2017. március 4., szombat

34.rész

Niall Horan

Életem legszebb napjait élem át abban a kicsi, és olcsó szobában, ahol töltjük a napjainkat, és amiben az ágyunkat egyre foszló madzagok tartják össze, arról nem beszélve, hogy a fürdőszobában két napja egy tekintélyes pókot kellett megfognom, és kitessékelnem. Ez a szoba fültanúja a nevetéseinknek, amik hangosabbak és önfeledtebbek, mint bárhol máshol, az összeeszkábált ágyunkon Hazelnek nincsenek rémálmai, a fürdőszobai pók által pedig kész hős lettem a szemében, valamint megcsodálhattam a tökéletes testét, amikor egy apró törülközőt szorítva a mellkasához, bugyiban, sikoltozva kirohant. Csak a város egy másik részébe jöttünk, távolabb a zajtól és a pörgéstől, de minden megváltozott, mintha tényleg a nyugalom szigetére költöztünk volna, ahonnan egyikünk sem akar elmenni. Kialakítottunk egy saját napirendet magunknak, sokáig alszunk, későn reggelizünk, elfoglaljuk magunkat a szobában, filmeket, sorozatokat nézünk  egymás ízlését és kedvenc karakterét kritizálva. Vettem egy új gitárt, amin sokszor eljátszom neki a dalainkat, vagy egy-egy olyan költeményt, ami egyedül az enyém, és valószínűleg sosem fogja hallani senki más, emellett elkezdtem tanítgatni, vagyis próbálkozom vele, de a zenéhez nem ért úgy, mint a művészethez, és ez talán így is van rendben. Szeretem nézni, amikor lekuporodik a pici ablakhoz, és elrévedő tekintettel rajzol, a másik szálláson ezt nem tette meg, és azt is szeretem, amikor az arcomba tolja a fényképezőgépét, mert szépnek találja a szemem, vagy a kezeim. Egymást inspiráljuk, én dalokat írok róla, és az érzelmeimről iránta, ő lefotózza a legjobb pillanatokat, és belőlem nyer ihletet a műveihez. Naplementekor kimegyünk a szálloda teraszára, megiszunk valamit, esetleg eszünk is, aztán útnak indulunk, le a partra, be a vízbe, vagy az út közepére, ahol egymást kergetjük, vagy dalra fakadunk, én a lehető legtisztábban énekelve, ő hamisan. Londonban hosszabb idő után mindig úgy érzem, hiányzik valami az életemből, vagy éppen túl sok valami. Egyszerre túl sok az ember, de túl kevés is, elegem van a rohanásból, de mást sem akarok, csak menni, egyik országból repülve a másikba, előtte hiányzott valaki, aki mellett boldog lehetek, ugyanakkor jól elvoltam egyedül is, most viszont minden úgy jó, ahogy van, és amiből többet akarok, az egyedül ő.
Ma este leterít egy plédet a fehér homokra, és a hátán cipelt kistáskából gyümölcsöket pakol ki rá. A meggondolatlan nassolás miatt igencsak megszenvedek a refluxommal, azonnal tudom, hogy ezért nem chipset és kekszeket vásárolt, amikor eltűnt fél órára délután.
- Ha mondtad volna, hogy piknikezni akarsz a holdfényben, felkészülök rá.
- És rendelsz garnélát meg ausztrál hamburgert valahonnan? Az nem piknik - mosolyog rám.
- Mert ez az? - kapok fel egy almát, és beleharapok.
- Igen - vágja rá - olyan piknik, amire az én pénztárcám is elég.
- És sokkal jobb, mint a garnéla - válaszolok gyorsan. Még mindig nem tudok semmi igazán mély és belsőséges dolgot az életéről, de azt gyorsan felfogtam, hogy anyagilag közel sem mozgunk egy körben, és gyorsan a saját lábára kellett állnia, ami miatt betegesen gondoskodni akarok arról, hogy minden a legjobb legyen számára, és ne kelljen semmi ilyesmin aggódnia.
