2016. szeptember 30., péntek

16.rész

Sziasztok! :)
Bár viszonylag késő van, de azért még mindig péntek, szóval most végre nem csúsztam. 
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket, hamarosan mindegyikre válaszolok, és reménykedek benne, hogy ez a rész is tetszeni fog nektek.
 Mostanában a blogger eléggé meg van bolondulva, előfordulhat, hogy egyes részletek kisebb betűméretben jelennek meg, ezzel hiába próbálok bármit is csinálni, a rendszernek lehet valami dilije, szóval ne haragudjatok ezért a kis szépséghibáért. 
N.x
 
 Hazel Clark

Az ismerős rándulás végigfut a testemen, az izmaim pillanatok alatt húzódnak össze és görcsbe merevednek, a tüdőm nehézzé válik, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna.
A tudatalattim ébren van, de valamiért sosem tudok testileg is magamhoz térni, minden alkalommal megélem tehát újra ugyanazt, azok közül a napok közül az egyiket, a legrosszabbakat.
A szemeim fájdalmasan tágulnak ki, kétségbeesetten keresnek fényt a koromsötétben, viszont amikor egy éles, csikorgó hangot követően megjelenik a téglalap alakú nyílás, amin fény szűrődik be, azt kívánom, bár inkább örökké itt maradhatnék a feketeségben, egyedül. Az emberalak megjelenik, de csak egy pillanatig látom, amíg besurran a nyíláson, majd becsapja maga mögött az ajtót. A közeledését csak az ósdi lépcsőfokok nyöszörgése jelzi, a hangok szinte segélykérően sikoltoznak az egyre gyorsuló, zihálássá változó légzésem mellett.
Úgy csap le rám, mint a gyanútlan pocokra a magasban hangtalanul köröző sas, figyelmeztetés nélkül. Üvöltök, ahogy a torkomon kifér, de mindez rövid ideig tart, a mocskos kéz rátapad a számra és fojtóan szorítja, a fejem fájdalmasan belenyomódik a matracba. A szemeim égetni kezdik a könnyek, zörgés, csörgés kíséri, ahogy küzdök az életemért és dobálom magam értelmetlenül, túl kicsi vagyok, és túl gyenge, a testem viszont nem adja fel még. A kéz ellenére tovább sikítok, démoni hangon hörgök, a démon azonban nem bennem lakozik.
Az ütéstől, ami a fél fejemet éri elkábulok, a végtagjaim cserben hagynak, a testem további küzdelem helyett egyszerűen megdermed, ez azonban nem zavaja Őt, ahogy tulajdonképpen semmi más sem. Hallom, ahogy nevet, és gúnyos hangon tündérekről, angyalokról, édes kislányokról beszél, a pokoli fájdalmat követően viszont már semmi mást nem hallok, csak zihálást, a saját öntudatlan kiáltásaim, láncok zörgését, és a matrac panaszos nyöszörgését.
Minden mozdulat kegyetlen fájdalmat von maga után, még csak azt sem tudom, hogy mi történik valójában, az elmém leghátsó zugába menekülök, és belekényszerítem magam az emlékeimbe, a napokba, amikor lisztes kézzel sütiket formáztam az anyukám mellett, vagy a mólón üldögéltem apával, és a horgászbotjával. A hűvös óceánra gondolok, ahogy simogatja az apró lábamat, és a lábszáram száraz területeit kellemetlen, tűszúrásszerű fájdalom önti el minden alkalommal, amikor megcsapják a hideg hullámok. A sós víz és a halak illatát akkor is az orromban érzem, amikor zihálva, a saját véremben fekve újra egyedül maradok, mint egy darab megrágott, majd kiköpött hús. A testemet nem tűszúrásszerű fájdalom kínozza, hanem olyan, mintha darabokra szabdaltak volna, elviselhetetlen, pokoli tűz lángol bennem a csípőmtől lefelé, a bőrömet hideg veríték borítja. A sötétségnek most megnyugtatónak kellene lennie, ehelyett azonban baljósan ölel körbe, és azzal az ígérettel takargat be, hogy nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Nem is az első.
A valóságban az egyik rándulás ülőhelyzetbe rántja a testem, kipattannak a szemeim, és a reflexeim ezúttal nem hagynak cserben, a gyomrom egy határozott rándulással felfelé küldi a tartalmát de még épp van annyi időm, hogy elérek a wc kagylóig, és az utamba kerülő összes villanykapcsolóra erőteljesen rávágok.
Belelóg a hajam, és a tincsek ráragadnak az izzadt arcomra, amikor távozik belőlem minden. A testem perceken keresztül ráng még akkor is, amikor már nincs semmi bennem, és amikor ez elmúlik nem marad más, csak az a borzalmas üres, értéktelen, és undorodó érzés. Utálom, hogy a végtagjaimban nincs erő, hogy a lábaim csak vonszolásra képesek, a karjaim tehetetlenül lógnak, és csak a sokadik próbálkozásra sikerül lenyomnom a wc lehúzóját, hogy eltüntessem a gyengeségem bizonyítékát. Utálom, hogy könnyek marják a szemeim és szorítják össze fojtogatóan a torkom. Ilyenkor annyira, és úgy utálom az életemet amennyire csak lehet, nem jut eszembe az, hogy végül megmenekültem, annak a kislánynak a darabjaiból, aki maradt belőlem felépítettem egy új valakit, azt, aki most vagyok, és akinek ma muszáj bemennie az egyetemre és jelesre vizsgáznia.
