakó. Háromszáz fontot is alig bírtam egyedül, erre szándékosan megduplázzák nekem!
Olyan elkeseredett és szomorú, megszakad a szívem attól, hogy az eddig vidám csillogó barna szeméből könnyek peregnek egymást sűrűn követve Lényegében előtte térdelek, mégis megpróbálok közelebb húzódni, de más lányokkal ellentétben ő nem borul rá a vállamra és ölel át, hogy támaszt nyújthassak.
- Diákhitelből fizetem az egyetemet, fotózásokból próbálok megélni, de a családomnak így is mindig segítenie kellett a lakbérrel - mondja remegő ajkakkal. - Nem tudom ezt kifizetni minden hónapban!
- Megoldjuk valahogy, rendben? Nem kell elköltöznöd.
- Ha valahogy most össze is szedem, hosszútávon nem fog menni - kezeivel eltakarja az arcát és hangosan hüppög, amivel annyira, de annyira Mirára emlékeztet, én pedig egyszerűen képtelen vagyok ezt elviselni.
- Találunk neked egy lakótársat, vagy egy másik albérletet, közelebb az egyetemhez, vannak kapcsolataim, segíthetek. Kifizetem neked a mostani lakbért, és a következő hetekben pedig keresünk neked egy otthonosabb helyet, olyat amivel nem lesz gondod.
Az agyam folyamatosan azon kattog, hogyan találhatnék megoldást erre a problémára, elvállalnám, hogy ezentúl állom én a lakbérét, de biztos vagyok benne, hogy nem egyezne bele, és általában ha két ember harmadjára fut össze valahol, nem tesznek ilyen ajánlatokat, talán csak kiborítanám, még ennél jobban.
- Szó sem lehet róla, hogy te fizeted ki! - pattan fel, ezzel kis híján felborít, de az utolsó pillanatban visszanyerem az egyensúlyom és nem terülök ki a kőpadlón. - Nem szorulok jótékonykodásra, és nem tudom a közeljövőben visszafizetni.
- Nem úgy gondoltam... - nyitom el a szám.
- Majd megoldom - törli le az arcáról a makacs könnycseppeket. - Bocsánat, amiért kiborultam, épp azelőtt közölték ezt velem, mielőtt elindultam.
- Semmi baj - tápászkodok fel - én viszont komolyan gondoltam, segíthetek neked találni egy másik albérletet, vagy munkát, ha akarod, bár a fotósok akiket ismerek modelleket fényképeznek, de talán egyikőjüknek jól jönne egy segéd, vagy az ismeretségi körükben van valaki, aki olyan munkát tudna találni neked, ami közelebb áll hozzád.
- Miért? - néz a szemembe, karjaival átöleli magát és csendesen szipog.
- Mit miért? - ráncolom a homlokom.
- Miért akarsz segíteni nekem, amikor nem is ismersz? - barna szemeivel az arcomat fürkészi gyanakvóan.
- Mert szeretek segíteni - pislogok nagyokat értetlenül - szerinted képes lennék arra, hogy itt hagyjalak a gondjaiddal, amikor tudom, hogy tudnék megoldást találni rá?
- Ezt teszik a híres emberek, nem? - a táskájához sétál és kivesz belőle egy zsebkendőt.
- Nem- nyelem le az epés megjegyzésem - azok nem, akiket én ismerek.
Lehajtja a fejét, kifújja az orrát, és látom, hogy közben újra megremeg a teste. A karjaimba akarom venni, magamhoz ölelni, simogatni a haját, az arcát, megnyugtatni, elmondani neki, hogy minden rendben lesz. Csak az marhára idegesítő, hogy nem tudom, miért akarom ezt tenni, amikor valójában tényleg nem ismerem ezt a lányt.
- Mit akarsz cserébe?
- Tessék? - értetlenkedek, olyan kérdésekre akar választ kapni, amiket fel sem fogok. - Ezt hogy érted?