Velem szemben ül, a telihold hátulról megvilágítja a haját, és egy furcsa körvonalt ad a testének, mintha sugárzana. Miközben hozzám hasonlóan felkap egy almát, és beleharap, előtte azonban a szemembe nézve elmosolyodik rádöbbenek arra, hogy valóban sugárzik, nincsenek benne gátak, vonakodás az iránt, amit csinálunk, a mosolya nem erőltetett, hanem őszintén boldog.
- Haze - húzódok közelebb hozzá - kérdezhetek valamit?
- Valamit, amit már ezerszer megkérdeztél, vagy ezúttal valami újat? - dönti oldalra a fejét kíváncsian, a szája sarkában bujkáló piszkálódó mosollyal.
- Az első, azt hiszem.
Csak sóhajt egy aprót, majd nekem dől, és felemeli a karom, hogy a válla köré igazítsa.
- Attól függ, hogy mi a kérdés - simogatja meg a mutatóujjával a kézfejem.
- Boldog vagy? Velem.
Néhány pillanatig szótlanul fürkészi az arcom és a tekintetem.
- Elmondhatok valamit?
Aprót bólintok, ez a kérdés emlékezet arra, amikor fényes nappal, egy hasonló partszakaszon ülve zaklatottan ugyanezt kérdezte, de végül képtelen volt elmondani, amit akart.
- Még soha, senkivel nem voltam ilyen boldog, mint veled - fogja a kezei közé az arcom - és még senkit sem szerettem így, és ennyire, ahogy téged. Nem kell folyton megkérdezned, mert annyiszor mondom ki akárhányszor csak akarod, csupán eddig nem voltam tisztában a szerelem fogalmával, és még mindig összezavarodok néha.
- A szüleid nem meséltek róla? Hogy milyen? - az ölembe húzom, azt szeretném, ha mindig olyan közel lenne, amennyire csak lehet.
- Nem - hajtja a fejét a vállamra - sokat dolgoztak, majd megszületett a húgom, én meg... Elvoltam.
- Az enyémek elváltak - simogatom a kezét azon tűnődve, feltegyem-e a kérdéseimet, vagy inkább ne - én és a bátyám apánál maradtunk.
- Hogy-hogy? - nyílnak nagyra a szemei.
- Nem tudom - vonom meg a vállam - imádom az anyukám, de apás kölyök voltam, sokat ingáztunk. A te szüleid... foglalkoztak veled?
- A maguk módján - vonja meg a vállát - minden pénzüket beleölték abba, hogy mindenem meglegyen, és jó legyen, még úgy is, hogy a legkevésbé sem vagyunk gazdagok. Hálás vagyok ezekért, mert nélkülük sosem tudtam volna Londonba menni, és gyakran ők segítettek ki, ha elmaradtam az albérlettel, vagy az összes pénzemet felélte a tömegközlekedés, de egy idő után ezeken kívül semmi mást nem kaptam tőlük. Azt hiszem, nem tudtak azonosulni egy olyan gyerekkel, mint én, felneveltek, mert ez a helyes, és mert nagyon jó emberek, de inkább bevállaltak egy másodikat, hogy vele ne kövessék el azokat a hibákat, amiket velem.
- De hát nincs veled semmi baj - fürkészem az arcát a döbbenettől már-már megkövülten. Elmosolyodik, és ahelyett, hogy válaszolna inkább ad egy puszit az arcomra. - Gyakran beszélsz velük?
- Nem - sóhajtja - de ez így van jól.
- Nem, nincs!
- De - húzza végig gyengéden a tenyerét az arcélemen - nekem is jó így, nekik is, legfőképp pedig a húgomnak.
- Most nagyon nem értek veled egyet - rázom a fejem.
- Nem baj - mosolyog rám, és hogy elterelje a figyelmem maga felé fordítja az arcom - most ne az elszúrt családomról beszélgessünk.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem - a kezét az enyémbe veszem, és a számhoz húzom, hogy gyengéd csókot adjak a tenyerébe - néha úgy érzem, hogy alig tudok rólad valamit.
