2016. augusztus 3., szerda

8.rész

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, perceken belül megválaszolom az összeset.
A jövőheti rész felkerülésének időpontja egyelőre még bizonytalan, nem biztos, hogy rögtön éjfél után fent lesz, annak ellenére, hogy már most készen van, mert nyaralni leszek egy barátnőmnél, csütörtökön pedig fesztiválozunk, és előfordulhat, hogy korán lefekszünk aludni, hogy legyen elég energiánk másnapra, ébredés után viszont az első dolgom lesz feltölteni a részt, ha ez nem történik meg az éjszaka folyamán.
N. x


2 hét telik el, 2 végtelenül hosszú, reménytelen várakozásokkal teli hét, mely során nem tudtam megállni, hogy néha betérjek a Starbucksba, direkt azokon a napokon, amikor Hazel bent lehetett volna, de egyszer sem volt, és hiába vezettem el szándékosan azelőtt a ház előtt ahol lakik, vagy talán már csak lakott. Több, mint 14 napot töltöttem el úgy, hogy azt vártam, mikor rezzen meg a telefonom, és amikor felveszem az ismeretlen hívót, a vonal végén meghallom azt a hangot, amit mindennél jobban hallani szeretnék, de ez nem történt meg. Valamiért azonban nem hagy nyugodni ez az egész, nem tudom csak úgy lezárni magamban és bevágni a sarokba a vele való rövid ismeretségem, és ez idegesít.
A kulcsaimmal zörögve nyitom ki az ajtót, lekapom a fejemről a sapkám és végigszántok az izzadtságtól nedves hajamon, közben már a pólóm alját húzom felfelé, és kigombolom a nadrágom, hogy kibújjak az átnedvesedett golfcuccomból. Ki gondolná, hogy a golf ennyire izzasztó tud lenni? De 29 °C-os londoni hőségben igenis az, úgyhogy szükségem van a klímára, és egy zuhanyra.
Ledobom a cuccaim a kanapéra és egyenesen a fürdőszoba felé igyekszem, mire odaérek az egyetlen dolgom kibújni az alsómból, és bedobni a ruháim a mosnivalók közé. Teljesen logikus, hogy a telefonom akkor kezd vad zenélésbe, amikor a sampontól habos hajamat dörzsölöm, és a Drag Me Down közepén járok.
Megtörlöm a kezem egy törülközővel, és úgy ahogy vagyok kiugrok a víz alól, valószínűleg csupán azért, hogy a srácok valamelyike megosszon velem valami lényegtelen információt, vagy szóljon, hogy holnap jelenésem van a stúdióban.
- Igen? - emelem a fülemhez a készüléket anélkül, hogy egyáltalán rápillantanék a kijelzőre. Minél hamarabb szeretném befejezni a zuhanyzást, hogy ledőlhessek a kanapéra, rendeljek valami finom olasz kaját, és Modern Family-t nézzek. - Haló? - ráncolom a homlokom, amikor nem érkezik válasz.
A kijelző habos lesz a fülemtől és a hajamtól, ezért nem reagál, amikor az ujjammal rábökök, hogy lássam a hívó nevét.
- Melyik hülye szórakozik? Louis? - várom, hogy mikor visít bele valamit, aztán csapja le, de továbbra is csend van, viszont a háttérből hallom a város zajait. - Ki az? Ki vagy, és honnan szerezted meg a telefonszámom?
- Hazel vagyok, Hazel Clark - hallom halkan, bizonytalanul, és a szemeim azonnal elkerekednek. Miért pont most nem jutott eszembe, hogy ez akár ő is lehet?! - Én, öhm... ne haragudj.
- Nem, te jó ég! - kiáltom. - Te ne haragudj, azt hittem, hogy a barátaim szórakoznak, régebben rendszeresen csinálták, és...- elhallgatok, mielőtt túl sok baromságot kezdenék el hadarni. - Hogy vagy? - bököm ki.
- Én... bocsánat, amiért felhívtalak, hülyeség volt - mondja zavartan, bennem pedig azonnal megvilágosodik, hogy mi a helyzet. Szüksége van a segítségemre, és ettől széles vigyorra húzódik a szám.
- Nincs semmi gond - igyekszem a lehető leghiggadtabban és megnyugtatóbban kijelenteni ezt. - Mi történt?
Másodperceken keresztül ismét nem hallok mást, csak a város zajait, és talán egy elkeseredett sóhajt.
- Nézd, tudom, hogy nem voltam a legkedvesebb legutóbb...
- Hazel - mosolyodok el, és hirtelen minden haragom és elkeseredettségem elillan, amit az utóbbi 2 hétben éreztem miatta - nincs szükség erre.
- Kiraktak az albérletből - hallom, hogy nagyot nyel, és a szívem összefacsarodik, ugyanakkor kedvem lenne örömtáncot járni, mert emiatt beszél most épp velem. - Tudnál esetleg egy lakást, ahol lakhatnék néhány napig?
- Igen - bólintok nagyot, bár nem látja. - Hol vagy most?
- A ház előtt - mondja csendesen, valószínűleg szégyelli magát, amiért egy olyan embertől kell segítséget kérnie, akivel mindössze háromszor találkozott, és egy fiúbanda tagja.
- Menj be, néhány perc és érted megyek, épp zuhanyoztam - a zuhanyzást valószínűleg azért teszem hozzá, mert ha nem lennék épp meztelen, és csöpögne sampon a hajamból, azonnal bepattannék az autómba, így viszont szükségem van néhány percre, hogy összekapjam magam.
- Köszönöm - motyogja csendesen, de érzem a hangjában a hálát.
Majdnem elcsúszok, amikor bepattanok a víz alá, hogy a lehető leghamarabb leöblítsem a hajam. Ezúttal szárítással sem vesződök, mindössze gyorsan megtörülközök, átdörzsölöm a tincseim éppen annyira, hogy ne csöpögjön belőlük a víz, aztán a gardróbom felé csörtetek és lekapom az első kezem ügyébe kerülő vállfán lógó ruhadarabot. Pillanatok alatt öltözök fel, ügyet sem vetve a kinézetemre, mezítláb dugom bele a lábam egy cipőbe, majd gyorsan végighúzom a kezem a hajamon, és mire észhez térek már az autómban ülök úgy vigyorogva, mint egy őrült. Tudom, hogy nagyon nem fair dolog annak örülni, hogy kilakoltatták, és az sem fair, amit tenni készülök, de muszáj adnom egy esélyt magamnak a helyében is, muszáj megismernem.
Leparkolok a régi épület előtt, csak akkor veszem észre, hogy a szívem a torkomban dobog, amikor leállítom az autót. Vetek egy pillantást magamra a visszapillantó tükörben, a hajam olyan, mint egy madárfészek, borzosan mered az égtájak felé, a pólóm valószínűleg fordítva van rajtam, és szörnyen kényelmetlen zokni nélkül a cipőm, fogalmam sincs, Louis hogyan tudja ezt elviselni. Gyorsan elkapom a tekintetem és megpróbálok nem foglalkozni a kinézetemmel, észrevettem volna, ha követ egy túlzottan kíváncsi és tolakodó paparazzi, és általában a lesifotósok sem kerülik el a figyelmem.
Lehajtott fejjel, a kulcsaim és a telefonom szorongatva közelítem meg az épületet, furcsának találom, hogy nincs kapucsengő, de nem gondolkodok rajta túl sokat, a testemen az összes szőrszál égnek áll, amikor elég közel kerülök az ajtóhoz. Olyan, mintha érezném a jelenlétét, és megpróbálnám magamhoz vonzani, mint egy mágnest.
