2016. augusztus 10., szerda

9.rész

Sziasztok! :)
Szerencsére sikerült megoldanom, hogy még most felrakjam a részt. Bevallom, a hét elején kicsit csalódott voltam, mert elég kevés komment érkezett, viszont ahogy teltek a napok, úgy lett egyre több, szóval örülök, és köszönöm szépen, hogy írtatok. :)
Ha esetleg kíváncsiak vagytok a mai napra a Szigeten, írjatok itt, vagy askon, és szívesen válaszolok a kérdéseitekre, osztok meg veletek képeket, de akár élménybeszámolót is írhatok. 
Plusz információ még, amit szeretnék megosztani veletek, hogy Sarah L. James megkért, hogy írjak vele egy rész erejéig a blogján, elvállaltam, és a közös kis alkotásunkat ITT olvashatjátok el, ha gondoljátok, osszátok meg velünk a véleményeteket. 
Remélem, tetszeni fog a rész, jó olvasást nektek! :)


N.x 
Teljesen szétszórtan, félálomban, résnyire nyitott szemekkel botladozok ki a szobámból, túl korán van még ahhoz, hogy észnél legyek, kávéra van szükségem. Kisebb- nagyobb megingásokkal, botladozva, de végül leérek a lépcsőn, és az arcomat dörzsölgetve belépek a konyhába, azonban egyszerre több dolog is elég hirtelen ér. A levegőben sült szalonna és tojás illat terjeng, hallom a sercegésüket a serpenyőben, és a vízforraló hangját, majd amikor teljesen magamhoz térek és kinyitom a szemem, megpillantok egy gyönyörű lányt a konyhámban, a tűzhely előtt.
- Jó reggelt! - szökik mosoly az arcomra, rég nem fogadott ilyen szép látvány reggel. A hangom még kissé rekedt, Hazel pedig valószínűleg nem hallotta a közeledésem, mert ijedten összerezzen. - Bocsánat - fojtok el egy halk nevetést.
- Nem hallottalak - pislog nagyokat most már nyugodtabban - jó reggelt neked is, készítek reggelit.
- Jó illata van - huppanok le az egyik székre, a szemeimet akaratlanul is végigfuttatom rajta. A feltételezésem arról, hogy a ruhái alatt izmos, formás testrészek lapulnak helyesnek bizonyult, csupán rövidnadrágot visel, szabadon feltárva előttem hosszú, vékony lábait. Valószínűleg ez a pizsamája, mert amikor felém fordul a pólóján egy alvó macskát pillantok meg, és csak most látom, hogy a nadrágját is macskák díszítik.
- Bocsánat, hogy csak úgy lejöttem és használom a konyhád, meg ilyesmi - néz rám kissé feszengve, előrehúzza a hosszú copfját és piszkálgatni kezdi a végét.
- Nem bánnám, ha minden reggel erre ébredhetnék - szökik ki a számon, az arcán pedig szinte azonnal végigterjed egy helyes kis rózsaszín folt. Esküszöm, hogy ez nem volt szándékos, csak kicsúszott, túl korán van még ahhoz, hogy normálisan kontroll alatt tudjam tartani a gondolataim.
Kávé reményében kukkantok bele a kávéfőzőbe, de üresen találom.
- Azt elfelejtettem, ne haragudj!
- Semmi baj - fojtok el egy ásítást - kérsz te is?
- Nem szeretem - csóválja a fejét - csak az olyan krémes-fagyis kávékat iszom meg, mint amilyenek a Starbucksban vannak.
- Én sem rajongok ennek az ízéért - szórok kávézaccot a gépbe, majd töltök bele vizet, és elindítom.
A fészkelődéséből és a kissé ideges mozdulataiból látom, hogy legszívesebben feltenne egy kérdést, én pedig a lelkem mélyén nagyon is tudom, hogy miről szeretne érdeklődni.
- Reggeli után körbetelefonálok - szólalok meg - ebédidőre meglesz az új otthonod.
- Köszönöm - néz rám kissé döbbenten, és nagyon hálásan, viszont nem élvezhetem túl sokáig a pillantását, mert a serpenyőhöz kap és kiszedi az elkészült tojásokat.
- Van valami különleges kívánságod? Mondjuk... nem tudom, jakuzzi?
A kacagása hirtelen ér, két tányérra teszi a tojásokat az elkészült baconök mellé, nekem négyet, magának csak hármat, miközben a kávégépből fröcsögve távozik a barna folyadék.
- Legyen olcsó - nyújtja felém nagy mosollyal az egyik tányért, míg én elveszem a bögrémet, és a forró, keserű folyadékot nyakon öntöm tejjel.
Bólintok, olyan olcsón fogok lakást szerezni neki, hogy hinni sem fog a szemének.
Letelepedek az asztalhoz és örömmel nyugtázom, hogy ő is így tesz, ráadásul nem az asztal másik felén, hanem velem szemben. Kér egy bögrét, majd az asztal közepére helyezett kancsóból teát tölt magának, és a tegnap látott jó étvággyal fog bele a reggelijébe.
- Jól aludtál egyébként? - kérdezem, miután lenyelem a számban forgatott falatot.
- Igen, végre - bólint, és a megkönnyebbült sóhajából ítélve ez elég régóta nem történt meg, viszont ahelyett, hogy erre rákérdeznék a lehető legnagyobb beleéléssel előadom az őrült álmomat, amelyben egy kisbuszban ültünk a srácokkal, valószínűleg épp egy koncertre vittek minket, amikor a semmiből feltűnt egy zsiráf, és megállíthatatlanul rohant a kocsi után. Az álmomat összefüggésbe hozom azzal a videóval, amit néhány nappal ezelőtt Zayn küldött, úgyhogy átülök mellé és megmutatom neki. Boldoggá tesz a nevetése, az egyik karomat megpihentetem a széke háttámláján, amikor kacagva hátradől a haja végigsimítja a bőröm, és minden szőrszálam égnek mered, de ez fel sem tűnik neki, mindössze én tartom vissza kissé a lélegzetem.
A közös reggelink után nem engedek a makacskodásának, és végül én pakolok bele a mosogatógépbe, míg ő visszavonul a szobájába hogy elkészüljön.
