2016. augusztus 31., szerda

12.rész

Sziasztok!
Valószínűleg már túl lesztek az első napon, amikor olvassátok ezt a részt, de azért mindenkinek kitartást, és sok sikert kívánok ehhez a naphoz, és az egész évhez egyaránt. Igyekezni fogok az iskola, és minden ellenére ugyanúgy frissíteni, ahogy eddig is, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból. Reménykedek benne, hogy képes leszek egy kis kikapcsolódást nyújtani nektek a részekkel, amikor igazán beindul a szekér. :/
Legyetek rosszak, és ügyesek a helyen, amiről nem beszélünk. 
N.x


Niall Horan

A klub semmit sem változott azóta, mióta utoljára itt jártam, a zene pokolian hangos, a fények elvakítanak, emberek vonaglanak egymás hegyén-hátán, és egy pillanatra ugyanúgy fontolóra veszem, hogy távozok, mint a legutóbbi néhány alkalommal. 
Átvágok az ismerős arcok között, de nem állok meg bájcsevegni senkivel, helyet foglalok az egyik bárszéken, és intek a pultosnak, kapásból két pohárral kérek. A lelkemben annyiféle érzelem dúl, hogy nem tudok mást megoldást találni, hogy véget vessek neki, muszáj volt lelépnem otthonról, mert különben magamat hibáztatva forgolódnék az ágyamban egész éjszaka, és hívogatnám Hazelt, egyelőre azonban itt sem érzem jobban magam. Úgy ülök a pultnál, mint egy alkesz, sorra döntöm magamba a tisztítószer ízű italokat, és fokozatosan egyre lejjebb bukik a fejem. Egy órával később már szédelgek, és homályos a látásom, a kedvem viszont csak rosszabb lett, mert továbbra sem tudom kiverni a fejemből a lányt. 
Mit csinálok rosszul? Mi olyan rossz bennem, amiért kis híján sikoltozva tépte ki magát a karjaimból?
Egy szarkasztikus nevetés szökik ki az ajkaim közül, dühösen végigszántok a hajamon, a következő italt azonban elutasítom. Tudom, hogy mire van szükségem. Csessze meg Hazel! Csessze meg, ha neki nem kellek, millióan lennének a helyében! Nem tudja, hogy mit veszít.
A lépteim bizonytalanok, egy kicsit ingadozok, de céltudatosan indulok be egyenesen a tömeg közepe felé. A vonagló testek magukkal sodornak, a színpadon egy DJ ugrálva, a mikronfonjába üvöltve biztatja bulizásra az embereket egy felismerhetetlenségig torzított számra. A mellkasom hirtelen szorítani kezd, túl sokan vannak körülöttem és én egyedül vagyok. Valaha nagyon jól tudtam érezni magam az ilyen helyeken, de akkor sosem egyedül voltam, és sosem azért jöttem, hogy elkeseredettségemben leigyam magam egy lány miatt. Ha tehetném visszamennék az időben, nem sokat, mindössze néhány évet, vagy talán csak hónapot, és ebből a borzalmas estéből egy óriási bulit csinálnék, aminek a végén a fiúkkal egymás nyakába kapaszkodva tántorognánk haza, Mirát pedig Liam cipelné a karjaiban. Nem lenne velünk egyetlen csaj se rajta kívül.
Vagy ami még jobb, visszavinném magunkat addig a nyárig, amit szinte végig fesztiválozással töltöttünk. Mira óriási koncerteket adott, aztán ahogy leugrott a színpadról ő is csak egy fesztiválozó lett a sok közül velünk együtt. A karunkon mindenféle karszalaggal bevetettük magunkat a tömegbe, gumicsizmában gázoltunk át a sáros talajon, ugráltunk a tócsákban, és amikor a nagy nehezen felépített sátraink teljesen eláztak futva mentettük a cuccainkat. Az volt életem egyik legjobb nyara, közvetlenül azelőtt, mielőtt a legjobb barátom terhes lett. 
Lassan mindenki megállapodik és családot alapít, csak én lézengek a világban egyedül. Még mindig.
A tömeg szinte kilök magából, botladozva kapaszkodok meg az egyik kanapé szélében, és hebegve-habogva kérek elnézést a rajta turbékoló pártól, bár a turbékolás elég gyenge kifejezés arra, amit pontosan csinálnak. Én is ezt tervezem.
Levetem magam az egyik üres fotelbe, a klub ezen része teljesen más, mint a bár, itt a lányok falatnyi szoknyácskákban, és olyan felsőkben hozzák ki az italokat, amikből majd kiesik a mellük. Normális esetben ezeket a lányokat kerülöm el a lehető legmesszebbről, mert valószínűleg az én terveim a jövőre nézve nem egyeznek az övékével, azonban 1-2 kósza éjszaka erejéig képes nagyon egy rugóra járni az agyunk. Régebben visszajáró vendég voltam, sok egyéb híres emberrel együtt, mert innen valahogy sosem szivárognak ki a mocskos kis titkaink, most azonban nagyon kényelmetlenül érzem magam. Hazel utálná ezt a helyet, de ezt nem tudom, hogy honnan veszem, mert nem mondott nekem semmit sem arról, hogy szokott-e bulizni járni. Ha belegondolok, azon kívül, hogy egyetemre jár, és művész, nagyon kevés dolgot osztott meg velem, szinte semmit. Semmit sem tudok róla, és már így is szánalmasan belé szerettem. Csessze meg, Hazel! 
CSESSZE MEG, HAZEL!
