2016. augusztus 17., szerda

10.rész

Sziasztok! 
Ne haragudjatok, amiért a szokásos időponttól eltérően, csak most, másfél órával később teszem fel az új részt. Szombaton jöttem haza a nyaralásomról, és aznap este, meg még vasárnap is eléggé kipurcant állapotban voltam, úgyhogy nem tudtam annyi időt szánni erre a részre, amennyit szerettem volna, főleg úgy, hogy ma meg egész nap dolgoztam, talán ez a legfőbb oka a késésnek. Bocsánatot kérek azoktól, akik esetleg miattam maradtak fent sokáig, ne haragudjatok. A rész sem lett most a legtökéletesebb, de jelen pillanatban én most örülök annak, hogy befejeztem, és mehetek aludni. :D

N. x

Hazel Clark

Az utolsó ruhadarabot is bepakolom a szekrénybe, egy ideig ácsorgok, és nézem az óriási, tágas polcon szinte elvesző dolgokat, mielőtt óvatosan becsuknám az ajtaját. Úgy érzem magam, mintha egy múzeum tiltott részén lennék, egy olyan helyen, ahol semmihez nem szabad hozzáérni, én mégis mindent megfogdosok, és ettől kellemetlenül érzem magam. Az ágy széléhez hátrálok, leereszkedek a puha matracra, és végighúzom a kezem a mintás ágytakarón, valószínűleg már az is többet ér, mint az én összes "vagyonom". Egyelőre nem tudok mit kezdeni azzal a környezettel, amiben vagyok, Niallnél megszokottnak éreztem a körülményeket, tudtam, hogy valószínűleg egy szép házba fog vinni, tele drága dolgokkal, de ez... ezt a helyet nem érzem a sajátomnak, valószínűleg azért, mert nem is az, soha nem is volt, és nem is lesz. Óvatosan felemelkedek, és rémülten rezzenek össze, amikor halkan reccsen egyet a bútor, másodperceken keresztül tágra nyílt szemekkel, halálos csendben figyelem, és várom, hogy mikor hullik darabokra. Ahogy egyedül maradtam belém költözött ez a kellemetlen érzés, hogy itt semmi sem az enyém, így még jobban kell vigyáznom, mert csakis az én hibám lesz, ha tönkremegy valami. Amíg itt volt Niall nem éreztem ezt, olyan otthonosan mozgott, bátran tárta ki az ajtókat, és az orra majdnem megérintette az üvegfalat, olyan közel hajolt hozzá, én azonban csak távolról csodálom, mert félek tőle, hogy kitörik, ha egy lépéssel is közelebb megyek, úgyhogy csak óvatosan leülök a puha szőnyegre és a lábaimat átölelve nézek ki a városra. Az elmúlt napban nem egyszer éreztem azt, hogy ez a fiú tud valamit, amit nem akarok, hogy tudjon, mert úgy beszélt hozzám, és úgy viselkedett velem, mintha évek óta közeli ismerősök lennénk, és anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna arról, hogy szeretem a magasságot, és felülről nézni a városokat, elhozott egy olyan lakásba, ami egy épület legtetején van, a hálószobában teljes üvegfallal.
Az utóbbi néhány napban a tegnap éjszaka kivételével nem aludtam túl sokat, rendszerint csak dobáltam magam az ágyban és megoldást próbáltam találni arra, hogy ne legyek hajléktalan, de az utolsó pár este már inkább csak megpróbáltam elfogadni, hogy márpedig az leszek. 1 átaludt éjszaka nem volt elég arra, hogy kipihentnek érezzem magam. Óvatosan végigdőlök a szőnyegen, a puha fodrok szinte átölelnek, az arcomat az ablak felé fordítom és a tekintetem a távolban kecsesen kiemelkedő Gherkinen pihentetem, nem kell túl sokat várnom arra, hogy elnyomjon az álom.
Az egész egy rándulással kezdődik, egyetlen ideg miatt az egész testem megvonaglik, és már megint ott vagyok. Körülölel a nyugtalanító, félelmetes sötétség, a fülemben hallom a saját kapkodó lélegzetvételeim, hiába tágulnak ki a szemeim nem látok mást, csak a feketeséget. Tudom, hogy jönni fog, úgy közeledik, ahogy gyorsul a szívverésem, és amikor a vérem már a fülemben dobol elkapja a lábam. Érzem, ahogy görcsösen összerándulnak az izmaim, a testem egy feszes, ellenkező pozícióba görnyed, hogy megvédjem magam, de ez soha nem ért semmit, mert még egyszer sem sikerült kővé válnom. A rémület tiszta szaga fojtogatja a légutaimat, izzadtság, vér, és pisi, a csuklómon megérzem a hideg fémet, rúgok, vergődök, dobálom magam, de esélyem sincs, soha nem is volt. 
Fülsüketítő sikítás oszlatja fel előttem a sötétséget, a füleimre tapasztom a kezeim, de nem szűnik, csak percekkel később jövök rá, hogy azért nem, mert a hangot én adom ki. Izzadtságban úszva, négykézláb menekülök az egyik sarokba, összehúzom magam, és a homlokom a hűvös üvegnek döntöm nem törődve azzal, hogy nyomot hagyok rajta. Megint azon kapom magam, hogy a térdeimet átölelve előre-hátra hintázok, és egyenesen a napba nézek, hogy minél több fényt szívjak magamba. Amikor tudatosul bennem, hogy mit csinálok, abbahagyom, és kinyújtóztatom a görcsöktől kemény lábaim, minél több idő telik el, annál józanabban tudok gondolkodni ismét, tudatosítom magamban, hogy nem fenyeget veszély, nem vagyok védtelen és kiszolgáltatott. Úgy állok fel, mintha semmi sem történt volna, sem most, sem máskor. Egy mozdulattal letörlöm a könnyeim, és nem engedem, hogy még több kicsorduljon a szememből, még úgy sem, hogy kegyetlenül csípnek. Kinyitom a szekrényt, ami valószínűleg az életemnél is többet ér, és kiveszek néhány tiszta ruhát, muszáj lezuhanyoznom, mert érzem, hogy a hátamhoz tapad a pólóm, és további izzadtságcseppek folynak le a nadrágomig. Valószínűleg nem megyek ma már sehova, úgyhogy felmarkolom a kényelmes jóganadrágom és egy kinyúlt, fehér pólót, amit ingyen adtak még valamilyen egyetemi rendezvényen, az arcomra viszont kiül a döbbenet, amikor belépek a fürdőszobába. Kisebb sokkhatásként ér, hogy nem a rozsdás zuhanyrózsa, és repedt falú zuhanykabin néz szembe velem, hanem az egyik sarokban tágas zuhanyfülke, a másikban pedig egy óriási sarokkád, amihez három lépcsőfok vezet.. Hirtelen elbizonytalanodok a fürdést illetően, csak álldogálok a ruháimat magamhoz szorítva az ajtó előtt, és jobbra-balra tekintgetek, végül a kíváncsiságom, és a bennem bujkáló izgatott kislány eluralkodik rajtam, és megközelítem a kádat. Azt tudom, hogy hogyan kell vizet engedni bele, viszont a benne lévő szürke akármicsodákkal egyelőre nem tudok mit kezdeni, hiába vizsgálgatom, nem tudom, hogy mi célt szolgálhatnak.