Nehezen veszem rá magam, hogy megfogjam a telefonom, tulajdonképpen tegnap délután óta alig volt a kezemben, így rengeteg értesítéssel és nem fogadott hívással kell szembenéznem, de csak gyorsan végiggörgetek rajtuk. Elgondolkodok azon, kit hívhatnék, rajtam kívül mindenkinek van legalább egy lakása Londonban, sőt, Zaynen kívül mindenkinek több van, csak én nem érzek magamban üzleti érzéket ahhoz, hogy lakásokat vásároljak, mert egyelőre nem tudom, mi olyan jó abban, hogy üresen állnak. Elsősorban azt veszem számon, hogy kinek a lakása(i) vannak a legközelebb a Piccadilly-hez, vagy van a közelben buszmegálló vagy aluljáró, de egy kis önzőségből még azon is elgondolkodok, hogy melyik van a legközelebb hozzám.
Végül Louis-t hívom, mert ő az egyedüli, aki a belvárosban is vásárolt lakásokat, nem csak a külvárosban.
- Még alszom - dörmögi, már amennyire Louis képes erre a hangképzésre.
- Szükségem van rád - vetem be a fegyverem, még mielőtt egy gombnyomással megszabadulna tőlem.
- Hallgatlak - sóhajt nagyot, az arcomon pedig elégedett vigyor terül el. Képtelen nemet mondani nekem, egyszerűen odáig van értem.
- Szükségem lenne egy lakásra, bent a belvárosban, megveszem.
- Miről beszélsz? - a nyögdécseléseiből ítélve éppen ülőhelyzetbe tornázza magát. - Minek neked egy lakás?
- Mert... - akár hiszitek, akár nem, még mindig nem szóltam egy szót sem Hazelről. Annyit tudnak, hogy volt egy lány, akinek 2 héten keresztül vártam a hívását, de semmi egyebet nem voltam hajlandó mondani, mivel én magam sem hittem, hogy lehet még ebből valami - egy ismerősömnek szüksége lenne rá, egyetemista, az előző lakásánál a tulaj megduplázta a lakbért, szüksége lenne olcsón és gyorsan egy másikra.
- És venni akarsz neki egyet, Ni? - kérdezi, a hangjából süt a döbbenet. - Mióta barátkozol egyetemistákkal? Várj... - ez az egy szó elárulja számomra, hogy már el is kezdi a szokásos agymenését, de ezt egyelőre nem hagyhatom.
- Azt nem engedné - fojtok el egy helytelenítő nevetést - de megveszem tőled, és megegyezek vele valami jelképes lakbérben.
- Ezt én is megtehetem - kacag fel jókedvűen - nincs szükségem a barátod pénzére, mondd meg, hogy melyik lakás kell, és odaadom a kulcsot.
- Köszönöm, jövök neked eggyel, tesó - sóhajtok nagyot.
- Ez a barátod - kezdi, jól megfontoltan kiejtve minden szót - egy lány? Esetleg az a lány, aki miatt mostanában hülyén viselkedsz?
- Igen - ejtem ki röviden, tömören, mert hallom a lépcső felől közeledni Hazel puha lépéseit. - Később mindent elmondok, mikor tudnád ideadni a kulcsokat, és megmutatni a lakást? Olyan kellene, ami közel van a Piccadilly-hez.
- Megadom a címet, találkozzunk ott 2 óra múlva.
Beleegyezek, majd lefirkálom egy papírdarabra amit diktál, mire elbúcsúzok Louis-tól Hazel már kíváncsi szemekkel, szinte vibrálva az izgatottságtól fürkészi az arcom, és várja a fejleményeket.
- Megvan - mosolygok rá, és játékosan meglengetem a telefonom két ujjam közt, de nem is én lennék, ha nem csúszna ki, és csattanna nagyot a konyhapulton. A kezét a szája elé kapja, a szemei rémülten kerekednek el, én viszont csak egy vállvonással nyugtázom magamban, hogy megrepedt a kijelző, már megint. - Működik - kapom fel a készüléket, és magabiztos mosolyt villantok a lányra.
Kissé meglepetten néz rám, majd az alsó ajkába harapva próbálja elfojtani a nevetését. Gyorsan végigmérem, az édes kis pizsamáját szűk farmerre cserélte, és egyszerű, fehér pólóra, a haja helyes kis kontyban ül a feje búbján, így láthatóvá válik, hogy valóban mennyire természetesen szép az arca, semmi mű nincs rajta.
- Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg ezt neked - válik egy másodperc alatt gondterheltté az arca -ha te nem vagy, valószínűleg az utcán éjszakáztam volna.
- Semmivel, Hazel, a legnagyobb örömmel tettem - hazudok, mert annak örülnék a legjobban, ha nálam kényszerülne lakni. Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak az összes barátom bunkó lenne, és senki sem engedné, hogy egy idegen lányt cuccoltassak a lakásába majdhogynem ingyen.
- Ha bármikor is bármire szükséged lenne, bár ezt nem hiszem, de ha mégis, rám számíthatsz - vakargatja a karját szégyellősen, majd bátortalan mosolyra húzza az ajkát.
- Szóval barátok vagyunk? - igyekszek lazának tűnni, de megfeszülve várom a válaszát.
- Azt hiszem - vonja meg a vállát, és magabiztosabban mosolyog rám. Legszívesebben örömujjongásban törnék ki, de visszafogom magam, bár a széles vigyoromat nem tudom megakadályozni.
- 2 óra múlva találkozunk Louval, megmutatja a lakást, és ha tetszik, akkor a kulcsokat is megkapod, vihetjük magunkkal a táskáidat, hogy azonnal pakolni tudj, de akár itt is maradhatsz, ha szeretnél - az utolsó néhány szó gondolkodás nélkül csúszik ki a számon, bár valószínűleg nem tartja másnak, csak egy kedves felajánlásnak.
- Louval? - ráncolja a homlokát - Louis Tomlinsonnal?
- Aha, az övé a lakás - lököm el magam a pulttól, mert a konyha helyett akár beszélgethetnénk a nappaliban is.
- Mennyibe fog ez kerülni? - követ aggodalmas arckifejezéssel - Sokan tudják, hogy az övé a lakás?