A karjait a mellkasán összefonva áthatóan méreget, majd megrázza a fejét és elfordul tőlem.
- Majd beszélek az egyetem rektorával, hátha van hely a kollégiumban - a kezében gyűrögetett zsebkendővel megtörli az arcát, majd hátratúrja a haját, de nem hajlandó rám nézni.
- De Hazel...
- Nem akarom, hogy segíts - vág a szavamba. - Nagyon kedves tőled, de mindössze most látlak harmadjára, és te talán nagyon közvetlen vagy, de én nem. Számomra furcsa, hogy itt ácsorogsz a lakásom közepén készen arra, hogy munkát meg lakást szerezz nekem, már az is furcsa volt, amikor megálltál előttem a kávézóban, mert te mégiscsak Niall Horan vagy!
Nagyot nyelek, tudom, hogy nem bántani akar, de az utolsó néhány szavával jó nagyot rúg belém. Mégiscsak Niall Horan vagy.
Nem tudtam, hogy Niall Horannak lenni rossz dolog, vagy valami olyasmi, amiért furcsa lehet, hogy szeretnék megismerni egy lányt. Rájövök, hogy ő semmi mást nem lát, amikor rám néz, csak a színpadot, újságcikkeket, és lesifotósokat, a felszínt, meg sem próbál esetleg ezek mögé nézni.
Haz szavai jutnak eszembe, hogy milyen boldogan újságolta el, hogy a barátnője nem Harry Stylest látja benne, a One Direction kiemelt tagját, hanem csak Harryt.
- Megértem - bólintok aprót, a hangom furcsán halk, majd elkeseredettségemben felemelem a fejem és kibököm azt, ami azóta ott motozik a gondolataim közt, mióta először megpillantottam. - Szerettelek volna megismerni.
Végre hajlandó rám nézni, a szembogarai óriásira tágultak, és kissé elnyílt ajkakkal pislog nagyokat, egyenesen a szemeibe nézek amolyan "már minden mindegy" alapon, és meg sem lepődök a reakcióján.
- Én nem... - összezárja az ajkait és zavartan a fejét rázza. - Nagyon kedves vagy, de...
Persze, én mindig nagyon kedves vagyok, és mindig ott van az a "de".
De nem vagy elég jó.
De csak a barátod akarok lenni.
De nekem más tetszik.
De, de, de, de, de!
- De Niall Horan vagyok - vonom meg a vállam sértetten, bár a hangom teljesen közömbös marad. Belenyúlok a táskámba, az egyik jegyzetfüzetemből, amit arra az esetre tartogatok, ha esetleg összefutok egy rajongóval, aki szeretne aláírást, de nincs nála papír, kitépek egy lapot, majd filctollal ráfirkálom a telefonszámom és leteszem az asztalra. - Hívj fel, ha mégis szükséged van egy lakásra.
Szó nélkül megfordulok és kisétálok az ajtón, akármennyire is szeretném megismerni ezt a lányt, nem fogom ráerőszakolni magam, arra pedig nem vagyok képes, hogy más emberré változzak, és ne az legyek, aki vagyok.
Behúzott nyakkal, lehajtott fejjel hagyom el a lakást, és visszasétálok a kávézó előtt parkoló autómhoz, mire odaérek már bánom, hogy csak úgy otthagytam Hazelt, viszont nem akartam hallani a kifogást arra, hogy ő miért nem kíváncsi rám. Úgy teszek, mintha nem érezném a szorítást a torkomban és az égető érzést a szemeimben, mintha nem sértett volna vérig és rúgott volna oda egy óriásit, ahol a legjobban fáj. Felhangosítom a rádiót, és egyenesen Hampstead azon részére indulok, amelyik az én házammal pont ellentétes irányban van, nem szándékosan teszem, csak vezetek, majd a nagy ház előtt kiugrok az autóból, beütöm a kapukódot, és mielőtt észbe kapnék már a kerten vágok át, az ajtó viszont már azelőtt kitárul, mielőtt felemelhetném a kezem.
