2016. december 29., csütörtök

28.rész

Sziasztok! :)
Remélem, hogy mindenkinek jól telt a Karácsony, és a nagy ünnepi körforgásban sikerült pihennetek is. A résszel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy ez tulajdonképpen csak egy fél rész, mert bár viszonylag hosszú lett, az nem igazán fért bele, amit akartam, szóval ne haragudjatok, ha unalmas lett, de bőven tartogatok még eseményeket a következőbe.
Nagyon Boldog,, Sikerekben Gazdag Új Évet Kívánok nektek előre is! <3 Remélem, hogy itt lesztek velem 2017-ben is legalább néhányan. :)
N.x
 Hazel Clark

Napfény égeti a retinámat, valami idegen érzés kerít hatalmába, miközben lassan magamhoz térek, mintha valami nem stimmelne, furcsán érzem magam. Az első, ami feltűnik, amikor kipattan a szemem, hogy nem vagyok zaklatott, a szívem nyugodtan ver, kapok levegőt, nem sikoltozok, és hogy nem volt rémálmom, de ez annyira nem furcsa, időnként megesik, hogy van 1-2 nyugodt éjszakám. Ami furcsa az az, hogy rendkívül kellemetlenül ég a gyomrom, a számnak ismeretlen, szörnyen rossz íze van, és a tegnapi ruhámat viselem, azt amiben vacsorázni mentem Niallel. A szememet dörzsölgetve ülőhelyzetbe küzdöm magam, ekkor azonban a gyomrom felkavarodik, és tompa fájdalom hasít a fejembe, úgyhogy visszahanyatlok a párnákra, és összegömbölyödök. Furcsa, homályos emlékeim vannak az estéről, a csupasz lábszáraimat nézegetve próbálom kitalálni, hogy pontosan mi volt, mert nem emlékszek semmi különösre, csak vacsoráztunk, és beszélgettünk, ami nagyon kellemes volt. A szám kellemetlen íze az végül, ami rádöbbent arra, hogy Niall kért egy üveg bort a vacsora mellé, én pedig megkóstoltam, és ízlett, életemben először került alkohol a szervezetembe, pont ezért valószínűleg most én is megtapasztalom az iskolatársaim által oly sokszor emlegetett, leginkább szidott másnaposságot. Szörnyen kínosan érzem magam, valószínűleg Niallnek kellett ágyba dugnia, és ki tudja, hogy miket mondtam neki, most pedig felkelni is képtelen vagyok, pedig olyan lelkesen tervezgette, hogy ma elvisszük a gyerekeket az állatkertbe, hogy a barátainak legyen egy kis ideje egymásra, és megbizonyosodjanak arról, hogy minden készen áll Noah holnapi keresztelőjére. Újra megpróbálkozok a felüléssel, ezúttal lassabban és óvatosabban, ez alkalommal viszont a fejemet megrohanó emlékektől leszek kis híján rosszul, mert ahogy meglátom az ajtót, eszembe jut a tántorgásunk, az ajka a számon, a nyakamon, a ruhám kivágásánál, a csípője a... a lábaim között, hogy úgy lógtam rajta, mint azok az idétlen mágneses kezű majmok a kisgyerekek nyakában. Felhúzom a lábaim, és a kezeimet az arcom elé emelve összegörnyedek, a rosszullét környékez attól, amit csináltam, mégis honnan volt bátorságom hozzá? Miért nem ájultam el, lettem rosszul, akadtam ki? Hová tűntek az emlékeim, amikor olyan közel került hozzám? Mindent tönkretehettem volna, ha nem utasít vissza, a törékeny kapcsolatunkat, a kialakult barátságszerű valamit köztem és a barátai között, és magamat, megint. De visszautasított, minél erősebben gondolkozok, annál jobban fáj a fejem, de képes vagyok felidézni a szavait, a gyengéd visszautasítását, ahogy saját magával küzdve elmondta, miért nem teljesítheti azt, amire kérem, miközben én gyerekes, és undorító módon hisztiztem valami olyanért, amit sosem akarok átélni. A szégyen mellett viszont megjelenik egy másfajta érzelem is bennem, ami melegséggel tölt el, ha arra gondolok, amiket mondott, hogy többet jelentek neki valami másnál, és hogy tökéletessé szeretné tenni minden pillanatát az együttlétünknek. Nem tudom, hogy hogy lehetne valami ilyesmi tökéletes, de a hangjából, és legfőképpen a tekintetéből őszinteség sugárzott, és úgy tűnt, rettentően biztos abban, hogy az egyszer megtörténik köztünk, akkor, amikor én úgy döntök.Közölnöm kellene vele, hogy ez sosem fog bekövetkezni, de már most, egy helyben ülve is tudom, hogy nem leszek képes ezt mondani neki, mert azzal mindent tönkretennék, de az idétlenségem, az érthetetlen és a kínos viselkedésem ellenére nem akarom még, hogy vége legyen a kapcsolatunknak. Szeretek vele lenni, szeretem, hogy kedves és figyelmes, türelmes, és megértő, ha egyszerűen elnézést kérek tőle a viselkedésem miatt, és megmondom, hogy nem gondoltam komolyan, elfogadja, ahhoz azonban, hogy ezt megtegyem, elég bátorságot kell gyűjtenem a szeme elé kerüléshez, ami nem lesz egyszerű.