- Mondtam neki, hogy mi a helyzet, nem gond, majd megállapodtok egy fix lakbérben, de szerintem akár ingyen is lakhatnál ott. Szerintem senki nem tud róla, Louis valószínűleg sosem járt ott, csak megvette.
Ledobom magam a kanapéra, törökülésben letelepedik a másik végébe és az ölébe ejtett kezeit tördeli.
- Senki sem fogja megtudni, hogy Tommo a főbérlő - kinyújtom a kezem, és bátortalanul megbököm a térdét - Biztonságban leszel, nem fognak zaklatni - mondom ki azt, amit valószínűleg hallani szeretne, mert amikor felsóhajt a vállai kissé megereszkednek.
Szívem szerint amíg csak lehet elhúznám az indulást, de muszáj bepakolnunk a kocsiba, és a forgalom kiismerhetetlen a városban, így akármennyire is szeretnék a kanapén üldögélni vele, sztorizgatni, és a tegnapi almás pitét falatozgatni, indulnunk kell, nem lehetek önző.
- Biztos, hogy nem szeretnél itt maradni? - fordulok felé, mielőtt beindítanám az autót. - Nem kell fizetned lakbért, együtt megoldjuk a kaját, reggelente elvihetlek kocsival az egyetemre - érvelek szinte magamból kifordulva, majdhogynem könyörögve. Nem szeretek egyedül lenni, az elmúlt néhány órában pedig a fellegekben éreztem magam, amiért itt volt velem ez a lány, aki után hetek óta ácsingózok. Kellemetlen helyzetbe hozom, látom rajta, és engem is frusztrál az a rengeteg hülyeség, amit összehordok, legszívesebben arcon csapnám magam, de csak reménykedve pislogok rá.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne - összezárom a szám, még mielőtt ismét valami baromságot mondanék, és csak mosolyogva bólintok. Folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez a lány nincs hozzászokva az én izgő-mozgó életvitelemhez és személyiségemhez, és egészen más a felfogása az engem körülvevő dolgokról, mint másoknak.
- Bocsánat, nem akartam nyomulni - motyogom.
Mosolyogva megrázza a fejét, beindítom a kocsit, majd amikor a motor már hangosan berreg kiengedem a megkönnyebbült sóhajom, mert úgy tűnik, nem hoztam rá a frászt.
Beszélgetést kezdeményezek, talán arra már ő is rájött, hogy nem igazán szeretek csak csendben üldögélni, főleg nem a társaságában, és nem most. Próbálom értelmes dolgokról kérdezni, hogy ne tűnjek olyan butának mellette, hiszen én még a középiskolát sem végeztem el - nem mintha ezt annyira bánnám - ő pedig egyetemre jár. Megtudom, hogy nincs kedvenc fotósa, vagy egyéb művésze, mert általában az alkotás bűvöli el, és nem az alkotó, ellenben imádja F. Scott Fitzgerald regényeit, és annyit még én is tudok, hogy ő írta a Benjamin Button különös életét, bár én csak a filmet láttam. Addig győzköd és érvel, mígnem eléri, hogy megígérjem, elolvasom a könyvet, majd megpróbálom bevezetni a saját világomba és a golfról beszélek, a zenéről, a srácokról, az életünkről, ami néha egyre nagyobb és izgalmasabb fordulatokat vesz, kezdve mondjuk azzal, hogy elkezdtünk megállapodni, én mondjuk nem, de a többiek egyre inkább, és úgy érzem, a családunk bővülése még nem ért véget. Elújságolom neki a már nem is annyira új hírt, hogy keresztapa leszek, majd bolondozva megpróbálok idézni néhány mondatot a híres filmből, ő viszont kijavítja a hibáim, és a nevetéstől felrántja a lábait, amikor olaszul kezdek hablatyolni, bár a tudásom nagyjából kimerül abban, hogy buongiorno, grazie mile, és mi amo.
Annyira élvezem a társaságát, sosem éreztem úgy, hogy valami hiányzik belőlem, elfogadom és szeretem önmagam, de általa mintha a helyére kerülne bennem valami, aminek a hiányát nem vettem észre, amíg meg nem láttam őt, most már viszont sajog, ha nincs a közelemben. Mint a kirakós, amiből hiányzik egy darab, nem tud addig tökéletes és egész lenni, amíg az az egy nincs a helyén, hiába van ott 999.
A GPS szerint megérkezünk a célállomásra, amiért legszívesebben megragadnám a szerkentyűt, kidobnám az ablakon és ugrálnék rajta, hogy a lehető legapróbb darabokra törjön, amiért idehozott.
- Megérkeztünk? - pislog kifelé megdöbbenten az ablakon, és kicsatolja a biztonsági övet.
A bérház még csak nem is hasonlít arra, ahol eddig lakott, ez az épület kecsesen terül el a város központjához nagyon közel, óriási ablakokkal, melyeknek a párkányain zöld növények vannak, és makulátlan fehér falakkal rendelkezik.
- Úgy tűnik - mosolyodok el, mert a hangjában izgatottság bujkál - ott parkol Louis kocsija - mutatok előre a tőlünk alig néhány méterrel arrébb parkoló fekete Audi A8-ra.- Maradj itt egy kicsit - nyitom ki az ajtót, és egy másodperc alatt kisurranok az autóból. Teszek egy lépést Lou járgánya felé, de mintegy végszóra megrezzen a telefonom a zsebemben.
- Gyertek fel a legfelső emeletre, az ajtó nyitva van, úgyhogy megtaláltok - tájékoztat gyorsan, közben úgy sejtem, épp fentről leskelődve próbálja megtudni, hogy ki ül a kocsimban.
Körbefuttatom a pillantásom a területen, az emberek rezzenéstelen arccal elsétálnak mellettem, és nem észlelek gyanús alakokat a közelben, úgyhogy kinyitom az ajtót Hazel oldalán, és a lány egy pillanatra nagy, bociszemekkel néz rám.
- Fent vár minket - az izgatottság, ami belőle sugárzik átragad rám is. Akár most rögtön Louis kezébe nyomnám a bankkártyám, hogy vigye csak az összes pénzem, ha akarja, de hadd vegyem meg a lakást, ha az is így elbűvöli, ahogy az épület.
