2016. december 8., csütörtök

25.rész

Sziasztok!
Még számomra is meglepő, hogy most teszem fel ezt a részt, és nem valamikor holnap késő este, ennek az az oka, hogy egy kicsit lebetegedtem, ami a tanulmányaimat figyelembe véve a legkevésbé sem jó, viszont időben befejeztem a részt, és legalább egyszer kialudhatom magam.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek, én kivételesen a megszokottnál kicsit jobban élveztem az írását, bár így visszagondolva nem mondom azt, hogy elégedett is vagyok vele, de élveztem, és már csak ezért sem nyúlok bele utólag.
Kitartást kívánok nektek az elkövetkezendő másfél héthez a téli szünetig, mindjárt itt van! <3 
N.x 

 Niall Horan

Elbűvölő az arca, amikor bejelentik, hogy a gép megkezdi a leszállást, kislányos izgatottság ül ki rá, és a fényképezőgépét az ablakhoz szorítva lesekszik annak ellenére, hogy éjszaka van. Sajnálom, hogy nem nappal érkezünk meg, mert kicsit sem érzem fáradtnak magam, és szívesen körbevezetném egy kicsit már most, de az idő felett még miatta sem tudok uralkodni, úgyhogy kénytelen-kelletlen belenyugszok abba, hogy reggelig várnom kell a turistáskodással.
- Úristen! Az ott az óceán? Látom a kontinens peremét! - kapja felém a fejét, az arca piros az izgatottságtól, és alig tud nyugodtan ülni a fenekén.
- Gyönyörű, ugye? - karolom át, és a válla fölött kinézek az ablakon. A város fényei megvilágítják a környezetüket, világosan körvonalazódnak ki a szigetek és a nagy kontinens pereme, ahogy Hazel mondta, de a fele sem látszik a lényegnek.
- Várd meg, amíg leszállunk! - fordul hátra Zayn, és széles vigyort villant a barátnőmre, ő azonban nem figyel, mert a fényképezőgépével foglalkozik, és egy pillanatra sem szakítaná el a tekintetét az ablaktól.   Egy kissé durván érünk földet, néhány másodpercig egyre lassulva száguldunk a kifutópályán, mígnem végül megállunk. Kénytelenek vagyunk a helyünkön maradni, amíg a biztonságiak kimennek, hogy felmérjék, tiszta-e a terep, és megérkeztek-e már a kocsik értünk, és kivételesen szerencsénk is van, így szépen lassan egymás után elköszönünk a személyzettől, és lekászálódunk a gépről.
- Mi lesz a csomagjainkkal? - emeli rám a tekintetét, lépdelés közben szorosan a mellkasomhoz simul.
- Utánunk hozzák - nyomok puszit a feje búbjára - valószínűleg már hamarabb a szállodában lesznek, mint mi.
Aprót bólint, a tekintetével vadul, érdeklődve méri fel a repülőtér minden pontját, és séta közben készít néhány fotót. Édesnek tartom, ahogy turistáskodik, és amikor hátrapillantok látom, hogy Harry kezét fogva Casey is ugyanilyen érdeklődéssel néz mindenre, pedig ez még csak a repülőtér.
Egyenként, vagy a mi esetünkben egymás kezét fogva vágunk át az emberek tömegén, hogy ne keltsünk nagy feltűnést. Miráéktól átveszem a keresztlányom, és ráültetem a karomra, így csak egy fiatal, kisgyerekes családnak tűnünk, bár kapucnis, meglehetősen rejtőzködő apukaként bizonyára furcsa látványt nyújtok.
- Nyugodj meg, pici lány, mindjárt visszaadlak anyának - nyomok puszit a szomorú, sírós grimaszba torzuló arcára. - Emlékszel, hogy milyen jól szórakoztál keresztapuval és keresztanyuval legutóbb? És akkor is hazajöttek a szüleid, most is pont olyan jól fogunk mulatni, amíg meg nem érkeznek a bátyóddal, és ígérem, hogy most sokkal kevesebbet kell várni rájuk, csak néhány perc az egész.
Amíg beszélek úgy tűnik, hogy megnyugszik, mert úgy figyel, hogy szinte issza a szavaim, eszébe sem jut, hogy néhány másodperccel ezelőtt miért pityergett, viszont akkor, amikor egy pillanatra nem rá figyelek, hanem Paddyre, aki szól, hogy kint vár minket egy kocsi, újra nyűglődni kezd.
