2017. január 15., vasárnap

30.rész

Sziasztok! 
Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, említettem a múltkor a vizsgámat, ami miatt nem tudtam már pénteken feltenni a részt, de semmiképp sem akartam, hogy kimaradjon egy hét, még úgy sem, hogy ez kb egy nulla. Na de mindegy, remélem, hogy ti találtok benne valami értékelhetőt. 
N.x
 
~Niall Horan~

Halk nyöszörgésre térek magamhoz, a sötétben eltart egy ideig, amíg rájövök, hogy pontosan hol vagyok, és hogy nem Louis nyöszörög az ágy másik felében. Felemelem a fejem a párnáról, az óriási ablakok miatt nincs szükség arra, hogy feloltsam az éjjeli lámpát, nélküle is tökéletesen látom Hazelt beletekeredve a takaró felé eső csücskébe. Nem aludhattam túl régóta, hiszen kint még mindig sötét éjszaka van, a napnak nyoma sincs, épp ezért nem értem, hogy hogy került ilyen messzire tőlem néhány perc, vagy pár óra alatt.
Nem nyöszörög tovább, úgyhogy visszaejtem a fejem a párnára és lehunyt szemekkel közelebb csúszok hozzá, azonban amikor a kezemmel megérintem a derekát, hogy magamhoz öleljem, összerándul. Nem csak megrezzen, hanem olyan szinten összerázkódik, hogy úgy kapom el a kezem, mintha égetne.
- Ne - nyöszörgi, és nyugtalanul átdobja magát a másik oldalára. A homloka tiltakozó ráncokba szalad, a légzése felgyorsul, kapkodóvá válik.
Bár megdöbbent amit látok, nem ijedek meg, mert mondta, hogy nagyon élénken álmodik, bizonyára most nem épp valami kellemes dologról.
- Haze - szólítom meg halkan, és a mutatóujjammal megérintem az arcát, hátha magához tér csupán annyira, hogy nyugodtan tudjon tovább pihenni, de ezzel csak rontok a helyzeten.
- Ne! - éles, tisztán kivehető a tiltakozása, a kezével az enyém felé kap, és erőteljeset csap rá, majd ismét a másik oldalára dobja magát. - Ne érj hozzám! Ne.
Visszafojtott lélegzettek húzom a kezeim a mellkasomhoz, tudom, hogy nem nézhetem tétlenül ezt, de egyelőre fogalmam sincs róla, hogy mit kellene tennem.
Levegőért kapkod, látom, ahogy a takaró alatt az egész teste megfeszül, és nyugtalanul ránganak az izmai, ekkor besokallok, és eldöntöm, hogy akármi is kínozza őt álmában, véget kell vetnem neki.
- Haze! - szólítom meg kicsit hangosabban, és az egész kezem az arcára helyezem, de ahelyett, hogy magához térne, még nyugtalanabbá válik. - Hazel, kelj fel, Kicsim!
Teljesen sokkot kapok, amikor egyszerűen megdermed, lehunyt szemhéjai alól könnycseppek kezdenek szivárogni, és hangosan zihál. A kezemmel végigszántok a hajamon, majd óvatosan megrázom a vállát.
- Gyerünk, csak valami butaságot álmodsz, ideje felébredni - a hangom már-már könyörgő, reménytelenül szólítgatom, simogatom, és rázogatom, majd egyszer csak felpattannak a szemei. A tekintete az enyémbe bámul néhány hosszú másodpercig, de még megnyugodni sincs időm, amikor éles hangon felvisít, egyenesen bele az arcomba. Akkora hévvel ugrik ki mellőlem, és rángatja magával a takarót, hogy hátraesek, így nem látom ahogy elhátrál, csak azt, amikor felülök, hogy a legmesszebbi sarokban gubbaszt, levegőért kapkod, és kövér könnycseppek csorognak le a szép arcán.
Felpattanok és odasietek hozzá, térdre vetem magam előtte egy fikarcnyit sem törődve a műtött, és még így is állandóan vacakoló lábammal, és magamhoz ölelem. Forró a bőre és csapzott a haja, mintha épp most futotta volna le a maratont, nem pedig aludt volna.
- Niall? - nyöszörgi.
- Itt vagyok - mormolom a fülébe - itt vagyok, nincs semmi baj, nem akartalak megijeszteni.
Mind a tíz körmével belém kapaszkodik, a sírás egyenesen a tüdejéből tör ki, és keményen beletapos a belső szerveimbe. Felnyalábolom a padlóról a takaróval együtt, majd az ágy szélére ülve az ölembe veszem, és a mellkasomhoz szorítom, mint egy kisgyereket, az arcomat erősen az övéhez préselve.
- Sajnálom -  ejti ki két csuklás és összerázkódás között - felébresztettem mindenkit.
- Dehogy - simítok végig a haján - hangszigeteltek a falak, nem hallottak semmit.
Úgy tör ki belőle a sírás, mintha valami szörnyűséget közöltem volna vele, szorosabban ölelem magamhoz, őt viszont elragadja valami, ami miatt kétségbeesetten ragaszkodó mozdulatokkal kapaszkodik belém, és olyan közel mászik hozzám amennyire az csak lehetséges.
- Segíts nekem! -a frászt hozza rám azzal, ahogy erre kér. Az ujjai belekapaszkodnak a hajamba, a karjait vasláncként fonja a nyakam köré, miközben kétségbeesetten, potyogó könnyekkel néz a szemembe. Ez nem az a Hazel, akit ismerek, ez ahhoz hasonlít, aki egy ártatlan, megkísérelt csóktól kiakadt, de még annak is csak halvány árnyéka.
