2017. március 17., péntek

36.rész

Hazel Clark

Lesokkolva ülök, és megdermedve nézem, ahogy feltépi az újságot, amiben minden bizonnyal szerepel az, amiről sosem akartam, hogy tudjon. Azonnal tudom, hogy most ér véget minden, ami köztünk van, az első perctől fogva tudtam, hogy ha nem állítom le őt, és saját magamat, akkor el fog jönni ez a nap, csak nem hittem, hogy ilyen hamar lesz, és talán egy kicsit abba a hitbe ringattam magam, hogy végül nem lesz igazam, örökre bujkálhatunk, és sosem fog tudni semmiről, mert egyszer, hamarosan elég erős leszek ahhoz, hogy megadjam neki amit szeretne.
- Mi ez, Haze? - kérdezi kétségbeesett reménykedéssel. - Mi az, hogy elrabolt lány?
Szólásra nyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon, hallom a hangos, kapkodó légzésem, miközben ő egyenesen azokra a képekre néz, amik 15 évvel ezelőtt a fél világot bejárták, és amiket soha többé nem akartam látni.
- Kérlek, ne! - nyöszörgöm, és megpróbálom tőle elvenni az újságot, de elhúzza, pont úgy, ahogy a repülőn a füzetemet is elvette, csak sokkal hevesebben.
- Te voltál az - mondja csendesen, valósággal halálra vált hangon - az a kislány.
Az áruló testem remegni kezd, olyan messze húzódok tőle amennyire csak lehet, és összegömbölyödök az ülés sarkában, nehezen veszek levegőt, mintha a tüdőm egyszeriben összeszűkült volna, és nem lenne képes elég oxigént felvenni.
- Hadd menjek haza - préselem ki magamból, azonban nem törődik a szavaimmal, mert amikor az autó megáll nem az én otthonom előtt vagyunk, hanem az ő óriási házának az udvarában.
- Szükséged van még valamire, kishaver? - hallom a nagydarab biztonsági őr aggódó hangját, és amikor óvatosan felnézek azt is látom, hogy aggódó pillantással méregeti Niallt, és engem is.
- Nem - válaszol rekedten - kösz mindent, Preston.
Kipattan a kocsiból, és amikor becsapja az ajtót egy pillanatig azt hiszem, hogy engem itt hagyva egyszerűen bemegy, és Preston majd hazavisz, de az túl egyszerű lenne, és Niall most először nem azt választja, hogy annyiban hagy valamit. Kitárja az ajtót az én oldalamon és az ellenkezésem ellenére egyszerűen felnyalábol, hangosan tiltakozok, de rúgkapálni és megütni nem fogom, képtelen vagyok rá.
- Miért nem mondtad el nekem? - kérdezi, a hangjába fájdalom vegyül. - Ezért vannak rémálmaid, ugye?
A csípőjével belöki az ajtót, miután elfordítja a kulcsot a zárban, és bevisz a házba, aminek olyan ismerős és kedves illata van, amilyennek egy otthonnak lennie kell, és fájdalmasan emlékeztet az első itt töltött éjszakámra, amikor a tiltakozásom ellenére idehozott, és megmentett attól, hogy az utcára kerüljek.
- Hazel, kérlek beszélj hozzám! - ültet le a kanapéra, és leguggol elém. - Mi ez az egész?
- Kérlek, hadd menjek el! - nyöszörgöm. - Csak hadd menjek el, Niall!
- Tudnom kell róla, az Isten szerelmére! - csattan fel, mire összerezzenek, erre pedig azonnal le is higgad, és zaklatottan a hajába túr.
- Elmondom - nyöszörgöm - de utána hagyd, hogy hazamenjek.
- De hiszen itthon vagy - telepedik le mellém, és megragadja mindkét kezem - ez az otthonod, itt, velem!
Elszorul a torkom, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Gyűlölök sírni, és ha nem az álmaimról van szó, akkor nem is szoktam, akármi történik, én nem sírok, mert ha egyszer rázendítek nem tudom abbahagyni, és minden felszínre tör, most azonban tudom azt, hogy nem fogom megúszni. Hónapokkal ezelőtt belekeveredtem valami olyanba, amibe sosem szabadott volna, és ezt tudtam, de ennek ellenére mindig neki engedtem, és most itt az ideje, hogy megegyem amit megfőztem, nem bújhatok ki alóla, mert igaza van, tudnia kell, hogy mi az igazság.
