2016. szeptember 7., szerda

13.rész

Sziasztok! 
Sokáig nem hittem, hogy végül felteszem majd ezt a részt, mert nem lett a kedvencem, nem is a legjobb, és kifejezetten jelentéktelennek tűnik benne minden, pedig nem az. Sajnálom, máris elkezdődött a rohanás, már most látom, hogy sokkal többet vállaltam be, mint amennyit hosszútávon bírni lehet, és szép lassan csökken az energiaszintem. Igyekszem ennél sokkal jobb részeket írni a továbbiakban, és valahogy megtalálni a nekem megfelelő időbeosztást. Köszönöm az előző részhez érkezett néhány kommentet, holnap délután mindenképp megválaszolom őket.
Kitartást nektek a hét további részére!
N.x 
  
Hazel Clark


Régen éreztem magam olyan fáradtnak, mint amilyen most vagyok, fizikailag és szellemileg is. A táskámat legszívesebben már az ajtóban ledobnám, de emiatt a flancos lakás miatt nem teszem, elvonszolom egészen a kanapéig és arra dobom fel, majd a konyhába csoszogok valami táplálék után kutatva. Reggel elfelejtettem ebédet csomagolni magamnak, úgyhogy a mai kalóriabevitelem mindössze egy müzliszeletből származik, de itthon sem jobb a helyzet, a hűtő majdnem üres. Amióta itt lakok mindössze egyszer főztem, a Niallel történt kis incidens óta pedig hideg kaján élek, nincs türelmem ahhoz, hogy főzzek, vagy esetleg ahhoz, hogy iskola után bemenjek valamelyik boltba és megvegyem a szükséges alapanyagokat. Morogva kapok ki egy doboz bontatlan tartós tejet a hűtőből, az egyik szekrényből pedig felmarkolom a müzlimet, és levágódok az asztalhoz. Megmagyarázhatatlan okok miatt szokatlanul feldúlt és türelmetlen vagyok az utóbbi napokban, a rettentő rossz kedvemről nem is beszélve. A telefonom 56 nem fogadott hívást számlált, amelyek Nialltől futottak be 3 nappal ezelőtt, az utolsó 23:08 perckor, azóta viszont meg sem rezzent a készülék. Titokban reménykedek benne, hogy felhív majd, nem követel magyarázatot a történtekre, csak túllép rajta, és újra elkezd vicces üzenetekkel bombázni, de azt hiszem, ez túl egyszerű lenne, és én is tudom, hogy a viselkedésem nem épp olyan volt, amibe csak úgy belenyugszik egy olyan személy, aki nem tud semmit.
Némán kanalazom magamba a müzlit, nem a leglaktatóbb étel, de az éhségtől háborgó gyomromat lecsillapítja egy időre. Az egyetemen elmélkedek, többek között azon, hogy néha, amikor a gondolataim nem kalandoztak el más irányba hallottam, hogy a tanárok az évvégi vizsgákról beszélnek, azokról, amik 2 hét múlva kezdődnek. Rengeteg a tanulnivalóm, beadandókat kellene írnom, és befejezni a portfóliómat, de egy ideje már reménytelen eset vagyok, pontosan azóta, amióta Niall Horan kéretlenül megjelent az életemben.
Nekem kellene felhívnom, azért, mert ezt a lakást ő intézte, nélküle az utcán lennék, de nem tudom felvenni a telefonom és hívni, mert nem adhatok neki magyarázatot a történtekre, nem értené meg.
A kiürült tányért a kanállal együtt bedobom a mosogatóba, majd felmarkolom a táskám a kanapéról, de még csak az első lépcsőfokra lépek fel, amikor a konyhából felcsendül a telefonom alapértelmezett csengőhangja. A szívem a torkomba ugrik, leplezni sem tudom azt az izgatottságot, ami úrrá lesz rajtam, csapot-papot otthagyva magam után berohanok a helyiségbe, és elmarom a telefont az asztalról, de a szám ismeretlen. Azonnal lelohad a lelkesedésem, és a pillanatnyi reménykedés is visszasüllyed oda, ami eddig elnyelte, ennek ellenére mégis felveszem a telefont, pedig nem szoktam ismeretleneknek, kifejezetten utálom az ilyen hívásokat.
- Haló? - szólok bele bizonytalanul, halálos csönd és félelmetes zúgás helyett viszont egy vidám hang válaszol.
