2017. április 7., péntek

39.rész

 Niall Horan

Szemétül éreztem magam, minden egyes nap egyre borzalmasabban. A Hazel nélkül töltött második héten megpróbáltam összeszedni magam, békét kötöttem Mirával, jobban mondva ő jött át a gyerekei nélkül, és remegő ajkakkal, könnyes szemekkel kért bocsánatot a viselkedéséért, mintha ő tett volna valami rosszat, nem én lennék elviselhetetlen. Elfogadtam a rámenős vacsorameghívásukat, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy egészen kis ideig nem éreztem jobban magam, de végig figyeltem az apró, gondoskodó gesztusaikat egymás felé, és hiába törődtem többnyire az ikrekkel, a nagy, végtelenül boldog családdal együtt töltött órák után, amikor hazamentem nem éreztem semmi mást, csak a torkomat mardosó epét és irigységet. Menekülőutat kerestem, szerettem volna egy életre kiverni Hazelt a fejemből, mintha sosem találkoztam volna vele, mert előtte sokkal könnyebb volt minden, de ez lehetetlen. Néha annyit piáltam a kanapén fetrengve, amíg öntudatlan állapotba kerültem, máskor megpróbáltam visszazökkenni a normális hétköznapokba, bementem a városba, de minden újságos bódénál láttam valamit kettőnkről, róla, és ha felismertek mindig elhangzott legalább egy kérdés vele kapcsolatban, én meg nem tudtam válaszolni rá, vagy csak egyszerűen nem akartam. Egyszer, amikor hazamentem felfedeztem egy fotóst a házam körül lődörögni, és mint valami elmebeteg ordítozva nekiugrottam, a fiúk egyfolytában a nyakamra jártak, vagy egyenként, vagy csapatostul, és hülye módon megpróbáltak jobb kedvre deríteni, de nem jártak sikerrel, aztán az egyik este beadtam a derekam Louisnak, és elmentem vele egy buliba. A megszokott helyre mentünk, oda, ahová mindig, én pedig olyan hülye dolgot csináltam, amit lassan már 1 éve nem, fizettem magamnak egy éjszakát. Ki akartam ereszteni a gőzt, rádöbbenteni magamat arra, hogy vannak nők rajta kívül is, és csak azért nem szedtem össze valami gyanútlan, tapadós csajt, akinek még fizetnem sem kell, mert az veszélyes mulatság, de reggel, amikor magamhoz tértem az idegen lakásban, az idegen, pucér csaj mellett, egy fokkal sem éreztem jobban magam, csak még rosszabbul, mintha megcsaltam volna őt. Olyan gyorsan elpucoltam amilyen gyorsan csak lehetett, és igyekeztem kiverni a fejemből az éjjelről megmaradt emlékeket és gondolatokat, mert hányingerem volt magamtól.
A legszánalmasabb húzásom azonban még hátravan, azt épp most csinálom.
Leállítom az ócska, bérelt kocsit a drága bérház előtt, és hátravágódok az ülésben. Nem akarok bemenni, illetve de, de nem fogok, nem csinálhatom ezt vele, nem tehetem ki a bennem dúló érzelmeknek és nem követelhetem semmilyen módon, hogy legyen velem, ha nem akar.
Csak egy kicsit a közelében akarok lenni, tudni, hogy nincs olyan távol tőlem, még ha ez azt is jelenti, hogy mint valami kém, egy ilyen csotrogányban ülök, és felfelé bámulok arra az emeletre, ahol a lakása van, reménykedve abban, hogy megrezzen az elhúzott függöny, esetleg kitekint rajta, és ha csak egy pillanatra is, de láthatom a szép arcát. Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire hiányzik, és hogy mennyire pokolian boldogtalan vagyok nélküle.
Össze kellene szednem magam és elmenni innen, visszavinni ezt a kocsit a kölcsönzőbe és hazamenni a sajátommal, csinálni valami normális dolgot, valamit, amit szeretek, például golfozni, vagy focizni a srácokkal, de ez nem megy, helyette a kormányt szorongatva azt mondogatom magamnak, hogy ne menjek be.
Nem számítok arra, hogy ő fog kijönni.
