![She [Everything I Wanted But Nothing I'll Ever Need - 2. évad]](http://4.bp.blogspot.com/-Bb7LGaAl57c/V48gvL9SjII/AAAAAAAAF0E/y9fWxSCUAPIA3jsPO7n3vhQEcO09iAgYACK4B/s1600/She.png)
Hazel Clark
Az üvöltésemet talán egész New Yorkban hallják. Hideg veríték folyik végig a hátamon, a hajam csapzott csomóban tapad a tarkómhoz, amikor a mellkasomon alvó macskámat szinte ledobva magamról ülőhelyzetbe rántom a testem, és levegőért kapkodva tapogatom végig magam. Gigi szinte rám töri az ajtót, kék szemeit tágra nyitva omlik le mellém, és fogja meg a kezeim, amelyekkel még mindig arról próbálok meggyőződni, hogy nem 8 éves vagyok, és nem ért hozzám senki.
Tud a rémálmaimról, erről a lidércnyomásról, de erre nem lehet felkészülni, pont olyan ijedt, mint amilyen Niall volt minden alkalommal.
- Semmi baj - fonja körém a karjait, és előre-hátra kezd ringatózni - biztonságban vagy, annak már rég vége.
Nem, annak sose lesz vége, egy darabját mindig magamban fogom hurcolni.
- Sajnálom - motyogom rekedt hangon, szégyenteljesen pillantva rá. Az éjszaka közepén, smink nélkül, Zayn ruháiban is ugyanolyan szép, mint nappal, ellenben én olyan vagyok, mint akit éppen most ástak ki egy sírból. Érzem, hogy a szemeim még mindig duzzadtak, és ez eszembe juttatja az órákkal korábbi eseményeket, Niallt, ahogy ország-világ előtt kijelenti, hogy túllépett rajtam. Persze, azt akarom, hogy boldog legyen, de attól még fáj, sokkal jobban, mint amilyen fájdalmat képes vagyok elképzelni, vagy akár elviselni.
- Kérsz egy pohár vizet, vagy valamit? - fürkészi az arcom aggodalmasan. Az anyámra emlékeztet, ő is sokáig ezt csinálta, vizet hozott, csap alá dugott, hideg vizes borogatással hozott vissza a valóságba, és sokszor velem együtt sírt, aztán amikor rájött, hogy akármit is csinál, nem ér semmit, nem próbálkozott, csak bejött hozzám és rám pillantott, néha kérdezett valamit, csak hogy tudjam, nem hagyja hidegen amin keresztül megyek, egyszerűen csak nem tud mit kezdeni velem. Ezért szült egy másik gyereket, akinek tud tenni a sírása ellen, és akinek a gondozásával eltelheti a gondolatait rólam.
- Jól vagyok - motyogom - ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.
- Ugyan már - mosolyodik el szomorkásan, szorosan összezárt ajkakkal. Úgy kívántam neki jó éjszakát, hogy még mindig potyogtak a könnyeim, és amikor levegőt vettem az egész testem megremegett. Nem így akartam kezdeni az ittlétem, de Niall... valami keserű marja a torkom, ha arra gondolok, hogy talált valaki mást helyettem, akit megajándékozhat a kedveskedéseivel, és önmagával. Azt mondogatom magamnak, hogy ez így van rendben, tudom, hogy így van rendben, de mintha a testemben lenne még egy személyiség, aki az ellenkezőjét gondolja, és aki legszívesebben megmondaná annak a lánynak, akárki is az, hogy tartsa távol magát tőle.
- Nyugodtan visszamehetsz aludni, megvagyok, mindig ez van - kínomban elnevetem magam, és a kézfejemmel megdörzsölöm a szemem, hátha így befejezi az égést, de nem.