- Haló, Hazellel beszélek? Miranda Payne vagyok, Niall barátja - szinte már fecsegősen mondja, a hangjából süt a vidámság, a háttérben pedig mintha egy baba sikongatna. Egy pillanatra teljesen lefagyok, miután rájövök, hogy a Miranda Payne név valójában Mira Hemmingset takarja, csak felvette a férje nevét, és a teljes keresztnevének elmondásával kicsit hivatalosabb szeretne lenni.
- Én vagyok - cincogom tágra nyílt szemekkel. Amikor beállított hozzám ez a fiú az őrült ötletével, hogy fotózzak a Payne gyerekek születésnapján, nem nagyon mélyítettem el a gondolatot, mert általában minden adandó alkalmat megragadok arra, hogy fotózzak, most viszont az ósdi telefonomból hallom annak a lánynak a hangját, akinek a dalaira rengetegszer aludtam el. Nem igazán vagyok jártas a zenében, nincsenek kedvenc előadóim, nincs kedvenc stílusom, mindent meghallgatok, és igyekszem mindenben keresni a szépet és az értékelhetőt, az viszont holtbiztos, hogy az ő dalaiból van a legtöbb a lejátszási listámon.
- Szia! - üdvözöl olyan természetességgel, mintha régi barátnők lennénk. - Niall sokat mesélt már rólad, ő adta meg a telefonszámodat is, remélem nem haragszol meg azért, mert felhívtalak.
- Szia - halkan kihúzom a széket, amin néhány perccel ezelőtt ültem, és újra lehuppanok rá - nem haragszom, csak váratlanul ért - bököm ki, a körmeimmel kopogni kezdek az asztalon idegességemben.
- Nem zavarlak? Később is beszélhetünk.
- Ráérek - próbálok felébredni a döbbenetemből és élénken, vidáman beszélni vele, hiszen az ő hangja nagyon kedves, és süt belőle a boldogság.
- Érdeklődni szeretnék, hogy vállalsz-e esetleg fotózást rendezvényeken? A kisbabáim hamarosan 1 évesek lesznek, a férjemmel szeretnénk egy nagyobb családi és baráti összejövetelt ebből az alkalomból, és szükségünk lenne egy fotósra, hogy megörökítsen minden pillanatot, viszont az nagyon fontos lenne, hogy a képek ne kerüljenek ki sehová, semmilyen közösségi felületre, vagy újsághoz.
- Vállalok, igen - köszörülöm meg a torkom - a képeim nem nyilvánosak, nem töltöm fel őket sehová, engedéllyel használok fel néhányat az egyetemi portfóliómhoz, de azok nem ilyen stílusúak.
- Megnézhetnénk esetleg a munkáidat? Egyúttal meg is egyeznénk az árban, és megbeszélnénk a további részleteket.
A lélegzetem elakad egy pillanatra, eddig nem vettem annyira komolyan ezt a lehetőséget, azt hittem, hogy ez a lány élből visszautasítja majd Niall ötletét, ha megtudja, hogy csak egy egyetemista vagyok, nem gondoltam, hogy hajlandó lenne megnézni a képeim, azt pedig főleg nem, hogy ő keres majd meg ennek érdekében.
- Persze - bököm ki - bármikor.
- Szuper! - élénkül fel még jobban a hangja. - Elmehetnénk most? A férjem, Liam éppen itthon van, holnaptól viszont ismét dolgozik, én pedig nem tudok vezetni, és különben sem szeretnék nélküle dönteni.
A szemeim rémülten nyílnak el, ellenben az állam döbbenten koppan a padlón, vegyes érzések cikáznak bennem, egyszerre szeretnék nagyon igent mondani, de egy mozdulattal összetörni a telefont is, mert ez a lány a férjével és a gyerekeivel együtt fotósokat és riportereket hozhat a nyakamra akár a világ másik feléről is, és én tényleg nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy híres emberekkel találkozzak, és telefonálgassak. A józan énem azonban előtör a romok és a félelem alól, és egyetlen szóra koncentrálódik az egész beszélgetésből, ez pedig az "árban", fizetni akarnak érte. Nem vagyok pénzsóher, ha nem akarna fizetni a munkámért meg sem nyikkannék, mert a barátai már így is túl sokat tettek értem, de a rosszabbik énem szeme elé elkezdenek beugrálni képek a diákhitelemről, még meg nem érkezett számlákról, és Louisról, mert megígértem neki, hogy fizetni fogok valamennyi lakbért. Muszáj elfogadnom, akár akarom, akár nem, muszáj, mert dolgoznom kell, élnem kell.
- Nekem rendben van - bár a hangom kicsit megremeg, és bizonytalan, végül kimondom.