- 8 éves voltam - ejtem ki remegő hangon - Dublinban éltünk. Munka után anya értem jött az iskolába, és elvitt magával bevásárolni, de én elmászkáltam, mert megsértődtem rá, amiért nem vett meg nekem valamit, amit szerettem volna. Akaratos és makacs gyerek voltam, emellett pedig végtelenül buta is - csuklik el a hangom - egy férfi végig mögöttünk jött, és amikor elmentem követett, levette a polcról amit akartam, többet is, és azt mondta, az enyém lehet, ha vele megyek, én pedig mentem.
Megfeszül mellettem, látom, hogy a kezei ökölbe szorulnak, és feszülten végighúzza az egyik tenyerét az arcán, mielőtt újra megfogja az én kezeim, és megszorítja őket.
- Elvitt a házába, amikor kiszálltunk már nem volt kedves, én pedig azt mondtam, hogy vissza akarok menni anyához, de megfogott, és erőszakkal vitt be - felgyorsul a légzésem, de ismét nehézzé válik, ennek ellenére kényszerítem magam arra, hogy folytassam, miközben a képsorok olyan élénken vetülnek le előttem, mintha tegnap történtek volna - bezárt a pincébe, és én hiába küzdöttem, hiába rúgtam, ütöttem, vergődtem a karjaiban, rátett valamit a karomra és a lábaimra, amin láncok voltak.
Elcsuklik a hangom, és legördül az első könnycsepp az arcomon, az izmaim görcsökbe ugranak, és mint álmomban, hirtelen újra megint ott vagyok érzem a hideg fémeket a végtagjaimon, a kemény matracot alattam, és az arcomon csattanó ütéseket azért, mert még mindig össze-vissza vergődök és visítok ahogy a torkomon kifér. Érzem a számra tapadó mocskos tenyeret, és a nyomást, amit azon keresztül kifejt a fejemre, azután pedig megjelennek a ruhám gombjait erőszakosan feszegető ujjak, hallom, ahogy elszakad a kedvenc blúzom, és annál sokkal könnyebben jön le rólam a nadrágom, mint ahogy azt reggel felvettem. A láncok csörögnek, és a fogaim belemarnak a számra tapadó kézbe, miközben a másik olyan helyre nyúl, ahová nem szabad. Emlékszem arra a nyamvadt, zsiráfos bugyira, amit egyetlen ujjával leszakított, és szinte érzem a lábamon végigcsorgó forró vizeletet, az arcomon pedig az újabb ütést, amit ezért kapok, és mert átharapom az érdes, kemény bőrt a tenyéren.
- Megerőszakolt - mondom ki hangosan életemben most először, és közben üvöltve zokogok - 6 hónapon keresztül minden egyes nap!
Az, ahogyan az ölébe kap olyan, mint egy erőteljes rántás, amikor a fuldokló, már rég elmerült embert a hajánál fogva felhúzza valaki, és az egy óriási lélegzetet vesz. Én óriási lélegzetet veszek ahhoz, hogy a vállára borulva, tátott szájjal zokogjak, miközben ő mindkét karjával erősen magához szorít, és beszél hozzám  valamit, de egy szót sem értek, mert eltorzult hangon, levegőhiányos állapotban tovább beszélek.
- Bezárt a sötétbe, mindig csak akkor láttam fényt, amikor kinyitotta az ajtót, hogy bejöjjön, és elölről kezdje - kétségbeesetten, gyorsan és nehezen veszek levegőt, de nem ér semmit, mert még így is olyan, mintha bármelyik pillanatban megfulladhatnék. A lábaim erőtlenül lógnak le az oldalán, köztük pedig szinte érzem a kegyetlen feszítést, és ahogy elreped bennem valami, az égető fájdalmat és a tűzforró vért, ami heteken keresztül csorgott le a combomon. - Megpróbáltam mindent, hogy ne csinálja, de mindig erősebb volt, mindig, mindig...