Elbotorkálok a mosdókagylóig és anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetnék saját magamra a tükörben megmosom hideg vízzel az arcom, és hosszú percekig sikálom a fogaim. Büdösnek, mocskosnak, és elhanyagoltnak érzem magam, úgyhogy másodpercek alatt megszabadulok a pizsamámtól és beállok a zuhany alá. Fogalmam sincs hogy hány óra lehet, kint még teljes a sötétség, úgyhogy valószínűleg az éjszaka közepe van, mégis tudom, hogy már nem fogom tudni lehunyni a szemem. A lehető legalaposabban szappanozom be magam, kétségbeesetten keresem a tiszta bőrömön azokat a foltokat, amiket odaképzelek. Néha teljesen összezavarodok, nem tudom, hogy mi a jelen, a valóság, és mi a múlt, az agyam képtelen arra, hogy a rémálmaimat már "csak" rémálmokként kezelje.
Mire elzárom a vizet tudatosítom magamban a mai dátumot, a nevem, hogy hol vagyok, és miért, így előcsalogatom saját magamat a csigaházamból, ahová menekültem.
Körbetekerem magam a törülközőmmel, a pizsamám és a fehérneműm elsüllyesztem a mosnivaló ruhák közé, majd visszaandalgok a szobámba, közben pedig iszom magamba a mesterséges fényt. Tiszta ruhát veszek elő, egyszerű pólót és cicanadrágot, majd miután felöltözök lehúzom az ágyneműhuzatom is, helyette pedig kénytelen vagyok felhúzni azt a drágát, ami a beköltözésem előtt volt rajta az ágyon.
Összeszedek mindent, és azokat is beviszem a fürdőszobába, hogy a pizsamámmal együtt kimossam, de az egész nem több, mint kényszercselekvés, muszáj kimosnom, mert mocskosnak érzem, és mert nem tudok más elfoglaltságot találni, amivel most leköthetném magam. Hajnali 3 van, a vizsgám fél 10-kor kezdődik, ha csak úgy megébredtem volna most örülhetnék, mert bőven lenne még időm aludni, de ez nálam nem így működik.
Az ágy mellett elhagyatottan fekszik arccal lefelé a Nialltől kapott kis papagájom, mióta megkaptam úgy alszok, hogy ott pihen mellettem, úgyhogy valószínűleg lelöktem szegényt. Felemelem a padlóról és a mellkasomhoz szorítom, így ballagok le a lépcsőn, miközben mögöttem le, előttem pedig feloltom a villanyokat. Egyetlen másodpercet sem vagyok hajlandó sötétben tölteni.
Töltök magamnak a megmaradt teából, amit még korábban, lefekvés előtt készítettem, hogy miközben még egyszer átlapozom az anyagokat legyen mit kortyolgatnom, majd a bögrét és a papagájt szorongatva letelepedek a kanapéra. Megpróbálhatnék tanulni, de felesleges, különben is már napokkal ezelőtt fújtam az összes anyagot, mással kell elütnöm az időt. Annak a gondolata, hogy visszamenjek a hálószobámba egyszerre vonz és taszít, egy ideig csupán kortyolgatom a teámat és simogatom a plüss madár fejét. Mióta megkaptam azon jár az eszem, hogy miért pont őt választhatta, ahhoz azonban még nem volt elég bátorságom, hogy megkérdezzem tőle, pedig biztos vagyok benne, hogy válaszolna, de nem tudom, hogy akarom-e tudni választ.
A gondolataim szárnyra kapnak egy olyan emlék felé, amit amikor ébren vagyok igyekszek teljesen kizárni és elfelejteni. A testem rándulásokkal reagál, érzem, ahogy elnehezedik mindenem és elönt a pánik, ekkor azonban rákényszerítem magam arra, hogy Niallre gondoljak, párhuzamba állítom a legrosszabb emlékeimet vele, és a néhány hetes "barátságunk" alatt született emlékekkel. Az évek alatt tudatosítottam már magamban nem egyszer, hogy nem minden férfi kegyetlen, és a félelem, amit érzek a közelükben nem normális, ezért tudok iskolába járni, és egyáltalán létezni, de nehezen tűröm a túlzott közelségüket, Niall azonban valamiért más. Felelevenítem magamban a kedves szavait, a lopott, óvatos érintéseit, az őszinte bűntudatot és rémületet, ha azt látta rajtam, hogy valamivel megijesztett, és a gondoskodását, a figyelmes gesztusait. Ő, és az az ember, aki örökké megváltoztatott engem és az életemet nem említhető egy lapon, hiszen Niall a tökéletes férfi megtestesítője. Kedves, vicces, életvidám, gondoskodó, családcentrikus, imádja a gyerekeket, a családját, a barátait, és figyelmes, mindenkivel törődni akar a rajongóitól kezdve egy ismeretlen emberig, egy olyanig, amilyen én is voltam számára. Utólag már nem tartom véletlennek a megismerkedésünket, ahogy azt sem, hogy pont akkor raktak ki a lakásomból, amikor vele kellett találkoznom, az élet talán adni akar nekem egy második lehetőséget, egy jobb sorsot, és ha lenne bátorságom, valamint önző lennék, akkor gondolkodás nélkül kapnék az alkalmon, azonban nem vagyok bátor, önző pedig végképp nem. Neki egy normális lányra van szüksége, normális lányt érdemel, olyat, akivel tökéletesen megértik egymást, minden működik közöttük, és mindent megkaphat tőle, nem pedig egy olyat, aki éjjelente sikoltozva, izzadtságban fürödve ébred fel, erőszakkal tartja egyben a saját elméjét, és arra sem képes, hogy rendesen megcsókolja. Nem tehetem ezt vele, és magammal sem, mert sosem tudnám feldolgozni, hogy tönkreteszek egy ilyen kivételes embert. Jól kellene éreznem magam, mert helyes döntést hozok, megkímélem őt valamitől, amire nem áll készen, mert nem lehet rá felkészülni, és magamat se sodrom egy olyan helyzetbe, amibe talán végleg beleroppannék, de egy csöppet sem érzem jobban magam.