- Fantasztikus! - lelkendezik. - Körülbelül másfél óra múlva ott leszünk, és nagyon köszönöm, hogy időt szakítasz ránk.
- Szívesen - nyelek nagyot, ezzel egy időben felerősödnek a hangok az ő oldaláról, tisztán hallatszik egy baba boldog, kacagós visítása, és egy férfi nevetése, a szám akaratlanul is apró mosolyra húzódik.
Elköszönünk egymástól, csak miután leteszem a telefont döbbenek rá, hogy nem árultam el neki a címem, és ő sem kérdezte. Vajon mennyit tudhat rólam? Miket mondhatott el neki Niall? Nem kell rajongónak lenni ahhoz, hogy tudjam, mennyire jóban vannak ők ketten, volt egy időszak, amikor másról sem szóltak a hírek az újságokban és a tévében, csak róluk, és a legendás barátságukról, lehetetlen nem tudni erről. Valószínűnek tartom, hogy ez a lány már mindent tud az utóbbi hetek eseményeiről, éppen ezért nem értem, hogy mit akarhat tőlem, miért volt ilyen kedves és lelkes a telefonban, ha tudja, hogy megbántottam a legjobb barátját? Mert megbántottam, ezt elég egyértelművé tette az ajtó túloldaláról szűrődő csalódott hangja, majd a csapódás, ami kísérte a távozását. Mit fogok mondani, hogy feltesz egy kérdést ezzel kapcsolatban? Ha konkrétan azt kérdezi meg, hogy miért menekültem ki pánik közeli állapotban a barátja karjai közül egyetlen apró, ártatlan puszi miatt? El sem hinné, ha elmondanám.
Az idegeimet nem sikerül megnyugtatni, de összeszedem magam annyira, hogy elmosogassam a korábban csak úgy eldobott tányért és evőeszközt, majd felviszem a táskám a hálószobába, és a fényképezőgépemmel együtt lehozom a laptopomat is Egy adatkábellel összekapcsolom a kettőt, és nekiállok kiválogatni néhány fotót, többnyire portrékat, de beillesztek néhány tájképet, és néhányat azok közül, amelyeket még tavaly készítettem egy festő csoporttársam anyukájának az esküvőjén. Elmentem őket egy külön mappába, majd felmegyek az emeletre, hogy kicsit rendbe szedjem magam, bár azon kívül, hogy megigazítom a hajam, és halványan kihúzom a szemem, nem tudok túl sokat változtatni a külsőmön, nincsenek drága ruháim, amiket felvehetnék a tiszteletükre.
Valamivel muszáj lekötnöm magamat és a gondolataimat addig, amíg nem érkeznek meg, hogy ne riogassam magam mindenfélével, úgyhogy miután már végképp nincs más ötletem, a vázlatfüzetemmel letelepedek a konyhaasztalhoz, és firkálgatni kezdek. A művészetek számomra a menekülőutak, ha rajzolok, festek, vagy tudatosan fotózok,  képes vagyok elmerülni egy teljesen másik világban, ahol csak formák, színek, és fények vannak, éppen ezért rezzenek össze a kopogásra a bejárati ajtón. Felpattanok, összecsapom a füzetem, aminek az egyik üres lapján elkezdett megjelenni egy szörnyen ismerős arc, magamhoz szorítom, és nagy léptekben indulok az ajtó felé. Mielőtt kinyitnám megállok, veszek egy nagy levegőt és lassan kifújom, próbálok higgadtnak és felelősségteljesnek tűnni, így ahelyett, hogy feltépném az ajtót, egy barátságos mosollyal az arcomon kitárom, és igyekszek nem sokkos állapotba kerülni. Ha nem tudnám, hogy mivel foglalkoznak az előttem álló személyek, akkor azt mondanám róluk, hogy csak egy átlagos fiatal házaspár, nem is izgulnék ennyire, azonban a felkontyolt hajú lány dalait éjjel-nappal képes vagyok hallgatni.
- Sziasztok - préselem ki magamból, a tekintetem ide-oda ugrál, mindenkit szeretnék megnézni, de senkit sem megbámulni.
- Szia! - mosolyog rám vidáman Mira, az arcával együtt a szemei is vidámságot sugárzanak, az egyik kezében egy tálcát fog, rajta három kávés pohárral a Starbucksból, kettő hideg, az egyik meleg ital,. A mellette álló fiú két babahordozót szorongat, amelyekben rugdalózik is két gyönyörű apróság, azok a gyerekek, akikről Niall mindig annyit beszél.- Te vagy Hazel? - aprót bólintok, és mielőtt igazán észhez térhetnék a lány barátságosan átölel a szabad kezével, a szemeim meglepődve kerekednek el, mire a férje halkan elneveti magát.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - húzódik el, de a mosoly nem hervad le az arcáról. - Mira Payne vagyok - nyújtja felém a kezét, amit óvatosan elfogadok, és meglepett, zavart arckifejezés helyett én is elmosolyodok.
