2016. december 2., péntek

24.rész

 Hazel Clark

A kezemet még időben a szám elé kapom, így csak egy halk nyikkanást hallatok, semmi többet. Nagyon sötét van, nem látom, hogy hol vagyok, és a fejem nem tud rendesen kitisztulni, csak az idegen ágyat és környezetet érzékelem. Hosszas tapogatózás után megtalálom az éjjeli lámpát, és a fény nyugtatóan beragyogja a helyiséget. Az apró, kerek ablakokon kívül semmi egyéb nem mutatja, hogy egy repülőben vagyok, csak egy idegen, de mégis megnyugtató helyet látok magam előtt.
A csuklómról leveszek egy hajgumit és összefogom az izzadt, kócos hajam. Szokatlanul hosszú ez az éjszaka, hiszen egyszer már felébredtem a rémálmaim miatt otthon, most pedig itt is.
Óvatosan elhúzom a takarót az egyik kerek kis ablak elől, és szembesülök azzal, hogy itt, a felhők fölött már nincs is annyira éjszaka, mert az égbolt kékes rózsaszínben pompázik. Egy ideig bámészkodok, a pattanásig feszült idegeim engednek, és a testem ellazul, mégis tudom, hogy elaludni már nem fogok. A fáradtságom ellenére addig húztam, ameddig csak lehetett, éppen csak átöltöztem, amikor Mira átkopogott, és mosolyogva megkérdezte, nincs-e kedvem beszélgetni egy kicsit. Volt, és amikor meghallottuk, hogy a szomszédos szobában is egyedül maradt Casey, ugyanúgy felállt, és áthívta. Addig beszélgettünk, osztottuk meg egymással a párkapcsolataink színes napjait, amíg az ikrek mocorogni, majd az egyikük sírni nem kezdett.
Vannak barátnőim az egyetemen, de ilyesmiben most volt részem először, mert azok a barátságok mások, felszínesek, csupán az iskola kapujáig tartanak, és velük sosem tudtam úgy beszélgetni, ahogy ezzel a kicsit idegen lánnyal, akivel csak annyi közös vonásom van, hogy a barátaink híresek, és Mirával, aki saját maga is híresség.
Elgondolkodok azon, hogy átkopogok hozzájuk abban a reményben, hogy ébren vannak, és folytathatjuk az estét ott, ahol abbahagytuk, de nem szívesen ébreszteném fel őket még véletlenül sem, és talán nem is aludtam túl sokat, csak a repülés összezavar. Lerúgom magamról a takarót és a kistáskámat felkapva úgy döntök, megmosakszok, aztán pedig elfoglalom magam valamivel addig, amíg valaki fel nem ébred. Igyekszek a lehető leghamarabb és a legcsendesebben átsurrani Casey szobáján, meglep, hogy látszólag egyedül van az ágyban, ugyanakkor egy kicsit megnyugtató is, mert ezek szerint nem csak én űztem el Niallt magam mellől.
Átsurranok az ebédlőn, majd következő ajtót is olyan halkan nyitom ki, amennyire az lehetséges, és miután kifordulok rajta a lábaim egy pillanatra földbe gyökereznek. A kanapén hárman hevernek egymás hegyén-hátán, köztük a barátom is, ketten pedig a fotelokban nyúlnak el résnyire nyitott szájjal. Akaratlanul is elmosolyodok, nem tudom, hogy láttam-e valaha ilyen aranyosat. Sokáig tudnám nézni őket azon gondolkodva, mennyire eltérnek az általam alkotott sztereotípiától, de a kupac közepén egyikük nyöszörögve mozgolódni kezd, én pedig inkább tovább állok, nehogy felébresszem őket a bámulásommal.
Viszonylag könnyen megtalálom a mosdót, ahol megmosom az arcom és a fogaim, az őskáosszá kócolódott hajamból pedig normális kontyot varázsolok. Azt tervezgetem, hogy rajzolással ütöm el az időt, de ez meghiúsul, amikor a táskámat megszerezve visszasurranék a szobámba, de egy rekedtes hang suttogva megszólal.