Megengedem a vizet, rakok bele a tusfürdőmből, majd kissé aggódva nézem, hogy milyen vészesen gyorsan telik meg, és bár a fejemben egy hang ott kiabál, hogy ne pocsékoljak, nem tudom elzárni, annyira hívogató. Kibújok a ruháimból, majd óvatosan fellépek a lépcsőfokokon és beleereszkedek a gőzölgő, habos vízbe. A görcsös izmaim szinte azonnal ellazulnak, hátradöntöm a fejem és behunyom egy pillanatra a szemeim, valószínűleg itt nem fog egyik pillanatról a másikra jéghideggé válni a víz, mint a másik albérletben, ott akárhányszor lehúzta valamelyik szomszéd a wc-t eltűnt a meleg, és hideg zúdult a nyakamba, télen nem egyszer lettem beteg is miatta. Akármilyen ellazító is ez a környezet, ezúttal nem engedem meg magamnak, hogy elaludjak, csak kavargatom a kezemmel magam körül a habokat és nézek ki a fejemből azon gondolkodva, hogyan kerültem a lepukkant, rossz környékű albérletből egy luxuslakásba London belvárosában.
Magam köré tekerem a kissé kopott, megviselt törülközőmet, és apró kis tócsákat hagyva magam után a fürdőszobafal majdhogynem felén végighúzódó tükör elé lépek. Copfba fogott hajam vége egy kicsit nedves lett, és halvány, fekete csík húzódik az arcom mindkét felén a szemceruzámtól, ami így kissé erősíti a táskákat szemem alatt. A törülközőm sarkával letörlöm a festéket, majd lépek egyet hátra és szemügyre veszem saját magamat abban a környezetben, amiben vagyok. Nem illek ide, ez teljesen biztos, ebbe a lakásba egy olyan lány való, aki nem saját magának festi a haját, nem olcsó dolgokkal sminkkel, turkálóból öltözködik, és diákhitelből fedezi a tanulása költségeit, erre a helyre egy gazdag örökösnő való, vagy egy olyan fiú, mint Niall vagy Louis. Én azonban soha nem illettem igazán sehová, ide pedig pláne nem.
Hátat fordítok magamnak, és felhúzom a ruháim, lényegesen kényelmesebben érzem magam a saját testemben a pihentető fürdő után. Leengedem a vizet, a fürdés és a kényelmes ruhák miatt kicsit olyan érzésem van, mintha már este lenne, és épp lefekvéshez készülődnék, ezért váratlanul ér a beáramló napsütés, amikor benyitok a hálószobába. Valójában egész szívesen befeküdnék az óriási franciaágyba, de több dolog is visszatart ettől, köztük az, hogy holnap hétfő, lesz három elméleti órám egymás után, és egy gyakorlati késő délután. Felveszem a szekrény előtt heverő iskolatáskám, és úgy döntök, a nappaliban fogok tanulni, mert itt valószínűleg semmi mást nem csinálnék, csak a tankönyvek fölül bámulnék ki az ablakon. A táskám első zsebéből a szőnyegre pottyan a telefonom, amikor felveszem hirtelen elönt a bűntudat, mert napok óta nem beszéltem a családommal, most pedig itt vagyok, egy ilyen lakásban, amíg ők otthon talán azt próbálják kitalálni, hogy mivel spóroljanak még azért, hogy nekem tudjanak egy kis pluszt küldeni, holott ez már inkább az én feladatom lenne. Amíg lelépdelek a lépcsőn végig a kezemben szorongatom a készüléket, végül mégsem hívok fel senkit, hanem csak letelepedek a kanapéra, és magam mellé helyezem. Ha most felhívnám anyát valószínűleg utána órákon keresztül gondolkodnék, amire most úgy érzem, nincs szükségem, így is van elég dolog, amin kattoghat az agyam. Kinyitom az egyik vaskos könyvet, szerencsére viszonylag jól fog az agyam, jók az eredményeim, így van esélyem arra, hogy esetleg átvegyenek államira, ami óriási megkönnyebbülés lenne. Ceruzával rajzolgatok a jegyzeteim sarkába amíg magamban mondom fel az anyagot, nem sokkal később viszont megrezzen a telefonom a combom mellett. A szemöldököm összeszalad, és a szívverésem kicsit felgyorsul, amikor meglátom Niall nevét az apró kijelzőn, nem tudom eldönteni, hogy izgatott vagyok-e, vagy azért szorul el a torkom, mert attól félek, hogy az üzenetében arról értesít, hogy mégiscsak pakolnom kell innen is. Ilyenről azonban szó sincs, mert miután megnyitom az üzenetet látom, hogy csak kedvesen arról érdeklődik, sikerült-e berendezkednem. Még mindig nem tudom hova tenni a kedvességét, de már nem akarok teljesen elzárkózni tőle azért, aki, a közelében lenni valamiért megnyugtató volt, nem tett fel tolakodó kérdéseket, és nem nézett rám furcsán egyszer sem, úgy tűnt, örül a társaságomnak, és nehéz beismerni önmagamnak, de én is jól érzem magam vele, még úgy is, hogy a fejemben akkor megállíthatatlanul szólnak a vészharangok, mert nagyon könnyen lavinát zúdíthat a nyakamba.
Megírom neki, hogy már mindent kipakoltam, bár ez egyébként nem meglepő, mivel nincs túl sok cuccom, de ezt nem teszem szóvá, csak biztosítom róla, hogy imádom a lakást. Nem reménykedek válaszban, azonban éppen csak leteszem a készüléket és újra a kezembe veszem a jegyzeteimet, amikor ismét megrezzen a telefonom.