- Dehogy megyek vissza! - háborodik fel, mintha valami szörnyűséggel gyanúsítottam volna meg. - Itt maradok - mondja, azzal elkezdi megigazítani a végtelenségig összegyűrt ágyneműt, és bebújik a takaró alá. Meglepődve nézem, de egy szót se szólok, helyette én is elhelyezkedek, és visszacsalogatom magamhoz a macskám. Szerencsére nem haragtartó, hozzászokott már a furcsaságaimhoz, és tudja is tolerálni őket, szóval halk nyávogást hallatva felugrik az ölembe, és dorombolva összegömbölyödik.
- Haze, kérdezhetek valamit? - válaszul aprót bólintok Gigi kérdésére, és belefúrom az ujjaim Szergej hosszú bundájába. - Még mindig ez van minden éjszaka?
- Többnyire - vonom meg a vállam - néha jobb, aztán rosszabb, mióta nem vagyunk együtt Niallel rosszabb, de mellette is voltak, szóval lehet, hogy nincs is összeköttetésben a kettő. Majd elmúlik.
Sosem múlik el, 15 éve nem.
Vonakodva, de visszafekszek a helyemre, arrébb húzódva az ágy jobb felébe, hogy helyet adjak Giginek, aki szintén bekucorodik az ágy bal felébe.
- Sokat gondolkozok ezen - mondja - tudom, hogy erős vagy, és hogy amennyire lehet túltetted magad a történteken, fantasztikusnak tartom, hogy annyi szörnyűség után itt vagy, egyetemre jársz, irányítod az életed, még kapcsolatod is volt, és megbízol a fiúkban, főleg Zaynben, de nincs szükséged segítségre, Haze? Valakire, aki tudja, hogy hogyan szabadulj meg az álmaidtól és a félelmeidtől?
- Jártam pszichológushoz, G, de értelmetlen volt.
- Talán mert akkor még túl friss volt az egész, vagy csak egyszerűen rossz szempontból közelített meg - érvel. - Elvihetlek egy jó szakemberhez, én is hozzá járok, és Zayn is benéz néha, biztos vagyok benne, hogy tudna segíteni neked, hogy még erősebb legyél.
- Miért jársz pszichológushoz? - kérdezem döbbenten.
- Beszélgetni - vonja meg a vállát - nem csak azok járnak pszichológushoz, akiknek valami komoly problémája van. Néha csak jó érzés elmenni, és elmondani, ha valami nagyon nyomja a szíved, segít megoldást találni, legfőképp pedig kikapcsolni. Ez nem egy rossz dolog, Haze, és tudom, hogy segítene, tudnál aludni utána, igazán meggyógyítanád önmagad.
- Nem, nem teljesen - motyogom, és feljebb noszogatom a macskám, hogy belefúrjam az arcom a puha szőrébe. Most vastagszik az amúgy is vastag bundája télire, így még jobban szeretem ölelgetni, de néhány kósza, elszabadult szőrszálat mindig felszippantok. - Vannak dolgok, amiket nem lehet meggyógyítani.
"Dolgok" amik miatt Niall most mással van, és ami miatt soha nem is leszünk együtt, és nekem soha nem lesz olyan életem, mint Liamnek és Mirának, vagy Giginek és Zaynnek. Sosem fog ott lebegni fölöttem az esetlegesen igazán komoly jövő gondolata családdal és gyerekekkel. Ami igazán bizarr, hogy ez csak azóta fáj, mióta ismerem Niallt.
A szemeim fátyolossá válnak, összeszorítom a szám és megpróbálok elrejtőzni a párnában és a doromboló macskám szőrében.
- Tudod, hogy mi az oka? - anélkül is tudom, hogy mire gondol, hogy kimondaná azt a szót, a tényt.
- Tönkretett - motyogom szipogva - egy 8 éves gyerek teste nincs felkészülve ilyesmire. Amikor bevittek a kórházba és kivizsgáltak megmondták a szüleimnek, hogy még ha lelkileg rendbe is jövök valamikor annyira, hogy képes legyek komoly kapcsolatra, unokákra ne számítsanak. Nem tudtam akkor, hogy ez mit jelent, később pedig nem is érdekelt, mert a legkevésbé sem akartam, hogy bárki is a közelembe jöjjön - az ajkamat harapdálom, és egy kicsit kínosan érzem magam. Ezt az állapotot is Niall változtatta meg, és ha lehetne egy kívánságom az életben, bármi, azt kívánnám, hogy visszakerülhessek az egyik olyan helyzetbe, és képes legyek legyűrni a félelmem és az emlékeim.
