2016. október 7., péntek

17.rész

Egy pillanatra lefagyok, végigpörög a szemem előtt az az évekkel ezelőtti borzalmas emlék, amikor Mira csuklott így össze, de nem merenghetek túl sokat ezen. Elkapom a lányt, mielőtt lebucskázna a székről, és gyorsan a karjaimba emelem, bár a szívem a torkomban dobog, amit pánik szorít össze, valahogy sikerül higgadtnak maradnom. A kanapéhoz rohanok és óvatosan lefektetem rá, lélegzik, és pulzusa is van, bár az orvostudományom nem terjed ennél többnek a megállapításáig, de nem tűnik úgy, hogy komoly baja lenne, engem azonban hirtelen elönt a tömény keserűség. Találkoztam már furcsa esetekkel, önkívületi állapotba került, pánikrohamot kapott rajongókkal, akik nem tudták abbahagyni a sírást, hiába beszéltem hozzájuk, és néha teljesen erőtlenül, máskor mind a tíz körmükkel belém kapaszkodva préselődtek hozzám, de eddig egyetlen lány sem ájult el, amikor megpusziltam, mert ez nem nevezhető csóknak, még mindig nem.Nem tudom, hogy pontosan mi miatt, de magamat kezdem hibáztatni, hiszen úgy tűnik, hogy akármennyire is igyekszek, ez a lány minden próbálkozásom alkalmával csak egyre távolabb kerül tőlem, egyre elérhetetlenebbé válik.
A konyhába rohanok, jobb híján legörgetem a fél guriga papírtörlőt és hideg vizet folyatok rá, közben a fél kezemmel a telefonomat nyomkodva riasztom Mirát, hogy segítséget kérjek.
- Szia, Niall! - szól bele csilingelő hangon, ebből tudom, hogy egy fél pillanattal ezelőtt még a gyerekeihez beszélhetett.
- Szükségem van rád - hadarom, a vállammal a fülemhez szorítom a készüléket, hogy két kézzel foghassam az eláztatott, szétmálló szalvétákat, amikből csöpög a víz. - Hazel... Hazel elájult, Mack.
A hangom remeg, pont emiatt veszem észre, hogy a kezeim, és az egész testem is. Leguggolok a kanapé mellé és a homlokára teszem a rögtönzött borogatást, de nem történik semmi sem.
- Tessék? - hallom a legjobb barátom döbbent hangját a fülemben. - Oké, próbálj megnyugodni és figyelj rám! Fektesd le, és polcold fel a lábait, ezután pedig nyisd ki az ablakokat, minél több oxigénre van szüksége!
Szó nélkül teszem, amit mond, felkapom a párnákat a fotelekből és a lábai alá teszem őket, ezután pedig kinyitom az összes ablakot.
- Nem történik semmi - a hangom úgy cseng, mint egy hisztis gyereké, türelmetlenség és rémület árad belőle.
 - Megütötte magát? - kérdezi szigorúan higgadt hangon.
- Nem - túrok zaklatottan a hajamba.
- Nyugodj meg, Ni, adj neki néhány percet. Minden rendben lesz.
- Az én hibám - motyogom elfúló hangon - miattam történt.
- Fejezd be ezt a hülyeséget - förmed rám olyan igazán Mirásan, ezzel együtt pedig Hazel megmozdul.
Nem válaszolok, mozdulatlanná dermedve figyelem, ahogy megrebbennek a szempillái, az arca értetlenül édes grimaszba torzul, majd kinyitja a szemeit. Szó nélkül kinyomom a telefonom, pofátlanságnak tűnik, de a legjobb barátom szavak nélkül is tudni fogja, hogy mi történt, később pedig úgyis náluk fogok kikötni.
- Ne! - nyúlok felé, amikor megpróbál felülni. Az arcáról értetlenség, rémület, néhány másodperccel később pedig amikor rám néz, szégyen sugárzik. - Maradj így egy kicsit, légyszíves.
Megtapogatja a homlokára helyezett papírtörlő darabokat, amiből nagy cseppekben csorog le a víz az arca mentén, majd eltakarja a szemeit az apró kis kezeivel.
