33/1. rész

Sziasztok! :)

Visszatértem Magyarországra, és a blogra is! Ne haragudjatok emiatt a kis kimaradás miatt, de már kb az utazásom második napján beláttam, hogy ez volt a helyes döntés, mert levegőt venni is alig volt időm, valamint annyira fáradt voltam a napok végén, hogy amint párnához ért a fejem azonnal elaludtam. Tegnap nagyon szerettem volna feltenni ezt a részt, de annyira jetlagem van, hogy a felénél elaludtam, és ma reggel ébredtem, szóval még így is csúsztam egy kicsit, de a lényeg, hogy most már itt vagyok, és igyekszem visszarázódni a történetbe, meg az egyszerű magyar életbe is. Kicsit rövid lett ez a rész, meg az ötletekből is kifogytam, szóval úgy döntöttem, hogy vegyük ezt csak egy félnek, és jövőhéten érkezik a másik fele, ha ez így jó nektek. :)

N.x

 

Hazel Clark

Hosszú időn keresztül semmi mást nem csinálok, csak bámulok magam elé, miközben Niall szorosan a hátamhoz simulva szuszog, és ha csak megmozdulok nyöszörögve húzódik közelebb, vagy kómásan felemeli a fejét. Hiába töröm azon a fejem, hogy mit művelhettem, ötletem sincs, megkérdezni pedig nem akarom, mert azzal végleg rádöbbenteném arra, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Szörnyen dühös és elkeseredett vagyok, mert itt volt a lehetőség, tényleg nem féltem, akartam, hogy tegye meg, akkor is, ha fájdalmas és felkavaró, mert legalább nem a 8 éves emlékképeim élnének bennem örökké ilyen kegyetlen valóságossággal. Tudnám, hogy én engedtem neki, azért, mert szeretem, és vele talán nem lett volna olyan szörnyű, mert ő törődik velem.
Reszketve felsóhajtok és megfordulok a karjai közt, most is összerezzen és résnyire nyitja a szemeit, egy belső hang azt súgja, hogy mostantól már semmi nem lesz olyan köztünk, amilyen eddig volt.
- Haze? - nyöszörgi rekedten.
- Minden rendben - megcsókolom az arcát és a mellkasához bújok, az öntudatlan motyogása a szívembe markol.
- Ne haragudj!
- Te nem csináltál semmi rosszat - válaszolom suttogva, elcsukló hangon, reménykedve abban, hogy nem fog emlékezni erre a kis eszmecserére. Talán azért, mert megnyugtatják a szavaim, talán csak szimplán mert fáradt újra lebukik a feje, de ettől függetlenül az ölelésé ugyanolyan szoros marad. Az jár a fejemben, amit egy időre elűztem a gondolataim közül, hogy szépen lassan tönkreteszem, ha velem marad, hiszen ez nem egészséges, nem rémíthetem halálra minden egyes alkalommal, amikor közeledni próbál hozzám, azonban ha csak arra gondolok, hogy el kell őt engednem, könnyek gyűlnek a szemembe. Kimerült vagyok, hosszú napon vagyok túl nagyon jó, és kifejezetten rossz pillanatokkal, úgyhogy amint behunyom a szemeim és fél pillanatnál tovább csukva is tartom őket elnyom az álom.