Csak résnyire nyitom az ajtót, amikor felkapja a fejét és a pillantása találkozik az enyémmel, egyszerre tűnik idegesnek, elkeseredettnek, és megkönnyebbültnek, míg én próbálom titokban tartani, hogy a szívem épp most törte át az egyik bordám. Az egyik fal mellett álldogál magát átölelve, a lábainál néhány táska és szatyor van, a nyakában egy fekete táskában valószínűleg a fényképezőgépe lapul.
- Szia - mosolygok rá, legszívesebben szorosan átölelném, de az furcsa lenne. - A kocsim itt parkol a ház előtt, vigyél magaddal néhány könnyebb táskát, és ülj be, a többi cuccod kiviszem.
- Köszönöm - tördeli idegesen a kezeit. - Nagyon sajnálom, hogy csak úgy felhívtalak, meg ezt az egészet, én...
- Nyugodj meg, nincs semmi gond - mosolygok rá, és tétován megérintem a karját. Áramütésszerű érzés cikázik végig a testemen, de figyelmen kívül hagyom, már amennyire képes vagyok rá. - Majd elmondod, hogy mi történt, most ülj be a kocsiba - leejtem a karom magam mellé, és ahelyett, hogy az érintéstől kitágult szemeit nézném a vállamra veszem a legnehezebbnek tűnő utazótáskát.
Engedelmeskedik, azonban amikor meglátom, hogy az összes cuccát megpróbálja magára pakolni muszáj finoman rászólnom, hogy végül csak egy táskával, valamint a bőröndjével távozzon, és rám hagyja a többit.
Néhány táskával a vállamon utána sietek, bár a nehéz súlyok jócskán lelassítanak, és a térdemnek sem tetszik annyira amit csinálok, de igyekszem nem figyelni rá. Rendet teremtek a csomagtartóban, egy nagy kupacban begyűröm az egyik sarokba a benne lévő ruhákat, majd igyekszem úgy elrendezni a lány csomagjait, hogy mind elférjen. Vissza kell szaladnom még egyszer az épületbe, és az utolsó két táskát a hátsó ülésre teszem be, de végül beülhetek mellé.
- Köszönöm - mondja sokadjára, és bizonytalanul felpillant rám.
- Szívesen - mosolygok, majd beindítom az autót és kiállok a parkolóból. - Szeretnéd elmondani, hogy mi történt?
- Nem találtam másik lakást, és nem tudtam összeszedni annyi pénzt, hogy kifizessem még egy hónapra - nem néz rám, a fejét az ablak felé fordítja, a kezével fáradtan megdörzsöli az arcát. - Ne haragudj, hogy téged hívtalak, nem tudtam, hogy mit csinálhatnék.
- Azért adtam meg a számom, hogy felhívj, ha kellek - pillantok rá félszemmel.
- Nem is ismerjük egymást - öleli át magát, és végre hátradől az ülésben.
- Ezen könnyen lehet segíteni - fordítom felé egy pillanatra a fejem, és rámosolygok. - Ma este nálam alszol, holnapra elintézek egy albérletet neked.
- Szó sem lehet róla! - kerekednek el a szemei, és úgy mozdul, hogy egy pillanatra azt hiszem, kiugrik a kocsiból. - Nem alszom nálad!
- Kénytelen leszel.
- Nem! Akkor inkább az utcán maradok, de nem alszom nálad! - vitatkozik, nekem pedig valamiért egyetlen másodperc alatt felforr az agyvizem, holott nagyon türelmes embernek számítok.
- Mégis mi az, amit annyira borzalmasnak találsz bennem? - csattanok fel. - Felhívsz, hogy segítsek, és amikor épp azt csinálom felháborodsz! Mit akarsz, mit tegyek?! Ha 2 héttel ezelőtt elfogadod a segítségem, akkor most nem kerültél volna ebbe a helyzetbe, de csodát tenni én sem tudok, és akár tetszik, akár nem, nem tudok most azonnal találni neked egy lakást, úgyhogy vagy nálam maradsz, vagy kiszállsz a kocsimból! - ezt a legkevésbé sem gondolom komolyan, ahogy az egész amit összehordok szemenszedett hazugság, mert egyetlen telefonhívásomba kerülne szerezni neki egy lakást, de önző módon azt szeretném, ha nálam maradna, hogy megismerhessem.
- Állj meg! - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, azonban arról fogalma sincs, hogy mennyire jól tudom kezelni a hisztiző, dühöngő lányokat, semmi olyat nem tud mutatni, amit ne láttam volna már Mirától legalább egyszer.
- Nem - jelentem ki, és egyetlen mozdulattal bezárom az összes ajtót.
- Ez emberrablás! - háborog, hirtelen elillan a haragom és alig bírom ki, hogy ne röhögjem el magam.
- Nem ez az első eset - vonom meg a vállam, és nehezen, de elfojtom a mosolyom. - A legtöbben eddig megköszönték.
- Nem vagy vicces! - vet rám gyilkos pillantást.
- Te pedig nem válaszoltál a kérdéseimre, mi a problémád velem?
- Hogy híres vagy! - mondja a lehető legtöbb ellenszenvvel és undorral, amit belelehet sűríteni a "híres" szóba.
- Barátkozz meg vele, mert nem nagyon tudok mit tenni ellene, és valószínűleg nem is akarok - kiérek a belvárosból, a forgalom így már sokkal jobb, mivel a munkaidő már rég véget ért, és az emberek hazamentek a családjaikhoz. - Nem hinném, hogy a hírnév bármiként is hatással van a személyiségemre, szóval ez  nem volt elfogadható magyarázat.
Elmosolyodok, amikor szorosan összezárja az állkapcsát, és karba tett kezekkel hátravágódik, ezt néma beleegyezésnek, a harc feladásának veszem.
Az út további részét csendben tesszük meg, nem akarom tovább bosszantani, és magamat sem szívesen húznám fel, biztos vagyok benne, hogy hamarosan lehiggad, és képesek leszünk normálisan kommunikálni egymással. Távirányítóval kinyitom a kaput és egyenesen az udvarra hajtok, majd be a garázsba, közben óvatos pillantásokat vetek rá, de az arcáról semmit sem tudok leolvasni, az ajkait dacosan összezárja és csöppnyi érdeklődést sem mutat a hely iránt, ahol lakom, és ahová hoztam.
Kinyitom az ajtót, mielőtt megkerülhetném a kocsit, hogy udvarias legyek és kinyissam az ő oldalán is, már megteszi, pillanatok alatt kiugrik, és elmarja a hátsó ülésről a csomagjait. A szemei már nem sugárzanak annyi dühöt, sokkal inkább tűnik kissé megszeppentnek.
Felnyitom a csomagtartót, és elveszek néhányat a táskai közül, ahelyett, hogy a garázsból a házba vezető néhány lépcsőfokot, azaz a könnyebb utat választanám, kilépek az udvarra, hogy az első ajtón engedjem be az otthonomba. Nem azért csinálom, hogy felvágjak azzal, hogy métereken keresztül képes vagyok cipelni a nehéz csomagjait, csak szeretném méltóképpen beengedni az otthonomba.
- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel - tárom ki előtte az ajtót, egy kissé döbbent pillantás után látom, hogy megrándul az ajka, majd belép előttem.
Esetlenül megáll a fogas mellett, és óvatosan körbepillant, míg én megindulok a nappali felé, és a szőnyegre pakolom a cuccait.
- Foglalj helyet, behozom a többi csomagod is - mosolygok rá fesztelenül, mintha nem is vitatkoztunk volna a kocsiban. Nem vagyok haragtartó, pláne nem egy olyan lánnyal szemben, akit valamilyen idegesítő oknál fogva mindennél és mindenkinél jobban szeretnék megismerni.
Szinte visszafutok a garázsba, magamra aggatom az összes cuccát és higgadtságot erőltetve magamra sétálok vissza az első ajtóhoz. Elég halkan lépek be, valószínűleg meg sem hallja, elmélyülten tanulmányozza az üvegajtó másik felén, a teraszon üldögélő Barackot, és összerándul, amikor beviharzok a nappaliba.
- Kicsit megviselte szegényt az időjárás - bökök a lemenő napfényben fürdőző volt amerikai elnökre. - Behoztam az összes táskád.
- Köszönöm - motyogja, és a füle mögé tűr néhány kósza hajtincset. - Amit a kocsiban mondtam... nézd, nem akarok hálátlan lenni, sem bunkó, és megbántani sem akarlak...
- Hazel - emelem magam elé a kezeim, hogy belé fojtsam a szót - nem haragszom, mindössze egyetlen kérésem lenne - összezárja a csinos kis ajkait és aprót bólint, barna tekintete fesztelenül fürkészi az arcom. - Nem akarom, hogy úgy viselkedj velem, mintha nem ugyanolyan ember lennék, mint te. Igen, a munkám eléggé mindenki szeme előtt van, de ettől még nem vagyok senkinél sem különb.
Sikertelenül próbálja leplezni az arcán ülő döbbenetet, végül bólint, én pedig visszavarázsolom az arcomra a legszebb mosolyom.
- Körbevezethetlek, ha szeretnéd, és felviszem a csomagjaid a vendégszobába - azt nem teszem hozzá, hogy nem bánnám, ha csak a csomagjai szállnának meg ott, ő pedig befáradna hozzám, de túl nagy ez a ház ahhoz, hogy mellettem kelljen aludnia.
- Gyönyörű házad van - jegyzi meg kissé ábrándozva, miután az utolsó helyiség ajtaját is becsukom magunk mögött. - Te rendezted be?
- Nem, így vásároltam, de köszönöm - mosolygok rá. - Bármit nyugodtan használj, ha szeretnél kimehetsz a medencébe, csak szólj, és bekapcsolom a fűtését, a hűtőből is vegyél ki bármit amit szeretnél, érezd otthon magad.
- Az nehéz lesz - jegyzi meg szinte csak magának. A pillantásomat egy másodperccel tovább tartom rajta, mint szabadna, észreveszem, hogy a szemei alatt sötét karikák  húzódnak,
- Ne aggódj semmi miatt, holnap délután berendezkedhetsz az új lakásodba - felém fordítja a fejét és mosolyra húzza a száját, bennem pedig mindenféle furcsa érzés tör elő. Szeretném megérinteni, megsimogatni az arcát és elmondani neki, hogy a csillagokat is lehoznám az égről, ha arra lenne szüksége. - Készítek vacsorát, addig pakolj ki, vagy gyere le, vagy csinálj amit szeretnél - nevetek halkan a túl sok "vagy"szó miatt. Kezdek begolyózni.
- Csinálok én! - kapja fel a fejét hirtelen. - Hadd csináljak én vacsorát!
- Nem szükséges, csak gyorsan összedobok valamit - indulok lefelé a lépcsőn, ő pedig szapora léptekkel követni kezd.
- Hadd csináljak valamit, kérlek, mással nem tudom megköszönni amit teszel értem, és azt hiszem, nem egy bocsánatkéréssel is lógok - szökdécsel utánam, és a tekintetét le sem veszi az arcomról, én viszont megtorpanok.
- Nem lógsz nekem semmivel, Hazel - pislogok nagyokat.
- Kérlek! - fúrja a pillantását az enyémbe, egy pillanatra elkábulok az óriási barna szemeitől.
- Jó - túrok a hajamba - segíts akkor nekem.
Ha a tekintete elkábít, akkor nem tudom, hogy az arcára kiülő gyönyörű, széles mosoly mit tesz velem, de mintha egy pillanatra kicsúszna a lábam alól a talaj. Hirtelen beugrik, hogy mit fogok készíteni vacsorára azért, hogy levegyem a lábáról.
- Ismered az ír konyhát? - érdeklődöm, magamban egy kicsit abban reménykedek, hogy nemmel fog válaszolni, és elkápráztathatom a főztömmel, nem mintha egyébként annyira otthon lennék a konyhában.
- Persze, ír vagyok - vonja meg a vállát úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.
Nagyon hirtelen fordulhatok felé, mert egy kissé hátrahőköl, amikor tátott szájjal meredek rá.
- Ír vagy?! - szökik fel a hangom az izgatottságtól, a szemeim előtt óriási neontáblákon villog, hogy FŐNYEREMÉNY.
- Aha - pislog nagyokat - Waterfordból származom.
- Pásztorpitét akartam készíteni, de ezek szerint nem lenne újdonság - vigyorgok rá úgy, mintha valaki olyan erővel törölt volna képen, hogy a szám ebben a helyzetben maradt.
- Nem, de készíthetünk, fogalmam sincs mikor ettem utoljára - a hasát megdörzsölve mosolyog rám, eközben leérünk a lépcső aljára és elindulunk a konyha irányába.
- Mivel felajánlottad, hogy csinálsz te vacsorát, gondolom akkor tudsz főzni.
- Muszáj tudnom ahhoz, hogy ne haljak éhen, nem igazán tehetem meg, hogy drága éttermekben ebédeljek, amikor újabban már a lakásomat se tudom kifizetni - nevet fel, de a hangjába vegyül némi keserűség és csalódottság is.
- Mi a helyzet a sütéssel? - dőlök neki a konyhapultnak, és a fejemet oldalra billentve csodálom a szép arcát.
- Megyeget - vonja meg a vállát - anyukám sok mindenre megtanított, mielőtt ideköltöztem.
- Ha már így állunk, mit szólnál hozzá, ha én megcsinálnám a vacsorát, te pedig sütnél valami finom süteményt desszertnek? Mondjuk almatortát - csillannak fel a szemeim.
- Benne vagyok - bólint nagyot, furcsa módon már jó ideje mosoly ül az arcán, és remélem, hogy ez így is marad.
Megmutatom neki, hogy hol találja a hozzávalókat és a szükséges kellékeket, majd mindketten a saját dolgunkat kezdjük csinálni, ő az asztalnál almákat pucol, én pedig a pultnál anya receptjének részletesen kifejtett utasításait követve elkezdek húst kockázni, krumplit főzni, borsót, és répát főzni. Ritkán főzök, ami leginkább azért van, mert nem igazán szorulok rá, mivel sokat vagyok úton általában van is hol ennem, vagy csak beugrok egy gyorsétterembe, ha megéhezek, és Liaméktől sem lehet anélkül távozni, hogy Mira ne tömné tele a hasam, és sózna rám még legalább egy adagot későbbre. Itthon vannak mirelit dolgok, amiket csak bedobok a sütőbe, ha megéhezek, nem túl sokszor állok neki csirkét sütni, vagy valami igazán ételnek mondható ételt csinálni, és ennek talán az is az oka, hogy egyedül vagyok, nem éri meg túl nagy adagokat készíteni, mert akármilyen haspók is vagyok néha, több mint biztos, hogy a fele a kukában végezné. Talán éppen a tapasztalatlanságom miatt vagyok nagyon ideges, mert ezt nem akarom elrontani, muszáj, hogy finom legyen.