Tátva marad a szám és a szívem hevesebben kezd dobogni, amikor kinyílik a ház ajtaja és megpillantom őt egy zsák szeméttel a kezében. Gyönyörű, mint mindig, mégsem néz ki jól, jobban mondva nem néz ki úgy, mint aki jól van. Lejjebb csúszok az ülésben, de úgy, hogy attól még lássam őt, ahogy zavartan körbetekint, mintha keresne valamit, vagy valakit. Engem.
A szemei alatt sötét karikák húzódnak, a haja rendezetlen kontyban ül a feje tetején, a léptei erőtlenek, élettelenek, miközben leesett vállal a szemétgyűjtő konténerhez sétál, és felemeli a tetejét, azonban a keze megáll a levegőben, amikor beledobná a kezében tartott zsákot. Kihúzza magát, teljesen megváltozik a testtartása, gyanakvóvá válik, majd legnagyobb meglepetésemre megkapaszkodik a konténer szélén, és felhúzza magát. Leesett állal bámulom, ahogy a járókelőkkel nem törődve félig belemászik a kukába, és a mozdulataiból ítélve vadul turkál a szemétben. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, vagy hogy miért, de nem is érdekel, zavar, hogy elkezdenek rá furcsán, megvetően nézni, egy férfi pedig meg is áll, és a szájának mozgásából ítélve azt kérdezi tőle, hogy mit művel. Mindenféle zagyvaság megfordul a fejemben, hogy talán valami újfajta kreatívkodáshoz van szüksége szemétre, esetleg beleejtett valamit, vagy ami a legrosszabb, hogy talán nincs pénze, a valóságnak azonban köze sincs semmi ilyesmihez. Amikor leereszkedik a földre egy apró kis élőlényt tart a karjában, egy kicsi, csipás szemű szürke cicát, a mellette álló aktakukac arcára pedig undor ül ki, miközben mond valamit Hazelnek. Legszívesebben kiugranék a kocsiból, felkapnám, és beledobnám a kukába, mert amellett, hogy hirtelen kegyetlenül ellenszenvesnek és bunkónak tűnik, látom megcsillanni a barátnőm szemében a félelmet, amit az idegen hím jelenléte vált ki belőle. Szó nélkül sarkon fordul, bedobja a csomagját a konténerbe, és a kismacskával a karján beszalad a lakásba, bennem pedig szétárad a büszkeség azért, amit tett, és még tenni fog a kis élőlényért.
Beindítom a kocsit, és miközben elhajtok a fószer mellett hirtelen lenyomom a dudát, az arcomra pedig gúnyos mosoly ül ki és elégedettséggel tölt el, ahogy megugrik, és a kezében szorongatott drága telefon megismerkedik a járdával. Ezt neked, te seggfej!
Elnevetem magam, amikor a visszapillantó tükörből látom a dühös mutogatását, és ahogy felkapja a készüléket. Magam sem tudom, hogy mire volt ez jó, de megjegyeztem a megvetést a szemében, és nem akarom, hogy többé bárki is így nézzen Hazelre, mert nem érdemli meg, főleg nem azért, amit most tett.
Nem igazán tudom, hogy most mit csinálhatnék, hova mehetnék, úgyhogy egy ideig csak ténfergek a városban, mielőtt visszavinném a kölcsönzőbe ezt a kocsit, ami legalább háromszor lefullad alattam, és hazamennék a sajátommal. De nem akarok hazamenni, most, hogy láttam Őt olyan, mintha egy már hegesedésnek indult sebem újra felszakadt volna, kegyetlenül lüktet és csíp. Ebben a csotrogányban még működőképes rádió sincs, úgyhogy az összes gondolatom a nyakamba szakad, kezdve azzal a szörnyű éjszakával, amikor elmondta a történetét, majd a másnap reggellel, végül pedig ismét felvillannak előttem képek arról az idegen nőről. Naiv módon azt hittem, hogy majd így elfelejtem Hazelt, de a borzalmas bűntudaton és undoron kívül semmi mást nem váltott ki belőlem az az éjszaka. Undorít, hogy kihasználtam egy nőt, ahogy az is, hogy ő meg képes volt odaadni magát, nem csak nekem, hanem talán minden éjszaka valaki másnak, míg vannak olyan lányok a világon, akik mindennél jobban vigyáznának magukra, és pont őket találják meg az ilyen gusztustalan liliomtipró férfiak. Nem mintha bárki is megérdemelné, hogy ezt tegyék vele.
