11.rész

Sziasztok! :)

Bármennyire is utálom még csak leírni is, de sajnos egy ideig ez az utolsó, hogy ebben az időpontban teszem fel az új részt, hiszen mindenki tudja, hogy jövőhéten kezdődik az, amiről nem akarunk beszélni. Én legalábbis nem akarok. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan elrepült ez a szünet, jövőhéten pedig már úgy fog tűnni, mintha sosem lett volna. Ennek ellenére azonban igyekezni fogok, hogy mindig időben érkezzenek a részek, és a lehető legjobbak legyenek, de sajnos nem ígérhetek semmit, mert elég kemény év vár rám.

Pihenjetek jó sokat a hátralevő néhány napban! 

N. xx

Niall Horan

Nem tudom, mi jár a fejemben, amikor egy csokor virággal, és egy doboz fagyival a kezemben becsapom magam után a kocsim ajtaját, és elindulok az elegánsan nyújtózkodó épület bejárata felé. Ideges vagyok, a liftben egy ritmust ütök az egyik tornacipőbe bújtatott lábammal, és kis híján dúdolgatni is kezdek, csak hogy eltereljem valamivel a gondolataim arról, hogy másodperceken belül kinyílik az ajtó, és hívatlan vendégként fogok álldogálni Hazel lakásának ajtajában. 3 nap telt el a legutóbbi találkozásunk óta, néha váltottunk 1-2 csipkelődő üzenetet, bátor módon minden nap megkérdezem, hogy nem akar-e mégiscsak hozzám költözni, de nem veszi komolyan a szavaimat, pedig őrült módon én mégsem viccelek. Kinyílik az ajtó, akkorát sóhajtok, hogy kifújásnál a levegő meglibbenti az egyik kissé túlságosan megnőtt tincsemet. Fontolóra veszem, hogy sarkon fordulok és visszaiszkolok az autómhoz, mintha itt sem jártam volna, de a fagylalt kellemetlenül hideg a kezemben, és mire hazaérnék elolvadna, nem azért vettem, hogy a kukában végezze.

Felemelem a kezemet és bátortalanul bekopogok hozzá, amíg várom, hogy kinyíljon az ajtó megpróbálom összekapni magam, és elővarázsolni a lehető leglazább és legbarátságosabb énemet, mintha nem azért állnék most itt, mert napok óta álmatlanul forgolódok azon gondolkodva, hogy én vajon mikor szervezhetek születésnapi bulit a gyerekeimnek, és azért, mert őt szemeltem ki arra a célra, hogy életet adjon nekik. Emiatt kezdem úgy érezni magam, mint aki megkattant, ezt azonban Mira megcáfolta, később pedig, amikor újra bevonultunk a stúdióba a srácokkal, Liam mondott valamit, ami befészkelte magát a gondolataim közé.

- Csak felnőttél, Ni, ez nem olyan ijesztő, mint amilyennek tűnik, mindössze már nem bulikra és csajokra vágysz, hanem családra és gyerekekre.

Én azonban valami oknál fogva sokkal jobban éreztem magam a bőrömben még a "felnövésem" előtt, és beértem azzal, hogy kedvemre ugrálhatok át a legjobb barátaimhoz, ha babázni támad kedvem.

Hiába szuggerálom az ajtót, nem nyílik, úgyhogy kopogok még egyszer, ezúttal hangosabban, és pillanatokon belül meghallom a mozgolódás hangjait a lakásból, viszont még mielőtt felkészülhetnék Hazelre az ajtó szó szerint kicsapódik. Hátrahőkölök, az agyamnak beletelik néhány másodpercbe amíg feldolgozza a hirtelen kialakult helyzetet, hogy a lány, aki után a nyálamat csorgatom pihegve, egy szál törülközőben áll előttem, és csöpög a hajából a víz. A szám elnyílik, és most először, mióta világ a világ, zavartan kapom el a tekintetem a vízcseppekkel tarkított csupasz válláról, miközben az arcom forróvá és vörössé válik.

- Én őő... - idétlenül szorongatom a fagyis dobozt és a virágcsokrot, miközben az ajtófélfát vizsgálgatom. - Bocsánat, elmehetek, ha zavarok - intek végül a lift felé, kis híján elejtem a dobozt, amit nagyon szeretnék már letenni végre, mert lassan jégcsapokká változtatja az ujjaim.

