2016. szeptember 23., péntek

15.rész

Sziasztok!
Ismét 1 nap késés után, de itt vagyok. Szeretném ha tudnátok, hogy mennyire sajnálom, amiért kezdek megint ilyen rendszertelen lenni, rajtam kívül senki sem utálja ezt jobban, de az iskola sajnos mindent bezavar, kicsit túlvállaltam magam mellette, és ezt a hetet betegen csináltam végig. Ez a rész nem lett a legjobb, kifejezetten nem olyan, mint ahogy elképzeltem, de úgy érzem, nem is tudnám jelen pillanatban máshogy megírni, örülök, hogy sikerült befejeznem.
Mától fogva péntekenként fognak érkezni az új részek, és ígérem, hogy nem fogok csúszkálni, addig nem fekszek le aludni egyik pénteken se, amíg itt nem frissítek.

N.x 
 
 Niall Horan

Az utolsó becsomagolt dobozt is berakom az autómba, majd becsukom az ajtót, és mély levegőt veszek. Az elmúlt 3 hét történéseire talán az érdekes a legjobb szó, legalábbis ha arra az időre gondolok, amit Hazellel együtt töltöttem, ugyanis néha meglepően sokat, néha pedig kibírhatatlanul keveset voltam vele, de a lényeg, hogy töltöttünk együtt időt, és ha más nem is, valamiféle barátság elkezdett kialakulni kettőnk között, és bár ez számomra édeskevés, mégis beérem vele, és alkalmazkodok az ő igazán lassú tempójához. Tudom, hogy hamarosan felgyorsulnak az események, a mai nappal eldől Noah keresztelőjének az időpontja, Mira néhány nap, vagy talán csak óra múlva megkapja a fotókat a mai nap eseményeiről, és ha tetszenek neki, márpedig tetszeni fognak, akkor megkéri Hazelt arra, hogy fotózzon mindkét csemetéje keresztelőjén. Egy kiruccanás Ausztráliába a legjobb alkalom számomra arra, hogy elmélyítsem azt a kimondatlan dolgot, ami minden alkalommal ott lebeg köztünk, amikor összefutunk, én legalábbis mindent megteszek majd érte, hogy egy párként jöjjünk vissza Londonba.
Még egyszer, utoljára megigazgatom magam, majd beszállok a járgányba, más esetben simán átsétálnék hozzájuk, most viszont teli vagyok dobozokkal, többször is fordulnom kellene, hogy mindent átvigyek, és nem szívesen sodornám veszélybe egyiket se, így hát körülbelül másfél percig vezetek, majd megállok a ház előtt parkoló autók sokasága között. Utoljára akkor láttam ennyi autót a Payne rezidencia előtt, amikor az esküvőjük volt, úgyhogy kissé déja vu érzésem van, bár tisztában vagyok vele, hogy azóta már egy egészen más szakaszban van a barátaim élete, az enyém viszont kisebb változásokkal még mindig szinte ugyanolyan, mint amilyen akkor volt.  Felmarkolom azokat az ajándékokat, amelyeket annál jobban nem tudtam becsomagolni, minthogy a lehető leggondosabban mintás tasakokba helyeztem, majd széles mosollyal az arcomon beengedem magam a kapun. A ház előtt minden olyan, mint amilyen mindig, leszámítva azt, hogy hangos beszélgetés, és nevetés hangja szűrődik hátulról. Megszaporázom a lépteim, mert több dolog is van ott, aminek örülhetek, az ikrek, olyan barátok, akikkel időtlen idők óta nem találkoztam, és Hazel.
- Niall! - üvölti át a hátsókert teljes egészét Luke, és faképnél hagyja a társaságot, akikkel éppen beszélgetett, és kitárt karokkal elindul felém. Mielőtt összeborulunk érzékelem a szemem sarkából a felvillanó fényt, és a zsibongás közepette talán még a gép kattanását is hallom, elsősorban azonban a hátamon végigfutó hideg, és a karomon égnek meredő szőrszálak tájékoztatnak arról, hogy már jelen van a fotós is.
- Szevasz, tesó! - paskolom meg a hátát a kezem mellett egy ajándéktasakkal is. Megszorongatjuk egymást, mintha legalább évezredek óta nem találkoztunk volna, majd nekünk csapódik Arthur is, aki izgatottan szaglássza a karjaimon lógó ajándékokat. - Mi a helyzet? Rég láttalak - mosolygok rá Luke-ra, bár jócskán fel kell billentenem a fejem ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nincs semmi különös, jó végre itt lenni - vigyorog szélesen, majd egy pillanat alatt kiszúrja a hozzám hasonlóan ajándékokkal teli kezű Harryt, aki után ott lépdel a barátnője, és egy gyors intés után elnyargal az irányába.
A tekintetem azonnal megtalálja a lányt, amikor elfordítom a fejem, épp elcsípi Luke és Harry drámai összeborulását, majd megérzi, hogy figyelem, és felém fordítja a fejét. A lélegzetem is eláll egy pillanatra, a megszokott farmer helyett egy szürke ruhát visel, aminek a szoknyája sokkal bővebb, mint a felső része, és szabadon hagyja a lábait. A haja gyönyörűen omlik a hátára, a szívem pedig meglódul, amikor felemeli a kezét, és tétován integet. Legszívesebben odarohannék hozzá, de vissza kell fognom magam, hiszen ez a nap nem rólam és a vágyaimról szól.
Elindulok, hogy megkeresem a születésnaposokat, közben boldogan üdvözlök mindenkit, a Payne és Hemmings szülőket, Liam nővéreit, Mira olyan családtagjait, akikkel csak futólag találkoztam néhányszor.