Olyan lassú mozdulatokkal, mint egy háromlábú teknős kimászok az ágyból, még a megszokottnál is rosszabbul érzem magam a bőrömben, aminek az egyik oka, hogy alkohol szagot árasztok magamból, és a tegnapi ruhámban aludtam. Bemegyek a fürdőszobába, ahol mereven levedlem magamról a ruháim, és nekidőlök a hűvös csempének, miközben forró vizet folyatok magamra. A víz nyugtatóan hat az idegeimre, az elmémre, és a testemre, bár még mindig azon tűnődök, hogy mi a fenét gondolhattam a karjaiban, amitől úgy éreztem, képes vagyok rá. Ami tényleg mindennek a teteje az az, hogy még akkor sem érzem rosszul magam, ha visszagondolok arra, hogyan értünk egymáshoz, mert bár a gyomrom összerándul, társul mellé egy kellemes, szokatlan érzés is, mintha nem egy szörnyű helyzetbe akartam volna sodorni magam, hanem valami igazán jó várt volna rám.
- Hazel? Zuhanyzol, Kicsim? - a szemeim tágra nyílnak a hangjára, a gyomrom pedig nagyon is helyeslően összerándul a kedves becézésre.
- Igen, egy perc! - kiáltok vissza remegő hangon, egy mozdulattal megszabadulok a hajamban maradt samponmaradéktól, és felmarkolom az egyik puha szállodai törülközőt.
- Maradj csak nyugodtan, megv... - mielőtt egyáltalán befejezhetné a mondatot a szörnyű, mentális fájdalmaim ellenére csurom vizesen, csúszkálva kivágom az ajtót, és hadarni kezdek.
- Niall, nagyon-nagyon sajnálom a tegnapi esti szörnyű viselkedésem, rém kínos amit csináltam, nem is tudom, hogy miért tettem, de nem gondoltam komolyan. Ne haragudj, kérlek, többször nem fordul elő, én csak még... még sosem ittam, és még sosem viselkedett úgy senki velem, ahogyan te, ezért... - figyelmen kívül hagyom a többszöri gyengéd megszólítását, és hogy a száját egyfolytában kinyitja és megpróbál közbevágni, míg a tekintete vadul ugrál a vizes hajam, a szemem, és aközött a szabad, vizes terület között, amit nem takar el a fürdőlepedő. Csak beszélek és beszélek, mígnem elkezd megértően bólogatni, az ujjaival végigsimít a vállamon, egészen a tarkómig, ahol gyengéden ráfog a csöpögő tincseimre, és magához húz. A mondatom legközepe egy nyögésként elfúl a szájában, miközben a törülközőm egyre lejjebb való vándorlását megakadályozza a kezével.
Amikor elhúzódik kómás tekintettel, elnyílt, bizsergő ajkakkal, értetlenül bámulok rá, míg ő az ujjával óvatosan betűri a törülköző csücskét, majd gyengéden megsimítja a fölötte lévő bőrt, amitől kellemes borzongás rázza meg a testem.
- Már a második alkalommal rángattalak ki a zuhany alól - vigyorodik el. - Mi a fenéről beszélsz, Hazel? Mit sajnálsz?
- Amit csináltam - dörzsölöm meg az arcom kínosan - nem is tudom, hogy miért volt...
Nagy meglepetésemre felnevet, nem bántóan, hanem aranyosan, mely közben szeretetteljes csókot nyom a számra.
- Én egyáltalán nem bántam - mosolyog rám - azt mondtad az előbb, hogy nem fordul elő többet? - biggyeszti le az alsó ajkát csalódottan, amivel valamiért szörnyen zavarba hoz.
- Én...
- Nincs semmi baj, Haze - megfogja az egyik kezem, a lélegzetem elakad, amikor a szájához emeli és gyengéd csókot nyom a tenyerembe - megértem.
Erről beszéltem.