- Nem, nem - rázza meg egy kicsit a fejét, látszólag őt is meglepte az érkezésem. Hát még engem, amikor a hazafelé vezető út helyett erre fordultam. - Gyere be - tárja ki az ajtót, amely mögé a hirtelen kinyitása után megpróbál elbújni.

- Köszi - oldalazok be óvatosan a lakásba, amely ugyanolyan patyolat tiszta, sőt, talán még tisztább, mint legutóbb.

- Mit keresel itt? - kérdezi, mindkét karjával a törülközőjét szorítja magához, és lassan helyes kis tócsát ereszt a padlóra.

- Hát, jöttem felavatni a lakásod - bököm ki, és felemelem a fagyit, a virágot pedig szinte az arcába tolom. Zavart arckifejezését felváltja egy bájos mosoly, bár az arca rózsaszín árnyalatából ítélve még mindig zavarban van, ahogy én is.

- Köszönöm, mindjárt... azt hiszem, előbb jobb, ha felöltözök - int az egyik kezével az emelet felé, válaszul aprókat bólintok. Apró létekben, mégis sietve iszkol fel a lépcsőkön vizes lábnyomokat és cseppecskéket hagyva maga után.

Azon kapom magam, hogy addig bámulom, amíg be nem siet a fürdőszobába, tátott szájjal veszem szemre a lábait, és a pillantásom egyre feljebb vándorol. A legkevésbé sem akarok bunkó lenni, de akármennyire is erőlködök nem tudom elfordítani a fejem, és a gondolataimat sem tartom féken túl sokáig. Valójában él bennem egy kósza remény arra, hogy lecsúszik a törülközője, de talán azzal romba dőlne minden, ami eddig kialakult köztünk, úgyhogy egyelőre hálát adok a remek időzítésemért, és beérem ennyivel, hiszen már ez is sokkal több a semminél.

A fagyit a konyhapultra helyezem, a virágot azonban még mindig szorongatom, mert szeretném normálisan odanyújtani neki, mintha tényleg egy úriember lennék, nem pedig csak egy szerencsétlen, aki folyton elszúr valamit ha zavarba jön. Néhány perc múlva már felöltözve lépdel le a lépcsőn, ha nem rá várnék, akkor észre sem venném, hogy közeledik, olyan csendes. Vizes haja egy kontyban pihen a feje búbján, egyszerű fehér pólót visel, rajta az iskolája címerével, és szürke cicanadrágot, ami általában nem tetszik, de rajta tökéletesen áll. Lágyan elmosolyodik, úgy lépdel felém, mintha régi barátok lennénk.

- Bocsánat az előbbiért, nem számítottam látogatóra - mintás zokniba bújtatott lábujjait édesen mozgatja, és idegesen játszik a kezeivel is.

- Nem, én kérek bocsánatot amiért csak úgy megjelentem - felé lépek, és ezúttal egész óvatosan nyújtom oda a csokrot, nem tolom az arcába.

- Köszönöm - fonja köré az ujjait, és ezúttal nem csak én hajolok felé, hogy gyorsan nyomjak egy puszit is az arcára, hanem ő is az irányomba mozdul és megölel. A szívem vadul verdes ide-oda a mellkasomban, óvatosan belepuszilok a hajába, és csak ezután húzódok el.

- Hoztam fagyit is, és az ünneplés mellett akartam beszélni veled valamiről, de ha esetleg nem érsz most rá, akkor ráér máskor is.

- Nincs semmi dolgom - mosolyog, és ellép mellettem. Figyelem, ahogy egy vázába teszi a csokrot, és némi tétovázás után kivesz két műanyag kistányért az egyik szekrényből. Valamivel otthonosabban mozog, mint legutóbb, de erre számítottam is, mert elmondta, hogy kezdi megszokni az életet itt.

Felém nyújtja az egyik tányérkát, amibe szedett az összes ízből, majd letelepedünk a kanapéra. Ezúttal úgy ül, hogy a testével felém fordul, kényelmesen elhelyezkedik, és nem igyekszik a lehető legtávolabb lenni tőlem, ezeket látva rám tör a vigyorgás, mert úgy érzem, nem hiábavalóak a próbálkozásaim és ha így haladok, akkor lassan talán esélyem lesz úgy elhívni egy randira, hogy nem utasít vissza élből.

