2016. november 11., péntek

21.rész

Sziasztok!
Elmondhatatlanul örültem, amikor ma szembesültem azzal, hogy 2 új feliratkozó van a blogon, mivel mióta létrehoztam a szám nem változott, és ezen mostanában rengeteget gondolkodok, mivel egy kicsit csalódásként élem meg, hogy ez a szám meg sem közelíti az eddigi blogjaim rendszeres olvasóinak számát, szóval tényleg nagyon örülök nektek. 
N.x
 
 Hazel Clark

Ezúttal nem sikoltozok, csak a saját nyöszörgésemet és a testem rándulásait érzékelem, majd kipattannak a szemeim éppen mielőtt önkéntelenül kinyitnám a szám és nagy levegőt vennék. Az éjjeli lámpát égve hagytam, így nem a korom sötétbe kell magam elé bámulnom, de még így is eltart néhány percig amíg rájövök, hogy pontosan hol vagyok, viszont nem ijedek meg. Általában az idegen helyeken töltött első éjszakáimon rettegek, ha magamhoz térek, ez alól két hely képez kivételt, ez a ház, mert a falakból szinte sugárzik a békesség és a szeretet, és Niall otthona. Beszívom az alsó ajkam és lehunyom a szemeim, mert egy pillanatra vágyok a sötétségre, majd amikor újra hajlandó vagyok pislogni lerúgom magamról a meleg, puha takarót. Nem igazán tudom, hogy hová készülök, talán elmegyek a fürdőszobába és megmosom az arcom, vagy iszok egy pohár vizet a konyhában, mert egy ideig úgyis képtelen leszek visszaaludni, a szívem még túl szaporán ver, és túl élénkek a képek a fejemben.
Halkan becsukom magam után az ajtót, a folyosó sötét, de csak egy pillanatra ugrik össze a gyomrom, majd emlékeztetem magam arra, hogy ez a ház minden, csak nem veszélyes, nem rejt gonosz titkokat, nincsenek benne rossz emberek, és az itt békésen alvó gyerekeket sosem bántották, és soha nem is fogják bántani.
Bizonytalanul lépdelek abba az irányba amerről a fürdőszobát sejtem, útközben azonban megtorpanok a résnyire nyitott ajtó előtt, amelyben egyetlen fényforrásként egy teknős világít az egyik sarokban. Besurranok a résen, csak hogy vethessek egy pillantást a babákra, hogy minden rendben van-e velük, a látványuk azonban több, mint megnyugtató. Csak apró, szuszogó kis csomagoknak tűnnek, a cumi lassan, nyugodtan mozog a szájukban, apró kezeik ökölbe szorítva pihennek az arcuknál, nekem mégis hányingerem lesz egy pillanatra. Amikor a húgom volt ilyen kicsi nem értettem, vagy csak nem akartam megérteni, hogy mit jelent, hogy nekem sosem lehet részem abban, amiben az anyukámnak, vagy bármelyik más anyukának, most viszont már tudom, és ez az egyik dolog, ami miatt a leginkább gyűlölöm magam, és azt az arctalan árnyékot is, aki ezt tette velem.
Egy óriási nyelést követően mindkettőjükön megigazítom a takarót, majd kisurranok a szobából, és most tényleg a fürdőbe indulok, hogy a csap alá dugjam a fejem, a remegő kezem miatt azonban egy kicsit túl hangosan csukom be magam után az ajtót.
Hideg vizet folyatok a tenyerembe, majd az arcomra löttyintem, és talán 1-2 kortyot is lenyelek, de nem érzem frissebbnek magam tőle, kavarognak a gondolataim. A tekintetem előtt Niall arca lebeg, a szemében csillogó öröm és reménykedés, miután képes voltam hagyni, hogy összeérjen az ajkunk, és megkaptam életem első csókját. Az emléktől a szám bizseregni kezd, és furcsa melegség járja át a testem, ő az első férfi, aki sosem keltett félelmet bennem, akinek vágyok a közelségére és nem menekülni akarok előle, tulajdonképpen ő az első hímnemű, aki képes pozitív érzéseket kicsalni belőlem, és akit azért kell ellöknöm magamtól, mert túlságosan vele akarok lenni. És ez a férfi talán érzi, hogy min gondolkodok, mert amikor kilépek a fürdőszobából a folyosó végén, egy idegen szobából kiszűrődő fényáradat közepén áll, mint egy angyal, és kissé talán aggódó arccal néz rám. Nem tűnik fáradtnak, egyáltalán nem is néz ki úgy, mint aki aludt volna bármennyit, mert a haja nincs úgy elfeküdve, mint ahogy aznap reggel volt, amikor lebotladozott a konyhájába, és együtt reggeliztünk.
- Nem tudsz aludni? - kérdezi a hangját lehalkítva, miután elég közel érek hozzá, vagyis az én átmeneti szobámhoz.
- Felébredtem - vonom meg a vállam, de azt nem közlöm vele, hogy azért, mert 8 éves koromban az életem rémálommá vált, és az elmém minden éjjel rákényszerít arra, hogy újra és újra átéljem.
Látszólag kicsit feszeng, felemeli az egyik kezét és a haját kezdi vakargatni, közben a fény felé fordítja az arcát.
- Nem akarsz bejönni? - teszi fel végül a kérdést.