- Niall! - hallom meg a lány hangját, majd kissé szétoszlanak az emberek körülöttük, és megpillantom őket. A karjaiban Aria azonnal sikongatni és fészkelődni kezd, előrenyújtott karokkal kapkod az irányomba, az arcomon pedig azonnal szélesedik a mosoly. Liam karjai között Noha inkább meglepődve, és érdeklődve figyeli a rengeteg embert színes dobozokkal és tasakokkal a kezükben, igyekszik feldolgozni a rengeteg hangot körülötte
- Sziasztok! - vigyorgok, gyorsan leteszem az első szabad helyre az ajándékaimat, és kiveszem Mira kezéből a keresztlányom. - Szia, Szerelmem! - nevetek rá, és megpuszilgatom a pufók kis arcát. Fodros, tüllös kis rózsaszín ruhát visel, amiben olyan, mint egy aprócska tündér. - Boldog Születésnapot, Gyönyörűség! - ölelem magamhoz, és mivel a szavaimat nem érti, az ölelésembe próbálom belesűríteni minden szeretetemet iránta.
Egyelőre nem vagyok hajlandó visszaadni az édesanyjának, úgyhogy vele a karjaimban lépek oda a testvéréhez.
- Szevasz kisöreg - mosolygok rá szélesen a vizsgálódó kisfiúra. Lehajolok, és Liam segítségével őt is átveszem, hogy egyszerre öleljem magamhoz mindkettőjüket. - Hoztam ám ajándékokat - közlöm velük, de nagyobb érdeklődést mutatnak az emberek iránt, mert ide-oda fészkelődve forgolódnak, és megnéznek mindenkit.
- Van még egy adag a kocsiban, egy perc és visszajövök - nyújtom vissza őket a szüleiknek, és igyekszek figyelmen kívül hagyni Mira fejrázását. Nem csak órákat, napokat töltöttem azzal, hogy kiválasszam a tökéletes ajándékokat számukra, szségfejlesztő játékokat, ruhákat, cipőcskéket. Egy percig sem gondolkodtam azon, hogy pontosan mennyi ajándékot akarok venni, egyszerűen betettem mindent a kosaramba, amit hasznosnak találtam, és végül ennyi lett.
Gyorsan visszaszaladok a kocsimhoz, intek a fiúknak, és Freddie-nek, aki Louis mellkasához bújva bizonytalanul fürkészi a körülötte állókat, majd az összes gondosan becsomagolt dobozzal a kezemben visszatérek, és lerakom őket a többi ajándék közé. A testem érzékeli Hazel jelenlétét, és úgy reagál, mint egy mágnes, közelebb szeretnék férkőzni hozzá, megkérdezni, hogy kér-e valamit, hogy érzi magát, és a fiúk bemutatkoztak-e már neki.
- Ő az? - lép mellém Zayn egy pohár üdítővel a kezében. Zavartalanul méri végig Hazelt, ami miatt egy pillanatra végigperzseli a mellkasomat a féltékenység, csak ezután veszem észre, hogy Gigi épp a maga tündérien kedves módján üdvözli Caseyt néhány lépésre tőlünk.
- Ő - bököm ki, és akaratlanul is elmosolyodok. Bár nem szűk a ruhája, mégis látom a testének minden formáját, a cipőjének enyhén magas a sarka, ami meghosszítja a lábait, a ruhája hátul kissé rövidebb, mint elől a feneke miatt. A ruha minden része tökéletesen simul rá fölül, és rövid ujjakban végződik, a dekoltázsának legtöbb részét a képzelőerőmre bízza, amire nem igazán lehet panaszom. Visszafogott, elegáns, különleges, és a maga szürkeségében ő az én kis papagájom, aki minden porcikájával kitűnik az emberek közül.
- Mit is mondtál? - emelem fel a fejem, és ráhunyorgok a mellettem álló barátomra. Érzékeltem, hogy beszél hozzám, de nem tudom, hogy mit mondhatott.
- Nagyon csinos lány - ismétli meg. - Menj oda hozzá.
- Nem akarom zavarni, különben sem arról szól ez a nap, hogy őt fűzögessem.
- Ugyan már, Niall, fogj egy italt és vidd oda neki, még mielőtt Mira intézkedik helyetted, vagy odaküldöm G-t - pillant mosollyal az arcán a szőke lányra, aki mindenkivel beszédbe elegyedik.
- Meggyőztél - vágok egy tettetett grimaszt, majd a büszke vállveregetése után az italok felé lépek, és hideg rostost töltök egy hercegnős papírpohárba, magamnak ugyanolyat, csak szuperhősösbe.
A pillantásommal követem azt az irányt, ami felé kiengedi az objektívet, és a kattanás hangjából ítélve tökéletesen elkapja azt a pillanatot, amikor Liam odasúg valamit Mirának, majd puszit nyom a szájára, mindezt a karjaikban a két aprósággal.
- Helyesek, ugye? - lépek oda mellé, rémülten ugrik egyet, ami miatt nem tudom visszafojtani a nevetésem. - Bocsi - kuncogok úgy, mint egy csaj.
- Aha, igen - vágja rá zavartan, az ujjai elfehéredve szorongatják a gépét.
- Hoztam neked üdítőt - nyújtom felé a rózsaszín poharat. Az arcán egy pillanatra döbbenet és felismerés suhan át, mert emlékszek rá, hogy amikor a lakásomban aludt akkor is rostost ivott. Ki sem nézné belőlem, hogy képes vagyok megjegyezni ilyeneket, bár én sem néztem volna ki magamból azelőtt, hogy megismertem.
- Köszönöm - fogadja el, de előtte megfordítja a fényképezőgépet, hogy a hátára lógjon le.
Egyelőre nem tudok igazán a szemébe nézni, mert félek, hogy ostobaságokat mondanék, vagy csinálnék, úgyhogy továbbra is abba az irányba nézek, amerre fotózott.
- Nagyon boldognak tűnnek - állapítja meg halkan, és kortyol egyet az üdítőjéből. Óvatosan rápillantok, a tekintetem azonban rögtön a nedves, puha ajkaira szegeződik, úgyhogy gyorsan el is kapom a fejem, még mielőtt megbámulnám.
- Azok is - emelem a számhoz hozzá hasonlóan a poharat. - Az én művem - büszkélkedek el viccesen, úgyis olyan rég vágtam már fel vele.
- Tudom - emeli rám a pillantását, majd megválaszolja a kérdésem, még mielőtt feltehetném - hallottam róla, a legendás barátságotok híre eljutott Waterfordig.
