2016. szeptember 16., péntek

14.rész

 Niall Horan

Nem éppen kicsattanó boldogsággal vágom be magam mögött a kocsim ajtaját, nem szeretem ezt az állapotot, de valami miatt nem tudok átlendülni rajta, az pedig nem segít, hogy az előttem parkoló ismeretlen autó első ülésén Harryt fedezem fel, és az új barátnőjét. Nem legeltetem rajtuk túl sokáig a tekintetem, éppen csak addig nézek oda, amíg megállapítom, hogy a kocsi nem Harold tulajdonában áll, a lány pedig, akinek bőszen matat a szájában ugyanaz, akivel annyira szerette volna komolyra fordítani a dolgait. Úgy tűnik, sikerrel járt, méghozzá annyira, hogy sötétített ablakok hiányában teljesen nyilvánossá is teszi a kapcsolatukat.
Louis hosszan dudálva húz el mellettem teljes sebességgel, majd hirtelen lefékez, és éles fordulatot véve leparkol szemben a lány autójával, és szétrebbenti a turbékoló párost, ugyanis az utolsó pillanatig közeledik az autó felé, kis híján nekimegy. Néha én magam venném el tőle a jogosítványát az ilyenek miatt, most azonban csak vágok egy grimaszt, és a táskámat a vállamra kapva elindulok befelé. A lemezünk tulajdonképpen kész van, csak azért kell bejönnünk, hogy együtt meghallgassuk teljes egészében, és még most szóljunk, ha valamit változtatni akarunk rajta. Ha tehetném átugranék néhány hónapot a turné első koncertjéig, mert unatkozok, unom az egy helyben ülést, a golfozgatást, még azt is, hogy ide-oda röpködök és a barátaimmal bulizok. Máshogy akarok bulizni, én akarom csinálni a bulit azokkal a barátaimmal, akik már sokkal inkább a testvéreim, repülő helyett pedig a turnébuszunkkal akarok utazgatni Amerika városai között, és hónapok után végre egy szállodai szobában ébredni, méghozzá arra, hogy a rajongóink a dalainkat kántálják az ablakom alatt.
A hátam mögötti hangokból ítélve újra megteszem azt a felfedezést, hogy Louis sosem fog felnőni igazán, ugyanis bőszen kritizálja Harryt, amiért szerinte túl hosszú ideig búcsúzkodik Caseytől, és fújol is. Kivágom az ajtót, Zayn rémülten hőköl hátra a másik oldalon, és néhány pillanatig elkerekedett szemekkel, meglepődve pislog rám.
- Látom nagyon friss vagy ma reggel - jegyzi meg, amikor szó nélkül beviharzok mellette. Máskor bocsánatot kérnék, amiért majdnem rácsaptam az ajtót, bár ha belegondolok, nem szoktam túl gyakran így belépni valahová, most viszont nem szólok semmit, Zayn azonban túl jó barát, és valódi aggodalommal az arcán hűségesen lépdel utánam. - Jól vagy, tesó?
- Aha - morgom, de csak akkor jövök rá, hogy ennél egy kicsit kielégítőbb választ kellett volna adnom, amikor látom, hogy továbbra is ugyanolyan arccal néz rám.
Feltételezem, hogy pontosan tudja, mi történt 2 nappal ezelőtt, mert tőle is volt néhány hívásom, és valahogy mindenkinek magyarázatot kellett adni a viselkedésemre.
- Nincs kedved átugrani egy sörre munka után? - mosolyog rám, a sörrel megpróbál megvesztegetni, de hiába, van otthon is.