- Annyira sajnálom, Hazel - szólalok meg rekedt hangon. - Nem tudom, hogy mi történt, de én nem akartam... Nem akartam semmi rosszat - rázom a fejem, és legszívesebben megfognám a kezét, de nincs bátorságom hozzá, azok után nem, hogy már másodjára történik valami megmagyarázhatatlan ezzel a lánnyal miattam.
- Menned kéne - szólal meg végül, de a kezét nem veszi el a szemei elől.
- Én...
- Nem! - kiáltja, a hangja éles, és végre felfedezek benne egy érzelmet, a dühöt. Hirtelen felül, egy pillanatig azt hiszem, hogy az egyik apró, remegő kéz valamelyik testrészemen fog csattani, de nem akar megütni, csak túl élesek a mozdulatai. - Menj el, Niall!
- De... - a szám elkeseredetten mozog, de értelmes hang nem jön ki rajta, csak tátogok idétlenül, és nézem, ahogy a lány, akit szeretek, egy romhalmazzá válik. Kapkodva vesz levegőt, a kezei megállíthatatlanul mozognak, mintha egyszerre szeretné átölelni magát, befogni a füleit, eltakarni a szemeit, és mindent eldobálni maga körül.
Eddig a furcsa lányos reakciók szakértőjének tartottam magam, mert tudtam kezelni Mirát a legérzékenyebb pillanataiban, amikor úgy érezte, hogy az élete darabokban hever, de most meg sem tudok mozdulni, csak tanácstalanul nézek Hazelre, és próbálom kideríteni, hogy mi okozta ezt.
- Hazel...
Elindul a lépcső felé, én pedig tudom, hogy ha utána megyek, akkor ismét az arcomba fogja vágni az ajtót, és akkor végleg kicsúszik a kezeim közül. Nem tudnám elviselni, ha megint megtenné, és a kétségeim közt hagyna, de ez sem jó.
- Kérlek! - sietek utána.
- NEM! - pördül meg, és a szemembe nézve kiabál. - Megmondtam neked, hogy tartsd magad távol tőlem! Már az első pillanatban megmondtam!
Egyetlen könnycseppet sem ejt, ami furcsa, mert én ahhoz vagyok szokva, hogy a lányok sírnak, méghozzá nem is akárhogy, és bár sosem birkóztam meg vele igazán, most azzal nem tudok megküzdeni, hogy ő nem sír.
- Nem fog menni - suttogom. Egy fél pillanatig megfordul a fejemben, hogy egyszerűen kimondom amit érzek. Azt, hogy mióta megláttam nem tudom kiverni a fejemből, állandóan körülötte forognak a gondolataim, és mást sem akarok, csak vele lenni. Hogy szeretem, akkor is, ha undok, félénk, ajtókat vág az arcomba, és nem engedi, hogy megcsókoljam, mert ő a legérdekesebb lány, akivel valaha is összehozott a sors, és egyszerűen muszáj, hogy közel engedjen magához.
Kinyitom a szám, hogy utat engedhessek a kavargó gondolataimnak, végül mégis szó nélkül becsukom, mert csak rontanék a helyzeten, ha mindent bevallanék. Hazel nem az a fajta lány, akit ez meghat, csak még dühösebbé válna. Lesújt a felismerés, hogy nem tudok anélkül előre lépni, hogy ne tennék valami rosszat vele, ékes példája ennek a mai eseménysorozat, és a múltkori.
- Jobb, ha most megyek - motyogom, de szinte csak magamnak, hogy a saját hangomat hallva mozdulásra bírjam a testem. - Sajnálom - fordítok hátat neki, és elindulok az ajtó felé, hogy ezúttal én lehessek a menekülő alany.
A műtött térdem erősen tiltakozik, amikor szinte futva indulok le a lépcsőn, a negyedik emeletnél pedig meg is adja magát, és éles fájdalom kíséretében kifordul.