 Niall: Kár, pedig reménykedtem benne, hogy utálni fogod, és nálam maradsz még néhány napra. Imádtam a sütidet, és azt sem bánnám, ha minden nap meleg reggeli fogadna. 

Elfojtok egy halk nevetést, az arcom furcsán felforrósodik, néhány órával ezelőtt még arról győzködött a barátjával, hogy maradjak itt, most pedig nyíltan leírja nekem, hogy azt szerette volna, ha nála maradok. 

Hazel: Sütiről lehet szó máskor is, életed végéig süthetek neked cserébe a lakásért. 

Meglepődök, mert amíg én perceken keresztül pötyögök a nyomógombos telefonomon, ő szinte azonnal válaszol.

Niall: Talán ezt az ajánlatot elfogadom, de csak ha velem tartasz. Egyébként nem vagy fent egyik közösségi oldalon sem? Próbáltalak megkeresni, de az akcióm sikertelenül zárult. 

Hazel: Talán. Add fel, nem találsz meg sehol. 

Azt nem említem, hogy azért nem, mert a havi keretembe nem fér bele az internet előfizetés. Az iskolai dolgokat, mint például az órák felvétele év elején, általában internetkávézókban intézem, de túl sok minden miatt amúgy nincs szükségem internetre, a laptopomon anélkül is működnek a szükséges programok. Válaszul egy szomorú arcocskát küld, viszont az első rezzenést követi egy újabb.

Niall: :(

Niall: Pedig reménykedtem, hogy láthatom a képeid, honnan tudjam, hogy tényleg fotós vagy, ha nem mutatod meg a munkáidat? 