Az ölembe veszem a laptopomat, hogy kiválogassam az ikrek születésnapján készült fotókat, és a beállított családi, baráti fotókat megszerkesszem, de hamar rájövök, hogy ez sem a legjobb módszer a gondolataim elterelésére, mert a képeken egy tökéletesen boldog család szerepel, olyan, amilyen nekem nem biztos, hogy valaha is volt, azonban az annál inkább, hogy nem lesz sosem. Néhány kivételével majdnem az összes kép éles lett, és igyekeztem kiragadni a fontos pillanatokat, nagy nevetéseket, öleléseket, elvétett könnycseppeket. Külön mappába rakom azokat, amiket elküldök majd, a többit pedig törlöm, azonban a kezem mozdulatlanná dermed, amikor a csoportképen megpillantom magamat Niall mellett, mert a fiú nem a kamerába néz, hanem rám. A testtartása bizonytalanságot tükröz, mintha nem tudná, hogy mit kezdjen a kezeivel, és míg én magamat idétlenül átölelve mosolygok, ő az arcomat fürkészi helyes kis gödröcskékkel a szája sarkában. Le sem tudom venni róla a szemeim, nagyokat pislogva bámulom, ránagyítok, perceken keresztül vizsgálom úgy, mintha azt várnám, hogy a kép bármelyik pillanatban megváltozik és ő is, mint mindenki más, a kamerába fog nézni, de nem történik semmi.
Behunyt szemekkel dőlök hátra és veszek egy mély levegőt, tudtam, hogy sosem szabadott volna hagynom ezt az egészet idáig fajulni, mert Niall az első pillanattól kezdve nyílt lapokkal játszik, konkrétan kijelentette az első találkozásunk alkalmával, amikor olyan bunkón viselkedtem vele, hogy maga sem tudja, miért ült oda hozzám, egyszerűen odavonzotta valami. Valami, amit én is éreztem.
Miután megpróbált megcsókolni, én pedig bepánikoltam, végül mégis ő alázkodott meg és kért bocsánatot akkor sem mondta azt, hogy nem fog tovább próbálkozni. Egyetlen egyszer sem tagadta le a szándékait, csak azért használja a barátság szót, ha szeretne valamit, hogy ne rémisszen meg.
Az ajkamat harapdálva lépek tovább, ezután azonban nem tudok nem rá gondolni, a képeken őt keresem, amiken rajta van, azokat hosszasan nézem, de mindössze azt érem el vele, hogy a mellkasom erősen nyomni kezd. Egy kapcsolat rengeteg mindennel jár, olyanokkal, amikről nekem sejtelmem sincs, és valószínűleg képtelen lennék rájuk, nem tudnám őt boldoggá tenni, ahogy valószínűleg én sem lennék boldog, csak újabb és újabb megpróbáltatások elé állítanám magam.
Megdörzsölöm az arcom, hirtelen rettenetesen fáradtnak érzem magam, de félek elaludni, úgyhogy feltápászkodok és megmelegítem a teám, hogy legalább az ébren tartson ameddig csak lehet. A konyhaasztalnál ülve várom, hogy kivilágosodjon, és elkezdődjön egy újabb nap, tovább rendezgetem a képeket, majd elkezdem retusálni a kiválasztottakat, bár túl sok munkám nincs velük. Eltüntetem a háttérben elszaladó embereket és a rosszcsont kutyát, állítok a fényeken, de nem változtatok semmi máson, hiszen ezeken a képeken nem az a lényeg, hogy mennyire hibátlanok a rajtuk lévő embereket.
Néhány órával később elmentem a kész munkákat két mappába, és úgy döntök, most azonnal el is küldöm őket, ehhez azonban muszáj elmennem itthonról. A születésnapi "buli" után, amikor Liam hazavitt a kezembe nyomott egy borítékot, benne egy bizonyos összeggel, és amíg engem az ájulás környékezett ő azt kérdezte, hogy elég-e annyi, amennyi benne van, arról pedig hallani sem akart, hogy nem fogadom el. A pénz mellett egy papírlap pihent, rajta mindkettőjük e-mail címével, és néhány sorban még egyszer, ezredjére is megköszönték a munkámat. Azt ígértem, hogy az utolsó vizsgám után elküldöm a kész képeket, valószínűleg meglepődnek majd azon, hogy már ma megkapják őket, ráadásul ilyen korai időpontban.
Még 7 óra sincs, amikor bezárom magam után a lakást, és a laptopommal, meg a táskámmal az oldalamon beszállok a liftbe. A költözésem miatt új helyeket kellett keresnem a környéken, ahol van ingyen wifi, és zavartalanul üldögélhetek egy finom kávé társaságában akár órákig is. Szerencsére Londonban tömegesen vannak Starbucksok, szó szerint minden sarkon, úgyhogy nem volt nehéz megtalálni a legközelebbit itt sem.
A pultnál álló baristák elég meglepett arccal néznek rám, amikor belépek, mint a nap első vendége, de nem szólnak semmit. A kávém pillanatok alatt elkészül és letelepedhetek az egyik üres asztalhoz, hogy a képek elküldése mellett elintézzem az összes többi dolgom, amihez internetre van szükség, innen pedig azonnal mehetek majd be az egyetemre.
Beletelik néhány percbe, mire sikerül feltöltenem a mappákat csatolmányként, majd néhány sor kíséretében elküldöm őket a megadott címekre, azonban a Niallnek szánt képek felett percekig ülök. Ő is megadta a címét, előkapott egy kis füzetet a tatyójából és ráírta egy kitépett lapra, majd a kezembe nyomta egy mosoly kíséretében.Végül nem írok semmit, mert a többszörösen megfogalmazott szövegeim fele túl hivatalos, a másik fele pedig idétlen, úgyhogy csak elküldöm a képeket, mielőtt azonban kilépnék felvillan a képernyőn, hogy új levelem érkezett. Megfagy a vér az ereimben, amikor meglátom, hogy tőle érkezett.