- A pokolba! - kapok a lábamhoz, közben az egyensúlyomat is próbálom megőrizni. Lebotorkálok az utolsó néhány lépcsőfokon, majd a lifthez sántikálok, és megnyomom a lehívó gombot. A kezeim remegnek a zaklatottságtól, és kezdődő pánikroham jeleit produkálom, amit általában a klausztrofóbiám szokott kiváltani. Erőteljesen érzem azt a gyerekes érzést, hogy haza akarok menni, nem érdekel, hogy hogyan, de otthon akarok lenni most azonnal, és a fejemre húzni a takaróm.
Minden egyes lépésnél fájdalom önti el a lábamat, ennek ellenére céltudatosan rontok ki a liftből, és sietek a kocsimhoz. Lehet, hogy úgy tűnik, feladom, és talán így is van, de most már kicsit sok nekem ez az egész, nem szeretem, ha ilyesfajta hideg-meleg játékot játszanak velem, még úgy sem, hogy nem direkt csinálja.
Lehajtott fejjel vágom ki a kocsim ajtaját és tűnök el a sötétített ablakok mögött, még mielőtt bárki is meglátna, mert igazán nincs hangulatom ahhoz, hogy irritáló fotósokat próbáljak levakarni magamról, és órákon keresztül körözzek a városban, hogy ne tudják meg a címem.
Erőteljesen rávágok a kormányra, a karom egy pillanatra teljesen elzsibbad azonban a mellkasomat összeszorító feszültség egy pillanatra mintha enyhülni kezdene, úgyhogy még többször rávágok a kormányra mindkét kezemet használva. A feszültség enyhül, a helyét viszont átveszi a düh, mert nem értem, hogy mit csinálhatok ennyire rosszul, miért lehetséges az, hogy az általam megtervezett kellemes kis ebédből ez süljön ki.
Nagyokat lélegzek, végül sikerül valahogy megnyugodnom, úgyhogy beindítom a kocsit, hogy hazahajtsak és eltűnjek néhány napra a világ szeme elől. Addig, amíg meg nem csörren a telefonom rá sem jövök, hogy mennyi idő telt el, csak akkor tudatosul bennem, amikor látom, hogy Mira az. Mielőtt felvenném óriásit sóhajtok abban a reményben, hogy talán sikerül elrejtenem az újabb kudarcom egyértelmű jeleit a hangomból, csak ezután hangosítom ki.
- Hahó, minden oké? Nem akarlak zavarni, csak tudni szeretném, hogy jól vagytok-e - a hangja ismét olyan nyugodt, mint amilyen általában. Valószínűleg abban a hitben van, hogy Hazel magához tért, és minden megoldódott, a valóság viszont sosem ilyen egyszerű, és ezt ő is tudja, én azonban megpróbálkozok a hazugsággal még úgy is, hogy Mira jobban ismer engem, mint bárki más.
- Persze - mondom mosolyt erőltetve a fejemre és lelkesedést a hangomba, hátha nem figyel eléggé, és elhiszi.
- Niall?
Csendben maradok, legszívesebben újra rávágnék a kormányra, de nem tehetem meg, hogy a legnagyobb forgalomban kezdek el tombolni.
- Miért hazudsz nekem? - a legrosszabb ebben az egészben, hogy Mirát valóban bántja, hogy nem vagyok őszinte vele, nekem viszont most nincs kedvem magyarázkodni, és feleleveníteni magamban az elmúlt óra eseményeit.
- Nem akarok most erről beszélni, Mack - túrok a hajamba - éppen vezetek.
- Ugorj be hozzánk egy teára - ajánlja végtelen kedvességgel, abban a reményben, hogyha átmegyek tud segíteni rajtam, és őt ismerve biztos is, hogy addig szónokolna, amíg jobban nem érzem magam, de most nem akarom. Én magam unom már, hogy amikor valami nem úgy alakul a saját életemben, ahogy szeretném, akkor belemenekülök az övékébe, holott épp itt lenne már az ideje annak, hogy egyedül nézzek szembe a problémáimmal.