- Jó reggelt - összerezzenek, kis híján elejtem a tatyóm, melyre válaszul halk kuncogás hangzik, és előbukkan Zayn feje. Óvatosan kikecmereg Niall szétvetett végtagjai, és Louis feje alól, majd kellemetlen ropogásokat hallatva kinyújtózik. - Fő a kényelem - dörzsöli meg hunyorogva a nyakát, és elmosolyodik.
- Én ébresztettelek fel? - ölelem magamhoz a táskám aggódva, és igyekszek még a suttogásnál is halkabban beszélni.
- Nem -  vonja meg a vállát - kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, és éhes is vagyok. Te miért nem alszol?
- Nem tudtam - intézem el ennyivel a magyarázatom.
Aprót bólint, végignéz a barátain, akiket úgy tűnik, sem a kényelmetlen helyzet, sem pedig a halk beszélgetésünk nem zavar.
- Reggelizhetnénk - veti fel az ötletet Zayn - mindjárt szerzek kaját, csak átöltözök - jelenti be, és már le is kapja a pólóját.
Pirulva fordítom el a fejem, bár szívesen megvizsgálnám a mellkasát díszítő tetoválásokat, nem szokásom félmeztelen férfiakat bámulni.
- Megvárlak az ebédlőben - intek esetlenül a másik helyiség irányába, de még mielőtt eltűnnék vetek egy pillantást Niallre. Az egyik karja lelóg a kanapéról, miközben befelé fordulva hortyog, és észrevétlenül egyre inkább elfoglalja Zayn helyét. Louis félig mellette, félig rajta pihen, álmában néha megrándulnak az izmok az arcán. Én évek óta nem aludtam ilyen békésen, mint ahogy most ők így egymás hegyén-hátán.
Halkan kihúzom az egyik széket és letelepedek rá, amíg Zaynt várom azt csinálom, amit eredetileg is terveztem, előveszek néhány ceruzát és a vázlatfüzetem.
- Remélem éhes vagy - lép be hangosan beszélve - a lányok kitettek magukért, kisebb svédasztalos reggelit dobtak össze már most, megehetjük mindet.
Letesz elém egy jól megtömött tányért, amit egy komplett angol reggeli foglal el, majd lehuppan mellém, és kíváncsian pislog a füzetem irányába.
- Mit rajzolsz?
Elhúzom a kezem és megszemlélem a néhány perc alatt alkotott firkálmányom, egy repülőgép körvonalai.
- Csak elütöttem az időt - csuknám össze a füzetet, de hirtelen odakap, amitől egy picit megijedek.
- Megnézhetem őket? - a szemeiben kíváncsiság és érdeklődés csillog, úgyhogy aprót bólintok, és engedem hogy maga elé húzza, míg én nekifogok a reggelinek.
- Nem vagyok a legjobb - mondom, miután lenyelek egy falatot - jobban szeretek festeni, de a fotózás áll a legközelebb hozzám.
- Szerintem nagyon tehetséges vagy - nyújtja felém a füzetem egy mosoly kíséretében - én is szeretek rajzolni, csak én többnyire falakra, és festék sprayvel.
- Azt még nem próbáltam - szúrok a villámra tojást, sonkát, és zöldséget - de mindig is szerettem volna.
- Emlékeztess rá, ha hazaértünk - mosolyogva bólintok, végül is miért ne vállaljam be, hogy falakat fújjak össze Zayn társaságában?
- Sokáig ébren voltatok? - érdeklődök, mert nem akarom, hogy beálljon a csend köztünk.
- Igen, eléggé - vonja meg a vállát - egy kicsit nosztalgiáztunk, dumáltunk, videó játékoztunk, aztán csak úgy bealudtunk, azért nem ment senki sem a helyére.
Szóval nem tudja, hogy Niall nem egészen önként hagyott magamra.