Beleütök a kormányba, felbosszant és elkeserít, hogy ilyen alakok mászkálnak köztünk, ha az a férfi élne, aki Hazelt bántotta, én magam indulnék a keresésére, hogy a lehető legkegyetlenebb módon meggyilkoljam.
Miután lecserélem a kocsit, és újra a sajátomban ülök, még céltalanul furikázok a külvárosi utcákban, és akaratlanul is a Starbucksunk előtt lyukadok ki. Fogalmam sincs, hogy mikor jártam itt utoljára, mert miután Hazel elköltözött, és nem csak itt tudtam elcsípni, többé nem járkáltam be, vagy legalábbis nem olyan sűrűn, mint amikor utána vágyakoztam.
Elszorul a torkom, lehet bennem valamennyi mazochista hajlam, mert kiszállok, és bemegyek. Ahogy belépek a tekintetem az asztalra vándorol, ahol először megpillantottam, és aminél aztán annyit ücsörögtem rá várva. Eszembe jutnak a csípős szavai, az ellenséges viselkedése, és hogy a következő alkalommal mégis beadta a derekát, és beült a kocsimba.
Letaglóz a felismerés, hogy először azért viselkedhetett úgy velem, mert félt, később viszont kettesben mert maradni velem, és eljött a házamba. Ha egy undorító féreg lennék bármit tehettem volna vele, nem tudta, hogy nem vagyok az, mégis megbízott bennem. A szemeimet elfutják a könnyek, éppen akkor, amikor a pultos lány, Meghan, ugyanaz aki akkor is kiszolgált, megszólít.
- Szia Niall! - köszönt meglepetten. - Mit adhatok?
Zavartan pillantok fel rá, nyelek egy nagyot, mire a tekintete gyanakvóvá és sajnálkozóvá válik. Nem tudom, hogy emlékszik-e Hazelre, és arra, hogy az orra előtt próbáltam becserkészni, de az arcáról együttérzés tükröződik.
- Csak a szokásosat, Meggie - krákogom, addigra viszont már csinálja az italomat, és odaszól a mellette szorgoskodó két másik baristának, hogy szünetet tart.
- Rég láttalak - jegyzi meg, miközben ráírja a pohárra a nevem, majd beleszúr egy szívószálat a tejszínhabba és elém csúsztatja. - De hallottam rólad, és a barátnődről, sajnálom ami vele történt - elveszi a felé nyújtott kártyámat, és lehúzza, majd a fejével az asztalok felé int, de hirtelen nagyon haza akarok menni.
- Kösz, vagy mi - motyogom. - Most mennem kell.
- Vigyázz magadra, Niall - a pult fölött átnyúlva megsimogatja a kezem, és biztató mosolyt küld felém, én meg csak biccentek, és kimenekülök a kávézóból.
Nem is tudom, hogy mi a fenét képzeltem, beülök majd és mosolyogva felidézem azokat a pillanatokat, amiket itt töltöttünk? Legszívesebben kihajítanám a kávémat a legközelebbi kukába, de nem vagyok a pocséklás híve, úgyhogy megtartom, és rákényszerítem magam arra, hogy beleigyak.
Jó lenne visszamenni, kérni még egy karamellás macchiatót, meg néhány szelet brownie-t és muffint, majd visszamenni Hazel lakásához, és egyszerűen bekopogni hozzá, de ezt már nem tehetem meg. Kipislogom a könnyeket a szememből, majd dühösen letörlöm őket a kézfejemmel és bepattanok a kocsimba, még mielőtt bárki is felfigyelne a nyomoromra. Jó lesz hazamenni, és bezárkózni a házamba, ahol többnyire mindenki békén hagy, ennyi épp elég volt mára az emberekből és a kimozdulásból. 