A lány, akit összeszedek, nem rántja el a fejét, amikor megcsókolom, nem néz rám rémülten, és nem menekül el, hogy ajtókat csapjon a képembe. Bár valószínűleg nem is rohannék utána könyörögve, ha mégis megtenné. Készségesen simul a karjaimba, az ölemben ül, és egyedül az én testem az, ami eltakarja mások elől a bugyiját. Ha most felállnék, és hátravinném, 20 másodperc alatt levarázsolhatnám róla anélkül, hogy akár a kisujjamat is megmozdítanám, nem kéne otthont adnom neki egyetlen éjszakára sem, nem kellene lakást szereznem neki, és virággal meg fagyival kedveskedni egyetlen aprócska mosolyért cserébe. 
- Haza akarlak vinni - dünnyögöm kábultan a nyakába, az ujjaim belemélyednek a puha combjába ott, ahol a szoknyája elkezd vészesen felcsúszni. A mellkasa megrázkódik a nevetéstől, megtámasztja az egyik magassarkúba bújtatott lábát a cipőm mellett, és egy könnyed mozdulattal átlendíti a másikat fölöttem. Dús, barna haja természetellenes hullámokban omlik a hátára, a sminkje túl erős, minden egy kicsit "túl" rajta, vagy csak az a baj, hogy ő nem Hazel.
A kezét fogva, dühösen vágok át a tömegen, valahogyan mellém sodródik, és a vörösre mázolt ajkait a nyakamra nyomja, eltalálva egy olyan helyet, amire különösen érzékeny vagyok, innen tudom, hogy valószínűleg nem először járna a lakásomon. Kajánul, bár a legkevésbé sem őszintén vigyorogva fogom át a derekát, kint csíp a hideg tavaszi levegő, a fülem még zúg a benti hangzavar miatt, de megingathatatlanul törtetek előre vele az oldalamon az egyik sárga taxi irányába. Egészen addig győzködöm magam arról, hogy helyesen cselekszek, amíg be nem ül a hátsó ülésre, és megpróbál magával húzni a nadrágom sliccénél legyeskedve
- Sa-sajnálom - ugrok el mielőtt megérinthetne, a térdemet teljes erőből beütöm az ajtóba. - Én nem... nem megy - bököm ki nagy nehezen, és beiszkolok a klubba,
A kanapén fekve térek magamhoz arra, hogy egy apró ujjacska az orrom környékén motoszkál, és amikor résnyire nyitom a szemeim Aria tündéri kis arcával találom szembe magam. Próbálok kierőszakolni magamból egy mosolyt, de a fejembe szúró fájdalom hasít, és végül grimasz lesz belőle. A kezemet a szemeim elé emelem, mert a napfény kegyetlenül égeti a retináim, a keresztlányom azonban továbbra is bökdösi az arcom, hogy felhívja magára a figyelmem. 
- Szia, Manó - nyúlok felé csukott szemekkel, és a hasogató fejem ellenére a mellkasomra emelem. hálát adok Istennek azért, mert nem kezd el ugrálni rajtam, hanem békésen lefekszik. Erőm sincs arra, hogy megkérdezzem, mit keres itt, és hol vannak a szülei, csak magamhoz ölelem és behunyom a szemeim, hátha tovább aludhatok.
- Niall! - tör át az agyamat beborító ködön Mira hangja. Újból résnyire nyílnak a szemeim, és ezúttal felfedezem őt, ahogy a karjaiban tartva Noah-t szinte reszketve álldogál alig néhány méterre tőlünk. Zaklatott, a haja nem olyan tökéletes, mint mindig, hanem zilált copfban lóg rá az egyik vállára, a ruháit is valószínűleg csak magára kapta, és nincs kisminkelve. Az arcáról egyszerre tükröződik düh, aggodalom, és fáradtság. - Hol a pokolban voltál?! - szegezi nekem a kérdést vádlón, a hangja viszont kissé elcsuklik. 
Feljebb húzom magamon a kislányt és belélegzem a kellemes babaillatot, ami árad belőle. Megpróbálom összerakni magamban a történteket, de a gondolataim zavarosak, és csak képek ugranak be arról, hogy milliónyi telefonhívás után dühösen leléptem, és megpróbáltam felszedni egy csajt éjszakára, de egyszerűen képtelelen voltam megtenni, amiért mentem, faképnél hagytam, amikor már beszállt a taxiba, és visszamentem, hogy folytassam az ivást.
- Egész éjszaka téged hívogattalak, Niall! Elküldtem Liamet, hogy nézze meg, itthon vagy-e, de nem voltál, és egy szemhunyásnyit sem aludtam! Azt hittem, hogy történt veled valami! - kissé felemeli a hangját, ami miatt erősödik a sajgás a fejemben, de figyelmen kívül hagyom, mert Mira hangja elcsuklik, és amikor ránézek az arcán óriási könnycseppek gördülnek le.
- Sajnálom - dünnyögöm, és óvatosan felülök, többet nem kockáztatok meg Ariával az ölemben. Kinyújtom felé az egyik kezem, ő pedig szinte elmarja, és heves léptekkel közeledve az oldalamhoz bújik. Összeszorítom a szemeim, amikor meghallom a hüppögését, még a tegnapinál is dühösebb leszek saját magamra, mert Hazel után őt is sikerült kiborítanom.
- Soha többet ne csináld ezt velem! - mér apró csapást a karomra, közben az arcát a mellkasomba temeti és fél kézzel átölel. 
Nem válaszolok, belepuszilok a hajába és magamhoz szorítom abban a reményben, hogy néhány percen belül megnyugszik. Noah nyöszörögni kezd a karjaiban, halkan szipogva leteszi a padlóra, de a húga ezúttal nem követi, hanem aggodalmas tekintettel figyeli a karomba simulva az édesanyját, és kinyújtja felé az egyik kis kezét, hogy megsimogassa.
- Mi történt? - kérdezi, miután kicsit összeszedi magát, és a röntgenszemeivel átfésüli a nappali egész területét, nehogy Noah találjon valami olyat, amitől megsérülhet, vagy a szájába vehet.