Közelebb lépek hozzá, annak ellenére, hogy vizes vagyok, ő pedig már teljesen felöltözött körém fonja a karjait. A fejem még mindig hasogat, de a karjai közt, az arcomat a mellkasához nyomva sokkal jobban érzem magam, és nem is akarom, hogy elengedjen, képes lennék visszaaludni ebben a helyzetben.
- Menj, fejezd be a fürdést, mert olyan ízed van, mint egy flakon tusfürdőnek, addig kérek reggelit, és áthozom az ikreket - a kezét végighúzza a vizes, csomós hajamon, és az ízemtől függetlenül nyom egy puszit a homlokomra.
Visszatántorgok a fürdőszobába, szédítő a kedvessége ilyen korán reggel, pláne az én állapotomban. Ezúttal rendesen, alaposan lemosok magamról mindent, mielőtt kilépnék a zuhany alól, de ruha hiányában kénytelen vagyok ismét törülközőben megjelenni előtte. Szárazra törlöm magam, kifésülöm a hajam, majd kilépek, de a szoba üres, csak egy nagy tálca gőzölgő reggeli pihen az ágyamon, ami időközben úgy tűnik, bevetette magát. A táskámhoz sétálok, gyorsan belebújok a fehérneműmbe, majd kiveszek egy egyszerű rövidnadrágot és atlétát, éppen annak az alját húzom le, és igazítom, el magamon, amikor belép Liam egy jól megpakolt táskával, és az iker babakocsival, mögötte pedig beoldalaz a felesége, és végül Niall, a karjaiban a két kicsivel.
- Szia, Hazel! - derül fel a lány arca.
- Sziasztok - mosolyodok el, és sután felemelem a kezem.
- Nagyon köszönjük, hogy vigyáztok ma a kisbabáinkra - elővesz két cumisüveget a táskából, és egy-egy puszi kíséretében a kezükbe nyomja.
- Mondtam már, hogy semmiség - szól közbe Niall, és leteszi őket a padlóra.
- Ki szólt hozzád? - nehezen fojtom vissza a nevetésem, amikor Mira felvont szemöldökkel felé fordul. - Hazelhöz beszéltem, neki lehet, hogy nem semmiség.
- Jól van na, Főnökasszony, bocsánat - vágja rá duzzogva, míg Liam nyíltan kineveti őket.
- Nekem sem okoz problémát - kuncogok, és leguggolok a felém lépdelő kisfiú elé. A szemét érdeklődve jártatja a szobán, miközben hátrahajtott fejjel, a teáját kortyolgatva, csálén botladozik felém, mígnem megdöbbentő lazasággal és természetességgel a térdemnek dől.
- Ha van valami gond csak hívjatok, béreltem egy autót, ha a közlekedés is engedi, akkor értetek megyek bárhol is vagytok - mondja Liam, miközben kihajtogatja a babakocsit.
- Én is bérelek egy autót, de azért köszi - nagyokat pislogok Niallre, közben lehuppanok a padlóra, Noah pedig önkényesen helyet foglal az ölemben, míg a húga a keresztapja lábába csimpaszkodik.
- Még egyszer nagyon köszönjük, hogy vigyáztok rájuk - Mira felkapja Ariát, aki automatikusan kacagni kezd, és puszit nyom a kis arcára. - Jut eszembe, Hazel, az egyik kedvenc darabomat fogják ma játszani az Operaházban, van kedved velem tartani? Elhívjuk Casey-t is, és csapunk egy csajos estét - miközben beszél leguggol elém, és csókot nyom a kisfia arcára.
- Jól hangzik - az arcom érezhetően felderül, miközben bólintok.
- Csodás, akkor szerzek jegyeket! - szélesen elmosolyodik, és gyorsan megölel. - Érezzétek jól magatokat!
Liam valamivel hosszasabban búcsúzkodik, mint ő, magához öleli mindkét csemetéjét, akik a vállára hajtják a fejét, és behunyják a
szemeiket.
- Viselkedjetek rendesen - nyom puszit mindkettőjük buksijára, majd leguggol, és leülteti őket.
Mindannyian csendben figyelünk, fura lágyságot érzek magamban, valószínűleg ez a közelébe sem ér Mira érzelmeinek, miközben őket figyeli, de azt én is látom, hogy ez a férfi szerelmes a gyerekeibe, és ez különös érzést ébreszt bennem.
- Na, tündéreim, ki kér egy kis repetát? - Niall még azelőtt felkapja őket, mielőtt az apukájuk egyáltalán az ajtó közelébe érne, így nem látják, amikor a szüleik kioldalaznak a szobából.
Még mindig hasogat a fejem, de azért mosolyogva felállok, és leülök melléjük az ágyra, míg Niall előszed két kiskanalat a babás táskából.