- Ja, persze, néha elfeledkezek róla - mosolygok rá, ő azonban elmerengve figyeli a barátaimat.
- Szerencsések - jegyzi meg szinte csak magának, a hangjába azonban enyhe szomorúság vegyül, és ez kőkeményen belevág a szívembe. Az utóbbi hetekben rengeteget készült a vizsgáira, néha csak úgy váratlanul beugrottam hozzá egy kis aprósággal, valami rágcsálnivalóval, jégkrémmel, és bár mindig vonakodva fogadott a tanulásra hivatkozva, megpróbált hűvös lenni, a végén én nyertem. Nem egyszer vettem észre átsuhanó szomorúságot az arcán, ha néha túlzottan elmerengett magában, de hiába próbálok rájönni ennek az eredetére, nem megy, és amúgy sem mondana még nekem semmi olyat, ami túl belsőséges, hiába puhatolózok. Most viszont, hogy itt állunk, képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, és megfékezni a gondolataim. Fogalma sincs róla, hogy ő is lehetne olyan boldog, amilyen Mira, én azzá tehetném, megadnék neki mindent, amit csak akar, nekünk is lehetnének ilyen gyönyörű kisbabáink, zakkant kutyánk, óriási családi házunk.
Megissza az utolsó kortyot is, ami a pohárban van, majd újra átlendíti a vállán a fényképezőgépet, és gyorsan csinál egy képet Arthurról, aki a virágágyásban Mack egyik rémisztő kerti törpéjét molesztálja.
- Figyeld - bököm finoman oldalba, éppen akkor, amikor a lány észreveszi, hogy a kutyája ismét a virágoskertje tönkretételén dolgozik.
- Arthur! - kiáltja el magát, mire a kutya megdermed, de közel sem a félelemtől. Ariát gyorsan Casey karjaiba helyezi, majd csípőre vágott kezekkel elindul Arthur felé. Megrázkódik a vállam a visszafojtott nevetéstől, hiszen egy pár ilyen jelenetet láttam már, ez a kutya rettentően ráfüggött a virágágyásra, talán éppen azért, mert tudja, hogy Mira napokon keresztül mást sem csinált, miután elkészült az udvar terve, csak túrta a földet és mindenhová nagy megfontolással virágokat ültetett, ezért aztán szörnyen érzékeny rá.
- Nem szabad, buta kutya vagy! - lengeti a mutatóujját és csúnyán néz az álltra. Ha nagyon naiv lennék azt hinném, hogy Arthur azért hajtja le a fejét, mert elszégyelli magát, én azonban túl jól ismerem ezt a kutyát, és a huncut mozdulatait, miközben a lompos farkát lengeti.
Hallom, ahogy Hazel halkan nevetni kezd mellettem, a masináját szorosan fogja és kattintgat, elkapja a pillanatot, amikor Arthur felkapja a fogaival a törpét, egyenesen átgázol egy sárga virágokkal beborított bokron, és beveti magát az emberek közé.
Hangos, morajló nevetés és gyereksikongatás árasztja el a kertet, míg a legjobb barátom először döbbent tekintettel nézi a tönkretett növényét, és a kutyát, aki magában morogva a lehető legnagyobb köröket futja a ház körül. Egy pillanatra előbukkan az a rég elfeledett Miranda Mackenzie Hemminngs, aki mérgében óriásit dobbantana, és talán még utána is eredne, ha nem bukkanna ki az emberek lábai közül az apró, pici lányka Harry ujjába kapaszkodva, ahogy kinyújtott kézzel szólítgatja a száguldozó állatot a maga kis nyelvén, a testvére pedig ugrálva ficánkol Liam karján. Tökéletesen látom azt a pillanatot a legjobb barátom arcán, amikor megüti a felismerés, hogy szemben áll a családjával, az összes emberrel, aki jelen van, és a saját kis apróságaival. Amikor furcsán megvillan a tekintete vele együtt jut eszembe az az 1 évvel ezelőtti procedúra, amin keresztülmentünk, az aggódás, a türelmetlenkedés, a félelem, hogy valami nincs rendben, aztán az a pillanat, amikor a tiltakozásom ellenére a kezembe adta a gyerekeit. Tudom, hogy ami közte és Liam között megy végbe ebben a néhány pillanatban, az nem is hasonlít az én gondolataimra, de én is megélem azt, amit ő, csak a saját szemszögemből, abban reménykedve, hogy nem kell már nekem sem túl sokat várnom arra, hogy ezek megtörténjenek velem is úgy, ahogy Liammel történt, azzal a lánnyal, aki mellettem álldogál, és elérzékenyült arccal lefotózza, amikor Mira a férje mellkasára borul. Nyelek egy nagyot, és elfordítom a fejem, mert túl intimnek érzem a helyzetet kettőjük között ahhoz, hogy bámuljam őket. Egyszer nekem is lesz egy ilyen családom, nem is olyan soká, csak az ilyesfajta boldogság nem terem minden fán, egy egész esőerdőn kell átgázolni érte, de én készen állok erre.
Hazel pillanatok alatt eltűnik mellőlem, méghozzá olyan hangtalanul, mint egy macska, de próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni, így legalább nem nekem kell valami kínosat mondva eloldalogni, plusz ő azért van itt, hogy dolgozzon, nem zavarhatom minden pillanatban.
Ide-oda kóválygok az emberek között, váltok néhány szót mindenkivel, viccelődök, kérdéseket teszek fel és válaszolok meg, mellette pedig néha követem a tekintetemmel őt.
- Niall - félbehagyom a megkezdett mondatom, és Liam felé fordulok - tudnál jönni egy pillanatra?
- Persze - bólintok, és gyorsan elnézést kérek Mira nagyijától.