Megvonom a vállam, megpróbálom a kezébe adni Ariát, amíg felállnék, hogy előtúrjak néhány szem gyógyszert a konyhában, de a kislány nyafogni kezd, és belekapaszkodik az ingembe, ami büdös, és mocskos, úgyhogy kénytelen vagyok magammal vinni, bár kétség kívül jólesik a ragaszkodása. Felültetem a konyhapultra és az egyik kezemmel őt tartom, a másikkal a konyhaszekrényben kutakodok, majd amikor megtalálom amit keresek azonnal elmarja, és a szája felé irányítja a dobozt.
- Ezt nem szabad, bogárka, nem való ilyen kislányoknak - feszegetem ki türelmesen az ujjai közül, és igyekszek a lehető leggyorsabban eltüntetni a szeme elől, miután lenyelek egy pirulát. 
Apró kis kezeivel a nyakamba kapaszkodik és a fejét a vállamra hajtja amikor újból felemelem, mintha csak tudná, hogy mennyire szükségem van most erre. Akkor sem kezd el ficánkolni, amikor leülök vele a kanapéra, és látja, hogy a testvére már a szőnyeg rojtjaival játszik Mira felügyelete alatt.
- Sajnálom, Mack, nem akartalak megijeszteni - fordulok a lány felé, és éberséget erőltetek magamra, pedig nem aludhattam többet néhány óránál - valószínűleg nem vettem észre, hogy hívtál.
- Mi történt? - ismétli meg a nemrég elhangzott kérdést. - Azt hittem, már nem bulizol így, Niall. 
- Nem is - hajtom le a fejemet - nem akartam.
- Valami van azzal a lánnyal, ugye? Csinált valamit - jelenti ki, és a hangjában düht fedezek fel.
- Ez nagyon zavaros, Mira - próbálom ennyivel letudni a magyarázkodást, de ismerem annyira, hogy tudom, hiábavaló a próbálkozásom. 
- Azért próbáld csak meg elmondani - fonja össze a karjait a mellkasán, és várakozva hátradől. 
Az egyik kezemmel végigszántok a hajamon, tudni sem akarom, hogy hogy nézek ki, de a szagomból ítélve csoda, hogy még nem fakadtak sírva az apróságok. Nagy levegőt veszek, nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó alkalom, hogy Mira kierőszakol belőlem valamit, amit úgyis elmondanék, de most nem tudom, hogy hogyan kezdhetnék hozzá. Lenézek az ölemben ülő kislányra és valami mosolyféleségre húzom a szám, mert láthatólag jól érzi magát a karjaim között, a szemeimet hirtelen mégis elöntik a könnyek.
- Niall - csuklik el a hangja, miközben megfogja a kezem és közelebb húzódik - mi bánt ennyire?
Benedvesítem a kiszáradt szám, hozzá akarok kezdeni, de nem tudom, hogy hogyan csináljam, most először az életben nem tudom, hogy hogyan mondhatnék el valamit a legjobb barátomnak.
- Megcsókoltam - bököm ki végül. A mellettem ülő lány lélegzete elakad egy pillanatra, és az ujjai biztatóan szorulnak meg az enyémek körül - vagyis még annak sem nevezhető, csak megpróbáltam, ő pedig felugrott, elszaladt, és... úgy nézett rám, mintha bántottam volna - pakolgatom nagy nehezen egymás után a szavakat, de igazán nem merülök el a gondolataimban, gyengéden ringatom Ariát, és a tekintetem a szőnyegen játszó kisfiún tartom. - Nem tudom, hogy miért, vagy hogy mit csináltam, de elrohant, bezárkózott a szobájába, és hiába könyörögtem, nem volt hajlandó meghallgatni. Ennyire szörnyű ember vagyok, Mack? Hogy halálra rémül attól, mert tetszik nekem?
- Mióta ismered ezt a lányt, Niall?
- Körülbelül két hónapja - húzom össze a szemöldökömet, mert nem éppen erre a kérdésre számítottam - kisebb-nagyobb kihagyásokkal.
- És mennyire ismered? - fürkészi az arcom. - Nem akarlak megijeszteni, Ni, de szerintem történt valami ezzel a lánnyal.
- Milyen valami? - nyílnak nagyra a szemeim, eddig nem gondoltam semmi ilyesmire.
- Nem tudom - rázza meg a fejét, és az ölébe veszi a lábába kapaszkodó kisfiút, így már mindketten babákkal az ölünkben ülünk egymás mellett. - Azt mondod, hogy megrémült, és elszaladt, pedig nem adtál okot rá, csak arra tudok gondolni, hogy talán történt valami, durván bánt vele egy előző barátja, rossz tapasztalata van. Nem tudom, Niall, de biztos vagyok benne, hogy te nem csináltál semmit, és ez a lány nálad jobbat nem is kívánhatna.
- Erre még nem is gondoltam - veszem a tenyerembe Aria egyik apró lábacskáját, a kislány elmosolyodik, de olyan érdeklődéssel figyel, mintha csak értené, hogy miről van szó - talán jobb lenne, ha inkább velem lenne baj.
- Lehet, de te tökéletes vagy - ölel át az egyik karjával, az arcát a nyakamhoz simítja, míg én nagyot sóhajtva hajtom a fejem az övére - csak kérlek, legközelebb mielőtt elmész bulizni, szólj nekem, vagy valakinek. Tudom, hogy nem kötelességed, és semmi közöm hozzá, hogy mit csinálsz, de halálra aggódtuk az éjszakát, nem csak mi, hanem a fiúk is.
- Sajnálom - mondom már sokadjára, és megsimogatom Noah kis buksiját - kiborultam, nem gondolkodtam, csak szerettem volna elfelejteni.