- Miről szeretnél beszélni? - kérdezi, miután lenyalogat egy kis adagot a kanaláról. Elbűvölőnek találom, a haja kezd megszáradni a kontyban, és az apró hajszálak kibújnak a gumi tartása alól, néhány tincsecske pedig az arcába hullik, ami patyolat tiszta, a legkevésbé sincs kikenve semmivel, a bőre pedig tökéletes, egyetlen aprócska hibája sincs.

- Ja, igen - kapok a fejemhez - arról lenne szó, hogy a barátaim gyerekei, a kisbabák, akikről mutattam a képeket is most lesznek egy évesek, Liam pedig szeretne egy nagyobb családi összejövetelt szervezni, és szükségük lenne egy fotósra, aki megörökíti a fontos pillanatokat. Arra gondoltam, hogy te esetleg elvállalnád - mosolygok rá. Az igazság az, hogy nem csak azért szeretném, ha ott lenne, hogy fotózzon, hanem mert rengetegen lesznek jelen a számomra fontos emberek közül, kezdve mondjuk a legjobb barátaimmal, Mirával, és az ikrekkel. Minden vágyam, hogy ott lássam őt köztük, összebarátkozzon velük, és idővel teljesen a részéve váljon a társaságunknak, a terveim szerint úgy is, mint Aria keresztanyja.

- Miért pont én? - ejti vissza a kanalat a tányérba, és döbbenten néz rám.

- Hát, mondjuk mert fotós vagy - mosolygok rá, és megvonom a vállam, miközben egy kanál fagyit a számba helyezek - és valószínűnek tartom, hogy a te gépedről nem küldenék át magukat a képek egyetlen újságnak sem, meg ilyesmik.

- De én nem vagyok profi - mondja úgy, mintha kicsit szégyellné magát - és a gépem sem a legtökéletesebb.

- Nem járnál művészeti egyetemre, ha nem lennél tehetséges - fordulok felé.

- Megmutatok néhányat a képeim közül - tápászkodik fel fürge mozdulatokkal, és felszalad az emeletre. Békésen eszegetem tovább a fagyimat, hiszen teljesen biztos vagyok benne, hogy a képeivel ugyanúgy elbűvöl majd, mint a személyiségével. Amikor visszatér úgy szorongatja a kezében a fényképezőgépét, mintha valami felbecsülhetetlen értékű tárgy lenne, de amikor eszembe jut a legutóbbi felfedezésem vele kapcsolatban, rájövök, hogy számára talán valóban az.

Letelepedik a kanapéra, közvetlenül mellém, úgy, hogy a lábaink összeérnek, az illata pedig az orromba szökik, ami enyhe kábultságot vált ki belőlem. Gyakorlott mozdulatokkal kapcsolja be a fényképezőgépet, aminek a kijelzőjén először az összesimuló lábunk jelenik meg, majd a már elkészült fényképek. Elmosolyodok, amikor rájövök, hogy a legutóbbit innen készítette, jobban mondva a hálószobájából, mert Londont ábrázolja, pontosan ugyanazt, amilyen a kilátás onnan fentről.

- Ezek a nyers képek, a retusáltak a laptopomon vannak - közli velem, és lépegetni kezd a képek között. Olyan közel hajolok hozzá, hogy a fejünk majdhogynem összeér, de ezúttal ezt nem azért csinálom, hogy a lehető legközelebb férkőzzek hozzá, hanem mert rendesen szemügyre akarom venni a képeit, hogy ezzel is belelássak egy kicsit a személyiségébe. Nagyon keveset mond róluk, csak lépeget, ha egy konkrét személyt fotózott akkor elmondja, hogy ki az, a többit viszont rám bízza.

Nem vagyok túl jártas ebben a témában, hiszen én többnyire csak a telefonommal fotózok, és nem művészi célból, de azért néhány dolgot én is képes vagyok megállapítani, leginkább azt, hogy ő nem tanulta a fotózást, hanem egyszerűen érzéke van hozzá.

- Hazel - pislogok nagyokat, még mindig lapozgat a képei között, de valószínűleg ha az összeset megszeretné mutatni, akkor holnap reggelig itt ülnénk - fantasztikus vagy.

- Igen? - kapja felém a fejét, a szemében reménykedés csillan. Talán ő is szeretné elvállalni az ikrek szülinapját, nem csak én akarom, hogy ott legyen, hanem ő is szívesen megismerné a barátaimat.

