43.rész

Sziasztok!

Megint csak nem írtam nektek egy ideje, és nem is válaszoltam a kommentekre. Elég sűrű heteken vagyok túl, volt itt minden, cserediák, Bécsbe utazás, előrehozott angol érettségi, Harry Styles, és most, hogy talán tudnék egy nagyobb levegőt venni jön az évvége. Igyekszem úgy alakítani a dolgaim, hogy a blog ne érezzen belőlük semmit, de nem tudom megígérni, hogy nem lesznek csúszások, vagy sebtében összedobott részek.

N.x

 

 Niall Horan

Sok minden megváltozott, egy kicsit mégis minden ugyanolyan, mint régen, erre akkor jövök rá, amikor az időt azzal ütöm el a repülőgépen ülve, hogy színem szerint válogatok egy csomag M&M's-t, míg a többiek egymást kiabálják túl körülöttem. A levegőben a régről jól ismert izgatottság uralkodik, a beszélgetés alapzajába néha belehasít egy-egy kisbabás sikoltás, és Louis nevetése, miközben az ölébe pakolt játékokkal hülyéskedik. Olyan jó hangulat van, amilyen mindig, ha mi mindannyian együtt vagyunk, de én egy kicsit már megint nem találom a helyem. Befejezem a cukorkák szortírozását és felpillantok, hogy lássam, ahogy Harry és Casey nevetve beoldalaznak a konyhából. Próbálnak nem feltűnőek lenni, egyrészt mert Harry nem az a típusú ember, aki képes mindenki előtt enyelegni a barátnőjével, másrészt mert én jelen vagyok, és ettől mindenkinek megváltozik a viselkedése, ettől függetlenül azonban a kezét a lány derekán tartja, és miközben beszél hozzá olyan a tekintete, hogy tudom, ha ezt látnák a rajongóink teljesen megőrülnének. Elfordítom a fejem, semmi baj nincs azzal, hogy boldogok, Haz igazán megérdemli, de nem akarom bámulni őket, mert Case pillantása eszembe juttatja Hazel tekintetét, amikor beismerte, hogy viszonozza az érzelmeim, még ha nincs is igazán tisztában azzal, hogy mi az, amit éreznie kell. Az emlék egy pici mosolyt csal az arcomra, és az már nem is tűnik el olyan gyorsan, mint korábban, sőt, szélesedik, amikor a keresztlányom egy plüssel a kezében, ezerwattos mosollyal az arcán elindul felém, hogy szeretetteljesen fejbe húzzon vele, amikor lehajolok, hogy az ölembe vegyem.
- Szia Nyuszikám - nevetek, és megpuszilom a puha, kerek arcocskáját, közben az ujjammal átfésülöm a tarkóján kunkorodó szőkésbarna tincseket.
- Ni! - fordítja a fejét felém, és barna szemeivel vidáman fürkészi az arcom, melyre aztán ráhelyezi az apró, dundi kezecskéit.
Talán miatta, a testvére, és az édesanyja miatt értettem meg, hogy Hazel miért lökött el magától, és bár még mindig pokolian hiányzik és szenvedek nélküle, beismertem, hogy sosem érezném teljesnek az életem család, és gyerekek nélkül. Bármikor nagyon szívesen örökbe fogadnék gyerekeket, akármennyit, de szeretnék egy sajátot, akiben láthatom saját magam, és a párom, úgy, ahogy Ariában és Noahban egyre inkább látom a barátaimat.
Apró kezeivel az asztalra csap, ezzel szerteszét szórva a cukorkákat, és felmarkolva néhányat, melyeket azonnal a szájához irányít.
- Ne, ne, ne! - fogom meg gyorsan az ökölbe szorított kezét, és szétfeszegetem az ujjait, hogy kiszedjem közülük a cukorkákat.