- Tudom, de nem bírnám elviselni, ha történne veled valami - futják el a szemeit a könnyek ismét. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy a barátomnak nevezhetem ezt a lányt, de sokadjára is hálát adok érte, hogy ad nekem helyet a szívében.
- Tudom, Mira, és szándékosan sosem tenném ezt veled. Mostanában minden túl zavaros, nem tudom, hogy mit érzek, annyira idegen ez az egész, és hiába teszek egy lépést felé, ha utána kilométereket rohan előlem. Szerettem volna megfeledkezni róla, hogy minden olyan legyen, mint régen, és ne érezzem nélküle azt, hogy üres vagyok, és elégedetlen az életemmel, de még ez sem megy, Mack. Azért mentem oda, hogy felszedjek egy lányt éjszakára, de otthagytam, mert... mert egyszerűen nem ő volt az - hitetlenkedve, elkeseredetten rázom a fejem, csak azért nem ugrok fel és kezdek el járkálni, mert Aria a hasamnál pihenteti a fejét, és a kis ujjával egy kilógó cérnaszálat piszkál a kényelmetlen nadrágomon.
- Elégedetlen vagy az életeddel? - kérdezi döbbenten, és szomorúan.
- Nem, én... nem értheted, Mack, most először nem. Nektek megvan mindenetek, rajtam kívül mindenkinek van kihez hazamennie, ti nem vagytok folyton magányosak - hadarom egyre zaklatottabban. - És én sem voltam! Utálom, hogy ezt érzem, utálom, gyűlölöm, hogy rosszul érzem magam itthon, és hogy féltékeny vagyok rátok meg a boldogságotokra, mert nem tudok rájönni, hogy velem vajon mi lehet a baj! - szinte már kiabálok, a mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, csak később jövök rá, hogy azért, mert sírok. Nem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, vagy hogy egyáltalán csináltam-e, de most nem tudom megállítani a könnyeimet, akármennyire is szégyellem magam miattuk. Eluralkodik rajtam az elkeseredettség, és hirtelen úgy érzem, én cipelem a hátamon a világ összes szomorúságát és reménytelenségét. Szeretem magam, szeretem az életem, a barátaimat, a családomat, mindent és mindenkit, boldog volta így, de mióta Hazel megjelent ezek eltörpültek amellett, hogy az ő szeretetéért teperek, mert szükségesnek érzem őt, és vele együtt mindent a teljes boldogsághoz.
Úgy zokogok, mint egy gyerek, az összes testnedvem a számban gyűlik össze, nehezen kapok levegőt, és úgy érzem, mintha az egész világ összeomlott volna körülöttem, pedig ez nem így van, és ezt én is tudom. Megpróbálom visszaadni Ariát az édesanyja kezébe, de sikoltozni és sírni kezd, apró kezével belemarkol a ruhámba és felküzdi magát a vállamig, hogy a nyakamba kapaszkodva bújjon hozzám, ugyanúgy, ahogy néhány perc múlva Mira is teszi. Úgy fog át, mintha olyan kicsi lennék, mint a gyerekei, magához szorítja az arcom és szinte tart a karjaiban, miközben újra és újra mély levegőt véve megrázkódok. Nem hittem volna, hogy valaha is eljön az a nap, amikor ő fog azért küzdeni, hogy a földön tartson. A hangja bár néha-néha megremeg, nyugodt, és higgadt, így mondja el azokat a dolgokat, amikkel évekkel ezelőtt én vigasztaltam őt, de már tudom, hogy akkor mennyire üresnek hathattak ezek számára. Kedvem lenne felpofozni magam azért, amit csinálok, mert nem érzem elégnek azt, amim van, pedig én nem akarok így érezni, szeretném visszakapni azt a Niallt, aki Hazel megismerése előtt voltam.
- Jobban érzed magad? - kérdezi óvatosan végigsimítva a hajamon, miután elcsendesedek. Megkockáztatok egy apró bólintást miközben idétlenül szipákolok, de Aria a nyakamhoz bújik, így tényleg igazán pici mozdulatot teszek a fejemmel. Észreveszem, hogy Noah a szőnyeg szélén üldögélve figyel, egy hirtelen mozdulattal előredől, a kezeivel megtámasztja magát és feláll, hogy ingadozó lépéseket tegyen felém, amíg el nem éri a lábam, hogy megkapaszkodjon. Az ölembe húzom, megpróbálom leültetni mellé a húgát, de nyöszörögni kezd, úgyhogy nem piszkálom, csak hátradőlök, és fáradtan magamhoz ölelem a két csöppséget.
Elfogadom a felém nyújtott zsebkendőt, de két babával a karomban csak bénán megtörlöm vele az orrom, hogy ne csöpögjön. Szólásra nyitom a szám, hogy ma már sokadjára elnézést kérjek a viselkedésemért, de megelőz.
- Ne merd még egyszer kimondani azt a szót, Niall Horan - néz rám összehúzott szemekkel. Szigorú akar lenni, de valójában a legkevésbé sem az, sajnál, csak megpróbálja ezt leplezni, mert tudja, hogy utálom. - Rendben van, ha néha szomorú vagy, és sírni sem szégyen.
- Én nem ilyen vagyok - motyogom.
- Nem, valóban nem - hajol az arcomhoz, és puszit nyom rá - de ez is te vagy, és mi így is szeretünk - gyengéden végigsimít mindkét csemetéje fején, a szívemet megmelengeti, hogy vigasztalóan bújnak hozzám. Az ilyen kicsi gyerekeket még nem rontotta el semmi, a lehető legtisztább érzelmekkel és gondolatokkal rendelkeznek, és ezt a saját bőrömön tapasztalom most. - Csinálok teát, utána kitaláljuk, hogy hogyan puhíthatnád meg ezt a lányt.