- De hát ez nem jelent semmit - húzza el a kezeim az arcom elől - mikor volt ez? 15 évvel ezelőtt? 15 év alatt rengeteget fejlődött az orvostudomány, honnan tudod, hogy nem csak vészmadárkodtak, vagy tévedtek? Ennyi idő alatt felnőttél, és az emberi test csodákra képes! Lehet, hogy minden rendben van veled, csak abban a hitben élsz, hogy nem! Te kis buta, tudod hogy mekkora hülyeséget csináltál? - döbbenten nézek rá, összeszorul a torkom, a gyomrom, és mindenem. Erre sosem gondoltam, beletörődtem abba, amiket a papírokon írtak rólam, és azokról a sérült szervekről, amik egy baba ellátásában és védelmében vesznek részt, szakítottam miattuk az egyetlen férfival, aki iránt 15 év óta először érzelmeket tápláltam, és magamhoz engedtem.
- Mit kell csinálnom? - a saját hangom idegennek hat, amikor önkéntelenül felteszem ezt a kérdést.
- Reggel kérek időpontot a nőgyógyászomhoz - fészkelődik - és elmegyünk amint lehet, hogy megvizsgáljon!
- Mit fog csinálni? - remeg meg a hangom a rémülettől.
- Nem tudom, de ott leszek veled, nem leszel egyedül - ragadja meg a kezem, és megszorítja - biztos vagyok benne, hogy itt valami hiba csúszott a rendszerbe, nem lehetséges, hogy egy ilyen klassz csaj ne szaporodjon!
Felnevetek, ezáltal pedig kibuggyannak a könnycseppjeim, de most nem a szomorúságtól, illetve talán attól is, és a félelemtől, de most egyelőre csupán azért, mert rájövök arra, hogy vannak barátaim, méghozzá csodásak.
- Ígérj meg nekem valamit - nyúl felém néhány zsebkendővel, és elkezdi felitatni a könnyeim - ha kiderül, hogy egészséges vagy elmondod Niallnek, és ha az első gyereketek lány lesz, Giginek fogják hívni.
- Oké - kuncogok halk csuklásokkal vegyítve, lelki szemeim előtt pedig már látok egy kislányt Niall karjaiban, az én kislányom, a mi kislányunkat. Aztán eszembe jut, hogy ő már talált valaki mást, akivel boldog.
- Haze - szólít meg halkan, mert valószínűleg észreveszi, hogy valami van a fejemben, ami elveszi a pillanatnyi boldogságom - Niallnek senki más nem kell rajtad kívül, ezt tudod, ugye? Akkor se, ha lehet gyereketek, és akkor se, ha nem. Elfogadta a döntésed, de nem azért, mert egyetért veled, legfőképp pedig nem azért, mert ő is ezt akarja, hanem mert inkább szenved egész életében, mint hogy bármit is rád erőltessen, amit nem akarsz. Ha most felhívnád, és azt mondanád neki, hogy vele akarsz lenni, idejönne, nem gondolkozna, akkor sem, ha most van valakije.
Zayn legalább 30 percen keresztül próbálta a lelkemre beszélni, miközben én vigasztalhatatlanul sírtam, hogy Niallnek semmit sem jelent az a lány, olyanokat mondott, hogy csak engem próbál pótolni, ő csak valaki, akivel elterelheti a gondolatait, de nem tudom, hogy hiszek-e neki. Niall nem olyan, aki felhasználna bárkit is bármire, Zayn pedig a barátom, az utóbbi heteket, hónapokat tekintve talán merem kijelenteni, hogy a legjobb, néha, amikor szomorú vagyok mond olyan dolgokat, amiket nem gondol komolyan, és egy kicsit eltúloz az érdekemben. Az a baj, hogy az én érdekem az lenne, hogy Niall együtt legyen valakivel, aki mindent megad neki, de ha kiderül, hogy ez én is lehetek, ő viszont már valaki mást szeret, nem rondíthatok bele a kapcsolatukba, még akkor sem, ha a szívem mélyén pontosan azt akarom csinálni. De én nem ilyen vagyok.