- Ni, nem! - sikítja csapkodva, de így legalább szétnyitja a tenyerét, és elmarhatom a cukorkákat. Nem azért nem hagyom, hogy egyen néhányat, mert átvettem Mira borzalmas egészségmániáját, hanem mert túl picik, nem tudja rendesen megrágni őket, ezáltal könnyen félrenyelhet.
- Sajnálom, apróság, de ezt nem szabad - mormolom türelmesen, figyelmen kívül hagyva a többieket, akik felénk fordulnak.
- Mit művelsz a lányommal Horan? - szurkálódik Liam, majd hirtelen mintha szellemet látna megfeszül, elkerekednek a szemei, és a szája résnyire nyílik. Nem szellemet lát, csak a felesége libben be rövidnadrágban, és egy pólóban, ami szabadon hagy egy széles sávot a hasából. A tekintetét az ölemben ülő dühös lányára vezeti, és kissé lebiggyeszti az alsó ajkát, miközben leguggol elénk.
- Mi a baj, picurkám? - gügyögi, és kiveszi a kezemből Arit. Csak egy pillantást vet a körülöttünk szétszóródott cukrokra és az arcán elnéző mosoly jelenik meg.
Elkezdem összeszedni a szétszórt, színes bogyókat, és közben felpillantok Liamre, aki éppen a szemét dörzsöli kábultan. Megértem, ugyanakkor nem is, mert hát Mira csak a felesége, és az egy dolog, hogy én, meg a többiek meglepődünk azon, hogy két teljesen egészséges kisbaba kihordása után is csinosabb, mint bármelyik fitness mániás nő, aki a fél életét az edzőteremben tölti, de ő azért nyilvánvalóan gyakrabban látja kevesebb ruhában, mint mondjuk én.
- Mit bámulsz, Payno? - húzom csibészes mosolyra a szám, visszavágva a korábbi, kissé kárörvendő kérdésére.
- Téged - reagál gyorsan elismerően hümmögve - olyan gyönyörű vagy, Nialler, imádom ahogy ez a rövidnadrág kiemeli a fecskéd körvonalát.
A többiekkel együtt kirobban belőlem a röhögés, ugyanakkor az arcom kissé el is vörösödik, köszönhetően a híresen sápadt ír bőrömnek. Lejjebb rángatom az ócska, szürke rövidnadrágom, és felkapok a padlóról egy szem cukrot, mielőtt Noah tenné meg.
- Javíthatatlanok vagytok - jegyzi meg nevetve Mira, és a javíthatatlan férje ölébe ülteti a kislányukat.
- És ez még csak a kezdet - dől hátra széles mosollyal az arcán Louis, és amikor Noah kíváncsiskodva megáll fölötte felkapja, és emelgetni kezdi.
Legalább háromszor pásztázom át a környéket elszóródott cukorkáért kutatva, majd amikor nem találok egyet sem eltüntetem a zsebemben a zacskót, és lassan odaballagok életem nagy szerelméhez, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért megakadályoztam, hogy megfulladjon.
- Ari - guggolok le elé, és elnyújtott hangon megszólítva addig piszkálgatom a lábacskáit, melyeket majdhogynem erőszakosan dobál, míg rám nem néz. Vagány, és makacs kiscsaj, a jövőben a fiúknak meggyűlik majd a baja vele, de ez nem is baj.
- Nem! - ejti ki kristálytisztán, és a kezével legyezve próbál elhessegetni a közeléből.
- Mondd csak meg neki, Kincsem! - biztatja az apja, és cinkosan összenéz Mirával.
- Ne haragudj már, tudod, hogy Keresztapu csak jót akar neked - gügyögök lebiggyesztett ajkakkal, bociszemekkel, valójában azonban nagyon is komolyan veszem ezt a bocsánatkérést, még ha a sértett csupán másfél éves is. Nem bírnám elviselni, ha túl sokáig haragudna rám, még ha ez a harag csak egy kis duzzogás is néhány nyamvadt, színes cukorkáért.