Mosolyra húzom a szám, figyelem, ahogy a konyhába megy, és otthonosan mozogva kinyitja az egyik szekrényt a vízforralóért, egy másikból pedig kivesz egy filtert a kedvenc teámból, amit ő utál.
Aria felemeli a fejét a vállamról és néhány pillanatig komolyan néz rám a fivérével együtt, Liam barna szemeinek halálpontos másai szinte a lelkembe látva vizsgálgatnak, végül szorosan magamhoz ölelem mindkettőjüket, és puszit nyomok a pufók arcocskáikra.
Az ajtónál hagyott babakocsiból kiveszem a táskáikat és a kezükbe adom a cumisüvegjeiket, amikor Mira letelepedik mellém két bögrével a kezében. Élvezettel vizsgálják meg a táskák tartalmát, pelusokkal hintik be a padlót, és együttes erővel próbálnak kinyitni egy gyerekzáras tégely popsikrémet.
- Liam hol van? - kérdezem, amikor a kezembe adja az egyik forró bögrét.
- Valami dolga van a saját kiadójával, írt néhány új dalt, de inkább eladná őket, és talán van is vevő rájuk. Szeretett volna beugrani, de sietnie kellett, úgyhogy csak lerakott minket, de már megírtam neki, hogy rendben vagy, munka után valószínűleg benéz - az arca akaratlanul is teljesen felderül és kisimul azért, mert beszélhet róla, de ezt valószínűleg észre is veszi, mert bűntudatosan fordítja el a fejét és kortyol bele a teájába. Rámosolygok, mert attól, hogy jelen pillanatban nyomorúságosnak érzem az életemet, neki még nem kell szégyellnie magát a boldogsága miatt. - Szeretnék találkozni vele.
- Liammel? - húzom fel az egyik szemöldököm értetlenül.
- Nem - neveti el magát - Hazellel.
- Ó - hajtom le a fejem, és inkább iszok egy jó nagy kortyot a teából, bár kegyetlenül égeti a szám - nem hinném, hogy jó ötlet lenne most, ha odavinnélek és bemutatnálak neki, valószínűleg nem akar látni engem.
- Nem is kell odavinned, csak a címet mondd el, és hívok taxit, vagy megvárom Liamet és elmegyünk együtt, majd azt kitalálom, hogy mit mondok neki.
- De miért? - kérdezem, miután a torkomat végigégetve a tea a gyomromba érkezik.
- Csak szeretnék találkozni vele - vonja meg a vállát - nem akarok kerítőnőt játszani, ha ettől félsz, viszont arról szeretnék megbizonyosodni, hogy nem szórakozik veled.
- Azért mentem oda hozzá tegnap, hogy megkérjem, fotózzon az ikrek születésnapján - bököm ki idétlenül, a legjobb barátom szemei pedig kérdőn nyílnak el. - Szerettem volna, ha ezzel az ürüggyel elhívhatom, és így megismerhet titeket, de persze úgy gondoltam, hogy előtte találkoztok vele, és megnézitek, hogy nektek tetszik-e a munkája - magyarázkodok, mert hirtelen már nem tartom olyan jó ötletnek, hogy önkényes célokból elkezdtem szervezkedni, amikor senki sem kért meg rá.
- Persze, ez jó ötlet - bólogat, és iszik egy kortyot a teájából, de az arca kicsit megvonaglik. Tudom, hogy nem szereti, rajtam kívül nagyon kevesen szeretik a citromos-gyömbéres teát, nem is értem, hogy miért ilyet csinált magának. Kis ideig tűnődve, mosollyal az arcán nézi a csöppségeket a szőnyegen, ahogy látom, kezdenek elfáradni, mert mindketten elég laposakat pislognak. - Elmehetnék hozzá már csak ezért is.
- Ha szeretnél - vonom meg kicsit a vállam - nem tudom, hogy ezek után is vállalná-e.
- Rábeszélem - mosolyog rám, a szemeiben elszántság csillog, úgyhogy tudom, hogy Hazel ott lesz a bulin, hiszen Mira mindig eléri, amit akar. - Ne haragudj, muszáj letennem őket aludni - áll fel, és gyakorlott mozdulattal a karjaiba veszi mindkét csemetéjét.
Felállok, hogy segítsek, leeresztem a babakocsi mindkét részének az alját, hogy fekvő helyzetben legyen, majd kiveszem a kezéből Noah-t, és amíg elhelyezi a félálomban lévő lányát én is lefektetem a kisfiút.
- Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz Ari keresztneve? - fordul felém mosollyal az arcán. - Amit tőled kap - teszi hozzá az értetlenségemet látva.
- Én... én választhatok neki egy második nevet? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Miért, mit gondoltál? - fojtja el a nevetését. - Te leszel a keresztapukája.
- Még nem gondolkodtam - jelentem ki megdöbbenten - de eldöntöm.
- Arra gondoltam, hogy az ő keresztelője itt lenne Londonban, kitűzhetnénk egy dátumot a születésnapjukon, vagy lehetne akár utána pár nappal is, hogy mindenki részt vegyen rajta. Ragaszkodok hozzá, hogy elhívd a családodat, és elhozhatnád Theo-t a bulira, talán élvezné annak ellenére, hogy ő már nagyfiú.
- Oké - bólogatok hevesen, de leplezni sem tudom a döbbenetem.
- Mivel Noahnak Luke lesz a keresztapja, szeretnénk, ha az övé Sydneyben lenne - osztja meg velem, majd hirtelen felderül az arca, még a megszokottnál is jobban. - Tudom már, hogy mit fogunk csinálni, Niall!
- Igen? - szalad fel mindkét szemöldököm, mert most nem tudom, hogy mire gondol.