- Pedig többet tudsz, mint bárki más - a kezét összezárja az enyém körül, és hozzám bújik, talán azért, mert így nem kell a szemembe néznie, talán mert így kényelmes neki, esetleg mindkettő, nem mintha ellenemre lenne. Semmi nem zavar meg minket, esetleg a brutális, vérszívó szúnyogok, de most még azok sem idegesítenek annyira, mint máskor. Csendben eszegetünk, közben a partot nyaldosó vizet nézzük fel-felpillantva az égre, amin halványan ragyognak a csillagok.
- Sokkal szebb, ha elhagyjuk a várost, és megszűnik a fényszennyezés - hátradöntött fejjel, fájó nyakkal bámulom a csillagokat - Mack imádja nézni.
- Hiányzik neked? - emeli rám a tekintetét.
Ez a kérdés most először gondolkodtat el igazán, hiszen mióta ismerem Mirát azóta igénylem a társaságát, mindig hiányzott, ha messze volt, ez csak akkor szűnt meg, amikor Londonba költözött, és akkor találkoztunk amikor akartunk, nem kellett napokat, vagy heteket várni rá. Időközben mindketten változtunk, ő elkezdett egy olyan életet élni, amibe én nehezen illek bele, én pedig megtanultam ehhez alkalmazkodni, és nem állandóan hozzá rohanni. Még mindig a legjobb barátom, és az egyik legfontosabb nő az életemben, érdekel a véleménye, a tanácsai, és természetes, hogy hiányzik, de végre úgy érzem, képes vagyok megállni a lábamon nélküle.
- Igen - nézek bele a kíváncsi, kutató szempárba - amennyire a srácok is, de nem akarok fejvesztve hazarohanni. Itt, ezen a helyen, veled, nem hiányzik semmi az életemből, talán azért, mert máshol pont ezek a dolgok nem voltak meg.
- Én is így érzem - fészkelődik egy kicsit, kinyújtja a hosszú, vékony lábait, és elhesseget egy szúnyogot, ami felé közeledik, még véletlenül se csapja le - ha hazamegyünk már semmi nem lesz olyan, mint mielőtt idejöttünk.
- Nem bánom -  végighúzom a kezem a haján, megsimítva és kifésülve azt. - Hetekig tartott, mire valahogy átjutottam azokon a falakon, amiket magad köré húztál, és miután átjutottam szembesültem a héjaiddal, amikből még mindig van néhány. Nem akarom újrakezdeni csak azért, mert visszamegyünk Angliába, attól még ugyanazok az emberek maradunk, és ugyanúgy foglak szeretni ott is, ahogy itt, csak a hely lesz más, mi nem.
- Igazad van - a fejét a térdére hajtva átöleli magát - csak még sosem éreztem magam ilyen jól sehol, mint itt, és ijesztő, hogy már csak néhány napig tart, utána visszatérünk a hétköznapokba.
- Akkor jövünk vissza ide, vagy megyünk el bárhová, amikor csak akarsz.
- Az én világomban ez nem így működik - túr bele a homokba az ujjaival, majd nézi, ahogy kiszóródnak a szemek az ujjai közül.
- De az enyémben igen, és te a része vagy - félresöpröm a haját, és adok egy puszit a nyakára - ne keress kifogásokat.
- Igyekszem - fordul felém, és elbűvölő mosolyt villant rám.