Legszívesebben azt mondanám, hogy ha megbocsájt adok neki valamit, hiszen a táskámban van rágcsálnivaló kifejezetten kisgyerekeknek, de Mira utálja ezt, én pedig nem tervezem keresztbe húzni azt, ahogy neveli a gyerekeit, szóval enélkül kell kiharcolnom a bocsánatát.
- Kérlek szépen - nézek a kislány szemébe - nem akartalak megsérteni, nagylány, ne haragudj!
A kezeim közé veszem a kis praclijait és megpuszilom a szétnyitott, aprócska tenyereket, melyekkel egy pillanattal később már belém kapaszkodik, és a fejecskéjét a vállamra hajtja. Hallom a lányok tipikus, lányos sóhajtását, és elcsípem Liam mosolyát, amikor felemelkedek a lányával a vállamon, és átölelem. Tényleg ezt akarom én megvonni magamtól egy lány miatt?
Leülök Louis mellé, a játékok közé, és mosolyogva nézek le Noahra, aki kuncogva elterül a mellkasán, és kinyújtja felém az egyik dundi kezecskéjét. Dehogy akarom ezt megvonni magamtól, de ő is pokolian hiányzik. Nem lehetne, hogy történjen valami csoda, és mindkettőt megkaphassam?
- Niall - megrezzen a szemhéjam, és amikor kinyitom a szemeim Mirával találom szembe magam, a látóteremben  pelyhes, szöszi hajszálakkal.
- Nem aludtam - motyogom rekedt hangon, és a kezemet a mellkasomon igenis alvó gyerek hátára helyezem.
- Tudom - simogatja meg mosolyogva az arcom - menjetek be pihenni, vagy tedd le Arit és gyere vissza hozzánk.
Aprókat bólintok, és óvatosan felemelkedek, nehogy véletlenül felébresszem a kislányt. Körbenézek, a többiek kb még mindig ugyanabban a helyzetben vannak, csak csendesebbek, Harry Casey vállára borulva szuszog, Liam úgy tűnik, valamin nagyon gondolkozik, miközben a telefonján pötyög, Zayn pedig minket néz, és amikor összetalálkozik vele a pillantásom elmosolyodik. Tudom, hogy min gondolkozik, már megint rajtunk, és azon, hogy hogyan lehetne javítani a jelenlegi helyzeten, de én hónapokig csináltam ezt, és nem jutottam semmire, neki nem kellene emiatt gyötörni magát. Mira felébreszti Louist is, aki hozzám hasonlóan elaludt, illetve nem aludt el a padlón az ikerpár másik tagjával a mellkasán. Egyszerre tápászkodunk fel, és indulunk a kialakított szobák felé, de én útközben megtorpanok annál, amelyiket nem olyan régen Hazellel együtt foglaltam el.
- Lou - szólítom meg halkan - ne vidd be, itt maradok velük.
A szemeit dörzsölgetve bólogat, és miután leteszem az ágyra Ariát finoman mellé helyezi az édesen szuszogó kisfiút, és megsimogatja mindkettőjük fejét. Látok a szemében megvillanni valamit, egy csöppnyi szomorúságot talán, mert bizonyára a saját fiára gondol, és arra, hogy őt nem ő takargatja be minden este, de gyorsan eltűnteti ezt, és visszavarázsolja a szokásos mosolyt az arcára, miközben megpaskolja a vállam, majd magamra hagy a két kicsivel. Álmos vagyok, és nincs kedvem most visszamenni, szóval felhajtom az ágytakarót és bebújok alá, majd óvatosan kihúzom a két összekucorodó baba alól is, és betakargatom őket. Megnyugtató a halk szuszogásuk, és az is, hogy a szüleik kérdés nélkül rám merik bízni őket. Mosolyogva megsimogatom a pelyhes hajukat, és a dundi arcocskáikat, miközben egyre laposabbakat pislogva rajtuk tartom a tekintetem. Már éppen elszunnyadnék, a karjaim közt a két aprósággal, amikor halkan kattanva kinyílik az ajtó, és a kintről szűrődő fényben látom megvillanni Mira hosszú, szőke tincseit. Felé biccentem a fejem, mire mosollyal az arcán besétál, és leül az ágy másik szélére, hogy fölém hajolva szemügyre vegye az édesen alvó csemetéit.