- Reggelt' - jelenik meg Harry kócos hajjal, nyúzott arccal, a nyakát masszírozva. A hangja leginkább dörmögésre hasonlít, miközben keresztülcsoszog az ebédlőn és eltűnik a másik szobában.
- Ti csajok aludtatok? - dobja fel a témát ezúttal Zayn.
- Nem igazán, mi is sokáig beszélgettünk, csak valamikor felébredtek a gyerekek és elvonultunk. Hány óra van egyébként?
- Az nem számít - közelít egy újabb falatot a szájához - majd kiderül, ha odaérünk, és az még jópár óra.
- Gondolom néhányszor megtettétek már ezt az utat - tologatok egy falatot a villámmal.
- Nem annyiszor, mint Liam vagy Niall, de igen, párszor, mindannyian szeretjük Ausztráliát.
- Szóval csak el kell aludnom, és te máris rákattansz a barátnőmre - felkapom a fejem Niall piszkálódón vádló hangjára. Az arcát dörzsölgetve, ásítozva lép be, a tekintete fáradt, de mosolyogva közeledik felénk, és húzza ki a széket mellettem.
- Ahogy mondod - válaszol Zayn teli szájjal - végül is nincs egy barátnőm, akit szeretek, nekem a te csajod kell.
- Próbálkozz csak - karolja át a vállam, és lágy puszit nyom az arcomra.  - Jól aludtál?
Még ízlelgetem magamban a "csajod" szót, mert még sosem emlegettek úgy, mint valakinek a csaja, de mosolyogva bólintok, és talán egy kicsit túl feltűnően fészkelem be magam a karja alá. Talán nem alszok mellette a rémálmaim és a nyugtalanságom miatt, de ettől még kifejezetten vágyom a közelségére, és ebben (is) teljes mértékben egyedülálló számomra.
- Zayn mondta, hogy jól szórakoztatok - a kezem óvatosan a térdére helyezem és megsimogatom, próbálok olyan figyelmesen és gondoskodóan viselkedni vele, ahogy ő velem, hogy amennyire tudom éreztessem vele, mennyire fontos nekem.
- Igen, amíg meg nem jelentél tök jól elbeszélgettünk - szólal meg megjátszott sértettséggel és felvágással Zayn. - Nem akarsz visszamenni aludni?
- Eltaláltad - vonja fel a szemöldökét kihívóan. - Ne reménykedj, Malik, én küzdöttem meg érte.
Hosszas csalódott, elnyújtott dünnyögés a válasz, ami miatt akaratlanul is, bár kissé kínosan érezve magam, de nevetni kezdek.
- Jogos - sóhajt drámaian - hagylak is akkor titeket.
Mielőtt megszólalhatnánk kisurran az ajtón, halálra rémítve Liamet, aki kómás tekintettel közeledik.
- Jó reggelt - mormolja, és mosolyogva megemeli a kezét az irányomba, miközben céltudatosan átvág a helyiségen.
Visszaintegetek, és a tekintetemmel követem őt, ahogy egyre gyorsítja a lépteit, és szinte kiül az arcára a vágyódás a családja után, és a bűntudat, amiért nem velük töltötte az elmúlt néhány órát.
- Tisztára pánikba van esve - kommenteli Niall, közben ellop egy falat ételt a tányéromról - mintha bármi is történhetett volna, amíg ő kint aludt.
- Talán történhetett volna - fordítom el a fejem - ki tudja...
- Ez egy repülő, Haze, a saját személyzetünkkel, mindenki teljes biztonságban van - megnyugtatónak szánt puszit nyom az arcomra, mert nem tudja, hogy butaságot beszél. Sosincs senki teljes biztonságban, rossz emberek mindig vannak, és mindenhol, még ha nem is tűnnek kifejezetten rossznak.
- Azért aranyos - jegyzem meg.
- Tipikus túlvédelmező apuka - mosolyodik el.