Megcsókolom, mert most már szörnyen szükségesnek érzem, de kicsit tovább megyünk, mint egy sima, ártatlan kis csók. Egymáshoz simulunk, az első bátortalan, távolságtartó csókjainkkal ellentétben ez igencsak belsőégés, és közeli, aminek a végén égő tüdővel kapkodok levegőért, ennek ellenére azonnal folytatni akarom. Olyan nekem, mint valami drog, a legerősebb, és amit a legnehezebb feladni, de a drogokkal ellentétben ő nem tönkreteszi az életem, hanem még teljesebbé, és boldogabbá. Órákig maradunk itt, lassan falatozzuk a gyümölcsöket, térdig rohanunk az igencsak hűvössé ált vízbe, majd lustán heverünk a csillagos égbolt alatt egymásba kapaszkodva. Szívesen kérdezősködnék tőle, hiszen bebizonyosodott, hogyha akar, válaszol, és megoszt velem dolgokat, nem akkor kell puhatolóznom, amikor már félálomban van, de félek, hogy felzaklatom, ami könnyűszerrel tönkretehetné az esténket, úgyhogy inkább elhallgattatom a kíváncsiságom, és teljesen másról beszélek, amiről éppen hallani akar. Igyekszek megnevettetni, elmesélem az életem kínos pillanatait, csínyeket, amiket együtt követtünk el a srácokkal, néhány dolgot talán el is túlzok egy kicsit csak azért, hogy még jobban nevessen, emellett görcsösen próbálom rábírni arra, hogy meséljen a saját életéből ilyen pillanatokat, de azt állítja, vele nem történt semmi ilyesmi, soha,
- Ez a dolog már ott megbukott, hogy az nagyon vicces volt, amikor golfozni tanítottalak, és te eldobtad az ütőt - nevetek fel, miközben felidézem az emléket.
- Ne emlékeztess rá - takarja el az arcát nyöszörögve, de kuncogva.
- Imádtam - fejtegetem le az ujjait a pofijáról - még egy lányt sem tudtam rávenni arra, hogy eljöjjön velem golfozni.
- Én sem voltam azóta se, pedig megvetted azokat a cuccokat.
- Majd elmegyünk otthon - közelebb húzódok hozzá, úgy tűnik, mintha kicsit fázna, úgyhogy felhajtom a plédet és ügyetlenül betakarom - furcsa, hogy milyen rég volt, ünnepelnünk kellene a hónapfordulóinkat, kár, hogy nem emlékszek a dátumra.
- Én se - kacag fel édesen, és az arcát a vállamhoz simítja.
- Szépek vagyunk - csókolom meg a feje búbját.
  - Nem olyan fontos - fordul a hasára, és az állát megtámasztja a mellkasomon. - Vagy számít valamit? 
- Nem, mert olyan hosszú ideig akarok veled lenni, hogy elfelejtsem, milyen volt nélküled.
Egy picit lehervad az arcáról a mosoly, a helyét gondolkodó kifejezés veszi át, majd megrázza a fejét.
- Borzalmas vagy - sóhajtja, de közel sem szemrehányóan, a hangjából inkább szeretet sugárzik - nem kellene ilyeneket mondanod.
- Szeretnéd, hogy hazudjak? - vonom fel a szemöldököm.
- Nem - mosolyodik el újra - csak azt szeretném, ha nem nehezítenéd meg a beszélgetéseinket ilyenekkel, mert gőzöm sincs, hogy mit válaszolhatnék, minden olyan röhejesnek hangzik.
- Bocsánat - bújok közelebb hozzá kuncogva - zavarba hozlak?
- Igen - nevet fel, közben az egyik apró kis kezét a fejemre simítja. - Élvezed ezt, ugye?
- Szörnyen - nevetem el magam. 
Velem együtt nevet, felé fordítom az arcom, az ujjaival még mindig a hajam és a tarkóm piszkálgatja, ami egyszerre kellemetlen, mert csikiz, és kellemes, mert ez egy olyan gesztusa, amilyen nekem az, ha megsimogatom, megpuszilom, egyfajta kifejezése a törődésnek és gondolkodásnak.
- Fázol? - mormolom szinte az ajkai közé, amikor megborzong a karjaimban.
- Egy kicsit, kezd igazán hűvös lenni.
- Menjünk vissza - simítok végig a hátán - nehogy beteg legyél.
- Te nem akarsz még maradni?