- Hazel fog fotózni! - jelenti ki elszántan és izgatottan. - Mindkettőn! Magunkkal visszük Sydneybe, és ha addig nem omlik a karjaidba, majd ott! - az arca kipirul és nagy mosoly ül rajta, hisz abban, hogy ez az egész sikeres lehet.
- Imádná - mosolyodok el.
- Még szép, hogy imádni fogja! - lelkesedik, majd rémült pillantást vet a babakocsi felé, amikor rájön, hogy kissé hangosan örömködik. - Tökéletes lesz, majd meglátod!
A nyakamba borul, ahhoz képest, hogy milyen törékeny, erősen szorít, szőke hajszálak kerülnek a számba, miközben a mellkasomhoz préselődve biztosít arról, hogy majd ő elintézi, hogy minden rendben legyen.
- Nem kellene ilyesmivel törődnöd, Mack - hajtom a fejem az övére - kisebb gondod is nagyobb az én szerelmi problémáimnál.
- Fogd be - mormolja az ingembe, én pedig akaratlanul is elnevetem magam, és szorosan köré fonom a karjaim.
- Köszönöm - ejtem ki egészen halkan - hogy itt vagy, és mindent.
- Szeretlek, Niall - emeli a fel a fejét, és a szemembe néz. Ez nem az a fajta "szeretlek", amit Liam fülébe mormol, és nem is szeretném, ha olyan lenne, még mielőtt bárki félreértené, ezen a szón kívül máshogy egyszerűen nem lehet kifejezni azt a kapcsolatot, ami köztünk van, az erős, megingathatatlan, örökké tartó barátságot. - Nem akarlak többé úgy látni, ahogy az előbb.
- Igyekszem - simítok végig a haján. - Én is szeretlek, Mackenzie - belepuszilok a hajába, néhány percen keresztül csak állunk így ölelkezve, mert egyikünk sem akarja megtörni a pillanatot.
Kihasználjuk azt azt időt, amíg az ikrek alszanak, és miközben ő elfoglalja a konyhámat azzal a céllal, hogy normális reggelit készít nekem, én az asztalra borulva pihenek, és válaszolok a kérdéseire, de zömében inkább csak őt hallgatom.
- Luke már egy ideje rágja a fülem azzal, hogy jönnek a Wembleybe koncertezni, és ott akarja látni a babukat, szerinted felelőtlenség lenne elvinni őket?
- Nem hiszem - hümmögök - Freddie talán 9 hónapos volt, amikor Briana először elhozta az egyik koncertünkre, kapnak egy szép nagy fejhallgatót, és nem fogja bántani őket a hangzavar.
- Velünk jössz, ugye? - csúsztat elém egy tányért rajta tojással, baconnel, és bundás kenyérrel. - valakinek muszáj lepasszolnom egyiküket, amíg én kitombolom magam a következő néhány évre - nevetgél vidáman.
- Köszönöm - mosolygok rá hálásan - persze, veletek mehetek, talán a többieknek is lenne kedve hozzá.
- Luke nagyon boldog lenne, ha mindannyian eljönnétek - foglal helyet azon a széken, amin néhány nappal ezelőtt Hazel üldögélt, előtte azonban rápillant a babakocsira.
- Megbeszélem a srácokkal - ígérem, és a számba lapátolok egy adag tojást. - Hogyan ünneplitek az évfordulótokat idén? - érdeklődök. Nem is tudom, hogy pontosan miért teszem fel a kérdést, hiszen ez még kicsit odébb van.
- Valószínűleg úgy, mint tavaly - nevetgél. Tavaly mindössze talán 5 hetesek voltak az ikrek, így érthető okokból kihagyták azt a néhány napos "eltűnést", amit addig minden évben megtettek. - Most már nem olyan az életünk, mint a gyerekek előtt, nem léphetünk le Barcelonába, vagy Budapestre csak azért, mert évfordulónk van.
- Dehogynem - nyelem le a számban lévő falatot, és felemelem a fejem, hogy ránézzek. - Jó, amíg ilyen kicsik nyilván nem, de valahová a közelbe elmehetnétek, szívesen vigyázok rájuk.
- Nem tudom, Niall, sosem hagytuk még őket másnál hosszabb időre - ahogy elgondolkodik látom az arcán, hogy szeretne igent mondani, de talán annak az anyukának, akivé vált, a féltés mellett bűntudata is van emiatt.
- Beszéljétek meg, én itt vagyok, ha kellek - úgy mondom, mintha annyira nem érdekelne, holott nagyon is, mert szeretném, ha beleegyezne. A szemei alatt sötét karikák húzódnak, amelyeket nem csak a miattam álmatlanul töltött éjszaka okozott, és az ikrek sem szoktak ilyenkor aludni, de nem csupán ezekről van szó, Liam maga is elmondta, hogy az éjszakáik nem a legjobbak, mióta intenzíven fogzanak a kicsik. Szüksége van arra, hogy kikapcsoljon, egy nap nem a világ vége.
- Te nem vagy éhes? - kérdezem egy óriási falat kenyéren rágódva.
- Reggeliztük - rázza mosolyogva a fejét, de azért ellop egy kis darab bacont. - Mit gondolsz, Hazel kedvelne minket?
- Titeket mindenki kedvel, Mack.
- Szeretnék jóban lenni vele - rágcsálja a szalonnát - főleg, ha a barátnőd lesz.
- Már nem vagyok biztos ebben - sütöm le a tekintetem, és a figyelmem a maradék néhány falatnak szentelem.
- Nem adhatod fel - kapja fel a fejét - megteszek mindent, amit tőlem telik, hogy minél több időt tölthess vele, de akkor elvárom, hogy küzdj érte, Niall! Világos?
A szám megrándul és felfelé húzódik az akaratos hangjától, végül bólintok, és az arcán újra szétterül az angyali mosolya, ezzel fogja meggyőzni Hazelt arról, hogy érdemes vagyok arra, hogy adjon nekem egy esélyt, vagy inkább még egyet.