- Hogy-hogy Londonba jöttél tanulni, ha Waterfordból származol? Miért nem Dublin? - kezdeményezek beszélgetést abban a reményben, hogy ugyanolyan nyíltan és kedvesen fog válaszolni, mint ahogy akkor is tette, amikor a kocsimban ültünk az iskolája felé tartva.
- Mindig is itt akartam tanulni, nem tudom, hogy miért, ehhez az egyetemhez húzott a szívem, és nem is bántam meg, hogy idejöttem - meséli, a hangja nyugodt és kellemes, de valamiért nem tűnik igaznak amit mond.
Kérdezgetem az egyetemről, ő pedig válaszol, és néha érdeklődve feltesz 1-2 kérdést a bandáról és a zenélésről. Megtudom, hogy 23 éves, halasztania kellett, ezért jár csak most egyetemre, de nem indokolja meg, hogy miért, nem mélyed el túlzottan a saját életében.
A kocsiban történt vitatkozásunk, és a kezdeti elutasító viselkedése ellenére nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot, poénkodunk, nevetünk, és ez elmondhatatlanul boldoggá tesz.
Hallom, ahogy élesen felszisszen a hátam mögött és a kezében tartott kés csörömpölve a padlóra esik, rémülten fordulok meg, és ebben az esetben olyan gyorsak a reakcióim, hogy még igazán észhez sem térek, amikor már átszelem a konyhát és az egyik szekrényből kirántok egy elsősegélydobozt. Amilyen gyorsan csak lehet belemarkolok és levágok egy darab gézt, majd a kezeimbe fogom a kezét és a vérző ujjára szorítom.
- Nagyon megvágtad magad? - kérdezem nehézkesen a torkomban létrejött gombóc miatt.
- Nem, semmi komoly - rázza meg a fejét, néhány tincse rakoncátlanul ugrálni kezd.
- Lefertőtlenítem és bekötöm, ha eláll a vérzés - motyogom, és a lelkem mélyén bűntudatot kezdek érezni, mert miattam vághatta meg magát. Ez az én házam, az én konyhám, az én nyamvadt késem, és én mondtam neki, hogy süssön almás pitét. - Nagyon sajnálom, az én hibám.
- Miért lenne a te hibád? - néz rám meghökkenten. - Csak megszaladt a kés, nem te vágtál meg.
Nem válaszolok, leemelem a törékeny ujjáról a gézt és grimaszolva, elszörnyedve megvizsgálom a vágást.
- Ennyire azért nem borzasztó - kacag fel, kirántja a kezét az enyémek közül és hirtelen az arcom felé közelíti a hüvelykujját. A reakciómra még jobban nevetni kezd, mire én is akaratlanul elmosolyodok. - Kaphatok egy sebtapaszt?
- Bekötöm - nyúlok a dobozért, és leteszem az asztalra.
- Nem szükséges ilyen komoly ellátás - mosolyog rám, amikor a lehető legóvatosabban lefertőtlenítem, majd előveszek egy egész géztekercset. Hiába mondogatja, hogy nem komoly, és hiába tudom én is, hogy valóban nem az, úgy kezelem, mintha eltört volna.
- Ha elmondod, hogy mit hogyan kell csinálni, befejezem én a sütit - ajánlom fel, mivel egyáltalán nem akarom, hogy ismét kést vegyen a kezébe, vagy bármit, ami sérülést okozhat neki.
- Dehogy, nincs semmi bajom - rám mosolyog, és az arca közelsége által realizálom, hogy mennyire közel vagyunk egymáshoz, ráadásul én még mindig a kezét szorongatom. Kissé elragadtatom magam, a fejemben ezer meg ezer lehetősége pörög végig annak, hogy mit hozhatnék ki ebből a helyzetből. Észre sem veszem, hogy mekkora csend telepszik ránk, a tekintetem a szemei és a szája között jár, hasonlóképpen az övé, és amikor összetalálkozik a pillantásunk óvatosan előre mozdulok egy kissé. A szívem a torkomban dobog és izgatottan összerándul a gyomrom, képzeletben már teljesen máshol, sokkal előrébb járok, a valóságban azonban mielőtt bármi is történhetne hirtelen kihúzza a kezét az enyémből és zavartan az almákhoz kap.
- Azt hiszem, ennyi elég lesz, megcsinálom a tésztát - döbbenten nagyokat pislogok, vissza kell térnem a valóságba. Csalódott vagyok, mert az utolsó pillanatban végül mégsem történt meg, de a lelkemet jó érzés árasztja el, mert tudom, hogy akarta, ha nem akarta volna akkor nem is kerülünk ebbe a helyzetbe.
Mosolyogva térek vissza a saját feladatomhoz, úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, és ez működik, mert tovább folytatjuk a beszélgetést. Körülbelül egyszerre készülünk el, meglepően jól néz ki az alkotásom, és miután berakom a sütőbe a konyhában finom illat kezd terjengeni. Határozottan büszke vagyok magamra.
- Megterítsek? - érdeklődök mosolyogva. Általában a tévé előtt punnyadva eszek, de a kedvéért akár még gyertyát is gyújtanék. - Többnyire a kanapén vacsorázok, de ha szeretnéd, akkor szívesen előszedem az ezüst étkészletem.
- Miattam nem kell - kuncog halkan - tökéletes lesz a kanapén is.
Magamban hozzáteszem, hogy ebben én is biztos vagyok. A hűtőhöz lépek és kiveszek magamnak egy sört, majd magam mellé hívom és addig nógatom, amíg kivesz magának is egy italt, tulajdonképpen meg sem lepődök, mert a választása egy 100%-os gyümölcslére esik.
- Sportolsz valamit? - kérdezem csak úgy mellékesen, a válasza azonban nagyon is érdekel. Sportosnak tűnik, és bár ruhák takarják a testét, meg mernék rá esküdni, hogy a hasa izmos és lapos.
- Néha edzeni járok, és szeretek futni - egy villával kis lyukakat szúr a pite tetejére, nem gondolkodik túl sokat a válaszán.
- Hogy jut időd ennyi mindenre? Egyetemre jársz, fotózol, azt mondtad, hogy festeni is szoktál, saját magadat tartod el, és mellette még a sportra is van időd.
- Úgy gondolom, hogy arra van időd, amire szakítasz - vonja meg a vállát  - úgy tervezem meg a napjaim, hogy minden beleférjen, amit szeretnék. Van, amikor nem sikerül, például a vizsgaidőszakokban, vagy amikor épp kilakoltatnak - nevet fel halkan - de megoldható.
Válaszra nyitom a szám, de a sütő jelez, úgyhogy az elkészült ételre kell fordítanom a figyelmem túlnyomó részét, nehogy megégessem magam, vagy leejtsem a tálat. Büszkén helyezem le az asztalra és beleszimatolok a levegőbe, határozottan olyan illata van, amilyennek kell lennie, és nagyon reménykedek benne, hogy az íze is pont olyan jó. Míg én egy késsel és egy lapátszerű konyhai eszközzel kiügyeskedek egy szeletet, ő berakja sülni a süteményét.