- Gyönyörűek ezek a képek - mosolygok rá, az arca olyan közel van az enyémhez, hogy ha kicsit előrehajolnék, akkor összeérne az orrunk. - Elvállalod?

- Ha valóban engem szeretnétek, akkor igen - bólint, az arcomon pedig szélesedik a mosoly.

- Elvihetlek hozzájuk, hogy megmutasd a munkáidat, és megismerkedj velük - lelkesedek - imádni fognak!

Elneveti magát, lehajtja a fejét, de a haja most nem hullik az arcába, hogy eltakarja, viszont így már majdnem olyan a helyzetünk, mintha hozzám bújna, vagy talán csak én képzelem így.

- Köszönöm - érintem meg a kezét, amiben még mindig a gépet a szorongatja. Szégyellősen emeli fel a fejét, a pillantása összetalálkozik az enyémmel, és fogalmam sincs, hogy miért, de hosszasan nézzük egymást. Szemügyre veszem a vonásait, feltérképezem az arcának minden pontját a homlokától az álláig, de megragadok a szájánál, hosszasan tanulmányozom a dús, különleges színű ajkait, aztán már csak azon kapom magam, hogy a kezemmel megérintem a haját, és a távolságot kettőnk között milliméterekre csökkentem. A szívem a torkomban dobog az izgatottságtól, mert hetek óta ez az a pillanat, amire várok, de túl korai még örülnöm. A szám éppen csak súrolja az övét, puszinak is alig nevezhető az, amit én a fejemben hosszan tartó, szenvedélyes csóknak képzeltem el. Néhány másodpercig még lehunyva tartom a szemeim hogy időt adjak magamnak elfogadni a kudarcom, közben pedig érzem, és a lépteiből hallom is, hogy egyre távolodik tőlem.

A halálra rémült pillantása az, amit először meglátok, amikor végre hajlandó vagyok visszatérni a kegyetlen valóságba, ez azonban sokkoló, mert a szemeiben valódi félelem ül.

- Nagyon sajnálom - pattanok fel, és utána sietek, de ha egy lépést teszek előre, ő kettőt lép hátra, méghozzá úgy, mintha menekülni akarna, de én gyorsabb vagyok, úgyhogy beérem, és finoman megérintem a karját. - Sajnálom, Hazel, azt hittem, hogy te is szeretnéd.

Tágra nyílt szemekkel mered a karjának arra a pontjára, ahol az ujjaimmal óvatosan megérintem, és ezzel megrémiszt, mert soha nem láttam még senkit sem így viselkedni, főleg nem egy apró kis puszi miatt.

- Nem akartam semmi rosszat, én csak... sajnálom, túl gyors vagyok, megértem, ha ez furcsa neked és nem akarod - folyamatosan magyarázok, mindent összehordok ami eszembe jut, ő pedig csak néz rám a rémült tekintetével. - Könyörgök, mondj valamit!

- Menj el, kérlek - ejti ki szinte suttogva, kihúzza a kezét az enyémből, és a lépcső felé indul, ahová eddig is igyekezett.

- Mit csináltam rosszul? - loholok utána, tudni akarom, hogy mivel ijeszthettem meg ennyire. - Mitől rémültél meg, Hazel? Bántottalak?

- Légyszíves, Niall - motyogja, közben a korlátot szorongatva igyekszik felfelé.

- Csak azt hittem, hogy szeretnéd - beszélek tovább kétségbeesetten - mert nem húzódtál el, és beleéltem magam, hogy végre megtörténhet, hogy lehet nálad esélyem.

Az utolsó néhány méternél fürge léptekkel beelőz, és mielőtt egyáltalán esélyem lehetne bevágja maga mögött a hálószoba ajtaját, ezt halkan követi a zár kattanásának hangja. Reményvesztetten ütöm a homlokom a kemény fához, nekidőlök az ajtónak és annak ellenére, hogy hallottam bezárulni lenyomom a kilincset.

- Sajnálom - ejtem ki halkan, de azért úgy, hogy hallja. - Nem akartalak felzaklatni, Hazel, ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor nem teszem.

Nem válaszol, még percekkel később sem, pedig tudja, hogy még nem mentem el. Fogalmam sincs, hogy végül mikor szánom rá magam a távozásra, csak egyszer megérzem az elkeseredettségem mögött felbugyogni a dühöt azért, mert nem magyarázza meg, hogy mi történt, és ismerem magam annyira, hogy tudom, jobb elmennem még mielőtt kitör a vulkán.