- Majd meglátod! - jelenti ki magabiztosan a barátnőm. - Igazam lesz.
- Remélem - húzom mosolyra a szám.
Tényleg remélem.
Reggel, amikor felébredek Giginek már csak hűlt helye van, a résnyire nyitott ajtón keresztül hallom a hangját, ahogy már javában intézkedik. Fáradt vagyok, és egy kicsit nyomott, de érzek egyfajta kellemes bizsergést a mellkasomban, mert ha kinézek az ablakon New York tárul elém az összes nagy amerikai álommal, és a fejemben ott motozik az az elültetett bogár, hogy van remény számomra, számunkra. Ha kiderül, hogy tévedés történt, vagy hogy a testem nem is akkora áruló, mint amekkorának megbélyegeztem, akkor már minden csak az akaratomon fog múlni, és azon, hogy képes leszek-e végleg kiírtani a démonaimat Niall miatt. Miatta pedig bármire képes lennék.
- Igen - bólogat hevesen Gigi, és a macskámmal az ölében egy füzetkébe hevesen írogat valamit. Amikor megjelenek az ajtóban mosolyogva pillant fel, de szellemileg nincs igazán itt - igen, igen az teljesen jó, ott leszünk. Akkor bent lehetek, ugye? Csak röntgen és ultrahang.
Azonnal tudom, hogy éppen az "ügyemben" intézkedik, és egy kicsit összeszorul a torkom, mert nem tudom, hogy milyen egy ilyen vizsgálat, hogy mit csinálnak, hol, és hogyan.
- Rendben, köszönöm szépen - árad szét angyali mosoly az arcát. - Legyen gyönyörű napja!
Leülök mellé a kanapéra, és felhúzom a lábaim pont úgy, ahogy ő. Úgy tűnik, Szergej pont olyan gyorsan megszerette őt is, mint Zaynt, vagy bárki mást, mert hiába vakargatom meg a fülét, és simogatom az állát, nem tudom magamhoz csalogatni.
- Jó reggelt napfény! - villantja rám a tökéletes fogsorát G, és a válaszom meg sem várva belevág a dolgok közepébe. In medias res. - Éppen most beszéltem a nőgyógyászommal, csütörtök délután tud fogadni minket, és valószínűleg már ott meg is mondja, hogy mi a helyzet odabent.
- Remek - mosolygok, de talán inkább grimasznak hat. Nem tudom megakadályozni, hogy ne éljem bele magam a lehetőségbe, és ha kiderül, hogy minden változatlan, az újabb régi sebeket fog feltépni.
- Nem kell aggódnod, minden rendben lesz, majd meglátod - kezd el azonnal biztatni.
- Mit fog csinálni? - kérdezem az ujjaimat tördelve.
- Semmit, amit nem muszáj. Elmondtam, hogy mi történt veled, muszáj volt, hogy tisztában legyen vele, ha én nem mondom el most, akkor neked kellett volna. Így kizárhatta a fertőzéseket, betegségeket, mindent, ami kellemetlen vizsgálattal jár, csak egy hasi röntgen lesz, meg ultrahang, semmi olyan, ami felkavarhat, és végig ott leszek veled, nem kell egyedül végigcsinálnod.
- Köszi - varázsolok igazán hálás, és boldog mosolyt az arcomra.
- Éhes vagy? - pattan fel, finoman lerakva a macskát a helyére. - Mit szólnál egy igazi amerikai reggelihez New Yorkban? Kávé és valami finomság az egyik kávézóban?