Niall Horan: Hűha, jó reggelt, mit csinálsz ilyen korán? 

Nem tehetem meg, hogy nem válaszolok, telefonon másodpercek alatt utolér, ahhoz viszont nem érzem elég magabiztosnak magam jelenleg, hogy beszélgessek vele, úgyhogy ahelyett, hogy normális választ írnék egy kérdéssel felelek.
Hazel Clark: Jó reggelt. TE mit csinálsz ilyen korán?

Úgy, ahogy sms-ben, itt is pillanatok alatt válaszol, ezúttal azonban én is sokkal gyorsabb vagyok.
Niall Horan: Dolgozok, tudod, elfoglalt ember vagyok. 
Hazel Clark: Én is dolgozok.
Niall Horan: Azt látom, de mióta? Aludtál egyáltalán valamit? Mikor lesz a vizsgád?

A szám akaratlanul is megrándul ettől a kérdésáradattól, mert tájékozottabbnak tűnik, mint amilyennek hittem, hiszen tudja, hogy ma van az utolsó vizsgám, és aggódik értem. Az utóbbi évek során rengetegen aggódtak már értem, közölték is ezt, de mindegyiket tehernek éreztem, mert sajnálatból eredtek, az ő kérdésében viszont nem érzem ezt, egyszerűen tudni szeretné, hogy miért reggel 7-kor készülök el a munkámmal.