- Hazel Clark - tűrök el egy rakoncátlan tincset az arcomból, majd arrébb lépek, hogy beengedjem őket. - Gyertek csak be!
- Én is nagyon örülök a találkozásnak - mosolyog rám kedvesen a fiú is, miután leteszi a két kisbabát - Liam Payne vagyok - a kezemet óvatosan az övébe csúsztatom, és bár kifejezetten nem szeretek férfiakkal fizikai kontaktust létesíteni, az ő érintése nem vált ki belőlem semmilyen negatív reakciót,  mint ahogy a barátjáé sem, azért is voltam hajlandó beülni mellé az autójába, amikor másodjára is összetalálkoztunk azon az esős reggelen.
- Remélem, szereted a kávét, útközben megkívántuk és beugrottunk a Starbucksba, hoztunk neked is egy karamellásat - nyomja a kezembe az egyik poharat a lány. Pontosan olyan közvetlen, mint amilyen a barátja is, fesztelenül, kicsit kapkodva beszél, a hangjából vidámság sugárzik, a tévében mindig higgadtnak tűnik, komolynak, a telefonban pedig pont ilyen kedves volt, mint most, bár nem is igazán tudom, hogy mit vártam. Egy részem szereti azt gondolni, hogy a híres emberek pontosan tudják, hogy milyen sikeresek és híresek, éppen ezért elég nagyra vannak magukkal, ezt azonban sorra cáfolják meg, először Niall Horan, utána Louis Tomlinson, most Liam Payne, és Mira Hemmings, ezek után valószínűleg alaptalanul gondolnám azt, hogy a One Direction fennmaradó két tagja nagyképű, vagy akár Mira ikertestvére az.
Az egyik kisbaba nyöszörögni kezd, bár ez a hang nem panaszos, sokkal inkább olyasmi, amivel jelezni szeretné, hogy ő is itt van ám.
- Ők is szeretnének megismerni - mosolyog rám Liam. - Kivehetem őket?
- Persze - bólintok, és kicsit távolabbról figyelem, ahogy kivesznek egy-egy babát a hordozóból. Mindkét csöppség felém fordítja a fejét és az óriási szemeikkel érdeklődve méregetnek, majd a kislány bátran, magához képest nagy léptekkel elindul felém. Meglepődve figyelem, apró kezeit előrenyújtva lépked felém, majd megmarkolja a nadrágom, és felemeli a fejét.
- Szia - mosolygok rá elbűvölten, a kávét leteszem a pultra, és óvatosan leguggolok. Nem merem megérinteni, hiszen ez az apróság már most híres, a ruhák, amiket visel többe kerülhettek az én összes cuccomnál, és olyan tökéletes, mint egy kézzel készített játékbaba. - Gyönyörű szép vagy - fürkészem csodálkozva az arcocskáját.
- Aria máris kedvel téged - jegyzi meg kuncogva Liam.
A kislány az arcomra helyezi mindkét apró kezecskéjét, és bájosan mosolyog rám, mint egy kis tündér. Óhatatlanul is felé nyújtom a kezem, viszont mielőtt megérinthetném megáll a levegőben, és felpillantok a szüleire.
- Szabad? - kérdezem bizonytalanul.
- Hát persze - bólogat a lány, és a kisfiúval a karjai közt boldogan simul a párjához, aki ugyanúgy bőszen helyesel.
Óvatosan megsimogatom az ujjaimmal Aria arcát, azonnal feltűnik a hasonlóság közte, és mindkét szülője között. Csodálkozó barna szemeivel vadul fürkészi az arcom, apró kis ujjaival itt-ott megbökdös, amitől akaratlanul is elmosolyodok.
- Tetszel neki - kuncog az anyukája - többnyire fiúkkal találkoznak, a körülötte lévő lányokat pedig már ismeri, te viszont új vagy.
- Nagyon szépek - simogatom meg a haját, majd felegyenesedek, és szemügyre veszem a kisfiút is, aki szakasztott mása a testvérének, csak rövidebb a haja. Aria megkapaszkodik a lábaimban, de felvenni nem merem, hiszen csak egy idegen vagyok mindannyiuknak, én sem örülnék, ha valaki fogdosná a gyerekemet.