- Kihoznánk a tortát, légyszíves addig ülj oda melléjük, Ari mostanában rászokott arra hogy felteszi az egyik lábát az etetőszékre, félek, hogy kiesne.
- Oké - mosolygok rá - menj csak - nyújtom ki a kezem, és elveszem tőle Noah-t, majd gyorsan körbepillantok az ikre után, akit Luke éppen beleültet az egyik etetőszékbe a hosszú asztal mellett.
- Mi a hézag hapsikám? - lököm meg finoman a tarkóját, tudva, hogy a keresztlányom ezt rettentően viccesnek fogja találni, és igazam is lesz, amikor gurgulázva felnevet.
Gyakorlott mozdulattal ültetem a másik etetőszékbe Noah-t, majd úgy ülünk le két oldalra, mintha testőrök lennénk. - Emlékszel, hogy tavaly ilyenkor mit csináltunk? - pillant rám mosolyogva Luke.
- Sose felejtem el - horkantok, és a két csöppség szemébe nézek - akkor már 10 órája kapartuk a falat.
- Mira nagyon jó a dátumokban és az időpontokban is - ennek a mondatnak az üzenetére csak akkor jövök rá, amikor a hátsó ajtón kilép Mackenzie egy óriási tortával a kezében, rajta Noah nevével, egyetlen szál gyertyával, és marcipánból készült apró autókkal és mesefigurákkal, miközben a Happy Birthdayt énekli. Legszívesebben azonnal felugranék néhány másik emberrel együtt, hogy elvegyem tőle a tortát, de nem engedné, úgyhogy csak csatlakozok az éneklők közé. 2 perc múlva Liam következik, az ő tortáján Aria neve áll, apró hangjegyekkel, hercegnőkkel, kiscicákkal és kiskutyákkal, ugyanúgy egyetlen egy gyertyával a tetején. Majd kiszakad a torkom, olyan hangosan éneklek, Luke-kal együtt kihátrálok a képből, amikor egy hálás pillantás után kiveszik őket a székekből, és együtt elfújják a két kis gyertyát. Ez a pillanat egyszerre nagyon megható, és egy kicsit vicces is, mert az ikrek csupán értetlen tekintettel nézelődnek, nem értik, hogy mi ez a hangzavar körülöttük, miért nézi őket ennyi ember, míg a szüleik egy kicsit elérzékenyülve tartják őket, és az utolsó pillanatban berobban Arthur is, hogy megnézze mi folyik itt. Zúgó tapsvihar tör ki, amikor befejezzük a dalocskát, és a kis család az őrült kutyájukkal együtt összeölelkezik. A tekintetem akaratlanul is a fotós lányra vándorol, hosszan nézem őt azt remélve, hogy ő is arra gondol, amire én, de az arca kifejezéstelen marad, csak a munkáját végzi.
Beállunk egy csoportképre, de ahelyett, hogy azonnal kattintgatni kezdene elkezdi beállítani az embereket, hátra a magasokat, előre az alacsonyabbakat, majd odaszalad a felállított állványhoz, és addig helyezkedik, állítgatja a kamerát, amíg minden tökéletes nem lesz.
- Állj ide közénk, Hazel! - szalad elé Mack, és a választ meg sem várva megragadja a kezét, és húzni kezdi felénk. A lány szemei elkerekednek, és megtorpan, de ő nem ismeri még Mira akaratos személyiségét, és hogy mindig, mindenre van válasza.
- De én nem... ez a te családod.
- És a barátaim, úgyhogy állj csak be közénk - mosolyog a lehető legbarátságosabban, míg Haze bizonytalanul fürkészi az embereket.
- Gyere, Hazel - biztatja Liam is, mellette pedig többen bólogatni kezdenek, velem az élen.
- Beállítom az időzítőt - motyogja, és visszaszalad az állványhoz. A háta mögött a legjobb barátom huncut pillantást vet rám, és felmutatja a hüvelykujját, ami miatt kisebb morajlás és kuncogás tör fel mindenkiből, néhányan hátulról meg is böknek. Az arcom felforrósodik és megint úgy érzem magam, mint egy kislány, erre csak rátesz egy lapáttal, hogy Mira szinte a karjaim közé taszítja Hazelt, majd visszasiet a helyére a fiával a karjai között.
- Állj csak ide - húzom óvatosan magam mellé. Megfordul a fejemben, hogy nem engedem el a derekát egészen véletlenül pont addig, amíg el nem készül a kép, de amikor ránéznék mindig tudnám, hogy csak én mesterkedtem össze ezt a pózt, nem igazi, úgyhogy úgy döntök, inkább türelmesen várok arra a napra, amikor majd önként simul hozzám, egyelőre viszont a kép elkészülte után szinte azonnal el is menekül, vissza a kis masinájához.
- Ki ez a csaj? - hajol Luke a fülemhez. - A nőd?
- Nem, még nem - a nézéséből tudom, hogy érti, amit közölni akarok, és szélesen vigyorogva az áldását is adja.
A fiúkkal ösztönösen egymás felé húzunk, úgyhogy egy csoportba verődve, viszonylag közel Liamhez helyet foglalunk asztalnál. Kicsit a saját gyerekkoromra emlékeztet az, ahogy adogatjuk egymásnak tányérokon a tortaszeleteket, és egymás szavába vágva beszélgetünk, majd előrehajolva, kiguvadó szemekkel figyeljük, ahogy a kicsik megkóstolják a tortát. Hazel bizonyára tökéletes képeket készít a szájukból kihulló falatokról, arról, ahogy belemarkolnak a süteménybe, összekenik magukat és a szüleiket, a fogacskáikat megvillantva szélesen vigyorognak, és az arcukat belenyomják a krémbe. Boldognak érzem magam, mert jó részese lenni ennek, nézni, ahogy felcseperednek ezek az apróságok, és szeretem, hogy úgy érzem, én, és mi mindannyian egy nagy család vagyunk. Szeretek ide tartozni, de egy részemben ismét megjelenik a vágyódás az iránt, hogy létrehozzam a saját kis családom, boldoggá tegyek egy lányt, és valakinek az apukája legyek.