- Odaülsz keresztanyu ölébe, nyuszikám? - hajtja le a fejét, hogy Ari szemébe nézhessen. - Kényelmesebb lesz úgy enni.
A kislány valószínűleg tökéletesen érti a szavai jelentését, tudja, hogy ki az, akit Niall keresztanyuként emleget, és szót is fogad, mert a kezecskéire billenve átmászik a combján, és megérinti a csupasz lábam. Elbűvölve nézem, az apró, rózsaszín száját barátságos mosolyra húzza, barna szemeivel tűnődve szemlél, és csöppnyi kis kezével söprögető mozdulatot tesz, de tudom, hogy ez simogatás, és az én szám is fölfelé görbül.
- Nagyon okos kislány vagy - felé nyújtom a kezem, végigsimítok a puha, pufók arcocskáján, az ujjaim hozzáérnek a tarkóján kunkorodó selymes, szőkésbarna. tincsecskékhez. Az ölembe ültetem, elveszem a rózsaszín villácskát, és a tálca felém eső oldalán pihenő tányérból kihalászok egy falat tojást. Váratlanul ér az a gyengéd puszi, amit Niall helyez az arcomra, meglepődve fordítom felé a fejem, így egyenesen a sugárzó tekintetébe nézek.
- Nagyon jól bánsz velük - mosolyog rám - szeretnek téged.
Megdöbbenek, ugyanakkor valamiért zavarba is jövök, ami miatt kuncogni kezd, felbiccenti a fejem, és a száját az ajkaimra illeszti.
- Jól érzed magad? - érdeklődik, a hüvelykujjával még egyszer megcirógatja az állam, mielőtt ő is a villára vesz egy kis tojást, és gyakorlott mozdulattal Noah szájába helyezi.
- Egy kicsit fáj a fejem, és a gyomrom - Aria hümmögve nyammog az ételen, az apró kezeivel össze-vissza hadonászik, amivel mosolyt csal az arcomra.
- Egyél, utána adok egy aspirint, az segíteni fog - az arcomra valószínűleg kiül a hála, mert elmosolyodik, ezzel együtt viszont visszatérnek a fejembe a tegnap este emlékei.
Nem reggelizünk négyesben túl hosszú ideig, körülbelül a harmadik falatnál mindkét kicsi nyűglődve fordítja el a fejét, vagy tolja el az evőeszközt, úgyhogy nem erőltetjük tovább az evést, helyette letesszük őket a padlóra, hadd cirkáljanak.
- Ugye nem gond, hogy elvállaltam őket? - szólal meg bátortalanul.
- Dehogy, miért lenne az?
Megvonja a vállát, a szájába vesz egy falatot, és rágás közben a két pakolászó kicsit figyeli szeretetteljes és óvó tekintettel.
- Talán érdemes lenne behúzni a bőrönd... - még a szót sem fejezi be, Aria egy könnyed mozdulattal kivágja a bőrönd tetejét, és a testvérével együtt, édesen gagyogva elkezd kotomászni benne.
- Nincs benne törékeny dolog? A fényképezőgéped?
Nevetve megrázom a fejem, a kislány úrinőhöz illő módon, két ujja közé csípve hajigálja ki a ruháimat a padlóra, amit a bátyja oldalra döntött fejjel figyel, majd meglódul, és az apró kezével felkapja a földre dobott tolltartómat. Egy picit összerándulok, annak a tolltartónak a tartalma nem volt olcsó, legalábbis az én pénztárcámhoz viszonyítva nem volt az, tűfilcek vannak benne, szénceruzák, pasztellkréták, színes és grafitceruzák, a sniccerem, amivel akár meg is sértheti magát, ha kinyitja.
- Aria - szólítja meg dorgáló hangon Niall, mire a kislány a válla fölött, majdhogynem felvont szemöldökkel pillant rá - nem szabad kidobálni a dolgokat a táskából, ezek nem a tieid.
Ezúttal ügyet sem vet rá az apróság, ami majdhogynem megnevetett, mígnem kikapja a vázlatfüzetemet a bőröndből, és keményen elhajítja.
- Aria Miranda Payne! - ezúttal kicsit erőteljesebb a megszólítás, de még így sem haragos, vagy durva, a kislány azonban most abbahagyja a rosszalkodást, és nagy szemekkel pislog. Zavar, hogy a vázlatfüzetem összegyűrődve hever a padlón, és a gyomrom görcsbe ugrik, amikor Noah leguggol mellé. A húgom egyszer atomjaira szaggatott egy ugyanilyen füzetet, amikor pici volt, azt várom, hogy ez is arra a sorsra jut, helyette viszont Noah óvatosan felveszi, magához szorítja a tolltartómmal együtt, és elkezd felém lépdelni. Megilletődve megáll előttem, és kinyújtja a kezét, benne a fényképezőgépem után a legértékesebb dolgaimmal, és amikor elvenném őket hallat egy erőteljes hümmögést, és az apró lábaival mellém siet.