Néha úgy érzem, Mira megérzi a jelenlétem, és emellett a gondolataimban is tud olvasni. Egy szót sem szólok, csak rendületlenül törtetek felé, a pillantása megtalálja az enyém és aprót rándul az arca, mielőtt a karjait szorosan a nyakam köré nem fonná. Beletemetem az arcom a hajába és átölelem, nem akarok semmit se mondani, nem akarom elmesélni, hogy az első lány, aki hosszú idő óta komolyabban felkeltette az érdeklődésemet ugyanúgy elintézett volna egy egyszerű "de"-vel, mint ahogy az összes többi is tette.
- Gyere be - húzódik el, és a kezemnél fogva húz az ajtó felé, melyen egy másodperc alatt kisurran Arthur és veszett tempóban rohangálni kezd a makulátlan pázsiton.
Ahogy belépek megcsap a kellemes légkör, ami mindig uralkodik náluk, és ami miatt olyan jó itt lenni.
- Ki az, Cica? - hallom a nappaliból Liam hangját, majd egy perccel később a hanghoz arc is társul, amikor a karjában mindkét kisbabával kilép. - Jól vagy, tesó? - hervad le a mosolya és aggódva mér végig.
- Persze - mosolygok rá, és az ujjaimmal integetek a kezével hadonászó kislánynak.
- Készítek teát, menjetek be - simít végig Mackenzie a vállamon, majd puszit nyom Liam arcára, miközben elindul a konyha felé.
Az apróságok fészkelődni kezdenek az apjuk karjai közt, úgyhogy Liam óvatosan leteszi mindkettőjüket, és meglepődve látom, amiről Mira olyan sokat beszélt az elmúlt napokban, ugyanis segítség nélkül tesznek néhány lépést, mielőtt lehuppannának, és ezzel a frászt hoznák rám.
- Ne aggódj, nem történt semmi - nevet rám.
A nappali szőnyegén szétszórva csörgők, rágókák, és játékok hevernek néhány puha fedelű, kissé megrágott könyv társaságában, melyek közül az egyik nyitva van, valószínűleg épp azt olvasták, mielőtt betoppantam.
- Zavarok? - kérdezem halkan, hátha kicselezem Mira denevérhallását.
- Dehogy, miért zavarnál? - ráncolja a homlokát, és elkapja a lányát, mielőtt elveszítené az egyensúlyát. - Mindig szívesen látunk, tudhatnád már.
Megrándul az arcom, néha hajlamos vagyok nagyon feleslegesnek érezni magam, zavaró tényezőnek, főleg úgy, hogy nagyon úgy néz ki, ötünk közül már csak egyedül nekem nincs barátnőm. Elmosolyodok, a kisebb-nagyobb esések és huppanások ellenére nem adják fel a próbálkozást, Noah a szűk nadrágomban nem tud megkapaszkodni, de még úgy is felhúzza magát, és a lábamnak támaszkodva álldogál.
- Nem vagytok ti még túl aprók ahhoz, hogy ilyesmit csináljatok? - guggolok le elé, mire a kisfiú arcára széles mosoly ül ki. A karjaimba veszem, mert akármennyire is bátrak, engem a szívbaj környékez minden alkalommal, amikor megbillennek. Aria négykézláb indul meg néhány játék felé, majd leül, és a szájába vesz egy zselés rágókát, így némileg biztonságban tudom őket.
A kanapé helyett Liam a szőnyegre ül, óvatosan lerakom a kisfiút a testvére mellé, majd helyet foglalok mellette.
- Történt valami? - kérdezi aggódva, egy kissé meglep, hogy nem hozza fel egyből Hazel nevét, és von kérdőre azért, hogy neki miért nem beszéltem róla.
- Csak a szokásos - vonom meg a vállam, mintha nem érdekelne.
- Szokásos? - húzza fel a szemöldökét.