- Itt vagyok - fogom meg a remegő kezeit, és az ajkamhoz vonom őket, hogy gyengéd csókot nyomjak a tenyerébe, és minden egyes ujjára. - Csak mondd el, hogy miben segítsek, és mindent megteszek, Haze.
Egy szót sem szól, a fejét a vállamra hajtja és vaspáncélként fog át a karjaival, de ez nem zavar, csak nyugtalanít. Amikor megpróbálom letenni tiltakozni kezd, így kénytelen vagyok vele a karjaimban megigazítani az ágyat, és elhelyezni rajta úgy a takarót, hogy az kisimuljon, csak ezután dőlök le.
- Mit álmodtál? - kérdezem csendben, a haját elsimítva az arcából. Amikor megborzong már tudom, hogy nem fogok választ kapni a kérdésemre, fel sem kellett volna tennem, és nem lennék méltó rá, ha erőltetném, hogy mondja el. - Tudod mit? Lényegtelen, már vége.
- Igen - sóhajt nagyot szorosan összezárt szemekkel. - Vége.
Az ujjaimmal végigfésülöm az összegubancolódott haját, gyengéden széthúzom a csomókat, közben megpróbálom kizárni, hogy meg-megrázkódik a karjaimban, és halkan szipog.
- Gyakran történik ilyen? - kérdezem csendesen, nehogy felzaklassam. Megfeszül a karjaimban, majd lassan, ahogy kifújja a levegőt feloldódik, és vonakodva aprót bólint.
- Ezért nem akartam, hogy itt aludj - suttogja rekedtes hangon.
- Elmondhattad volna - simogatom szüntelenül - nem zavar, csak nagyon megijedtem.
Hosszú, elnyújtott puszit nyomok a szája sarkába, azt várva, hogy reagáljon, és amikor ez megtörténik mindkettőnkből óriási sóhaj szakad fel. A nedves arca, és hogy a levegővételeibe beleremeg a mellkasa annyi borzalmas emléket hoz felszínre bennem, hogy a gyomrom egy diónyi méretű csomóvá válik.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? - kérdezi csendesen, az arcom a kezei közé fogva.
- Mert a barátod vagyok - nézek a szemébe - azt akarom, hogy boldog legyél.
Az okos szemeivel hosszasan fürkész, mielőtt felém hajol, hogy megcsókoljon. Nem tudom, hogy miért, de ez másabb, mint az eddigi összes, bátrabb, határozottabb, és benne vannak az érzelmei. Eddig minden alkalommal, amikor azokat kerestem, mintha falba ütköztem volna, akkor is, amikor mosolyogva, nevetve simult hozzám, most azonban érzem, amellett, hogy rettenetesen zaklatott, szeret engem, és ettől teljesen elbódul a fejem. A kezem óvatosan bevándorol a vékony pizsamája alá, élesen vesz levegőt, de nem löki el, én pedig végre megérinthetem a puha, lapos hasát.
- Haze? - fordítom el az arcom. - Ez zavar?
Megrázza a fejét, kősziklák potyognak le a mellkasomról, miközben a hüvelykujjammal végigsimítok a köldöke fölött, és azt kívánom, bár levehetném róla a pólót, és az ajkaimmal fedezhetném fel a területet, amit egészen idáig csak távolról csodálhattam.
Soha, senkinek a közelsége nem bolondított meg még annyira, mint az övé, ugyanakkor ilyen bátortalanul, vigyázón sem értem még hozzá senkihez.
Megcsókolom a nyakát, először óvatosan, majd amikor hátrabiccenti a fejét és beletúr a hajamba bátrabban, a testünk egymáshoz tapad, az ujjaim végigsimítják a csípőjét, mielőtt visszatalálok a szájához. Úgy érzem magam, mintha egy álomban lennék, hiszen alig pár hónappal ezelőtt ez a lány még arra sem akart méltatni, hogy szóba álljon velem, most pedig mintha alig tudnánk betelni egymással.
Nem tudom, hogy képes lennék-e visszarántani magam a valóságba, ha nem fordítaná el a fejét, hogy levegőt vegyen.
- Bocsánat - pihegem kótyagosan, és rákényszerítem magam arra, hogy picit távolabb araszoljak tőle.
- Miért? - ráncolja a homlokát meglepetten, ami engem is igazán meglep.
- Egy kicsit elragadtattam magam, azt hiszem - dörzsölöm meg az arcom.
- Egyáltalán nem - mosolyodik el, és a kezét az arcomra helyezve megérinti az enyhén borostás területet. - De ha mégis, akkor kvittek vagyunk.
Egyszerre nevetünk fel halkan, a hátamra fordulok, míg ő a párnára hajtja a fejét, és az egyik lábát kívül teszi a takarón, ami miatt akaratlanul is idétlen vigyor ül ki az arcomra. A kezemmel végigsimítok a lábán, majd a derekára helyezem, fáradtnak érzem magam és tudom, hogy ő is az, de kényszeredetten újra és újra kinyitja a lecsukódó szemeit, amitől felelevenedik bennem, hogy 20 perccel ezelőtt milyen szörnyű állapotban volt, és hogy soha többé nem akarom olyannak látni, azt szeretném, ha mellettem mindig mosolyogna, még álmában is.