- Szeretnéd megnézni, hogy mik vannak benne? - mosolyodok el. Válaszul kiad egy ugyan olyan hangot, mint az előbbi, és nagyot bólint. Miközben lecsúszok az ágyról, hogy leüljek a földre, és szemmagasságba kerüljek vele, a bőröndömből ezúttal fehér és fekete fehérneműk záporoznak a padlóra.
- Ari, nem szabad! Nagyon sajnálom, Haze, egy perc és összepakolunk - pattan fel Niall, de csak nevetve leintem, miközben kinyitom a tolltartóm, és felcsapok egy üres oldalt a füzetemben.
- Hagyd csak, később összepakolok én, most már nincs benne semmi értékes, nyugodtan pakolhat a kisasszony - rájuk mosolygok, felkönyökölök az ágyra, és Noah érdeklő tekintete előtt kiveszek mindent, ami a tolltartóban található, kivéve a sniccert. Az egybe tartozó dolgokat befőttes gumival összefogtam, külön a sima filceket és a tűfilceket, a grafit és színes ceruzákat, hogy ne egy kavalkád uralkodjon benne, hanem rend, és mindent megtaláljak azonnal. - Nézd csak, ezeket pasztellkrétáknak hívják - kiveszek egy kéket a dobozból, és végighúzom a lapon - nagyon szépen lehet velük rajzolni és színezni. Ezek itt pedig tűfilcek, szépen körbe lehet rajzolni velük a tárgyak és az emberek körvonalait a papíron, a feketével pedig pontozott rajzokat szoktak készíteni, ami nagyon sok időbe telik, viszont nagyon szép az eredmény. A szénnel teljes műveket lehet csinálni, létezik fekete szénceruza, szürke, és barna is, nekem viszont csak fekete van sajnos, de nem bánom annyira, mert jobban szeretek ceruzarajzokat készíteni, így annyira nincs is szükségem rá.
Nem tudom, hogy miért beszélek ennyit ezekről a tárgyakról egy alig 1 éves kisfiúnak, de érdeklődő tekintettel figyel, a kis ujját végighúzza a vonalakon, amiket húzok, mindent a kezébe fog és megvizsgál, de szigorúan csak szemmel, eszébe sem jut a szájába venni őket.
- Ha majd nagyobb leszel megtanítom neked, hogy hogyan kell használni ezeket - nem gondolkozok, csak kimondom ami a fejemben van, és reménykedek benne, hogy így lesz, az azt jelentené, hogy évekig Niall mellett maradok.
Közelebb lép hozzám, az egyik kezemet a hátára simítom, miközben felskiccelem a fejformáját a papírra, majd hangosan beszélve hozzá elmondom, hogy mikor mit csinálok, és az ujjammal megérintem az arca egyes részeit. Észre sem veszem, hogy mögöttünk leguggol Niall, és a nyakát nyújtogató keresztlányát az ölébe véve legalább olyan érdeklődéssel, és ámulattal figyel, mint Noah, teljese azt hittem, hogy kiment a folyosóra, hogy telefonon intézzen a mai napra egy autót, de ezek szerint már végzett is.
- Na, ki van itt? - megemelem a füzetet, így Noah függőlegesen is láthatja a gyorsan elkészített portrét. Látszólag felismeri magát, és zavarba jön, mert a kezeit az arca elé emelve, kacarászva belefúrja magát az oldalamba. - Tetszik? - nevetek fel, köré fonom az egyik karom, és megpuszilom a feje búbját.
- Megnézhetjük? - kúszik mellém Niall, és a kezét nyújtja a vázlatfüzetért.
A kezébe adom, majd az ölembe húzom a kisfiút, és mindkét karommal átölelve dédelgetem.
- Ki van a képen, szívem? - tartja Aria elé, aki a mutatóujjával rábök a rajz közepére, majd tündéri hangon "megszólal":
- Noo.
- Noah van rajta? - nyitja nagyra a szemeit, és csodálkozva fordul az apróság felé. - Látod, milyen ügyes barátnője van a te tökéletes keresztapádnak? Szerencsés vagyok, nem? - a nyakamon felkúszik a forróság, Aria nevetve, tapsikolva helyesel, míg a tökéletes keresztapja tökéletesen lágy csókot helyez az arcomra. - Nagyon tehetséges vagy, mutasd meg Mirának később, teljesen odáig lesz.