A kezemet a hátára helyezem, gyengéden terelgetem magam előtt, amíg ő úgy nézelődik, mint egy gyerek a vidámparkban, talán még arról is elfelejtkezik, hogy nem akarja, hogy együtt lássanak minket.
Még a lélegzete is elakad, amikor belépünk az épületbe, bár a korábbi után nem is csodálkozok, hiszen fényévnyi távolságok vannak a kettő között.
- A házamtól nem voltál így elájulva - jegyzem meg tettetett sértettséggel, és finoman oldalba bököm.
- Dehogynem, csak arra számítottam, hogy szép lesz, erre nem igazán.
Magamban sorra veszek olyan kérdéseket, hogy talán azt hitte, képes lennék egy ugyanolyan lyukat szerezni számára, ahonnan épp kiszabadult, vagy talán rosszabbat. Mielőtt összeesküvés elméleteket kezdenék gyártani belépünk a liftbe, és ahogy bezárul mögöttünk az ajtó rajta kívül minden más elhalványul, és kevésbé fontossá válik.
- Szóval akkor a környék tetszik? - érdeklődök kicsit félve, bár a reakciójából ítélve ez teljesen felesleges.
- Ezek után a lakásba már nem merek bemenni - neveti el magát, és egy kósza hajtincsét a füle mögé simítja. - Nem akarlak kihasználni titeket, valószínűleg ami fent vár túl szép az én pénztárcámhoz.
- És senki nem használja - jegyzem meg úgy, mintha ez csak mellékes információ lenne. - Ez nem kihasználás, Haze, szükséged van egy otthonra, ilyet tudok biztosítani neked, és szerintem Louis-t egyáltalán nem érdekli, hogy fizetsz-e lakbért, úgyhogy nem kell aggódnod.
A lift ajtaja egy hangjelzés után kinyílik, és a mellettem álldogáló lány a tekintetét az emeleteket jelző gombokra kapja. A folyosó másik végén az egyik ajtó valóban nyitva van, úgyhogy bátorkodok finoman kézen fogni, és magam után húzni a lakás felé. Szinte csak az ujjbegyeink hegye érintkezik, de mintha az egész karom forróságba borulna, és ez a forróság felmelegíti az egész belsőm a fejem tetejétől a lábujjaim végéig.
- Tomlinson! - kiáltom el magam, és gyorsan kopogok egyet, a barátom viszont a fénysebességet meghazudtolva terem előttünk, a hirtelen megjelenésére a mögöttem álló lány rémülten rezzen össze, és a keze szorosan az ujjaim köré zárul. Érzékelem, hogy közelebb húzódik hozzám és talán megpróbál elrejtőzni mögöttem, bár csak Louis ijesztette meg az ugrándozásával, kedvem lenne szorosan magamhoz vonni és megnyugtatni.
- Hahó! - vigyorodik el az előttünk álló felelősségteljes, komoly apa, aki legalább úgy próbálja lopva felmérni Hazelt, mintha én lennék Freddie, aki hazaviszi bemutatni az első barátnőjét.
- Szia - lép ki kissé bátortalanul a hátam mögül. Erősen szuggerálom Louis arcát, de szerencsére uralkodik a vonásain és nem mutatja semmi jelét annak mennyire érdekli a lány, akit velem láthat.
- Hazel Clark vagyok - némi tétovázás után kinyújtja a kezét, és barátságosan, bátran Loura mosolyog, aki elfogadja a felé nyújtott kezet, és a maga nagyon barátságos módján, mosolyogva megrázza és bemutatkozik.
- Gyertek be! - áll arrébb, és beengedi maga előtt a lányt, a háta mögött pedig elismerő pillantást vet rám, és a beleegyezése jeléül megpaskolja a vállam.
Óvatosan Hazel mellé oldalazok, a szemei nagyra nyíltak és szinte szikráznak a hatalmas ablakokon beáramló fényben.
A lakás még csak nem is hasonlít arra, amiben eddig élt, szűk előszoba és konyha helyett azonnal egy óriási, tágas nappaliba lépünk, amely összetalálkozik a beépített konyhaszigettel, a kettő között lépcső vezet fel a lakás többi részéhez. Azonnal látom rajta, hogy teljesen beleszeretett abba, amit lát, ennek ellenére kétkedve rázza a fejét, és felém fordul.
- Én nem...
- Nem tetszik? - szakítja félbe Lou. - Van még három, megnézheted azokat is, bár kicsit távolabb vannak a sulidtól.
- Szó sincs róla, nagyon szép - a testbeszéde és az arca mindent elárul számomra még úgy is, hogy alig mondd valamit. Átöleli magát, a tekintete mindenhol jár, csak ránk nem néz. Szégyelli magát, mert számomra nyilvánvaló, hogy nem tudná megfizetni azt az árat, amiért itt lakhatna - én csak nem tudok annyit fizetni érte, amennyi az értéke - ejti ki halkan, és míg nekem a szívem és a torkom egyszerre facsarodik össze, Louis beszélőkéjével most sincs probléma.
- Azt hiszed, hogy kifosztani szeretnélek? - mondja tettetett felháborodással, de Hazel nem ismeri úgy, mint én, és lesütött szemekkel fonja maga köré a karjait.
- Lou - szólítom meg halkan, jelezve, hogy vegyen vissza egy kicsit magából, míg én félreteszem a bátortalanságom, és Hazel mellé lépek. Megérintem a karját, óvatosan végigsimítok rajta, majd megfogom az apró kezét. Az arcát eltakarja a hajával, és amikor óvatosan felpillant olyan, mintha könnyek csillognának a szemében, egy szempillantás alatt megvilágosodik bennem minden. Nem a lakással van a problémája, nem is az árával, nem Louis néha kissé tolakodó és túl közvetlen személyisége rémíti meg, és talán velem sem az problémája, hogy híres vagyok. Végigfuttatom a pillantásom rajta, és ezúttal látom azt, ami eddig cseppet sem érdekelt, ezáltal nem is vettem észre, hogy a cipője talán már akkor is elnyűtt volt, amikor megvette, a nadrágja szárát nem divatból tűri fel, hanem mert túl rövid, és talán csak azért jelenik meg hetente egyszer a kávézóban, mert ennyit engedhet meg magának. Ez a lány nem az egyetemisták olykor hallható "híresen csóró" életét éli, akik poénkodva osztják meg egymással, hogy a legolcsóbb kajákat veszik meg, hétvégente mégis van pénzük a legdrágább italokra. Hazel szegény családból származik.