- Nincs kedvem most hozzá - csak akkor jövök rá, hogy mit mondok, amikor már az utolsó szó is elhagyja a számat, és azonnali válasz helyett néhány másodpercen keresztül csak a csendet hallom, és az ingerült autósok dudálását.
- Rendben - motyogja. - Szia!
- Nem úgy gondoltam, Mira - hadarom gyorsan, még mielőtt kinyomná a telefont, és nem válaszolna  a hívásaimra néhány óráig. Tudom, hogy ő hogy fogja fel ezt a mondatot, és az én számból milyen különösen rondán hangozhat számára, mert olyan, mintha egyébként nem szívesen időznék náluk, és nem lennék kíváncsi rájuk.
- Tudom - válaszolja kissé csípősen - de én csak segíteni akarok, Niall.
- Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni - sóhajtok nagyot ismét, de most megremeg a hangom - nem tudom, hogy mi történik.
- Bármikor felhívhatsz, vagy átjöhetsz, ha szükséged van ránk - biztosít arról, amit amúgy is tudok.
- Oké - bólintok aprót - most leteszem, káosz van a városban.
Az előttem álló kocsi hirtelen megindul, úgyhogy rányomok a gázra én is, és követem, néhány méter megtétele után viszont élesen lefékez, és kis híján beleszaladok, úgyhogy a pillanatnyi  türelmemet elveszítve hangosan káromkodni kezdek, nem is hallom, hogy a legjobb barátom csendben elköszön.
Mire hazaérek fizikailag, és lelkileg is fáradtnak érzem magam, bevágom magam mögött a szeretett kis házam ajtaját, ekkor rájövök, hogy ez ma már a sokadik dolog, amit szeretek, és mégis bántom valahogy, kezdődött Hazellel, majd a kocsimmal, Mirával, most pedig a házamat is romba akarom dönteni. Bár a bűntudat erősen mardos, a hűtőmet mégis ugyanolyan ingerülten csapom be, amikor szembesülök azzal, hogy néhány üdítőn, és egy fél paprikán, meg egy szelet sajton kívül semmi sincs benne, mivel abban a reményben léptem le itthonról, hogy Hazellel ebédelek, de most még az én kajám is nála van.
Előkapok egy csomag fagyasztott hasábkrumplit a fagyasztóból, mert a gyomrom követelőzik némi ételért, bár ez a fél fogamra se lesz elég, ahhoz viszont nincs kedvem, hogy újra beüljek a kocsiba és emberek közé menjek.
Fél órával később egy tál krumplival és ketchuppal vágódok le a kanapéra, szeretném bekapcsolni a tévét és eltölteni úgy a nap további részét, ahogy azt korábban is tettem, de képtelen vagyok leállítani az agyam, és nem szabadulok attól a rossz érzéstől sem, ami tanyát vert bennem. Hirtelen felindulásból a kezembe veszem a telefonom és bepötyögöm a keresőbe Hazel nevét, hiszen az internet az én világomban rengeteg dolgot rejt bizonyos emberekről, olyanokat is, amiket nem akarunk, hogy tudjanak mások.
Nem kémkedni akarok, nem is tudom igazán, hogy miért csinálom ezt, csak minden egyes találkozásunk alkalmával egyre jobban összezavarodok, és szeretnék magyarázatot kapni a kérdéseimre.
Az első néhány találat zömében az egyetem oldala, ahol különböző fülecskék alatt megjelenik Hazel neve és fényképe, de semmi több ennél, a többi Hazel Clark, akit kidob a kereső nem is hasonlít rá, viszont még mielőtt kilépnék megakad a tekintetem a keresztnév mellett szereplő Dublin szón. Egy évekkel ezelőtti cikk az, aminek a címétől végigfut a hideg a karomon és elsápadok.
Megtalálták a 6 hónappal ezelőtt eltűnt dublini kislányt.
Szeretnék kilépni anélkül, hogy elolvasnám, mert nem bírom az ilyen híreket, valami azonban nem hagyja, hogy ezt megtegyem.