- Ha szeretnétek megmutathatom a munkáimat - a lábamat átölelő csöppség elkapja a kezem, és a maga saját kis nyelvén mondd valamit, hogy felhívja magára a figyelmem.
- Szeretné, ha felvennéd - tájékoztat Liam, és mielőtt rákérdeznék már meg is adja az engedélyt, én pedig nagyon óvatosan a karjaimba veszem Ariát.
- Természetesen szeretnénk megnézni a képeket - mosolyog rám Mira.
Ébred bennem egy kis lelkesedés, amiért megmutathatom neki a munkáim, neki, akinek a dalai rengeteg inspirációt, erőt, és kitartást nyújtanak. A bennem élő visszafogott Mira Hemmings rajongó boldogan ugrándozik, kívülről viszont csak a szélesedő mosolyom látszik, miközben a kislányt magamhoz ölelve az asztalhoz invitálom őket, ami nem is az enyém, de egy kicsit mégis annak érzem. Magam elé húzom a laptopom, és az ajándékba kapott frappuchino-t is, közben pedig megnyitom a mappába rendezett képek közül az elsőt, szabad kezemmel biztosan tartom az ölemben a babát.
- Hűha - kerekednek el Liam szemei, és alig észrevehetően előre mozdul. - Mióta fotózol?
- Nagyon régóta  - rándul meg egy kicsit a szám. Életem legrosszabb időszaka után találtam meg a padlásunkon egy doboz mélyén az apám régi fényképezőgépét. A porban, koszban kuporogtam a régi dobozok között, nem sírtam, csak bámultam magam elé és előre-hátra hintáztam, válaszokat próbáltam keresni a kérdéseimre, és saját magam akartam megtalálni a megoldást arra, hogyan dolgozhatnám fel az engem ért traumákat. Akkoriban sehol sem éreztem jól magam, szerettem volna eltűnni a világ szeme elől, mert még a saját szüleim is úgy néztek rám, mintha nem az a gyerek lennék, aki voltam, ha pedig kiléptem az utcára összesúgtam mögöttem az emberek. Én voltam "az a kislány", és szánalmasnak éreztem magam, azonban ott, a porban üldögélve úrrá lett rajtam egy érzés, ami emlékeztetett arra a lányra, aki voltam. Sorban túrtam fel a dobozokat, eluralkodott rajtam a kíváncsiság, megtapogattam az idegen tárgyakat, régi játékokat, fényképalbumokat, amelyekben ismeretlen emberek képei voltak, az utolsó dobozok között bukkantam rá az ósdi fényképezőgépre. Belepte a por, fogalmam sem volt, hogyan kell használni, nem is reménykedtem abban, hogy működik, de azért találomra lenyomtam egy gombot, mire a gépezet kiadott magából egy halk hangot. Hosszú hajam jobbra-balra csapkodott mögöttem, amikor kivágtam az emeltre vezető feljáró ajtaját, és a szüleim után kiáltozva, kezemben a géppel lerobogtam a lépcsőn. Erről persze sosem számoltam be senkinek részletesen, és nekik sem mondom el, csak lerendezem annyival, hogy gyerekkorom óta.
- Csodálatosak ezek a képek - hajol előre Mira, és érdeklődéssel teli tekintettel vizsgálja a képernyőn megjelenő fotót. - Ez a második éved az egyetemen, ugye? - nyújtja át a kisfiát az édesapjának, és szinte feltérdel a székre, úgy kapkodja a tekintetét a kép egyes részei között.
- Igen, jövőre végzek az alappal, szeretnék szakosodni - azt nem említem meg, hogy ez egyelőre még csak álom. Az is álom volt, hogy egyszer itt leszek, ebben a városban, és azt tanulom, amit igazán szeretnék, mégis itt vagyok, talán az sem olyan elérhetetlen, mint amilyennek tűnik néha.
Észre sem veszem, hogy jobbra-balra ringatom az ölemben elnyúló apróságot, a mozdulataim teljesen ösztönösek.
- Nagyon szeretném, ha te fotóznál nálunk - telepedik vissza a helyére, amikor képek végéhez érünk. Csak egy fél pillantást vet a mellette ülő fiúra, értem, de mégsem igazán a köztük lejátszódó néma párbeszédet, azonban az utóbbi években tökéletesre fejlesztettem az emberismerő képességemet. Apró mozdulatokból, pillantásokból, lopott érintésekből mindössze néhány perc alatt megállapítottam a nyilvánvalót, hogy ez a két ember tényleg szerelmes egymásba, de ez mégis más valamiért, valami olyanért, amit nem értek, és ez a fiú tekintetében van.