Most egészen más kép jelenik meg előttem, mint a megszokott, külső szemszögből látom magunkat, Niallt és engem, a medencében egymáshoz simulva. Miközben mohón viszonoztam a csókjait éreztem, hogy az arcom felmelegszik, most azonban elmélázva nézem a bőröm rózsaszínes árnyalatát, mígnem eltereli a figyelmem a valahonnan előúszó apró, fekete ruhadarab. Az, hogy ezt nem én vettem le magamról, átirányítja a tekintetem Niallre, akinek az arca ugyanúgy ki van pirulva, mint az enyém, és már-már kissé rémülten szorít magához. Érzem a köztünk lévő feszültséget, egy kellemes vibrálást, ami szinte megnyugtatóan végigsimítja a lelkem és azt súgja, hogy nincs mitől félnem. Néhány képsor kiesik, és a következő amit látok a megérkező lift, melynek ajtaján egymás lábában botladozva tántorgunk ki, el a szobánkig, néha fel-felnevetve a saját bénázásunkon, az idill azonban megszűnik, amikor kinyitjuk az ajtót. Már nem külső szemlélő vagyok, hanem saját magam, egy apró, törékeny, sajgó testben, Niall pedig eltűnt. Reszketve levegő után kapok, amikor az ismerős ajtó nyikorogva kinyílik a lépcső tetején, és egy pillanatra látom a belépő lábat, ami egy túlzottan ismerős fehér golfcipőt visel. Nem tudom, hogy lehetséges-e olyan, hogy álmában valaki a tudatához kerül, de azt hiszem, én megteszem, mert tudom, hogy azon a rémisztően nyikorgó, csikorgó lépcsőn nem Niallnek kell lesétálnia, azonban mégis ő jön. Még a lépteinek hangja is más, a légzése is, és én elhiszem, hogy azért van itt, hogy megmentsen, ő fog segíteni, hogy hazajussak, azonban az már nem ő, aki hozzám ér. Niall kezei puhák, kifinomult zenész ujjakkal, az a kéz viszont, ami rátapad a számra túl nagy, durva, és izzadt, köze sincs a zenéléshez, vagy bármihez, amit az én Niallöm szeret csinálni. Nem ő az, tudom, mert Niall, és az a sötét árny nem létezhet egy időben, 15 év telt el azóta.
Kipattannak a szemeim, ezzel együtt pedig óriási levegőt is veszek, és csak azután nézek bele a meredten vizsgáló kék szemekbe. Fölébredt, és tudja, hogy mi történt megint, ezúttal viszont legalább nem üvöltök az arcába, és nem is néz olyan borzasztóan rémülten.
- Szia - érinti meg lehelet finoman az arcom. - Rosszat álmodtál?
Tétován bólintok, nem szeretném közölni vele, hogy ezúttal ő volt az álmom főszereplője, élete végéig rágódna rajta és bántaná, nem mellesleg soha többé nem jönne még csak a közelembe sem, így hát hallgatok, és inkább csendben közelebb húzódok hozzá, szinte rákényszerítve arra, hogy érjen hozzám.
- Semmi baj - simogatja meg a fejem - semmi rossz nem történhet veled, amíg én élek.
Eddigi életem során soha egyetlen ilyen állítást sem hittem el, sem a rendőröknek, a pszichológusnak, akihez éveken keresztül jártam reménytelenül, de még a tulajdon szüleimnek se, az ő szavában viszont nem kételkedek.
- Tudom - mormolom rekedten, és felbiccentem a fejem éppen csak annyira, hogy az orrommal végigsimítsak egy pontot az arcán, és leheletfinom csókot adjak a bőrére.
- És azt is, hogy bármit megtennék érted? Az égvilágon bármit, Haze.
Egyenesen az arcába nézve elgondolkodok azon, hogy tudom-e ezt, és pont úgy, ahogy a szavában sem kételkedtem, úgy ebben sem, mert olyan őszinte és elszánt, a szeme tükrözi a vadságot, hogy tényleg bármit megtenne értem. Még soha senki nem nézett rám így, ilyen odaadással, mint ahogy ő tud, én pedig még sosem éreztem ilyen mardosó vágyódást a mellkasomban, mint amilyet iránta érzek.
- Sajnálom - szakad ki belőlem rekedten, remegő hangon - hogy tönkretettem az esténket, nem tudom, hogy mi történt.
- Semmi baj - von szorosan magához csitítgatva, mert észre veszi, amit én alig, hogy rövid időn belül talán sírva fakadok. - Nem tettél tönkre semmit.
- Én csak... - nagy levegőt veszek, hogy erőt gyűjtsek, és hogy kitaláljam mit akarok mondani - még sosem csináltam ilyesmit.
- Tudom, túl gyors voltam - bűnbánó tekintettel érinti meg az arcom, én viszont megragadom a kezét.
- Nem - nézek a szemébe - ne okold magad, mert nem miattad volt, egyszerűen csak őrült vagyok, én sem tudom megmondani, hogy miért csináltam, de nem a te hibád! Pont annyira akartam, amennyire te is! - bizonygatom egyre jobban kipiruló arccal, hevesen dobogó szívvel. Nem hazudok, akartam, még akkor is, ha tudom, milyen szörnyen fájdalmas és kegyetlen, Niall miatt belementem volna. Tulajdonképpen Niall miatt mindent megtennék, az égvilágon bármit, ahogy ő mondta.