Isten se tudja, hogy mi vezérel, amikor aprót bólintok és elindulok felé, hogy aztán hagyjam, hogy a kezét óvatosan az enyémbe csúsztassa és beterelgessen maga előtt. A látvány, ami elém tárul döbbenetes, az egyik falat beborítják a polcokra helyezett díjak, két szemben lévőt pedig fényképek, és bekeretezett lemezek. A szoba egyik sarkában áll egy zongora, mellette állványra helyezett gitárok sorakoznak, és egy óriási, fekete hegedűtök, amiről azt hinném, hogy egy nagybőgőt rejt, de valószínűleg cselló van benne. A szoba közepén álló kanapén van egy halom papír, amelyet egy gitár őriz, ez árulja el, hogy mit kereshetett itt Niall.
- Ez csak néhány - jelenti ki a díjakra célozva, amiket hosszú percek óta bámulok - mindannyiunknak van egy ilyen szobája. 
- Fantasztikus - tátom a szám, és megfordulok, hogy a hozzám közelebbi falon függő képeket csodálhassam.
Valószínűleg ez Mira oldala, hiszen a lemezeken az ő neve, az általam annyira szeretett lemezek címe és borítója virít, és az összes képen rajta van valamilyen formában. Gyerekekként a testvérével, a szüleikkel, színpadon egyedül, az X-Factor logójával a háttérben, majd a 5 Seconds of Sumerrel egy olyan környezetben, ami már igazán a sajátja. Széles mosollyal az arcán öleli át a komor képű Simon Cowellt, majd megjelennek a első képek Liammel, Niallel, és a többiekkel. Amolyan büszkeségfal lehet ez, hiszen az eredményei sorakoznak rajta, és az emberek, akik végigsegítették az útján, valamint időközben csatlakoztak hozzá, az egészet pedig egy boldog, családi fotó koronázza meg.
Akaratlanul is elindulok a szemközti fal irányába, hogy az ott lógó képeket is megnézzem. Pont ugyanolyan, mint Miráé, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem az összes képen öten vannak, öten üldögélnek egy lépcsőn, állnak színpadon, öten csoportosulnak a főnökük köré, és az egészből olyasfajta büszkeség sugárzik, amit lehetetlen olyan puritán felfogással megérteni, mint az enyém.
- Egyszer mindannyiunk élete ilyen lesz - mosolyog, és a kezemet még mindig ragaszkodóan szorongatva tesz egy lépést előre, és rámutat arra a képre, amin egy lépcsőn ülnek. - Innen indultunk - a kezét átvezeti egy másikra, amin háttal állnak, és az előttük elterülő színes ponthalmazt emberek alkotják, százezrek - eljutottunk idáig - a következő, valószínűleg utolsó képen Liam mosolyog a kamerába nyúzott arccal, két újszülött kisbabával a karján - és remélhetőleg ez a következő szakasz.
Mosollyal az arcán jártatja a tekintetét a képeken úgy, ahogy én is, majd felém fordul, és nyom egy puszit a homlokomra. Váratlanul ér, érzem az arcomon felkúszó forróságot, és elakad a lélegzetem, ugyanakkor a szám megrándul és apró mosolyra húzódik. Nem szabadna hagynom, hogy ezt csinálja, hogy beleélje magát abba, hogy köztünk lehet bármi olyan, amire vágyik, hiszen az első csókom is csak pár órával ezelőtt történt meg, de most, hogy már megtapasztaltam, milyen az, amikor nem csak félek, nem akarok kihátrálni belőle, még úgy sem, hogy tudom, ennél többet képtelen vagyok nyújtani neki. 
- Szereted amit csinálsz? - kérdezem végül, hogy megtörjem a köztünk beállt csendet, bár a kérdésem elég bugyuta, hiszen a válasz nyilvánvaló.
- Mindennél jobban - görbül mosolyra a szája, továbbra is a képeket nézi, majd hirtelen elfordítja a fejét és a papírokat félresöpörve a kanapéra húz, és egy rettentően természetes mozdulattal átkarol. - Előfordul, hogy nagyon elegem van belőle, például amikor lesifotósok üldöznek, vagy valaki megszerzi a telefonszámom és hívogat, üzenetekkel bombáz. Havonta legalább kétszer lecserélem a kártyám - felvonom a szemöldököm, mert nekem ugyanaz a telefonszám van elmentve a telefonomban, amit először megkaptam. - De nem tudom elképzelni máshogy az életem, tudod, a fiúk, a rajongók, a zene, és ez az egész őrült összevisszaság a részem, élvezem amit csinálunk, szeretek örömet okozni az embereknek, és szeretem, hogy valami érthetetlen módon tudunk segíteni nekik a zenénkkel. Ezt akarom csinálni addig, ameddig csak lehet.
Halkan hümmögök, nem tudom, hogy mit válaszolhatnék, igazából leragadtam valahol a "lesifotósok" szó környékén. Róluk elfeledkeztem, ahogy arról is, hogy egy híres emberrel vagyok egy híres család házában, és a híres gyerekeikre vigyázok.
- Azt hiszem, megyek, és lefekszem... . motyogom, de mielőtt felállnék elkapja a kezem. A tüdőmbe beszorul a levegő egy pillanatra és tágra nyílnak a szemeim, de csak gyengéden visszatart és aggódva pillant rám.
- Mi a baj? - zavartan pislogok, elfordítom a fejem, mert képtelen vagyok a szemébe nézni. - Haze? 
- Nem csinálhatom ezt - rázom a fejem - én ne illek bele az életedbe.