-Igen! - csillannak fel a szemeim, és azon kapom magam, hogy izgatottan felugrok. Alig várom, hogy kimenjünk, és együtt bolyongjunk New York utcáin, és azt is, hogy legalább egy rövid időre része legyek ennek az életnek, és legyen lehetőségem gyökerestől megváltoztatni a sajátomat. Meguntam, hogy én vagyok a lány, akit sajnálni kell, és aki még mindig a múltja árnyékában él, ki akarok lépni belőle, és azzá a lánnyá válni, akivé kellett volna.
Tud a rémálmaimról, erről a lidércnyomásról, de erre nem lehet felkészülni, pont olyan ijedt, mint amilyen Niall volt minden alkalommal.
- Semmi baj - fonja körém a karjait, és előre-hátra kezd ringatózni - biztonságban vagy, annak már rég vége.
Nem, annak sose lesz vége, egy darabját mindig magamban fogom hurcolni.
- Sajnálom - motyogom rekedt hangon, szégyenteljesen pillantva rá. Az éjszaka közepén, smink nélkül, Zayn ruháiban is ugyanolyan szép, mint nappal, ellenben én olyan vagyok, mint akit éppen most ástak ki egy sírból. Érzem, hogy a szemeim még mindig duzzadtak, és ez eszembe juttatja az órákkal korábbi eseményeket, Niallt, ahogy ország-világ előtt kijelenti, hogy túllépett rajtam. Persze, azt akarom, hogy boldog legyen, de attól még fáj, sokkal jobban, mint amilyen fájdalmat képes vagyok elképzelni, vagy akár elviselni.
- Kérsz egy pohár vizet, vagy valamit? - fürkészi az arcom aggodalmasan. Az anyámra emlékeztet, ő is sokáig ezt csinálta, vizet hozott, csap alá dugott, hideg vizes borogatással hozott vissza a valóságba, és sokszor velem együtt sírt, aztán amikor rájött, hogy akármit is csinál, nem ér semmit, nem próbálkozott, csak bejött hozzám és rám pillantott, néha kérdezett valamit, csak hogy tudjam, nem hagyja hidegen amin keresztül megyek, egyszerűen csak nem tud mit kezdeni velem. Ezért szült egy másik gyereket, akinek tud tenni a sírása ellen, és akinek a gondozásával eltelheti a gondolatait rólam.
- Jól vagyok - motyogom - ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.
- Ugyan már - mosolyodik el szomorkásan, szorosan összezárt ajkakkal. Úgy kívántam neki jó éjszakát, hogy még mindig potyogtak a könnyeim, és amikor levegőt vettem az egész testem megremegett. Nem így akartam kezdeni az ittlétem, de Niall... valami keserű marja a torkom, ha arra gondolok, hogy talált valaki mást helyettem, akit megajándékozhat a kedveskedéseivel, és önmagával. Azt mondogatom magamnak, hogy ez így van rendben, tudom, hogy így van rendben, de mintha a testemben lenne még egy személyiség, aki az ellenkezőjét gondolja, és aki legszívesebben megmondaná annak a lánynak, akárki is az, hogy tartsa távol magát tőle.
- Nyugodtan visszamehetsz aludni, megvagyok, mindig ez van - kínomban elnevetem magam, és a kézfejemmel megdörzsölöm a szemem, hátha így befejezi az égést, de nem.
- Dehogy megyek vissza! - háborodik fel, mintha valami szörnyűséggel gyanúsítottam volna meg. - Itt maradok - mondja, azzal elkezdi megigazítani a végtelenségig összegyűrt ágyneműt, és bebújik a takaró alá. Meglepődve nézem, de egy szót se szólok, helyette én is elhelyezkedek, és visszacsalogatom magamhoz a macskám. Szerencsére nem haragtartó, hozzászokott már a furcsaságaimhoz, és tudja is tolerálni őket, szóval halk nyávogást hallatva felugrik az ölembe, és dorombolva összegömbölyödik.
