2017. március 31., péntek

38.rész

Sziasztok!
Tudom, hogy egy ideje nem írtam nektek, és nem is válaszoltam a kommentekre, amire tulajdonképpen nem is nagyon tudok választ adni, hogy miért. Nem volt kedvem hozzá, sőt, az utóbbi időben az egész blogoláshoz nem volt kedvem, de igyekszek visszatérni magamhoz, illetve ehhez a szenvedélyemhez. Itt is szeretném megköszönni mindenkinek, aki töretlenül leírja a véleményét minden héten, sokkal többet jelent 1-1 vélemény, mint azt gondoljátok.
N.x
 
 Niall Horan

Szörnyű, hogy mivé vagyok képes válni Hazel nélkül.
A kanapén térek magamhoz, pont úgy, ahogy azon a reggelen, csorgó nyállal, tátott szájjal, csak ezúttal pihen mellettem négy üveg sör, az arcomat három napos borosta díszíti, és Mira épp becsörtet a konyhámba a gyerekeivel a karján, meg sem próbálva csendben lenni. Letesz valamit a pultra, bár el sem tudom képzelni, hogy hogyan hozta azt be a két gyerek mellett, na nem mintha túl sokat gondolkoznék rajta. Hunyorogva az órára pillantok, fél 12 van, én pedig itt fekszek a nappali közepén, mint valami utolsó, kivénhedt alkesz, szőrösen, és sör szagot árasztva, a betipegő keresztlányon pedig meg sem ismer, amikor meglát. Az arcáról lehervad a boldog mosoly és értetlen tekintettel néz, közben apró lépteket tesz hátrafelé, keresve a testvérét és az édesanyját. Megijesztem.
- Szia Nyuszi - szólalok meg elővéve a legkedvesebb, legbarátságosabb hangom - nincs semmi baj, én vagyok az.
Bár még mindig bizonytalan, a hangom meggyőzi annyira, hogy elinduljon felém. A kis rózsaszín szandálba bújtatott lábaival bátran csattog az irányomba, mígnem előkerül az édesanyja Noah kezét fogva, és most először olyat mond, amit sosem hittem volna, hogy egyszer kiejt a száján.
- Niall - vesz nagy levegőt - nem akarom, hogy megfogd a gyerekem, amíg el nem takarítod azt a szemétdombot magad körül, és meg nem fürdesz.
Tátva marad a szám, és szinte fizikailag érzem, hogy azt a kést, amit Hazel döfött belém, most a legjobb barátom kicsit mélyebbre nyomja, de jogos a kérése, és teljesen megértem.
- Menj oda anyuhoz, Picur - szerencsére Ari szófogadó kislány, amikor éppen olyan kedve van, úgyhogy gondolkodás nélkül megfordul, és elindul Mira felé, míg én összeszedem az üres üvegeket, és lehajtott fejjel elkullogok mellettük a konyhába, a szemeteshez. Próbálom a lehető leginkább elrejteni őket, majd visszamegyek a nappaliba és összegyűjtöm a többi szarságot is, azaz a 2 üres Pringleses dobozt, és annak a pizzának a széleit, amit vacsorára ettem.
Sajog a belsőm Mira mondatától, és hirtelen még koszosabbnak, igénytelenebbnek érzem magam, mint amilyen valójában vagyok, és még jobban szégyellem magam, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban eltüntetni mindent, hogy aztán én is eltűnhessek egy kis időre.
- Ni - szólít meg halkan, és óvatosan végigsimít a karomon - ne haragudj, nem akartalak bántani.
- Semmi baj - dünnyögöm lehajtott fejjel, és elhúzom a karom. - Megyek, lezuhanyzok.
- Oké - bólint aprót - hoztam neked ebédet, a kedvenced csináltam, és ha összekaptad magad nyugodtan játszhatsz az ikrekkel, Ari a kocsiban végig a nevedet mondogatta.