- Nem kell aggódnod miattuk, minden oké - suttogom, és ráadásként megsimogatom a hüvelykujjammal a kezét.
- Egy pillanatig sem aggódtam - mosolyog rám, és összekulcsolja az ujjainkat. - Jól vagy, Nialler?
- Persze - viszonzom a mosolyát - végre minden a régi.
Nem válaszol, csak mosolyog, és megsimogatja a hajam, mintha én is a gyereke lennék.
- Alig várom, hogy lássalak titeket a színpadon - húzza fel a lábait, és törökülésben elhelyezkedik mellettem - a srácok imádni fogják.
- Neked nem hiányzik? - kérdezem, mintha nem tudnám a választ. Nem, mert a kutyáját és a testvérét leszámítva itt van minden ezen a repülőn, ami igazán boldoggá teszi.
- Néha - vonja meg a vállát - de számomra úgy tökéletes minden, ahogy most van. Tudod, nem akarok semmi más lenni még egy ideig, csak az anyukájuk, és Liam felesége.
Aprót bólintok, persze, hogy tudom, mindenki tudja, akinek van szeme, és nyitva tartja, és mindenki ilyen nőről álmodik, akinek nem csak szeme van, hanem agya is.
- Hagylak aludni - tápászkodik fel.
Inkább megkérném arra, hogy ne, hanem maradjon itt és beszélgessen velem valamiről, aminek még csak nyomokban sincs köze Hazelhöz, végül mégis hagyom, hogy elmenjen, és kiélvezzen néhány órát a gyerekei társasága nélkül.
Sokáig nézem őket, szerencsére olyan mélyen alszanak, hogy nem zavarja őket, meg amúgy is túl kicsik még ahhoz, hogy zavarba jöjjenek az ilyesmitől. Megállás nélkül jár az agyam, és ezen még a kintről behallatszó hangfoszlányok se segítenek, nem zökkent ki semmi, és ebben az ágyban fekve újra előjőn a hiányérzetem, és az emlékeim, ugyanakkor két szuszogó gyerekkel magam mellett azt a gondolatot sem tudom kiűzni a fejemből, hogy mi a franc bajuk van azoknak az embereknek, akik nem akarnak szülők lenni? Persze, mindenki más, mindenkinek más a fontos, és ez rendben van, ez a világ rendje, de akkor sem értem. 
Valamikor elnyom az álom, és amikor legközelebb felébredek Liam épp átsétál a másik szobába, a mellkasához szorítva, gyengéden ringatva a nyöszörgő kisfiát, és mielőtt becsuknák az ajtót azt is hallom, hogy Mira halk, megnyugtató hangon beszélni kezd hozzájuk.
A hasamra fordulok és beletemetem az arcom a párnába, fogalmam sincs, hogy hány óra lehet, és nem is akarom igazán tudni, csak azt szeretném, hogy minél hamarabb leszálljunk, és tényleg minden visszatérjen a rendes kerékvágásba. A turnézós, éjszakázós, őrültködős kerékvágásba.
Már meg sem lep, hogy korábban ébredek fel, mint bárki más, azonban amikor elvánszorgok a puccos, repülőgépi étkezőig és konyháig, az igenis meglep, hogy Zayn az asztalnál ül, és valami gumiból készült cuccot lógat egy bögrényi forró vízbe, miközben a telefonját nyomkodja.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezem rekedten, nyűgösen, félig csukott szemekkel.