A felfedezésemtől megszédülök és kiszárad a szám, szerencsére azonban Louis még mindig jelen van.
- Ez a lakás egészen idáig üresen állt, ha kell én hozom fel a csomagjaid és pakolom ki őket. Nem érdekel, hogy mennyit fizetsz, megegyezhetünk 1£ lakbérben, ha nagyon ragaszkodsz ahhoz, hogy fizess. Niall a barátom, az egyik legjobb, és ha te beloptad magad a szívébe, akkor rossz ember nem lehetsz. Én magam szeretném, ha itt maradnál, semmit nem kérek cserébe, csak az alap dolgokat, amiket valószínűleg nem is kell elmondanom.
Szükségem lenne egy pohár vízre, de megmozdulni sem bírok. Néha még engem is hirtelen ér az a rengeteg jóság, ami az engem körülvevő emberekben lakozik, hiszen Lou a világon semmit sem tud erről a lányról azon kívül, hogy az ismerősöm, mégis épp a legőszintébb módon harcol azért, hogy a lakásában éljen.
- Nem fogadhatom el, ne haragudj - hirtelen visszaránt a valóságba Haze hangja, észre sem veszem, hogy még mindig a kezét fogom, csak akkor, amikor elhúzza, és az ajtó felé fordul. A reflexeimmel szerencsére sosem volt baj, úgyhogy elkapom a karját, mielőtt kiszaladna, és magam felé fordítom.
- De elfogadhatod - nézek a szemébe. Elnyílt ajkakkal pislog rám, nagy, barna szemei zavartan csillognak.
- Mi lenne, ha elugranál valami kajáért, Ni? - furakszik be közénk Lou. - Megmutatom Hazelnek a lakás többi részét, mire visszajössz megbeszéljük, hogy mi lesz.
- Jó - válaszolok bizonytalanul, és a lányra pillantok, aki lassan, vonakodva bólint - rendben - túrok a hajamba, és elhátrálok.
Azt nem igazán értem, hogy miért kell lelépnem, de ha ez szükséges ahhoz, hogy rábírja a maradásra, akkor megteszem. Figyelmeztető pillantást vetek rá, hogy bírjon magával, majd meg-megtorpanva, de végül kilépek, és behúzom magam mögött az ajtót. Tudom, hogy addig fog beszélni, amíg meggyőzi Hazelt, Louisnak az éneklés és a focizás mellett ez is egy nagy tehetsége, ha valakit arról kellene meggyőznie, hogy a Hold sajtból van, addig dumálna, érvelne, és győzködné, amíg az illető valóban megkérdőjelezi a bizonyított tényeket miatta.
Elgondolkodom, hogy hova mehetnék kajáért, nekem és Louisnak bármi megfelel, és valószínűleg Hazel sem utasítani vissza semmit, tekintve, hogy milyen jó étvágya van, de a kedvére akarok tenni, mielőtt elindulnék viszont csak ülök egy darabig a kocsiban, és bámulok magam elé. Ha eddig ránéztem nem gondoltam sosem róla, hogy valamiben hiányt szenvedhet, most viszont láttam, amit láttam, és még ha nem is tesz említést róla úgy sejtem, hogy nem lehet túl könnyű élete. Segíteni akarok, de valószínűleg, ha eddig nem tett említést a nehéz helyzetéről, nem akarja, hogy tudjak róla, az pedig valószínűleg túl tolakodó lenne, ha rákérdeznék, a köztünk kialakult kapcsolat még túl gyenge az egymás életébe igazán belemászós, lelkizős témákhoz. Összeszedem magam, beindítom a kocsim, és némi gondolkodás után már tudom, hogy hol fogok ebédet venni neki. Magamnak és Louisnak egyszerűen megállok egy McDrive-nál és betankolok sajtburgerből, sült krumpliból, és kólából, külön neki veszek egy Happy Mealt is, majd továbbhajtok Jamie Oliver egyik olasz étterméhez. Sokkal többet kell várnom, mint amennyit a Mekiben kellett, de egyetlen percet sem érzek elpocsékoltnak emiatt, paradicsomos raviolit veszek és pizzát, ráfogom arra, hogy esetleg nem szereti az egyiket, azonban van bennem egy olyan fura, és kellemetlen érzés, hogy valószínűleg nem válogat. Innivalóként néhány smoothie-nak becézett gyümölcslevet viszek, és belülről melenget a boldogság, amiért végre vehettem neki valamit, még ha ez csak étel is. 
A lehető leggyorsabban szeretnék visszaérni a lakáshoz, ennek ellenére mégis lassan hajtok, hogy Louisnak minél több ideje legyen elbűvölni, és meggyőzni arról, hogy senkinek sem okoz problémát azzal, ha beköltözik. Tudom, hogy néhány órával ezelőtt valószínűleg örömtáncot lejtettem volna, ha azt mondja, nem kér a lakásból, és nálam kényszerül maradni még egy ideig, a felfedezésem után azonban már azt szeretném, ha maradna, mert látom, hogy szüksége lenne egy szép otthonra, ahol megvan mindene, és nem kell aggódnia. Ez nálam is meglehetne, sőt, olyan biztonságot tudnék nyújtani neki minden szempontból, amilyet senki más, de nem akarom, hogy kényszerből éljen velem, azért, mert máshová nem tud menni.
Lift helyett a lépcsőt választom, hogy így is húzzam az időt, végül mégis felérek, és az érkezésemet egy gyors koppantással jelzem az ajtón, majd be is nyitok.
- Pizzafutár! - kiáltom el magam, néhány másodperccel később pedig feltűnik Louis feje a lépcső tetejéről. Vigyorogva felmutatja mindkét hüvelykujját, ebből arra következtetek, hogy a hadművelete valószínűleg sikeres volt, így én is elmosolyodok, és amilyen gyorsan csak lehet felszaladok a keskeny lépcsőfokokon. 