- Golfozni megyek - hazudom, és miután felkapom az egyik gitárt a sarokból belépek a hangszigetelt helységbe. A többiek épp akkor jönnek be kintről, amikor magamra húzom az ajtót. Egy pillanat alatt borul rám a csend, de megnyugtatás helyett pont az ellenkezője történik, kényelmetlenül érzem magam, nyugtalanít, és tudom, hogy a többiek értetlenül bámulnak
Semmit sem csinálok, csak leülök az egyik székre, és az ölembe veszem a gitárom. Tudatosan pengetem, de lassan, az ujjaimmal lustán érintem meg a húrokat és mozdítom meg a kezem. Felmerülhet a kérdés mindenkiben, hogy miért viselkedek így? Az igazság az, hogy még én magam sem tudom, hiszen Mira találkozott Hazellel, és odáig van érte, izgatottan áradozott róla, hogy hogy mennyire helyes, kedves lány, és hogy egyenesen nekem teremtették, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ha ez így van, akkor miért csinálta azt, amit csinált.
Bár Liam kifejezetten halkan lép be, nem töri rám az ajtót, mégis ijedten rezzenek össze és kapom felé a fejem. A fal mellől elhúz egy széket magának, és leül hozzám, valahol félúton előttem és mellettem.
- Tudod, az a lány nem tűnt olyannak, mint aki képes ennyire kiborítani téged.
- Nem vagyok kiborulva - vetem oda ellenségesen, de azonnal meg is bánom, Liam viszont nem veszi magára.
- Bocsánat, akkor rosszul látom - jegyzi meg kedvesen mosolyogva.
- Nem kell ez, Payno - motyogom, közben akaratlanul is elhangolom a gitárt a kulcsok céltalan piszkálgatásával - foglalkozz Mirával és a gyerekeiddel, én rendben vagyok.
- Oké - pördül egyet a székkel, felemelt lábakkal forog, és kis híján felborít - csak azt akartam mondani, hogy szerintem nem veled van a baj.
- Kösz, ez megnyugtató.
- Megtennéd, hogy befejezed a morgolódást? - vonja fel a szemöldökét, a hangjában szigor bújkál. Összeráncolt homlokkal emelem fel a fejem, hogy megbizonyosodjak arról, nem az apámmal beszélgetek. - Pontosan úgy viselkedsz, mint ahogy én viselkedtem évekkel ezelőtt. Éppen te voltál az, aki állandóan piszkált engem azért, mert ültem a seggemen és vártam a csodára. Kifejtenéd nekem, hogy te most éppen mit csinálsz? Mert amit én tudok, és látok az az, hogy elhatároztad, hogy megküzdesz azért a csajért, ennek ellenére itt ücsörögsz, velünk bunkózol, nyalogatod a sebeidet, vagy meggondolatlanul eltűnsz egy éjszakára és kicsinálod a feleségem idegeit. Azért mondom ezt, Niall, mert kezdesz beleesni abba a gödörbe, amiből éppen te rángattál ki engem is, és el ne hidd, hogy ezt hagyni fogom. Kapd össze magad és csinálj valamit, ha együtt akarsz lenni vele, vagy pedig hagyd a francba az egészet, és keress egy másik lányt.
Megkövülten ülök, mert annyira igaz, amit mond, és én ezt észre sem vettem, pedig pontosan azt csinálom, amit ő csinált. Reménytelenül várom, hogy Hazel keressen, hogy ő oldja meg a problémát, és ha belegondolok valóban neki is kellene még ha nem is megoldani, de magyarázatot adni rá, viszont feltétlenül szükséges tudnom, hogy miért csinálta? Talán csak megrémült, mert nem számított rá, és akaratlanul is így reagált. Lehet, hogy nincs is velem semmi baja, hiszen olyan szépen összebarátkoztunk, csak meglepődött.
- Ez az, tesó! - kiált fel Liam, amikor felpattanok, és az ajtó felé viharzok. Megtorpanok és hátrafordulok, amikor egy nagy csattanás kíséretében végül felborul a székkel. - Menj, menj, menj! - üvölti torka szakadtából a fejét dörzsölgetve, ég felé meredő lábakkal, de nevetve.
Nem is tudom eldönteni, hogy rajtam, vagy rajta nevetnek a többiek Juliannel kiegészülve, amikor átrobogok a stúdión.
- Vissza se gyere egyedül! - kiáltja utánam Haz, de félig már a kocsiban vagyok.