~Hazel Clark~

El-elszundítok, de sosem alszok el igazán, csupán ingadozok az álom és az ébrenlét között, miközben Niall halkan szuszog, és az egyik karjával védelmezőn átöleli a derekam. Valamikor, amikor a nap elkezd feljönni elhatározom, hogy véget vetek a szenvedésemnek, és ébren tartom magam, de az nem megy, hogy fel is keljek, helyette nyitott szemmel fekszek, és fürkészem az enyém mellett pihenő békés arcot. Most, hogy itt pihen mellettem, már nem is tudom, hogy hogy tarthattam valaha is tőle, és egyáltalán miért feltételeztem, hogy valaha is szándékosan bántana fizikailag, vagy lelkileg. Meglátszik, hogy milyen előítéletes vagyok a férfiakkal szemben, mindegyikről a legrosszabbat feltételezem, pedig talán a legtöbben pont ilyenek, mint ő, kedvesek, figyelmesek, gondoskodóak, hálásak, és őszinték.
Azt hiszem, minden porcikámba bele lett programozva a félelem, ennek ellenére közelebb csúszok hozzá, és az arcom belefúrom a fehér pólójába. Mozgolódni kezd, felemeli a kezét és öntudatlanul megdörgöli az orrát, majd visszateszi ugyanoda, ahol addig is volt, csak most picit erősebben ölel magához, és egy hosszú sóhaj kíséretében a fejét az enyémre hajtja. Szeret engem, sőt, nem csak szeret, hanem szerelmes belém, és bár nem ismerem ezt az érzést, de van két szemem, és látom, hogy milyen két szerelmes. Fejben összehasonlítom magunkat Mirával és Liammel, az eredmény pedig még engem is meglep, mert a két fiú viselkedése között óriási a hasonlóság, kezdve a kedves becézésekkel, és a figyelmes gesztusokkal.
Furcsán meleg, szinte forró, legfőképp pedig idegen érzés tör rám, hiszen még sosem volt részem ilyesmiben, és nem is reménykedtem abban, hogy lesz, mert azt hittem, képtelen vagyok bármilyen kapcsolatot létesíteni férfiakkal, hiszen már a létezésük is kellemetlen érzéssel tölt el, ez az érzés, most, ebben a pillanatban viszont a legjobb.
Nem tudom, hogy én hasonlítok-e Mirára, nem tudom, hogy milyennek kell lennie a szerelemnek, de azt tudom, hogy nem félek tőle, és valamiért eljutottam odáig, hogy egy férfi karjaiban feküdjek. Talán tovább is menni fog, talán sosem kell neki elmondanom a történteket, mert nem kérdez sokat, az éjjeli műsoromról sem kezdett faggatózni,  talán mégiscsak van remény számomra legalább addig, amíg rá nem jön, hogy ha velem marad sosem lesz igazán teljes az élete.
Felbiccentem a fejem, először csak az állát érem el, úgyhogy arra adok egy puszit, majd feljebb kúszok, és megcsókolom a száját.
Meg fogom próbálni, magam miatt, mert el akarom engedni a múltat, a kialakult félelmem és előítéletem, és miatta, mert megérdemli.
- Hűha - összerezzenek, amikor behunyt szemei ellenére a szája mosolyra húzódik, és rekedtes hangon megszólal - mivel érdemeltem ki ezt a csodás ébresztést?
- Sajnálom, nem akartalak felkelteni.
- Kár, mert így szívesen ébrednék minden reggel - dörmögi résnyire nyitott szemekkel, a betűző napsugarak miatt grimaszolva. - Hány óra?
- Talán 7 körül - motyogom bűntudatosan, amiért ilyen korán felkeltettem.
Halkan felnyög, a kezét a szemei elé emeli és megpróbál aprókat pislogni, míg végül a feje visszahanyatlik az enyém mellé, és nyöszörögve a karjaiba zár.
- Miért vagy ébren ilyen korán? Megint álmodtál valami butaságot? - érdeklődik a hajamba mormolva.
- Nem, csak többnyire ilyenkor ébredek - ez egyszerre hazugság is, meg nem is, de ennél jobbat nem tudok kitalálni. - Te nyugodtan aludj még, tényleg nem szándékosan ébresztettelek fel.
- Hanem akkor miért? - vonja fel az egyik szemöldökét kihívóan. - Miért kaptam azt a puszit?
- Csak gondolkodtam - hümmögök - rólunk.
- Igen? - csillannak fel a szemei kíváncsian. - És mire jutottál?
- Hogy nagyon különleges vagy - kimondva még furcsábban hangzik, mint a gondolataimban, főleg úgy, hogy a napfényben még inkább sugárzó kék tekintete az enyémbe mélyed - nagyon jólelkű.