- Te nem lennél az? - amint kiejtem a számom a kérdést meg is bánom, elsüllyedni azonban sajnos nem tudok.
- De, de igen, valószínűleg - ejti ki hosszas gondolkodás után - sőt, talán most is olyan vagyok, még ha nem is az én gyerekeim. Szörnyű apa leszek - nevet fel, de közben gyengéden végigsimít a hajamon.
Nem akarok erről beszélni, a nyelvem hegyén van a megjegyzés, hogy nálam nem lesz rosszabb, de én semmilyen anya nem leszek, és így nem akarok erről beszélni vele, senkivel sem akarok.
- Ez nem igaz - részemről ezzel be is van fejezve a téma, és remélem hogy veszi az adást, ahogy általában szokta is.
- Kérsz egy kávét? - tápászkodik fel. - Szerintem én iszok egyet, aztán átöltözök valami kényelmesebb ruhába, és ha Lou felébred megnézhetnénk egy filmet.
- Oké - derül fel az arcom - van tejeskávé?
- Lesz - hajol le hozzám, és a kezével végigsimítva az arcomon maga felé irányít. A szám akaratlanul is mosolyra húzódik, amikor megcsókol, és furcsa érzés keletkezik a gyomrom tájékán. Hosszú perceken keresztül, számára talán kényelmetlen helyzetben kapaszkodunk össze, és azon kapom magam, hogy nem is akarom elengedni, sosem akarom, hogy ezek a pillanatok véget érjenek.
- Nem szeretnél egy kicsit pihenni még? - az orrát az enyémhez simítva motyogja az ajkaim közé, én pedig öntudatlanul bólintok, azt sem tudva, hogy mibe egyezek bele. - Menj vissza az ágyba, beviszem a kávét - újból bólintok és felemelkedek, ügyetlenül nekitántorodok a mellkasának, de karjait a derekam köré fonja és biztosan megtart. A halk nevetése visszhangzik a fülemben, miközben az arcát belefúrja a nyakam és a vállam közé, hogy a szabad területre egy apró puszit helyezzen. A lélegzetem is elakad és az összes szőrszálam égnek mered, mígnem végül elenged.
- Mindjárt megyek - simít végig a derekamon, miközben elsétál mellettem.
Úgy döntök, még mielőtt csak úgy berontok, hogy átrohanjak Harry és Casey területén, kopogok. A válaszig viszonylag hosszú idő telik el, de végül megkapom, és átsétálok abba a helyiségbe, ahol töltöttem az éjszakát. Rá sem jövök arra, hogy mit tettem, amíg meg nem pillantom az ágyat, ekkor azonban ezer meg egy rémtörténet fordul a fejemben, míg végül rájövök, hogy ággyal, vagy anélkül, de az elmúlt hónapok alatt milliószor lett volna alkalma bántani engem, amikor kettesben voltunk, ha ez lenne a célja nem egy repülőn tenné csak azért, mert itt van ez az ágy. És amúgy sem tenné, soha, sehol, egyszer talán sikerül megértenem.
Leülök az ágy szélére és türelmesen várom, hogy megérkezzen, ezalatt elmélázva hallgatom a szomszédból szűrődő boldog kacajokat és gyerekhangot.
- Nos, nem egy Starbucks, de megpróbáltam a legjobban kihozni magamból - sétál be, és a fecsegésével szinte azonnal oldja is a feszültségem.
- Te csináltad? - sietek a segítségére, és becsukom mögötte az ajtót, mielőtt elvenném a bögrében gőzölgő italt, amire talán egy egész flakon tejszínhabot nyomott.
- Még szép hogy én - helyezi le a saját kis csészényi kávéját a beépített éjjeliszekrényre, és feldobja magát az ágyra. - Hálából gyere ide egy kicsit hozzám - paskolja meg a helyet maga mellett.
Hülyeséget csinálok, de azzal az érvvel, hogy amíg nem alszok el mellette semmi baj sem lehet, végül óvatosan odakúszok mellé, és hagyom, hogy magunkra húzza a takarót.