- Hahó, emberek - hívja fel magára Liam mindenki figyelmét. - Csak szeretném megköszönni, hogy eljöttetek, és velünk ünneplitek a kisbabáink első születésnapját, nagyon hálásak vagyunk mindenért, legfőképp azért, hogy ilyen családunk van - pillant végig az embereken. - Nagyon sok fontos, és emlékezetes nap van az életemben, események a gyerekkoromból, az a nap, amikor megismertem a legjobb barátaimat, koncertek, utazások, amikor megismertem Mirát, és az esküvőnk. Nem tartom magam rossz férjnek azért, mert azt mondom, hogy a legfontosabb dátum mégis az számomra, amikor ez a lány, akivel olyan sok mindenen mentem keresztül az évek alatt, életet adott a gyermekeinknek. Nem tudom, hogy hogyan tudtam eddig nélkülük élni, tényleg nem, mert apának lenni a legjobb érzés a világon. Én csak... tudom, hogy utálod, amikor te vagy a középpontban, és mindenki téged néz, mert a családunk nem a közönségünk, de szeretném, ha mindenki, legfőképp pedig te tudnád, hogy hálás vagyok mindenért, amit teszel értünk, legfőképpen pedig azért, mert én lehetek ezekben a társad.
A beállt csendet több szipogás is megtöri, elsősorban Miráé, és a büszke anyukáké, mígnem Freddie suttogva megkérdezi Louistól, hogy mikor folytathatja a tortája elfogyasztását, és mindenki újra kacagni kezd, egyedül Hazel néz maga elé megdöbbenten. Észreveszi, hogy figyelem, a tekintetünk összetalálkozik egy pillanatra, az arcáról teljes zavarodottság sugárzik, míg én mosolyra húzom a szám, de nem viszonozza, amibe nem vagyok hajlandó belenyugodni. Egy ideig mindenkivel együtt ott ülök az asztalnál beszélgetek, büszkén mesélek Luke-kal együtt arról, hogy hamarosan keresztapákká lépünk elő, azonban egy idő után, amikor a hölgyek elkezdik összeszedni a koszos tányérokat feltápászkodok, elveszek két nagy szelet tortát. 
Félfüllel hallottam, amikor nem egyezett bele abba, hogy leüljön közénk, de arról szó sem volt, hogy mellettem nem hajlandó megenni.
- Halihó, fotós lány - lépdelek oda mellé, és óvatosan megbököm a vállát a mutatóujjammal - ideje szünetet tartani - nyújtom felé a jól megpakolt tányért.
- Ne...
- Nem fogadok el semmiféle kifogást, Liam megsértődik, ha nem eszel a tortákból, amiket ő rendelt. Ott voltam, hallottam, hogy milyen hosszadalmas és szenvedésekkel teli procedúra volt.
- Köszönöm - sóhajt nagyot, és elveszi a tányért.
- Ha gondolod odaadhatod addig a géped Haznak, konyít valamit a fotózáshoz - a szemei kissé rémülten kerekednek el, valószínűleg nagyon félti a nyakában lógó masinát, úgyhogy próbálom menteni a menthetőt - de ha nem akarod, nem kell, amúgy is nagyon furcsa képeket készít, biztos elkezdené valami nyakatekert pozícióban fotózgatni a kicsiket.
Megrándul a szája, még egy kis mosolyt is elfojt talán. A háta mögött vetek egy pillantást a kis kerti pavilonra, amiben kivételesen nem ül senki sem, tökéletes helynek tartom arra, hogy leüljünk, és beszélgessünk egy kicsit kettesben.
- Gyere, üljünk le oda -  intek a faház felé. Nem kérdésként teszem fel, nem akarom, hogy nemmel válaszoljon, vagy kifogásokat keressen, csak elindulok felé, és némi vacilálás un lépdelni kezd utánam. Udvariasan előre engedem, de sokkal több bújik meg emögött, mint puszta udvariaskodás, ha én ülnék le előbb, akkor holtbiztos, hogy velem szemben foglalna helyet, így azonban biztosítani tudom, hogy egymás mellett üljünk. Ő nem tudja még, de valamilyen úton-módon mindig elérem, amit akarok, és semmit sem csinálok ok nélkül, főleg akkor nem, ha róla van szó. 
 - Ez a sok ember, ők mind családtagok? - kérdezi, okos szemeivel érdeklődve megfigyel mindenkit.
- Igen, többnyire, és a legközelebbi barátok. Mira családja Ausztráliából utazott ide a hétvégére, Liam pedig megpróbált összeszedni mindenkit a saját oldaláról, akik igazán fontosak, azok itt vannak - mosolygok rá. - Neked nagy a családod?
- Nem - rázza meg a fejét, és gyorsan egy falat süteményt tol a szájába, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia. - Van egy húgom, a nagyszüleim meghaltak pár évvel ezelőtt mindkét oldalról, csak az egyik nagymamám él, a szüleim pedig mindketten egykék.
- Hogy hívják a húgod? - érdeklődök. Róla már ejtett pár szót, de csak annyit tudok, hogy 6 éves, és bizonyára pont olyan különleges kislány, mint amilyen a nővére.
- Rave- pillant rám, és kissé elmosolyodik. Magában tűnődve tör le egy darabot a süteményből a villájával, de nem eszi meg, csak tovább szabdalja a tortaszeletet. Úgy érzem, hogy ezt muszáj megtörnöm, úgyhogy pofátlanul ellopok az ujjammal egy falatot, és beledobom a számba.
- Tudod, ahelyett, hogy elpusztítod ezt a sütit, add nekem inkább, ha már nem szeretnéd megenni.
- Bocsánat, csak elgondolkoztam - pirul el teljesen a füléig, és felszúrja a villájára a darabokat. 
- Megnézhetem a képeket amiket eddig készítettél? - piszkálom meg a nyakában lógó gép pántját. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy amikor az ujjaim súrolják a ruhája anyagát kissé összerezzen. 