- Miért mondod ezt? - néz rám a  tágra nyílt kék szemeivel. - Megijesztettelek?
- Nem, én... - engedek a gyengéd húzásának és visszaülök mellé, de a mellkasom olyan nehézzé válik, mintha egy kőszikla lenne a tüdőm helyén. - Nem szeretem a figyelmet, Niall, azt sem, ha beszélnek rólam, lefotóznak, és turkálnak az életemben.
- Senkinek sem kell tudnia róla... rólunk - szorítja meg a kezem biztatóan. - Titokban tudom tartani, elintézem.
Olyan reménykedően csillogó szemekkel néz rám, hogy képtelen vagyok megmondani, amit igazán gondolok, hogy ez esélytelen. Talán titokban tudja tartani egy ideig, lehet, hogy elég sokáig, de nem örökké, bár ha belegondolok, ez a kapcsolatnak nem nevezhető valami, ami kibontakozóban van köztünk úgysem fog örökké tartani. Addig tart, amíg rá nem jön arra, hogy annyira reménytelen vagyok, amennyire egy ember reménytelen lehet. De talán egyszer az életben fejest ugorhatnék ebbe a valamibe, lehetnék meggondolatlan, és kipróbálhatnám, milyen lehet egy olyan lánynak lenni, akit sosem bántottak, aki sosem félt, és akinek nincsenek még mindig rémálmai.
Összerezzenek, amikor a kezét óvatosan az arcomra helyezi, de szinte azonnal meg is nyugszom, és hozzásimulok a tenyeréhez.
- Adj nekem egy esélyt, Hazel - simít végig gyengéden a bőrömön - kérlek!
Lehunyom a szemeim, szinte észrevétlenül, és öntudatlanul aprót bólintok, meggondolatlanul hagyom, hogy az agyam helyett a szívem reménykedő darabja döntsön. Olyan érzés, mintha odadobnám magam egy falka kutyának, hogy azt csináljanak velem amit akarnak, ugyanakkor elönt a melegség, mert nem követelőzik, és nem kényszerít, hanem kér, könyörög, mert azt akarja, hogy önszántamból legyek vele. Nem tudom, hogy miért, de talán tartozok magamnak annyival, hogy adjak egy esélyt neki, és saját magamnak is. Talán a segítségével nem fogok többet félni, talán megmutatja, hogy nem minden férfi kegyetlen szörnyeteg, hanem vannak olyanok is, mint ő, viccesek, gyengédek, gondoskodók.
- Haze? - szinte belebújik az arcomba, az orrát az enyémhez dörgöli, és ez egyszerre furcsa, és szívmelengető. - Itt vagy?
Rájövök, hogy még mindig csukva vannak a szemeim, az arcom elönti a szégyen okozta forróság, de amikor hajlandó vagyok kinyitni a mosolyát látva én is elmosolyodok.
- Itt vagyok - motyogom.
Gyengéden magához irányít, ezúttal felkészülök arra, ami következik, és a gyomrom kellemes izgatottságban ugrik össze. Sosem hittem volna, hogy egy férfi szája lehet olyan puha, mint az övé, és hogy egyáltalán egy férfi lehet olyan, mint ő. Rábír arra, hogy viszonozzam a csókját, bár esetlen vagyok, és nem is tudom, hogy mit kell csinálni, de igazság szerint nem is gondolkodok rajta, csak csinálom, és beleolvadok a karjaiba. A bizsergés ami átjár ismeretlen és sokkoló, mert amit ismerek, az a félelemtől való reszketés, de ez határozottan jobb érzés, a legjobb, és a legnormálisabb az összes közül, amit valaha tapasztaltam.
- Nem fogod megbánni - fogja az arcom a kezei közé - ígérem.
Talán én tényleg nem, de abban biztos vagyok, hogy ő igen, mert egy nap össze fogom törni a szívét. Nem tudom, hogy pontosan mikor, de meg fog történni, egészen idáig ezt próbáltam megakadályozni.
Visszatér a helyes kis félmosoly az arcára, lazán feldobja a lábait a kanapéra és elnyúlik mellettem, a kezével pedig gyengéden addig húz, amíg mellé nem kerülök. Úgy fekszek mellette, mint egy érzéketlen fadarab, míg ő a fejét a karfán pihenteti, és a kezével a hajamat simogatja. Egyszerre vagyok gyanakvó, mintha bármelyik pillanatban rám vetődhetne, hogy a karjaimat leszorítva, erőszakosan belepréseljen az ülőalkalmatosságba, és olyan, mint aki lassan szétfolyik.
Az illata az orromba kúszik, tisztaság, és valamilyen citrusos aroma, aminek hatására szeretném belefúrni az arcom a pólójába.
Laposakat pislogok és egyre lassabban, védtelenül hagyom magam, mert engedem, hogy a testem ellazuljon, és belesimuljon a karjaiba.
- Haze? - motyogja lassan, válaszul lustán megmozdítom a fejem, csak hogy jelezzem, hallom amit mond. Rajta kívül senki sem hív így, senki sem ad nekem beceneveket. - Szóval akkor a barátnőm vagy? - a beszéde kásás, de reménykedő.
A fejem erőtlenül nekidöntöm az oldalának, érzem, hogy elnehezülnek a végtagjaim, és most először 8 éves korom óta, szinte hívogat az alvás.
- Igyekszek - motyogom résnyire nyílt ajkakkal, majd beterít az illata, és a belőle áradó kellemes melegség, majd az ajkai, ahogy lustán hozzáérnek az enyémekhez. 
Hosszú idő óta ez az első olyan éjszakám, amin nem ébredek fel a saját sikoltozásomra.
 