A kezei közé fogja az arcomat és rákényszerít arra, hogy ránézzek, egyenesen bele az égkék szemekbe, amikből az enyémhez hasonlóan patakzanak a könnyek.
- Nyugodj meg - szorítja az arcát az enyémhez - kérlek, próbálj megnyugodni!
Belefúrom az arcom a nyakába és összeszorítom a szám, minden lélegzetvételemnél rázkódik testem, és hangosan csuklok, miközben ő szipogva megpróbálja lelassítani a légzését úgy, hogy az enyém alkalmazkodjon hozzá, simogatja a csatakossá vált, izzadtságtól ázott hajamat, és lágyan ringat az ölében.
- Az én hibám volt - nyöszörgöm.
- Nem! - felkapja a fejét, és újból maga felé fordítja az arcom. - Nem, nem volt, csak egy gyerek voltál, Hazel!
- De elmentem vele - újabb könnycseppek csorognak le a szememből - és egy idő után már nem küzdöttem, nem tudtam.
- Mondd, hogy ez a mocsadék élete végéig börtönben fog rohadni! - fröcsögi, és a könnyes szemében látom megcsillanni a pokoli, észveszejtő dühöt.
- Nem - veszek nagy levegőt, és amikor az egész teste megfeszül kimondom az egyetlen dolgot, ami miatt végül felnőttem, és többé-kevésbé megőriztem az ép eszem - meghalt - velem együtt ejti ki, a düh mögött pedig látom a szemében, hogy már emlékszik, valamire, amit eddig elfelejtett, vagy szándékosan zárt ki a gondolataiból.
- Ezért vannak rémálmaid - mondja halkan, szinte csak magának - ezért utasítottál el annyiszor, emiatt ájultál el, amikor szerettelek volna megcsókolni, és amikor golfoztunk, ezért csináltad azt, az ágyban, amikor mi...
- Négy nyomozó dolgozott együtt, hogy megtaláljanak - beszélek vele párhuzamosan, hogy ne kelljen hallanom, amit mond - és kilenc rendőr jött ki a házhoz, megakart ölni, tudom, mert már amúgy is olyan voltam, mint egy halott. Megtámadta a rendőröket, azok pedig lelőtték, többször, és sosem pontosan, hogy csak egy kicsit is úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem, de az nem lehetséges - a sírás újult erővel tör elő belőlem, összerántva az egész testem, és az összes belső szervem. Önkívületi állapotban, levegőt is alig kapva, erőtlenül borulok a vállára, miközben az elmém újra meg újra levetíti előttem annak a 6 hónapnak a történéseit. Nem érzékelem a külvilágot, nem hallom amit mond, nem érzem az érintéseit és azt sem, amikor a karjaiba kapva bevisz a fürdőszobába, és beáll velem a zuhany alá. Jéghideg víz csapódik az arcomba és a hátamra, ez, és a saját sikoltásom ránt vissza a valóságba, és oszlatja el a sötét felhőket a szemem elől, hogy meglássam őt, ahogyan kipirosodott szemekkel, reszketve szorít magához a zuhanytálcában állva, felülről pedig ömlik ránk a hideg víz.
- Sajnálom - mormolja a fülembe - nem tudtam, hogy mi mást tehetnék.
Mondjuk megtehette volna, hogy egyedül engem dob be a jeges víz alá, vagy egyszerűen csak magamra hagy, amíg be nem fejezem a bőgést, helyette még mindig itt áll velem, és lassan átállítja a vizet melegre. Reszketve simulok a mellkasához, mindkét karját körém fonja, és szótlanul ölel magához, miközben az egyre melegebb víz kellemetlenül döfködi a bőrünket.
- Szeretnél rendesen lezuhanyozni? - kérdezi végül megtörve a csendet.
Csak most döbbenek rá arra, hogy mindketten ruhában vagyunk, amik irritálóan tapadnak hozzánk, és egymáshoz.
- Haza kell mennem - mondom rekedten.
- Szó sem lehet róla - rázza meg hevesen a fejét - ne várd el tőlem, hogy ezek után hazavigyelek, és egyedül hagyjalak, Hazel. Kérlek szépen!
Nem tudom, hogy miért, de nem kezdek el vitatkozni vele, a karjaiban maradok, és a csempén csordogáló vízcseppeket figyelem.