- Teát - rezzen össze, és majdnem beleejti a telefont a... Nos, a teájába, ezek szerint.
- És ez hogy működik? - bökök a műanyag cuccra, ami sokkal inkább hasonlít valami bizarr, perverz játékszerre, mintsem valamire, amivel teát lehet készíteni.
- Ott van a pulton a tea - bök a fejével egy csomag rózsaszín virág, meg levél felé, aminek a csomagjára tényleg az van írva, hogy tea, méghozzá cseresznyés. - Bele kell tenni ebbe a cuccba - lengeti meg a micsodáját.
- Finom? - vonom fel a szemöldököm, válaszul elnyújtott, helyeslő hümmögést hallat.
- Aha, Haze... - ahogy kibukik a név a száján elhallgat, és a tarkójához nyúl, én meg gyorsan úgy teszek, mintha nem állna égnek minden szőrszálam már csak a nevétől is.
- Szereti? - kérdezem könnyed hangon, miközben felpattanok, hogy elővegyek egy bögrét és kanalat.
- Igen, nagyon - dobja el a saját kanalát, csak hogy a csörömpölés miatt ne álljon be kínos csend még egy pillanatra se.
Töltök ki a vízforralóból magamnak vizet, majd figyelem, ahogy szétszedi a gumis tojást, kidobja a benne lévő elázott levéltörmelékeket, és újakat szed bele számomra. Amikor beledobja a bögrémbe, és a tiszta víz sötét rózsaszínné színeződik már látom, hogy hogy működik a cucc, és a felszálló gőz kellemes illatából, meg abból ítélve, hogy Hazel szereti, engem is igazán érdekelni kezd, hogy milyen lehet. Miután rakok bele édesítőt leülök Zayn mellé, aki még mindig a telefonjába mélyed, és belekortyolok a teába.
- Hogy van? - kérdezem, mire zavartan felkapja a fejét.
- Ki?
- Akivel beszélsz - biccentek a fejemmel a telefonja felé - Gigi, Hazel, az anyukád, Waliyha...
- Jól - köszörüli meg a torkát - jól van Haze, meg anya is.
Biccentek, és iszok még egy kortyot. Tényleg finom, tipikusan olyan, mint amit Hazel szeret, édes, és különleges, egyáltalán nem olyan, mint a szokványos teák.
- Hogy haladtok a kiállítással? Meg a boksszal, és az egyetemmel...
- Jól - mondja megint szűkszavúan, én meg nagyot sóhajtok, és alig észrevehetően megvonom a vállam. Ha nem akar beszélgetni, hát nem akar, az ő baja. Végül mégis megered a nyelve. - Nagyon ügyes, most már képes megvédeni magát, úgyhogy egy picit feléledt az önbizalma. Megbeszélték Gigivel, hogy az őszi divathetek után vele megy Amerikába a szünet végéig, G beszervezte 1-2 fotóshoz, hátha megtetszik neki ez a szakma.
Nem bírom elképzelni Hazelt divatfotósként, de ezt nem mondom ki hangosan, csak mosolyogva bólintok, mert ezt leszámítva nagyon jól hangzik a program. Imádni fogja Amerikát.
- November elejére elkészülünk - teszi hozzá - és a hónap végén elárverezik a munkáinkat, a befolyt pénzt szervezeteknek adjuk, Hazel is.
- De - nyitom el a szám - tudod, hogy neki is szüksége lenne rá?
- Ne aggódj, megtanultam hogyan járjak egy lépéssel előtte, kapni fog a pénzből, de ragaszkodik hozzá, hogy az összeset eladakozzuk, már kiválasztott egy szervezetet.
Nem kell túl sokat gondolkoznom azon, hogy vajon milyet, de elbűvöl, hogy milyen jószívű, és önzetlen. Nem kérdezek többet róla, és így Zayn sem beszél, de a telefonja fel-felvillan, és olyankor azonnal odakap, hogy gyorsan válaszoljon.