- Haze, kérdezhetek valamit? - válaszul aprót bólintok Gigi kérdésére, és belefúrom az ujjaim Szergej hosszú bundájába. - Még mindig ez van minden éjszaka?
- Többnyire - vonom meg a vállam - néha jobb, aztán rosszabb, mióta nem vagyunk együtt Niallel rosszabb, de mellette is voltak, szóval lehet, hogy nincs is összeköttetésben a kettő. Majd elmúlik.
Sosem múlik el, 15 éve nem.
Vonakodva, de visszafekszek a helyemre, arrébb húzódva az ágy jobb felébe, hogy helyet adjak Giginek, aki szintén bekucorodik az ágy bal felébe.
- Sokat gondolkozok ezen - mondja - tudom, hogy erős vagy, és hogy amennyire lehet túltetted magad a történteken, fantasztikusnak tartom, hogy annyi szörnyűség után itt vagy, egyetemre jársz, irányítod az életed, még kapcsolatod is volt, és megbízol a fiúkban, főleg Zaynben, de nincs szükséged segítségre, Haze? Valakire, aki tudja, hogy hogyan szabadulj meg az álmaidtól és a félelmeidtől?
- Jártam pszichológushoz, G, de értelmetlen volt.
- Talán mert akkor még túl friss volt az egész, vagy csak egyszerűen rossz szempontból közelített meg - érvel. - Elvihetlek egy jó szakemberhez, én is hozzá járok, és Zayn is benéz néha, biztos vagyok benne, hogy tudna segíteni neked, hogy még erősebb legyél.
- Miért jársz pszichológushoz? - kérdezem döbbenten.
- Beszélgetni - vonja meg a vállát - nem csak azok járnak pszichológushoz, akiknek valami komoly problémája van. Néha csak jó érzés elmenni, és elmondani, ha valami nagyon nyomja a szíved, segít megoldást találni, legfőképp pedig kikapcsolni. Ez nem egy rossz dolog, Haze, és tudom, hogy segítene, tudnál aludni utána, igazán meggyógyítanád önmagad.
- Nem, nem teljesen - motyogom, és feljebb noszogatom a macskám, hogy belefúrjam az arcom a puha szőrébe. Most vastagszik az amúgy is vastag bundája télire, így még jobban szeretem ölelgetni, de néhány kósza, elszabadult szőrszálat mindig felszippantok. - Vannak dolgok, amiket nem lehet meggyógyítani.
"Dolgok" amik miatt Niall most mással van, és ami miatt soha nem is leszünk együtt, és nekem soha nem lesz olyan életem, mint Liamnek és Mirának, vagy Giginek és Zaynnek. Sosem fog ott lebegni fölöttem az esetlegesen igazán komoly jövő gondolata családdal és gyerekekkel. Ami igazán bizarr, hogy ez csak azóta fáj, mióta ismerem Niallt.
A szemeim fátyolossá válnak, összeszorítom a szám és megpróbálok elrejtőzni a párnában és a doromboló macskám szőrében.
- Tudod, hogy mi az oka? - anélkül is tudom, hogy mire gondol, hogy kimondaná azt a szót, a tényt.
- Tönkretett - motyogom szipogva - egy 8 éves gyerek teste nincs felkészülve ilyesmire. Amikor bevittek a kórházba és kivizsgáltak megmondták a szüleimnek, hogy még ha lelkileg rendbe is jövök valamikor annyira, hogy képes legyek komoly kapcsolatra, unokákra ne számítsanak. Nem tudtam akkor, hogy ez mit jelent, később pedig nem is érdekelt, mert a legkevésbé sem akartam, hogy bárki is a közelembe jöjjön - az ajkamat harapdálom, és egy kicsit kínosan érzem magam. Ezt az állapotot is Niall változtatta meg, és ha lehetne egy kívánságom az életben, bármi, azt kívánnám, hogy visszakerülhessek az egyik olyan helyzetbe, és képes legyek legyűrni a félelmem és az emlékeim.