- Hazel - szólít meg csendesen, én meg csak egy apró mozdulattal jelzem, hogy figyelek rá - a világon mindennél jobban szeretlek - olyan váratlanul ér, mint egy villámcsapás, és már megint érzem, hogy égnek a szemeim. Megcsókolja a kezeim, és a homlokom, végigsimít az arcomon és a szemem alatt, letörölve a kibuggyanó könnycseppeket, nem várja el, hogy válaszoljak, pedig ezúttal tudnék, még ha nincs is bátorságom hozzá. Ő valószínűleg túloz, rengeteg ember van, akit jobban szerethet nálam, a barátai, a rajongói, Mira, az ikrek, a családja, nekem viszont rajta kívül nincs senkim, és még ha akarnék se tudnék másvalakit úgy szeretni, ahogy őt.
- Zuhanyozzunk le, jó? - kérdezi csendesen, türelmesen. - Akarod, hogy kimenjek?
Megrázom a fejem, talán újabb hülyeséget csinálok, és az, hogy vele akarok maradni erősen ellentmond annak, hogy egyúttal hazamenni is nagyon szeretnék, de mindegy, nincs erőm ezen gondolkodni.
Mint egy gyerek, felemelem a karjaim, ő pedig lehúzta rólam a fölsőm, és kidobja a kabinból. Mire végzünk úszni fog a fürdőszoba, de nem foglalkozik vele, helyette letérdel előttem, és némi vonakodást követően, miután ügyetlenül kigombolom a nadrágom segít lehúzni. Az anyag a bőrömhöz tapad, a segítsége nélkül nem tudnám levenni, ő viszont az ügyes kezeivel gyorsan megszabadít tőle, majd gyengéden lehúzza a zoknijaimat, és mielőtt felállna megcsókolja az egyik combom.
- Ugye tudod, hogy én sosem bántanálak? - kérdezi elfúló hangon. - Soha, sehogy.
- Tudom - nyelek nagyot, és elsimítom a vizes haját a homlokából.
A száját szólásra nyitja, végül mégis megtartja magának a mondanivalóját, és feláll, sokkal gyorsabban, és könnyedebben vetkőzik le, mint én, magán hagyva az elázott, fekete alsónadrágját. Letekintek magamra, a sima, fehér melltartómra és a pamut bugyimra, egy pillanatra pedig elszégyellem magam miattuk, de a kezét az arcomra helyezi és a hüvelykujjával megsimogatja az állam.
- Hadd mossalak meg - aprót bólintok, és engedelmesen hátát fordítok neki, hogy a puha kezével, a gitárhúroktól érdes ujjaival beszappanozza a hátam, kihagyva azt a részt, ahol a melltartóm van. Hátranyúlok, és egy könnyed mozdulattal kikapcsolom, majd hagyom, hogy leessen rólam, többször látott már nélküle, és csak azért, mert megtudta az igazságot nem kell fedezékbe vonulnia. Holnap reggel elmegyek majd, mielőtt felébredne, és hagyom, hogy boldog, teljes életet éljen, legyen egy csodálatos felesége, akivel nem gyűlik meg a baja úgy, ahogy velem, és legyenek gyerekei, akiket én sosem fogok tudni megadni neki, de most még velem van, és nem akarom, hogy úgy érezze, nem érhet hozzám, és nem jöhet a közelembe. Magamhoz engedtem, mert bízom benne, és ez nem változott meg, még mindig ő az egyetlen férfi, akitől egy kicsit sem félek, akinek vágyom a közelségét és az érintését.
Puha, hófehér frottír törülközőbe bugyolál, és gyengéden átdörzsöl, nem kérem, hogy csinálja, ahogy azt sem kértem, hogy mosdasson meg, és mossa meg a hajam, csak csinálja, én pedig nem tiltakozok. Arra emlékeztet, amikor az apám még foglalkozott velem, leült a kád szélére és hercegnős samponnal átdörzsölte a hosszú tincseim, míg én a magammal hozott játékokkal bíbelődtem. Ellöktem őt magamtól, ahogy mindenki mást is, de sem ő, sem anya nem küzdöttek értem úgy, ahogy Niall ebben a pillanatban is teszi, egyszerűen feladták, felneveltek, megvárták, hogy elég idős legyek, aztán újrakezdték az életüket, amiben én csak egy megbúvó árnyék szerepét töltöm be.