- Kifizetem a diákhitelét, és a maradék tandíját - mondja hirtelen - a befolyó pénzből, így tud majd félretenni.
- Ne - rázom meg a fejem - add oda neki, a tandíjt meg a hitelt én fizetem, de nem kell tudnia róla, mondd csak azt, hogy abból a galériás pénzből van.
Nem válaszol, csak szűkszavúan bólint egy aprót, és megveregeti a tarkóm, miközben feltápászkodik.
Fogom a teám, elcsípem az egyik légiutaskísérőt és kérek reggelit, majd visszamegyek a repülő központi részébe, és levetem magam az egyik kényelmes ülésbe az ablak mellett. Miközben várok kinézek rajta, és ez persze, hogy megint Hazelt juttatja eszembe, azt, ahogy rátapadt az üvegre, amikor felszálltunk, és álmélkodott. Korábban én is ilyen voltam, de most már nem hoznak lázba sem a szép repülők, sem a kilátás, mert túl sokszor láttam ahhoz, hogy megszokottá váljon mindez, és már ne lássam a szépet benne, pedig az. Talán az életemben is azért nem látom a szépet nélküle, mert megszokottá vált egy boldogtalan, vagy talán inkább csak kevésbé boldog, lézengő állapot, amiben elfojtom a jó dolgokat, pedig itt vannak, sosem hagytak el.
- Jó reggelt - csoszog ki Mira pizsamában, amikor én éppen beledöföm a villám egy falat rántottába. Már most mosolyog, és miközben elhalad mellettem megsimogatja a karom. Fáradt, úgy dörzsölgeti a szemeit, mint egy gyerek, de ennek ellenére jó kedve van, és amikor tovább sétálva összetalálkozik a zuhanyzóból épp távozó Zaynnel rá is ragyogó mosolyt villant. Készít magának is egy teát, majd visszasétál hozzám, és leül a mellettem lévő üres helyre.
- Jól aludtál? - kérdezem, közben a feje tetejéhez nyúlok, és a helyére igazítok egy kósza hajtincset.
- Aha - fojt el egy ásítást - csak keveset, későn feküdtünk le, az ikrek viszont mindjárt kelnek.
- Ha gondolod vigyázok rájuk - ajánlom fel azonnal, de mosolyogva megrázza a fejét.
- Hamarosan úgyis leszállunk, már nem érdemes visszaaludnom - a vállamra hajtja a fejét és kipillant az ablakon, velem ellentétben ő látja még a szépséget az alattunk húzódó kissé sötét felhőtömegben, mert a tekintete hosszú ideig elidőzik rajtuk.
- Mack - szólítom meg - Ednek holnap este lesz egy koncertje LA-ben, nem lenne kedved velem jönni?
Kis híján lefejel, amikor felkapja a fejét, és olyan izgatott mosoly árad szét az arcán, mintha évekig arra kellett volna várnia, hogy elmenjen erre a koncertre.
- De! - ugrik a nyakamba. - Még szép, hogy van hozzá kedvem!
Elnevetem magam az izgatottságán, és azon, ahogy tapsikol meg fészkelődik, bár valószínűleg nem a koncert teszi ennyire boldoggá, hanem az, hogy csinálni akarok valamit vele, valami olyat, amihez ki kell dugni az orrunkat a négy fal közül és megmozdulni. Nem is emlékszek rá, hogy mikor csináltunk valamit utoljára így, csak ketten, házon kívül, a gyerekei nélkül, de azt hiszem, itt az ideje, hogy tényleg visszatérjünk egy kicsit a régi szép időkhöz, és újra megtanuljam élvezni az egyedüllétet, meglátni a szépet az olyan régi dolgokban, mint a barátságaim, az utazás, és az életem. Nem vagyok 90 éves, minden szörnyűséget megélt idős úr, aki semmi mást nem vár már, csak azt, hogy meghaljon, a java még csak most jön.