41.rész

Hazel Clark

Körülbelül ezredjére ütöttem bele abba az izébe, amit Zayn tartott előttem, szokásává vált, hogy rendszeresen fájdalmasakat nyög, mintha őt ütném meg, és az elején tényleg a frászt hozta rám ezzel, most már viszont csak felvont szemöldökkel pillantok rá, mire elvigyorodik.
- Nem gondolod, hogy mára már elég lesz? - ezúttal tényleg megtántorodik egy kicsit, amikor felemelem a lábam, és belerúgok a kemény szivacsba.
Nem én vagyok a legügyesebb kezdő bokszoló, de gyorsan tanulok, és egyre jobban élvezem, nem mellesleg pedig egészen formába is jöttem tőle, nem mintha eddig nagydarab lettem volna, viszont észrevettem, hogy mindenem egy kicsit izmosabb lett, mióta heti kétszer eljárok ide Zaynnel.
Beviszek egy utolsó ütést, majd kifújom az elszabadult hajszálakat az arcomból, és elfogadom a felém nyújtott ásványvizet.
- Mit gondolsz? - kérdezem, amikor egymás mellett sétálunk az öltözők felé.
- Én nem packáznék veled - löki meg finoman a vállam, mire akaratlanul is elmosolyodok.
Nem tudom, hogy pontosan mikor, és hogyan lettünk igazán barátok Zaynnel, de megtörtént, egyre többet lógott nálam az edzések után, aztán már máskor is, amikor nem akadt semmi dolga, én pedig azon kaptam magam, hogy szeretek a társaságában lenni, és szeretek vele beszélgetni. Másokkal ellentétben ő csak akkor beszélt Niallről, ha én magam érdeklődtem felőle, egyébként nem hozta fel sem őt, sem a szakításunkat, de még az én gondjaimat se, viszont ha akarnék, beszélhetnék neki mindenről, ahogy Giginek is, aki az ominózus éjszaka óta, amikor a segítségéért könyörögtem, kivétel nélkül minden nap felhív, a beszélgetéseink pedig mindig egy kicsit hosszabbak az előzőnél. Kezdem érteni, amiről korábban Mira beszélt nekem, hogy milyen, ha van egy igazán jó barátod. Talán az én ilyen barátom Zayn lesz.
Az öltözőben gyorsan átveszem az utcai ruháim, majd megvárom, hogy Zayn üzenjen, ő is kész van. Kimehetnék, és megvárhatnám a folyosón, de a férfi és női öltözők egymás mellett vannak, és bár már megtapasztaltam, hogy ezen a helyen tényleg nincs senkinek semmi gonosz hátsó szándéka, előfordul 1-2 fazon, aki ha egyedül maradok bepróbálkozik nálam, vagy csak feltűnően méreget, amit még nem tudok elviselni, úgyhogy inkább megvárom, hogy a Zayn által nyújtott biztonságban menjek ki innen.
- Mit szólnál hozzá, ha valahonnan vinnénk haza kaját? - terel át az edzőtermen oda-odabiccentve az ismerőseinek, a kezét óvatosan a derekamon nyugtatva.
- Oké - vonom meg a vállam, és felpillantok rá - amúgy sincs kedvem vacsorát csinálni.
- Mit ennél? - nyitja ki előttem az ajtót, majd szorosan a nyomomban lépdelve követ. Zayn nem a legnagyobb darab, sőt, kifejezetten vékony, de kivált belőlem valamiféle megnyugvást, hogy mögöttem van, és vigyáz rám, még ha nem is vagyok igazán veszélyben.
- Hamburgert - nézek rá nagy, éhes szemekkel, amikor beül mellém.
- Mintha G-t hallanám - sóhajt nagyot kicsit túl drámaian, végül mégis beadja a derekát.
Egy kicsi, egyszerű büfénél vesszük meg a vacsoránkat, amelyek illatosan, frissen gőzölögnek, és szinte azonnal nekiugranék a sajátomnak, de nem hiszem, hogy Z díjazná, ha összekenném a kocsiját, pedig éhes vagyok.