- Jól néz ki - lép mellém, és kíváncsi szemekkel, mosolyogva méregeti a főztömet. - Olyan, mintha otthon lennék.
Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad, mert bár tudom, hogy mire gondol, nagyon szeretném, ha a házamat is az otthonának tekintené.
Szedek még egy tányérra, jól megpakolom mindkettőt, és egy kissé meglep, hogy nem is szól miatta, mert a legtöbb lány nyúlfarknyi adagokra is azt mondja, hogy rengeteg, ő viszont nem szól semmit, pedig tényleg sokat szedek.
A tányérokat, és az italainkat a kezeimen egyensúlyozva viszem a nappaliba, míg ő kiveszi az elkészült süteményt. Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy elégedett mosollyal az arcomon hátradőljek, és megveregessem a saját vállam, mert ez az este igazán tökéletes randi lenne, ha annak hívhatnám.
- Azt hiszem, egész jó lett - lép be, és bizonytalanul helyet foglal mellettem. Nem ül a fotelba, a padlóra, vagy a helyiség másik felébe, pedig megtehetné, mégis bár kellő távolságra tőlem, de mellém ül le, és az ölébe veszi az egyik tányért. - Meghűl, mire ezzel végzünk.
- Alig várom, hogy megkóstoljam - mosolygok rá. Látom, hogy a lábait legszívesebben felhúzná, de nem teszi, mert talán udvariatlannak tartja.
- Tedd csak fel a lábad nyugodtan, ez a kanapé mindent kibír Louis lábszagától kezdve a babahányásig.
Éppen a szájához emeli a villát, de felnevet, és a falat a tányérján landol, azonban a szavaim hatására magabiztosan felhúzza a lábait és kényelmese elhelyezkedik.
- Ne bámulj már - fordítja felém a fejét, észre sem veszem, hogy feszülten figyelve várom, hogy megkóstolja a főztömet, és véleményt mondjon róla.
Halkan elnézést kérek, majd óvatosan belekóstolok, és a magamban ujjongani kezdek, mert nem rontottam el! Talán egy kicsit sósabb lett, mint kellene, de ahhoz képest, hogy először próbálkoztam ezzel, ráadásul végig a vállamra nehezedett az a nyomás, hogy miatta jónak kell lennie, tökéletes.
- Niall, ez nagyon finom! - nyög fel, és az első falatot azonnal követi a következő. - Gyakran főzöl?
- Nem - nevetek fel úgy, hogy a számban még ott van egy fél falat, de nem tűnik úgy, hogy ez zavarja. - Most először csináltam ilyet, a tudományom kimerül a rántottában és a mirelit pizzában, és néha egész jó csirkéket sütök.
- Hihetetlen - motyogja maga elé, a szívem szárnyal a boldogságtól, mert igazán jó étvággyal pakolja magába a főztömet.
- Örülök, hogy ízlik - vigyorgok, mint egy félőrült. Végül úgy tűnik, mégis sikerült lekenyereznem. Bekapcsolom a tévét, bár eszem ágában sincs azt nézni, a lábamat nekitámasztom az asztalnak és hozzá hasonlóan nagy falatokban pusztítom el a vacsorám, valamiért jobban esik azt tudva, hogy én készítettem. - Lehet egy kérdésem? - fordítom felé hirtelen a fejem.
- Persze - bólint, és lenyeli a szájában lévő falatot. Folyamatosan elbűvöl azzal, ahogy viselkedik, nyoma sincs már annak a tartózkodó lánynak, akivel először beszéltem, azt hiszem, hogy végre az igazi Hazellel beszélgetek, és ez a lány levesz a lábamról.
- Annyira borzalmas vagyok, mint amilyennek képzeltél? - ahogy kimondom már meg is bánom, mert kissé elképedve emeli fel a fejét és leereszti a villát fogó kezét.
- Nem gondoltam azt sosem, hogy borzalmas vagy.
- Csak azért mert amikor odamentem hozzád máshogy viselkedtél, mint most, meg...- próbálom kimagyarázni magam, de közbeszól.
- Nekem soha semmi bajom nem volt sem veled, sem a bandáddal, Niall, sőt, büszke vagyok rá, hogy te teszed híressé az országunkat - ezzel a mondattal olyan érzést kelt bennem, mintha betakargatna egy puha, meleg takaróval. - Én csak... nagyon sok negatív oldalát ismerem a hírnévnek, és félek attól, hogy ha veled látnak, valaki kiszemel magának és rám szállnak, ezért mondtam, hogy nem ülhetsz le hozzám, és ezért kaptam fel úgy a vizet a kocsiban. Az ellenszenvem nem ellened irányul, hanem az ellen, ami meghatározza az életed. A másik dolog pedig az, hogy elég nehezen ismerkedek, vagy inkább csak lassan, te viszont berobbantál az életembe, a mai nap előtt összesen körülbelül másfél órát beszélgethettünk, most pedig itt vagyok a házadban és veled vacsorázok. Hiába vagy arról ismert, hogy milyen jófej és vicces vagy, meg hogy mennyire szereted az életed, számomra akkor is idegen van, és néhány órával ezelőttig nem is gondoltam rád másképp, mint Niall Horan a One Directionből.
- Persze, ez érthető, nekem is furcsa, hogy itt vagy, főleg úgy, hogy nagyon meg kellene válogatnom, kikkel barátkozok, és kiket engedek be a lakásomba, mert sosem lehet tudni, hogy mikor fordul valaki ellened. Ezzel nem arra célzok, hogy szerintem azért vagy itt, hogy kutakodj a magánügyeimben, és ha megtudsz valamit azonnal elmondd a sajtónak, hiszen nyilvánvaló, hogy nem tennél ilyet, csak arra célzok, hogy általában én is lassan, lépésről-lépésre ismerek meg valakit - a lehető legszebb ás legbizalmasabb mosolyomat villantom rá, közben újra falatozni kezdd, és érdeklődve figyel. - Viszont abban tévedtél, hogy a média határozza meg az életem, mert nem, a rajongóink határozzák meg, a média csak egy zavaró tényező, amitől nem lehet megszabadulni.
- Valóban nincsenek ilyen terveim - nyújtja ki a lábait, és a pocakját dörzsölgetve hátradől. - Köszönöm, ez fantasztikus volt.
Elnevetem magam, mert az én tányéromon még mindig van egy kicsi, rajta kívül eddig még soha, egyetlen lány sem körözött le az evésben.
- Szedj nyugodtan, ha kérsz még.
- Nem, elég volt, azt viszont nem garantálom, hogy nem fogok még enni belőle - villantja rám a tökéletesen szabályos fogsorát, majd mielőtt bármit is reagálhatnék kikapja a kezemből a kiürült tányérom. - Hozok sütit! - mondja, és elrohan a konyha felé.
- A tűzhely feletti szekrényben találsz tányérokat - szólok utána nevetve, majd elfojtok egy böfögést, és elégedetten hátradőlök.