Niall Horan

A karom és a nyakam elgémberedett,  azonban amikor megmozdulok egy másik testbe ütközök, ami sokkal apróbb és törékenyebb. A szemeim rémülten kipattannak, mert egy pillanatra azt hiszem, egy újabb öntudatlanul átbulizott éjszakán vagyok túl, és ez a lány annak a gyümölcse, így pozitív sokként ér Hazel. A pizsamája felcsúszott, kivillan a puha, barna bőre a hasán, miközben összegömbölyödve szuszog az oldalamnál. Lassan felrémlenek előttem az éjszaka eseményei, a beszélgetésünk, hogy végül elértem a célom, és az a többszöri alkalom, amikor arra tértem magamhoz, hogy álmában nyugtalanul meg-megrándult, és nyöszörgött. Rosszat álmodhatott, és csak reménykedni merek abban, hogy nem én váltottam ki belőle.
Bármennyire is szeretném újra lehunyni a szemeim és az illatát magamba szívva szenderegni még egy darabig, amíg felébred, muszáj megmozdulnom, mert az ablakon beáramló fény alapján már javában benne vagyunk a reggelben, nekem pedig két 1 évesre kell vigyáznom.
Óvatosan felkászálódok anélkül, hogy felébreszteném, majd kilopakodok a folyosóra, ahol Arthur a farkát csóválva üget felém. Nagyon furcsa a csend, rémülten sietek az ikrek szobájához, mindenféle rémes gondolat ostromolja a fejem, de az egyetlen, amit találok, az két békésen üldögélő gyerek az ágyukban, akik a saját kis nyelvükön gagyognak egymásnak és a plüssállataiknak. Az arcomra ösztönösen mosoly szökik, és ahogy látom ők is örülnek az érkezésemnek. Noah eldobja a kezében szorongatott plüssöt, és állóhelyzetbe küzdi magát, míg Ari a rácsokba kapaszkodva, az arcát nekinyomva figyeli a mögöttem besurrant kutyát.
- Szia Manó - kapom fel a kisfiút, puszit nyomok az arcára, és a lehető legbiztonságosabban a karomra ültetem, majd a húgáért nyúlok.
A kislány először nagyokat pislog rám az óriási, barna szemeivel, majd mosolyogva, kinyújtott kézzel nyújtózkodik, hogy őt is kivehessem.
- Jól aludtatok? - ölelem magamhoz őket. - Szörnyű keresztapa vagyok, nem? Ti már régóta fent vagyok, én meg ilyen sokáig aludtam, ráadásul egy lánnyal!
A lépcsőn lefelé lépdelve végig beszélek hozzájuk, konkrétan beszámolok a történtekről, és megbeszélem Noahval, mint férfi a kisbabával, hogy meghódítottam Hazelt.
Beleügyeskedem őket az etetőszékbe, majd a konyhába sietek, magammal húzva őket is, hogy összedobjak valami reggelit. Szerencsére Mira rengeteg alternatívát hagyott számomra a hűtőre ragasztva, végső esetben pedig üveges bébiétel is a rendelkezésemre áll, én viszont jóvá akarom tenni a "ballépésem", úgyhogy összekutyulom nekik a banános tejpépet, nasinak pedig kiveszek egy csomag babapiskótát.
- Te is éhes vagy, ugye, haver? - értem meg a folyamatosan láb alatt lévő kutya pislogását, és a tányérjába kanalazok egy fél doboz konzervet.
Egy nagy tányér tejpéppel, és két kiskanállal huppanok le az etetőszék elé, naivan abban reménykedek, hogy olyan egyszerű lesz a reggeliztetés, mint a tegnapi vacsora, csakhogy ez nem így működik.
Az első néhány kanállal biztonságosan a szájukba juttatom a fura szagú és állagú kaját, amin jóízűen hümmögve nyammognak, miközben figyelik a habzsoló Arthurt, és felmérik az otthonukat, ez azonban nem tart túl sokáig. A figyelmük hamar rám, és a tapasztalatlanságomra irányul, hiszen eddig mindig csak egy gyereket kellett etetnem, csak Theo-t, csak Freddie-t, vagy épp amikor egy étkezés közben estem be ide, Mira hajlandó volt elfogadni a segítségem, és az egyiküket etethettem én, de egyszerre kettőjüket sosem.