Hazel Clark


Kivételesen nem a saját üvöltözésemre ébredek, hanem egy halk, szinte csipogó hangra, amely az ágy mellől szól. Felemelem a fejem és ráhunyorgok az apró mancsaival az ágynak támaszkodó, csipás, szánni való kis jószágra, csak néhány órával ezelőtt törölgettem át a szemeit egy kamillateába mártott kendővel, de megint összeragadtak. Felülök, a lábaim a padlóra helyezem, mire vakon odacsámpázik, és sovány kis testével dorombolva a lábamhoz dörgölőzik. 3 nappal ezelőtt szedtem ki a ház előtt álló szemetes konténerből, valaki beletehette, mert egy kóbor macska nehezen mászik fel egy másfél méteres fém tákolmányra, ráadásul a kölykével együtt. Valami kegyetlen alak így akart megszabadulni tőle, és ha akkor nem megyek le amiatt a különös érzet miatt, akkor a cicát ma reggel elvitték volna a kukások, bár az sem biztos, hogy megélte volna a mai napot.
- Gyere - simítok végig az apró fején, és az ölembe veszem.
Nem igazán értek az állatokhoz, sosem volt semmilyen házi kedvencem, de ez nem jelenti azt, hogy nem is akartam, vagy hogy nem tudnék bánni egy szerencsétlen sorsú kismacskával. Én találtam, megmentettem, úgyhogy már az enyém, és gondoskodni akarok róla, annyira, hogy vettem egy macskákról szóló könyvet, ami alapján "nevelem" őt.
Vele a karomon sétálok le a lépcsőn, be a konyhába, ahol a tűzhelyen hagyott teából kiveszem a benne ázó kendőt, félkézzel kicsavarom, majd leülök az egyik székre az asztal mellett, és finoman törölgetni kezdem az összeragadt szemeit.
- Szia - mosolyodok el, és az ujjammal végigsimítok a buksiján, amikor mindkét kék szemével képes rám nézni - mindjárt jobb így, ugye kispajtás?
Dorombolva belesimítja az arcát a tenyerembe, miközben élvezettel nagyokat pislog. Az, hogy gondoskodhatok róla néha eltereli a gondolataim Niallről, és jobban érzem magam, miután teszek valamit ezért a kis élőlényért, mert a maga módján hálás érte, arról nem beszélve, hogy úgy tűnik, máris kedvel engem.
- Kérsz enni egy kicsit? - sétálok a hűtőhöz, és a felbontott konzervből szedek ki egy kanállal a tálkájába. Rémisztően kecses mozdulattal ugrik ki a kezemből, és esik neki az ételnek, a habzsolása fájdító látvány azok után, hogy a szemét közül halásztam ki.
Miután befejezi, és édesen megtisztálkodik a mancsait használva újra felveszem, és visszamasírozok vele a galériára, ahol leteszem a helyére, én pedig visszafekszek az ágyamba, de a fejem még le se ér a párnára, amikor nyikorgó hangokat kiadva újra ott áll mellettem, ezúttal rám meresztve a szemeit is.
- Cicák nem jöhetnek fel az ágyba - nyújtom ki a kezem, és megbököm az orrát. Panaszos nyávogást hallatva nyújtózkodik, nekem pedig megesik rajta a szívem, úgyhogy felemelem, és leteszem magam mellé. - Életveszélyes hadműveletre vállalkozol, pajti, remélem gyorsan tudsz szaladni - sóhajtok nagyot, de ő nem igazán törődik a figyelmeztetésemmel, mert elégedetten lekuporodik, és a hasamhoz fészkeli magát.
Lehunyom a szemeim, van valami megnyugtató abban, hogy ez a kis apróság hozzám bújva halkan dorombol, nem vagyok egyedül, és úgy érzem, szüksége van rám, legalább annyira, mint amennyire nekem rá, hogy elterelje a gondolataim, és egy kicsit fontosnak, szükségesnek érezzem magam.
A következő alkalommal, 2,5 órával később, hajnali 4-kor pattannak ki a szemeim arra, hogy egy macska fekszik a nyakamnál, valahol a szobában pedig csörög a telefonom.
Egy kupac ruha alól túrom elő kómásan, és csak azután döbbenek rá, hogy ki a hívó, miután a fülemhez emelem, akkor azonban már késő, és egy kicsit meg is rémít, hogy miért kereshet Niall hajnali 4-kor, majdnem 3 héttel azután, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak.