Oldalra döntöm a fejem, hogy lássam, amikor a kezében két tányérral, büszke mosollyal az arcán megjelenik. Hirtelen látom őt magam előtt minden nap, évekkel később is, és elképzelem, hogy amikor ideér apró csókot nyom a számra, majd a kanapé másik oldala helyett egyenesen az ölembe fészkeli magát. Olyan valóságos ez a kép, hogy nagyokat pislogva kell visszatérnem a valóságba, amiben felém nyújt egy bőséges szelet almatortát, majd amikor elveszem leül mellém, és az arcomat figyeli.
- Most már tudom, hogyan érezted magad az előbb - török le egy falatot, én magam sem hiszem el, hogy a pillantásától kissé kipirul az arcom.
- Bocsánat - kap a sajátjához, és beledöfi a villáját, míg én megfontoltan beleharapok a sajátomba, és szinte azonnal fel is nyögök.
- Hazel, az nagyon finom! - dünnyögöm teli szájjal, a szemeim elkerekednek egy pillanatra az ízektől. Felkapja a fejét és csillogó tekintettel fürkész, miközben újabb, ezúttal nagyobb falatot török magamnak. - Te jó ég, nem is emlékszem rá, hogy mikor ettem utoljára házi süteményt.
- Felfalhatod az összeset - nevet fel, végigsimít a haján, és magában mosolyog. - A véremet adtam érte.
- Jó csapat vagyunk - nyelem le a számban lévő falatot, majd felemelem a kezem, ő pedig édesen kacagva belecsap.
Megpróbálok nem túl mohó lenni, de néhány perc múlva elégedetten, a hasamat simogatva nagyot sóhajtok, és félig fekvő, félig ülő helyzetben terülök ki.
- Talán megismételhetnénk ezt máskor is - fordítom felé a fejem, melyen lusta mosoly terül szét. Nem reménykedek igazán lelkes válaszban, őszintén szólva azt hiszem, hogy elbizonytalanodik, és a lehető legkedvesebben kivágja magát ebből a helyzetből, éppen ezért meglep, amikor rábólint. Legszívesebben felpattannék, és vele a karjaimban táncolnám körbe az egész alsó szintet, de csak vigyorgok, és igyekszem csillapítani a heves szívverésem. Már csak egy puszit, vagy legalább egy tétova ölelést kellene kicsikarnom belőle, és ez lenne a legtökéletesebb nem randinak nevezett első randi. Miután eltünteti az utolsó falatot is a tányérját az enyém mellé helyezi asztalra, és hozzám hasonlóan eltunyulva hátradől.
- Nem bánod, hogy ott kellett hagynod a lakásod? - kérdezem óvatosan.
- Nem igazán - vonja meg a vállát, és átöleli magát, - Sok mindentől megkímélt volna főbérlő, ha nem emeli fel a lakbért, de nem szerettem ott lakni, a szomszédok nem voltak túl barátságosak. Persze, jobb volt ott lakni, mint hajléktalannak lenni, de ha találok egy másik helyet, ahol lakhatok, valószínűleg nem fogom visszasírni.
- Nem vagy hajléktalan - pislogok rá  - vagy talán úgy tűnik, mintha nem lenne tető a fejed felett? Itt akármeddig maradhatsz, Hazel - magamban hozzáteszem, hogy annak örülnék a legjobban, ha örökké velem maradna, akkor is, ha a "kapcsolatunk" nem lesz több ennél sosem. - Reggel viszont az első dolgom lesz felhívni a barátaimat, és ígérem, hogy szerzek neked egy lakást.
- Nagyon hálás vagyok neked, Niall - a szemeiből valóban őszinte hála sugárzik, miközben valahogy észrevétlenül közelebb kerülünk egymáshoz.
- Semmiség - rázom meg kissé a fejem - viszont így nem szabadulsz tőlem.
- Azt  hiszem, amíg nem kerülök címlapra, képes vagyok megbirkózni ezzel - sóhajt nagyot belenyugvóan.
Órákon keresztül el sem mozdulunk a kanapéról, kérdéseket teszünk fel egymásnak,az életünkről, a gyönyörű országunkról, az érdeklődési körünkről, és éjjel 2 órára már biztos vagyok benne, hogy több dologban hasonlítunk, mint hittem volna, 1 órával később pedig megvilágosodik bennem, hogy miért vezérelt oda valami hozzá azon a bizonyos reggelen, és miért nem tudok szabadulni a gondolatától, amikor nem láthatom. Ugyanazért, amiért Liam nem tud élni Mira nélkül, amiért Zayn nyál csorgatva lesi Gigi minden kívánságát, és amiért Harry olyan bizonytalan Caseyvel kapcsolatban. Talán Hazelnek még fogalma sincs erről, én viszont megfogadom magamnak, hogy bármi történjék is, egy napon feleségül veszem ezt a lányt.
- Mennyi az idő? - emeli fel a fejét a karjáról. Most már olyan közel van, hogy ha akarná, a térdeink összeérhetnének, és az ölembe tehetné a lábát. - Szent Isten - kerekednek el a szemei - még jó, hogy holnap szombat van, és nem kell suliba mennem - hanyatlik vissza az előbbi pozícióba - képtelen lennék felkelni.
Nevetve elfojtok egy ásítást, újabb közös bennünk, hogy nem szeretünk korán kelni.
- Talán jobb lenne, ha lefeküdnénk, lassan már hajnalodik - nyújtja ki a végtagjait, a mondata azonban egészen más értelemben cikázik körbe-körbe fejemben.
- Lehet - ásítok fel ezúttal hangosan, de még időben a szám elé kapom a kezem.
Egyetértünk abban, hogy reggelre hagyhatjuk a mosogatást, így mindössze csak annyit teszek, hogy berakom a hűtőbe a vacsoránk maradékát, majd megkockáztatok egy tétova érintést a derekán, és a lépcső felé terelgetem.
- Használhatom a fürdőszobát? - pillant rám, amikor elindulunk végig a folyosón.
- Persze, van kettő, használd csak azt, ami idefent van - mosolygok rá.
- Köszönöm még egyszer, amit értem teszel - torpan meg némi tétovázás után a helyes szoba ajtaja előtt. Szándékosan azt a vendégszobát adtam neki a három közül, ami az enyém mellett van.
- Szívesen, ezredszerre is - abban a reményben nézek a szemébe, hogy a köszönetét kifejezi talán egy öleléssel, és mozdul is egy aprót felém, de szüksége van arra, hogy kissé kitárjam a karjaim. Az összes érzékszervem megbolondul, amikor óvatosan a karjaimba férkőzik, a látóteremben semmi más nincs, csak ő, az orromat betölti a kellemes illata, a bőröm néhány helyen érintkezik az ő lágy, puha bőrével. Sajnos nem ölelhetem túl sokáig, és bármennyire is szeretném, egyelőre túl sok lenne neki, ha megpuszilnám, úgyhogy engedem, hogy pár másodperc múlva kibújjon a karjaimból.
- Jó éjszakát, Niall! - vet rám angyali pillantást, bennem pedig valami megmozdul, valami olyan, aminek igazán nem kéne.
- Szép álmokat! - mosolygok, és amint benyit a szobájába összeszorított fogakkal megpördülök, és eltűnök a saját ajtóm mögött. - Fékezd magad! - motyogom, és tétova pillantást vetek a jól látható dudorra a nadrágomon. Elröhögöm magam, a vidámságomra 2 hét után először végre nem kell rájátszanom, teljesen őszinte mosoly ül a képemen, miközben idétlen táncmozdulatokkal kísérve a levegőbe bokszolok.