Meg sem kell kérdeznem, hogy akar-e még maradni, mert számára teljesen egyértelmű, hogy eltölt még velem egy kis időt, mielőtt hazamegy. Most is felkapja a zacskót, benne a hamburgerekkel, megvárja, hogy kiszálljak, majd együtt lépünk be az épületbe.
- Éhen halok - motyogom, miközben lenyomom a lift nyolcas gombját.
- Nem csodálom, egy egész hadsereggel végeztél volna, ha nem a zsákot ütöd, meg engem - nyög fel rájátszósan, és a hasát is megdörzsöli. A csípőmmel finoman meglököm, majd amikor kinyílik a lift ajtaja a kulccsaimmal zörögve kivágtatok a fém dobozból, egyenesen az ajtóm felé, aminek a másik oldalán néhány másodperc elteltével hangos nyávogásba kezd a macskám, előtte azonban még hallom, ahogy Zayn megjegyzi, hogy "Hazel, a terminátor". Ha én lennék a terminátor, az emberiség nagyon hamar kipusztulna, de azért nevetek rajta, miközben a résnyire nyíló ajtón kifurakodik a macskám, és némi hízelgés után a lábamnál átpártol a fiúhoz.
- Szeva Szergi, haver! - köszönti hangosan, és azonnal a hóna alá kapja.
- Zayn, ne hívd így! Még a végén hallgatni fog rá - rázom a fejem.
Napokon keresztül agyaltunk azon, milyen név illene az akkor még apró, esetlen, sovány kismacskára, olyan ötletekkel állt elő, mint a Kuka, és a Konti, ami a konténer becézése, azzal magyorázva ezt, hogy "úgyis onnan jött", de nem egyeztem bele, ahogy a Szergejt sem fogadtam el, csupán megmakacsolta magát, és azóta így hívja, vagy becézi.
- Nagyon helyes, hallgasson is rá, hiszen ez a neve!
- Álmodban! - veszem le a kezéről a rajta lógó hambis zacskót, és a konyhába sétálok, míg ő gyomrozza, nos, Szergejt, aki az eddig velem töltött hetei alatt hosszú, szürke bundát növesztett, meghízott, sokat nőtt, és a társammá vált. Mindemellett szétrágott egy vezetéket, összetört néhány tárgyat, minden folyton a szőrével van tele, a kedvenc elfoglaltsága pedig az, hogy amikor éppen tudok aludni, a nyakamon foglal helyet, vagy a mellkasomon gubbasztva dagaszt, és pontban 5-kor vernyákolni kezd a reggelijéért, jobban mondva inkább az előreggelijéért, mert néhány órával később megint rázendít, és valószínűleg a hamburgereinkért is bűntudat nélkül fog kuncsorogni.
Kirakom őket két tányérra, majd visszamegyek a nappaliba, ahol a kanapén Zayn már félig ülve, félig fekve terül el a hasán doromboló macskát simogatva, aki ahogy megjósoltam fel is kapja a fejét, és érdeklődve nyújtogatja a nyakát az étel irányába.
- Nem, haver, ez az enyém - veszi el az egyik tányért Zayn, és lerakja Szergejt a földre, aki azonnal brutális hangerejű nyivákolásba kezd.
- Jobb, ha megmosod a kezed, mielőtt eszel - figyelmeztetem, és közben felállok, hogy enni adjak a látszólag éhhalál küszöbén álló macskámnak, aki a lábaim között rohangál, és kis híján felbukok benne, miközben elmegyek a hűtőig, hogy kivegyem a konzervét.