- Ne beszéljünk róla többet, jó? - hajol olyan közel hozzám, hogy beszéd közben a szája az arcom súrolja.
- Csak ígérd meg, hogy nem hibáztatod magad miatta, és hogy nem tartod távol magad tőlem.
- Édesem, az akkor se menne, ha az életem múlna rajta - mormolja, és lehajolva nyom egy lágy csókot a nyakam szabad részére, amitől olyan izmaim rándulnak össze, melyeknek a létezését is kétségbe vonom. - Emlékszel, amikor még az ellenkezőjét akartad? Azt mondtad, hogy tartsam magam távol tőled.
- Jobb lenne, ha ezt tennéd - motyogom - erről nem változott a véleményem.
- Akkor mi változott? - kérdezi huncut mosollyal a szája sarkában.
- Nem tudom - simulok hozzá - megismertelek, és nagyon szeretek veled lenni, szeretném azt mondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de nem tudom, hogy az milyen érzés.
Az, hogy félhomály van, és szinte csak a körvonalait látom, sokat könnyít azon, hogy kimondjam ami a fejemben van, és talán a késői óra, valamint a fáradtság is a hasznomra válik.
- Még sosem voltál szerelmes? - kérdezi halkan.
- Nem.
- Senkibe? Amikor kislány voltál nem voltak szerelmeid az iskolában?
- Furcsa gyerek voltam - sunnyogom el a valóságot ezzel az egy rövid mondattal.
- Tudod, talán még én sem voltam az - néz el a vállam fölött a város fényeibe - addig, amíg meg nem láttalak. Voltak már barátnőim, akiket őszintén szerettem, de veled egész más, össze sem hasonlítható, más szeretni valakit, és szerelmesnek lenni belé.
- Milyen?
- Nem igazán lehet megfogalmazni - helyezi a kezét a tarkómra, és gyengéden simogatni kezd - mert nincsenek megfelelő szavak rá. Szeretek veled lenni, és szeretem minden megmozdulásod, azt amilyen vagy, amiket és ahogyan csinálsz, akkor sem változtatnálak meg, ha lenne rá lehetőségem, mert te így vagy te, és annyira szeretlek, hogy néha már fáj, és azt hiszem, őrült vagyok. Bármire képes lennék érted, és azért, hogy boldog legyél, amikor veled vagyok nem tudok másra gondolni rajtad, és azon kívül, hogy az egész életemet veled akarom leélni. Őrültnek hangzik, és a helyedben én talán megijednék, ha valaki, aki iránt én nem érzem ugyanezt ilyeneket mondana, de ez az igazság, és a legjobb, amit egy ember érezhet.
- Még szerencse, hogy én ugyanezt érzem irántad - bököm ki hirtelen, anélkül, hogy átgondolnám, mire elnémul.
- Tessék? - ejti ki néhány perc elteltével egészen halkan, ez alkalommal azonban nem válaszolok olyan könnyedén.
- Hát, én... Én ugyanígy érzek, azt hiszem. Szeretlek, de ez több, sokkal, semmihez nem hasonlítható, csak nem tudtam, hogy a szerelemnek ilyennek kell-e lennie.
- Igen - szorít magához, és a homlokát az enyémnek dönti - ilyennek.
Amikor megcsókol a szívem őrült szaporaságban kezd dobogni, és átjár egyfajta furcsa, melengető érzés a teljesség érzése, a mellkasomat pedig szinte szétfeszíti a boldogság, amiért megadatott nekem ő, és engem választott. Szeretném megkérni arra, hogy ha valami hülyeséget mondok ne vegye komolyan, és soha ne hagyjon el, de ez a világ legönzőbb kijelentése lenne, és én még mindig a legjobbat akarom neki, ami nem én vagyok.