Tudom, hogy azért mondja ezt el, hogy felvidítson, és hogy kompenzálja a korábbi mondatát, de addig ez nem sokat segít a kedvemen, amíg az ölembe nem vehetem a kedvenc kissrácaimat, akik most épp a mocskos szőnyegen üldögélve nyomogatják a távirányítót.
- Köszi - biccentek aprót, és elkóválygok a lépcső irányába, de ismét megállít, ezúttal azzal, hogy szagom és az állapotom ellenére átöleli a nyakam, és szorosan hozzám simul. Nem vagyok önmagam, nagyon nem, mert mint egy megbántott, érzékeny kölyök, sírni kezdek a vállán.
- Nialler - suttogja megnyugtatóan kedves, és gyengéd hangon, miközben beletúr a hajamba és simogatni kezdi a tarkóm - össze kell szedned magad, nem csinálhatod ezt.
Szipogva bólintok, bár legszívesebben rácáfolnék a szavaira, mert hát ki mondja, hogy nem csinálhatom? Kit érdekel egyáltalán, hogy én mit csinálok?
Megpuszilom a puha haját, és lefejtem magamról a karjait, nem akarom, hogy sírni lásson, kinőttem már ebből a korból, és pont elég kellemetlenül érzem magam. Sosem tudtam kezelni a sírást semmilyen formában, de idővel megtanultam, hogy hogyan bánjak a síró, szomorú emberekkel, magammal viszont még mindig nem tudok mit kezdeni, utálom ezt az érzést, a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot.
Nem töltök el túl sok időt a fürdőszobában, csak megmosakszok, gyorsan megmosom a hajam, majd nem törődve azzal, hogy csúnyán összevagdosom az arcom a borotvával, leszedem a borostám, és bár ez a Niall kinézetre sokkal inkább hasonlít rám, mint a korábbi, még mindig nem én nézek vissza magamra. A szemeim fénytelenek és vörösek, duzzadtak, az arcom sápadt és beesett, a szám cserepes. Szörnyen nézek ki.
Tiszta ruhát veszek fel, csak a szobában jövök rá, hogy bár felhoztam a cuccaim a nappaliból, nem pakoltam ki, pedig a ruháimra ráférne egy mosás. Végül rövidnadrágban, és egy fekete pólóban, mezítláb ballagok le, a közeledő lépteimre Aria, mint egy szemfüles kiskutya felkapja a fejét, és ezúttal hallatja azt az ismerős, boldog kis sikkantást, mielőtt elindul felém.
- Szia kis hercegnőm! - kapom a karjaimba, és szorosan magamhoz ölelem, a testvére viszont már a lábamnál van, és kinyújtott karokkal kéri fel magát. Most már nehezek egy picit, vagy legalábbis nehezebbek, mint amire emlékszek, de ez csak jót jelent, egészségesek, gyönyörűek, és csodás kis manók, senki sem mondhatja, hogy nem szeretem őket teljes szívemből, úgy, mintha egy kicsit az enyémek is lennének.
Velük a karjaimban sétálok a konyhába, ahol az édesanyjuk épp habos, mosogatószeres kézzel súrol egy tányért, amire rászáradt a 2 nappal ezelőtti vacsorám maradéka.
- Nem kell ezt csinálnod, Mack - mellé sétálok, és leültetem a srácokat a pultra egymás mellé.
- Tudom - válaszolja tömören, és felemeli a fejét, hogy rámosolyogjon a kisfiára, aki suta mozdulattal megsimogatja az arcába hulló szőke hajzuhatagot. - Az asztalon van az ebéded, melegítsd meg egy kicsit, már kihűlhetett.