Hazelt a hálószobában találom, a városra néző óriási üvegfal előtt álldogál, és le sem veszi a tekintetét a kilátásról, ami valóban gyönyörű. Mögötte óriási franciaágy terül el, mellette helyes kis éjjeliszekrénnyel, a falon furcsa alakú könyvespolc függ üresen, és bár még elég lakatlan a szoba, mégis tökéletesen eltudom képzelni itt őt. 
És magamat is.
- Szép, ugye? - lépek mellé csendesen. Aprót bólint, túl bátortalan és visszafogott, de úgy látom, hogy legszívesebben rátapasztaná a kezeit az ablakra, és talán ég a homlokát is nekidöntené.
- Imádom a magasságot, szeretem így fotózni a városokat - elfordítja a fejét és apró mosolyra húzza a száját. Annyira gyönyörűnek látom, külsőleg és belsőleg is tökéletes, a személyisége magával ragadó, legyen épp akármilyen, kedves, visszafogott, vagy undok, mindenhogy megfogott, és azt akarom, szükségem van rá, hogy ez a lány része legyen az életemnek, a találkozásunk, és hogy végül a házamban kötött ki nem lehet véletlen. - Nem akarlak titeket kihasználni, Niall.
- Azt hittem, ezen már túl vagyunk - horkant fel Louis, és meglepetésként ér, hogy a mellettem álldogáló tündér nevetve pillant rá.
- Tudom - válaszolok, és az üvegnek dőlök. Azt akarom, hogy összemancsolja, hogy rátapassza a kezét, az arcát, tegyen meg bármit amit csak szeretne - és azt is, hogy számodra furcsa ez az egész, de értsd meg kérlek, hogy ezzel senkinek nem okozol gondot. Ha akarod, átveszem a lakást Louis-tól, és így rajtam kívül senki más nem lenne érintett, én pedig szeretném, ha ideköltöznél.
Megrázza a fejét és nagyot sóhajt, a vállai megereszkednek, elfordítja tőlem a fejét és újra a városra szegezi a pillantását.
- Nem erre számítottam - fonja maga köré a karjait is - nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy szupersztárokkal lógjak, akik lakást akarnak biztosítani nekem.
- Hol látsz te itt szupersztárokat? - húzom vigyorra a szám. 
- Itt vagyok! - dumál közbe ismételten Lou.
- Mi sem vagyunk hozzászokva az ismeretlen, kilakoltatott egyetemistákhoz - legszívesebben kinyújtanám a kezem, magam felé fordítanám az arcát, és nekidönteném a homlokom az övének.
A szemét forgatja, beletúr a hajába, és eltakarja az arcát. 
- Úgysem hagytok békén, ugye? - teszi fel a költői kérdést, melyre egyszerre válaszolok a bandatársammal.
- Nem! 
Halkan elneveti magát és elhúzza a kezét, már azelőtt tudom, hogy mi nyertünk, mielőtt kimondaná. Felemelem a kezemben tartott szatyrokat és meglengetem előtte.
- Felavatjuk az új otthonod? - a bólintására szélesedik a mosoly az arcomon, szeretnék eldobni mindent és magamhoz szorítani, de az furcsa lenne.
- Köszönöm - pislog Louisra, miközben lefelé lépdelünk a lépcsőn - ígérem, hogy vigyázni fogok mindenre,
- Ebben egy másodperce sem kételkedtem - nevet rá, és barátságosan kitárja a karját egy gyors ölelésre. Irigylem, mert ő megteheti ezt, még ha kissé kellemetlen érzéseket is ébreszt Hazelben, bár nem úgy látszik, neki ez fel sem tűnik, mert Louis mindenkivel ilyen, és neki nem kell a legóvatosabban megközelítenie, mert nem tudja azokat, amiket én, és mert vele sosem volt barátságtalan.
Lepakolom a szatyrokat a konyha és a nappali között elnyúló étkezőasztalra, amelyikben a Mekis kaja van Louis felé tolom, és nevetni kezdek, amikor örvendezve előkapja a Happy Meal menüjét,
- Nem tudtam,  hogy szereted-e a gyorskaját, úgyhogy neked mást hoztam - varázsolom elő a bedobozolt tésztát és pizzát - bár valószínűleg nem olyan finomak, mint az én főztöm - vonom fel a szemöldököm.
- Biztos vagyok benne - mosolyog rám hálásan. - Köszönöm.
Letelepedünk az asztalhoz, miközben mindössze 2-3 harapással tüntetem el a sajtburgereket figyelem, ahogy a már látott jó étvággyal nagyokat harap a pizzájából, és kortyolgatja a gyümölcslevét. Néha vissza kell fojtanom a nevetésem, amikor vitába száll Louval a lakbérről, ragaszkodik a minimum 300 fonthoz havonta, míg a barátom azon van, hogy ezt minél lejjebb vigye, és bár Hazel édesen durcázva morgolódik, végül megegyeznek havi 250 fontban.
- Hát, srácok, köszöntem a remek üzletet és a kaját, de sajnos most már ideje lelépnem - dől hátra Louis a hasát simogatva - Briana este érkezik Freddie-vel, bababiztossá kell tennem a nappalit.
- Ugorj át majd a kiskrapekkal - mondom egy darabin krumplin rágódva.
Belecsapok a kezébe, és kissé felemelkedek, hogy félkézzel átöleljük egymást, a lakáskulcsokat az asztalon hagyja, és elbúcsúzik a folyamatosan hálálkodó lánytól. Talán bunkóság, de egy icipicit örülök, amikor végre becsukódik mögötte az ajtó, de csak azért, mert így kettesben maradhatok Hazellel.
- Hány éves a kisfiú? - teszi fel a kérdést, miután lenyeli a szájában lévő falatot.
- Kettő - tolok a számba még egy krumplit, és belekortyolok az üdítőmbe. - Örökölte Louis természetét, nagyon huncut - mosolyodok el - most kezdett el beszélni.
Előhalászom a zsebemből a telefonom, és egy kis keresgélés után megtalálom azt a képet, ami Freddie legutóbbi londoni kiruccanásakor készült. A szőnyegen ülök, két karomon az ikrekkel, a kisfiú pedig széles mosollyal az arcán foglal helyet az ölemben, a babák között.