- Jól van, jól van, Nyuszi - szorítom magamhoz, Hazel pedig óvatosan megsimogatja az arcát, hogy felhívja magára a figyelmét.
- Te jártál már itt korábban, ugye, Ari? - azon az édes, kedves, kislányos hangon beszél, ami olyan, mintha egy mesét olvasna fel. - Muszáj lesz nekem megmutatnod a környéket holnap, miután mindannyian kialudtuk magunkat, még sosem jártam Ausztráliában, de mindenképp szeretném tudni, hogy honnan származnak a kedvenc kisbabáim, és ki is lehetne jobb idegenvezető, mint az egyik közülük? Igazam van? - bár nehezebb úgy tartanom Ariát, hogy vidáman csapkodni kezd a kezemben, azért örülök, hogy jobb lett a kedve, és szívmelengető azt hallgatni, ahogy Haze beszél hozzá.
- Ülj csak be - terelem magam előtt a nyitott kocsi felé, megvárom hogy bemásszon, aztán az ölemben Ariával én is helyet foglalok.
- Ez mindig ilyen? - érdeklődik, miután szégyellősen köszön a sofőrnek velem együtt.
- Nem, általában rengeteg fotós van, és sikoltozó rajongók - fordulok felé, és megpuszilom az arcát - most szerencsénk van, ugye, Szerelmem? - megigazítom a kislány kissé elcsúszott sapkáját, és neki is puszit nyomok a kipirult pofijára. Szokatlanul hűvös van, szerencse, hogy Mira pontosan ismeri ezt a fura ausztrál időjárást, és adott mindkét gyerekére egy kis kabátot és fejfedőt. Megfogom az apró kezeit és az arcomhoz húzom őket, a gurgulázós, nyálfújós nevetése a világom legszebb hangjai közé tartozik.
- Gyere, Manó, visszaadlak az apukádnak - dőlök előre - köszönj el szépen Hazel nénitől és a sofőr bácsitól - a kérésemre felemeli az egyik kis kezét, és az ujjait ki-be hajlítva integetni kezd, még mielőtt Liam bekopog az ablakon és elrabolja a figyelmét.
- Köszi szépen, hogy vigyáztatok rá - veszi ki az ölemből hálás mosollyal az arcán - gyere, picur, egy időre megint véget vetünk ezeknek az éjszakai fönt kuruttyolásoknak.
- Bármikor, tesó - biccentek, majd pont úgy kezdek integetni, ahogy Aria is csinálta, ezt látva pedig ismét felemeli a kezét, és egy széles mosolyt is mellékel hozzá.
- A hotelben találkozunk - búcsúzik, majd becsapja az ajtót, és a továbbra is integető lányával elsétál.
- Indulhatunk, Mr. Horan? - pillant hátra a sofőr, akinek a "Graham" név szerepel a ruháján.
- Persze - bólintok, és a karomat Hazel köré fonom. - Azt hiszem, láthatod majd az óceánt a kocsiból, de ha nem, a szállodából biztosan.
- Alig várom - mosolyog rám, és befészkeli magát a dzsekim alá.
Csak azért tartom ébren magam, hogy lássam őt, ahogy nézelődik, de elég laposakat pislog, kényszeredetten emeli fel a fejét újra és újra, pedig nyugodtan aludhatna, nem hagynám itt.
- Azt mondtad Arinak, hogy keresztapuval és keresztanyuval volt - szólal meg csendesen - miért?
- Mit miért? - simítok végig a haján összeráncolt szemöldökkel.
- Én nem vagyok a keresztanyukája.
- Hm - tűnődök továbbra is ott simogatva őt, ahol éppen érem - technikailag az vagy, én vagyok a keresztapja, te pedig együtt vagy velem, magától értetődő, hogy te vagy a keresztanyukája, Miráék ezért nem is választanak külön senkit, az lesz, aki végül képes lesz elviselni engem, és Luke-ot.
Csendben marad, azt hiszem, a válaszom túlságosan elgondolkodtatja, de legalább nem kezd el ellenkezni, ami jó dolog, a hallgatás beleegyezést jelent.