Talán emiatt a rengeteg pozitív érzelem miatt, és mert végre megvilágosodtak bennem a saját érzelmeim, elalszok a karjaiban, és nem álmodok semmi, amikor reggel felébredek már közel sem érzem olyan helyesnek az éjszakai beszélgetésünket, mint amilyennek az akkor tűnt. Szorosan hozzásimulok, és magamba szívom az illatát, élvezem a túlzott ragaszkodását, ahogy az orrán hosszan kifújt levegő meglibbenti az apróbb hajszálaim, miközben halkan hortyog. Nem akarok megmozdulni, a szervezetem is tiltakozik ellene, mert a kinti perzselő meleg, és párás levegő ellenére, amikor lerúgom a vékony takarót magamról elkezdek fázni, és Niall halk nyöszörgésére minden porcikám összerándul, de ahogy egyre tisztul a fejem úgy döbbenek rá arra, hogy talán hülyeséget csináltam. Rádöbbentem az érzelmeimre iránta, ő elmondta az övéit irántam, és innestől kezdve ez a dolog köztünk már nem csak valami, amiből bármikor kihátrálhatok a legminimálisabb fájdalmat hagyva magam után, tulajdonképpen már rég nem az. Hangtalanul felállok, a mellkasomat most nem a pozitív érzelmek szorítják össze, hanem az aggodalom, hogy mit tettem, és mégis mit fogok csinálni, ha valami elromlik, vagy én rontok el valamit köztünk. Kikapom a kezem ügyébe kerülő első ruhát a bőröndömből és gyorsan átöltözök, rám telepszik valami idegen, nyomasztó érzés, és csak arra tudok gondolni, hogy muszáj egyedül maradnom egy kis időre, és átgondolni a tegnap este történteket, így hát amilyen gyorsan csak lehet összeszedem magam, és kimenekülök a szobából, mielőtt Niall felébredne.

Niall Horan

Kinyújtom a karom, keresve azt az apró, törékeny testet, ami olyan hűségesen simul hozzám éjszakánként, most valamiért mégis eltávolodott, de hiába araszolok csukott szemmel egészen az ágy végéig, nem találom. Kipattannak a szemeim és szinte fizikailag érzem, hogy a nyűgösség erőt vesz rajtam mindössze azért, mert nem az ő arcát látom az ébredésem első pillanatában, és nem húzhatom magamhoz. Nyögve a hátamra fordulok és hosszú percekig szuggerálom a fürdőszoba ajtaját, hátha csak kiment a mosdóba, és mindjárt visszajön hozzám, hogy együtt aludjunk még néhány órát, hiszen szörnyen korán van, de hiába hallgatózok és várok hosszú percekig, nem jelenik meg, és még csak nem is hallok semmit. Feltápászkodok, abban a  reményben, hogy csak nagyon csendben van, és tollászkodik, talán azért, hogy megnehezítse a napon minden percét, de amikor kopogok az ajtón nem kapok választ, és miután benyitok rájövök, hogy azért nem, mert nincs bent. Egy pillanatra erőt vesz rajtam a pánik, és attól kezdve, hogy elhagyott, vagy elrabolták megfordul minden a fejemben, amikor viszont megpördülök látom, hogy minden cucca a helyén van, a pizsamája pedig gyűrötten hever a bőröndje tetején. Magától ment el, de nem tudom, hogy miért, nem szólt, és ez a legkevésbé sem nyugtat meg, úgyhogy felkapom a telefon és azonnal rányomok a nevére, de az ócska nyomógombos készülék jelentéktelen csengőhangja a dohányzóasztalon hangzik fel, ami miatt kedvem lenne felkapni és földhöz vágni. Talán csak lement reggelizni, vagy átment Mirához beszélgetni, esetleg már hazahozták a babákat és életem női épp őket dédelgetik alig pár méterre tőlem, igen, valószínűleg így van. Kirontok az ajtón és bedörömbölök a szomszédos szoba ajtaján abban reménykedve, hogy a barátnőm fog ajtót nyitni, de helyette csak Liam jelenik meg igencsak hiányos öltözetben, kómás arccal.
- Mondjad, tesó - dörmögi mély, rekedt hangon, és hunyorogva megpróbál a szemembe nézni, inkább kevesebb sikerrel.
- Nincs itt Hazel? - nem tudom, miért kérdezem ezt, amikor láthatóan nincs, és nem is volt itt.