- De édesek! - tágulnak ki a szemei, két kezébe fogja a telefonomon, és hosszasan nézi a képet. Előbb kellett volna megmutatnom őket, és nem csak beszélni az apróságokról, tudhattam volna, hogy ezzel őt is "megvehetem", mint a legtöbb lányt. - Nem furcsa, hogy a barátaidnak gyerekei vannak?
- Nem, miért lenne? - mosolygok, épp arra készülök, hogy a számba tuszkoljam a kezemben tartott sajtburger utolsó darabját, de leeresztem. - Az elején az volt, Freddie elég váratlanul érkezett, de Miráéknál számítani lehetett rá, ettől függetlenül nyilván meglepett, és kellett egy kis idő, hogy hozzászokjak ahhoz, hogy a barátaim szülők lettek. Sok minden megváltozott, de a srácokkal élvezzük a nagybácsi szerepet, most már el sem tudom képzelni az életemet anélkül, hogy amikor belépek Liamékhez boldogan mosolygó kisbabák csattognak felém, vagy hogy a legváratlanabb alkalmakkor robbanjon be Lou, nyakában Freddie-vel, és próba helyett focizzunk az arénában.
Mosolyogva nyújtja vissza a telefonom, más már elkezdett volna kutakodni a képeim között, ő azonban még csak az ujját sem helyezte rá a kijelzőre.- A te családodban vannak kisgyerekek? - kérdezem óvatosan puhatolózva.
- Nincsenek - ingatja a fejét, a haja ide-oda mozdul vele együtt. - Van egy húgom, 6 éves, őt már nem szabad kislánynak hívni - mosolyodik el kissé szomorkásan.
Az alsó ajkamba harapok, van valami a tekintetében, lehajtja a fejét, és gyorsan beleharap a pizzájába. Egy pillanatra lehunyom a szemem és összeszorítom a szám, valamiért ebben a házban egyre több felfedezést teszek vele kapcsolatban, és ezek a felfedezések nem pozitívak, most éppen arra jöttem rá, hogy valószínűleg azóta nem járt a szülővárosában, mióta Londonba jött.
Gyorsan bekapom a maradék sajtburgerem, nehogy valami olyat kérdezzek, amire nem szeretne válaszolni, majd a falatot leöblítem egy korty kólával.
- Szeretnéd, hogy felhozzam a táskáid? - köszörülöm meg a torkom, ezzel magamra vonva a figyelmét.
- Megyek én - állna fel, de megelőzöm, és finoman visszanyomom a fenekére.
- Fejezd csak be az ebéded, néhány perc és megvagyok - a kezemet a vállán tartom néhány másodpercig, közben arról fantáziálok, hogy lehajolok, és szeretetteljes puszit nyomok a feje búbjára, vagy félresöpröm a haját és az ajkaim a nyaka puha bőréhez érintem. A gondolattól libabőrös lesz a karom, gyorsan elhúzóm, mielőtt meglátná, és teszek egy lépést hátra.
- Ezt már tényleg nem hagyhatom - pattan fel - ugrasz a telefonhívásomra, hagyod, hogy nálad aludjak, lakást szerzel nekem, nem hagyhatom, hogy te is költöztess be.
- Rajtad kívül eddig még senki sem panaszkodott azért, mert kedves vagyok - fojtok el egy mosolyt.
- Nem panaszkodom - lépdel az ajtó felé, szorosan a nyomába szegődök, és kinyitom előtte - csak nem hagyhatom.
- Én hagynám a helyedben - vonom meg a vállam.
Várnunk kell egy kicsit, amíg a földszintről felér ide a lift, játékosan civakodunk egymással a túlzott udvariasságom miatt, de nem hagyom magam vele szemben.
- Nincs valami dolgod egyébként? - érdeklődik, amikor végül kitárul a lift ajtaja a földszinten. - 24 órája az én kívánságaimat teljesíted, pedig híres vagy.
- Majdnem befejeztük az új albumot, promózni csak a megjelenés után fogunk, egyelőre a legkomolyabb feladatom az, hogy megjelenjek a fotózásokon, és ne adjak okot arra, hogy valami botrányos cikket írjanak rólam - a lehető legkáprázatosabb mosolyomat villantom rá, miközben kilépünk az épületből, és egy gombnyomással kinyitom a kocsimat.
Nem nagyon beszélünk, amíg pakolunk, mert a cuccai épp elég nehezek ahhoz, hogy kapkodnom kelljen a levegőt, miután leteszem őket, és nekidőlök a lift falának.
- Köszönöm - pillant rám a hosszú szempillái alól.
- Egyszer is elég lett volna megköszönni, de ezredjére is szívesen - magamra pakolom a cuccait, és követem az új lakása felé. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál inkább megvilágosodik bennem, hogy az én pályafutásom egy időre itt most véget ér, le kell lépnem, és hagyni, hogy berendezkedjen az új otthonába, ehhez valószínűleg nincs már rám szüksége. - Jobb, ha megyek - vakargatom a karom, miután lepakolom az összes táskáját - rendezkedj csak be.
Aprókat bólint, mindketten kissé tanácstalanul és kínosan érezve magunkat pislogunk egymásra.
- Tényleg nagyon hálás vagyok mindenért - kezdi ismételten, de csak mosolyogva ingatom a fejem, és gyorsan lehajolok, mielőtt túl sok ideje lenne reagálni. Csak egy apró puszit nyomok az arcára, de mintha erre a pillanatra megállna az idő.
- Tudom - motyogom közel az arcához - majd találkozunk - húzódok el, észre sem veszem, hogy a kezem az arcán pihen, de ha már ez így van, akkor kapok az alkalmon, és óvatosan megsimogatom a puha bőrét.
Leejtem a kezem, holott az álla tökéletesen illik a tenyerembe, és egy kis időre talán szándékosan hozzá is simította az arcát, de most már tudom, hogy hol kell megállnom, így a lehető legbarátságosabb mosollyal az arcomon hátat fordítok, és behúzom magam után az ajtót.