Még most kell megtennem, amíg van bátorságom hozzá, és Liam beszéde élénken él bennem, nem szabad hagynom, hogy kételkedni kezdjek, előtte azonban le kell higgadnom. Veszek egy mély levegőt, és pontosan behatárolom a környéket mindennel együtt, és hogy kb milyen messzire vagyok Hazel lakásától, csak ezután indulok el. A legközelebbi ajándékboltba hajtok, jobban mondva elmegyek egészen egy bevásárlóközpontig, és miután sikerül vadásznom magamnak egy parkolóhelyet megállíthatatlanul, szuperszonikus sebességgel, és látványosan bujkálva beviharzok. Hosszas keresgélés, vagy inkább fel-le rohangálás után végül megtalálom az üzletet, amire nekem szükségem van, a milliónyi képeslapot nézegetve azonban rá kell jönnöm, hogy nincs egyetlen olyan darab sem, amire azt írták; Sajnálom, hogy halálra rémítettelek azzal, hogy megpróbáltalak megcsókolni. Semmilyen bocsánatkérős nincs, ezért elveszek egy olyat, amin egy egyszerű Köszönöm! felirat van, és egy szivecskét ölelő plüssmedve fotója.
A pénztár felé sietve megtorpanok a plüssállatoknál, és hosszasan vizsgálgatom őket, de nem akarok sablonos, unkreatív módon egy olyan mackót, vagy kiscicát vinni, amilyen milliónyi lánynak van, a medvék között azonban feltűnik valami furcsa, teljesen oda nem illő színes forma, egy plüss arapapagáj. Gondolkodás nélkül elveszem, szinte érzem, hogy ez nekem van itt, azért, hogy odaadjam Hazelnek.
Bárgyú vigyorral az arcomon fizetem ki, majd a lehető leggyorsabb módon kimenekülök az autómhoz, és benne ülve azonnal előhalászok egy tollat a táskámból, hogy írjak néhány mondatot. Elhatározom, hogy igazán kreatív leszek, vicces, és önmagam. Filctollal lehúzom a felkiáltójelet a Köszönöm! szó végén, és pluszba még belerondítok a képbe három ponttal, majd felcsapom a képeslapot és a lehető legszebb gyöngybetűimmel írni kezdek.
"...hogy megbocsájtasz az idétlen viselkedésem miatt, és adsz nekem még egy esélyt arra, hogy barátok legyünk. Fogadd el ezt a szépséges arapapagájt a megbocsájtásod jeléül!"
A végére odabiggyesztek egy mosolygós arcot is, azonban megfordul a fejemben, hogy mi van, ha azt fogja hinni, hogy szórakozok vele, vagy viccet csinálok belőle, így hosszas gondolkodás után újra írni kezdek, ezúttal komolyan.
,,Kérlek, ne haragudj rám a múltkori miatt, kissé túlságosan elragadtattam magam, sajnálom, ha megijesztettelek, nem volt szándékos. Remélem, hogy elfogadod a bocsánatkérésem, és lehetünk még barátok."
Mire a lehető legigényesebben még pontot is teszek a mondat végére kissé elbizonytalanodok, éppen emiatt nem olvasom el újra, hanem csak beledugom a halványkék borítékba, és ráírom a nevét, ezután pedig csak ülök egy darabig és félmosollyal az arcomon nézegetem a papagájt. Azért ezt választottam, mert valahogy nem illett az egyforma mackók közé, kívülállónak tűnt, de számomra pozitív módon, úgy, ahogy Hazelt is látom. Más, mint a többiek, csak ránézek, és bár az ő esetében nem tudom, hogy pontosan miért, de másabb, mint az emberek többsége, még úgy is, hogy nem tűnik ki semmilyen feltűnő dologgal a társadalomból, sokkal inkább elvegyülni és megbújni igyekszik, de engem mindig is vonzott a különlegesség, és ez a lány a szememben a különleges megtestesítője.