- Mira nem mondta el? - kérdezem, a számhoz emelem a jobb kezem és rágni kezdem a bőrt a gyűrűsujjamon. Válaszul megrázza a fejét, ezzel bizonyítva, hogy nem a semmiért bízok meg Mirában. Neki elmondhatná, nem haragudnék meg miatta, és nem is kérném arra, hogy titkolózzon az egyik legjobb barátom, a férje előtt, de egy szót sem szólt.
- Ugye nem feltételezed rólam, hogy rajtad kívül bárki mással megbeszélem a titkaidat? - viharzik be Mackenzie a kezében két bögrével, majd miután a kezünkbe nyomja őket visszasiet a konyhába saját magának is egyért.
- Eszembe sem jutott - jegyzem meg, és rámosolygok. - De ez nem titok.
Liam elveszi tőle a bögréjét, míg lehuppan mellénk és kényelmesen elhelyezkedik.
- Amiről beszélünk, az kettőnk között marad - veszi el egy mosoly kíséretében a teáját, és az arca elé emelve élvezi a forró gőz simogatását.
Nagy vonalakban elmondom az utóbbi másfél hetemet, majd amikor a mai naphoz érek meglepően nehezen csúsznak ki a számon a szavak.
- Segíteni akartam - motyogom, és beszéd helyett inkább belekortyolok a teámba, majd néhány másodpercig a nyugodtan játszó gyerekeken pihentetem a tekintetem. - Nem fogadta el, és amikor elmondtam , hogy mindössze megismerni szerettem volna, ugyanazt akarta mondani, amit már milliószor hallottam, úgyhogy inkább eljöttem.
A vállamat vonogatom, mintha nem lenne nagy ügy, és nem is érdekelne, holott valami miatt még sokkal rosszabbul érzem magam, mint máskor.
- Ezt hogy érted? - kapja fel a fejét Mira, és összehúzott szemekkel mered rám. - Mit akart mondani?
- Tudod, hogy nagyon kedves, vagyok, de nem elég jó, vagy valami ilyesmi - újból megvonom a vállam, ezúttal viszont amikor felnézek Liam is pont olyan arccal bámul, mint az ölébe telepedett lány. - Most meg mi van, miért néztek így?
- Te túl jó vagy mindenkihez, Niall, ennek a lánynak pedig fogalma sincs róla, hogy mit hagyott elmenni - mondja kissé ingerülten, a száját szorosan összezárja és hitetlenkedve rázza a fejét.
- Én is így gondolom - kortyol bele a teájába Liam. - Ha nem látja azt, aki valójában vagy, akkor menjen csak, az egyetlen aki bármit is veszít, az ő, nem pedig te.
Megrándul az arcom, hálás pillantást vetek rájuk, de az igazság az, hogy nem érzem jobban magam attól, mert ilyeneket mondanak, holott tudom, hogy komolyan gondolják. Bánt, hogy Hazel nem tud csak Niallként kezelni, meg sem próbál elvonatkoztatni a médiától, ezzel pedig tulajdonképpen esélyt sem ad nekem.
Egy apró, pufi kezecske jelenik meg a combomon, mosolyra húzom a szám és felé fordítom a fejem, óriási barna szemek fürkészik az arcom, és amikor finoman megsimogatom mosolyogni kezd. Az ölembe veszem a kislányt, belepuszilok a puha, vékony szálú hajába és egy kicsit több ideig ölelem magamhoz, mint máskor.
- Ha ettől jobban érzed magad, úgy néz ki, hogy Arinak elég jó vagy - lök meg finoman Liam, mire mindannyian felnevetünk.
Noah a kezecskéit erőteljesen a padlóhoz csapkodva közeledik, kis híján felborít egy fél bögre teát, de Mira reflexei elég gyorsak ahhoz, hogy elvegye az útból, majd mosolyogva az ölébe veszi a kisfiát.
- Már azt hittem, hogy nem szeretnétek beleszólni a beszélgetésbe - nevet rá az apróságra, majd puszit nyom az arcára. - Most már elmondhatom? -néz tündéri arccal, a szempilláit rebegtetve a másik felére.