A rendőrség hétfő hajnalban bukkant rá a hónapokkal ezelőtt eltűnt 8 éves gyermekre, miután egy névtelen bejelentő pontos címet és nevet megadva kérte a rendőrséget arra, hogy kutassák át a megadott házat az onnan szűrődő furcsa hangok miatt. Hazelt, aki 2002. augusztus 13-án a Liffey Valley bevásárlóközpontban tűnt el az édesanyja mellől, megtalálták az említett ház pincéjében, a körülményekről azonban nem nyilatkozhatunk. A gyermek külső, és belső sérüléseket szenvedett, elrablóját a helyszínen lelőtte a rendőrség, miután menekülni akart, és szúróeszközzel megtámadta az egyik helyszínen tartózkodó nyomozót. 
A kislány kihallgatásra jelenleg nem alkalmas, sokkos állapotban, rohammentővel szállították  a Beaumont kórházba, ahol a vizsgálatok után újra találkozhat a szüleivel.

Leeresztem a telefonom, mert képtelen vagyok tovább olvasni, miután a cikket megszakítja egy kép, amin egy egyenruhás rendőrnő egy apró, rózsaszín plédbe bugyolált gyerek formájú csomagot szorít a mellkasához, és eltakarja a tolakodó fotósok elől. 
Hányingerem van, minél messzebb próbálok húzódni a készüléktől, hátha elfelejtem az olvasottakat, ezután mégis újra megfogom és elolvasom többször is a cikk ezen kis részét. Azon kívül, hogy a gyereket Hazelnek hívják, és több mint valószínű, hogy ír állampolgár, nincs semmi egyezés közte, és az én Hazelöm között, hiszen ő Waterfordban nőtt fel, valamint a cikkben nem írnak vezetéknevet sem. Borzalmas, hogy ilyenek történnek a világban, és az én szeretett kis országomban, de határozottan biztos vagyok benne, hogy az a kislány nem Hazel Clark volt. Nem lehetett ő.

11 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Nessa!
      Nagyon nagyon jó rész lett. Imádtam. Bár elszomorító, hogy szegény Niall-nek soha nem jön össze.
      Annyira jó lett ez a rész is. Csodás fogalmazás, mint mindig. Alig várom már a folytatást. Érdemes egy hetet várni a részekre, hisz annyira fantasztikus vagy. :)
      Remélem hamar összejön nekik és sok király résznek nézünk még elébe. -FS

      Törlés
    2. Szia! :)
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett! <3 <3
      Igyekszek mindent megtenni ennek érdekében. :)

      Törlés
  2. Draga Nessa!
    Hu, hat igy estere igencsak sikerult lesokkolnod. Bevallom, elso alkalommal mikor voltak reszek ezzel kapcsolatban, en csaladon beluli eroszakra gondoltam, de oszinten szolva nem tudom eldonteni, hogy melyik duevabb. Hat Niall, sok sikert ehhez. Nagyon varom a kovetkezot! Kellemes hetveget es sok sikert a jovo hethez!
    xx,
    Desiree

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Desiree!
      Szerintem nem te vagy az egyetlen, aki arra gondolt. Hazel elég zavaros múlttal rendelkezik, de minden kiderül majd. :)
      <3

      Törlés
  3. Drága Nessám!
    Nem találok szavakat. Mindenfélére számítottam ezzel a résszel kapcsolatban, de ez eszembe sem jutott. Mindig tudsz meglepetéseket okozni 😊.
    Továbbra sem értem Hazel miért ennyire elutasító... Történt vele valami az elrablásakor? Vagy után? Ennek ellenére kedvelem őt. Érdekes, rejtélyes. Niall pedig elképesztően kitartó! Szerintem ha tovább próbálkozik, Hazel is ve fogja látni hogy szüksége van Niallre. 😀
    Imádom minden sorát, alig várom a folytatást!❤❤