- Nincs - dörzsöli meg az arcát, ekkor azonban már félúton vagyok a szobánk felé, hogy felöltözzek, és elinduljak megkeresni.
- Minden rendben, Niall? - csukja be az ajtót, elrejtve az ágyban kiterülve szuszogó feleségét. - Történt valami?
- Nem, csak... biztos elment valahová, talán fotózik - ahogy ezt kimondom berontok a szobába, és reménykedek, hogy a fényképezőgép nincs ott, ahová tegnap letette Haze, de sajnos ott van, érintetlenül, és ez szörnyen kiborít.
- Miért aggódsz ennyire? Talán elment úszni egyet, vagy kocogni, szép idő van kint.
- Biztos - túrok a hajamba - csak nem szólt, nélküle ébredtem, és...
- És? Biztos nem akart felébreszteni.
- Aha - dobom le a pólóm, és felveszek egy másikat, meg a legócskább rövidnadrágom, mert éppen az akad a kezembe. - Kimegyek, megkeresem.
- Semmi szükség erre, tesó, tud vigyázni magára.
- Tudom, de... tegnap este történt valami furcsa, és félek, hogy haragszik rám, vagy... nem tudom, csak hadd menjek - csörtetek el mellette, de hűségesen követ, mint egy kutya.
- Milyen furcsa?
- Ez a mi dolgunk - torkolom le még magamat is meglepve, majd kirontok az ajtón, egyenesen a lift felé.
Érzem magamon az értetlen pillantását, és hogy legszívesebben tovább kérdezősködne, de nem teszi, én pedig még a liftet is megpróbálom siettetni a földszintre vezető gomb megállás nélküli nyomkodásával. Tényleg nem tudom, hogy mi vezérel, hogy miért nem tudom csak úgy elfoglalni magam fent és megvárni, hogy visszajöjjön, de megbolondít a tudat, hogy nélkülem ment el valahová, és bármi történhet vele. Kivágtatok a liftből, keresztülrongyolok a szálloda hallján, ki a szabadba, meg sem állok, hogy esetleg elgondolkozzak azon, merre mehetett, csak visz a lábam le, a  homokos tengerpart felé. Van egy olyan megérzésem, hogy ott van, egy eldugott helyen üldögél és talán rajzol, vagy előlem bujkál. Mivel még túl korán van a strandoláshoz nincs túl sok ember a parton, csupán néhány merész vállalkozó próbál futni a puha talajon több-kevesebb sikerrel. Vadul jártatom a tekintetem a homokon, szinte futva lépkedek, majd kocogásba váltok, és egyre idegesebb leszek, mert hiába próbálom megtalálni, mint egy mániákus, egyszerűen nincs sehol, és ettől kezdek bekattanni. Már azt fontolgatom, hogy hívom a rendőrséget, amikor mint ahogy egy állat már messziről megérzi a prédája szagát, vagy a kutyák a gazdájuk közelségét, én is már azelőtt érzem, hogy a közelemben van, mielőtt meglátnám őt a fehér homokban ülve, egy tekintélyes szikla tövében közel a partot simogató óceánhoz. Semmit sem csinál, csak ül magát átölelve és a végtelenségbe mered, én viszont megérzem a belőle áradó végtelen szomorúságot és aggodalmat, úgyhogy minden haragom, ami felgyűlt bennem azért, mert nem találtam, azonnal elpárolog. Lelassítom a lépteim, és bár ahhoz lenne kedvem, hogy odarohanjak és magamhoz szorítsam őt, inkább lassan odasétálok, és leülök mellé a homokba. Összerezzen, egy rémült kiskutya pillantásával néz rám, de az izmai elernyednek, amikor realizálja, hogy csak én vagyok.
- Halálra aggódtam magam miattad - mormolom lassan végigsimítva a haján, dübörgő szívvel.
- Miért?
- Azt hittem, hogy történt valami, hogy elhagytál, vagy elraboltak, vagy haragszol rám... Haragszol rám?
Megrázza a fejét, és hogy az igazát méginkább bizonyítsa nekem dől, szinte a karjaim közé mászik.