Hazel Clark: Nem tudtam aludni, úgyhogy megcsináltam most. Fél 10-kor.

Rápillantok az órámra, még mindig több, mint 2 órát kell elütnöm valamivel, és mivel még nem hatott a kávémban lévő koffein kezdem egyre álmosabbnak érezni magam, viszont legalább egyre többen lépnek be a kávézóba, a város kezd igazán életre kelni.

Niall Horan: Mit szólnál egy ír ebédhez utána? Megünnepelhetnénk, hogy egy évvel közelebb kerültél ahhoz, hogy pofi fotós legyél. Köszönöm a képeket egyébként, Mira odáig lesz, nekem viszont van egy kis problémám.

Összeráncolt szemöldökkel és kiugró szívvel bámulok a képernyőre, nem tudom, hogy milyen problémája lehet, de ha neki van, akkor nagy valószínűséggel Mirának is lesz, hiszen a saját szememmel láttam, hogy olyan  hasonlóak, mintha Niall lenne a harmadik Hemmings iker. Ennél azonban jobban idegesít a meghívása, mert tudom, hogy valamilyen indokkal muszáj visszautasítanom, a lelkem azonban tombol azért, hogy ne csináljam, és adjak egy esélyt neki, és magamnak is.

Hazel Clark: Nem tudom, hogy mikor fogok végezni. Mi a baj velük?  
Niall Horan: Ez helytelen válasz volt. Semmi baj nincs velük, a problémám az, hogy rólunk nincsenek képek, rólad és rólam, pedig én szeretnék.

A számhoz emelem a kávém és a szívószálon keresztül nagyot kortyolok belőle, hogy csírájában elfojtsam a kikívánkozó mosolyom. 

Hazel Clark: Nem is tudom, hogy hányszor lett volna alkalmad mondani.
Niall Horan: Most mondom akkor. Ebédnél találkozunk, sok sikert a vizsgádhoz, fotós lány. 