Jól hallhatóan csukom be magam után a bejárati ajtót, csak hogy tudja, eltűntem a lakásából, majd erőteljeset csapok a lift gombjaira, és reménykedek benne, hogy az elkövetkezendő 3 percben, amíg leérek, és beülök a kocsimba, nem találkozok össze senkivel. Érzek egy óriási gombócot a torkomban, amit képtelen vagyok lenyelni, és kellemetlenül összeszorítja a mellkasomat. Dühös vagyok rá, mert nem mondott semmit, de legfőképp magamra vagyok az, mert talán csináltam valamit, amit nem is vettem észre, de elég volt ahhoz, hogy megijesszem, és mindent tönkretegyek.

Szinte fejjel vetem bele magam a kocsimba, de egyelőre nem indulhatok el, mert esélyes, hogy balesetet okoznék, úgyhogy néhány percen keresztül mélyeket lélegezve, a tarkómat masszírozva ülök, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem tettem semmi rosszat. Végül nem tudom, hogy hogyan vezetek haza, de ez lényegtelen, mert mindenki egyben maradt, én, és a többi sofőr is, azonban ahogy behajtok az utcába felfedezek a házam közelében egy idegen kocsit, és amikor közelebb érek megpillantok az egyik fa lombjai között egy embert, aki az udvaromat fotózgatja. Erősen szorítom a kormányt, nehogy kipattanjak és üvöltözni kezdjek vele, mert ezt még akkor se viselném túl könnyen, ha nem történt volna semmi. Behajtok a kapun és a lehető leggyorsabban bezárom, majd leparkolok a kocsival és átvágok a kerten, azonban a bejárati ajtó felé igyekezve megtorpanok, és a fán egy pillanatra felvillanó fény felé fordulok, jó magasra emelve a középső ujjam. Remélem, hogy a legnagyobb újságok fogják lehozni a legfőbb hírek között, hogy nem tolerálom, ha seggfej fotósok tobzódnak a házam körül, és nem tartják tiszteletben a magánéletem.

Alig lépek be, a telefonom a fülemhez emelem, bár a lelkem mélyén tudom, hogy nem fogja felvenni, én viszont nem fogom feladni. Sorra küldöm a bocsánatkérő üzeneteket, megpróbálom megmagyarázni a történteket és kérem, hogy válaszoljon. Hiába tudom, hogy nem fogja megtenni, nem adom fel, mert nem tudom, hajt a remény és a bűntudat, mert bántottam, és kísért az a tekintet, amivel meredt rám. 

Hazel Clark

Talán még soha nem éreztem olyan gyengéd és puha érintéseket, mint amilyeneket tőle kapok. A kezemet finoman az övé közé zárja és hálásan mosolyog rám, míg én pirulva fordítom el a tekintetem. Általában nem szoktam ennyire közel kerülni az emberekhez, főleg nem ellenkező neműekhez, de most nem érzem rosszul magam ettől, helyette valami furcsa, ismeretlen lappang bennem. A szemébe nézek, de óriási hibát követek el, mert a tekintete úgy nyel el, mint a legmélyebb óceán, nem tudom elfordítani a fejem és máshová nézni, mert sose láttam még ilyen különleges, őszinte szempárt. Amikor hozzáér a kontyomból kibújt tincsekhez olyan, mintha csak egy lenge kis szellő érintené meg a bőröm, a közeledésétől pedig eláll a lélegzetem, de ha egyvalamit biztosra tudok az életben az az, hogy nem minden olyan, mint amilyennek látszik, és hogy a biztonságérzet nem más csupán, mint egy illuzió. Egészen addig a pillanatig akarom, amíg a szája hozzá nem ér az enyémhez, ez az apró érintés mindent felborít, mert a fejemben az apró érintések erőszakossá válnak, az  ujjbegyei az államon szorítanak, lefognak. 

Elrántom a fejem és felugrok, amikor ránézek nem őt látom, ahogy elkeseredetten mély levegőt vesz, hanem egy teljesen más ember, aki erőszakosan préseli egymáshoz az ajkait és a teste megfeszül, hogy üldözőbe vegyen. A torkom összeszorul, a szemeim tágra nyílnak, amikor feláll, és gyors lépésekkel halad felém. Mindkét fülem sípolni kezd , az egyetlen amit érzek az a színtiszta pánik, ami menekvésre kényszerít. Néha kirajzolódik előttem a valóság, és meglátom az aggódó kék szempárt, amiben elmerengtem néhány perccel ezelőtt, de valami nem hagy nyugodni, úgyhogy sietve kérem, hogy menjen el. 