Felnevetek, a válaszomat azonban megszakítja a hívása. Sokáig nézem a kezemben tartott vadul rezgő készüléket, melyből hangosan árad a gyári csengőhang, valamiért elbizonytalanodok, de végül felveszem.
- Valld be, hogy valójában csak el akartál kápráztatni azzal, hogy fotós vagy! - mondja tetetett vádaskodással a hangjában.
- Sikerült? - nevetem el magam.
- Abszolút - vágja rá kissé durcásan. - Mikor tartjuk a házavató bulit? - kérdezi könnyedén.
- Micsodát? - szalad össze a szemöldököm.
- Hát a házavató bulidat, megünnepeljük, hogy új otthonod van, tudod, összehívod a barátaidat, köztük engem is, jól berúgunk és szétverjük a bútorokat, meg ilyesmi.
- Azt hiszem, én nem igazán szeretem az ilyesmit -  nyílnak nagyra a szemeim, és a hangom egy picit meg is remeg, amikor arra gondolok, hogy ebben a lakásban törött bútorok és részeg emberek hevernek.
Hangosan, jókedvűen felnevet, és jó ideig nem is hagyja abba, míg én csak értetlenül nézek magam elé, és próbálom kitalálni, hogy mi szórakoztathatja ennyire.
- Miért? - kérdezem óvatosan. - Felétek ez így megy? Szétveritek a bútorokat?
- Nem - nyögi ki két levegővétel között. - Csak vicceltem, nem gondoltam, hogy komolyan veszed.
- Ó... - sütöm le a tekintetem, és zavaromban gyűrögetni kezdem a pólóm alját, most biztos azt gondolja, hogy buta vagyok, vagy hogy nem értem a vicceket.
- Édes vagy - mondja még mindig halkan nevetve, de meleg, kedves hangon, nekem mégis keserédes érzésekkel ugrik össze a gyomrom. - Remélem, tényleg jól érzed ott magad.
- Igen, minden fantasztikus - a jegyzeteimet és a könyveimet az ölemből az asztalra helyezem, majd kissé lejjebb csúszok a puha ülőgarnitúrán, és kényelmesen elhelyezkedek. Annak ellenére, hogy alig néhány órával ezelőtt távozott, úgy beszélgetünk, mintha a tegnap este sosem ért volna véget, oldottabb is vagyok, mert nem ül mellettem, és fürkészi az arcomat, nem látom a reakcióit. Azon kapom magam, hogy hátrahajtott fejjel, félig lelógva a kanapéról nevetek, mint egy gondtalan tinilány. Nem tudom, mennyi idő telik el, csak egyszer a kanapéról átköltözök a hálószobába, és miközben arról beszélek, hogy mennyire félek attól, hogy bármit is tönkreteszek, ő arról győzköd, hogy nyugodtan érjek csak hozzá mindenhez, és ugráljak az ágyon. Végül ő nyer, és óvatosan befészkelem magam az ágyba, miután félkézzel felrángatom a paplanra a saját ágyneműm. Szinte összegömbölyödök, úgy fekszek, hogy a plafon, vagy a falak helyett a szemben lévő ablakot lássam, és azon keresztül a fényekben pompázó Londont.
- Hagynom kellene téged aludni - szólal meg, miután közlöm, hogy elfoglaltam az ágyat - órák óta feltartalak, és holnap iskolába kell menned - akaratlanul is halkan felnevetek, mert úgy beszél, mintha egy apa lenne, aki épp magát korholja egy ilyen hatalmas bűn miatt. - Megleszel, ugye?
- Nem kell aggódnod - mosolygok magam elé - egy ideje egyedül élek.
- Rendben - sóhajt, és egy kicsit úgy érzem, hogy ott lebeg köztünk valami, amit ki akar mondani, de mégsem teszi. - Barátok vagyunk, ugye, Hazel?
- Igen, azt hiszem - bököm ki, miután túlteszem magam a kisebb sokkon, amit a kérdésével okoz. - Elég bunkó lenne tőlem, ha leráználak, miután elintézted ezt nekem.
- Csak biztosra akartam menni - válaszolja, és érzem a válaszából, hogy mosolyog. - Még senkivel sem indult ilyen nehezen egy barátság.
- Sajnálom, én...
- Ne - szakít gyorsan félbe. - Jó éjszakát, Haze.
- Jó éjt, Niall - köszönök el csendesen. Kikerekedett szemekkel nézem a kijelzőn villogó számokat, amelyek azt mutatják, hogy mennyit beszéltünk. Ha azt az összeget, amibe ez a telefonhívás került, nekem kellene kifizetni, valószínűleg nem nagyon ennék ebben a hónapban, így azonban a bűntudattal kell megküzdenem, bár nem úgy tűnt, hogy annyira szeretne megszabadulni tőlem.
A telefont óvatosan az éjjeliszekrényre helyezem, majd magamra húzom a takarót, és egy ásítást elnyomva a tekintetem a London Eye beszűrődő fényeire szegezem. 2 éve most először érzem úgy, hogy nem vagyok itt teljesen egyedül, nem csak saját magamra számíthatok, és egy kicsit megijeszt az a rengeteg érzelem, ami eláraszt emiatt, talán épp azért, mert még sosem éreztem ennyi mindent egyszerre.