- Csak gyorsan összedobtam - összecsukom a füzetet és az ágyra csúsztatom.
- Akkor is ügyes vagy - simít végig a karomon - nem beszélve arról, hogy tüzes is - teszi hozzá halkabban, mire valósággal elsápadok, ő viszont jót nevet, és a gyerekkel a karján felpattan.
- Nem vicces - motyogom, de a kacarászását hallva nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak.
Rettentően gyakorlatias mozdulattal, mintha csak évek óta apa lenne, megbizonyosodik róla, hogy nem kell egyik kicsinek sem kicserélni a pelusát, bekeni őket napolajjal, bár teljesen biztos benne, hogy erről a szüleik már korábban gondoskodtak, közben végig arról hadovál, hogy megyünk az állatkertbe, megnézzük a koalákat, a kengurukat, cápákat, és pingvineket. Őket elnézve ismét elönt a bűntudat, mert tudom, még úgy is, hogy sosem beszél róla, hogy az életben talán arra vágyik a legjobban, hogy saját gyerekei legyenek, és apa legyen, én viszont ezt nem tudom megadni neki. Ha nem hátrálok ki időben, egyszer eljön majd az a nap, amikor kénytelen lesz választani aközött, hogy mit akar, engem, vagy családot, gyerekeket, boldog életet egy normális lánnyal. Ha van egy kis esze, márpedig van, akkor még azelőtt rájön, hogy rossz embert választott, mielőtt ez bekövetkezik. 
- Indulhatunk? - csatolja be mindkét gyereket a babakocsiba, majd felegyenesedve rám pillant.- Jézusom, teljesen elfelejtettem a gyógyszered! Jól érzed magad? 
Eltűnődök azon, hogy vajon mennyire nézhetek ki szörnyen, ha mindössze egy pillantás kell ahhoz, hogy rájöjjön, mit felejtett el, de mentségére szóljon, hogy nekem is teljesen kiment az eszemből.
- Már nem szükséges, minden oké - mosolyra húzom a szám, közben leveszem a fényképezőgépem akksiját a töltőről, és a helyére teszem, hogy aztán az egész cuccost biztonságba helyezzem a táskájában, és a nyakamba akasszam. - Megvan minden? 
- A hűtőtáskát eltettem, abban van bébiétel és innivaló - guggol le, és gondosan végigmegy mindenen - a pelenkázó táskában van mindkettőjüknek legalább 4 pelenka, ahogy Liam mondta, váltásruha, hintőpor, krém, törlőkendő, a cumijuk, két kis takaró, játékok, és a papírjaik, igen - valahonnan előránt két kis sapkát, egy nagyon hasonlót ahhoz, amit ő visel, ha kimegyünk, és egy helyes, pöttyös kis kalapot, mindkettőt gondosan ráhúzza az apró fejecskékre, és mellékel hozzájuk egy-egy puszit.
- Rendben, akkor azt hiszem, mehetünk - biccentek, és a biztonsági kedvéért még egyszer körülnézek az igencsak kupissá tett szobában, ahol még mindig szerteszét hevernek a ruháim, de számomra is úgy tűnik, hogy minden megvan, úgyhogy követem őket.
- Beugrok Lou szobájába, ott felejtettem néhány dolgot - mielőtt reagálhatnék Niall már el is tűnik, magamra hagyva a két kicsivel, azonban ez nem tart túl sokáig, mert megjelenik Louis. 
- Hazel - szólít meg nagyon komolyan - Niall többet nem aludhat velem egy ágyban. 
- Hallgass el! - kiáltja az említett.
- Miért nem? - pislogok nagyokat, míg ő kissé elfeledkezve a komolyságáról lehajol, és megsimogatja a két kicsi arcát, akik roppantul örülnek neki, hogy láthatják, mert majd kiugranak a kocsiból. 
- Azért - egyenesedik fel  - mert amikor bejött...
- Te élvezed, hogy hülyét csinálhatsz belőlem, ugye? - rongyol ki a barátom napszemüvegben, sapkával a fején. Úgy tűnik, nagyon nem szeretné, hogy Louis megossza velem amit szeretne, mert hátulról gyengéden tarkón is húzza. 
- Borzalmas traumát szenvedtem! - hisztizik, én viszont még mindig csak értetlenül jártatom köztük a tekintetem. - Hozzám ért a micsodád!
- Lépj túl rajta! - kiabálja túl, voltaképpen feleslegesen, mert tökéletesen hallottam, amit Lou mondott. - Ha nem tűnt volna fel, itt gyerekek is vannak, haver! 