- Megérkeztünk - suttogom a fülébe. Éberebben kezd pislogni, bár zavartnak tűnik, végül felemeli a fejét a mellkasomról, így kiszállhatok. - Gyere, elkérjük a kulcsokat és alhatsz nyugodtan - imbolyogva áll fel, a kezével fáradtan megdörzsöli a szemét, amitől olyan, mint egy kislány, míg végül megfogja a kezem.
A barátaim pont ilyen állapotban várják a saját kulcsaikat a recepciónál, kivéve persze a szülőket, akik sokkal keményebbek, mint itt bármelyikünk, és egyetlen ásítás nélkül ringatják a gyerekeiket.
- Bocsánat - szólal meg Louis éppen akkor, amikor a pult közelébe érünk - lehetne egy kicsit gyorsabban? Én ráérek, és valószínűleg a többiek is, de van velünk két kisbaba, akik szerintem már kellően megunták a kényelmetlen helyzetben való alvást, úgyhogy kéne egy szoba nekik, mégpedig most - túloztam, amikor az mondtam, hogy Louis megszólalt. Nem, Louis konkrétan ráförmed a pultos csajra és követelőzik, de mentségére szóljon, hogy jó ügyben teszi.
- Elnézést, uram, sietek - szól vissza a csaj megszeppenten.
- Nyugi, Lou, minden rendben - lép közelebb Mira, és megnyugtatóan, de egy kissé szemrehányó pillantás kíséretében megsimogatja Louis karját. - Csak nyugodtan, hölgyem, nincs semmi gond, ráérünk - angyali mosolyt villant rá, de én átlátok rajta, és tudom, hogy legszívesebben még csúnyábban követelne egy szobát a gyerekeinek, erről tökéletesen megbizonyosodok akkor, amikor összeszorított ajkakkal, a szemét forgatva pillant felém.
- Megvan - pattan fel a lány, és előszedi a kulcsokat, amelyek közül az elsőt a babás beszólások ellenére Louis kezébe nyomja.
Az utolsó kulcscsomóért nyúlok én, és igyekszem kompenzálni Louis viselkedését és a többiek kelletlen morgását egy hálás mosollyal, mert minden bizonnyal nem szándékosan húzta az időt, és erre Lou is rájön majd, ha kipihente magát, reggel pedig itt fog állni, hogy elnézést kérjen.
- Nem fog elárulni minket? - kérdezi Haze idegesen, amikor a derekát átfogva a lift felé terelem.
- Nem, nem teheti - nyomok puszit a feje búbjára - Köti a titoktartás.
Csak egy aprót bólint jelezve, hogy megértette, de azt hiszem, inkább összezavartam ezzel a válasszal, sokszor elfelejtem, hogy mennyire új még számára az életem, és ami nekem természetes, az neki a legkevésbé sem az.
Bepréselődünk a liftbe Zaynnel és Louval, az a helyzet pedig, hogy most mellettük én állok egy lánnyal, ők pedig egyedül felettébb furcsa, mivel általában pont fordítva szokott lenni.
- Van valami kötött programunk holnapra? - kérdezi Zayn egy óriási ásítást követően.
- Nem hiszem - a karjaimat Hazel köré fonom, furcsán ragaszkodóan ölel át, nem mintha egyébként ez annyira zavarna, sőt, nagyon is kellemes.
- Az jó, akkor kialudhatom magam - mormolja, és félig nekidől Louis vállának.
Belepuszilok Haze hajába, és amíg fel nem érünk a fejemet az övére hajtom, pont ezért szörnyen kellemetlen, amikor felérünk, és meg kell mozdulnom.
- Jó éjt, srácok - intek, és magam előtt terelem a félálomban néha fel-felpislogó barátnőmet, aki éppen csak megemeli a kezét, hogy integessen.
Egy ideig babrálok a zárral, mígnem végre kattanva kinyílik, és elénk tárul a tágas szoba. Az arcomon azonnal megjelenik az elégedett mosolyom, mert pont olyan, amilyet kértem, a franciaággyal szemben óriási ablakok vannak, olyanok, mint a lakásában. Tudom, hogy szereti panorámában nézni a városokat, és szerettem volna, ha itt is tudom biztosítani számára ezt az élményt, elvégre ez Sydney, és nem London, az itteni kilátás teljesen új számára, de miután bezárom az ajtót és felé fordulok nem úgy néz ki, mint aki annyira el lenne bűvölve, inkább rémült.