Niall Horan

Sosem éreztem még ilyen nyomorultul magam, és még sosem voltam ennyire hasznavehetetlen, mint most. A jéghideg zuhany alatt állok vele, és miközben önkívületi állapotban, elkékült szájjal zokog a karjaim közt nekem semmi más nem jár a fejemben, csak az, hogy elfelejtettem. Elolvastam azt a cikket, láttam a képet arról a kislányról, ott volt a neve, de én kizártam ezt, és a fejem egy poros, jelentéktelen sarkába száműztem. Hónapokon keresztül együtt voltam egy olyan lánnyal, akivel ilyen szörnyűség történt, megcsókoltam őt, megérintettem, rá gondoltam minden magányos percemben, és most úgy érzem magam, mintha én lennék az az alak, aki bántotta, aki miatt sikoltozva ébred fel éjszakánként, de erősnek kell mutatnom magam, vigyáznom kell rá és gondoskodnom róla, mert rám hagyatkozik. Ha most összeroppanok attól, ami vele történt, azzal rontok a helyzeten, pedig a gyomrom kavarog, forrong bennem a düh, és elszorul a torkom, ha arra a védtelen kis teremtésére gondolok, akit kihoztak abból a szörnyű házból.
Kiveszek egy pólót, és egy alsónadrágot a szekrényemből, mozdulatlanul üldögél az ágyunkon, és figyeli a mozdulataim, engem.
- Bújj bele ezekbe - szólok hozzá olyan gyengéden, amennyire csak lehet, és felé nyújtom a ruhákat. Elfordulok amíg öltözik, egy nappal ezelőtt szándékosan leskelődtem volna huncut megjegyzéseket téve, most viszont rá sem pillantok még véletlenül se, helyette egy adag ruhával és egy tiszta alsóval kimegyek a folyosóra átöltözni, és mielőtt visszamennék halkan kopogok. Nem is ismerem azt az erőtlen hangot, ami szól, hogy bemehetek, ahogy azt a lányt sem, aki nyakig betakarózva, összegömbölyödve szipog az ágyamban. Csak most jövök rá arra, hogy még sosem aludt itt, el kellett mennünk Ausztráliába ahhoz, hogy mellém feküdjön. Azt kívánom, bár ott maradtunk volna, elzárkózva a világ elől a kis szobánkban, nem foglalkozva semmivel egymáson kívül. Tudom, hogy előbb-utóbb ott is utolért volna minket ez az egész, hiszen valószínűleg régóta tervezgették már, egy fotós mindig a nyomunkban lehetett, mégis visszavágyok, mert ott nem nehezedett rám ez a teher, ami most, vagy csak nem éreztem ilyen nehéznek.
- Sajnálom - szólal meg halkan, mire felkapom a fejem és a szemébe nézek. - El kellett volna mondanom már az elején, de ez nem olyan egyszerű. Nem hittem volna, hogy köztünk valaha is lesz valami, vagy hogy ilyen komollyá válik, mire észbe kaptam már nyakig benne voltam, de sosem volt elég bátorságom hozzá, hogy elmondjam, furcsa lett volna, ha csak úgy közlöm, és egy kicsit abban reménykedtem, hogy sosem kell megtudnod, mert majd egyszer túllépek rajta.