Hosszas gondolkodás, morfondírozás után végül kihajtok a parkolóból, és célirányosan Hazel otthona felé igyekszek, útközben többször is emlékeztetem magam arra, hogy miért nem rezelhetek be, és mehetek vissza a stúdióba, hogy morgolódjak és húzzam a szám. Liam szavaira gondolok, és arra, ahogy Mira harcias arccal állt előttem, és közölte, hogy csak akkor segít, ha én is küzdök, márpedig egy ilyen lányért megéri küzdeni, akkor is, ha a jövőben minden egyes alkalommal elrántja a fejét, amikor megpróbálom megcsókolni. Egyszer márpedig megcsókolom, és elérem, hogy ne csak én akarjam, éppen ezért amint találok egy üres parkolóhelyet kipattanok a kocsiból, nem pedig perceken keresztül tűnődök azon, hogy vajon otthon van-e, és hogyan kellene odaadnom neki. Annyit tudok, hogy nem állíthatok be hozzá csak úgy, mert egy, talán ajtót sem nyitna, kettő, előfordulhat, hogy az arcomba vágná, megrémülne, vagy csak túlságosan zavarba hoznám.
Berontok az épületbe és egy darabig nézegetem a postaládákat, tudom, hogy az az övé, amelyiken nincs név, mert a lakás Louis tulajdonában áll, és elszabadulna a pokol a lakók, és az ő számára is, ha valaki kiderítené, hogy van itt egy háza, és esetlegesen néha meg is fordul benne. Végül nem a postaládát választom, mert talán csak későn venné észre, nem is nagyon nézegetheti, hiszen hivatalosan még nem lakik itt, nem ide érkeznek az iratai. Beszállok a liftbe, és felmegyek a tizedik emeletre, titkon reménykedve abban, hogy amikor kinyílik az ajtó ott fog állni előtte, és kiderül, hogy ő is pontosan hozzám indult, ilyenek azonban csak a mesékben léteznek, a liftajtó kitárulása után pedig az egyetlen ami elém tárul az az üres folyosó. Szinte lopakodva, egészen halkan lépek ki, és reménykedek abban, hogy nem hívja le senki sem a liftet, és beválik a tervem.
A lakása előtt elfog a vágy, hogy bekopogjak, dörömböljek, követeljem, hogy engedjen be, és megcsókolnám már most azonnal, úgy, ahogy még senki más nem csókolhatta, de akármilyen jó ötletnek is tűnik ez számomra, ő valószínűleg nem értékelné, és csak még jobban megrémíteném. Az első dolog, amit muszáj valahogy tudatosítanom magamban az az, hogy türelmesnek kell lennem hozzá, bár ez nehéz lesz, hiszen én a pörgős természetemmel mindig mindent azonnal akarok.
Bár a borítékba rejtett képeslapot hang nélkül bedobhatnám az ajtón lévő kis nyíláson, azzal még csak próbálkoznom se érdemes, hogy átpréseljem rajta a papagájt, ezért csak csendben leteszem az ajtó elé, lábujjhegyen visszarohanok a lifthez, hogy itt tartsam, majd óvatosan, de jól hallhatóan kopogok az ajtón, ezután pedig sprintelni kezdek nem törődve azzal, hogy a térdem igencsak kifejezi a helytelenítését.
Nem tudom, hogy végül ajtót nyit-e, mert a lift elindul lefelé, a szívem azonban így is a torkomban dobog, mert innen már nincs visszaút, vagy megkapta már, és éppen csodálkozva forgatja a kezében a plüsst, vagy pedig meg fogja kapni, akár perceken belül.
Furcsa, de büszke vagyok magamra, és ez igazán jó érzés, mert bár kellett egy kis noszogatás, de végül mégis félretettem a büszkeségem és újból én tettem egy lépést felé. Ez a tettem még csak félsiker, talán annyi se, mert a többi lépéshez szükségem van rá is, de úgy érzem, hogy ezzel ráléptem egy útra, és lassan, de biztosan haladni is fogok rajta. 