Kiszedem az összeset, ami még benne van a dobozban, majd leteszem a padlóra a tálkáját, és figyelem, ahogy mohón nekiront. Nem igazán tudom, hogy mennyit kell ennie egy macskának, jó-e, ha ilyen sokat, mint ő, de szerintem örökre az emlékezetembe égett, hogy milyen állapotban volt, amikor megmentettem, úgyhogy sosem fogom hagyni, hogy éhes legyen. Végigsimítok rajta a fejétől a bundás farka végéig, mire megemeli a hátsóját, amin mosolyogni kezdek. Gyönyörű lett, és sokkal nagyobb, mint volt, valószínűleg fog is még nőni, a súlyára sem panaszkodhat senki, és én úgy látom, hogy nagyon kedves, boldog macska, szóval talán nem csinálom olyan rosszul, amit csinálok.
Visszamegyek a nappaliba, ahol Zayn már megette a hamburgere felét, és vicces videókat néz a tévén gyakran fel-felköhögve, mert evés és a nevetés annyira nem jó párosítás.
Leülök mellé, és amikor végre beleharapok a saját vacsorámba nagyot kordul a hasam.
- Szent Isten! - motyogja teli szájjal. - Miért nem mondtad, hogy ennyire éhes vagy? Elrendeztem volna én a macskát.
Legyintek, közben óriásit harapok a hamburgerből, és egy kicsit túl hangosan kezdek el rágódni rajta, de nem tűnik úgy, mintha ez zavarná, mert tovább nevetgél a videókon, és elpusztítja a vacsorája maradékát.
- Ha még éhes vagy a hűtőben találsz pár dolgot - mondom, miközben feláll, és a konyhába megy, hogy elöblítse a tányérját.
- Köszi, de elég volt - kiáltja, és megnyitja a vízcsapot. - Kérsz inni, Haze?
- Aha - dünnyögöm teli szájjal.
Néhány perc múlva visszajön egy pohár vízzel, a sarkában a macskámmal, aki most már jóllakottan nyalogatja a szája szélét.
- Eszembe jutott valami - közli, miután helyet foglalt mellettem.
- Igen? - vonom fel a szemöldököm, közben pedig iszok egy korty vizet. - Micsoda?
- Egy ideje fontolgatom, hogy csinálok egy kiállítást a rajzaimból, a befolyt pénzt egyesületeknek adnám, vagy gyerekeket támogatnék belőle.
- Ez nagyszerű! - derül fel az arcom.
- Igen - mosolyodik el lágyan - arra gondoltam, hogy mivel neked is rengeteg nagyon szép festményed, rajzod, és fotód van, csinálhatnánk együtt.
Az éppen aktuális falat megakad a torkomon erre az ötletre, és heves köhögőrohamot vált ki belőlem. Zayn gyorsan a kezembe nyomja a poharat, és a hátamat paskolgatja, de teljes készültségben áll arra, hogy ha nem elég a víz, hozzon egy másik pohárral is.
- Rendben vagy? - fürkészi aggodalmasan az arcom.
- Igen - bólintok, és megdörgölöm a szemem a kézfejemmel. - Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez, Zayn.
- Szerintem az - jelenti ki büszkén mosolyogva - ez egy óriási lehetőség lenne számodra, Haze, sokan eljárnak az ilyen kiállításokra, nagy nevű emberek, lehet, hogy valaki felfedezne, és még pénzt is keresnél vele.
Jól hangzik, nagyon is jól, de rengeteg dolog van, ami nem engedi, hogy ezt megtegyem, az első az, aki vagyok, és amilyen történetek keringenek rólam. Újra felszínre került minden, ami 15 évvel ezelőtt már lecsengett, emellett a Niallel való kapcsolatom is még mindig téma, bár már inkább az, hogy szakítottunk, és Zayn megemlítette, hogy a barátságunkat is feszegetik. Mindenki azt mondaná, hogy a hátukon akarok felkapaszkodni, és már előre látom, hogy ez a dolog nem a saját nevem alatt futna, hanem "az elrabolt lány" kiállítása lenne.
- Tudod, hogy mi lenne - tördelem a kezem idegesen - mindenfélét beszélnének rólam.