- Az én életemben mindig kiderül minden, Haze - lefekszek mellé, centiméternyi távolságokat hagyva kettőnk között, és kinyúlok, hogy megsimogassam az arcát. - Nem haragszom rád, csak... Adj nekem egy kis időt.
Aprót bólint, és közelebb araszol hozzám, lerúgja a takarót és magára húzza a karjaim, befészkelve magát a mellkasomhoz. Remegve felsóhajtok, még jobban félek megérinteni őt, mint korábban, úgyhogy könnyebbséget jelent, hogy ezt teszi, mert így tudom, hogy nem zavarja. Megpuszilom a haját, gondosan magunkra húzom a takarót és átölelem, az arcomat a nyaka hajlatába fúrom, és mélyen beszívom az illatát.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen szörnyűségeken kellett keresztülmenned, Haze - suttogom a puha bőrébe - senki nem érdemel ilyesmit, főleg nem egy gyerek.
Miközben beszívja a levegőt megremeg a karjaim közt, be kellene fognom a számat, és hagynom őt aludni, de a gondolatok kavarognak a fejemben és úgy érzem, ha nem mondhatom el neki, amit akarok, bekattanok.
- Tönkretette az életem - suttogja elhaló hangon.
- Életem végéig azon leszek, hogy ezen változtassak- a számhoz húzom a kezeit, és apró csókot nyomok minden kis párnára a tenyerén - ha továbbra is megbízol bennem, megígérhetem, hogy elfeledtetek veled minden borzalmat, amit át kellett élned.
Szótlanul lehajtja a fejét, belefúrja az arcát a mellkasomba, és az egyik kezét átvezeti az enyémek alatt. Szörnyen fáradt vagyok, és ahogy az apró kis teste az enyémhez simul a feszült izmaim felengednek, mégsem tudok elaludni. A haját simogatom, közben pedig gyötörnek a rémképek róla, arról a szenvedésről, amit nap mint nap át kellett élnie. Egy idő után már nem bírom, megbizonyosodok arról, hogy alszik, és óvatosan kibújok mellőle. Szükségem van egy pohár vízre, a gitáromra, hogy rendezzem a fejemben kavargó gondolatokat, és Mirára, de őt már nem hívhatom fel. Mielőtt elmennék megcsókolom az arcát, és magamban elmormolok Lehúzok két nagy pohár vizet, a hangszeres szobámból kihozom a kedvenc akusztikus gitárom, és azzal az ölemben letelepedek a kanapéra, azonban egyetlen egy hangot sem pengetek, mert az asztal közepén heverő villogó, rezgő telefon elvonja a figyelmem. Twitter értesítések hada fogad, és üzenetek a barátaimtól, családomtól, mindenki azt kérdezi, hogy igaz-e amit olvastak, én azonban egyikre sem válaszolok, egyetlen kivételével. Mira nem kérdezi, hogy igaz-e, mert tudja, hogy az, anélkül, hogy megerősíteném.