- Mindjárt, Nyuszi - húzom arrébb a tányért tartó kezem, és kiveszem a kanalat Noah szájából. Bosszúból, amiért nem vagyok elég gyors, Aria a kezeivel a tányér felé hadonászik, és abban az óvatlan pillanatban, amikor beledobom a kék kanalat, hogy kivegyem a rózsaszínt, belecsap. - Ari! - nyílnak nagyra a szemeim, míg a kislány kacagva emeli a mancsát a szájához, hogy lenyalogassa róla a pépet, vele párhuzamosan pedig Noah nyöszörögni kezd.
Ötezer kéz sem lenne elég ahhoz, hogy elég gyors legyek, úgy érzem. Elkapom Aria pépes-nyálas mancsát, és felhajtom a ruhája ujját, de már felesleges, mert mivel az előkét elfelejtettem rájuk adni mindenük tiszta maszat.
- Anyátok gyerekei vagytok - sóhajtok nagyot az akaratosságukra célozva, de egy cseppnyi rosszindulat nélkül. - Jól van, igyekszek - motyogom, válaszul a türelmetlen morgolódásukra.
A lépcső felől szűrődő kuncogás a legszebb hang, amit csak hallhatok. Jó kedve van, és ez egy jó jel, talán nem gondolta meg magát álmában.
- Segítsek? - lép közelebb mosolyogva. Még mindig pizsamában van, ahogy én, és a babák is, de megmosakodott, és copfba fogta a haját.
- Jó lenne - rántom el a tányért, még mielőtt ezúttal Noah csapna bele, vagy ütné ki a kezemből. - Viselkedj, fiatal úr!
Az enyém mellé húz egy széket és letelepedik rá, majd megfogja az egyik ragacsos kanalat és a huncutul mosolygó kisfiú szájához irányítja.
Jól hallhatóan jobban értékelik azt, hogy amint a szájukba kerül egy adag, már ott van a következő, és nem kell megvárniuk, hogy kanalat cseréljek és ügyetlenkedjek.
- Elképzelni sem tudom, hogy Mack ezt hogy bírja - motyogom, miután beledobom a kanalat a kiürült tányérba, és fáradtan hátradőlök.
- Számára ez a normális - kapom a választ, és valószínűleg helyes is, mert Mira sosem panaszkodik, mindig csak nevet, bár ezen tényleg csak nevetni lehet, hiszen olyan kis mókásak. - Talán az lesz neki furcsa, ha lesz még gyerekük, de csak egy baba.
Meglepetten pislogok rá, eszembe se jutott eddig, hogy talán akarnak még gyerekeket, bár ha belegondolok szinte biztos, hogy igen.
- Gyertek, mosakodjunk meg - tápászkodok fel, és kiemelem Ariát a székből, pont úgy, ahogy Hazel Noah-t. Mielőtt bármit is csinálnánk kiengedem Arthurt az udvarra, hogy leszaladgálja a behabzsolt konzervet.
- Egyébként ugye tudod, hogy a reggeli csak az utolsó lett volna? - a lélegzetem is eláll egy pillanatra, amikor a csillogó szemeivel Noah arcában gyönyörködve felteszi a kérdést nekem. - Előbb peluscsere, öltözés, mosakodás, azután reggeli.
- Tényleg, anyuci? Nem tudtam - puszilom meg Ari ragadós pofiját. - Lehetek még ennél is rosszabb keresztapa?
- Nem vagy az - villan rám a tekintete - nem azért mondtam.
- Tudom - nevetek rá, és gyorsan nyomok egy váratlan puszit a hajába. Alig várom, hogy magamhoz szoríthassam, és megcsókoljam úgy, ahogy este. - De ahogy most kinéztek jobb, hogy nem tiszta ruhákat koszoltunk össze, ugye baba? - nézek eltúlzott arckifejezéssel Ariára, aki megragadja a kínálkozó lehetőséget arra, hogy a tenyerével megpróbálja eltörni az orrom.
Langyos vízzel megmossuk mindkettőjük maszatos pofiját, bár a nem tetszésüket harcias csapkodásokkal és nyöszörgéssel fejezik ki, majd a lépcsőn felfelé haladva végig duzzogva figyelnek, mintha a tisztálkodás olyan rettenetes dolog lenne.
- Szerinted mit adjunk rájuk? - húzom ki a ruhácskákkal teli fiókot, míg Haze szinte rutinos mozdulatokkal kicseréli a pelenkájukat.
- Jó idő van kint - válaszolja szinte éneklő hangon. Az ölembe húzom az immár tiszta pelenkát viselő kisfiút, aki azzal van a segítségemre, hogy sorra kihúzgálja és szétdobálja a szépen összehajtogatott ruhákat. A lehető leggyorsabban kiveszek két vékony nadrágot és pólót, majd felkapom Noah-t és a dupla pelenkázó másik felére fektetem.