Furcsán nyomasztó érzés uralkodik el rajtam, mint amikor golfoztunk, és elvesztettem az uralmam az elmém felett a túlzott közelségétől, de igyekszek legyűrni, és bár még közelebb jön, a homlokomra nyomott apró csókja segít ebben. Néha kicsit túl gyorsnak és túl soknak érzem a változásokat, de meg kell tanulnom teljes mértékben uralni őket, és magamat, úgyhogy fejest ugrok mindenbe, amit jónak érzek, és normálisnak. A párok biztos sokszor fekszenek csak úgy egymás mellett, Casey és Harry is ezt csinálja, valószínűleg ez a helyes, és az lenne furcsa, ha visszakoznék.
- Tudnék még aludni - nyom el egy ásítást, a fejét édesen a párnára ejti és kinyújtja az egyik kezét felém, hogy a kósza hajszálakat eltűrje az arcomból.
- Akkor aludj - kúszok hozzá közelebb, és bár kettős érzések kavarognak bennem, óvatosan a karjai közé kérem magam. Nem új ez a helyzet, mert pont olyan, mintha csak megölelne, de valamiért sokkal intimebbnek érzem, talán azért, mert még senkivel sem osztottam meg a takarómat.
Az arcár beletemeti a hajamba és a karját ragaszkodóan fonja körém, így néha még azt sem tudom, hogyan vegyek levegőt, és szabad-e mozgolódnom, de minél tovább vagyunk így, annál gyorsabban múlik a kellemetlen érzésem, és a helyét felváltja a nyugalom, valamint a biztonságérzet, ami Niall jelenlétével együtt jár.
- Liam! - összerezzenek, amikor kivágódik a szomszédos szoba ajtaja, és a fiú kisiet rajta a felesége rosszalló hangnemű megszólítása ellenére.
- Hoppá - torpan meg, és széles vigyorral az arcán fordul egyenesen felénk, karjában a kislányával, aki nyújtózkodva próbálja kideríteni, hogy kik vagyunk - bocsi, skacok.
- Takard el a szemed, nyuszi - emelkedik fel mellettem, míg én igyekszek eltűnni a takaró alatt. Aria kitörő örömmel és lelkesedéssel ugrándozik az apja karján, míg Niall egy bizonyos nemzetközi jelzést intéz felé, de a kislányra szélesen mosolyog.
- Ne haragudjatok - siet be Mira is, és fél kézzel karon ragadja a párját. - Mondtam neki, hogy kopogjon - vet rá szúrós pillantást, bár látszik, hogy nem gondolja komolyan. 
- Élvezed, mi? - látom, ahogy felvonja a fél szemöldökét, és pont olyan piszkálódóan néz a barátjára, amilyen hangsúllyal ő szólt hozzánk.
- Jó hogy! 
- Élvezheted azt is, hogy megeteted a gyerekeinket - próbálja meg Mira az ajtó felé tolni. Felemelem a fejem és vetek egy pillantást rájuk, ahogy a kisbabáikkal a karjaikon civódnak egymással. Azon tűnődök, hogy vajon mi is ilyenek lehetünk-e valaki más szemszögéből, amikor szembeszállok vele, mert semmibe veszi, hogy én akarok kifizetni valamit, legyen szó akár csak egy pizzáról, vagy a kávékról, amikkel rendszeresen beállít a lakásomba. Mi is ilyen normálisnak tűnünk? Én ilyenek tűnök? 
Végül Noah dünnyögése rántja vissza Liamet a valóságba, a kisfiú arca fokozatosan grimaszba torzul és türelmetlenül fészkelődik Mira karjaiban, ekkor szó nélkül megindul az ajtó felé, hogy ezúttal Harryékre törjön rá.
- Tényleg bocsi - dugja be a fejét még egyszer Mira, és mosolyogva a szemembe néz, nem vagyok benne biztos, de talán huncutul kacsint is egyet.