Niall Horan

Bár ezúttal nem fogad meleg reggeli, és egy csinos, pizsamás lány, amikor lebotorkálok a lépcsőn, az arcomon mégis mosoly ül, és magamban dudorászva szórok kávézaccot a kávéfőzőbe. A tegnapi hosszas telefonálásunk még mindig hatással van rám, és kis híján táncra perdülök a boldogságtól, mert az utóbbi 2 napban óriási lépésekkel kerültem közelebb Hazelhöz. A telefonom megrezzen a konyhapulton, és akármennyire is reménykedek abban, hogy tőle érkezett üzenem, csak Liam kérdezi meg már harmadjára, hogy akkor ráérek-e délután. Gyors választ pötyögök, sokadjára is biztosítom róla, hogy még mindig nem változott a programom, majd a kávésbögrémmel a kezemben letelepedek az asztalhoz, és végiggörgetem a híreket, amíg elkortyolgatom a benne lévő keserédes folyadékot. Bár a híreket nézem, akarva akaratlanul is mindig belépek az üzenetekbe, és a híváslistámba, hogy újra és újra megbizonyosodjak arról, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét, Hazel valóban addig beszélt velem, amíg ágyba nem bújt, és én legalább annyira élveztem ezt a fajta csevegést is, mint amikor mellettem ült. Furcsa módon hiába csak 1 napot töltött nálam, mégis hiányzik a jelenléte, hogy elnézést kérjen mindenért, úgy érjen a tárgyakhoz, mintha a királyi család vagyonai lennének, és édesen felnevessen a bugyutaságaim miatt. Belekóstoltam a jóba, és most valószínűleg kemény szenvedés vár rám, mert csak ennyit kaptam belőle, legalábbis egy időre.
Összedobok magamnak egy szendvicset, és a kanapén elnyúlva majszolgatom, míg a szokásos délelőtti műsorok között kapcsolgatok. Ritkán tudom hasznosan eltölteni egymagamban a szabadnapokat, éppen ezért nem is vagyok itthon általában, mindig találok valakit, aki vevő rám, és a hülye ötleteimre, most szerencsére nem küzdök ezzel az eget rengető problémával, Liam ugyanis napok óta azt szervezi, hogy a csemetéivel együtt mi is elmenjünk az egyik közeli játszótérre, amíg ő lepasszolja Mirát az egyik szépségszalonba kicsit kikapcsolni. Szerintem nem él a világon még egy olyan felelősségteljes és túlféltő apa, mint amilyen ő, mert valószínűleg egyetlen ikerpárra sem vigyáz homokozás közben három nagybácsi, egy tökéletes keresztapa, és egy sereg testőr.
Jelentéktelen dolgokkal ütöm el a délelőttöt, felöltözni is csak közvetlenül indulás előtt vagyok hajlandó, bár nem viszem túlzásba, mert magamat ismerve én is a homokozóban fogok fetrengeni. 
Kocsi helyett ezúttal a sétálás mellett döntök, egy zsebre dugott kézzel vágok át azon a néhány utcán, ami elválaszt minket egymástól, félúton viszont lelassít a hátam mögött egy fekete kocsi, majd Zayn lehúzza az ablakot és ezerwattos mosolyt villant rám a vezetőülésből.
- Pattanj be!
Vigyorogva foglalom el az ülést mellette, és kissé szabálytalankodunk, mert a fennmaradó minimális távolságra már nem kötöm be magam. Szinte egyszerre futunk be Harryvel, majd amikor behajtunk Liamék udvarába mindkettőnk arcán megjelenik egyfajta sokkos kifejezés, mert Louis már Freddie mellett guggolva dajkálja Arthurt. 
- Korábban érkeztél? - szántja át Harry nagy léptekben, elkerekedett szemekkel az udvart. 
- Bizony - vigyorog körbe. - Liam már elvitte Mirát, mindjárt visszaérnek. 
- Szevasz öcsi! - nyújtja Zayn az egyik kezét Freddie felé, aki szélesen elvigyorodik és a saját méreteihez képest óriásit ugrik, miközben belecsap.
- Szeva tesó - mondja kissé sejpítve, mire mindannyian felnevetünk, Louis pedig büszke mosollyal az arcán, felvont szemöldökkel várja az elismerést azért, hogy milyen vagány gyereket hozott össze, és ami azt illeti, meg is érdemli, hiszen Brianával nincsenek együtt, Freddie zömében az édesanyjával van Los Angelesben , ennek ellenére mégis jól ismer mindannyiunkat, és tökéletes kapcsolatban van az apjával. 
Néhány perc várakozás után valóban begördül a családi autó a srácok sportkocsijai közé, és Liam egy gyors intés után a hátsó ajtóhoz siet, hogy kivegye az ikreket. Feltápászkodok a lépcsőről és amíg ő Ariát csatolja ki, én a másik oldalon szélesen mosolyogva kiveszem Noah-t. 
- Hahó nagyfiú - ölelem magamhoz, és puszit nyomok a homlokára. Mosolygás közben megvillantja a néhány kibújt fogacskáját, és az egyik nyálas kis kezével megtapogatja a homlokomat, miközben a húga boldogan sikongatva ugrál Payno karjaiban. 
- Nem tűnik úgy, hogy annyira rosszul érzik magukat Mira nélkül - állapítja meg Haz, és mosolyogva megbökdösi Noah arcát, aki ezért nevetve fúrja bele magát a vállamba.
- Remélhetőleg ez így is marad - fújja ki magát Liam, és leteszi a fűbe a kislányt, ezt látva Noah is rúgkapálni kezd a karjaimba, főleg miután Arthur is odakocog mellé. Óvatosan leeresztem, és közben puszit nyomok Ari feje búbjára, de most a kutya érdekesebbnek bizonyul, mint én. - Kihozom a babakocsit és mehetünk.
Észreveszem Freddie-t, ahogy Louis lábai mögé húzódva pislog a fűben játszó apróságokra, minden alkalommal amikor találkoznak egy kicsit megszeppent, talán neki is meglepő, hogy milyen gyorsan nőnek és változnak.
- Menj oda - noszogatja Lou. - Gyerünk, fiam, itt az alkalom.
- Pontosan mire is? - zárja be maga után az ajtót Liam, majd gyakorlott mozdulattal leemeli a babakocsit a teraszról, míg Zayn különböző pofákat vágva nevetteti a kicsiket, Harry pedig Freddie körül legyeskedik.
- A családjaink egyesülni fognak, Lima Bean, én mondom neked, az unokáid a Tomlinson nevet fogják viselni.
- Ez ellen nincs semmi ellenvetésem, de legalább 25 évig hallani sem akarok unokákról - mondja anélkül, hogy felpillantana, túlságosan lefoglalja, hogy leellenőrizze, a babakocsi egyik csavarja sincs meglazulva. - Jelenleg Mirával mindketten megelégszünk azzal, hogy a szüleink unokáit neveljük. 