- Nekem mindegy, hogy hol vagyunk - tornázom fel magam, majd kinyújtom felé a kezeim, hogy felsegítsem. Lerázom a plédről a homokot, míg ő összeszedi a szemetet és a cuccainkat, majd köré tekerem, és a vállát átölelve elindulunk visszafelé. Késő van, a város ezen részén egy lélek sincs az utcán, csak valahonnan a távolból szűrődnek egy buli hangjai, de furcsa módon nem vágyok oda közéjük. Persze, szeretném, ha Haze eltudná engedni magát annyira, amennyire én és a barátaim tudjuk, és szeretném belevonni őt igazán az én életstílusomba, az állandó pörgésbe, hogy mindig, mindent bevállalok, és inkább nem alszok, mint hogy bármiből is kimaradjak, a nyugodt életforma is tetszik, viszont úgy érzem, neki túl sok jutott ebből, meg kell mutatnom, milyen a másik oldal. 
- Voltál már fesztiválon? - kérdezem hirtelen felindulásból.
- Nem - rázza meg a fejét.
- Mit szólnál hozzá, ha együtt elmennénk egyre? A Glastonburyről már lemaradtunk, de augusztusban lesz a kedvencem, szerintem élveznéd.
- Nem tudom, nem vagyok túl bulizós, láttad...
- Én azt láttam, hogy jól érezted magad addig, amíg az az idióta oda nem ment hozzád. Elismerem, a fesztiválok hemzsegnek az ilyenektől, de vigyáznék rád, el se mozdulnék mellőled, bérelhetnénk egy házat, vagy ami még jobb, sátorozhatnánk, imádnád.
- Oké - nem hiszek a fülemnek, amikor ezt kimondja - benne vagyok.
- Tessék? 
- Mehetünk - biccenti fel a fejét. - Niall, most úgy nézel, mintha maga Jézus Krisztus jelent volna meg előtted. 
- Csak meglepődtem - pislogok nagyokat - komolyan mondod? 
- Igen - kinyitom a hotelbe vezető ajtót, és beengedem magam előtt - ettől az úttól is nagyon féltem, és a lehető legjobban alakult, ahogy a kapcsolatunk is, mert semmitől nem tartottam még ennyire, és tessék - mosolyogva pillanat rám, az ujjai olyan ragaszkodóan fogják az enyémeket, mintha zárba szorult kulcsok lennének. - Ha azt mondod, hogy jó lesz, elhiszem, abban pedig nem kételkedek, hogy vigyázni fogsz rám.
- Így lesz - húzom magamhoz - majd meglátod.
- Tudom - eltűr néhány tincset az arcából, majd lábujjhegyre emelkedik és megpuszil.
- Lehet, hogy ezt kellene csinálnod, mindent bevállalni, amitől egy kicsit is félsz - javaslom, miközben felfelé baktatunk a lépcsőn - csak egyszer kell legyőznöd valamit, ha látod, hogy jó, többet nem fogsz tartani tőle.
Hosszú ideig csendben marad, de ez megint az az elemző, gondolkodó csend, nem pedig kínos.
- Igazad van - mondja, amikor felérünk a szobánkhoz - de sokszor ez nem könnyű.
- Tisztában vagyok vele - terelem be magam előtt - nekem is sok mindent kellett legyőzni az évek során, de mind megérte.
- Észben fogom tartani - teszi le a plédet az egyik székre - elmegyek zuhanyozni, jó?
- Menj csak - csókot nyomok a homlokára, nézem, ahogy összeszedi a cuccait, majd mielőtt bemenne a fürdőbe megtorpan, és bizonytalanul, lassan megfordulva hátrapillant rám.
- Niall?
- Igen? - töltőre teszem a telefonom, és felemelem a fejem.
- Megnéznéd a fürdőszobát? Hogy nincs-e pók, vagy valami? - a nyakán rózsaszín pír kúszik felfelé, amiért ezt megkérdezi közvetlenül azután, hogy a félelmei leküzdéséről győzködtem, de sosem utasítanám vissza, a lelkemet pedig kifejezetten melengeti a tudat, hogy rám van utalva, ha valami olyan feladatról van szó, mint pókok eltávolítása.