- És ez kit érdekel? - fogja meg a kezem, és elhúzza őket egymástól. - Mindent tudnak rólad, Hazel, új dolgot már nem tudnának kitalálni, akkor? Az, hogy beszélnének rólad arra jó, hogy felkeltsék vele az emberek figyelmét, ami által lehet, hogy többen jönnének el. Haze, ez egy módja annak, hogy ne csak az a lány legyél, akiről azért beszélnek, mert történt vele valami szörnyű, vagy azért, mert egy híres ember szerelme. A kiállítás után azért beszélnének rólad, mert felháborítóan tehetséges művész vagy! Legalább csak gondolkodj el rajta, jó? Számomra óriási megtiszteltetés lenne, ha veled együtt vághatnék bele.
- Találkozhatnátok - mondja, amivel még engem is meglep - úgy értem, hogy barátokként. Te mindannyiunk barátja vagy, Haze, nem lenne jó, ha együtt lóghatnánk? Más párok is maradtak már jóban szakítás után, nekem is van olyan lány az életemben, aki régen a barátnőm volt, most viszont tök jól kijövünk barátokként. Mondjuk ez Perrie-re éppen nem igaz, de...
- Furcsa lenne - fonom magam köré a karjaim - szerinted nem? Azért mentem el, mert azt szeretném, ha teljes lenne az élete, feleséggel, gyerekekkel, de azt hiszem, nem tudnám elviselni, ha valaki mással látnám - vallom be csendesen.
Furcsán nézek a felfelé húzódó szája sarkára, amit minden erejével próbál visszafojtani.
- Bármikor meggondolhatod magad - válaszolja - Niall nem fog neked nemet mondani.
- Nem erről van szó - motyogom. - Mindegy, nem akarok többet beszélni róla, csak tudni szerettem volna, hogy hogy van.
- Jól, vagyis jobban - helyesbít, és utána nem mond többet, pedig érzem a ki nem mondott szavait ott lebegni kettőnk között, ami egyre kínosabb csendet szül.
- Elmosogatok - tápászkodok fel, és átrakom a macskát az ő ölébe, csak hogy megszakítsam valahogy ezt a helyzetet.
- Befejezted már a festményed? - sétál utánam kedvesen érdeklődve, átterellve a témát valami olyanra, amiről szívesebben beszélek.
- Még nem teljesen - rázom meg a fejem.
A szóbanforgó festményt ujjal festem, és a macskámat, jobban mondva az egyik fotómat ábrázolja a macskámról, mert ő nem tud ilyen hosszú ideig egyhelyben ülni, pláne nem mozdulatlanul. A kép úgy készült, hogy miközben guggolva rázoomoltam a pofijára Zayn egy játékkal csörgött a fejem felett, magára vonva Szergej figyelmét. Éppen azelőtt kattintottam el a gépet, mielőtt egy vad ugrással a földön landolt, és kieresztett karmokkal neki nem vágódott a fiú lábának.
- Megnézheted, ha szeretnéd, fent van a szobámban.
- Inkább megvárom, amíg teljesen kész lesz - vakargatja a karján kiterülő cica hasát. - Átjöhetnél holnap, vettem vásznakat, fújhatunk rá ketten valamit, aztán mehet a kiállításunkra - lép közelebb hozzám, és bizakodóan átöleli a vállam.
Korábban ezt nem nagyon viseltem volna el, most viszont sóhajtva nekidőlök, miközben megtörlöm egy konyharuhával a vizes kezem.
- Ne éld bele nagyon magad, Zayn, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt.
- Persze, hogy akarod, csak túl sokat gondolkodsz, amiben nagyon hasonlítasz Mirára - nyomja a mutatóujját a homlokomhoz. - Ebből nem jöhetsz ki rosszul, Haze, akkor sem, ha elkezdenek mindenfélét pletykálni, mert egy hívásomba kerül, és az összes újságot elhallgattatom. Légyszi!
- Miért? - pillantok fel rá. - Neked nincs rám szükséged ahhoz, hogy sikered legyen.