- Kimehetnénk az udvarra - vetem fel az ötletet, miután harmadjára is összekapcsolom a rugdalózót, majd megigazítom a zokniját és gyorsan ráadom a nadrágot a kisfiúra.
Hazel fordítva csinálja, előbb a kis pólóba bújtatja bele Ariát, majd megigazítja a félig lehúzott zoknijait, és miközben igyekszik lekötni a gyereket gyorsan ráadja a nadrágot.
- Oké - mosolyog rá a hajához nyúlkáló babára, majd felállítja és felhúzza a nadrág derekát. Szívmelengető látványt nyújtanak, ahogy egymásban gyönyörködnek, hiszen Aria csillogó szemekkel, tapogatózva tanulmányozza Hazelt, ő pedig látszólag pont úgy szerelembe esett ebbe a két kis maszatba, ahogy én az első pillanatban, amikor megláttam őket.
- Menj nyugodtan készülődni, addig figyelek rájuk.
- Menj csak te, én pár perc alatt megvagyok - pakolja össze a pelenkázós dolgokat.
- Oké - vonom meg a vállam, és mielőtt kilépnék óvatosan szájon csókolom. A szemei meglepettségről árulkodnak, de végül elmosolyodik.
- Niall - szól utánam, amikor elindulok az ajtó felé - mi... elaludtam melletted?
- Igen - hümmögök, mert nem tudom eldönteni, hogy ezt akarja-e hallani.
- Nem rúgtalak meg, ugye? - ez a kérdés olyan váratlanul ér, hogy kirobban belőlem a nevetés.
- Nem, Hazel, nem rúgtál meg - lépek hozzá közelebb, és egy tincset a füle mögé tűrök - sőt, hozzá tudnék szokni ahhoz a kanapéhoz, így kicsit szűkösen egész jó.
A kérdése után csak a támadása ér váratlanabbul, ugyanis az ujjait gyorsan az oldalamba fúrja, amitől nevetve összegörnyedek.
Óriási mosollyal az arcomon vonulok ki, ő pedig nevetve huppan le az ikrek közé. Még mindig félek tőle, de talán ha nem rontom el, és szerencsém van, valami nagyon jót is kihozhatunk ebből a gyér kapcsolatból.
Gyorsan átöltözök, megmosom a fogam és az arcom, majd visszaballagok hozzájuk, hogy átvegyem tőle a felügyeletet, amíg ugyanezeket megteszi, azonban nincs rá szükség, mert a gyerekszoba helyett Hazel vendégszobájában találom őket. A padlószőnyegen üldögélve bíbelődnek a játékaikkal, míg Haze farmerban, és sportmelltartóban túrja fel a táskáját.
- Bocsánat - hátrálok ki, azonban amikor megfordul kérdőn pillant rám, mintha nem értené, hogy miért mondom ezt, pedig a lapos hasától és az egész felsőtestének látványától csak hebegni-habogni tudok.
Megtalálja a pólót, amiért a táska teljes tartalmát kidobálta, és belebújik, csak ekkor van merszem belépni.
- Kimegyünk az udvarra - nyalábolom fel mindkettőjüket - te készülődj csak.
- Mindjárt utánatok megyek - bólint aprót, miközben a haját egy helyes kis kontyba tekeri a fején.
A gyerekekkel a kezemben puszit nyomok az arcára, és egy pillanatra talán túlságosan beleélem magam egy büszke apa szerepébe, aki átvállalja a gyerekei felügyeletét a párjától.
Az Ariát tartó karom könyökével nyomom le a hátsó kertbe vezető ajtó kilincsét, majd a csípőmmel belököm, és elégedetten kisétálok velük a teraszra.
Egyelőre nincs elég meleg ahhoz, hogy feltöltsem vízzel az apró gumimedencét, hogy pancsolhassanak, de délután talán ez is lehetséges lesz. Lesétálok velük a fűbe, időközben Arthur is előkerül kissé földes orral, és óriási köröket fut. Leterítek egy pokrócot, de úgy hiszem, nincs rá még szükség, mert mindketten felfedezőútra indulnak, és a fejüket kapkodják Arthur irányába. Kézen fogom őket, és lassú léptekben a ház eleje felé haladunk, mert szeretném megnézni, hogy mit művelt a kutya, és ha lehetséges rendbe is tenni, mielőtt Miranda frászt kap, amikor hazaérnek.
Szerencsére a kár nem túl nagy, mindössze egy kisebb gödör a virágoskert közepén, néhány földes virág, és egy félig eldőlt kertitörpe.
Mindent rendbe tudok tenni, ha kijön Hazel, mert a kis segítségeim gondolkodás nélkül átgázolnának a növényeken, ha magukra hagynám őket akár csak fél pillanatra.