- Tiszta a terep - mosolygok rá a járőr utam végeztével - nincs se pók, se egyéb veszélyes élőlény.
- Köszönöm - nevet rám széles mosollyal, csillogó szemekkel, mielőtt eltűnik az ajtó másik oldalán.
Amíg zuhanyzik váltok néhány üzenetet Mirával, megosztom vele a pozitív fejleményeket, és érdeklődök a két apróságomról, szerencsémre az időeltolódás pont olyan, hogy tud válaszolni, így egy percre sem unatkozok. Írok Louisnak, Zaynnek, és válaszolok egy üzenetre Harrytől, majd még twitterre is írok néhány bocsánatkérő sort az eltűnésemért, mert hát szó, ami szó, az internet és a közösségi média volt a legutolsó dolog, amivel foglalkoztam az utóbbi időben, és azonnal újra a háttérbe kerül minden, amikor Hazel kilép a fürdőszobából az én pólómban, a feje tetején egy helyes kis konttyal, ekkor ugyanis elköszönök mindenkitől.
Minél hamarabb túl akarok lenni a zuhanyzáson, hogy bebújhassak mellé, és délig fel se keljünk.
- Egy perc és jövök - nyomok csókot a homlokára - megvársz?
- Persze - húzza ki a gumit a hajából, és beletúr az ujjaival, melyre azonnal reagál néhány illetlen érzékem.
Legalább annyira kapkodok, mint akkor, amikor befutott tőle az a mindent megváltoztató telefonhívás. Ha aznap nem lakoltatják ki, akkor most talán nem lenne itt velem. Alaposan, de gyorsan megmosakszok, megtörülközök, majd felkapok egy alsót és megmosom a fogam, mielőtt kirohannék hozzá, a napom fénypontja, amikor lefekhetek mellé, és elkezd helyezkedni, úgy várom, mint egy gyerek a karácsonyt.
- Kész vagyok - rongyolok ki a szobából, de egy pillanatra megtorpanok, és lelassítok, amikor észreveszem, hogy csupán a egyik éjjeli lámpa ég, és a barátnőm merengve nézi a plafont. - Min gondolkodsz? - emelem meg óvatosan a takarót, és bebújok mellé.
- Csak azon, amit mondtál - gördül az oldalára, befészkelődve a mellkasomhoz - a félelmek legyőzéséről.
- Ha szükséged van valakire ahhoz, hogy megtegyél valamit, rám számíthatsz, és a srácokra, meg Mirára is - fontosnak tartom, hogy ezt elmondjam neki, már az előbb is akartam, csak nem tudtam, hogy hogyan hozhatnám fel. - Legyen szó bármiről, mi itt vagyunk.
- Köszönöm - egy tincs megint az arcába hullik, amikor felemeli a fejét, hogy az ajkamhoz kússzon, gondosan eligazgatom, csak ezután vonom magamhoz.
Kicsit kényelmetlen, ahogy nyújtózkodik felém, úgyhogy óvatosan átfordítom az oldalára, és hozzá simulok, azonban amikor elhúzódnék visszatart, én pedig gondolkodás nélkül úgy maradok, ezzel belesétálva a játékába, vagy bármibe, amit tervez. Ellenállhatatlanul forró és puha a szája, valósággal belezuhanok abba a rengeteg erős érzelembe, ami kavarog kettőnk között, szembe kell szállnom a türelmetlenségemmel, ami sorra dobálja le a békjóit és próbál rávenni arra, amire Hazel valószínűleg nem áll készen, szerencsére azonban, vagy épp ellenkezőleg, az emlékeim még mindig nagyon erősen élnek bennem, így képes vagyok megálljt parancsolni magamnak, az viszont nem könnyíti meg a helyzetem, hogy Haze látszólag pont az ellenkezőjéért küzd. Örülnöm kellene neki, de ha már úgyis a félelmekről beszélgettünk, az én jelenlegi legnagyobb félelmem az, hogy újra abba az állapotba sodrom, amibe legutóbb került, pedig megígértem neki, hogy ez nem fog befolyásolni semmit, mégsem tudom túltenni magam rajta.