15 megjegyzés:

  1. Atya ég ez a rész ... Hát nem tudom milyen szóval illetni ... Kicsit szivszorito volt. Lout meg nem hiába szeretjük :D

    VálaszTörlés
  2. Drága Nessa!
    Megint valami elképesztőt alkottál! Imádtam minden sorát.
    Niall egyszerűen imádnivaló! Olyan aranyos hogy már a jövőn gondolkodik... Nagyon jó lenne többet megtudni Hazelről. Számomra ő kész rejtély. Kíváncsi lennék ő hogy élte meg ezt az egész költözősdit és mit mondhatott neki Lou amivel meggyőzte. :3 Louis meg egyszerűen Louis. Olyan jót nevettem a felelősségteljes apuka viselkedésén! :D
    Imádtam ezt a részt is, feldobtad a napomat vele! Köszönöm! ❤
    Várom a következő csütörtököt, remélem addig is jól szórakozol!

    Puszi és nagy ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luca!

      Nagyon szépen köszönöm!
      Nem marad ám Hazel örökké ilyen rejtélyes, szépen lassan minden kiderül majd róla. :)
      Nagyon boldoggá tesz, hogy tetszett a rész. ❤

      Törlés
  3. Nessa!
    Olyan cukik. Én is szeretnék egy ilyen cuki fiút, mint Niall kár, hogy vonzom a seggfejeket xd Am Hazel olyan aranyos hogy ennyire agódik. Louis is olyan édes, hogy mennyire segíteni szeretne nekik. Mindenki olyan édes :)
    Nagyon várom már a folytatást hátha összejönnek már. Jó igazából tudom, hogy erre még várni kell. Ez azért elszomorított alig várom, hogy a cuki szerelmes jeleneteket olvashassam.
    Nagyon tetszett és sok puszi -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)
      Haha, ezzel nem vagy egyedül. :D
      Kicsit túl gyors lenne a történet, ha egyből a közepébe vágnék, addig még sok minden van hátra.
      Örülök, hogy tetszett. :)

      Törlés
  4. F a n t a sz t i k u s !
    Olyan jól írsz, hogy még némelyik írót is lekörözöd. Minden egyes résznél úgy érzem ez a legjobb, de mindig meglepsz.
    Elkepzeltem a lakást és én is ámulok. Biztos én sem akarta volna elfogadtam, még ha nagyon fájna is a szívem egy ilyenért.
    Elképzeltem hogy majd sok év múlva, amikor ők már rég együtt lesznek, visszagondolnak arra a pillanatra amikor igazán megismerték egymást és csak nevetnek a történteken.
    Hát elégge összeszedetlenek a gondolataim... :D Szóval a lényeg ami teljesen egyértelmű hogy ez is egy csoďás rész, és hogy nagyon várom a kövit!

    ♡Eniko

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj Istenem, nagyon drága vagy, de ez túlzás. ❤
      Én azért értem, hogy mire gondolsz, és köszönöm szépen. Azzal azért vigyázzunk, hogy mi lesz sok év múlva. :D

      Törlés
  5. Szia Drága! :)
    Valami eszméletlenül fantasztikusat hoztál össze megint. Imádtam Louist, és azt, ahogy a fiúk segítenek Hazelnek. Olyan jó érzés beleképzelni magam a történetbe, aztán borzasztó, mikor végzek és rájövök, hogy ez nem a valóság. Remélem Hazel önszántából fogja még keresni Niallt, annyira édesek, hogy az hihetetlen.
    Kíváncsian várom a csütörtököt, hogy elolvashassam a folytatást. :)
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nonci!

      Nagyon szépen köszönöm. ❤ Valahogy én is így érzem magam a te történetedet olvasva, főleg a legutóbbi résznél. :D

      Törlés
  6. Hali
    Vegig kovettem minden blogod :) szeretem is <3 a miras blogodbol nekem hianyzott loui hulyeskedese :) a nyaron ugy voltak a reszek mint suli idoben :/ ez mindig elszomoritott. Vartam/varom a reszeket .. Szemely szerint en imadnam ha aktivabban lennenek a reszek :) nem genyosagbol de akkor szerintem nekunk is nagyobb kedvunk lenne komit irni :) nekem biztos . irigy vagyok hogy ilyen jol irsz .. Biztos hogy neked is vannak olyan blogok ahol naaagyon varod a reszeket ... Ilyenkor gondolj rank :* tudom hogy nyar van es vannak programjaid nincs annyi idod .. De annyi hatha megis van hogy legalabb ketnaponta legyen resz ✌👊 :D nem akartam bunko lenni. ... Ezt gonodlom :) puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszettek.
      A részek érkezésével kapcsolatos meglátásaidra nem igazán tudok reagálni. Olyan iskola mellett, ahova járok, annak is örülök, hogy heti egy részt képes vagyok összehozni, emellett szeretném, ha csak minimálisan is, de lenne életem, ami egyébként rengetegszer nincs. Az írás így is rengeteg szabadidőmet elveszi, nem mintha ez baj lenne, mert imádom csinálni, viszont az megvalósíthatatlan, hogy kétnaponta legyenek részek, arra nincs se időm, se kapacitásom, mivel nem egy gép vagyok, hanem ember. Talán azoknak a bloggereknek megy, akik nem 9-10 oldal hosszúságú részeket írnak, és nem tartják fontosnak azt, hogy minden tökéletes legyen az elsőtől az utolsó sorig, de én nem ez vagyok. Ha akarnék se tudnék változtatni, mert az életembe jelenleg nem fér bele az, hogy állandóan írjak, még nyáron se, mivel dolgozok, és nem egy, hanem egyszerre két nyelvvizsgára készülök két idegennyelvből.
      Azokat az olvasókat pedig, akiknek akkor lenne kedve kommentelni, ha feláldoznám az életemet is a blogért, őszintén szólva csak sajnálni tudom, mert ezek szerint nem látják, hogy így is mennyit dolgozok ezért a heti egy részért. Igyekszek minőségi munkát kiadni a kezeim közül, és erről nem vagyok hajlandó lemondani senki kedvéért sem. Jó lenne, ha megtanulnánk értékelni azt, amink van, és nem többért követelőznénk.

      Én sem szerettem volna bunkó lenni, ne haragudj, ha annak tűntem.

      Törlés
  7. Nessa!

    Már milliószor átgondoltam a dolgot, mégis olyan nehéz leírnom most, hogy mit gondolok. Az egyik pillanatban még teljes a boldogságom, és épp elalélok, milyen nagyvonalú Louis és Niall, a másikban pedig már Hazelnek van lakása, és akárhogy viszakozott, biztos vagyok abban, hogy nincs egy élő ember sem, aki visszautasítana egy ilyen ajánlatot. Na jó, mondjuk csak azok, akik ki se költöztek volna Niall rezidenciájából. :D Aztán jön a megdöbbenés, kicsit talán megtudunk valamit, de mégsem, ugyanis ez csak Niall feltételezése, de azért lóg valami a levegőben a búcsúzkodásukkor. Nem mondom, hogy összezavarodtam, mert nem, de kapkodtam a fejem, hogy mik történtek hirtelen, és most alig várom, hogy tovább bonyolódjon minden, vagy hogy fény derüljön valami újra.

    Na, kb ennyi beleszeretnem egy blogodba. Semmi. Mert már az első mondat beszippantott, és nagyon élvezem, hogy ilyen kis cukiságok pattannak ki a fejedből.


    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!

      Azt hiszem, az ilyesmit jobb megszokni tőlem, mert hajlamos vagyok az egyik szituációból a másikba lökni a karaktereimet, ahogy a az apró információk elhintése sem áll messze tőlem. :D

      Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm szépen. ❤

      Törlés
  8. Ahw! 😘😍 alakulnak itt a dolgok. Hazel olyan aranyos làny,Niall jól megtalâlta magânak! 😍😍

    VálaszTörlés