- Mert ezt szeretném, és kész. Legyél egy kicsit spontán, ugorj fejest a dolgokba, sokkal izgalmasabb, mint az, ha ezerszer átgondolsz mindent, míg végül elmegy az idő a fejed fölött. Élj egy kicsit, Haze, és használd ki a tehetséged!
- Jól van - motyogom.
- Hogy mondtad?
- Jó - mondom egy kicsit hangosabban - benne vagyok.
Kis híján felsikítok, amikor gyorsan leteszi a macskámat a konyhapultra, majd a karjaiba kap és magához szorítva megpörget. Valamikor mindketten nevetni kezdünk, miután pedig leereszt a kezei közé fogja a fejem, és óriási puszit nyom a homlokomra.
- Nagyon büszke vagyok rád - jelenti ki a szemembe nézve.
Nem emlékszem, hogy hallottam-e már valaha ezt a mondatot, pláne nem olyan komolyan gondolva, ahogy ő mondja. A szemeimet könnyek homályosítják el, nagyot nyelek, és a vállára hajtom a fejem, még mielőtt kibuggyannának. Az illatába egy kicsit cigarettafüst vegyül, a karjait, amelyeket körém fon mindenféle fekete minta borít, mégis olyan biztonságban érzem magam a közelében, ahogy Niallel éreztem magam, az érzelmeim iránta viszont teljesen mások, így már igazán tudom, hogy milyen a szerelem, ahogy azt is, hogy azt senki mással nem fogom megtapasztalni, és ahhoz, hogy ezt túléljem, szükségem van egy olyan barátra, mint Zayn, mint amilyen Mirának Niall.

Niall Horan

Nem megy ez a dolog nekem. A port rugdalva csörtetek a barátaim után, és néhány perccel ezelőttig, amíg Ellie túl feltűnően rám nem csimpaszkodott még nevettem, most már azonban kedvetlenül kullogok mögöttük. Nem vele van a baj, kedves, aranyos, és egy időben mindketten akartunk egymástól valamit, de azok az idők rég elmúltak, a nyomulása pedig csak arra emlékeztet, hogy igazából egyáltalán nem velük akartam idejönni, ami így talán csúnyán hangzik, de ez az igazság. Hazellel akartam eljönni, azután pedig ahogy alakultak a dolgaink már sehogy, de elhívtak, a srácok meg lyukat beszéltek a gyomromba, míg végül most itt vagyok, és bár már tényleg sokkal jobban vagyok a néhány héttel ezelőtti állapotomhoz képest, Hazel még mindig hiányzik. Keserédes érzés tudni, hogy mostanában a barátaimmal lóg, és hogy Zayn ténylegesen a szárnyai alá vette valahogy úgy, ahogy anno én megnyertem magamnak Mirát. Jó, mert tudom, hogy törődnek vele, vigyáznak rá, és van valakije, akinek elmondhatja a gondolatait, de rossz, mert nem én vagyok ez a személy, Zayn pedig igazán jó barát, úgyhogy nem adja tovább nekem azokat a dolgokat, amiket Mira megoszt vele, csak olyasmit, amiről egyébként is értesülök. Tényleg örülök, mert tudom, hogy milyen fontos, hogy legyen egy igazi barátod, ha a hullámok összecsapnak a fejed felett, de most már tudom, hogy milyen érzés lehetett Liamnek, amikor Mira rajtam kívül senkit nem viselt el maga körül. Pocsék, még azzal a tudattal is, hogy Zaynnek ott van Gigi, aki szintén teljesen Haze mellett áll, és a féltékenység szinte marja a torkom néha, mert ők akkor beszélnek vele amikor akarnak, rajtam kívül mindenki akkor látogathatja meg, amikor akarja, és meg is teszik, még ha nekem nem is számolnak be róla. Valamilyen szinten igencsak melengeti a belsőm a tudat, hogy a barátaim törődnek azzal a lánnyal, aki elfoglalt egy trónt a szívemben, mellette pedig velem is ugyanolyan figyelmesek és megértőek, de ez nem változtat semmin, mert sosem robban be egyikőjük sem azzal a hírrel, hogy Haze újra velem akar lenni, pedig ezt várom, hogy addig beszéljenek a lelkére, győzködjék, amíg rá nem jön arra, hogy nekünk igenis együtt kell lennünk.