- Niall? - fellélegzek, amikor elfordítja a fejét, és az arcát beletemeti a vállamba, megpróbálok újra visszakúszni a helyemre, de az ujjait a hajamba vezeti, és rákényszerít arra, hogy a szemébe nézzek. Az arcára kiül az a küzdelem, amit a ki nem mondott szavakkal, kérdésekkel vív, a segítségére akarok lenni, de az az igazság, hogy túl bátortalan vagyok hozzá, meg mi lesz, ha nem is azt akarja mondani, amire gondolok?
- Igen? - nyögöm bele a csendbe szerencsétlenül.
- Most már mindig ilyen leszel? Ilyen...távolságtartó? - fizikailag fáj ez a kérdése, és azonnal bűntudatom támad, mert a legkevésbé sem akarom, hogy így érezzen, hiszen semmire sem vágyom jobban annál, hogy mi ketten olyan közel legyünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges.
- Nem - dörzsölöm meg a arcom, és hogy ez még őszintébbnek hangozzon óvatosan fölé gördülök, és a homlokom nekidöntöm a homlokának - csak rettegek attól, hogy valami olyat csinálok, amitől te...
- Én is - vág bele a szavamba - de szeretném, ha megpróbálnánk.
Nem én próbálnám meg, vagy ő, hanem mi, kettőnk, és semmivel sem tud annyira levenni a lábamról, mint amikor így beszél rólunk.
- Csak ígérd meg nekem, hogy ha valami baj van, szólsz - simogatom meg az arcát - sosem bántanálak szándékosan.
Aprókat bólint, a szemei tükrözik azt, hogy valóban fél, én pedig a zsigereimben érzem, hogy ez a ma este még nem a mi időnk, de már tudom, hogy mit, és hogyan kell csinálnom, az pedig, hogy a beleegyezését adja, sőt, legalább annyira akarja, mint én, sokat könnyít a helyzetemen. Lehajolok hozzá, mielőtt lecsukná a szemeit megkeresem a pillantását, a lehető legvidámabban rámosolygok, és huncutul megbököm az oldalát, hogy elnevesse magát, és feloldódjon. Később, amikor a térdeit felhúzza az oldalamhoz, és mindkét karjával átölel hirtelen újra a medencében érzem magam, mielőtt ránk törtek a takarítók.
Olyan óvatosan közeledek hozzá, amennyire csak lehetséges, milliméterenként haladva simogatom a bőrét, a számat óvatosan szakítom el tőle, hogy átvezessem a nyakára, vagy a puha arcára. Nehéz dolog leírni valamit, ami ennyire intim, mert nem találom rá a megfelelő szavakat, és magam sem tudom igazán, hogy mit csinálok, mi lesz a következő lépésem, vagy hogy milyen szavakkal illethetném őt, és a viselkedését. Bizonytalan, de bátor, nagyon óvatosan ér hozzám, érzem a zavartságát, mert előttem még senkivel sem volt így, viszont együttműködik velem, és amikor óvatosan meghúzom a pólóját készségesen segít a levételében. Ebből a szempontból nem szégyellős, nem mintha lenne oka annak lenni bármiért is, mégis minden alkalommal meglep egy kicsit, mert szokatlan, hogy egy lány nem stresszeli túl a fizikai meztelenséget, azt viszont már megtanultam, hogy Hazel az elméjében visel ezer réteg ruhát, és ha csak megérintem az egyiket azonnal kellemetlenül érzi magát.