20 perccel később végre kijutunk a kapun, és elindulunk a közeli játszótér felé, nyomunkban két civil testőrrel, és egy sötétített ablaküvegű autóval, amelyben még ketten ülnek. A babakocsiból bekötve nézelődik a két apróság, Aria folyton lerúgja valahogy az egyik cipőcskéjét, nagy valószínűséggel azért, hogy szórakozzon velünk, mert akárhányszor felveszi valamelyikünk és megpróbálja visszahúzni a lábára, veszett módon csapkodni és rugdalózni kezd, miközben hangosan kacag, le sem tagadhatná, hogy Hemmings vér folyik az ereiben.
- Berendezkedett a barátnőd, Niall? - érdeklődik sunyi arckifejezéssel Lou. 
- Milyen barátnő? - kapja felém a fejét Zayn, és hirtelen mindkét oldalamon felvont szemöldököket látok.
- Aha - válaszolom bájos mosollyal az arcomon. - Tökéletesen.
- Kicsoda? - lépked úgy Zayn, hogy kiszorítsa mellőlem Harryt, és ő kerüljön a helyére. 
- Az a lány? - érdeklődik a válla fölött vigyorogva az egykori göndör. 
- Megismerkedtem egy lánnyal - sóhajtok fel - Hazelnek hívják, egyetemista, kirakták a lakásából és segítettem találni neki egy másikat. 
Egészen addig, amíg oda nem érünk a játszótérhez még ha akarnék se beszélhetnék másról, csak Haze-ről, mert szinte záporoznak rám a kérdések róla, gondolatban azonban egy kicsit máshol járok. Jól megfigyelem magunkat, Liamet, ahogy tolja maga előtt a babakocsit, Louis-t, ahogy fogja Freddie kezét és igazodik a kisfiú apró lépteihez, Harry felderülő arcát, amikor megrezzen a zsebében a telefonja, és Zaynt, aki akaratlanul is mindig a nyakában lógó G betűhöz nyúl. Most először majdnem mindannyiunk életét és boldogságát meghatározza egy lány, a nyakamat teszem rá, hogy a következő esküvő Zayné lesz, és valószínűleg a trónörökösök tábora is bővülni fog rövid időn belül, bár tippem sincs, hogy ki részéről. Ők már megkapták, amit akartak, míg én csak az első lépéseket próbálom megtenni, holott már legalább ott szeretnék járni, ahol Liam van.
Lehajolok, és harmadjára is felveszem Ari lerúgott cipőcskéjét, majd megkerülöm a babakocsit, és mosolyogva nézek a kislányra.
- Parancsoljon, Hamupipőke - fogom meg finoman a lábát, és ráhúzom a cipőt, még mielőtt alkalma lenne arra, hogy kiszúrjon velem.
Szerencsénk van, mert nincsenek túl sokan a játszótéren, mindössze néhány anyuka, akik a padokon üldögélve, babakocsit tologatva beszélgetnek, és nagyobb gyerekek játszanak a tér másik felében, a nagyobb játékokon. 
- Apu, hintázhatok? - pislog fel vágyakozva Loura Freddie. 
- Persze - mosolyog rá, és megigazítja a sapkát a kisfiú kobakján, majd felkapja, és elindul vele az egyik hinta felé, míg Liam kiveszi a kocsiból az apróságokat. 
- Megtennétek, hogy vigyáztok rájuk? - emeli ránk a tekintetét, közben mindkét csöppség magabiztos, ámde kissé még imbolygó léptekkel útnak indul. - Muszáj elintéznem néhány telefont, hogy Mirának már ne legyen gondja vele.
- Hogyne - vágja rá mindannyiunk nevében Harry, de Zaynnel együtt én is bőszen bólogatok, és gyorsan elkapom Noah-t, mielőtt fenékre esne. 
- Kösz, srácok - sóhajt nagyot, és hátratúrja a haját. - Csak figyeljetek, hogy ne vegyenek semmit se a szájukba, ne érjenek hozzá fura dolgokhoz, és...
- Oké, nyugodj le, apuci, vigyázunk rájuk - löki oldalba Harry. - Néha rosszabb vagy, mint Mira.
- Majd megtudod - nevet fel, és kissé megrázza a fejét. Mielőtt leülne az egyik padra telefonálgatni puszit nyom mindkét baba feje búbjára, teljesen úgy viselkedik, mintha a világ másik felére menne, nem pedig körülbelül 6 méterrel távolabb. 
Egy ideig minden rendben megy, óvatosan hintáztatjuk őket, míg Freddie visongva suhan a levegőben, csúszdázásnál valamelyikünk mindig tartja őket hátulról, a csúszda végén pedig ott áll egyikünk. Kipróbáljuk az összes kisbabáknak való játékot, a kis Tomlinson pedig egyre bátrabban mászik fel a többire, természetesen úgy, hogy Louis ott liheg mögötte, és a nagyoknak való csúszdára csak úgy hajlandó felengedni, hogy ő is megy, úgyhogy elképedve végignézhetjük, ahogy a legidősebb bandatársunk egy csapat 4-5 éves között felmászik a csúszdára, karján a 2 éves fiával, kivárja a sorát, aztán együtt lecsúsznak. A játszóteret az édes, babás kacajok mellett betölti a mi hangos röhögésünk, úgy veszem észre, hogy nem csak én élvezem azt, hogy néhány óra erejéig apát alakíthatok, hanem a többiek is.
Liam körülbelül másfél órával később fújtatva huppan le közénk a homokozóba, míg a lánya békésen homokot lapátol az ölembe, Freddie maszatos arccal nyammog egy tejszeleten, Noah pedig az egyik apró kis mutatóujjával egy bogarat próbál összenyomni, míg a másik kezével tartja a cumisüvegét, amiből teát iszik. 
- Sikerült elintézni amit akartál? - érdeklődök, miközben egy halacska alakú formába szórom a homokot, amivel Ari megajándékoz.
- Fogjuk rá - morogja, mégis rámosolyog a kisfiára, amikor felé nyújtja a kiürült cumisüveget. - Nagy nehezen sikerült megértetnem egy állítólag profi, és neves mestercukrásszal, hogy milyen tortát akarok.
- Tortát? - szalad fel Zayn szemöldöke. - Mit ünneplünk? - én azonban azt hiszem, már azelőtt tudom, mielőtt válaszolna.