- Hé, Nialler! - a megszólításra felkapom a fejem és kihasználom az alkalmat, hogy elmeneküljek Ellie közeléből. Visszavarázsolom a mosolyt a képemre és úgy megyek oda a barátaimhoz, mintha egy percre se szontyolodtam volna el már megint. Ez a fesztivál utolsó napja, amit már egyáltalán nem bánok, mert egyrészt hiába vagyok az élőzene egyik legnagyobb rajongója, azok az előadók már lementek, akikre igazán kíváncsi voltam, úgyhogy már csak azért mászkálok itt, mert ha már egyszer megvettem a bérletem, akkor használjam is ki, és egy kicsit túl feltűnő lenne, ha azt mondanám a haverjaimnak, hogy most már én hazamegyek. 
- Mondjad - pillantok mosolyogva Mike-ra.
- Semmi, csak láttam, hogy nagyon menekülni akarsz onnan - halkítja le a hangját, és egy sunyi mosoly kíséretében kissé hátrafelé mozdítja a fejét, majd átdobja a karját a vállamon, és kis híján kiüti a kezemből azt a fél pohár sört, amit már egy ideje szorongatok. Annyira nem bánnám, ha megszabadítana tőle, mert az utóbbi időben annyit vedeltem, hogy kezdek megutálni mindent, amiben csak egy kevéske alkohol is van.
- Ja, hát igen, kösz - bólintok aprót - nem igazán van hangulatom ilyesmihez mostanság.
- Gondolom - motyogja - még mindig semmi?
- Nem - hajtom le a fejem - de Zayn igyekszik, és azt hiszem, már az is elég jó, ha ő jól lesz, mármint érted... ha túllép a... dolgokon - nyögöm ki alig találva a megfelelő szavakat.
- Igen, értem - hümmögi lehajtott fejjel, majd megveregeti a tarkóm, és rám mosolyog - rendes srác vagy, Niall, remélem erre ő is rájön.
Nagyot nyelek, és kipréselek magamból egy hálásnak tűnő szájhúzást, nem akarom kimondani, hogy Hazel tulajdonképpen tudja ezt, valamelyest pont ez az oka annak, hogy nincs velem, mert szerinte túl rendes vagyok valakihez, aki ezt nem tudja továbbadni. Szar dolog, ha az embert egy olyan lány hagyja el, aki szereti.
- Na, de most fel a fejjel, haver! - csap a hátamra vigyorogva. - Mindjárt kezdődik egy atomjó koncert, persze nem annyira jó, mint ti, de azért elég király - teszi hozzá vicceskedve.
- Ez egyértelmű - jegyzem meg nagyzolva - nekünk a közelünkbe se lehet érni.
Természetesen ezt annyira nem gondolom komolyan, de azért jólesik kimondani, főleg úgy, hogy most már tényleg nem igazán vágyom semmi másra azon kívül, hogy elkezdjük a promózást az új albummal, már megvan néhány időpont is, szeptember 21-én Ellen DeGeneres barátnőm, 23-án Jimmy Kimmel, James Corden 28-án, és idén novemberben kezdjük a turnét, amihez hasonló nem volt az Up All Night óta. Persze, a karácsony, meg az újév miatt az ázsiai koncertek után szinte azonnal néhány hét szünet jön, de a tudat, hogy legalább lesz pár koncertünk már vigasztal. Nem bírom túl sokáig a semmittevést, és hiányzik a rohanás, az utazgatás, még akkor is, ha sokszor már elegünk volt ebből az életmódból. Nekem ez a mindenem, természetesen van egy másik oldalam, amelyik akkor is tökéletesen érzi magát, ha némi gitározgatást követően golfozhat és tévézhet, de az állandóan pörgő Niallel jobban tudok azonosulni, aki legszívesebben le se menne a színpadról, és ha tehetné beugrana a rajongói közé.