- Akkor is - makacskodik, de a szemei vidáman, piszkálódva csillognak - ezennel hivatalosan is kilakoltatlak, főként azért, mert Danielle hamarosan megérkezik - ezzel sarkon fordul, és boldogan visszaszökdécsel a szobájába.
- Jól hallottam? - tárja ki a szemben lévő szoba ajtaját Zayn. Úgy tűnik, csak most ébredt fel, mert csupán az egyik szemét nyitja ki, azt is csak résnyire, a haja borzas, az arca grimaszba torzul a fények miatt. 
- Nem! - válaszolja gyorsan Niall, és elindul a lift felé.
Zayn egy ideig értetlenül szemlélődik, a szemembe nézve felvonja a szemöldökét, de csak vállat vonok, és a lift érkezését jelző csengő halk hangjára megfordulok, és utánuk sietek.
 - Nem nagyon értem, hogy ez mi volt - állok meg kissé feszengve mellette.
- Semmi, általában úgy alszik, mint egy halott, ma reggel viszont rengeteget forgolódott, én meg aludtam, és mivel az estéről az utolsó emlékem te voltál, azt hittem, hogy te vagy mellettem, és átöleltem. Szörnyű, ugye? Életem végéig fizethetem a pszichiátriai kezelését - a gúnyos hangneme, és a grimaszok miatt, amiket vág, kirobban belőlem a nevetés. - Hónapokig ezen fog lovagolni - sóhajt nagyot.
Kuncogva puszit nyomok az arcára, majd gyorsan el is húzódok, mielőtt kinyílna a lift ajtaja, és szembe találnánk magunkat egy rakás emberrel, akiknek a szeme azonnal a babakocsiban gagyogó babákra, majd ránk szegeződik. Tudom, hogy az jár a fejükben, hogy milyen helyes pár vagyunk, és milyen szépek a gyerekeink, és valószínűleg ez egész nap így lesz, nem mintha bánnám, vagy valami ilyesmi, csak furcsa, és szívfájdító azzal a tudattal, hogy igazából ez sosem fog bekövetkezni.
- Megvársz itt? - cövekel le Niall az egyik fal mellett. - Leadták a kocsikulcsot a recepcióra, gyorsan elkérem, azután mehetünk.
- Persze - bólintok aprót, és átveszem tőle a babakocsit. Mielőtt elsietne szájon csókol, nem csak egyszerűen megpuszil, hanem szó szerint megcsókol ott mindenki előtt, majd mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordul, és elsiet. Nagyokat pislogva nézek utána, majd óriási sóhaj szakad ki belőlem, és szinte segélykérően pillantok a két kicsire, akik viszont ügyet sem vetnek rám, túlságosan lefoglalja őket a napernyő leszerelése.
El-vissza tologatom őket, csak hogy valamivel lefoglaljam magam, ezzel azt a felfedezést teszem, hogy sokkal nehezebb egy iker babakocsit kontrollálni, mint egy simát, majd éppen, mielőtt kezdenék kétségbeesni, hogy Niall itt hagyott, kissé kifulladva, de megérkezik a kulcsot lobogtatva.
- Szörnyű ami itt van - rázza a fejét bosszankodva - a folyosón fogok aludni, mert az hét szentség, hogy itt ma se lesz üres szoba. Menjünk gyorsan, mielőtt még többen jönnek - könnyedén kifordítja a babakocsit, majd az egyik karját a derekam köré fonja, és elindul kifelé, jobban mondva inkább menekül.
Döbbenten fordítom felé a fejemet, de a nagy rohanásban nem tudom megkérdezni tőle, hogy mégis miért kellene a folyosón aludnia, helyette elönt a bűntudat, mert ha valaki megérdemelné azt, hogy ott aludjon, az én vagyok.
A közeli parkolóban könnyen megtaláljuk a bérelt autót, ami sokkal kevésbé feltűnő, mint Niall saját kocsija, de még így is olyan drágának tűnik, hogy félek a közelébe menni, ő viszont könnyedén kitárja az egyik hátsó ajtót, és kicsatolja Noah-t a babakocsiból, hogy beültesse a bekészített gyerekülésbe.
- Beültetem Arit - szólalok meg gyorsan, hogy ne csak haszontalanul álldogáljak, majd lehajolok, és kiveszem a kislányt.
Mivel én nem vagyok olyan gyakorlott, mint ő, hosszabb ideig tart biztonságosan becsatolnom, de végül sikerül, éppen addigra, mire lecsukja a csomagtartót.
- Sikerült? - a derekamon végigsimítva ellép mellettem, és udvariasan kitárja az ajtót.
- Azt hiszem - biccentek.