- Persze - bólint aprót, eltünteti a tányérjáról az utolsó kis morzsát is, majd kiveszi a nyakából a gépet, és bekapcsolja úgy, hogy a kijelzőn megjelenik  Aria tortától maszatos kis arca. Az arcom megrándul és a szám mosolyra húzódik, közelebb hajolok hozzá, a kezem átlendítem a házikó másik oldalára, és megtámaszkodok mögötte, óvatosan közeledek hozzá, figyelve arra, hogy meddig mehetek el. 
- Ezek a képek nagyon jók - nevetek rá. Nem igazán értek a fotózáshoz, de a képei valóságosak, kiemelik a lényeget, és a legfontosabb pillanatokat örökítik meg, babás kacajokat, kicsúszó félig megrágott tortadarabokat az apró kezecskékből, öleléseket, vicces, és megható családi pillanatokat. Mira odáig lesz. - Megkaphatom őket én is? Kifizetem, természetesen,szeretném ha nekem is meglennének. 
- Persze, de nem kell fizetned értük - biccenti fel a fejét, és végre a szemembe nézve elmosolyodik - ez a minimum azért, amit eddig tettél értem.
- Szóval még mindig itt tartunk - viszonzom a pillantását - mit szólnál akkor hozzá, ha fizetség helyett meghívnálak akkor egy vacsorára? Csak és kizárólag ír étel jöhet szóba, a házamban, nem kell nyilvánosan mutatkoznod velem sehol, kettőnk között marad - sorolom fel az érveket, mert amint kiejtem a számon a "vacsora" szót, elkomorodik
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Niall...
- Azért gondold át - mosolygok rá kitartóan. Nem akarok nyomulósnak tűnni, azzal egyszer már bebuktam, alkalmazhatom azt a tecnikát is, hogy váratlanul beugrok hozzá, és véletlenül pont házi készítésű ír ételek vannak nálam. 
- Azt hiszem, vissza kell mennem, ha jól látom kibontják az ajándékokat - emelkedik fel, de miattam nem tud kimenni, én pedig ülve maradok. - Kiengednél, kérlek? 
- Nem - vigyorodok el, és lejjebb csúszok, hogy még jobban befoglaljam a helyet.
Összefonja a karjait a mellkasa előtt és lebiggyesztett ajkakkal néz rám, talán azt fontolgatja, hogy keresztülmászik rajtam, de az ő szempontjából ez talán nem lenne a legjobb döntés, én viszont nagyon is örülnék neki.  
- Lemaradsz arról, ahogy kibontják az ajándékaidat - mutat az asztal irányába. Amikor odafordítom a fejem valóban mindkét apróság olyan dobozt rágcsál, amit én csomagoltam be.
- Szóval tudod, hogy melyik ajándékokat hoztam én - húzódik szenvtelen mosolyra a szám. 
- Azokból van a legtöbb - tördeli a kezét, látszólag kínosan érzi magát azért, mert lelepleztem - én csak egy kis apró dolgot hoztam.
- Hoztál nekik valamit? - emelem rá a tekintetem döbbenten.
- Persze - bólint aprót - légyszíves engedj ki, én azért vagyok itt, hogy dolgozzak.
- Részben - emelkedek fel - részben pedig te is vendég vagy.
Még mielőtt tiltakozni kezdene megragadom a kezét, és magammal húzom az emberek irányába. Érzem, hogy szeretne elhúzódni, éppen ezért csúsztatom be az ujjaim az övéi közé.
- Egy kézzel nem nagyon megy a fotózás - jegyzi meg kissé bosszúsan, és egy erőteljes mozdulattal kihúzza a kezét az enyémből. Csalódottan pillantok rá, és magam elé engedem, pillanatok alatt beüzemeli a gépét, hangtalanul dolgozik, ügyesen, hol feláll, hol pedig leguggol, miközben a gyerekek kapkodó mozdulatokkal tépik le a sorra a csomagolást az ajándékokról, Arthur pedig gondoskodik róla, hogy a színes papírdarabok kellően szétszóródjanak az udvaron. 
- Nem könnyű eset - súgja a fülembe Louis. Hátrapillantok rá, és aprót bólintok, Hazel egyre messzebb araszol tőlem, ráfoghatnám a fotózásra, de nem tudom, hogy annak mennyire van köze hozzá
Liam elkap egy pár cipőcskét, mielőtt Noah eldobná őket, de csak akkor jövök rá, hogy azok nem átlagos cipők, amikor összenyomódik az ujjai között, és meglepetten néz rá. Szinte azonnal tudom, hogy ez lehet Hazel ajándéka, mert nincs dobozban, csak egy kis ajándéktasakban, nincsenek rajta címkék, árak, vagy márkajelzés, és az összes közül ez a legkülönlegesebb. Egy másik tasakból előkerül a párja, hófehér horgolt kis szandál, rajta apró, lila virágokkal, és lila szalag a fűzője, az egyetlen ember, aki képes ilyet kitalálni, és elkészíteni, az ő, kétségem sincs felőle, és erre Mira is rájön.
- Te jó ég - forgatja a kezei között az apró szandált. - Ezeket te csináltad, ugye? - pillant a lányra, és felemelkedik.
Látom az apró, bizonytalan bólintást, és a meglepett arckifejezést, mielőtt Mack a nyakába borul., tudom, hogy ha eddig még ez nem történt meg, most igazán a szívébe zárta Hazelt.
- Köszönjük - mosolyog rá szélesen - fantasztikusak, meg kell tanítanod ezt nekem. 
- Oké - nevet vissza, és miközben ránéz a babákra, és Liamre, aki csodálkozva húzogatja, forgatja az apró tornacipőt, a szemében mintha vágyódás csillanna. 
Szinte tarkón vág a felismerés, hogy ő is pont azt akarja, amit én, boldog családot, gyerekeket, egy társat maga mellé, de van köztünk egy óriási különbség. Ő csak akarja azt a családot, amit elképzel, nem hisz benne, hogy egyszer lesz is olyan, pedig lesz, főleg, ha rajtam múlik. 