Nem kell túl sokat várnunk rá, egy tányérral, és egy fél szendviccsel a kezében lépdel felénk, az étel látványára megkordul a gyomrom, elfelejtettem, hogy nem is reggeliztem.
- Köszönöm - pislogok meglepetten, amikor felém nyújtja, majd elégedett mosoly terül szét az arcomon. Gyorsan lenyeli a saját reggelijének utolsó falatját, majd megszemléli Arthur remekművét.
- Mindjárt rendbe teszem - mormolom teli szájjal.
Miután megeszem a szendvicset kérnem sem kell, kézen fogja az apróságokat és arrébb terelgeti őket, vissza a hátsó udvarra, hogy gyorsan rendbe hozhassam a kertet.
A garázsból szerzek egy kisebb gereblyét és eloszlatom a feldúrt földet a lyukon, majd lesöpröm a virágok leveleit és egyenesbe hozom a törpét.
- Ne gyere a közelébe! - nézek összehúzott szemekkel a közelben somfordáló kutyára, aki mindössze huncut lihegéssel válaszol.
Visszapakolok a garázsba, majd követem a hangokat és mosolyogva huppanok le a pokrócra közéjük, Hazel mellé. A lelkemet szinte melengeti, hogy a tegnapi nap első feléről elfeledkezve kezdünk beszélgetni, miközben pakolásszuk a játékokat és a mondatainkat megszakítjuk azért, hogy beszéljünk a babákhoz is, közben pedig valamikor sikerül elérnem, hogy a keze az enyémben pihenjen meg, és gyakran végigsimítok rajta a hüvelykujjammal. 
Vegyes érzelmek kavarognak bennem, amikor meghallom a kapu nyílását, majd egy autó halk begördülését rajta, egyrészt örülök, mert lekerül a felelősség a vállamról, és büszkék lehetünk arra, hogy nem volt semmi gond, másrészt viszont elszomorodok egy kicsit, mert szívesen játszanék még papás-mamást néhány óráig. 
A hangokra mindketten felkapják a fejüket, Arthur csaholva meglódul az irányukba, az ikrek azonban addig ülve maradnak, amíg fel nem csendül Mira hangos nevetése, és a bohóckodásuk hangja. Egyszerre nevetve és visítva szól rá Liamre, hogy tegye le, majd egy pillanatra elcsendesednek, ez idő alatt azonban mindkét csemetéjük felpattan, és futva indul a hangok irányába. 
- Kicsikéim! - csupán egy szőke hajzuhatagot látok, majd Mira szinte térdre veti magát és a karjaiba kapja őket. Ösztönösen hátrálok egy lépést és magammal húzom Hazelt észre sem véve, hogy még mindig a kezét szorongatom. 
Néhány másodpercen keresztül egy pisszenés sem hangzik el, apró kezeikkel a ruháját markolva simulnak az édesanyjuk ölelésébe, aki könnyes szemekkel puszikat nyom a buksijukra, és simogatja őket. Hozzánk hasonlóan Liam is kissé hátul maradva, meghatódva nézi a családját, majd csatlakozik hozzájuk, bár az ő érkezésének hangot is adnak. 
- Jól viselkedtetek? - fogja a kezei közé a kislány arcocskáját. Akaratlanul is észreveszem, hogy mindketten végigtapogatják őket, megvan-e, és ép-e minden testrészük, én pedig büszke vagyok rá, hogy teljesen egészségesen és egészben adjuk vissza nekik a gyerekeiket.
Mira arcán szélesedik a mosoly, követem a tekintetét és lepillantok az ujjaimra, melyek Hazel törékeny keze köré fonódnak. Az arca lángol, amikor óvatosan rápillantok, ő is látja, hogy a barátaim azonnal levágták, hogy mi a helyzet, de a zavara, és hogy nem húzza el a kezét jót jelent számomra.
- Nyugi - szorítom meg, és biztató mosolyt villantok rá, mielőtt Mack a karjaim közé robban fél kezével őt is átölelve.
- Köszönjük - hálálkodik, és miután puszit nyom az arcomra egy pillanatra talán elfeledkezik rólam, és sokkal hosszabban öleli át a barátnőmet, mint engem. A háta mögött a tekintetem összetalálkozik Liamével, aki sokkal gyakorlottabb mozdulattal veszi fel mindkét gyerekét, mint én, az arcán pedig az általam jól ismert elégedett mosoly ül, hiszen rengetegszer pillantottam úgy rájuk, mint ahogy ő most ránk.