Hitetlenkedve, tátott szájjal meredek magam elé, hiszen esélyt sem ad arra, hogy tiltakozni kezdjek, vagy csupán csak válaszoljak, egyszerűen közli velem a terveit minden információ nélkül, majd lelép.
Mérgesen pötyögöm vissza, hogy szó sem lehet róla, üzenetekkel bombázom, de nem hajlandó válaszolni, pedig tudom, hogy elolvassa őket, és kinevet. Pontosan ezért kellene határozottan közölnöm vele, hogy köztünk semmi sem lehet, mert magától nem adja fel, és nem érdeklik a finom célozgatásaim.
Összepakolom a cuccaim és a megmaradt kávéval a kezemben elindulok, hogy tegyek egy sétát mielőtt bemegyek az iskolába, hogy kiszellőztessem a fejem és valamelyest felélénkítsem magam, a városnak ez a része azonban nem a nyugodtságról híres. Az emberek össze-vissza rohangálnak, sietnek a munkába, iskolába, hozzám hasonló egyetemisták futnak táskával a hátukon, hogy elérjék a buszt vagy metrót, de én szeretem ezt a pörgést is. Ha magammal hoztam volna a fényképezőgépem most a legtökéletesebb képeket készíthetném London reggeli életéről, és az emberek forgatagáról. 
Szeretem ezt a várost, nem mondom, hogy nincs jobb hely nála, mert bizonyára van, de számomra tökéletes, mert nem jönnek velem szembe ismerős arcok, csak egy vagyok a rengeteg ember közül, jelentéktelen és szürke.
1 óra céltalan kóválygás után végül elindulok az egyetem felé, de furcsa módon sikerül nyugodtnak maradnom úgy is, hogy körülöttem mindenki ideges, és aggódik, vagy már éppen falfehér arccal csoszog végig a folyosón. Én nem aggódok a vizsgám miatt, eddig sikerült az összes, ez a tantárgy sem fog kifogni rajtam, az egésznek annyi a titka, hogy rendszeresen tanulni kell, és igazán elhivatottnak lenni, én pedig elég határozottan biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni, mert a fotózáson, és az egyéb művészkedéseken kívül semmi másban nem találom a helyem. Egyszerűen csak leülök a tanár elé, és úgy, ahogy az eddigi összes vizsgámon tettem, itt is kizárom azt a merev tekintetet, amivel bámul, és elkezdek beszélni a kapott témáról. Néha megszakít a kérdéseivel, belevág a mondataimba, hogy kizökkentsen, de pontosan tudom, hogy mikor, mit hagyok félbe, úgyhogy miután válaszolok ott folytatom, ahol abbahagytam, a végén pedig hátradőlök a széken és felemelem a fejem.
- Rendben, köszönöm - mondja anélkül, hogy egyáltalán felpillantana a jegyzeteiből. 
Elköszönök, majd kimegyek a teremből. Egyrészt megkönnyebbülést jelent, hogy túl vagyok mindenen, és hogy a hátam mögött hagyhatom ezt a tanévet, másrészt viszont nem a nyár a kedvenc időszakom az évben, hirtelen túl sok szabadidő szakad a nyakamba, amivel nem mindig tudok megbirkózni. 
Abban a reményben sétálok haza, hogy nem fog senki sem az ajtóm előtt ácsorogva várni, ez a reményem azonban már az utca sarkán szertefoszlik, mert már azelőtt égnek mered az összes szőrszálam, mielőtt meglátnám a túlzottan ismerőssé vált autót, amiből kipattan a szőke srác.
- Hazel! -árad szét mosoly az arcán, és integetni kezd, mielőtt kivenne egy egy jól megtömött papírzacskót a hátsó ülésről.
Lopva körbenézek az utcában, hogy nincs-e itt egy azok közül a paraziták közül, akik általában a nyomában járnak, de az, hogy tiszta a terep nem nyugtat meg eléggé. - Sikerült a vizsgád? - csapja be a csípőjével az ajtót, és a legvidámabban mosolyogva siet felém.
- Nem tudom még az eredményt - dörzsölgetem a karom. Hirtelen rettentően zavarban érzem magam előtte, ahogy mindig, mert folyton váratlanul, bejelentés nélkül toppan be hozzám, és mindig ilyen ragyogó mosollyal, kicsattanó vidámsággal. 
- Biztos remek voltál - futtatja végig rajtam lopva a tekintetét, amitől lángolni kezd az arcom.- Hoztam ebédet - emeli meg a szatyrot, mintha nem látnám elég jól.
- Gondolom esélyem sincs azt mondani, hogy nem - sóhajtok nagyot.
- Soha nem is volt esélyed, Haze - jelenti ki vicceskedve, azonban azt nem tudja, hogy ez a mondat ennél igazabb nem is lehetne. Soha nem volt esélyem senki, és semmi ellen.
- Menjünk fel - húzom mosolyra a szám, és vele szorosan a nyomomban elindulok befelé.
- Sajnos arra már nem volt időm, hogy én magam főzzek, és a recepteket böngészve nem tartottam jó ötletnek belevágni valami ismeretlenbe, de mindenképpen szerettem volna, hogy velem ebédelj. 
Erre nem tudok válaszolni, lesütöm a tekintetem és kinyitom az ajtót, felajánlom, hogy elveszem tőle a zacskót, de úgy néz rám egy pillanatra, mintha teljesen elment volna az eszem.
- Miért? - bököm ki végül.
- Mit miért? - ráncolja a szemöldökét, és gyakorlottan megnyomja a legfelső emelet gombját a liften. 
- Miért akarsz mindenképpen velem ebédelni? 
- Azért, mert kedvellek - a lift hirtelen fojtogatóvá válik, miután becsukódik az ajtó és elindulunk felfelé. - Nagyon, és egy részem tudja, hogy te is kedvelsz engem, csak nem vagy hajlandó bevallani magadnak.
Az arcom hirtelen lángba borul, ő azonban úgy beszél, mintha teljesen normális lenne megvitatni ilyesmit, továbbra is azzal a néha idegesítően boldog és kedves mosolyával néz rám, majd finoman oldalba bök, és elneveti magát a zavaromon. Nem is tudja, hogy mekkorát téved, mert már rég bevallottam magamnak, hogy kedvelem őt, az ok, amiért távolságot tartok teljesen más.