12 megjegyzés:

  1. Jaj Istenem Nessie!
    Nagyon nagyon nagyon jó ez a rész, annyira bele éltem magam, Niall annyira édes!
    Nagyon sajnálom, hogy megbetegedtél, jobbulást kívánok, gyógyulj meg hamar! :)
    Fantasztikus lett ez a rész is, annyira imádom!!! 😊

    Sarah x

    VálaszTörlés
  2. Drága Nessa!
    Nem kell bocsánatot kérned, mert neked is vannak kötelezettségeid!
    Inkább mi, az olvasók tartozunk köszönettel, mert minden héten egy fantasztikusabbnál fantasztikusabb résszel ajándékozol meg minket.
    Elképesztő vagy. Nem étrem mi a bajod ezzel a fejezettel... Szerintem elképesztően aranyos lett! <3 Mira és Liam fantasztikus szülők, a kicsik nagyon édesek, azt hittem, menten elolvadok! Imádom azokat a részeket- és persze az összes többit is- amik bepillantást engednek Miráék életébe. Niall nagyon kitartó, remélem sikerül megpuhítania Hazelt!
    Alig várom a következő részt! Addig is pihenj sokat és kitartás!
    Puszi és nagy ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucusom! <3

      Hihetetlen aranyos vagy most is, mint mindig, rettentően hálás vagyok a szavaidért. Nagyon szépen köszönök mindent, örülök, hogy szeretted ezt a részt, és szereted a blogom. <3

      Törlés
  3. Szia!:)
    Ne butáskodj, ez a rész is fantasztikus volt.
    Jobbulást kívánok, és minden tiszteletem, hogy kibírtál így egy sulis hetet. Én most külföldi kórusúton lettem beteg, még megszólalni se bírtam, így totál rossz volt nézni, ahogy más énekli a szólóimat, meg amúgy is.:/
    Mindegy.
    A történetre térve...
    Nem nagyon tudok mit kezdeni Hazel karakterével, valahogy még nagyon idegen. Még Mira is hamarabb a szívembe lopta magát, pedig mint tudjuk az nehéz.:)
    Számtalan ötlet van a fejemben, hogy miért ilyen és kíváncsian, izgatottan várom, hogy mik lesznek a jövőben.
    A napokban rávettem magam, és olyan lelki állapotban voltam (talán a hangom hiánya miatt), hogy újra kezdtem olvasni az Angelt.
    Pedig ahhoz soha nem volt elég "bátorságom" vagy mi.
    Totál ki tudok tőle készülni, de közben annyira szeretem, hogy nem tudom abbahagyni.
    Kissé mintha ambivalens érzelmeim lennének az Angel iránt.:'D
    Szóval kimondhatatlanul jól írsz, és jajj.<3
    Jobbulást!:)
    ~Fatly

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!