Fogalmam sincs, hogy miről beszél, de nem is igazán ezzel foglalkozok, a figyelmemet leköti az ölemben ülő apróság, aki különleges odaadással és megdöbbenéssel tanulmányozza a kezemet, majd a szájához irányítja, és felnevetek, amikor belemélyeszti a mutatóujjamba az erős kis fogait.
- Neveld meg a lányod, Payne! - húzom el a kezem a lehető legóvatosabban, hogy még véletlenül se sértsem meg Ariát azzal, hogy nem engedem tovább rágódni az ujjamon.
- Tökéletes nevelésben részesül, pont olyan, mint az édesanyja - vigyorog rám, a következő pillanatban pedig Mira finoman oldalba vágja.
Nevetek a civakodásukon, de a tekintetemet nem nagyon veszem le a kisbabáról, az ujjaimmal végigsétálok a rövid, husis kis lábán, majd óvatosan megcsiklandozom a kis pocakját és belőlem is kirobban a nevetés, amikor visongva felkacag.
- Hé, Horan - löki meg a lábával az enyémet Mackenzie - tudsz figyelni egy kicsit ránk is, vagy nagyon elfoglalt vagy?
- Sajnos nem érek rá - dőlök végig a szőnyegen és a fejem fölé emelem a nevető kislányt.
- Akkor nagyon úgy tűnik, hogy új keresztapát kell találnunk Arinak - sóhajt nagyot, Liam pedig sajnálkozó arckifejezéssel bólogatni kezd.
Leeresztem a mellkasomra Ariát és homlokráncolva fordítom feléjük a fejem.
- Miről beszéltek?
- Szerintem Harry elvállalná - mondja Liam anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rám. - Vagy Zayn, elég komoly tervei vannak Gigivel, akkor már meglenne a keresztanya is.
Mira hamarabb észreveszi a döbbent arckifejezésem és az elkerekedett szemeim, mint ő, feltápászkodok, és a mellkasomhoz fogom a ficánkoló apróságot, aki huncut tekintettel figyeli, hogy a testvére épp a teáskanalat próbálja megszerezni a bögréből.
- Mi? - pislogok nagyokat, a szám döbbenten nyílik el.
A barátaim végre felém fordítják a fejüket, Mira arca sugárzik, a szemei boldogan csillognak, valószínűleg ez azt jelenti, hogy megunta a velem való tréfálkozást.
- Szeretném azt mondani, hogy rengeteget gondolkoztunk azon, hogy kik lennének a megfelelő keresztszülők a gyerekeink számára, de igazából éppen csak szóba jött, mert Karen rákérdezett. Egyetértünk abban, hogy te, és Luke tökéletes keresztapák lennétek, és mivel láthatod is, hogy Aria mennyire imád téged, úgy gondoltuk, hogy talán el is vállalnád a szerepet - kissé bizonytalanul, de reménykedve pislog rám, én viszont egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek, tátott szájjal jártatom a tekintetem kettőjük között.
- Komolyan? - tátogom bizonytalanul.
- Persze - bólogat Liam - szóba se jött más, mindketten azonnal rád gondoltunk.
- Ha elvállalod - teszi hozzá Mira, de valószínűleg nem ismer elég jól, ha azt feltételezi, hogy nemet mondok.
- Még szép! - vigyorodok el, és ha nem épp ülnénk, a nyakukba ugranék. - Hát persze, hogy elvállalom!
A szám fülig ér, magamhoz ölelem Ariát és boldogan nyomok puszit a kerek arcocskájára, míg az édesanyja gyorsan átszeli a köztünk lévő távolságot, és szorosan magához ölel.
- Köszönjük - motyogja a fülembe - remélem tudod, hogy milyen sokat jelent ez nekünk, Niall.