- Mack!
- Megyek, megyek már! - dalolja, és végül tényleg elmegy, Niallből pedig kitör a nevetés. 
- Őrültek - dől vissza mellém, az egyik karját a feje mögé kanyarítja, a másikkal újra közelebb húz magához, így félig elrejthetem a pólójában a lángoló arcom. - Azt hiszem, kifejezetten élvezik, hogy ezúttal én vagyok a friss hús.
- Friss hús? - biccentem fel a fejem.
- Nem nagyon volt barátnőm már egy ideje - válaszol a plafont nézve - pont annyira élvezik, hogy van, mint amennyire én is - felém fordul, az arca vészesen közel kerül az enyémhez, annyira, hogy az orra megböki az én orrom. Az arcom úgy lángol, mintha leforrázták volna. Nem tudom, hogy szeretem-e, amikor ilyeneket mond, jólesik, de egy részem tudja, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot, és minél tovább maradok vele, annál jobban fog fájni mindkettőnknek, amikor ki kell hátrálnom, de most még háttérbe szorítom ezt a gondolatot, és belefeledkezek a jelenbe. 
- Én is élvezem, hogy az lehetek - minden bátorságomat összeszedve mondom ki ezt, és az utolsó pár szótag után kissé kínos csend áll be, mintha valami rosszat mondtam volna. 
- Az... az jó - ejti ki végül, és ahogy észreveszem az ő arca is kissé rózsaszínes árnyalatot ölt - nagyon szeretném, ha boldog lennél velem, Hazel, boldogabb, mint eddig bárki mással. 
- Nyertél - rejtem el az arcom, és belemormolom a ruhájába.
- Sokan voltak? - kérdezi, nekem viszont fogalmam sincs, hogy mire gondol, úgyhogy kénytelen vagyok felemelni a fejem. - Sok barátod volt eddig? - úgy kérdezi, mintha annyira nem is akarná tudni a választ.
- Nem - motyogom, majd nagy levegőt veszek - egy sem.
A szemei döbbenten kerekednek el, az egész arcára kiül az értetlenség, a száját többször is kinyitja, de nem jön ki rajta hang, míg végül egyetlen szót bök ki nagy nehezen.
- Hogyan?
A legrövidebb válasz amit adhatok az, hogy egyszerűen megvonom a vállam, mintha nem lenne nagy dolog, és mintha semmi olyasmiről nem lenne szó, hogy félek a férfiaktól, és rajta kívül soha nem is próbálkozott senki igazán.
- Nem értem - rázza a fejét - soha? 
- Nem, Niall, soha - a mellkasom hirtelen túl nehézzé válik a tüdőm számára, megpróbálok kibontakozni a karjaiból és felállni, de nem hagyja, helyette gyengéden visszahúz magához. 
- Nem azért kérdeztem - a lehelete végigsimít a bőrömön és a feszültségtől kellemetlen érzés rántja össze a belső szerveim - csak nem értem, hogy egy ilyen gyönyörű, és különleges lánynak hogy nem volt még senkije.
Felé fordítom a fejem és a szemébe nézek, minden porcikája sugározza, hogy mennyire komolyan gondolja, amitől egyszerre enyhül és nehezedik bennem a nyomás.
- Nem tudom, hogy mit kellene mondanom - hajtom le a fejem.
- Semmit - az állam alá nyúl és óvatosan rákényszerít, hogy a szemébe nézzek - örülök, hogy én lehetek neked az első.

Niall Horan

Ha tudná, hogy milyen analizálóan nézem, nagyon dühös lenne, szerencsére azonban nem veszi észre. Egy halom játék között ül Mirával és Louis-val, és éppen elfogadja a keresztlányomtól a felé nyújtott plüss játékot. Még mindig azon merengek, amit az ágyban mondott, hogy még sosem volt együtt senkivel úgy, ahogy velem, hihetetlennek tűnik, ugyanakkor rengeteg kérdést válaszol meg, de ezzel együtt sok újat is felvet. Választ kapok arra, hogy miért ilyen félénk, hogy miért kellett olyan hosszú időn keresztül keményen küzdenem érte, még az első csókunkért is, ezzel pedig felmerül az első, és talán a legfontosabb kérdés, ami jelenleg foglalkoztat. Velem volt az első csókja? 