- Haze? - szól bele döbbenten, igen furcsa hangon, mint aki nincs teljesen magánál. A torkom úgy szorul el, mintha egy satuba lenne fogva, hiányzott a hangja, ahogy kimondja a nevem, és ő is annyira hiányzik, hogy a nélküle eltöltött perceim rosszabbak, mint a legszörnyűbb rémálmaim.
- Mi a baj? - bököm ki halkan, azt feltételezve, hogy ha ilyenkor hív, akkor biztos történt valami borzalmas.
Visszabotorkálok az ágyhoz, ahol a macskám zavartalanul alszik tovább a párnámon, míg nekem megremeg a kezem, és az egész testem.
- Hiányzol - csuklik el a hangja, ezzel együtt pedig valójában is csuklik egyet, nekem pedig összeszorítja a gyomrom, és a szívem. - Én nem hiányzok neked?
De, rettenetesen.
- Kérlek...
- De hiányzok ugye? Csak makacs vagy, és azt hiszed, hogy nekem ez így jobb, de nem jobb! - nem tudok rájönni arra, hogy mi baja van, mitől viselkedik így, de egyre inkább aggaszt.
- Kérlek, Niall, nagyon korán van... Menj, feküdj le aludni.
- De nem tudok - nyöszörgi - kérlek, Hazel, hadd menjek el hozzád, kérlek, kérlek!
- Nem - nyelek nagyot - hoztam egy döntést, Niall, és ezen nem fogok változtatni. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam veled őszinte, és hogy bántalak, de fogadd el, kérlek, és próbálj meg elfelejteni, jobb neked nélkülem.
- Nem! - vágja rá rekedten, remegő hangon, a háttérben pedig összetörik valami, egy üveg. - Féltél valaha tőlem? Megijesztettelek, bántottalak, vagy csináltam olyat, amit nem akartál?
Lehunyt szemmel hosszan felsóhajtok, mely közben lepereg előttem az a néhány boldog hét, amit együtt töltöttünk, főleg Sydneyben, és hogy mellette minden egyes nappal egy kicsit normálisabbnak éreztem magam. Ez döbbent rá arra, hogy mi baja van most, hogy részeg, mert én akkor csináltam először valami olyat, amit ép ésszel sosem tennék, amikor vacsora közben boroztunk.
- Tudod, hogy nem - remeg meg a hangom, és könnybe lábadnak a szemeim - nem ez az oka.
- Nem akarok kölyköket - jelenti ki makacsul, magát is győzködve.
- Dehogynem - nyelek nagyot - fejezd ezt be, Niall, találni fogsz valakit, akit sokkal jobban fogsz szeretni, és lesz családod.
Hirtelen felnevet, de ez nem olyan,mint azok a jókedvű, levegőért kapkodó kacagások, amiket a barátai közelében hallatott, vagy ha én megnevettetem, mert ebből üvölt a szomorúság, az elkeseredettség, és a gúny.
- Mondjak valamit? - kérdezi, a szavai közben egyre inkább összefolynak. - Tudod mit csináltam? Lefeküdtem egy csajjal, hogy elfelejtselek, de most undorodok magamtól! Olyan, mintha... Megcsaltalak volna.
Mintha egy kést döfnének belém, a testem egy pillanatra megmerevedik, majd remegni kezd a fájdalomtól. Azt akarom, hogy elfelejtsen, de semmi se bánt annál jobban, hogy megpróbálta, és együtt volt valakivel.
- Kérlek, hadd menjek aludni - bököm ki alig hallhatóan.
- Tudsz aludni nélkülem? - kérdezi elcsendesedve, majd hirtelen teljes egészében megváltozik a hangulata, és elszántan kijelenti; - Odamegyek! Látni akarlak!
- Niall! - mielőtt bármit is mondhatnék lecsapja a telefont.
Komolyan gondolja, részeg, és ide akar vezetni kora hajnalban, veszélyeztetve magát, és másokat. Kapkodva megkeresem a telefonomban Mira számát, mert ha valaki képes megállítani, az ő, viszont az ujjam megáll a gomb fölött, mert eszembe jutnak a gyerekei, és amikor arról beszélt, hogy összeteszik a kezüket mostanában az olyan éjszakákért, amikor az ikrek nem ébrednek fel, más módom azonban nem tudom, hogy van-e. Végigszaladok a névjegyzéken, reménykedve abban, hogy csak nem emlékszek rá, de a többiek száma is megvan, de nincs, csupán Gigiét találom, ő viszont ki tudja, hogy éppen hol van. Szerencsére az agyam gyorsan vág, stresszhelyzetben főleg, és rájövök arra, hogy ő Zayn barátnője, és ha megkérem, ő felhívhatja Zaynt, aki megállíthatja Niallt, mielőtt valami óriási hülyeséget csinálna miattam.