Érzem, hogy az arcom rózsássá válik a tekintetétől, ami szüntelenül fürkészi az arcom, mielőtt az ajkát egy pillangó lágyságával a számhoz érinti.
- Köszönöm - suttogja rá, mire minden szőrszálam égnek mered. Senki másnak az ilyesfajta közelségét nem tudnám elviselni, főként pedig nem vágynék rá, ő viszont ezért is különleges. Hosszú percekig meg sem mozdulunk, az érintései és az apró csókjai, miközben a mutatóujjával a hátamat simogatja olyan megnyugtató hatással vannak rám, hogy egy kicsit elbóbiskolok. Amikor magamhoz térek egyedül fekszek az ágyban, elfoglalva egy kis területet az ő részéből is, és ha az nem lenne elég, hogy a helye még meleg, a halk beszélgetésből rájövök arra, hogy nem ment olyan messze. Résnyire nyitom a szemeim és megpillantom az ajtóban, ahogy fél kezével a kilincset fogja, miközben halkan beszélget, és nevetgél valakivel a folyosóról, mígnem elköszön, és megfordul, hogy visszajöjjön a szobába. Az egyik kezében egy rózsaszín, masnis, négyzet alakú, kissé lapos dobozt szorongat, de nem ez kelti fel a figyelmem, hanem az aranyosan elfeküdt borzas haja, és a már ilyenkor is vidám tekintete.
- Szia gyönyörű! - élénkül fel még inkább, amikor megpillant, majd letelepedik az ágyra és izgatottan az ölébe veszi a dobozt. - Hoztam neked valamit.
- Nekem? - tornázom fel magam. - De hát miért? 
- Csak - vonja meg a vállát - mert te jutottál róla eszembe, szeretném, ha elfogadnád.
- De... - kezdenék vele ellenkezni, ekkor azonban előredől, és hirtelen nyom egy puszit a számra - ne vitatkozz velem, csak bontsd ki - csúsztatja az ölembe. - Kérlek!
Összeszorítom a szám és aprót bólintok, nem szeretek ajándékokat kapni, de az ő öröme, ami már azért kiül az arcára, mert nem kezdek el érvelni a saját igazam mellett, megmosolyogtat.
- Nem kellett volna, már így is rengeteggel tartozok neked - sóhajtok nagyot, miközben a hajam a fülem mögé tűröm, és bontogatni kezdem.
- Semmivel sem tartozol, Haze - nyúl az állam alá, és rákényszerít, hogy a szemébe nézzek - egyáltalán semmivel, érted? Nem azért vettem, hogy visszaadd, egyszerűen eszembe jutottál róla, és megvettem, mert megtehetem, hogy csak úgy vegyek egy ajándékot a barátnőmnek.
Lehúzok egy kis celluxdarabot a rózsaszín dobozról, közben akaratlanul is a szavain kezdek töprengeni, sőt, inkább azon, hogy milyen lazán kezeli a pénzt. Fogalmam sincs, hogy mennyije lehet, és nem is érdekel igazán, csak furcsa, hogy egy olyan fiú, mint ő, egy ilyen lánnyal akar lenni, mint amilyen én vagyok.
- Igazából csak az egyiket választottam én, és Miráék mentek el megvenni - kezd el beszélni, amikor leemelném a doboz tetejét - a múltkor, amikor sétáltunk a városban az egyik kirakatban szinte kiszúrta a szemem, de nem hagyhattalak ott, hogy elrohanjak megvenni, ezért tegnap bementek ők, Mira amúgy is jobban ért az ilyen csajos dolgokhoz, én biztos nem találtam volna el a méreted. 
Tátva marad a szám, amikor végül teljesen kibontom az ajándékot, és elém tárul az egészen halvány lila ruha, és a hozzá illő, hasonló színű, magas sarkú, pántos szandál.
- Niall...
- Tetszik? - fürkészi az arcom, miközben kiterítem az ágyra a ruhát, és a kezemmel elsimítom a gyűrődéseit. Egyszerű, de mégis a legszebb, amit valaha is láttam, a felső része fehér, lila csipkével borítva, a kivágása majdhogynem teljesen két részre szedi, mégsem kihívó, mert a csipkéhez, fehér, hálószerű anyag kapcsolódik, ami kereken végződik a nyaknál, a szoknyája egyszerű, combközépig érő.
- Nagyon szép - motyogom, végighúzva az ujjam a finom csipkén, majd belenyúlok a dobozba, és kiveszem a szandált is. - Honnan tudta a méretem? 
- Ezt tőle kell megkérdezned - neveti el magát - felpróbálod?
- Igen - bólintok, és hirtelen a testem minden porcikáját elönti a lelkesedés. - Köszönöm! - ölelem át a nyakát, és szinte az ölébe ugrok. Megbillen, de az utolsó pillanatban sikerül megtámaszkodnia, és az arcát nevetve a hajamba fúrja.