- Nekem is teljesen rendben van- erősíti meg Mira döntését Liam, közben az ölében nyöszörögni kezd a kisfiú, és mindketten egyszerre kapnak a kék pelenkás táskában lapuló cumisüveg után.
- Örömmel elvállalnám - derül fel az arcom - de miért pont engem szeretnétek? Biztos vannak fotós ismerőseitek, olyanok, akik profik, és sokkal több tapasztalatuk van, mint nekem.
- Valóban - vágja rá Mira, a hangjában viszont némi cinizmus bujkál - az esküvőnkön is profi fotós volt, tudod, mindenféle papírral, díjakkal, és ráadásul még a barátunknak is nevezte magát, az újságok mégis előbb látták a képeinket, mint mi. A nászutunkon Kínában már azokat nézegettük, és egy névtelen valaki részletesen beszámolt minden eseményről, az összes ismert vendégről, még azt is megemlítette, hogy a reggelre a kutyánk felásta a kertet, és fogott egy vakondot, de Zayn szerencsére megmentette. Nem akarom, hogy a gyerekeimből is címlapsztárokat csináljanak, vagy hogy róluk beszéljen az egész világ. Ez a mi családunk, a mi gyerekeink, és olyan gyerekkort akarunk teremteni nekik, amiben nincsenek lesifotósok, nem elemezgetik őket a pletykalapok, sem Baba-Mama magazinok. Ez lesz az első születésnapjuk, ott lesz mindkettőnk családja és a legközelebbi barátaink, ritkán tudunk így és ennyien összegyűlni, nem akarok azon aggódni, hogy melyik újság szerint vettünk túl nagy vagy túl kicsi tortát, és azokra a hipotézisekre sem vagyok kíváncsi, hogy vajon miért nem veszünk nekik designer ruhákat, mert biztos nem az lenne a magyarázat, hogy azért, mert napjában háromszor felmossák helyettem a padlót és legalább kétszer összekenik bébiétellel.
Aria az ölemben mintha csak tudná, hogy róluk van szó, mert széles vigyorral az arcán tapsikolni kezd, az édesapjából pedig hosszas hallgatás és rejtegetett mosoly után kirobban a nevetés.
- Nem vicces! - ripakodik rá összehúzott szemekkel a felesége, az én szám is akaratlanul megrándul és mosolyra húzódik, főleg amikor Noah éles hangon visítozni kezd, azonban feléled bennem az irigység ismerős érzése, bár ez a fajta még teljesen úgy. Mira néhány percig megjátszott haraggal méregeti a párját, majd lehajtott fejjel ő is elneveti magát, és elpirul, amikor Liam puszit nyom az arcára. Én nem ismerem azt az érzést, ami bennük lehet, valószínűleg soha nem is fogom megismerni, mert senkinek sem kellene egy olyan lányt, mint én, ha tudnák, hogy milyen vagyok. Sosem jut eszembe, hogy párkapcsolatom legyen, mindig csak azon gondolkodok, hogy mi lett volna, ha egyes dolgok nem történnek meg, hogy milyen lennék akkor. Ez a lány csak 1-2 évvel idősebb nálam, és házas, gyerekei vannak, boldog, az ő élete azonban az enyémhez képest valóságos tündérmese volt mindig is.
- Hazel - felkapom a fejem, valószínűleg már sokadjára szólítanak meg, de nem teszik szóvá. - Elvállalod? - úgy tűnik, Liam időközben abbahagyta a nevetést, és most mosolyogva, bizalommal telve szegezi nekem a kérdést.
- Hát - kicsit megszeppenve jártatom a pillantásom köztük - ha megbíztok bennem, akkor igen, persze - motyogom.
- Megbízunk - biztosít róla Mira hevesen bólogatva - nem azért mondtam ezt, mert az feltételezem, hogy te is ilyeneket csinálnál, szó sincs róla.
A szemeim rémülten kerekednek el, amikor Aria sírni kezd a kezeim között, apró kis kezeit előrenyújtva pityereg, én pedig hirtelen nem is tudok mit kezdeni vele, az agyamban végigpörög az elmúlt néhány perc, és hogy mit csinálhattam rosszul.