Az egész kapcsolatunk, és az összes tervem átértékelődik most a fejemben, új határokat kell szabnom magamnak, lassítani a tempón, amit egyébként is lassúra terveztem, mert sosem tartottam Hazelt olyan lánynak, aki elkapkodja a dolgokat, de ez tényleg mindent megváltoztat. Nem értem, hogy miért nem mondta hamarabb, és ez egy kicsit dühít, mert mindent máshogy csináltam volna, viszont ha most visszatekintek az elmúlt időszakra, talán mégsem változtatnék semmin. Megküzdöttem érte, ezek szerint úgy, ahogy még senki más, és most az enyém, elképzelhetetlenül szép lenne, ha én lehetnék számára az első, és az egyetlen, ehhez pedig elsősorban az kell, hogy ne szúrjam el, sem most, sem máskor. 
- Mi a helyzet, haver? - bök oldalba Harry, és bizalmasan közelebb hajol hozzám. - Úgy nézel ki, mint akinek jól indult a reggele - mindentudóan felvonja a szemöldökét, de fogalma sincs róla, hogy tulajdonképpen nem tud semmit. 
- Egészen másról van szó - mormolom, közben a pillantásomat végig Hazelön tartom.
- Nem hozunk valami kaját, Niall? - kérdezi normális hangerővel, és feltápászkodik.
- De, persze - bólogatok, jelezve, hogy értem a célzást. Elhaladva a repülőgép játszósaroknak kinevezett helyez mellett végigsimítok a számomra két legfontosabb nő buksiján, és furcsán szívmelengető érzés, hogy mindketten felemelik a fejüket, hogy egy-egy mosolyt villantsanak felém. Mióta ismerem Mirát az a titkos vágyam, hogy a barátnőm elfogadja majd a barátságunkat, és jól kijöjjön vele, Hazel ezt az álmom is valóra váltotta, hiszen kezdenek igazi barátnőkké válni, ennél többet pedig nem kívánhatnék. 
- Szóval? - kérdezi Haz, és integetek a biztonságisoknak, akik a saját utazó részükön csinálják körülbelül ugyanazt, amit mi, tévéznek, pihennek, próbálják hasznosan elütni a hátralévő órákat. 
- Nem biztos, hogy szeretném, ha tudnád - belépek a konyhába, ami szerencsére jelen pillanatban üres, bár látszódik, hogy a személyzet ügyködik valamin. 
- Ne már, Niall, mi mindent megosztunk egymással!
- Hát azért nem mindent - kapok elő az egyik szekrényből néhány csomag chipset, és gondolatban engedélyt adok magamnak arra is, hogy egy kis tálkába babakekszet borítsak, hiszen hogy néz az ki, hogy mi nasizunk, ők pedig nem kapnak semmi finomságot? Már ha az ízetlen keksz finomságnak számít a kisbabák számára.
- De azért sok mindent - köti az ebet a karóhoz, míg végül elmosolyodok, és nekidőlök a pultnak.
- Tudtad, hogy még sosem volt barátja előttem? 
Ugyanolyan megdöbbenés játszik az arcán, amilyen az enyémen is lehetett, aminek egy kicsit örülök, mert ezek szerint ez nem csak számomra meglepő.
- Hazudsz - jelenti ki.
- Esküszöm, hogy nem - teszem a szívemre az egyik kezem, a másikat pedig felemelem. - Tudom, hogy meglepő, de tényleg nem, reggel beszélgettünk, és elmondta.
- Nagyon furcsa - tűnődik úgy, ahogy Harry tűnődni szokott - óvatosnak kell lenned vele.