- Egy hónap múlva lesz az első születésnapjuk, és emlékezetessé akarom tenni. Tudom, hogy ők nem fognak emlékezni rá később, de nekünk ez fontos, tökéletes babazsúrt akarok szervezni nagy tortával, játékokkal, és mindenkivel a családunkból. Nem akarom, hogy Mirának még ezzel is foglalkoznia kelljen amellett, hogy mást se csinál 11 hónapja, csak főz, mos, takarít, pelust cserél, nyálat törölget, és néha felveszi a telefont 1-2 normálisabb újságírónak. Néhány napja az éjszakáink is nyűgösebbek, erőteljesen fogzanak mindketten, és rosszabbul alszanak, tegnap éjjel legalább négyszer ébredtek fel, és hiába keltem fel hamarabb, mint ő, akkor is utánam jött. Látom rajta, hogy fáradt, még akkor is, ha letagadja, ezért küldtem el abba a szépségszalonba, és ezért nyaggattalak titeket napokig azzal, hogy biztosan jöttök-e. Muszáj ezeket most elintéznem, de még mindig nem végeztem, meghívókártyákat kell rendelnem, és kell találnom egy fotóst is, aki ráér aznap. Már rég meglenne minden, ha nem értetlenkedik háromnegyed órán keresztül a cukrász. Mondtam, hogy emeleteset szeretnék, és az egyik fele kislányos legyen, a másik pedig kisfiús, és olyan hozzávalókat használjanak, amikkel nem mérgezik a gyerekeimet, erre elkezdett olyan kérdéseket feltenni, hogy hol válassza el a torta két felét, milyen stílusú legyen, és ahelyett, hogy megállapodtunk volna valamiben közölte, hogy majd elküldi a vázlatait a tortáról.
Nem tudom miért, de Harry elkezd nevetni, és szépen sorban mindannyian csatlakozunk hozzá, még Liam is, aki inkább kínjában nevet már.
- Ne panaszkodj, ezek a legjobb dolgok az apaságban - vigyorog rá Louis, és egy zsebkendővel megtörli Freddie maszatos arcát. - Egyszer hiányozni fog még ez, főleg úgy, hogy neked lányod is van.
Hosszasan felsóhajtva bólint, és játékosan kissé előre dől, hogy megszemlélje mit dolgozik Aria. 
- Mit építesz Nyuszi? - kérdezi gyerekesen huncut hangvétellel, és valószínűleg mindannyian tudjuk Ari sunyi mosolyából, és a pillantásából a leeresztett szempillái alól, hogy készül valamire. Ahogy kissé közelebb mozdul hozzá a homokkal teli lapáttal csapkodni kezd, és a tartalmát Liam arcába szórja. 
Levegőért kapkodva dőlök el a homokban, a kezemet a hasamra szorítva rázkódok, és egy idő után az arcom is belefájdul a nevetésbe, ez azonban egy pillanat alatt véget ér, amikor Noah először sikoltozni, majd keservesen sírni kezd. Mire felülök addigra Liam már talpon van vele, a hirtelen hangtól viszont először a kislány, majd Freddie is sírva fakad.
- Mi a pokol történt? - ugrik fel Zayn, és mindenkit megelőzve kapja fel Ariát.
- Hangyák! - kiáltja el magát Harry, és oda mutat, ahol az előbb még Noah üldögélt.
Egy pillanat alatt holtsápadttá válik Liam arca, de szerencsére gyorsan reagál, és a legközelebbi padhoz sietve elkezdi levetkőztetni az üvöltő kisfiút. Zayn utána siet, de sokkal lassabban bontogatja ki Ariát, úgyhogy gyorsan kiveszem a kezéből és bátor, de óvatos mozdulatokkal bújtatom ki a kis ruháiból, mellettünk Louis is alaposan átnézi Freddie-t. Mire végzünk már mindannyian csak szipognak, négy hangya került elő Noah ruhái alól, egy Ari nadrágján tanyázott, Freddie pedig inkább csak megijedt a hirtelen támadt hangzavartól és rémülettől, azért kezdett sírni.
- Hazamegyünk - veszi ki a kezemből a kislányt, és az arcából ítélve ő is közel áll a síráshoz, miközben a kisfia szipogva meg-megrázkódik a vállán, és félpercenként csuklik egyet. Csak egy bólintással felelünk, a háttérben maradunk, amíg beköti őket a babakocsiba, és Louis kisfiát próbáljuk jobb kedvre deríteni, de nem igazán vevő rá, csak az apja nyakába kapaszkodik és belefúrja az arcát a pulcsijába, ilyenkor vág szinte fejbe a felismerés, hogy hiába tűnik sokkal nagyobbnak, mint ikrek, még ő is nagyon kicsi, az pedig, hogy 3 nap kihagyás után kérni kezdi a cumiját, csak megerősíti ezt. 
Az első néhány métert kínos csendben tesszük meg, míg végül Liam nagyot sóhajt, és eltűri a homlokából az izzadtságtól hozzátapadt haját.
- Rendben vagy? - kérdezi óvatosan Harry, a választ mindannyian feszülten várjuk.
- Persze - dörzsöli meg az arcát - halálra rémültem,
- Mi is - motyogjuk szinte teljesen egyszerre, ami még így évek után is néha kicsit kísérteties. 
Viszonylag szótlanul tesszük meg az utat visszafelé, a babakocsiban mindketten elalszanak, és Freddie is egyre laposabbakat kezd pislogni Lou karjaiban.
- Addig még itt maradtok, amíg elmegyek Miráért? - kérdezi halkan, miután a lehető legóvatosabban felemeljük a kocsit a teraszra. - Ti menjetek csak haza - simogatja meg Freddie hátát, a kisfiú ugyanis mér összekucorodva, mégis kicsit ernyedten alszik.
- Nem gond? 
Most először nem értem azt a pillantást, amivel egymásra néznek, valószínűleg azért nem, mert én nem vagyok apa, de Louis végül búcsút int nekünk, és beülteti a kisfiút a kocsijába, nekünk pedig nincs más feladatunk, csak az, hogy ugrásra készen üldögéljünk a nappaliban, ha esetleg felsírna az ikerpár egyik tagja, amíg haza nem érnek a szüleik, az izmaim mégis úgy feszülnek meg, mintha az lenne a dolgom, hogy mindenkit, aki akár csak a lépcső közelébe is megy kihajítsak az ablakon. 
- Ezek után kétszer is meggondolom, hogy mikor akarok gyereket - motyogja maga elé Harry. 
- Én még azt is, hogy akarok-e - rázkódik meg egy kicsit Zayn válla - az én idegzetem gyenge az ilyen helyzetekhez, pedig ezek csak hangyák voltak. 
Halkan egymásra nevetünk, a téma miatt azonban újra beférkőzik a fejembe Hazel, aki a rengeteg esemény miatt kicsit kiszorult a gondolataim közül, pedig egészen a hangyatámadásig szinte mindenről ő jutott eszembe. Úgy tűnik, megbosszulja a kimaradt időt. Hirtelen elönt valami furcsán negatív érzés, mert amíg a többiek esetében szóba jöhet a gyerekvállalás, vagy legalább van esély arra, hogy gyerekük legyen, én maximum a jobb kezemet ejthetném teherbe, és ezt most nem találom viccesnek.