- Köszi - puszit nyomok az arcára, és igyekszek hálásnak tűnni. Az vagyok, örülök neki, hogy itt vannak, és hogy Mirának még mindig annyira fontos vagyok, hogy ha kell, csapot-papot otthagyva siessen a segítségemre, de az sem véletlen, hogy az utóbbi napokban így elzárkóztam. Egy kicsit egyedül akarok lenni, nyalogatni a sebeim, feldolgozni a történteket, és túljutni azon a ponton, hogy minden egyes pillanatban Hazel után akarok menni, és térden csúszva könyörögni neki, hogy jöjjön vissza hozzám. Leteszem az ikreket a padlóra, míg én lustán a mikróba helyezem Mira főztjét, majd leülök az asztalhoz, meghagyva nekik a lehetőséget, hogy ha akarnak, az ölembe ülhessenek, de ha nem, akkor játszhassanak, és járkáljanak.
A villámmal beletúrok a zöldséges rizsbe, megbököm a bepanírozott csirkeszárnyat, de hiába tudom, hogy Mack ezt direkt miattam csinálta, a legnagyobb szeretettel és odafigyeléssel, emellett pedig kevesen főznek számomra olyan jól, mint ő, nincs étvágyam.
- Csak egy kicsit egyél belőle - fordul felém a kezét törölgetve, miközben egy ideje már valami kis játékot szorongatok, amit Noah bízott a gondjaimra. - Légyszi!
Aprót bólintok, a világért sem mondanék nemet neki, és tulajdonképpen amint a számba tuszkolok egy falatot megjön az étvágyam, a gyomrom pedig hangos, szemrehányó korgással jelzi, hogy napok óta alig ettem valamit, és ha ettem is, az gyorséttermekből rendelt szemét volt. Nem győzöm a számba tuszkolni a falatokat, ezzel viszont nem oszlatom el a felhőket a szeme elől, sőt, csak még több lesz.
- Anya! - zökkent ki mindkettőnket Ari akaratos sikkantása, amivel felhívja magára az édesanyja figyelmét. Elbűvöl, hogy milyen okos, ügyes, és értelmes ő, és a testvére is. Mira mindkettőjüket az ölébe ülteti, és megható gyengédséggel simogatja a hátukat, miközben ők az asztalra hajolva piszkálgatják a játékaikat. Megint eszembe jut, hogy ha Hazelt választom, talán sosem lesz részem abban, amiben Liamnek van. Hazamegy este, vagy akármikor egy fárasztó nap után, és két ilyen édes kis teremtés várja, akik számára szinte megáll a Föld, amikor belép az ajtón, és semmi mással nem foglalkoznak többé rajta kívül addig a pillanatig, amíg el nem alszanak. Őt talán sosem láthatnám úgy, ahogy most Mirát, az apró hasonmásainkkal az ölében, apró, gondoskodó mozdulatokkal simogatva őket, miközben valami régi mesefilm dallamát dúdolgatja.
Elfordítom a fejem és helyette a tányéromba bámulok. Megértem Hazelt, nagyon is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy pokolian hiányzik, és vele akarok lenni, akkor is, ha reménytelen, hogy köztünk bármi legyen. A maga egyedi módján ő a lelki társam, a másik felem, aki nélkül a hétköznapjaim sivárak, és akkor is hiányosak, amikor mindent teljesnek kellene éreznem.
- Köszönöm - eresztem le a villát, és ráteszem a kis kerámia tálkára a fedelet, hogy a maradékot betegyem a hűtőbe. - Lehet még nálam több ilyen edényed is, összeszedem őket és holnap átviszem.
- Mi lenne, ha ma velünk vacsoráznál? - kérdezi hirtelen.
- Aranyos vagy, Mack, de jó nekem itthon.
- De én szeretném -  erősködik - és Liam is, meg a srácok, ugye?
A srácok azonban ügyet sem vetnek rá, Noah az aprócska mutatóujját az asztallapon húzogatja, Ari pedig egy plüss nyulat próbál a szájába gyűrni, amit észrevéve Mira gyorsan elhúz, és tipikus anyukaként végighúzza a tenyerét a lánya kinyújtott rózsaszín kis nyelvén, és az arcán.
- Majd legközelebb, oké?