- Semmi baj - emelkedik fel mosolyogva az édesanyja, és kiveszi az ölemből - csak anyabajos - olyan pillantással néz rám, mintha tudnám, hogy milyen ez, pedig nem tudom, és nem is fogom megtudni. Puszit nyom a kislány puha arcára és leül vele, a sírás mindössze addig tart, amíg át nem veszi tőlem, most már érdeklődve figyeli a testvérét, és engem.
Figyelmesen végighallgatom, és feljegyzem az időpontot, hogy hány órára kell odamennem, és hiába utasítok vissza mindent, amit felajánlanak, ragaszkodnak hozzá, hogy rendes vendégként is jelen legyek, és hogy az asztal mellől, velük együtt ebédelve fotózzak.
- Tényleg nagyon örülök, hogy megismertelek - olyan váratlanul ér Mira ölelése, mintha legalább egy hurrikán csapna le a lakásra, de visszaölelem - pont olyan fantasztikus csajszinak tűnsz, mint ahogy Nialler mesélte. Remélem, hogy jóban lehetünk -  a karjai barátságosan megszorulnak körülöttem, és amikor elhúzódik ugyanolyan kedvesen mosolyog, ahogy eddig is, míg én kissé lesokkolva bámulok rá.
 A fejemben egymást lökdösi a 'fantasztikus' szó, és Niall neve, hogy szerinte fantasztikus vagyok, pedig folyton hülyén viselkedek vele.
- Köszönöm - bököm ki nehézkesen - örülnék neki.
Magam is meglepődök ezen a két szón, bele sem gondolok abba, hogy ki ez a lány, hogy ki a férje, ki a legjobb barátja, és mivel foglalkoznak ők mindannyian, pedig vigyáznom kellene, én nem tartozom közéjük.
- Szívesen látlak bármikor egy kávéra - úgy mosolyog rám, mintha kettőnk közül én lennék híres, sikeres, és neki lenne öröm az, hogy beszélgethet velem, nem pedig fordítva. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt elfogadom, de bólintok, és remélem, hogy olyan kedves és őszinte a mosolyom, mint amilyen az övé.
Óriásit fújok, amikor összezárul a liftajtó és elindulnak lefelé, oldódik bennem a feszültség, és felszínre tör az izgatottság, de ez nem tart túl sokáig.
"Pont olyan fantasztikus csajszinak tűnsz, mint ahogy Nialler mesélte."
Összeszorul a torkom, és egy pillanatra meg is szédülök. Nem voltam, nem vagyok, és sosem leszek fantasztikus csajszi, de az, hogy így lát, vagy talán már csak így látott az a fiú, aki nagyon rövid időn belül valahogyan elnyerte a bizalmam megmelengeti a szívemet. Én pedig elrontottam, vagy talán nem is én voltam az, hanem az a személy, aki engem is elrontott.
Visszacsoszogok a lakásba, elveszem az asztalról a frappuchino-t, amiből alig hiányzik néhány korty, és hosszasan szuggerálom a telefonom is. Magamban csatát vívok, mert egy részem, a nagyobbik, szeretné felhívni Niallt és megmagyarázni neki, hogy mi történt, valósággal vágyik is arra, hogy elmondhassa, de a kisebbik felem győz, ugyanúgy, ahogy mindig, úgyhogy nem emelem fel a telefont, és nem hívom, hanem messziről elkerülöm emlékeztetve magam arra, hogy távolságot kell tartanom.

8 megjegyzés:

  1. Drága Nessa! Megint csak azt tudom írni, hogy imádom ahogy írsz!!! :) Egyik részem alig várja már, hogy együtt legyenek és happy end legyen, viszont úgy örülök, hogy nem kapkodsz el semmit. Látszik, hogy átgondoltan írsz, a karaktereknek meg van a múltjuk, a saját történetük. Még ha egy-egy rész nem is annyira izgalmas, akkor is lekötöd a figyelmem (ez egy nagyon aranyos rész volt), és fokozod a várakozást. Köszönöm, hogy olvashatom a történeted!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! <3
      Nagyon szépen köszönöm! Ez a történet tényleg eléggé átgondoltan íródik, ahogy azt fogalmaztad is, nem szeretnék semmit sem elsietni, rengeteg dolog van a háttérben, aminek még érnie kell, mielőtt megosztom veletek, ezért tűnhet néha laposnak egy-egy rész, de igyekszek mindenbe vinni egy kis színt.