A mellkasa gyorsan, és nehezen emelkedik alattam, többször is felpillantok rá, hogy ellenőrizzem, rendben van-e, mielőtt egy bátortalan csókot helyeznék a csupasz bőrére. Ide-oda ver a szívem, egy egészen hülye pózba csavarodok, csak hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe a testem árulkodó reakcióival, hiszen legutóbb pont ez váltotta ki belőle azt a furcsa dolgot, ezúttal viszont ő maga ügyködik azon, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Átölel a lábaival, és megemeli magát, mélyen és élesen, összeszorított fogakkal veszek levegőt, amikor hozzám préselődik.
- Jól vagy? - nyöszörgöm mégis érte aggódva, mert egy pillanatra ő is megáll, behunyja a szemeit, és nagy levegőt vesz.
- Igen - bólint aprót - minden rendben.
Elmosolyodok, csodálkozva azon, hogy milyen bátor, és hogy mennyire akarja ezt az egészet miattunk. Nem akarom, hogy tartson tőlem, vagy attól, hogy együtt legyen velem, úgyhogy elhatározomy hogy szépen, lassan fogok haladni, hogy amikor úgy érzi, elég, legyen elég ideje szólni. Apró, véletlennek tűnő mozdulatokat teszek, amikor éppen csak súroljuk egymást, közben simogatom a tarkóját, és a számmal felfedezem a hasát, magamnak ez egyfajta édes kínzás, mert a szervezetem kétségbeesetten tovább akar menni, én viszont élvezem a halk hangokat, amiket kiad, és a hirtelen reakciót, amikor a körmei egy pillanatra belemélyednek a hátamba. Mindent úgy csinálok, ahogy neki jó, hagyom, hogy irányítson, bár valószínűleg nem is tudja, hogy ezt teszi.
- Haze - vonom magamra a figyelmét, amikor pedig rám néz fogva tartom a pillantását, de talán tudja, hogy mire készülök, mert fészkelődni kezd, és hamarosan rájövök arra, hogy vissza kell vonulnom, de teljesen más módon, mint ahogy azt hiszem. Azon erőlködik, hogy a hátamra fordítson, és amikor ezt észreveszem boldogan gördülök le róla, viszont amikor fölém kerekedik, és lehuppan a combjaimra egy halk, elpattanó hang hallatszik, alattam pedig szó szerint megnyílik a föld, jobban mondva az ágy, és mielőtt egyáltalán magamhoz térhetnék vele együtt lezuhanok a padlóra. 
- Au - nyögök fel, és zavartan fejemhez nyúlok. Amikor kinyitom a szemeim egy döbbent, félmeztelen lányt látok a mellkasomon, és két ágyat fölöttem, de addig, amíg meg nem pillantom azokat a nyamvadt kerekeket a fejem fölött egyáltalán nem értem, hogy mi történt, ekkor azonban kirobban belőlem a nevetés annak ellenére is, hogy sem a gerincem, sem pedig a fejem nem értékelte ezt a mutatványt.
- Jól vagy? - néz rám nagy szemekkel, aggódva Hazel, és a fejemhez kap, hogy ellenőrizze, nem azért nevetek-e, mert az ütéstől megbolondultam.
- Igen - kapkodok levegő után, azonban amikor megpróbálok feltápászkodni, és meglátom, hogy legalább egy méter szakadt madzag van a hajamban, az ágyak pedig a szoba két sarkáig vándoroltak újra felnevetek, ezúttal magammal rántva őt is, és inkább vele a mellkasomon visszafekszek a hűs padlóra.

4 megjegyzés:

  1. Mit mondjak?
    Szokás szerint fantasztikus. Imádom Niallt és Hazelt is (de azért Niallt jobban). Így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Ahhh egesz pentek delutan a blogot neztem alig vartam hogy uj resz legyen 😍 ahhh naagyon joo ❤❤ alig varom"megint" a kovit ^^ :* Niall szeretlek !! 😍😍 vegyel felesegul 😥🙈😖💔💔👌👌

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aranyos vagy, köszönöm szépen! :)

      Törlés