Gyorsan megkerüli az autót és lehuppan mellém, indulás előtt a visszapillantó tükörből huncut pillantásokat vet hátra a gyerekekre, akik édesen kinevetik, majd a biztonság kedvéért hátranyújtja az egyik karját, és ellenőrzi mindkét kisülést.
- Indulhatunk? - vigyorodik el, válaszul édes, izgatott tapsikolásokat kap. Az arcára boldogság és elégedettség ül ki, miközben még egyszer hátrapillant, majd felém fordítja a fejét. - Indulhatunk, Szerelmem?
Még a lélegzetem is elakad a megszólítástól, ami neki nem tűnik fel, vagy csak figyelmen kívül hagyja, mert rögtön ezután a kezét az arcomra csúsztatja, és végigcirógatja a bőröm, majd apró puszit ad a szám sarkába.
- Persze - habogom lesütött tekintettel.
- Tudod, rengetegszer mondhattam már, de nagyon örülök, hogy itt vagy - a homlokát az enyémnek dönti, az orra súrolja az enyém, közben az ujjaival a hajamat fésülgeti, és az akaratlanul is mindig hozzáér a tarkómhoz, amitől megborzongok.
Megsimítom az arcát, a szőkés borosták az állán sercegnek az ujjam alatt, majd előrehajolok, és ezúttal én csókolom meg őt, így már azt is tudom, hogy mi járhatott a fejemben tegnap éjjel, amikor gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam. Talán most is képes lennék megtenni, ha nem egy kocsiban ülnénk, mögöttünk két egyre türelmetlenebb gyerekkel, ráadásul egy menő szálloda előtt Sydney kellős közepén.
Nagy nehezen, de végül elindulunk, és ismét rácsodálkozok arra, hogy Niall milyen gyakorlatias az olyan dolgokban, amiket már csinált valaha, és milyen jól kiismeri magát ebben a nagyvárosban is, mert miközben vezet a fejét a rádióból szóló zene ütemeire ingatja, az egyik kezét a lábamon pihenteti, és folyton hátrapillant a gyerekekre, ezek mellett pedig gond nélkül elvezet a célunkig. Olyan biztonságban érzem vele magam, mint még soha senkivel, pedig talán az lenne a tőlem megszokott, ha tartanék tőle, főleg a tegnap után, ehelyett azonban olyan lehetetlen dolgokon jár az agyam, mint az, hogy talán adhatnék egy esélyt magamnak, és neki, vele talán megszabadulnék a rémálmaimtól és a szörnyű emlékektől.

8 megjegyzés:

  1. Szuper megint első lettem. :)
    Mindjárt írok egy hosszabb komit csak most, annyi idom volt hogy elolvassam. De elmondhatom, hogy nagyszerű lett.
    -FS

    VálaszTörlés
  2. Hihetetlenül aranyos rész lett. A rajzolós résznél elojott egy emlékem amikor én és a kis unokatestvérem csináltuk ugyan ezt, szóval sírtam is egy jót :)
    Nagyon jó volt olvasni ezt a részt.
    Szuper lett, gratulálok :)

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Drága Nessa!

    Imádom őket, komolyan. Hazel és Niall ebben a részben teljesen olyan volt számomra, mint azok az összeillő szív alakú bögrék. Legalábbis én így képzeltem el őket, ahogy akaratukon kívül is teljes összhangban viselkednek a bébibogyók közelében. Nem tudom, te hogyan képzelted, vagy mit akartál átadni, de én olyan nagyon boldog voltam, hogy Niall képes ugyan olyan gondoskodással és figyelemmel lenni Hazel és az ikrek felé is, és Hazelen is érzem a változást. Éppen ezért nekem is összerándult a gyomrom,amikor Hazel megint eldöntötte magában, hogy neki sosem lesz ilyen értelemben családja, de az utosló sorok visszaadták a hitem. Én mindenesetre izgulok értük, nagyon várom, mi fog még történni velük, mert Haze túl szimpatikus lett számomra, nem akarom, hogy Niall valaha is elveszítse őt.
    Louis pedig Louis. A kedvenc emberem, bármennyire is furán hangzik. :D Legszívesebben egész nap a nyomában járnék, hogy ne maradjak le egy megnyilvánulásáról sem.

    Annyira fantasztikus vagy, és a történet is, hogy az már-már felfoghatatlan számomra.

    Vigyázz magadra, és jó pihenést! ❤

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu! <3
      Nagyon-nagyon szépen köszönöm, pontosan ezt akartam átadni, Niall gondoskodó viselkedésével az élen.
      Louisból igyekszek akkor kicsit többet átadni. :D
      <3 <3

      Törlés