8 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!
    Per pillanat nem tudok mit mondani! Az első reakcióm az volt, hogy "Hűha!!". Elképesztő vagy! Nem igazán tudom mire számította a Hazel ügy után de erre biztos nem. Szegény Nialler... Nagyon kíváncsi vagyok Hazel miért tette ezt vele. Remélem elárulod :).
    Éés igeeen! Mira akcióbaaan!! *-* Jajj te lány. Fogalmam nincs mit tervezel, de ha Miranda Mackenzie Hemmings eltervez valamit az úgy is lesz.
    Csodálatos vagy,imádom amit csinálsz! Azt hiszem bátran kijelenthetem te vagy az egyik kedvenc íróm! Imádlak! Alig várom a következő csütörtököt <3 Addig is kitartás, és vigyázz magadra!
    Puszi és hatalmas ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luca!

      Nagyon-nagyon szépen köszönöm, annyira örülök, hogy tetszik az írásom!
      A későbbiekben természetesen elárulom majd, hogy mi volt ez a dolog, de az még kicsit odább van. :D
      Köszönöm, tényleg, rengeteget jelent a biztatásod! Imádlak én is! <3

      Sok-sok puszi neked. <3

      Törlés
  2. Nessa!

    Jaj, annyira örülök a comeback-nek! Kicsit hiányzott a fecsegő, pozitív Mira, pedig egy egész évad szólt róla.:D
    Igazából nem tudok mit írni, az egyik pillanatban még izgulok Niall miatt, és egy kicsit irigylem, hogy aztán megsajnálhassam, picit bosszant, aztán megint megesik rajta a szívem. De tényleg nagyon örülök Mirának, és a bébiknek, el tudom képzelni, hogy valakinek a Nialléhez hasonló lelki- és fizikai állapotban milyen óriási támogatás az ilyen barát. És még mindig aranyosak, szeretem őket.
    Abban viszont már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy teljesen zökkenőmentes lesz a lányok találkozója. Mindenesetre rettentően várom már, hogy kiderüljön, mi történt Hazellel, és mennyire jár sikerrel Mira.