      Én köszönöm, hogy itt vagy! <3

      Törlés
  2. Drága Nessám!
    Köszönöm, hogy segítesz nekem hétről hétre túlélni! Azt hiszem ez lett az egyik kedvenc részem ��!! Részről részre egyre jobban kedvelem Hazelt, bár még mindig rejtélyes. Nem lehetett könnyű élete... Mira annyira aranyos volt Hazellel, a babuk egyszerűen imádnivalók Liam pedig csodálatos apuka! Nem tudom, mi a problémád ezzel a résszel... Szerintem tökéletes lett! ��
    Fantasztikusan csodálatosan elképesztő vagy! Köszönöm, hogy a suli mellett időt szakítasz a blogra és ránk az olvasókra is! Csodálom a kitartásod és elszántságod. Kitartást az iskolához és minden máshoz is!
    Imádlak! ❤
    Millió puszi: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucám!
      Jaj drága, nem is tudod, hogy milyen örömmel látom ezt! Nekem a te, és mindannyiótok pozitív véleménye segít, hogy túléljem az iskolát, és vele együtt mindent, ami a nyakamba szakadt.
      Nagyon szépen köszönöm, rettentően hálás vagyok a szavaidért! Kitartást neked is! <3

      Törlés
  3. Drága!
    Valami eszméletlenül csodálatos részt alkottál. Megint.
    Kicsit furcsálltam, hogy Niall nem kapott szerepet most, de ezt tökéletesen kompenzálta az, hogy Miráék meglátogatták Hazelt.
    Borzasztóan várom már a kicsik születésnapját, azt, hogy tényleg magukkal viszik-e a lányt az ausztráliai keresztelőre, és azt is, hogy mi lehet az a hatalmas titok, amit még mi, olvasók sem tudhatunk.
    Bármit mondhatsz, számomra ez a rész is lenyűgöző lett, alig várom a következőt. Az iskolához pedig kitartást, én is szenvedek vele rendesen. ❤
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nonci!
      Niall valóban kicsit háttérbe szorult ebben a részben, viszont többnyire ő van a középpontban, hagynunk kell Hazelt is "szóhoz jutni". A titok még egy ideig titok is marad, de nem örökké, csak növekszik még egy kicsit.
      Nagyon szépen köszönök mindent, kitartást neked is az iskolához, egyszer csak vége lesz már. <3

      Törlés
  4. Drága Nessa!

    Bocsi a késésért, de annyira utálok sebtében írni, és annyira félek, hogy kihagyok valamit, hogy muszáj volt megvárnom a mai napot.
    Bevallom, azt hittem ebből a részből kiderül valami Hazel múltjával kapcsolatban, de el is felejtettem mindezt attól, ahogy Mira és Liam berobbantak a csendes kis lakásba.
    Bevallom, még az is eszembe jutott, hogy Hazel esetleg visszamondja a felkérést a Niallel való fura veszekedése (?) miatt, de nem! Ennek nagyon örültem, és Mira még mindig egy kis boldogság bomba - pedig mennyit sírtunk együtt vele!:D
    Na de a vége felé, amikor már örömtáncot jártam gondolatban, mert Niall szerint fantasztikus csajszi* Hazel, és ő is szimpatizál vele, és végre hogy már mindenki konkrétan bevallja magának a dolgokat, hirtelen megint elfogott a kíváncsiság, hogy de tényleg mi történt Hazellel a múltban!? Ki és mit csinált, hogy elrontottnak ítéli magát, és az életét?
    Megőrülök, de már hozzászokhattam volna ahhoz, hogy időnként elhúzod előttünk a mézes madzagot, aztán csak várod, hogy mikor lesz már elég a szenvedésünkből, hogy elárulhasd a titkot. :D
    Nem is értem, miért jut eszedbe olyan, hogy egy rész nem jó? Mert szerintem (is) hibátlan, a kíváncsiságomat úgy megpiszkálta, hogy most megint azon stresszelek, mi jön ez után, mi lesz a keresztelőn, ami már az odautazással kezdődik, mi fog történni a nagy családi-baráti összejövetelen, és Hazel hogy fog viselkedni Niallel szemben!
    Nagyon várom a folytatást, és jesszus, még annál is jobban! :D


    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!

      Ugyan már, nincs semmi gond, a te kommentjeidre érdemes várni.
      Azt hiszem, mindenki ezt várta, de mentségemre szóljon, hogy nem teljesen direkt csinálom ezt, csak tényleg nincs még itt az ideje annak, hogy Hazel titkait és mindent, amit rejteget eláruljam, mert akkor értelmét veszítené a történet. Addig is igyekszek mindent úgy alakítani, hogy érdemes legyen várni arra, hogy a zavaros dolgok és a félmondatok igazán értelmet nyerjenek.
      Nagyon köszönök mindent! <3 <3

      Törlés