    Kitartás, puszi, és hatalmas ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lucus!
      Ennek örülök. :)
      Ígérem, hogy ki fog derülni, hamarabb is, mint gondoljátok.
      Köszönöm szépen! <3

      Törlés
  4. Szia Drága!
    Borzasztóan sajnálom, hogy csak most írok, szerettem volna már az előző résznél is kommentelni.
    Elmondani sem tudom, hogy mennyire sajnálom Niallt, nagyon kíváncsi vagyok már arra, hogy mikor törik meg a jég, és Hazel mikor fogja beengedni Niallt az életébe. A cikkhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kezdetek óta számítottam rá, mégis borzalmas volt, mikor elolvastam.
    Eszméletlenül fantasztikus vagy, alig várom a következő részt. Hétről hétre mindig sikerül feldobnod a napjaim, amikor a blogod olvashatom, még akkor is, ha nem éppen jó dolgokról írsz!
    Kitartást a sulihoz! :)
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nonci!
      Ugyan, nincs semmi baj. :)
      Nagyon szépen köszönöm, és tényleg nagyon hamar kiderül majd, hogy mi ez az egész, amit hetek óta építgetek, csak még egy icipicit legyetek türelemmel, amíg teljesen kibontom a dolgot.
      <3 <3

      Törlés
  5. Drága Nessa!

    Az előző rész végén annyira izgultam, és már majdnem reménykedni kezdtem, erre itt van ez az egész ájulás, távolságtartás. Rettenetesen sajnálom Niallt, csórikámnak nincs könnyű dolga, de tudom, hogy a végén felülkerekedik a problémáin valamilyen formában. :)
    Sejtettem, hogy valami ehhez hasonló tragédia lehet Hazel viselkedésének hátterébe, de nekem is családon belüli erőszak lett volna a tippem ( sőt, elég konkrét elképzeléseim voltak, és tudatalatt már utáltam is valakit emiatt), de azt hiszem erre nem lehet felkészülni, sem agyban, sem érzelmileg, hogy az ember ilyesfajta erőszakról olvasson, ha nem is ténylegesen, csak egy fiktív cikken keresztül. És félre ne értsd, ez a fogalmazásodat dícséri, de miután az utolsó sor végére eljutottam, elfogott a rosszullét, és kedvem lett volna agyon verni mindenkit, aki képes egy kisgyereket elszakítani a szüleitől és bántani, fizikai és lelki fájdalmat okozni neki. Kicsit bosszankodtam emiatt, aztán sírtam. Látod? Ennyire fantasztikus vagy, egyszerre legalább három féle érzelmet csalsz ki belőlem (is), és ez hihetetlen!
    Annyira várom már a folytatást, hogy az hihetetlen, és borzasztóan sajnálom, de az előző részt is csak most tudtam tisztességesen végigolvasni. Az is nagyon jó lett, remegő kézzel ültem, úgy szurkoltam Niallnek, és baromi büszke voltam a bátorságáért és a határozott fellépéséért. ❤

    Akármennyire kényes, nehéz témát választottál, emberfelettien teljesítesz ebben a blogban is, minden sora kincs. Nagyon imádom, és téged is! Kitartást a sulihoz, és remélem hamarosan találkozunk. :D (Túl rég óta húzódik ez a kávézás, de ígérem, meglátogatlak őszi szünetben!:D)

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! <3
      Haha, az túl egyszerű és könnyű lett volna. :D
      Jézusom, esküszöm, hogy nem ez volt a célom, és egyáltalán nem akartam senkit sem megsiratni, vagy belegázolni a lelkébe, de nagyon köszönöm, hihetetlen elismerés számomra, hogy ezt mondod, bár őszintén bűntudatom van.
      Nagyon szépen köszönöm. <3 <3

      Törlés