- Inkább neked kellene tudni, hogy nekem mennyit jelent - húzom magamhoz őt is, és a kislányát is. - Megtiszteltetés.
Liamre pillantok, mosolyogva felmutatja a hüvelykujját, én pedig a pillantásomba megpróbálom belesűríteni a hálát, amit érzek.
A tudat, hogy most már nem csak nagybácsi vagyok, hanem keresztapa is, nagyjából elfeledteti velem a Hazellel történteket, főképp azért is, mert engedélyt kapok arra, hogy ezt a hírt megosszam a rajongóinkkal is, akik folyamatosan gratulálnak, és különböző képek árasztják el rólunk a twittert. Számukra is ez egyfajta nagy dolog, mert ezzel ismételten azt bizonyítjuk, hogy valójában is barátok vagyunk, nem csak látszat az egész.
- Elmehetnétek inni egyet, hogy megünnepeljétek ezt - meglepetten emeljük fel a fejünket mindketten, a szám közben megrándul egy kissé, mert Noah követi az apja mozdulatát és ugyanúgy fürkészi Mirát, ahogy ő.
- Komolyan mondod? - kérdezi döbbenten Liam.
- Persze, úgy csinálsz, mintha nem engedném, hogy a barátaiddal legyél - kacag fel a lány, közben felnyúl az asztalra és levesz róla két cumisüveget, letekeri róluk a kupakokat és egyet-egyet a babák kezébe nyújt. Néha az is ledöbbent, hogy milyen önállóan és ügyesen iszik ez a két apróság, mert alig pár hónappal ezelőtt még megérinteni is alig mertem őket, olyan törékenyek voltak. - Hívjátok össze a bandát és menjetek el valahova.
- Benne vagy? - vigyorog rám a barátom, ha nem látnám rajta, hogy van kedve hozzá, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy nem, legyen csak a családjával, így viszont bólintok.
- Nem gond? - kérdezem óvatosan Mackenzie-től.
- Miért lenne? - mosolyog, és elveszi a kezemből Aria kiürült cumisüvegét. - Menjetek, kapcsolódjatok ki, legyetek együtt-
- És te mikor kapcsolódsz ki? - vonja kérdőre Liam, bár ugyanezt a kérdést akartam én is feltenni.
- Körülbelül úgy 20 év múlva - nevet fel vidáman. Sürgősen beszélnem kell a makacs fejével arról, hogy bízza rám a kicsiket, és legalább csak néhány órára elmenjenek kettesben valahová.
Az igazi meglepetés akkor ér, amikor győzködés nélkül mindenki rávágja, hogy lemondja az esti programját, pedig azt még el sem mondjuk, hogy mi az oka az ünneplésnek.
Néhány óra múlva egy rekesz sörrel a csomagtartómban leparkolok Zayn házánál, ahogy látom, az udvaron már áll néhány autó, úgyhogy nem én érkezek elsőnek. Liam azt ígérte, hogy amint elalszanak a gyerekek már jön is, és tekintve, hogy fél 10 körül jár az idő, hamarosan betoppan.
A kertben már szép kis társaság verődött össze, jelen van a házigazda, Harry, Sandy, Josh, és Julian, a kikészített grillezőből ítélve valószínűleg sütögetni fogunk, és inni is, tekintve, hogy rajtam kívül más is hozott sört, és néhány üveg töményet is felfedezek. Magamban hálát adok ezért, mert nem akarom, hogy miközben a barátaimmal vagyok Hazel jusson eszembe, gyorsan le kell zárnom magamban ezt az ismeretségnek alig nevezhető dolgot, és túllépni a történteken. Nincs szüksége rám, rendben, elfogadom, és valójában amikor mindannyian egy kupacba verődve a sülő hús kellemes illatával magunk körül, hangosan szóló zene mellett nagyokat röhögünk, a legtöbben sorban pusztítjuk el az italokat, tehát minden olyan, mint néhány évvel ezelőtt, azt is elfelejtem, hogy a világon létezik bárki más rajtunk kívül.