Niall Horan 

- Felmegyek, átöltözök gyorsan - közli velem csendesen, majd a válaszomat meg sem várva felsiet a lépcsőn.
Tudom, hogy zavarba hoztam, és ezzel átléptem egy olyan határt, amit én magam állítottam fel, de tudnia kell, hogy, mik a céljaim. Azt, hogy ő is kedvel engem csak azért mondtam, hogy kiderítsem, valóban így van-e, a reakcióját látva pedig most már biztosra tudom, hogy igen, igazam van.
Zavartalanul sétálok a konyhába és veszek ki két tányért, majd a lehető legszebben kiszedem az ételeket a dobozból. Egy átlagos ebéd helyett jobban szeretném elvinni őt egy elegáns étterembe, egy olyanba, ami bármelyik lányt leveszi a lábáról, de sosem egyezne bele, úgyhogy kénytelen vagyok egyelőre beérni ezzel, hiszen már ez is jóval több a semminél, ahonnan indultunk.
Farmer helyett a már jól megismert fekete jóganadrágjában lépdel le a lépcsőn, a nadrág minden része, és még az egyszerű, fehér atlétája is olyan tökéletesen áll rajta, mintha a legszebb, legelegánsabb koktélruhában vonulna elém. El sem tudom mondani, hogy egy nap hányszor képzelgek erről a tökéletes testről, és erről a tökéletes lányról, akitől egyre türelmetlenebbül sóvárgok valamiért. Beérném azzal, ha csak megfogná a kezem, vagy önszántából adna egy puszit az arcomra, de még ezekért is óriási küzdelmet kell vívnom. 
- Nagyon csinos vagy - mosolygok rá. Komolyan gondolom, a gusztustalannak titulálható gondolataim mellett, amiket ráfogok a túltengő hormonjaimra, nagyobb mértékben van ott a csodálat az iránt, hogy mennyire szép minden apró kis vonása. A testem majd' megpusztul azért, hogy valamilyen fizikai kapcsolatba kerülhessen vele, én azonban más akarok, egy olyan valós kapcsolatot, ahol az egyik lépcsőfokról lassan felkúszhatunk a másikra, akár hónapok, vagy évek alatt. Nem tudom, hogy mindez hogy fér össze a türelmetlen természetemmel, és hogy néha egyszerre akarok mindent, de így van.
- Niall, nem tudom, mennyire jó ötlet ez.
- Micsoda? - vonom fel már sokadjára a szemöldököm. Letelepedik az asztalhoz, de hirtelen olyan kicsinek tűnik, miközben a kezeit tördeli.
- Ez - néz fel rám végül. - Nem kellene itt lenned, egyáltalán nem kellene ide járnod, az lenne a legjobb döntés, ha most elmennél, és nem jönnél vissza többet. Pontosan tudom, hogy hogy hangzik ez, de nem bántani akarlak, csak... csak megkímélni valamitől.
- Nem kell aggódnod miattam, Hazel, tudom, hogy mit csinálok.
- Nem, nem tudod - makacskodik.
Ellököm magam az asztaltól, a hirtelen mozdulatomtól és attól, hogy közelebb lépek hozzá megrémül, tisztán tükröződik rajta, engem pedig ez annyira összezavar, mert néha magabiztosnak tűnik, máskor teljesen védtelennek, megrémül a mozdulataimtól, az érintéseimtől, látom rajta, hogy mikor gondolja át ezerszer a mondataim, mintha valami burkolt jelentésük lenne. Leguggolok elé, csupán abból a célból, hogy a szemébe tudjak nézni, de elkezd szaporábban lélegezni, zaklatottan.
- Hazel - kinyújtom a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Óvatosan megsimogatom az arcát, mire hosszan lehunyja a szemeit, és csak másodpercek elteltével hajlandó rám nézni, amikor az ujjaimat az állára vezetem és gyengéden felbiccentem a fejét. - Nem kell megkímélned semmitől, azt hiszem, elbírok egy olyan lánnyal, mint te.
- Nem érted - rázza hevesen a fejét - nagyon sok minden van, amiről nem tudsz.
- Akkor avass be - érintem meg újra az arcát, hogy megnyugtassam. A haját a füle mögé tűröm, és rajta tartom a kezem, mert olyan puha és selymes, az első pillanattól kezdve szeretném megérinteni és belefúrni az arcom, megtudni, hogy milyen illata van. - Mondd el, amit szerinted tudnom kell, és majd én eldöntöm, hogy mit akarok azután, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs semmi, amivel elérhetnéd, hogy meggondoljam magam.
Nem csinál mást, csak rázza a fejét, nekem pedig kedvem lenne megfogni az arcát és magamhoz húzni, hogy megmutassam, mindketten ugyanazt akarjuk, csak ő ellene küzd.
- Nézd, Hazel - sóhajtok nagyot - tudom, hogy van valami a háttérben, ugyanaz a dolog, ami miatt annyira megijedtél a múltkor, de ha... ha esetleg rossz tapasztalatod volt valakivel, egy exbarátoddal, megígérhetem, hogy jobb leszek nála.
Ahogy ezt kimondom ezer meg ezer rémkép jelenik meg előttem arról, hogy miért lehet ilyen, hogy valami seggfej durván bánt vele, nem figyelt rá, talán megütötte, és ettől elönt a méreg, vele azonban türelmes maradok.
- Megengedsz nekem valamit? - simítok végig a térdén. Nagyot nyel, hallgat, és ezt beleegyezésnek veszem, még ha nem is mondja ki konkrétan.
Ezúttal tudom, hogy milyennek kell lennem, lassúnak, óvatosnak, időt kell adnom neki, hogy rájöjjön mit akarok, és ha nem akarja, akkor megakadályozza. Lassan közeledek felé, valószínűleg az első apró kis mozdulatom első pillanatában rájön arra, hogy mit akarok, mert kitágulnak a pupillái, az ujjai pedig megmarkolják a nadrágját, de nem ugrik fel és rohan el, hogy az arcomba vágjon egy ajtót.
- Haze - szólítom meg, hogy rám figyeljen, mert gondolatban valahol teljesen máshol járhat. - Nagyon szeretnélek megcsókolni, attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttalak.
Érzem a kapkodó lélegzetét az arcomon, nekidöntöm a homlokom az övének, az orrommal véletlenül megbököm az ő kis pisze orrát, nagyon igyekszek higgadt maradni, holott a szívem majd kiugrik a mellkasomból.
- És nagyon szeretném, ha te is akarnád - suttogom - éppen ezért tudok várni rá bármeddig.
Apró puszit nyomok a szája sarkába, várok egy pillanatot, hogy ha menekülni akar, akkor megtegye, de nem történik semmi ilyesmi, csak kapkodva lélegzik, és tovább markolássza a nadrágját. Megmozdítom a fejem, hogy legalább egyetlen másodpercre összeérjen a szánk, hogy megmutathassam, nem kapkodni akarok, és nem várok el tőle semmi nagy dolgot, ekkor azonban egyszerűen elernyed, és ha nem guggolnék mellette, akkor lefordulna a székről.