Hazel Clark

A gyomrom egyszerre kellemesen és kellemetlenül rándul össze, amikor meghallom, hogy kopognak. Egy ideig semmi mást nem csinálok, csak megdermedve ülök a kanapén és azon gondolkodok, hogy ki lehet az, mit akarhat, és beengedjem-e a lakásomba. Ha jól számolom mindössze 4 személy tudja, hogy itt lakok, és egyikőjükkel sem tehetem meg, hogy bunkón viselkedek. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy Mira az, szeretne beszélni a fotózásról, vagy csak barátkozni akar, de ahogy feltápászkodok belülről indulva végigterjed rajtam egy nagyon furcsa érzés. Tudom, hogy nem Mira az, érzem a jelenlétét, minden apró szőrszál feláll a karomon miatta, éppen ezért kell nagy bátorság ahhoz, hogy kinyissam az ajtót, és ezért járnak táncot izgatott lepkék a gyomromban. Végül azonban a nagy semmi áll velem szemben, illetve mégis valami, egy plüss papagáj üldögél egy levélen az ajtóm előtt, a borítékon szörnyen ismerős, kapkodó írással a nevem áll. Úgy hajolok le, és veszem fel, mintha legalább egy bomba lenne benne, értetlenül pislogok a papagájra és az üres folyosóra, majd halkan visszalépek a lakásba. A kezem remeg, amikor óvatosan kinyitom a borítékot, másodpercek alatt minden megfordul a fejemben, végül a kezemben tartom a mackós képeslapot, és kinyitom.
Úgy ér, mintha egyszerre forráznának le, és dobnának bele egy jéggel teli medencébe, reflexből kapom a szám elé a kezem, amiben a plüsst tartom, a puha madár szinte vigasztalóan préselődik az arcomhoz. Az egyik oldalon viccesen, a másikon komolyan bocsánatot kér, pedig igazán nincs is miért, én vagyok az, aki nem úgy viselkedett, ahogy egy normális ember viselkedett volna. Minden emberben, főként a férfiakban először a rosszat látom, hogy mit tehetne ellenem, ha akarna, most viszont az is megrémít, hogy úgy tűnik, ő jót akar nekem, és akar valamit tőlem, valamit, amit nem lehet. Megrémít, mert néha én is akarom, mert nem tudom kiverni a fejemből, és éjszakánként, amikor álmatlanul pislogok ki az ablakon azt kívánom, hogy bár engedtem volna igazán megtörténni, bár képes lennék uralkodni az elmém és a reflexeim felett.
Leomlok az asztal mellé és többször is elolvasom a mondatokat, egymás után újra és újra, a mellkasomat szorító nyomás egyre erősebb lesz, átterjed a torkomra. Felhúzom a lábaim és átölelem magam, igyekszek még most, csírájába elfojtani a készülődő pánikrohamot.
Nem tudom megadni neki azt, amit akarhat, képtelen vagyok rá, és ezt sosem értené meg, senki sem érti.
Legyűröm a torkomban növekvő, fojtogató gombócot, szegény kis papagájt mind a tíz körmömmel szorongatom. Sosem éreztem még ilyesmit, 12 éves korom óta tudom, hogy egyedül fogom leélni az életem, és ezt eddig még senki sem ingatta meg. Nem vágyok arra, amire más nők, jobban mondva vágyok, de nem vagyok rá képes, eddig ha megkörnyékezett valaki élből visszautasítottam és elküldtem, felfogták, a férfiak általában nem értékelik a modorom, de Niall... Részben, nagyobb részben az én hibám, hogy ő nem vesz vissza, ebben a helyzetben pedig azt meg sem tehetem, hogy nyíltan a fejéhez vágom, hogy kopjon le, mert akkor utcára kerülök. Bekerültem valamibe, amiből nem tudom, hogy hogyan fogok kimászni, de muszáj lesz, nem csak magam miatt, hanem miatta is, azonban minél tovább  szorongatom a madarat és a képeslapot, annál jobban érzem, hogy beszélnem kell vele, muszáj.
Feltápászkodok, a telefonom napok óta érintetlenül hever a dohányzóasztalon, most azonban felkapom, és remegő kezekkel megkeresem Niall nevét. Vele beszéltem utoljára, és az utóbbi napokban rajta kívül más nem is keresett, illetve de, Mira Hemmings, őt leszámítva azonban senki.