- Jó! - pattan fel hirtelen, és a két gyerekkel a karjában megpróbál igazán haragosnak tűnni, valójában viszont olyan, mint egy kicsit ideges bébiszitter. - De ne hidd azt, hogy hagyni fogom, hogy ezt csináld magaddal! - hátat fordít nekem, és szőke haját maga után húzva elviharzik. Egyszerre szomorít el, mert nem akarom, hogy dühös legyen rám, és Hazelhöz hasonlóan magamra hagyjon, ugyanakkor fel is bosszant, mert nem akar megérteni.
- Te akartál bármit is csinálni, amikor szomorú voltál Liam miatt? - kérdezem csendben, de kicsit indulatosan.
- Nem - pördül meg, és a szemembe néz - nem, én feküdtem, bőgtem, és teljesen elment az eszem addig, amíg nem jött VALAKI, aki összeszedett, pedig nekem se volt hozzá semmi kedvem, Nialler! Nem fogom hagyni, hogy egy lány miatt valami olyasmin menj keresztül, amin én mentem, amikor bárkit megkaphatnál az összes ujjadra! - előjön belőle az a Mira, akit már olyan rég láttam, akaratos, hangos, határozott, és önfejű, én viszont szomorú vagyok, elkeseredett, fáradt, és ideges.
- Ezt most úgy mondod, mintha neked jó lett volna bárki is Liam helyett! - vágok vissza. - A különbség az, hogy én megpróbáltalak megérteni, Mackenzie, viszont te most nem igazán próbálkozol ezzel!
Látom rajta, hogy bántom, szorosan összezárja a száját, és közben megremeg az alsó ajka, a jobb karján viszont Ari sírva fakad, úgyhogy nem kontrázik rá a mondatomra, amit már most bánok, helyette ügyetlen mozdulattal kinyitja az ajtót, meglöki a csípőjével, és kiviharzik rajta, résnyire nyitva hagyva maga után, mert nem tudja becsukni.
Hallom a keresztlányom keserves sírását, és megszakad a szívem érte, de nem megyek utánuk, helyette egy helyben állva hallgatom, ahogy Mira halkan beszél hozzá, miközben mindkettőjüket belevarázsolja a teraszon álló babakocsiba, aztán hirtelen csend lesz.
Jobb híján az előszobában ledobott sportcipőmbe rúgok bele, a nagylábujjam meggyökken a cipő kemény talpa miatt, így a feszültségem egy igen szépen elüvöltött, válogatott káromkodásáradat során távozik belőlem, ami után szörnyű csend borul a házra.
Megbántottam, és elüldöztem azt a személyt, aki a legtöbbet jelenti számomra, és aki csak azért jött ide hozzám, hogy megpróbáljon összekaparni. A haragom azonnal elpárolog, helyette pánik szorítja össze a torkom, ha belegondolok abba, hogy Mira most szörnyen haragudhat rám, és bizonyára csalódott is bennem. Bár a szívem mélyén tudom, ahhoz ennél sokkal többet és csúnyábbat kellene mondanom és tennem, hogy Mirát egy életre magamra haragítsam, mégis attól rettegek, hogy ezt tettem, és ezek után nem láthatom majd többé sem az ikreket, sem őt. Utána akarok menni, még nem járhat messze, vagy ha már haza is ért, az sem több, mint 10 perc séta, mégsem mozdulok meg, helyette levágódok a kanapéra és elhajítok egy díszpárnát. Mindennél jobban visszavágyok most azokba az időkbe, amikor még nem dühöngtem nők miatt, sőt, egyáltalán semmi miatt nem dühöngtem, egyrészt mert nem volt időm rá, másrészt meg mert teljesen kiegyensúlyozott voltam a fiúk társaságában. Azt kívánom, bár újra az a 20-21 éves kölyök lehetnék, aki a végtelenségig szőkítette a haját, állandóan pörgött, és idegesített másokat. Annyi minden megváltozott azóta, és én ezeket a változásokat egyre kevésbé tudom értékelni, mert amíg a közelemben mindenki megállapodik, addig én megint itt vagyok egyedül, egy teljesen összetört lányba szerelmesen. Kezdem úgy érezni, hogy különösen vonzódok az olyan lányokhoz, akiknek valami gondja van, késztetést érzek arra, hogy segítsek, de most úgy érzem, hogy ebbe is belefáradtam, főként azért, mert magamon valamiért sosem tudok segíteni.