- Te is itt alszol? - kérdezi, és a hangja mintha arról árulkodna, hogy a válaszom nemleges lesz, ehelyett azonban bólintok, az ő arcát pedig ezernyi negatív érzelem önti el. - Az nem lehet.
Homlok ráncolva nézek rá, nem értem, hogy mi lehet a baj, azt pedig főként nem, hogy miért kezd el remegni a keze, és homályosodik el a tekintete.
- Hazel? - lépek hozzá közelebb, de hátrál egy lépést, és rázni kezdi a fejét.
- Nem fogok egy szobában aludni veled - miközben ezt mondja egyenesen a szemembe néz, és fogalma sincs róla, hogy a szavaival úgy gázol a lelkembe, mint akkor, amikor folyamatosan visszautasított, és minden amit tettem rossznak bizonyult.
- Miért?
- Mert... mert nem - habogja.
- Nincs több szabad szoba, Haze, dugig van a szálloda - próbálok hatni rá azzal, hogy megőrzöm a türelmem. - Csak alvásról van szó, semmi másról, egyébként minden ugyanolyan lesz, mint amikor eljössz hozzám, vagy én hozzád.
- Nem - a hangja hisztis, mint egy gyereké, amikor nem kaphat meg valamit, én pedig egyszerűen nem értem, hogy mi történhetett. - Én nem alszom veled!
Beletúrok a hajamba és hosszan kifújom a levegőt, a mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, eluralkodik rajta valami, ami teljesen felismerhetetlenné teszi.
- Rendben - bólintok - szeretnél átmenni Caseyhez? Harryvel mi jól megférünk egymás mellett.
- Nem! - összerezzenek az éles hangra, amit kiad, szinte sikolt. - Egyedül akarok lenni, érted? Egyedül!
Az agyvizem forrni kezd, de talán a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem az a fajta hiszti, amit egy lány levághat, ha valami nem tetszik neki, és hiába próbálom ráfogni arra, hogy még sosem volt barátja, mert a lányok általában várják az első együtt alvást, néhány órával ezelőtt pedig nem úgy tűnt, mintha zavarta volna, hogy egy ágyban volt velem, vagy akár Miráéknál, amikor elaludt rajtam. Ez az a hiszti, ami az esetlen próbálkozásaim során is előjött, amikor szerettem volna megcsókolni, és veszem is az adást, hiszen emlékszek az esetek kimenetelére.
- Oké - próbálok olyan hangon megszólalni, mintha ez csak egy átlagos beszélgetés lenne - akkor átköltözök Louishoz vagy Zaynhez.
A vonásai rendeződnek és az arca kisimul miközben aprót bólint, a keze közt azonban még mindig a ruháját gyűrögeti. Ezúttal nem hátrál el, amikor teszek egy lépést felé, és a következőknél sem, helyette lehajtja a fejét, mintha szégyellné magát.
- Haze? - az álla alá nyúlok és felemelem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Sajnálom - ejti ki a száján, a hangja azonban erősen remeg, ami kegyetlenül összefacsarja a szívem.
- Semmi baj, Kicsim - végigsimítok az állán, majd az arcát a kezeim közé fogom és nekidöntöm a homlokom a homlokának. - Megértem, de ha van valami, bármi, amit szeretnél elmondani, nekem elmondhatod, ugye tudod?
Bizonytalanul, lehunyt szemekkel, de végül bólint, és a teste feloldódik annyira, hogy alig észrevehetően az irányomba hajoljon, visszakapom azt a lányt, akibe menthetetlenül szerelmes vagyok a néha furcsa, és kiakasztó viselkedése ellenére is.
Magamhoz húzom, pontosan olyan bátortalanul érek hozzá, mint aznap este a barátaim házában, mert félek, hogy kitépi magát a karjaim közül, ez azonban nem történik meg, így a csókom sokkal bátrabbra sikerül, mint akkor. Hosszú ideig tart, és talán egyikünk sem akarja elengedni a másikat, ami biztató, de összezavar, mert a testtartása számomra arra utal, hogy nem is akarja, hogy elmenjek.
- Szép álmokat - suttogom az ajkára, majd nyomok rá még egy puszit, ahogy az orrára és a homlokára is.