Megfogadom magamnak, hogy csak annyira leszek kedves, amennyire muszáj,  nem ringatom se magam, se őt reménytelen álmokba, csak megköszönöm az ajándékot és elmondom, hogy nem haragszok.
Ez az egész azonban már akkor vészesen ingadozni kezd, amikor meghallom a  hangját a fülemben. Sosem hittem volna, hogy valaki tud nekem ennyire hiányozni, mostanáig fel sem tűnt, hogy ez ilyen rossz érzés. Behunyom a szemeim és mély levegőt veszek, hogy megnyugtassam a görcsökbe állt idegeim.
- Hazel? - ismételgeti halkan a nevem. Az ajkamba harapok, elgondolkodom azon, hogy egyszerűen kinyomom, de a halántékomba éles fájdalom hasít.
- Én vagyok - bököm ki, ezután pedig mindketten csak hallgatunk néhány másodpercig.
- Szóval... megtaláltad?
- Igen - hajtom le a fejem, a szabad kezem ujjaival simogatni kezdem a puha plüsst. Nem tudom, hogy miért pont papagájt választott, de ez nem is olyan fontos. - Niall, én...
- Nagyon sajnálom, ha megijesztettelek valamivel, vagy nem akartad, Hazel - vág a szavamba olyan hevesen, mintha sosem lehetne megállítani. - Nem is tudom, hogy miből gondoltam, hogy akarod, egyszerűen csak annyira elragadtattam magam, nem is gondolkodtam, csak cselekedtem. Sajnálom, esküszöm, hogy nem akartam semmi rosszat csinálni, még csak meg sem kérdeztem tőled, hogy van-e valakid itt, vagy Írországban...
Mialatt hirtelen levegőt vesz közbevágok, mert rossz hallgatni a magyarázkodását, és hogy magát okolja.
- Semmi baj, nem csináltál semmi rosszat, Niall - felhúzom a lábaim és piszkálgatni kezdek egy kilógó cérnaszálat a nadrágomból, hogy valamivel lefoglaljam magam. - Nem veled van a baj.
- Tudod, hogy hányan mondták már ezt nekem? - kérdezi elcsendesedve. - Ne ezzel utasíts vissza.
- Én nem... nem fejeztem be - motyogom. - Nem veled van a baj, hanem velem.
Hosszasan hallgatunk, nem tudom, hogy hogyan kellene folytatnom, hogy mennyit mondhatnék el, hogy megértse, mert jelen pillanatban szinte vibrál a telefonból, hogy nem érti, és dühös, viszont azt meg én nem értem, hogy miért, de ha igazán megtanultam valamit életem során az az, hogy nem jó dolog feldühíteni egy férfit.
- Mit akarsz mondani nekem ezzel? - kérdezi végül.
- Csak hogy nem a te hibád volt - suttogom, két kézzel markolom a készüléket, a szemeim pokolian ismerősen égnek, nem tett jót, hogy hagytam kibukni a könnyeimet néhány nappal ezelőtt, mert  azóta folyton azért kell küzdenem, hogy ne törjenek elő minden pillanatban.
- Hazel? Én most elmegyek hozzád, kérlek szépen engedj be, vagy gyere ki, ha kopogok - a lélegzetem elakad egy pillanatra, nem hagy időt arra, hogy tiltakozzak, mert pontosan tudja, hogy ezt tenném, helyette szó nélkül bontja a vonalat. Elfog a kétségbeesés, hogy rossz ötlet volt felhívnom, mert nem értem el azt, amit akartam, most pedig idejön, és nem tudom, hogy mit fog csinálni, a belső énem máris pánikolva futkos körbe a fejemben és kitár minden ablakot, ajtót, csákánnyal veri szét a falakat, hogy minél több napfényt engedjen be magához, láthatatlan téglákkal azonban szorosan befalazza magát, holott tudom, tudom, és érzem, hogy nem fog bántani, sem most, sem pedig máskor.