Ezer meg ezer gondolat fut át az agyamon, fel kellene hívnom Mirát, és bocsánatot kérni, azután felhívni Hazelt, és könyörögni, hogy ne csinálja ezt velem, emellett viszont a menedzsmenttel is beszélnem kellene, hogy tüntessenek el mindent rólunk, és küldjenek valakit, aki figyel Hazelre, bár erről már bizonyára gondoskodtak, mégsem csinálok semmit. Ki kellene mosnom a ruháim, összepakolni a konyhában, kivinni a szemetet, helyette viszont mint egy zsák, eldőlök a kanapén, és bekapcsolom a tv-t, mert az önsajnáltatás egyszerűbb, mint ezek közül bármi, és amúgy sincs kedvem semmihez.
Lustán kapcsolgatom a tv-t, azonban most a kedvenc vicces sorozataim sem tudnak jobb kedvre deríteni. Amikor az asztal közepére dobott telefonom megcsörren egy pillanatra magával ragad a remény, hogy talán Hazel az, de nem, csak Liam, és valószínűleg azért hív, hogy letoljon, amiért felzaklattam Mirát.
- Csá, haver! - szól bele jókedvűen, míg én válaszul csak mormolok valamit, ami hasonlít a köszönéshez. - Nincs kedved bejönni a városba és együtt kajálni velem? Most jövök a kiadótól, néhány dolgot át kellene beszélnünk az albummal kapcsolatban, és kiválasztani pár képet a turnéhoz.
- Eltaláltad - vágom rá kissé cinikusan. - A többiek még mindig nincsenek itthon, Liam, nélkülük mit akarsz megbeszélni?
- Ami azt illeti, 2 óra múlva száll le a gépük, kimehetnénk eléjük.
- Most kihagyom, vidd el magaddal Mirát - arra készülök, hogy letegyem, őt azonban nem ilyen könnyű lerázni, ahogy a feleségét sem.
- Tudod, Niall, én teljesen megértem, hogy szomorú vagy.
- Nem vagyok...
- De mi csak segíteni akarunk neked, akár elhiszed, akár nem, és még ha ez nem is sikerül, legalább próbálj meg úgy tenni, mintha értékelnéd a próbálkozásunkat, és ne taposs bele a feleségem lelkébe - mondja kedvesen, de az utolsó néhány mondatnál a hangjába szemrehányás vegyül.
Szóval itt tartunk.
- Nem akartam - sóhajtok nagyot, és megdörzsölöm az arcom - csak kiszaladt a számon, nem gondoltam komolyan.
- Tudom, ahogy azt is, hogy Mira egy kicsit túl rámenős, de csak azért csinálja, mert utálja, hogy nem tud máshogy segíteni - magyarázkodik, nem mintha rászorulnék, mert pontosan tudom, hogy milyen a legjobb barátom.
- Bocsánatot fogok kérni tőle - ígérem.
- Oké - sóhajt - és csak hogy tudd, mindannyian örülnénk, ha nálunk vacsoráznál valamikor, amikor kedved van hozzá. Kicsit mindig szétszórtak vagyunk, és egy ilyen procedúra után úszik a ház a kajától, de szívesen látunk bármikor, és még mindig akkor jössz át amikor csak akarsz.
- Kösz, Payno - krákogom rekedten.