- Szívesen - simít végig a hátamon - szaladj, próbáld fel, látni szeretnélek benne.
Nem kell többször mondania, egy kisgyerek izgatottságával ugrok fel, és szaladok a fürdőszobába. Pillanatok alatt lekapom a pizsamám és belebújok, a cipzárt azonban akármennyire is kitekeredek, nem tudom felhúzni, így miután felveszem a szandált is, ami tökéletesen illeszkedik a lábamra, és az ujjaimmal kifésülöm a hajam, kénytelen vagyok így kilépni.
- Nem tudom felhúzni - szorítom a karjaimmal a mellkasomhoz a puha anyagot.
Azonnal felpattan az ágyról, és felém siet, majd amikor hátat fordítok neki óvatosan felhúzza a cipzárt, és maga felé fordít.
- Elképesztően szép vagy - nyílnak kicsit nagyobbra a szemei, és a vállamtól indulva egészen a ruha aljáig végighúzza a kezét a testem vonalán, az ujjbegyei egészen óvatosan súrolják a fenekem is, amikor nagyot nyel, és kényszeredetten elmosolyodik.
- Köszönöm - pillantok végig magamon. Úgy érzem magam, mint Hamupipőke, aki szegény, szerencsétlen lányból gyönyörű hercegnővé vált. Még sosem volt ilyen szép ruhám, valószínűleg többet is ér, mint az életem, és bár ez kellemetlen, de valamiért megmelengeti a belsőmet, és a fejemet betölti a hangja, ahogy azt mondja, hogy megteheti, hogy ajándékot vegyen a barátnőjének.
- Most elgondolkodtam azon, hogy kinek is vettem akkor ajándékot, saját magamnak, vagy neked - dörzsöli meg a tarkóját, mire elnevetem magam, és a tükör elé sétálok. Bár a hajam egy kicsit borzos, ráférne egy vágás, és az is, ha a végét újra kiszőkíteném, de ennek ellenére is most látom magam a legszebbnek életemben, mert az arcom nem borús és sötét, hanem derűs, és boldog. - Felveszed a keresztelőre?
- Tulajdonképpen soha többé nem akarom levenni, úgyhogy még szép - fordulok felé mosolyogva.
A kezét a derekamra helyezi, hogy magához húzzon, de erre lényegében nincs is szükség, mert magamtól is közelebb lépek hozzá, és megcsókolom. Nem tudom, hogy mikor lettem olyan, mint azok a lányok, akik a nap minden percében a barátjukon akarnak lógni, de nem is akarok ezen változtatni, mert így jól érzem magam a bőrömben, és addig akarom feszíteni a határaimat ameddig csak lehet.
- Bejövök! - a figyelmeztető kiáltásra húzódunk csak el egymástól, így amikor Mira ránk töri az ajtót kábultan pislogunk egymásra, és rá. - Jaj Istenem! - kapja a szája elé a kezeit, és esküdni mernék rá, hogy a szemébe könnyek is gyűlnek.
- Szerintem is - vigyorog rá szélesen Niall, míg én zavartan kapkodom a tekintetem köztük.
- Gyönyörű vagy! - álmélkodik. - Azt hiszem, elkezdhetem félteni a pasimat, ha meglát.
Egymásra nevetünk, ez felidézi bennem a tegnap este emlékeit, ahogy alkoholmentes koktélt szürcsölve hármasban nevetgéltünk egy helyes kis vendéglőben a tengerparton.
- Talán beérem eggyel is - fojtom el a mosolyom.
- Nagyon szép vagy - ölel át, de úgy, hogy közben egészen halkan a fülembe tud suttogni. - Felöltöztetem a manókat, utána gyere át, levesszük a lábáról a barátod.
- Mit sutyorogsz, te boszorkány? - egyszerre kezdünk kuncogni, amikor Niall fennhangon közbeszól.
- Manya! - hasít a levegőbe egy éles hang, amit apró tenyerek padlóhoz csattanó hangja követ, mielőtt újra elkiáltja magát.
- Ez én vagyok - szélesedik Mira mosolya, és az ajtóhoz siet, ahol a kisfia a harmadik kiáltásra készülődik. - Jövök, kisbabám, itt van anya - veszi gyengéden a karjaiba.
- Hahó, Öcsi! - integet vidáman Niall.
- Cica! - hallatszik ezúttal Liam kétségbeesett kiáltása. - A lányod az apukája arcába vágta a reggelijét, a fiad pedig világgá ment!
- Ha csak az én gyerekeim, akkor nincs apukájuk! - vág vissza, majd mielőtt a férje segítségére sietne széles mosolyt villant ránk. - Gyere át, ha vége a viharnak - mondja derűsen, majd magában dúdolva, táncos léptekkel elsiet.