- Na ne mondd, tényleg? 
- Komolyan mondom, Niall, annak oka van, ha valakinek 22 éves koráig még nem volt kapcsolata, lehet, hogy komolyan vallásos, vagy valami... - filozofál.
- Vagy csak  nem omlik mindenféle jöttment karjai közé - egyetértően, de bizonytalanul bólint.
- Akkor is óvatosnak kell lenned, mert valamiért téged választott, rád bízta magát, de bizonyára megvannak a saját elképzelései arról, hogy mit szeretne.
- Volt már barátnőm, Haz - tájékoztatom, csak hogy biztos legyek benne, hogy tudja ezt - és tudom, hogy mit csinálok. 
- Oké - bólint - csak azért mondom, mert mindenki nagyon kedveli ezt a lányt, és nem akarjuk, hogy elszalaszd a lehetőséget, vagy véletlenül elrontsd. 
Hosszasan nézek rá, végül bólintok, és belecsapok a kinyújtott kezébe, hogy fiúsan megöleljük egymást, mint két magányos farkas, akik végre nem is olyan magányosak. 

3 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!!
    Nem akarom ismételni magam, mindig ugyanazt írom, de egyszerűen IMÁDLAK!!! Téged, a tehetséged, a történeteidet, nem győzöm kivárni a péntekeket. Remélem Niallnek lesz elég türelme, bár őszintén szólva lassan összerakhatná a képet, és rájöhetne, hogy az ő Hazelje ugyanaz, akiről a cikkben olvasott. Hazelnek pedig remélem lesz bátorsága, és nem áll a saját boldogsága útjába. Szép hetet kívánok neked, és kitartást!! :)

    VálaszTörlés
  2. Nessiem!

    Eleinte utáltam Hazelt, nem tagadom. Utáltam amiért nem engedi közel magához az én Ír babámat és folyton megbántja.
    De most... I - M - Á - D - O - M ezt a csajt!
    Alig várom már, hogy kiderüljön Hazel "titka" és felpörögjenek az események, érdekel mi lesz Niall reakciója.
    Liam és Mira! Istenem még mindig annyira imádom őket, hogy az hihetetlen! *-*
    Mira amilyen szeleburdi lány volt, most olyan kiengyensúlyozott felnőtt nő, anya és feleség.
    És még mindig olyan ééédesek Liammel! :3
    Irigylem a barátságát Niallel! :(
    Annyira, annyira, annyira imádom amit írsz, egyszerűen tökéletes!
    Elraboltad a lelkem ezzel a történettel! ❤
    Remélem tudod, hogy meg fogok bolondulni péntekig.

    Szandi ❤

    VálaszTörlés
  3. Drága Nessa!

    Ne tudom hanyadjára olvastan el a részt, de nem is számít, mert minél többször teszem meg, annál jobban szeretem. Jó „látni”, hogy Hazel mindenkivel szép lassan kialakít valamicske kapcsolatot, mint egy félénk kis szociogram, ami minden mondatnál kibővül. Nem tudom, ez mennyire tudatos nálad, de én nagyon szeretem az ilyenfajta történeteket, és a tieid mindig ilyenek.
    Mondjuk még mindig sajnálom Hazelt, mert sejtem, mennyire nehéz lehet megnyílnia, de amikor beleegyezett a Zaynnel való falfújásba, óriási lépést tett meg szerintem, és én továbbra is rettentő büszke vagyok rá!
    Niallről nem is szólva! A kitartása és a türelme páratlan. De szerintem ezt elmondhatnám mindannyiukról, örülök, hogy senki sem próbál Hazel életére törni, nagyon kedvesen közelednek felé.

    Sajnálom, hogy eddig halogattam a kommentem, mert már borzasztóan kikívánkozott belőlem!
    Még mindig imádom a történetet, és tűkön ülve várom a folytatást! ❤

    xx Lu

    VálaszTörlés