      Köszönöm, muszáj volt kihúznom. :) Jézusom, ez szörnyű, el sem tudom képzelni hogy milyen rossz lehetett neked! :(
      Hazellel szerintem még sokan vannak így, de szép lassan ígérem, hogy megismerjük őt is, csak idő kell neki.
      Te is pont olyan lehetsz ezek szerint, mint a legjobb barátnőm. :D Újra és újra elolvassa, mindig sír rajta, de valamiért mégis. Nem értelek ám titeket, de azért hálás vagyok, hogy olvassátok. <3
      Köszönöm szépen! <3

      Törlés
  4. Nessa annyira átérzem én is pont a héten voltam beteg szóval nem elég a sok házi meg tanulni való még a pótlás is. Ez valami szörnyű.
    De a rész fantasztikus. Annyora szeretem és egyben bosszant Hazel és Niall cívódása. Reménykedem hogy meg lesz nekik ez a haply end mint Miráéknak. :)
    Ne haragudj, hogy nem lesz ez se egy hosszú komment, de én is fáradt vagyok meg úgy elegem van mindenből. Szóval azért még csodás a rész, a fogalmazás, a helyesírás és úgy te magad is. :)
    Várom a kövit és puszi FS
    Ui.: Én kifejezetten örülök a pénteki részeknek, mert így nincs akkora bűntudatom, hogy ilyenkor olvasom csak el. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! <3
      Remélem már jobban vagy, nálunk beteg a fél osztály, és én is már a második hete szenvedek. :(
      Nagyon szépen köszönöm, nem várom el, hogy kilométernyi hosszú kommenteket írjatok, bőven megelégszek ennyivel is. <3

      Törlés
  5. Drága Nessám!

    Nem hiszem, hogy lenne okod panaszra, mármint, ha a rész milyenségére gondolok, mert TEÚRISTEN!
    Fantasztikus lett, ezen felesleges vitázni. A hangulat, ami Mira és Liam házánál lehetett, olyan kellemes volt, elképzeltem, hogy tényleg ekkora tömeg, egy ilyen hatalmas család milyen jól tudja érezni magát, Arthurt pedig kifejezetten kedvelem. :D Jól esett az a könnyed megszokottság, amit a kert feltúrása okozott, mert bevallom, Liam beszéde olyannyira meghatott, hogy alig láttam a könnyeimtől, és kellett egy kis vidámság. Iszonyú aranyosak, igazi mesebeli családot alkotnak (ami rájuk fért ♥), és ilyenkor mindig vágyom egy ilyenre. Hogy nekem is legyen egy olyan férjem, mint ez a Liam, egy bolond kutyám, és nyálas, hangos gyerekeim. Na jó ez furán hangzik, de tényleg így van, egyszerűen tökéletesek, és az előzményeket ismerve, nem is irigylem tőlük, sokkal inkább boldog vagyok.
    Na és ilyenkor, ezekben a pillanatokban jut eszembe Niall, és borzasztóan megsajnálom. Drukkolok neki és Hazelnek, habár nem kell félteni, a próbálkozásain is remekül elszórakozom. Cuki, ahogy közeledni szeretne.
    Hazelben még mindig szeretem a hűvös távolságtartását.
    Borzasztóan szeretem ezt a blogot, mert minden héten történik valami, ami fenntartja az érdeklődést, mindig van valami kis apróság, ami megmosolyogtat, elgondolkodtat, esetleg mrgsirat. :D
    Fantasztikus vagy, és a történeted is, ezt sose felejtsd el! ♥♥

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! <3

      Jajj, annyira köszönöm! <3 Egyszerűen muszáj vagyok mindig visszahozni őket, mert néha bűntudatom támad, amiért annyi időn keresztül szenvedtettem őket, és szeretném ha mindenki tudná, hogy most, ebben az alternatív világban, amit létrehoztam, ők ketten nagyon-nagyon boldogok, és végül mindenük meglett.
      Niallt tényleg nem kell félteni, vannak olyan karakterek itt, akik popón billentik, ha elbizonytalanodna. :)
      Köszönöm szépen, imádlak,, de tényleg. <3 <3

      Törlés
  6. Kedves Nessa!
    Még hogy nem lett jó? Nekem ez lett az egyik kedvenc részem. Annyira édes ez a családi jelenet. Tiszta dejavu érzésem volt, a kiskori ünneplések emlékei mind feljöttek. És Hazel, már látom hogy kezd megtörni. Én is visszautasítanám a dolgokat, a helyében, mert azért mégis fura lenne, hogy hírességek csak úgy átugranak és meghívnak helyekre. És az előző részéhez nem kommenteltem, de a végén Liam beszéde, majd a földön kikötése nagyon nagy volt. Meg az hogy Niall ellentmondást nem tűrve elment és megölelte. Fantasztikus! Olyan jól írsz, olyan valóságosan, és ha azt is gondolod hogy egy rész nem lett olyan jó, akkor is jó lett.

    Ölelés, Enikő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Enikő!
      Ennek rettentően örülök. Arra jöttem rá, hogy valamiért nektek mindig azok a részek tetszenek nagyon, amikkel én kifejezetten elégedetlen vagyok, de hála Istennek nem az én véleményem a fontos. :D
      Nagyon köszönöm, hihetetlen jó érzés tudni, hogy ezt gondolod. <3

      Törlés