A telefon hosszú ideig búg, mígnem beleszól a mosolygós lány vidám hangja.
- Szia, Hazel! Mi újság?
- Szia! - hadarom. - Segíts nekem, kérlek! - elcsuklik a hangom, a kezemet pedig reflexszerűen a számhoz emelem.
- Mi történt? Jól vagy? - aggodalmaskodik.
- Szólj légyszíves Zaynnek - nyelem le a könnyeim - hogy menjen el Niallhöz, mert részeg, és vezetni akar - mire befejezem a mondatot már szánalmasan, levegőért kapkodva bőgök.
- Azonnal! - kiáltja, és leteszi, míg én a telefont erősen szorítva leomlok a padlóra, és átölelem magam.
Ezt én is csináltam, miattam van, bántottam őt, és ha valami baja esik az az én lelkemen fog száradni. A macskám halk nyávogással ugrik le az ágyról, és a félig újra összeragadt szemhéjai mögül leskelődve kocog oda hozzám, hogy megvigasztaljon, de ez ilyenkor reménytelen. A kezemet esetlenül a fejére ejtem, majd a mellkasomhoz húzom, könnyes arcom a szőréhez simítva.
Néhány perc elteltével megcsörren a telefonom, Gigi az, és bejelenti, hogy Zayn már úton van, nem kell aggódnom.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezi csendesen, sajnálkozó hangon.
- Nem - szipogom, és remegő kézfejemmel megtörlöm az arcom. - Köszönöm, hogy segítesz.
- Semmit sem kell megköszönnöd, számíthatsz rám. Szörnyen sajnálom, ami veled történt, Haze, és felnézek rád, amiért olyan erős vagy, hogy senki nem vett észre semmit.
Nem tudok válaszolni, csak szipogok, és minden lélegzetvételemnél mintha egy kamion nehezedne a mellkasomra.
- Ha szeretnél beszélgetni csak hívj fel, rendben? Bármikor, oké? És Zaynre is számíthatsz.
- Oké - dörzsölgetem az arcom, és mély levegőt veszek - köszönöm, Gigi.
- Próbálj meg pihenni, Niall rendben lesz, Zayn vigyáz rá.
Bólintok, bár nem látja, majd elköszönünk egymástól, de én ott maradok a padlón, csupán a macskámmal az ölemben közelebb húzódok az ablakhoz, és nekidöntöm a fejem az üvegnek, miközben bámulom a lassan felkelő napot, ami fénybe borítja, és feléleszti Londont. 
1 órán keresztül még attól rettegek, hogy mégis megjelenik Niall, vagy nem jelenik meg, csak kapok egy borzalmas hírt arról, hogy balesetet szenvedett, de nem történik semmi. Ha nem lenne részeg, és nem hívott volna fel, hanem csak megjelenne itt, nem biztos, hogy képes lennék elküldeni. Hiányzik, és jó lenne látni, ha csak egy pillanatra is, de nincs jogom hozzá, nem használhatom ki a jelenlegi gyengeségét, mert nem tehetem meg ezt vele még egyszer, vagy talán másodjára már nem is tudnék kimászni belőle.
Nem tudok elaludni, egy idő után pedig már nem is akarok, helyette levánszorgok a konyhába, újra kamillázom a macskám szemét, feltűnik, hogy egyre jobb állapotban van, és hogy talán már csak napok kérdése, hogy teljesen rendben legyen. Megetetem, gondosan elrejtve a vitaminokat a tálkájában, majd egy tál müzlivel leülök az asztalhoz, és gépiesen magamba kanalazom. Napok óta nem jártam kint huzamosabb ideig a friss levegőn, egyrészt azért, mert félek attól, hogy esetleg megállítanak, felismernek, tapintatlan dolgokat kérdeznek, vagy mondanak, másrészt pedig azért, mert nem is akarok kimenni. Mindig ráfogtam valamire, az utóbbi pár napban arra, hogy nem hagyhatom egyedül a cicámat, de most már változtatnom kell, és nekem is megpróbálni túltenni magam a történteken. Elhatározom, hogy délután a nyakamba akasztom a fényképezőgépem, és sétálok egyet a kedvenc helyeimen, hogy azt tegyem, amit Niall megjelenése előtt is mindig tettem, ihletet és inspirációt szerezzek a művészetemhez. Nem mondhatom neki azt, hogy lépjen túl rajtam, ha nekem se sikerül túllépni rajta, és elfogadni a sorsom.