Miután letesszük se csinálok semmit, amit értelmesnek lehetne nevezni, csak kikapcsolom a tv-t és árfordulok a másik oldalamra, megpróbálva tudomást sem venni a szememből útnak induló könnycseppekről. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy mindkettőnknek jobb lesz így, én majd összeszedek valakit, akit kedvelni fogok annyira, hogy feleségül vegyem, ő pedig élheti tovább a nyugodt kis életét nélkülem, de igazság szerint egyik ilyen mesét se hiszem el, mert talán egy kis idő elteltével mindketten jobban fogjuk érezni magunkat, de nem felejtjük el egymást, mindig ott lesz az az űr, amit rajta kívül számomra senki nem tudott betölteni. 

Hazel Clark

Összeugrik a gyomrom, amikor halkan kopognak a bejárati ajtón. 
Reggel 5 óta a szobám padlóján ülök, és az ujjaimmal egy olcsó vászonra pingálom az elém táruló látványt. Megint nem tudtam aludni, megint a saját, pokolian hangos, őrjöngő sikoltozásomra ébredtem, miközben úsztam a saját izzadtságomban, és mivel Niall már nincs mellettem, nem tudtam máshová, másmihez menekülni, csak a művészethez.
Most, ahogy festéktől maszatos kézzel, az összekent ruháimban csörtetek az ajtó felé újra erőt vesz rajtam a szomorúság, és a bennem tátongó hiány érzése, mert tudom, hogy nem ő van az ajtó másik oldalán, a kérdés csak az, hogy akkor mégis ki?
- Szia! - meglepetten, elkerekedett szemekkel nézek szembe az előttem álló fiúval, aki egyszerre néz rám kíváncsian, óvatosan, és egyre inkább sajnálkozóan. Szánalmasan nézhetek ki a kócos hajammal, karikás, kisírt szememmel, talpig maszatosan. - Bejöhetek?
Egymáshoz préselt ajkakkal aprót bólintok, szélesre tárom az ajtót és arrébb lépek, hogy beengedjem. Nem kell megkérdeznem, hogy mit keres itt, mit szeretne tőlem, úgyis tudom, hogy Niall miatt van itt, amiatt, ahogy elbántam vele.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? - kérdezem halkan, bár reménykedek benne, hogy nemet mond, mert nem hiszem, hogy bármivel is megkínálhatnám egy pohár csapvízen kívül.
- Nem, köszi, csak beugrottam egy kicsit - mosolyog rám óvatosan. - Tudni szerettem volna, hogy minden rendben van-e veled.
- Többé-kevésbé - vonom meg a vállam, és leülök a kanapéra. Az agyam azon jár, hogy miután elment vízzel kell majd hígítanom a kinyomott festékeimet, mert megszáradnak.
- Borzasztóan sajnálom, ami veled történt - foglal helyet mellettem, bár tisztességes távolságban tőlem - és rettentően felnézek rád azért, ahogy viseled.
- Nincs miért felnézni rám - motyogom - csak valamennyire megtanultam együtt élni vele.
- Mi semmit nem vettünk észre - vakargatja meg a karját. - Nézd, Hazel, tudom, hogy nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy faggatózzak, magyarázatot kérjek tőled bármire is, vagy megpróbáljam megváltoztatni a döntésed, de nem lennék jó barát, ha nem próbálnám meg azok után, amit Niall tett az évek alatt értem és a családomért. Borzasztóan ki van borulva, és nem hiszem, hogy akar bármi mást is rajtad kívül, szóval gondold át, hogy jó döntést hoztál-e, mert Niall így nem boldog.
- Velem se lenne az - a szemembe könnyek gyűlnek, sokadjára az utóbbi napokban, és most már képtelen vagyok megakadályozni a kicsordulásukat.
- Szerintem az lenne - nyújtja ki a kezét, és megsimogatja a hajam, valahogy pontosan olyan mozdulattal, mint ahogy a gyerekeit - az volt.
- Mert akkor még nem tudta, amit most már igen - dörgölöm meg az arcom, melynek következtében szürke és kék festék kenődik a bőrömre. - Mindenki tud mindent, ugye? Megint rajtam csámcsognak.