Azt várom, hogy ellenkezzen, amikor felkapom a szoba közepére helyezett utazótáskám, de már nem is figyel, helyette ahhoz a nyavalyás ablakhoz lép, és elbűvölve figyeli a várost, úgyhogy végül rendkívül zavartan és elkeseredetten, de magára hagyom.
Először Zaynhez akarok bekopogni, mert úgy gondolom, ő kevesebbet kérdezősködne, de aztán eszembe jutnak a szavai arról, hogy holnap sokáig pihenni akar, így kénytelen vagyok Louishoz menni.
- Niall? - tárja ki az ajtót, miután megbizonyosodik róla, hogy nem egy elvetemült rajongó zaklatja. - Te meg mit keresel itt?
- Hosszú történet - sóhajtok, és a lábammal megpiszkálom a padlóra dobott táskám - aludhatok itt?
- Persze - lép arrébb, hogy beengedjen, de miközben kelletlenül bevonszolom magam a lakosztályába újra beszélni kezd - de Danielle 2 nap múlva érkezik, és nem találkoztunk már egy ideje.
- Értem - lököm le a táska fülét a vállamról - talán addigra lesz szabad szoba.
Felvont szemöldökkel, meglehetősen értetlen arckifejezéssel fordul felém, amiért nem is hibáztathatom, de nem tudom, hogy hogyan magyarázhatnám el neki anélkül, hogy bárkit is hülyének nézne, hogy Hazel az egyik percben olyan, mintha szeretne összenőni velem, a másikban pedig szinte kiabálva üldöz el.
- Mi a fene történt, Niall? Az előbb még semmi bajotok nem volt.
- Semmi - túrok a hajamba - nem történt semmi, csak nem akar együtt aludni velem.
A szemöldöke még magasabbra szökik, és ha ez lehetséges, akkor még értetlenebbül néz, de ha akarnék se tudnék ennél többet mondani.
- Biztos valami lányos dolog - vonom meg a vállam, mintha nem is lenne nagy ügy - nem alszik együtt az első barátjával az első három hónapban, vagy mit tudom én.
- Első? - hördül fel, de amikor látja, hogy komolyan mondom, az arca újra felveszi azt a bizonyos döbbent szerkezetet, és én már tudom, hogy hosszú éjszakám lesz.
Hazel Clark
Sokáig bűntudatom van, amiért kitúrtam, és az agyam megállíthatatlanul kattog azon, hogy vajon mit gondolhat most rólam, mégsem tudom rávenni magam arra, hogy visszahívjam. A lelkem mélyén nagyon szeretném, ha elmondhatnám neki, hogy mi történt anno, és mi történik most velem, majd elaludhatnék a karjaiban azzal a reménnyel, hogy talán ő megóv minden rossztól, de ez nem lehetséges. Nem hittem volna, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat, azt hittem, hogy hónapokig képes leszek húzni, naivan ezt az utazást is úgy képzeltem, hogy külön szobában leszünk, erre tessék, de talán így, hogy tudja, még sohasem volt előtte senkim, megértőbb lesz, és türelmesebb, nem mintha egyébként nem lenne az túlzottan is.
Végül, hogy enyhítsem a bűntudatom felemelem a telefonom, és a béna nyomógombokkal szórakozva hosszú percek alatt, de írok neki egy üzenetet, amiben bocsánatot kérek a hülye viselkedésemért. Szeretném megígérni neki, hogy egyszer mindent megmagyarázok, de nem hinném, hogy azt a napot megéljük, legalábbis nem együtt. Reménytelenül várom a válaszát, ami végül teljesen más formában érkezik meg. Az ajtón halkan kopognak, és valamiért tudom, hogy ő az, csak ő képes felkelni az ágyból és a borzalmas viselkedésem ellenére átjönni hozzám csak azért, hogy személyesen válaszoljon.
Mezítláb az ajtóhoz sétálok, elmozdítom a kukucskálót és a biztonság kedvéért kinézek, hogy bebizonyosodjon az igazam, csak ezután fordítom el a kulcsot, hogy az ajkamat harapdálva szembenézzek vele.