6 megjegyzés:

  1. Draga Nessa!
    Oh istenem, nem is tudom mit mondjak! Eloszor is, sajnalom, hogy az utobbi idoben nem irtam, de hetek ota betegen fekszem itthon.. Alig varom a het veget, mert tudom, hogy jon az uj resz. De ez valami hihetetlen! Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a hatterben, es bar a reszletek meg nem vilagosak, ugy erzem mar ertem. Kivancsi leszek a pontos dolgokra, de idovel minden kiderul. Akarok egy Niall-t!
    Alig varom a kovetkezo reszt! Minden jot addig, sok sikert a hethez!
    xx,
    Desiree

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Desiree!
      Semmi gond, remélem, hogy már jobban vagy. :)
      Nagyon szépen köszönöm! <3

      Törlés
  2. Drága Nessám!
    Nem jutok szóhoz. Még mindig. Tegnap olvastam miután feltetted és eddig legalább tízszer álltam neki és egyszer sem jutottam semmire. Egyszerűen elképesztő vagy!
    Hazel hétről hétre egyre jobban a szívemhez nő, egyre több dolgot árulsz el róla. Niallt eddig is imádtam most is imádom és mindig imádni fogom. 😊 Azt hiszem ezt a fejezetet is listázom a kedvenceimhez mert IMÁDTAM! De van egy kicsike problémám... Hogy lehet így befejezni egy részt?! Azt hittem a falhoz vágom a mobilom amikor láttam hogy vége. Úristen! Pont ott, pont akkor! Ilyet is csak te tudsz te lány! Huhh. Mindenesetre fantasztikus lett! Szerintem úgy ahogy van ki lehetne adni a műveidet. Száz százalék hogy megállnák a helyüket! ❤ Remélem egyszer tényleg kiadod őket!
    Alig várom a következő részt, addig is jobbulást és pihend ki magad!
    Puszi és óriási ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luca! <3
      Nagyon szépen köszönöm, lassan Hazel tényleg elkezd igazán kibontakozni (az akarata ellenére is).
      Azt hiszem, az már a védjegyemmé vált, hogy így fejezem be a részeket, imádom. :D
      Édes vagy nagyon, mostanában erősen gondolkodok rajta, de egyelőre megmaradt ezen a szinten. :)
      <3

      Törlés
  3. Nessa!
    Ez annyira szomorú volt. Nem hiszem el, hogy ilyen jól írsz. Hogy lehetdz ilyen tehetséges?
    Szegény Hazel én úgy sajnálom. Niall meg olyan cuki, hogy nrm adja fel. Én szurkolok nekik. Tudom, hogy nem vagy elég gonosz hozzá; hogy sokáig kínozd őket. Ezek után se, hogy leírtam!!
    Alig vártam az új részt és nem okoztál csalódást. Jó igazából még nem fordult elő.
    Jaj nem dumálok itt tovább. Imádlak és várom a részt nagyon!!! Puszi FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Nagyon köszönöm, hihetetlenül jólesik, hogy ezt mondod. <3
      Honnan veszed, hogy nem vagyok elég gonosz hozzá? :D Csináltam már gonoszabb dolgokat is.
      <3

      Törlés