Bevágom magam után a hálószoba ajtaját és ráfordítom a kulcsot, a hátam szorosan a a falnak vetem és fokozatosan egyre lejjebb csúszok, mígnem a padlón ülök magamat átölelve, a kezemet a számra tapasztva, és előre-hátra dőlök kifelé bámulva az ablakon. A kilincs újra meg újra megmozdul, az ajtó túloldaláról hallom a tompa hangot, ami könyörögve kéri, hogy engedjem be, de túlságosan magába szippant valami. ami miatt ezt az egészet veszélyhelyzetnek élem meg. A kilincs mozdulása valójában erőteljes rántások miatt van, az ajtó túloldalán pedig dühösen ordít az illető, ököllel üti a fát, és fenyeget. 

Nem tudom, mennyi idő telik el, amíg vége nem lesz, csupán egyszer arra emelem fel a fejem, hogy teljes a csend, csak én remegek még mindig a padlón, és félelem helyett lassan elönt a szégyen. Az arcomat dörzsölgetve tápászkodok fel, remeg a kezem, amikor óvatosan kinyitom az ajtót, majd lassú, apró léptekben, össze-összerezzenve járom végig a lakást, hogy megbizonyosodjak arról, egyedül vagyok. A nappali dohányzóasztalán a két tányérkában olvadt fagyi van, az egyik kanál ragacsosan hever mellettük, a fényképezőgépem kikapcsolva pihen a kanapé egyik sarkában, normális esetben sosem hagynám így szét a dolgaimat, pláne nem a fényképezőgépem, most viszont nem tudom, hogy mi történt, sosem csináltam még ilyesmit, bár ha belegondolok, soha nem is próbált megcsókolni senki. A konyhapulton hagyott telefonom megállás nélkül rezeg, de kinyomom, és kikapcsolom anélkül, hogy megnézném, ki próbál ennyire utolérni, nem mintha túl sok lehetőség lenne. Leomlok a kanapéra, az arcomat a tenyerembe temetve próbálom összeszedni a gondolataimat, de ez nem túl sikeres. Összezavarodtam, és hiába gondolok arra, hogy Niall mozdulataiban és tetteiben nem volt semmi rossz, az agyam mindent összekever, és végül nem marad meg bennem semmi más a történtekből, csak a szégyen. Nem tudom, hogy ezek után hogyan kerülhetnék újra a szemei elé, hiszen megaláztam saját magam, és talán őt is a viselkedésemmel, magyarázatot pedig nem tudok adni rá, képtelen vagyok. Ha nem ő intézte volna el, hogy legyen tető a fejem felett, nem is akármilyen, akkor gondolkodás nélkül megszakítanék vele minden kapcsolatot, mindegy, hogy mennyire kedveltem meg az utóbbi napokban, így azonban nem csinálhatom, mert talán ő hagyná, hogy itt lakjak, de az én lelkiismeretem nem tudna megküzdeni azzal, hogy keresztülnézek rajta azok után, amiket tett, és tesz értem. Az egyetlen, amit csinálhatok, hogy minimálisra csökkentem a vele való találkozások számát, és nem hagyom, hogy egy semleges kapcsolaton kívül bármi is kialakuljon köztünk. Bármi olyan, ami érintkezéssel jár.
Életemben először, és utoljára sírok valaki után. Összegömbölyödök a kanapén, és hónapok, vagy talán évek után kiengedem azokat a könnyeket, amik nem törnek utat maguknak álmomban. Nem adok ki semmilyen hangot, esetleg csak halkan szipogok, de nem üvöltök és bömbölök úgy, ahogy szeretnék, mindössze csak hagyom legördülni a könnycseppeket az arcomon, de már ez is óriási lépés. Már az első pillanatban rosszul fogadtam ennek a fiúnak a közeledését, pont azért, mert tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle, és most, hogy kezdtem elhinni, barátok vagyunk, ez be is következett. A kezemet a számra tapasztom, hogy elfojtsak egy halk, ironikus és elkeseredett hüppögést, de itt abba is hagyom, és nem ejtek több könnycseppet, helyette megfogadom, hogy minden áron távol tartom őt magamtól, és magamat is tőle.