- Szia - húzza mosolyra a száját. Csupán egy fehér alsónadrágot visel, amivel rettentően zavarba hoz, de talán erre figyelek legkevésbé, főként azután, hogy előre lép, és mélyen megcsókol. A fejem erőtlenül csuklik hátra, mintha a nyakam képtelen lenne megtartani, a kezem a csupasz mellkasához tapad a felsőtestemmel együtt, most először azonban teljesen a tudatomnál maradok, és nem engedem, hogy a rossz emlékek átvegyék az irányítást fölöttem. A mohósága megijeszthetne, meg kellene, hogy ijesszen, az lenne a megszokott, de nem a normális. Azt hiszem, a normális az, amit éppen most csinálok. Esetlenül a falnak dőlünk, az ajtót finoman becsukja az egyik kezével, aztán ugyanazzal a hajamba túr.
- Sosem tudnék haragudni rád - mormolja a szemembe nézve, homlokát az enyémnek döntve. Olyan közel van hozzám, és olyan kevés ruhában, hogy el kellene ájulnom, de nem történik semmi ilyesmi, pedig már majdnem hogy várom a pillanatot, amikor összecsuklok.
Az ujjaival az arcomat simogatja, közben apró csókokat halmoz a számon, mígnem újra hosszan megcsókol és teljesen hozzám simul, de nem présel kellemetlenül a falhoz, és nem csinál semmit, amivel megtörhetné azt a tökéletesen biztonságos érzetet keltő buborékot, amit körénk von.
- Sajnálom - nyöszörgöm két csók között, amikor éppen megállunk, hogy levegőt vegyünk - hogy olyan borzalmasan reagáltam.
- Semmi baj - az ajkai súrolják az enyémeket beszéd közben, és ez egy furcsán vágyakozó érzést kelt bennem, folytatni akarom ott, ahol abbahagytuk. - Mennem kellene, biztos nagyon fáradt vagy.
Igen, tényleg az vagyok, de nem ő az oka annak, hogy nem tudok aludni, hanem az, amiért nem maradhat itt velem.
Lábujjhegyre állok, hogy megpusziljam, ezután viszont ahelyett, hogy elengedném nekidőlök a mellkasának, és gyerekesen átölelem. Rajta kívül talán sosem próbált meg úgy elfogadni senki, amilyen vagyok, egy idő után egyszerűen feladták, de az is igaz, hogy Niall nem ismerte sosem a régi Hazelt, csak azt, aki most vagyok, de még így is furcsa, hogy kedvel. Neki nem kötelessége elviselni, kedvelni pedig főleg nem, ha akarna, akkor elmehetne, hagynám, mert az lenne a legjobb mindenkinek, ha magától jönne rá arra, hogy nem engem akar, ehelyett azonban itt van, és megcsókol, amikor rettenetesen viselkedek.
Körém fonja mindkét karját, majd a fejét ráhajtja az enyémre, és hosszú perceken keresztül némán állunk így, ami valóságos lelki feltöltődés számomra.
- Szép álmokat - a kezét az arcomra simítja és puszit nyom a homlokomra mielőtt elenged. A távozása halk és csendes, és én még talán sosem kívántam ennyire a pokolba azokat a szörnyű képeket, amik miatt nem lehet egy nyugodt éjszakám, és kénytelen vagyok elűzni őt.
Kedvetlenül, de legalább némileg tisztább lelkiismerettel csoszogok vissza az ágyba, és húzom magamra a takarót. Csodálatos kilátás tárul elém, a szoba elég magasan van ahhoz, hogy az épületeken túl lássam a hullámzó óceánt, és a holdat, ami mindent beragyog. Niall direkt miattam kérte ezt a szobát, talán ebben a szállodában is csak ezért vagyunk, mindent megtesz értem amit csak tud, én viszont arra sem vagyok képes, hogy őszinte legyek hozzá. Hátat fordítok az üvegnek, mert nélküle nincs kedvem nézelődni, helyette azonban az üres ágyneműt csodálhatom, ami még inkább rá emlékeztet, arra, hogy hagynom kellene, hogy találjon egy normális lányt, engem pedig elfelejtsen.
Gyűlölök aludni, de a szervezetem mindig győzedelmeskedik fölöttem, mert alvás nélkül nem sokáig húznám, azonban az nem pihentető, ami velem történik, ha lecsukom a szemem, épp ellenkezőleg.