Jól vagy?
 
Mindössze ennyi az üzenete, a válaszom pedig még ennél is rövidebb.

Nem.
 
Arra számítok, hogy már alszik, vagy legalább ahhoz készülődik, ennek ellenére még a kezemben tartom a telefonom, amikor az veszett módon elkezd rezegni, és felvillan rajta a kedvenc közös fotónk. Nem kellene felvennem, pont azért nem, mert késő van, neki pedig gyerekei vannak, és egészen más az életstílusa, mint az enyém, de ha meg nem veszem fel, akkor azért nem fog pihenni, lényegében tehát sehogy sem tudom megkímélni őt.
- Szia - szólok bele halkan - aludnod kellene, Mack.
- Neked is - válaszolja hasonlóan csendesen. - Akarsz beszélgetni?
- Most nem igazán - a hangom szánalmas nyöszörgés, mely az utolsó szó után halk sírásba fullad. Az arcom a szabad kezembe temetem és igyekszek minél csendesebb lenni, egyrészt mert még véletlenül sem szeretném felébreszteni Hazelt, vagy felzaklatni Mirát, én magam pedig tudomást sem akarok venni a csorgó könnyeimről és a rázkódásomról.
- Nialler - sóhajtja, és szinte hallom a hangjában a fájdalmat, amit érez miattam, és a sajnálatot. Ha nem rázom le gyorsan, vagy fejezem be a bőgést, perceken belül itt fog állni az ajtóban, vagy ő is sírva fakad, esetleg mindkettő - ne sírj.
- Jól vagyok - bököm ki - csak egy kicsit felhúztam magam.
- Hogy van Hazel?
- Talán már egy kicsit jobban - szipogom - elmondott mindent, hogy elrabolta egy férfi, fogva tartotta, és megerőszakolta - a hangomba düh, undor, és elkeseredettség vegyül. Milyen világ az, amiben egy férfi képes ilyesmit tenni egy gyerekkel? Hogyan képes bárki ilyet tenni valakivel?!
Hosszú ideig csendben van, hallom, ahogy levegőért kapkod, a háttérből pedig Liam aggódó, álmos hangja szűrődik.
- Nagyon sajnálom, Niall, ez borzalmas - ejti ki akadozva. - Ha szükségetek van bármire, csak szólj, rendben? Mondd meg Hazelnek is, és legyél nagyon erős.
- Igyekszem - nyelek nagyot - köszi mindent, Mackeznie, most lefekszem, te is menj aludni, rendben? Ne aggódj miattunk.
- Rendben, aludj jól, Ni.
- Jó éjt, Mack - köszönök el tőle, azonban egyáltalán nem áll szándékomban aludni, nem tudnék. 
Megiszok még egy pohár vizet, és megmosom az arcom, megszokásból, és mert régebben éjszakai zugevő életmódot folytattam kinyitom a hűtőt, az azonban üres, és még akkor sem kellene semmi, ha tele lenne, mert a gyomrom megállíthatatlanul háborog, ha most ennék valamit biztos, hogy az éjszaka további részét a mosdóban tölteném. Ezúttal amikor az ölembe veszem a gitárom játszani is kezdek rajta, bár csak céltalanul pengetem, a hangja, és az, hogy valamivel elfoglalhatom magam lenyugtatja az idegeim, és lelassítja a száguldó gondolataim, majdhogynem teljesen kiüríti a fejem, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak a fejemben megszülető új dallamra, és a hozzá párosuló szövegre. A táskáink az ajtóban hevernek, pontosan ott, ahová Preston tette őket, így nem kell sokat keresgélnem, a vázlatfüzetem a hátizsákom legtetején van, csak kiveszem, kerítek egy tollat, és a gondolataim azonnal papírra vetem, mert ezerszer könnyebb így megszabadulni a lelkemet szorongató érzelmektől és gondolatoktól, mint bármilyen más módon. 

I don't know what 
You're going through
But there's so much life
Ahead of you
And it won't slow down
No matter what you do
So you just gotta hold on
All we can do is hold on

- Niall? - a tollammal egy egyenetlen vonalat húzok végig a papíron, a gitárom pedig kis híján kiesik az ölemből, amikor a csendbe szinte belehasít a megszólítása.- Bocsánat - pislog rám nagy szemekkel, amikor felkapom a fejem. Magát átölelve álldogál néhány méterre tőlem, szinte elveszik a pólómban, az alsóm szára pedig eláll a vékony combjaitól, a szemei vörösek, mintha ismét sírt volna, és a kezei enyhén remegnek, miközben végigszánt az összekócolódott haján. Megint rosszat álmodott, vagy talán nem is álmodott, hanem emlékezett, látom a fátyolos, még kissé zavart tekintetéből.
- Semmi baj - leeresztem a gitárt, és összecsukom a füzetet, illetlen módon felszipogok és megdörgölöm a kézfejemmel az arcom. - Nem tudsz aludni? 
Megrázza a fejét, bizonytalanul tesz egy lépést felém, én meg csak nézek rá idétlenül, az ölembe ejtett kezekkel, mert nem tudom, hogy hogyan érinthetném meg, hogyan kellene hozzászólnom, erre azonban nincs is szükség, mert most sokkal bátrabban viselkedik, mint én. Leül az ölembe, és a fejét a vállamra hajtja, vékony lábai lelógnak az enyémek mellett, miközben úgy, ahogy az ágyban is tette, maga köré húzza a karjaim. 
- Légyszíves, ne viselkedj máshogy velem, csak azért, mert tudod az igazat - mondja halkan, kissé rekedten, a homlokát az enyémnek nyomja és a szemembe néz.
- Nem tudok másra gondolni - a torkom elszorul, és könnyfátyolossá válnak a szemeim, de átölelem a derekát és hagyom, hogy magához húzza az arcom. Belefeledkezek a puha, mohó csókjába, amit elsiet azért, hogy bebizonyítsa magának, és nekem, hogy semmi sem változott, pedig de, túl sok minden, amiről már inkább nem akarok tudni.