Összerezzenek, amikor elkezd csörögni a telefonom, mert sosem csinálja ezt, engem sosem keres senki, nem is nagyon értem, hogy minek van. Elszorul a torkom és a gyomrom görcsbe rándul, mert azonnal a legrosszabbra gondolok.
- Szia, Zayn vagyok - hallom a megnyugtató hangot - csak szólni akartam, hogy Niall rendben van, alszik.
- Köszönöm - motyogom - sajnálom, hogy a barátnőd miattam hívott fel olyan korán, de nem tudtam, hogy mi mást csinálhatnék, Mirát nem akartam felverni.
- Semmi baj, ezért vannak a barátok - hallom a hangján, hogy mosolyog, majd mégis nagyot sóhajt. - Hazel, mi mindent megpróbálunk, hogy összeszedje magát, de Niall nagyon makacs, és hajlamos elzárkózni, nem lenne jobb, ha beszélnétek? Hogy lezárjátok ami köztetek van...
- Nem akarom még jobban felzaklatni - nyelek nagyot, de ez csak az egyik fele a dolognak, a másik az, hogy nem hiszem, hogy normálisan tudnánk beszélni, vagy tudnék mondani bármi mást azon kívűl, amit már elmondtam neki.
- Igaz - mormolja. - Te jól vagy?
- Nem, nem igazán, de ez rendben van - piszkálok egy kilógó cérnaszálat a nadrágomból. - Van egy macskám, megmentettem.
- Láttam - válaszolja mosolygósan, én pedig meg sem kérdezem, hogy hol látta, mert van egy tippem, és mostanában amúgy is mindenki tud rólam mindent. - Figyelj, mit szólnál hozzá, ha délután meglátogatnálak? Megvárom, hogy Niall felébredjen, és kijózanodjon, utána beszélgethetnénk egy kicsit, ha akarod, vagy ha nem, akkor hallgatok veled.
- Nem tudom - hajtom le a fejem.
- Kérdezhetek valamit?
Ez a mondat emlékeztet Niall mondanivalójára, és megint kellemetlenül szorul el a gyomrom.
- Persze.
- Ugye tudod, hogy nem minden férfi olyan, mint amelyik bántott téged, vannak egész rendesek is, mint mi, Niall főleg - magyarázza.
- Tudom - húzom fel a lábaim - átjöhetsz, ha szeretnél, de nem vagyok túl jó társaság.
- Biztos vagyok benne, hogy az vagy - válaszolja kedvesen. - Most leteszem, csinálok valamit enni ennek a kis hülyének.
- Köszönöm - motyogom, ő pedig szó nélkül leteszi.
Csak most akkor veszem észre, hogy remegnek a kezeim, amikor a telefont az asztalra csúsztatom. Sosem voltak túl közeli barátaim, elbeszélgettem lányokkal, az egyetemen talán van is egy társaság, aminek a tagja vagyok, vagy már csak voltam, de sosem beszéltem velük komoly dolgokról, ők pedig sosem kérdeztek. Furcsa érzés rájönni arra, hogy ha akarom, lehetnek közeli barátaim, hiszen Zayn, Gigi, Liam, és Mira is mellettem állnak egy kicsit, talán a többiek is, csak nem tudok róla, csupán a közelembe kellene engednem őket.

3 megjegyzés:

  1. Huha hát nagyon kíváncsi vagyok mit fognak beszélni Zaynnel. Remélem sikerül majd kibékülniük! Nagyon jó rész lett, várom a kövit!

    VálaszTörlés
  2. Jajj Nessa!Egyszerűen imádom, amit csinàlsz! 😍 Annyira tökéletes!

    VálaszTörlés