Az a bizonyos atomjó koncert annyira nem is jó, vagy csak nem az én stílusom, mert hiába rángatnak be a haverjaim a tömeg legközepébe, és ugrálnak üvöltve, én csak totyogok köztük, mint egy pingvin, és a nyakamat nyújtogatva azt nézem, hogy hogyan juthatnék ki innen. Végül megunom az egészet, és közlöm, hogy inkább sétálok egyet, elég csúnyán visszautasítva Ellie azon ajánlatát, hogy velem tart. Egyedül akarok lenni, vagy nem is, inkább olyanok közt akarok lenni, akik között kicsit fontosnak érezhetem magam, így miközben zsebre vágott kézzel kóválygok a fesztiválozók között tudatosan keresem azokat a lányokat, akik felbolydulnak, amikor elsétálok mellettük, néhány méter megtétele után pedig egyikük veszi a bátorságot, és utánam szalad.
Mindig megállok fotózkodni és beszélgetni, ha lehet, de előfordul, hogy nincs kedvem hozzá, amikor túlságosan ellepnek, most azonban olyan, mintha újra kapnék levegőt, mintha minél többen jönnének annál könnyebb lenne lélegezni.
A fotókon igazi a mosolyom, szeretetteljesen fogadom, és viszonzom az öleléseket, a kezem pedig szinte boldogan szántja a keresztnevem az orrom alá dugott papírokra. Velük nem nehéz kedvesnek lenni, és mosolyogni a közelükben, mert tudom, hogy a mosolyuknak én vagyok az oka, és ha valakit boldoggá teszel, akkor te is az leszel.
- Egyedül vagy itt, Niall? - kérdezi az egyik 17-18 év közötti lány, miután aláírom a telefontokját.
- Nem, néhány barátommal - rázom meg a fejem - ők most egy koncerten vannak, de az nekem nem igazán jött be, szóval inkább sétálok egyet. Szia, Édes - mosolygok rá egy másikra, aki bátortalanul megérinti a karom, a köszöntésemtől pedig megroggyannak a térdei, aranyos.
- És jól vagy? - a harmadik lány szeméből őszinte aggodalom tükröződik, miközben csendesen érdeklődik. Ezért is annyira szeretnivalóak, és ezért a legjobb az, ha az ember rajongói fiatal lányok, ők a legőszintébbek, ha szeretnek, akkor azt teljes szívből teszik, és minden erőbedobással melletted állnak.
- Igen - bököm ki - igen, egész jól.
- Igaz, hogy a barátnőddel az a dolog történt? - harapdálja idegesen az alsó ajkát.
Nem szeretem ezeket a kérdéseket, utálom megerősíteni ezt a borzalmat, és közölni azt, hogy Haze már nem a barátnőm, de én kerestem őket, és már amúgy is mindegy.
- Igen, sajnos - próbálom nem lehajtani a fejem, hogy ne keltsek benne bűntudatot a kissé tolakodó kérdés miatt - de jól van, erős lány, és Zayn segít neki.
- Az ikrek tudnak már beszélni? - tereli el gyorsan a témát egyikük, én pedig leragadok, mert róluk tényleg szeretek beszélni, és videókat mutatok arról, hogy ha Ari engem keres valahol, de nem lát,, akkor torka szakadtából visítja, hogy "Ni" és körbe-körbe szaladgál, amíg meg nem talál.
Nevetek velük, annyira, hogy elgondolkozok azon, hogy megkérdezem, velük tarthatok-e, végül ezt az ötletet elvetem, mert hülyén venné ki magát a dolog. Amikor hálálkodva továbbállnak,  és egyedül maradok ennyi ember között, megfogalmazódik bennem a magány fogalma, mert kívülállónak érzem magam, nem akarok itt lenni, és több ezer ember között sem találom a helyem. Így érezhette magát Hazel, mielőtt beléptem az életébe, én meg így érzem magam azóta, mióta ő kilépett az enyémből.