8 megjegyzés:

  1. Nessie!

    Hát ez valami fantasztikus! Azt hittem Hazel majd megint csalódást okoz Niallnek és azt mondja távolságot akar tartani. Nagyon meglepődtem! De nagyon örülök is! Ez a két lüke megérdemli egymást! És oooh mennyire imádom Niall Horant!
    Fantasztikusat alkottál! :)

    Szandi ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szandi!
      Nagyon szépen köszönöm, rettentően aranyos vagy. :)

      Törlés
  2. Drága Nessa!

    Sajnálom, de úgy érzem, nem elég nagy a szókincsem ahhoz, hogy le tudjam Neked írni, mi játszódott le bennem. Sokszor elkapott az izgatottság érzése, mintha apró kis hangyák cipelték volna a vérem, és szaladgálnának a bőröm alatt.
    Baromira örülök Hazelnek, szinte fellélegeztem, hogy nem volt semmiféle félelemérzete, és büszke vagyok rá, mert végre bátrabb volt, mert lépni, mert igent mondani! Lehet, hogy butaság, de tényleg, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon büszke vagyok rá! ❤
    És természetesen Niallre is, bár ő inkább most megmosolyogtatott. Szeretem ezt az oldalát, mármint a Te Nialled amúgy is a kedvencem, de mégis, amikor ilyen bohókás, vicces, akkor egy cseppet jobban szeretem, és végig vigyorogtam a reggeli részt, ahogy folyton csacsog a gyerekeknek, és próbálkozik. Elbűvöl, és most is a hideg ráz, imádom, legszívesebben egész nap ölelgetném ezt a srácot, és sosem engedném el, mert annyira aranyos, édes, hogy nincsenek rá szavak!
    A kettejük kis cukiságmorzsája pedig, áh, fantasztikus! Örültem nekik, és amikor Hazel elaludt Niall mellett, ne kérdezd, miért, de szabályosan elérzékenyültem. Túlságosan megörültem neki, és félek, hogy egyszer csak elragadod ezt a kis boldogságot, de most még itt van, örülök neki.

    Amit most érzek, az annyira jó, egy óriási, pozitív löket költözött belém, egy aprócska keserűséggel, mert ezek után bármi történik, az nem lesz ilyen , mert tényleg túl jó minden, de én bízom bennük. Jobban érezném magam, ha képes lennék megkeresni Hazelt, és tudnék személyesen lelket önteni belé, hogy ne féljen semmitől, de bízom Benned Drága Nessám, és borzasztóan várom a folytatást.

    Annyira szeretném, ha tudnád, min mentem keresztül olvasás közben, hogy a fejembe láss, mert én nem tudom jobban elmondani.

    Sok, sok kitartást és erőt küldök neked, fantasztikus vagy, ezt ne felejtsd el!


    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!❤❤
      Annyira nagyon boldog vagyok, amiért ezt írtad nekem, hiszen rengeteget jelentenek a szavaid, és mindig óriási löketet ad egy ennyire pozitív visszajelzés.
      Azt hiszem, Hazelre most mindannyian büszkék lehetünk, Niallön pedig nem tervezek változtatni, ha ő sem akar, mert én is magyon szeretem a karakterét.
      Tényleg nagyon hálás vagyok neked, és köszönök mindent!💕

      Törlés
  3. Drága!
    El sem tudom mondani, hogy jelenleg mi zajlik le bennem. Úgy érzem, tökéletesen időzítettél, megérte várni erre a csodára.
    Gondolom semmi sem mehet zökkenőmentesen, és lesznek majd rosszabb napok életem értelmeinek napjaiban,főleg mikor kiderül Hazel titka, de jelenleg semmi sem érdekel.
    Bár hétfő van, elmondhatatlanul feldobtad a napom. Csodálatos vagy! ❤
    Tűkön ülve várom a folytatást, a sulihoz pedig kitartást, nem kell sok a téli szünetig!
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nonci!❤
      Nagyon szépen köszönöm! Valóban nem lesz minden zökkenőmentes, de a való élet sem az, mégis mindig megoldódik valahogy minden. :)

      Törlés
  4. Drága Nessa!
    Nem tudom mit mondjak... Talán a legjobb szó az, hogy épp elolvadok. Elképesztő. Már egyáltalán nem tudom mire is számíthatok a továbbiakban. És igen, ez a rész részemről száz év várakozást is megérne. Tudom, sokszor mondtam már, de ez abszolút kedvencem lett. Annyira örülök, hogy ez a két bolond végre, ténylegesen egymásra talált.
    El nem tudod képzelni, mennyire várom a következő részt! Köszönöm, hogy ilyen csodákkal teszed szebbé az életemet. Imádlak és csak így tovább! ❤

    Puszi és hatalmas ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Annyira nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen!❤

      Törlés