- Csak egy kicsit egyedül akartam lenni, hogy gondolkozzak, melletted nem igazán megy - az arcát a mellkasomnak dönti, köré fonom a karjaim és a lehető legközelebb húzom magamhoz. Hihetetlen, mennyire megnyugtató és kellemes érzés, hogy magamhoz ölelhetem, a tudat, hogy ő az enyém, és viszonozza az érzelmeim több, mint amit valaha is remélni mertem.
- Akarod, hogy elmenjek?
- Nem! - vágja rá, és az ujjaival belekapaszkodik a pólóm ujjába, hogy visszatartson. - Ne menj!
- Jól van - belecsókolok a puha hajába, aminek a tegnap estétől klóros víz illata van, és még valami nagyon ismerős aroma, én. Az én illatom.
Felbiccenti a fejét, még mindig azt érzem, hogy szomorú valami miatt, de nincs esélyem megkérdezni, mert az ajkaival megkeresi az enyém, és olyan csókot ad, amitől menten szélütést kapok. Nem akarok tipikus férfi lenni, akinek csak az jár a fejében, hogy ágyba viszi a barátnőjét, de akármennyire is próbálom leküzdeni ezt, az vagyok. Éget már annak a gondolata is, hogy egy nap talán az enyém lesz, és ez bekövetkezhetett volna éjszaka, ha nem rémül meg. A mellkasom összepréseli az emlék, ahogy egyszer levegőért kapkod, aztán egyszerűen megmerevedik és a tekintete a vállam fölött a semmibe réved, holott előtte a létező összes izmát arra használta, hogy belém kapaszkodjon, és ha a tekintetünk összeakadt pont azt láttam az övében, amit az enyém is tükrözött.
A kezemet végig húzom az oldala mentén, és a vékony csíkon, ami a toppja végét jelzi, és ez újra eszembe juttatja a tegnap éjszakát, pontosabban azt a pillanatot, amikor elvált tőle a falatnyi bikini. Muszáj elhúzódnom tőle, hogy egy mély lélegzettel lehűtsem magam, de ez nem válik be, mert elég csak ránéznem ahhoz, hogy újra felforrósodjon mindenem.
- Jól érzed magad? - kérdezem halkan, melyre válaszul tétován bólint.
- Elmondhatok valamit?
Meglep ez a bizonytalan, kissé remegő hangon feltett kérdés.
- Bármit - simogatom meg a kezét, mert észreveszem, hogy remeg egy kicsit.
Nagy levegőt vesz, a zsigereimben érzem, hogy valami nagy dologról van szó, arról, amit eddig nem mondott el, de folyton ott lebeg köztünk, még ha nem is veszi észre. Hozzám simul, többször is megemelkedik a mellkasa, érzem, hogy fél, de nem tudom, hogy mitől, úgyhogy mindkét karommal magamhoz ölelem és a légzésem az övéhez igazítom, majd fokozatosan megpróbálom lelassítani.
- Nem megy - szólal meg elcsukló hangon, rekedten.
- Semmi baj - reagálok gyorsan, mielőtt bepánikolna, vagy sírva fakadna. Tudni akarom, hogy mi az, amit szeretne elmondani, de ilyen nehéz neki, viszont nem minden áron. - Semmi baj, Szerelmem, majd máskor - fogom a két kezem közé az arcát, és csókot nyomok a szájára.
- Nem hiszem, hogy neked jó velem - böki ki szinte egész testében remegve - nem akarlak bántani.
- Hazel - ha tehetném teljesen belémásznék, hogy olyan közel legyek hozzá amilyen közel csak lehetséges, hogy érezze, amit én érzek, és hallja a gondolataimat - még sosem voltam senkivel sem olyan boldog, mint veled, egyetlen egy dologgal tudnál bántani, és az az lenne, ha nem akarnál többé velem lenni.
Ha nagyon metaforikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy az utolsó réteg bőrömig levetkőzök előtte, teljesen védtelenné téve magam, hiszen ezzel a kezébe adok mindent, annak az esélyét, hogy a lehető legboldogabbá tegyen, vagy hogy porrá zúzzon mindent, ami én vagyok. Meggondolatlanság ezt csinálni, hiszen ezzel óriási terhet rakok a vállára, de amit egyszer kimond az ember, azt többé nem tudja visszavonni, én pedig nem is biztos, hogy vissza akarom.