Talán az teszi, hogy idegen helyen vagyok egy ismeretlen ágyban, de ez az álom még rosszabb, mint az eddigiek, pedig ugyanaz.
A sötétben gyakran hiszem azt, hogy megvakultam, de még mielőtt teljesen megbizonyosodnék róla az ajtó mindig kinyílik, és egy pillanatra felvillannak előttem a külvilág fényei, éppen csak amíg látom, hogy a gyíkszerű alak besurran a résen.
A saját nyöszörgő légzésem betölti a fejem, és az egész sötét helyet, mert bár nem látom, és olyan halkan jön, mint egy macska, tudom, hogy egyre közeledik, és másodpercek kérdése, hogy ideérjen. Reménytelenül hánykolódok, a láncok, amikkel fogva tart veszettül csörögnek, de nem nyomják el az ördögi, gonosz kacaj hangját. A koszos mancs a számra tapad, a szemeim elkerekednek és még inkább kapkodni kezdem a levegőt, a félelemtől a fejem nehézzé válik, és nem bírom megtartani.
- Kelj fel! - úgy ráz, mint egy rongybabát, majd keményen elereszt és a fejem beleütődik az ágyba, vagy akármi is legyen alattam. A fájdalom mindent beborít, de ezért hálás vagyok, mert minden mást elnyom egy ideig, egy idő után azonban már nem. Öntudatlanul sikoltozva vergődök, de képtelen vagyok szabadulni, nem tudom felemelni a lábaim, hogy megrúgjam, a kezeimet leszorítja, én pedig hiába kiabálok a szüleimért, nem jönnek, cserben hagytak, nem kellek nekik.
- Jó kislány vagy - paskolja meg az arcom, és megsimogatja a gubancos, loncsos hajamat.
A térdeimet felhúzva fordulok a másik oldalamra, fáj mindenem, szeretnék még kisebb lenni, mint amilyen valójában vagyok.
Jó kislány? Nem, nem vagyok jó kislány, mert nem fogadtam szót, elkóboroltam, és vele mentem, csak mert nála volt az az édesség, amit anya nem akart megvenni nekem, ő viszont megígérte, hogy megkaphatom, ha vele tartok, és segítek neki valamiben. Már csak a hangjáról ismerem meg, néha csúnya szavakat mond, máskor olyan kedvesen beszél hozzám, mint aznap a boltban, de mindig bánt, minden egyes nap, és ez az én hibám, csak az enyém.
Ezúttal nem az üvöltésemre térek magamhoz, hanem a szememből ömlő néma könnyekre, és a mellkasom tehetetlen rázkódására, amivel levegőt követel. Nem szoktam sírni, sosem sírok, mert ha egyszer rákezdek, akkor nem tudom abbahagyni. Az arcom belefúrom a puha párnába, az egész testem remeg, rázkódik, mintha szeretné kilökni magából a lelkem. Nem tudom, hogy vége lesz-e ennek valaha, de néha, vagyis inkább sokszor, én is azt szeretném, ha testet cserélhetnék valakivel, akit nem mocskoltak be sosem. Végül újra álomba merülök, ez vet véget a tehetetlen csuklásomnak és vonaglásomnak, belesüppedek az álomtalan, pihentető sötétségbe, amiből csak órákkal később zökkent ki, hogy lenyomódik az ágy mellettem, és ismerős ujjak érintik meg az arcom. Nem ébredek fel azonnal, a tudatalattim azonban magához tér, és tudom, hogy még alszok, az inger viszont a valóságból jön, abból, ahol létezik egy férfi, akinek fontos vagyok, és ő is fontos nekem.
- Haze - szólít meg halkan, valószínűleg sokadjára  - ébredj, álomszuszék, átalszod az egész napot.
Nyöszörgök, de elfordulás helyett öntudatlanul felbiccentem a fejem, hogy simogasson még, hiszen csak ő tud így megérinteni.
A nevetését furcsán közelről hallom, majd a légzése összefonódik az enyémmel, és az ajkával megérinti a szám.
- Jó reggelt, gyönyörű - mosolyog rám, amikor a szempilláim megrebbenve felemelkednek, és elém tárul az arca, amit hátulról megvilágít az ausztrál napsütés. Talán túl költői vagyok, vagy még túlzottan az éjszaka, és a rettenetes álmom hatása alatt vagyok, de ez a kép, ami elém tárul tökéletesen illusztrálja, hogy mit jelent Niall számomra. Ő a fény az életemben, kiút a sötétségből, a reménysugaram.