- Hazel, a világ egy nagyon csúnya hely tud lenni, de még csúnyább lenne, ha az olyan lányok, mint te, örökre egyedül maradnának. Niall szeret téged, és így, hogy tudja mi történt veled sem akar mással lenni rajtad kívül, még akkor sem, ha nem lehetnek gyerekeitek. Neki nem ez a legfontosabb, hanem az, ami ott bent van - a mutatóujjával a mellkasom felé bök, és elmosolyodik. - Te.
Nem fogom megváltoztatni a döntésem, de azért bólintok, hogy legalább úgy érezze, tett valamit a barátjáért. Nem az ő hibája, hogy így döntöttem, és nem is azért nem fogok visszamenni hozzá, mert ő képtelen elintézni, egyszerűen nem tartom helyesnek, hogy elvegyem az apaság élményeit egy olyan férfitól, akibe bele van táplálva a gondolkodás, figyelem, és a családcentrikusság.
Egy ideig csendben üldögélünk, nem kérdez a múltamról, és Niallről sem beszél többet, helyette a művészetemről érdeklődik, megnézi a rajzaim, a folyamatban lévő festményem, és a fotóim Syndeyről. Nem szeretem, ha bárki is piszkálja a fényképezőgépem, de most nem nyúlok hozzá, és veszem el tőle, hogy én magam lapozzak és nyomkodjam, mert tele van Niallről készült képekkel, amiket nem akarok látni.
- Nem garantálom, hogy Mira nem fog a nyakadra járni - mosolyodik el lágyan, amikor már ismét a bejárati ajtó másik felén áll - de akárhogy is döntesz, tiszteletben tartjuk, és ránk mindig számíthatsz, ha szükséged van valamire.
- Köszönöm - nyelek nagyot - Mira nagyon szerencsés.
- Te is az vagy - komolyodik el. - Légy jó, Hazel!
Váratlanul ér, hogy átölel, a mellkasára húz és a kezét a hátamra simítja, ha akarnék bármikor elhúzódhatnék, de nem tudom, hogy akarok-e. Halkan szipogok, amikor elenged, mert ezzel a jósággal és megértéssel csak még jobban fájdítja a szívem, hiszen eszembe juttatja, hogy közéjük tartozhatnék, lehetnék a gyerekei keresztanyja, ahogy Niall mondogatta néha, de az nem lenne helyes, akárki akármit is mond, úgyhogy visszamegyek a lakásomba, hogy elzárkózzak a világtól és belemeneküljek abba, ami mindig is menekvést nyújtott nekem; a kreativitásba.

6 megjegyzés:

  1. Istenem, szegény Niall a szivem hasad meg érte, bár Hazelt is nagyon sajnálom.
    Tetszett a rész, gratulálok hozzá ismét! :) Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Jajj te, màr megint sírva olvastam el soraidat. Zseniàlis rész lett, imádom az egész blogot, úgy ahogy a többit is.
    Puszii

    VálaszTörlés
  3. Drága Nessa!
    Időtlen idők óta nem írtam, amit nagyon sajnálok. Nem fogok jönni kifogásokkal. Még mindig lelkes rajongója vagyok az írásodnak. Ez a rész is tetszett, ahogy az összes több is. Nagyon imádom ezt a blogodat, és már ott tartok, hogy nem tudom hogy melyik blogod a kedvencem. Nagyon szeretem az írásodat.
    Ami nagyon fontos, attól hogy ha nem fogok minden részhez kommentelni, tudnod kell ,hogy én mindig lelkesen olvasom, csak éppen nincs időm írni neked. ♥♥♥
    Mónika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mónikám!
      Semmi baj. :)
      Örülök, hogy itt vagy, nagyon hiányoltam a kommentjeid, de már annak is borzasztóan örülök, hogy még mindig nyomköveted a történetem. :)

      Törlés