    Elképesztően kiváncsi vagyok már, és annyira örültem, amikor megláttam, hogy felkerült az új rész, és olyan borzalmas volt, hogy nem tudtam akkor olvasni, amikor akartam! De végül sikerült, és komolyan, megdobogtatta a szívem ez az ismerős cukiságfaktor.
    <3
    Sok-sok kitartást a helyhez, amit nem-nevezünk-nevén, és ne aggódj, nem sokára őszi szünet (október 31.!!!) Gyorsabban eltelik az év, mint gondolnád, mindenesetre sok sikert kívánok, bár biztos vagyok abban, hogy baromi ügyes leszel. :)

    xxLu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lucus! <3

      Örülök, hogy örülsz Mira felbukkanásának, mivel néha nekem is nagyon tud hiányozni a karaktere.
      rettentően boldog vagyok, amiért tetszett a rész, és én is hasonlóképpen érzek a te blogoddal szemben, nagyon tudok szenvedni, amikor látom, hogy feltetted az új részt, de nincs időm elolvasni csak hétvégén.

      Kitartást neked is,és sok sikert! <3 <3

      Törlés
  3. Szia Drága!
    Nem tudom szavakba önteni azt, amit most érzek. Borzalmasan sajnálom még mindig Niallt, főleg, hogy jobbnak látta leinni magát, Hazel 'menekülése' után. Viszont nagyon megörültem annak, hogy egy kicsit visszatért a régi Mira, és nagyon remélem fog hatni Niall leendő barátnőjére, ha most nem is, akkor később biztosan.
    Eszméletlen amit hétről hétre összehozol, örülnék, ha nem menne ilyen gyorsan az idő, és több idő lenne, hogy a blogod olvashassam.
    Borzasztóan várom a lányok találkozását, és a következő részt! <3
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Noncim! <3

      Azt hiszem, Niall nálam egy kicsit híres az ilyen döntéseiről. :D
      Köszönöm szépen, hidd el, én is örülnék, ha több időm lenne írni.

      Törlés
  4. Drága Nessa!

    Bár még csak most kommentelek először, ezen a blogon – amit nagyon sajnálok is - ,de már az első rész megjelenése óta folyamatosan olvasok. Egyszerűen annyira imádom, hogy hihetetlen. Nagyon tetszik az is, hogy így tovább viszed az EWIT, mármint, hogy Mira és Liam és a gyerekeik.  Egy részről nagyon szomorú voltam, hogy anno Niall nem jött össze Mira-val, de megértettem, hogy ők tényleg csak nagyon jó barátok és Hazel az igazi a mi kis ír manónknak. Annyira tetszik, hogy Niall ilyen kedves, segítőkész, mint ahogy a valóéletben is. Azért a blogban nagyon is látszik, hogy pont eddig még Harry és Niall nem talált magának normális barátnőt. :D Mint, ahogy ez a való életben is várható. :D Ezen kívül, tetszik Hazel makacssága, önzetlensége és félénksége. Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velük, hogyan fognak tényleg egymásra találni. Ötletem sincs. :) A fogalmazásodról meg úgy is tudod mi a véleményem. Évek óta nagy rajongód vagyok, és emlékszem vagy úgy 4 éve, lehidaltam mindentől és megakartam egyszerre tudni, ki ez a csodabogár, hogy így ír. Már akkor is lenyűgöztél a szókincseddel, a szavak használatával mindennel. Bevallom, hogy az írásaid olvasása után kezdtem könyvszerető lenni. Addig is elolvastam a kötelezőket, de mást egyáltalán. De megjelentél és megmutattad, milyen jó olvasni, és szeretni valakiket. Úgyhogy köszönöm szépen. :* <3 Mellesleg, azt is neked köszönhetem, hogy jó Niall-ös blogokat sose találtam, mindig ilyen nekem nem tetszőket, s volt egy idő, amikor, hacsak megláttam, hogy „Niall Horan Fanfiction” azonnal kiléptem. De a te Angel-ed, nagyon megváltoztatott, sőt oly annyira, hogy jelenleg 3 Niall-ös blogot olvasok. :) Izgatottan várom a következőt. :)

    Chixi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Chixi! <3

      Ne sajnáld, láttam ám, hogy feliratkoztál, és rengeteget jelent, hogy most írtál is.
      Szóhoz sem jutok, nem tudom, hogy hogyan köszönhetném meg ezt a rengeteg pozitív gondolatot, amivel illettél. Nagyon boldoggá tesz, hogy szereted a blogom, amit csinálok, és az is, hogy elég érdekesnek találtál ahhoz, hogy végül megismerkedjünk, remélem találkozunk egyszer személyesen is. Annak főként örülök, hogy én szeretettem meg veled egy kicsit a könyveket, nem beszélve arról, hogy méltónak tartod a Niall fanficeim arra, hogy elolvasd őket. Nagyon sokat jelent, és köszönök szépen mindent. <3

      Törlés