13 megjegyzés:

  1. Nessa végre első vagyok. Jeeee. Am tegnap pontosabban ma fent voltam kettőig, de részt nem láttam. :( De ezzel a fantasztikus fejezettel meg van bocsájtva. Iszonyú jó lett. :) Hazel lesz a fotós, mi? Liam babazsurjára. Am annyira sajnáltam szegény Hazelt. Nem semmi hogy pár kis hangya milyen nagy bajt okozhat. Imádtam és várom a kövit.
    Puszi FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Pedig kettő előtt már fent volt, de azért örülök, hogy nem haragszol. Köszönöm szépen! <3

      Törlés
  2. Drága Nessa!
    IMÁDOM! Elképesztően fantasztikus lett ez a fejezet is. Nagyon örültem Hazel szemszögének, és jó hogy elárultál róla egy pár dolgot. ☺ Lassan kezd összeállni a kép vele kapcsolatban, de nálad sosem mehetek biztosra, mert mindig teszel a történetbe valami váratlan fordulatot. Egyszerűen imádom, hogy sosem lehet tudni mi lesz a következő sorban 😄. Szegény Niall, remélem jól fog alakulni a dolog, bár ez nem csak rajta múlik... De annyira aranyos volt az ahogy a kicsikkel bánt! ❤ Kicsit megijedtem amikor a gyerekek sírásban törtek ki. De az apukák nagyon jól megoldották! 😀
    Fantasztikus rész lett, alig várom a következő csütörtököt!

    Puszi és nagy ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucus!
      Nagyon-nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen, mindig úgy feldobnak a kommentjeid, és nagyon boldoggá tesz, hogy ennyire szereted a történetem. <3

      Törlés
  3. Úristeeen *.* A napokban jutott eszembe, hogy újra elolvasom az EIW-t és nagyon boldoggá tett, hogy láttam itt a "folytatás" :) el sem hiszem, elképesztően írsz, mintha könyvet olvasnék! Alig várom a részeket! Továbbra is maradok hűséges olvasód!!!! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Juuj, hát nagyon örülök, hogy idetaláltál. :)
      Köszönöm szépen! <3 <3

      Törlés
  4. Drága Nessa!

    Hű meg ha. Hazel szemszögét olvasva kis híján megállt a szívem! Még mindíg imádom a stílusod, de megőrülök. Hol van az az „ott”? Nagyon megijedtem, hogy mi történhetett szegény lánnyal, habár teljesen egyértelmű, hogy a karaktereid nem üres, légből kapott emberek, hanem igenis van történetük. Nem is akármilyen! Szóval tűkön ülve várom, hogy fény derüljön egy-két apró részletre.
    Ami pedig egyáltalán nem fair, jól esett a fiúkon nevetni. Akármennyire nem gondolja a te Niallöd viccesnek, az utolsó mondatnál felröhögtem- imádom. :D

    Még mindig nem tudom elhinni, hogy belezúgtam a történetbe, holott még csak most kezdődött. Hihetetlen.♥

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! <3

      Tudom, hogy mindig ezt mondtam, de szépen lassan minden kiderül majd Hazelről, a saját történetéről, és arról is, hogy hol van az az "ott". Nagyon szépen köszönök mindent, annyira örülök, hogy tetszik! <3 <3

      Törlés
  5. Drága Nessa! :)
    Nem találok szavakat. Imádom! Imádom! Imádom! Hazel szemszöge az elején kicsit megijesztett, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből, a későbbiekben viszont megnyugodtam, és mosolyogva olvastam, hogy milyen édesek Niallel együtt. A szöszi szemszöge pedig fantasztikus volt. Remélem Louis a valóságban is olyanokra tanítja majd Freddie-t, mint a szeva tesó, és hasonlóan eszetlen lesz, mint az apja. A Tomlinson és Payne család egyesülése és az utolsó mondat pedig a kedvencem.:D El sem hiszem, hogy ez már a tizedik rész, remélem nem fog olyan gyorsan telni az idő a későbbiekben, és még sokáig olvashatok tőled!
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nonci!

      Nagyon köszönöm, szörnyen boldoggá tesz, hogy szereted!
      Biztos vagyok benne, hogy a való életben is ugyanakkora nagydumás kissrác lesz Freddie, mint amilyen Louis. :D
      Ne is mondd, borzalmas, hogy milyen gyorsan elrepült ez a nyár, de igyekezni fogok mindig rendszeresen frissíteni. :)

      Törlés
  6. Kedves Nessa!
    Csodálatos lett ez a fejezet is, mint mindig. Örültem Hazel szemszögének és, hogy egy picit beleláttunk az ő gondolataiba is.
    A fiúkról apaként olvsni rettentő furcsa. Olyan gyorsan telik az idő. De tökéletesen helytállnak ebben a szerepben is. És Niall. Ő is tökéletes.
    Puszi,
    Veronika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Veronika!
      Nagyon köszönöm! :)
      Valóban nagyon gyorsan telik az idő, de - szerencsére - a valóságban még nem haladtunk ennyire előre. :)

      Törlés
  7. Jajj, azok a frànya a hangyàk. 😡😡
    Hogy megijedtek mindannyian. ❤ édeseim!

    VálaszTörlés