5 megjegyzés:

  1. Nessie!

    Annyira nagyon jó amit hétről hétre produkálsz nekünk, egyszerűen imádom!
    Nem jutok szavakhok.
    Szörnyű, hogy Hazelnek ezen keresztül kellett mennie.
    Ahogyan leírod milyen türelmes vele Niall csak még jobban szeretem. Egyszerűen... Waaoo! 😄
    Nem mellesleg jobbulást, gyógyulj meg nagyon hamar!😊

    Szandi xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szandi! :)
      Nagyon szépen köszönöm, rettentően örülök neki, hogy ennyire szereted a történetem. <3 <3

      Törlés
  2. Drágaságos Nessám!

    Ne haragudj a késésemért, már múlthéten elolvastam, de sosem tudtam normális körülmények közt írni, mert nem szerettem volna annyit idelökni, hogy szép, jó, tetszik, szivecske, mert...hát azért ez ennél sokkal több!
    Na, az úgy megvan, hogy a vége megsiratott!? Nem tudom miért, hogyan, vagy mitől, de ahogy elképzeltem Niallt, olyan volt, mint egy angyal. Egy gyönyörű, jóságos, kedves, udvarias, csodálatos angyal! Fogalmam sincs, hogy ez lehetséges-e, de teljesen úgy érzem, totálisan, megmásíthatatlanul, fülig belezúgtam a TE Niallödbe, talán jobban, mint az igaziba, és..wooow. Nem szoktam ennyire elveszettnek érezni magam a szavakkal kapcsolatban, egy egész hétig biztos nem, de fogalmam sincs, mi történik velem!
    Az egész történet, Hazel félelme, szorongása, a kétségbeesettsége, Niall viselkedése, a személyisége, amivel felruháztad, az apró kedvességek, figyelmességek, az ösztönszerű cukiskodásai, mint például ez a szállodai szobában tett látogatása, minden, annyira szeretem, amit már nemigen tudok felfogni ép ésszel.
    Nessa, a SHE átvette a vezetést az Angeltől. Kész. Nincs mese, ez a történeted kierőszakolta magának az első helyet, ez pedig tudod mit jelent? HOGY SAJÁT MAGAD FELÜLMÚLTAD!
    El sem tudod képzelni, milyen tehetséges és fantasztikus vagy, hogy milyen gyönyörű, amit csinálsz, mennyire túlmutat egy átlagos fanfiction szintjén, és bár tisztában vagyok azzal, hogy nem csak rajtad múlik, de aki nem válaszolna neked, aki nem küzdene azért, hogy kiadhassa valamelyik irományodat, az egész egyszerűen ostoba!! És esküszöm, ha ez nem történne meg hamarosan, nos akkor én magam fogom kiadni, bárhogy, akárhogy, ha kell egy MiniCopyban sokszorosítom, de nem hagyhatom, hogy elvegyék tőled a lehetőséget, ha ezzel szeretnél foglalkozni! Isten adta tehetség vagy, ezt sajnos- nem sajnos el kell fogadnod.

    Imádom, és téged is! Gyógyulj meg hamar, és vigyázz magadra!
    Remélem nem sokára találkozunk, ha mást nem, vizsgaidőszak után meglátogatlak és akkor is megosszuk azt a kávét, ha egy hadsereg próbál megakadályozni. :D
    ❤❤❤❤❤❤

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahj, szóval, *megisszuk. :D

      Törlés
    2. Drága Lu!
      Te ne haragudj azért, amiért én ilyen későn válaszolok neked!
      Miközben az utolsó sorokat írtam én is pont egy ilyen angyalnak képzeltem el Niallt, örülök, hogy sikerült ezt átadnom, ha másnak nem is, legalább neked. :)
      már akkor is megsirattál, amikor először olvastam el a kommented, és most, így huszadjára is könnyek gyűlnek a szemembe, mert annyira hálás vagyok neked mindazért, amit hétről-hétre leírsz nekem, és fáradhatatlanul támogatsz. Nagyon szépen köszönöm, Neked tényleg egy óriási öröm írni! <3

      Törlés