Alig telik el néhány perc, amikor meghallom, hogy kopog, ebből tudom, hogy nem lehetett túl messze, ha ilyen hamar ideért. Összeszedem magam, és úgy döntök, hogy beengedem, mert egy belső hang azt súgja, hogy úgysem fog elmenni addig, amíg nem kapja meg amit akar, a lakás pedig a barátjáé, bármikor kaphat egy kulcsot, akár perceken belül is.
Résnyire nyitom az ajtót és kikukucskálok rajta, a kék szempár azonnal arra a kis résre szegeződik, és bár nem tesz semmilyen mozdulatot azt látom, hogy legszívesebben megragadná az ajtót és feltépné, azonban még akkor is csak mozdulatlanul áll, amikor növelem a rés szélességét, és szembekerülünk egymással.
Legalább olyan nyúzottnak és kimerültnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam, a szemei alatt sötét karikák húzódnak, kristálytisztán emlékszek rá, hogy azok nem voltak ott, amikor legutóbb találkoztunk. El sem hiszem, hogy ezt én tettem vele, méghozzá úgy, hogy éppen csak kijelentettük, hogy barátok vagyunk. Tönkretenném, ezért nem szabad túl közel engednem magamhoz még úgy se, hogy ő viszont jelenthetne egy kis fényt az életemben, ahogy jelentett is, amíg barátok voltunk, változást hozhatna, megváltást, ha hagynám magam, de az egész nem ér annyit, hogy eközben tönkretegyem őt.
Észre sem veszem, hogy még mindig szorongatom a papagájt, csak követem a pillantását, ami levándorol a kezemre, és látom, hogy először csak megrándul a szája sarka, majd halvány mosolyra is húzódik. Rémképek villannak fel a szemem előtt, amikor hirtelen körém fonja a karjait. Egy pillanatra elveszítem a fonalat, a jelen és a múlt között kószálok, végigsimítja a hátam, a kezével felgyűri a hajam, és már-már szinte várom, hogy erőteljesen, kellemetlenül belemarkoljon és rántson rajta egyet, az agyam ép fele viszont jeleket küld a roncsolódottnak arról, hogy nem ott vagyok, és már nem az vagyok. A lélegzetvételeim akaratlanul is szaporábbak lesznek, de valahogy sikerül lecsillapítani magam és nem járunk úgy, ahogy legutóbb, a testem azonban ismét elárul, csak most másképpen, minden erő kiveszik belőlem és a karjai közé dőlök. Egyikünk sem szól semmit, csak ölel magához, én pedig hagyom ezt, és még a szemeim is lecsukódnak. Körülbelül egyforma magasak vagyunk, mégis sokkal kisebbnek érzem magam nála, bár ez valamilyen szinten megszokott nálam, mert a legtöbbször így van, akkor is úgy érzem, hogy én nézek fel valakire, ha az illető alacsonyabb, mint én. A kezem, ujjaim között a papagájjal beszorul kettőnk közé, és mintegy közvetítőként áramoltatni kezd egy furcsa érzést felém, Niall irányából, de ez neki fel sem tűnik. Érzem. hogy az arcát kissé beletemeti a hajamba, és valamikor lopva egy apró puszit lehel bele, az agyamban pedig felvillan egy tábla, amelyen neonszínű betűkkel villog, hogy ilyen egy igazi férfi, még csak nem is hasonlít arra a képre, amelyet a gondolataimban megalkottam.
- Hiányoztál - mormolja, a testem pedig önkéntelenül rándul egyet, mert sosem mondta még nekem senki sem ezt a szót a családomon kívül. Észreveszi ezt, és erősebben fog, de még mindig nagyon óvatosan, gyengéden, és úgy, mintha épp azon igyekezne, hogy megnyerje a bizalmam, és ha nem is teljesen, de egy részét sikerül. 
Összeszorítom a szemeim, hangosan nem megy, magamban azonban kimondom, hogy nekem is hiányzott ő, jobban, mint hittem volna.

8 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!