Ennek a bizonyos viharnak a vége néhány óra múlva következik be, amikor a lány mondhatni elzavarja Niallt sétálni Liammel és a gyerekekkel még a keresztelő előtt, majd átrendel a saját szobájukba. Óriási meglepetésként ér, hogy az övéké mennyire hasonló, és mégis mennyire más is, mint a miénk, a berendezés majdnem ugyanolyan, csupán itt nincs óriási üvegablak, és itt mindent ellepnek a babás cuccok, játékok a padlón, ruhácskák az ágyon, egy kissé maszatos etetőszék az egyik sarokban az összecsukott babakocsi mellett, a levegőben pedig hintőpor illat terjeng. Összességében nagyon kellemes, és családias a légkör, szinte kézzel fogható a szeretet és béke.
- Bocsi a rendetlenségért, két 14 hónapos, és egy soha fel nem növő pasi mellett akárhányszor pakolok össze, akkor is káosz uralkodik.
- Szerintem aranyos - kuncogok.
- Hogy telt az estétek amúgy? - huppan le az ágyra, és megpaskolja a helyet maga mellett, miután előtúr egy igencsak méretes sminktáskát a bőröndjéből. Tegnap, az operaház után rengeteg mindenről beszélgettünk, köztük az együttalvós témáról is, és talán pont azért nem rezeltem be az utolsó pillanatban, mert az ő szavai jártak a fejemben.
- Jól - varázsolom a lehető legszebb és legszélesebb mosolyt az arcomra - igazad volt.
- Örülök - húzza fel a lábait törökülésbe - van valami elképzelésed, hogy milyen sminket szeretnél, vagy rám bízod? Hidd el, tudom ám, hogy mitől döglik a légy - bök oldalba biztatóan, azt sugallva, hogy az a bizonyos légy a barátom.
- Akkor rád bízom - viszonzom a mosolyát.
- Reméltem - kap elő lelkesen különféle ecseteket, márkásabbnál márkásabb palettákat és mindenféle szépségápolási terméket - utána besütöm a hajad is, ha az úgy jó. Niall el fog ájulni, amikor meglát! Bár szerintem ő akkor is teljesen kész lenne, ha ugyanilyen lennél.
- Úgy gondolod? - pillantok rá bizonytalanul, és szófogadóan behunyom a szemeim az utasítására.
- Hát persze, fülig szerelmes beléd, mondtam már.
- Kimondta - mondom halkan, mire megáll az arcomat alapozó keze, és csend lepi el a szobát. Egy pillanatra megrémülök, amikor kinyitom a szemeim, és a döbbent arckifejezésével találom szembe magam. - Valami baj van? Szerinted ez nem helyes? - szalad ki a számon aggodalmasan.
- Tessék? - pislog nagyokat. - Jaj, nem, nem, dehogy! Nagyon is helyes, és nagyon örülök neki, csak meglepődtem, mert én tudom, hogy mit érez, az első perctől fogva, csak Niall ebben a témában nem igazán a szavak embere, és olyan kis bizonytalan néha, azt hittem megvárja, hogy előbb te mond ki, nehogy csalódjon.
- Szóval - nyelek nagyot - ha én nem mondtam ki, azzal megbántottam?
- Miért, te nem mondtad? - ráncolja a homlokát.
- Nem - sütöm le a tekintetem - igazság szerint nem nagyon tudom, hogy mit kellene éreznem.
Azt kívánom, bár folytatná amit elkezdett, és jogosan hunyhatnám le a szemeim, így nem kellene látnom a döbbenetet az arcán.
- Tudod, most, hogy így mondod, én sem igazán tudom, hogyan lehetne definiálni a szerelmet. Biztosan tudod, hogy mi mennyire utáltuk egymást Liammel, vagy legalábbis azt hittük, aztán egyszer az őrült barátod összezárt minket, és akkor elég sok minden megváltozott.
- Szóval ezért zártatok össze minket - nevetem el magam.
- Az Payne ötlete volt! - védekezik. - Szörnyen éreztem magam miatta, ne vedd sértésnek, de akkor teljesen úgy éreztem, hogy mire hazaérünk a legjobb barátom egy romhalmaz lesz, és ez az én lelkemen fog száradni.
- Ilyen borzasztóan viselkedtem?
- Nem is tudom - sóhajt nagyot - ez azután volt, hogy Ari keresztelőjén olyan csúnyán összevesztetek, Niall akkor a vállamon sírt, én meg úgy éreztem, hogy visszamegyek, és ledoblak a templomtoronyból, amiért folyton bántod őt - elneveti magát, és végigsimít a karomon, talán hogy nyomatékosítsa, hogy már nem akar ilyesmit tenni, vagy talán éppen azt, hogy legközelebb megteszi.