14 megjegyzés:

  1. Áhhh ez valami nagyon szuper :D Imádom ezt a storyt :D Annyira édesek az valami hihetelen :D

    VálaszTörlés
  2. Drága Nessa!
    Mindenre számítottam ezzel a résszel kapcsolatban, csak erre nem. Valami elképesztően fantasztikusan csoldálatos lett! Tudtam én hogy Hazel és Niall fognak még találkozni. Hazel nagyon rendes lány tud lenni, ha akarja, Niall pedig odáig van érte. Remélem ez így marad és hamarosan komolyra fordul a kapcsolatuk.
    Nessa, szerintem senki nem fog haragudni rád, ha egy kicsit később fog felkerülni a következő rész. Mindig időben hozod a részeket míg máshol akár heteket is várhatunk egy részre! Jó szórakozást Neked, és pihend ki magad!

    Puszi és nagy ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Nagyon örülök, hogy tetszett a rész, ahogy annak is, hogy sikerült egy picit meglepnem téged.
      Édes vagy nagyon, köszönöm, de utólag már annak is örülök, hogy túléltem azt a napot. :'D

      Törlés
  3. Drága Nessa!<3
    A múlt héten lemaradtam de most itt vagyok:3
    Édes istenem olyan cukin szerelmes Niall hogy meghalok*-* megzabálom:3 Remélem Hazel rájön hogy ezzel az édes ír fiúval kell együtt lennie még úgy is hogy ő híres:3 alig várom a következő részt imádom olvasni minden héten az írásaidat! Remélem még sokáig tehetem ezt!^-^ Imádom!<3
    Pusziiiiii Emese<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Emese!
      Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen. <3