    Ez valami elképesztő rész lett! Végig szidtam magamban mindkettőjüket, Niallt a mogorva viselkedése miatt, és Hazelt pedig azért, mert még mindig nem fogta fel, hogy Niall egészen más.Borzasztóan izgultam, hogy mi lesz, kis híján a falat kapartam, amiért Niall elrohant az ajtóból, Hazel meg csak ült és túlgondolta. Szörnyűek, de imádnivalóak is.
    Viszont amikor Niall a nyakába ugrott, hirtelen sokkal jobban sajnáltam Hazelt, mint korábban bármikor, és reménykedek abban, hogy sikerül valamilyen formában túltennie magát a történteken. Ha nem is teljesen, de hiszek abban, hogy Niall sokat segíthet neki ebben. ♥

    Csodálatos a történet, nem is tudok mit mondani, mert egyszerűen szeretem, és reggel* azonnal olvasni kezdtem, amint megláttam. Elképesztő.

    ♥♥
    xxLu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!

      Nagyon szépen köszönöm, egy kicsit örülök neki, hogy mindkettőjüket szidtad, és nem csak Hazelt. :D

      Törlés
  2. Nessa!
    Annnyira leszív a suli már az is kész csoda hogy nyítva tudom tartani a szemem szóval sajnálom hogy ritkán komizok. De tényleg szenvedés a 10. ?eg úgy az egész suliba járás. De a részek ettől függetlenül csodásak és igényesek szóval továbbra is rajongód vagyok :) így tovább. És tök happy vagyok h alakul ez a Hazel Niall páros. Puszi FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Hidd el, teljesen megértelek, és nem akarlak elszomorítani, de szerintem a 10. a legrosszabb tanév, én legalábbis nagyon megszevedtem vele.
      Nagyon köszönöm. ❤❤

      Törlés
  3. Drága Nessám!
    Azt hiszem ez a kedvenc részem (persze csak a többi mellett :D)! Fantasztikus lett!
    Annyira jó, hogy a fiúk így segítenek egymáson. <3 Jó hogy Liam tanult a hibáiból és segített Niallnek úgy mint Niall neki. :) És hála neki Niall vette a bátorságot és elment Hazelhez! Amikor azt olvastam, hogy bekopogott és elszaladt majdnem eldobtam a mobilomat. :D Aztán Hazel ajtót nyitott és az az őrült gondolatom támadt, hogy elkezd rohanni Niall után... De nem így lett (hála az égnek, mert a fejemben nem lett jó vége az akciónak). Aztán az az ölelés... Úgy ugráltam mint egy félőrült :D
    Már csak Hazel múltjára lennék kíváncsi. Mindenesetre imádom a részt a blogot és a bloggert is <3 Elképesztő vagy! Csak így tovább és sok sok kitartást mindenhez!
    Puszi és haltalmas ölelés
    Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lucus!❤
      Ezt óriási örömmel látom!:D
      Elég csúnya húzás lenne tőlem, és a fiúktól, legfőképpen pedig Liamtől, ha annyi minden után, amit Niall tett értük, ők csak ülnének és néznék a szenvedését. :D
      Ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nem látlak titeket olvasás közben, olyan kíváncsi vagyok a reakcióitokra.
      Nagyon köszönöm, kitartást neked is!❤

      Törlés
  4. Szia Drága!
    Nem hittem volna, hogy sikerül eddig eljutnom, de végre itt vagyok.
    Bámulatos vagy, mint mindig! Nagyon tetszett, hogy Liam a sajat példáját hozta fel, hogy segítsen Niallnek, a papagáj pedig eszméletlenül cuki volt a komoly/komolytalan képeslappal együtt. Nagyon örültem mikor Hazel beengedte magához Niallt, és ha csak fejben is, de beismerte, hogy hiányzott neki.
    A jövőhetet nem várom, de az új részt igen! :)
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Noncim!❤
      Nem késtél el semmivel. :)
      Köszönöm szépen, örülök, hogy ennyire tetszett ez a rész.
      Várni kell a következő heteket is, közelebb kerülünk a nyárhoz!:)

      Törlés