- Sírt? - nyílnak nagyra a szemeim.
- Hát... - fehéredik el az arca - nem kellene ilyeneket elmondanom neked, kicsinál, ha megtudja, szörnyű barát vagyok.
- Nem fogom elmondani neki - vágok közbe gyorsan - és biztosíthatlak, hogy nálad jobb barátja nem is lehetne, sosem haragudna meg rád.
Halványan elmosolyodik, majd újra a kezébe veszi az ecsetet, és poralapú alapozóval végigmegy az arcomon.
- Egy kicsit érzékeny, mármint nem úgy, hogy minden apróságon sírva fakad, csak hajlamos túlgondolni dolgokat, és magát okolni, ha valami nem jön össze. Előtted évekig nem volt senkije, próbálkozott, de valahogy sosem sikerült, ezért egy kicsit talán hozzánk menekült, ami tulajdonképpen az én hibám, mert annyira szeretném, ha része lenne az életemnek, és a gyerekeim életének is. Amikor Liam eljegyzett elfoglalta magát azzal, hogy mindkettőnknek segített a szervezésben, velem ruhákat és csokrot választott, vele öltönyt próbált, és esküt írt, azután turnéztak egy óriásit, és úgy összességében, amíg terhes nem lettem az ikrekkel azzal teltek a napjaink, hogy szórakoztunk, fesztiváloztunk, LA-ben garázdálkodtunk. Niall volt az első, akinek elmondtuk, hogy babát várok, illetve babákat, végig rengeteget segített, folyton kedveskedett valamivel, apró rucikat, játékokat vett, sütit hozott, ha éppen megkívántam, közösen festették ki a gyerekszobát és rakták össze a bútorokat, őt hívtam el elsőként, amikor megindult a szülés, és fogalma sincs róla, de Liam után ő vette először kézbe őket, senki másnak nem engedtem, hogy hozzájuk érjen. Mellettünk talán elfelejtett a saját életével foglalkozni vagy háttérbe szorította. Annyira szeretem őt, amennyire csak szeretni lehet valakit, és azt akarom, hogy boldog legyen, megérdemelné, ha azok után, amit értünk tett minden egyszerűen az ölébe hullana, de persze már teljesen megértelek téged, annak pedig örülök, hogy megküzdött érted. Látom, hogy boldog veled, nem tudom, hogy mit csinálsz, de szinte sugárzik, nem is tudom, hogy korábban láttam-e ilyennek, ezért az egyik legnagyobb félelmem, hogy valami történik köztetek, és összetörik a szíve.
Visszafojtott lélegzettel hallgatom, egészen mostanáig fogalmam sem volt arról, hogy minek a birtokában vagyok, így ez most óriási teherként nehezedik a vállamra.
- Vigyázok rá - szalad ki a számon - nem akarom megbántani.
- Az jó - hallom a hangján, ahogy mosolyog - ő is vigyáz rád.
Ezután átívelünk egy könnyebb, kötetlenebb beszélgetésre, miközben először kifest, majd gondosan loknikba göndöríti a hajam. Amikor teljesen elkészülök, vagyis az új ruhámban és cipőmben, tökéletes sminkben és hajjal állok előtte úgy pillant végig rajtam, mint a mesterművén.
- Csodálatosan szép vagy - mosolyog rám büszkeséggel a szemében, majd hirtelen a nyakamba borul, és szorosan magához ölel. - Évek óta várok arra, hogy Niallernek végre legyen egy ilyen jófej barátnője, úgy örülök neked, Hazel!
Egyszerre nevetve, és elérzékenyülten ölelem vissza, mert nem akarom, hogy ennek valaha is vége legyen, szeretnék közéjük tartozni, része lenni ennek a társaságnak Niall oldalán.
- Mit szólnál hozzá, ha este elmennénk kicsit kikapcsolódni? - kérdezi, miközben az ágy közepén ülve a térdei közé szorít egy apró sminkes dobozt, és a saját sminkjén dolgozik. - A szüleim felajánlották, hogy vigyáznak a törpikre, az öcsém pedig már azelőtt ezzel nyaggatott, mielőtt egyáltalán elkezdtük volna szervezni a keresztelőt, eddig nem akartam menni, de kedvet kaptam hozzá így, hogy most már mindenki megérkezett. Mit szólsz hozzá, eljönnél?
- Hát - hümmögök - még nem igazán voltam ilyen helyen.
- Tényleg? - lepődik meg. - Akkor muszáj jönnöd, nagyon jól fogod érezni magad!
- Oké - mosolygok rá - benne vagyok.
- Remek - árad szét széles mosoly az arcán, és valami furcsa, jóindulatú sunyiság. - Tökéletes lesz, majd meglátod!
Én pedig elhiszem.