      Törlés
  4. Nessa!

    Ez a rész, hogy is mondjam...olyan, mint egy kis ékszerdoboz! Emlékeztet az Angel egyik részére, amikor Niall hópelyhes ékszert adott Faithnek a hóesésben, egyszerűen TÖ-KÉ-LE-TES.
    Imádnivalóak, aranyosak, önfeledtek, és már megint idejekorán elrabolták a szívem a szereplők, de kezdek hozzászokni. Milliószor előfordult már velem, amikor nekiugrottam 1-1 blogod elolvasni.
    Talán szakmai ártalom, de egész egyszerűen jó érzés volt ételekről, főzésről olvasni, és eszembe jutott az a kép, amit Niall egyszer posztolt valahol. Biztos tudod, melyik az, valamit főzőcskézett, és ha jól emlékszem „üzent” Jamie Olivernek, vagy csak az ő könyve volt előtte? Mindegy, az ugrott be rögtön, és az, hogy tényleg milyen szexi lehet a konyhában. :D
    Belezúgtam a sztoriba, Niallbe, a felvázolt helyzetbe, ez már megmásíthatatlan!


    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lu!

      Nagyon szépen köszönöm, hatalmas boldogság számomra, hogy ennyire tudod szeretni a szereplőimet. <3
      Haha, emlékszem rá, persze, egy közös képet rakott fel vele instára. :D

      Törlés
  5. Heh Niall dudora kész ez nagyon vicces lett. Meg cuki. Ja és fantasztikus :) Remélem összejön nekik. Hazelről tuti egy csomó érdekesség ki fog derülni. Már alig várom. Szeretem a bonyolult női karaktereket és nem az üres fejű libákat. Már most érzem, hogy bírni fogom...
    Siess a kövivel
    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha, direkt azért is írtam bele. :D
      Köszönöm szépen, nagyon drága vagy. <3
      Hát, Hazel aztán nem lesz egy üres fejű liba, ezt megígérhetem.

      Törlés
  6. Szia Drága! :)
    Leírhatatlan, amit Niall iránt érzek, annyira aranyos, hogy komolyan nem találok rá szavakat. Nagyon tetszett Hazelben, hogy elfogadta Niall segítségét, még, ha ilyen áron is kellett neki, remélem azért a szöszke nem siet annyira a lakás keresésben, és a 4 fal között Hazel is kicsit nyit felé, mint ahogy azt Niall szeretné. Már most olyan édesek, imádom beleképzelni magam a történetbe!♥
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Nonci! :)
      Niall nevében is nagyon köszönöm, és örülök, hogy Hazelt is kedveled. <3

      Törlés
  7. Wááá! Úgy belemerültem ebbe a részbe, mint eddig egyikbe se és csak a végén realizáltam hogy még egy kicsit várnom kell a kövire. Olyan aranyos Niall hogy mindig mindent továbbgondol, vagy hozzátesz gondolatban valamit, közben a lány mit sem tud erről. Kiváncsi vagyok Hazel gondolataira is, mit érezhetett a majdnem csóknál? Remélem ez kiderül a következőben. :)

    ♡Enikő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek nagyon örülök. <3
      Lesz még bőven szó Hazelről is, ne aggódj. :D

      Törlés