10 megjegyzés:

  1. Huuuuuuuu és haaaa és aztaaaa és.... nem tudok mit mondani.. a szememböl patakoznak a könnyek.. minden átéltem.. fantasztikus minden rész.. de ez még a lenyügözö fantasztikus frenetikus tökéletest is túl szárnyalta.. köszönöm hogy az elejétöl kezdve követhetem ezt a csodát... sajnos több érzelem,gondolat nem tud betü formät ölteni...
    Köszönöm még egyszer

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon-nagyon köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszett!

      Törlés
  2. Még én is elsirtam magam rajta. Istenem úgy sajnálom őket...
    Fantasztikusan írsz, várom a folytatást. Gratulálok!

    VálaszTörlés
  3. Kellett egy kis bátorság...napokig gondolkodtam, hogy mit is írhatnék. Azt hiszem erre a részre mondhatjuk, hogy hátborzongató. Amit leirtál iszonyúan jó, más kérdés a téma. Van gyerekem és még a legrosszabb ellenségemnek sem kivánom azt, amit Hazel átélt. De tudom te rafinált vagy és Hazel lelép úgyis Nialtől. MI JÖN MÉG!!!! Mindjárt péntek.IMÁDOM :-) :-) :-) :-) :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, szörnyen jólesik, hogy ezt mondod!

      Törlés
  4. Drága Nessám!

    Szörnyen sajnálom, hogy megint leléptem, de most itt vagyok, és azt sem tudom, hova kapjak! Sejtettem, hogy hamarosan fény derül az igazságra, vagy legalább egy részére, és bár eddig egyedül Hazelt sajnáltam, amiért cipelnie kell ezt a terhet, mindig bennem volt az a pici kis gondolat, hogy na de Niall hogyan fog erre reagálni? Egyáltalán lehetséges-e helyesen cselekedni ilyenkor? Most már tudom, hogy lehet, le a kalappal Ni előtt, ettől a gondoskodástól, és nüansznyi figyelmességektől csak még inkább tisztelem a karakterét. Mondjuk, amikor Mackkel telefonált, nem mondom, én is megkönnyeztek a kialakult helyzetet, de már kezdek hozzászokni, hog, spontán összekuszálódnak a gondolataim meg az érzelmeim, akárhányszor Haze és Niall elér egy-egy mérföldkövet, ennek ellenére úgy gondolom, mindketten sokkalta erősebbek és bátrabbak, mint elsőre hittem.
    A vége pedig...te jóságos ég! A szívem szakadt meg értük!
    Nagyon komoly és lesújtó dolog az ilyen, ha ez a való életben történik, pontosan olyan keserűséget érzek, mint amikor Hazel emlékeit olvasom, vagy most, amikor a teljes történetet megtudtuk.
    Ez persze csupán azt jelenti, hogy fantasztikus még mindig, amit csinálsz, csodállak, amiért képes vagy így, ilyen formában boncolgatni egy olyan témát, amit rettenetes nehéz feldolgozni, akár megtörténik velünk, akár nem. ❤

    Egy kis hős vagy, a történet pedig még mindig sokkal jobb, mint egyszerűen „tökéletes”.


    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Nagyon szépen köszönöm Nialler nevében is, tény, hogy nem egyszerű neki sem megbirkózni ezzel, de erősebb, mint amilyennek tűnik, ő is, és Hazel is.
      Még egyszer nagyon köszönöm, te vagy tökéletes! <3

      Törlés