8 megjegyzés:

  1. Első komi! Legalábbis mikor elküldtem, még első volt.
    Szóval, csak annyi, hogy fantasztikusan írsz, sajnálom, hogy most reagálok először bármelyik fejezetedre. Szóval, nagyon jó lett, és remélem a vizsgád is jól sikerült.
    Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Ugyan, semmi baj, örülök, hogy most írtál!
      Köszönöm szépen!:)

      Törlés
  2. Szia.:) Hú, nagyon régen jelentkeztem.
    Én nem tudtam, hogy új blogba kezdtél, és ha barátnőm nem kérdezi meg,hogy ismerek-e jó befejezett blogokat, szerintem meg sem találom ezt a csodát itt *-*

    Úristen, még nem kezdtem el, de ma estétől fogva ez változni fog, és minden egyes részhez írok majd egy kisebb kommentet. Felvidítottad a napomat!
    Köszönöm-köszönöm-köszönöm! *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drágaság!
      Nagyon örülök neked, valószínűleg sokan vannak még így rajtad kívül, mert lényegesen kevesebb feliratkozó van ezen a blogon, mint az előzökön, dehát ez van. :(
      Édes vagy, tényleg nagyon örülök neked, hiányoltalak. 💗💗

      Törlés
  3. Nessa!
    Én nem értem napok óta nézem, hogy van-e friss. Ma megint megnéztem és most kijelezte. Szeretlek Blogspot!

    Nagyszerű lett a rész, ne szóld le magad. Olyan kis cukik. Alig várom már a következőt. Nem tudom mit írjak még, annyi komit írtam már arról, mennyire szeretem a blogjaidat szóval már mindent tudsz. Xd

    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nem tudom mi történhetett, én időben feltettem a részt.
      Köszönöm szépen!💗

      Törlés
  4. Drága Nessám!

    Nem tudom, mitől érzed azt, hogy, idézem, „ez kb nulla”, mert egyáltalán nem az. Lehet, ez attól van, hogy te máshogy látod, mint az, aki olvassa, de számomra ez is ugyan olyan tökéletes, mint a többi rész. Mira továbbra is az egyik kedvenc karakterem maradt, örülök, hogy végül így alakult, hogy a She a EIW folytatása szegről-végről, hiányoltam volna Mirát és a kedvességét, és nagyon örülök, hogy így felkarolja Hazelt. Remélem, idővel még jobb viszonyba lesznek, mert mindkettejüket nagyon megszerettem. :)
    Niall pedig még mindig hihetetlen édes, és sokszor már nyüszíteni akarok, amiért én nem Hazel vagyok, és Niall nem velem ilyen cuki, de örülök, amiért az általad elképzelt világban Neil boldog. Annyira örülnék, ha a valóságban is egyszer megtalálná az igazi Hazeljét, megérdemli a kis manó.
    ❤❤
    Az előérzeted ellenére, amit hétvégén írtál, remélem jól sikerült a vizsgád.

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lucus!💗💗
      Éreztem, hogy te ezzel fogod kezdeni, nagyon örülök, hogy neked még így is tetszik, én nagyon megszenvedtem vele.
      Mira nekem is a szívem csücske, valamiért egyszerűen nem tudom elengedni.
      Nagyon köszönöm, biztos vagyok benne, hogy egyszer megtalálja a saját Hazeljét, az ilyen fiúk, mint Nialler, nem maradnak egyedül. 💗
      Holnap kiderül! :/

      Törlés