- De hát ez nem jelent semmit - húzza el a kezeim az arcom elől - mikor volt ez? 15 évvel ezelőtt? 15 év alatt rengeteget fejlődött az orvostudomány, honnan tudod, hogy nem csak vészmadárkodtak, vagy tévedtek? Ennyi idő alatt felnőttél, és az emberi test csodákra képes! Lehet, hogy minden rendben van veled, csak abban a hitben élsz, hogy nem! Te kis buta, tudod hogy mekkora hülyeséget csináltál? - döbbenten nézek rá, összeszorul a torkom, a gyomrom, és mindenem. Erre sosem gondoltam, beletörődtem abba, amiket a papírokon írtak rólam, és azokról a sérült szervekről, amik egy baba ellátásában és védelmében vesznek részt, szakítottam miattuk az egyetlen férfival, aki iránt 15 év óta először érzelmeket tápláltam, és magamhoz engedtem.
- Mit kell csinálnom? - a saját hangom idegennek hat, amikor önkéntelenül felteszem ezt a kérdést.
- Reggel kérek időpontot a nőgyógyászomhoz - fészkelődik - és elmegyünk amint lehet, hogy megvizsgáljon!
- Mit fog csinálni? - remeg meg a hangom a rémülettől.
- Nem tudom, de ott leszek veled, nem leszel egyedül - ragadja meg a kezem, és megszorítja - biztos vagyok benne, hogy itt valami hiba csúszott a rendszerbe, nem lehetséges, hogy egy ilyen klassz csaj ne szaporodjon!
Felnevetek, ezáltal pedig kibuggyannak a könnycseppjeim, de most nem a szomorúságtól, illetve talán attól is, és a félelemtől, de most egyelőre csupán azért, mert rájövök arra, hogy vannak barátaim, méghozzá csodásak.
- Ígérj meg nekem valamit - nyúl felém néhány zsebkendővel, és elkezdi felitatni a könnyeim - ha kiderül, hogy egészséges vagy elmondod Niallnek, és ha az első gyereketek lány lesz, Giginek fogják hívni.
- Oké - kuncogok halk csuklásokkal vegyítve, lelki szemeim előtt pedig már látok egy kislányt Niall karjaiban, az én kislányom, a mi kislányunkat. Aztán eszembe jut, hogy ő már talált valaki mást, akivel boldog.
- Haze - szólít meg halkan, mert valószínűleg észreveszi, hogy valami van a fejemben, ami elveszi a pillanatnyi boldogságom - Niallnek senki más nem kell rajtad kívül, ezt tudod, ugye? Akkor se, ha lehet gyereketek, és akkor se, ha nem. Elfogadta a döntésed, de nem azért, mert egyetért veled, legfőképp pedig nem azért, mert ő is ezt akarja, hanem mert inkább szenved egész életében, mint hogy bármit is rád erőltessen, amit nem akarsz. Ha most felhívnád, és azt mondanád neki, hogy vele akarsz lenni, idejönne, nem gondolkozna, akkor sem, ha most van valakije.
Zayn legalább 30 percen keresztül próbálta a lelkemre beszélni, miközben én vigasztalhatatlanul sírtam, hogy Niallnek semmit sem jelent az a lány, olyanokat mondott, hogy csak engem próbál pótolni, ő csak valaki, akivel elterelheti a gondolatait, de nem tudom, hogy hiszek-e neki. Niall nem olyan, aki felhasználna bárkit is bármire, Zayn pedig a barátom, az utóbbi heteket, hónapokat tekintve talán merem kijelenteni, hogy a legjobb, néha, amikor szomorú vagyok mond olyan dolgokat, amiket nem gondol komolyan, és egy kicsit eltúloz az érdekemben. Az a baj, hogy az én érdekem az lenne, hogy Niall együtt legyen valakivel, aki mindent megad neki, de ha kiderül, hogy ez én is lehetek, ő viszont már valaki mást szeret, nem rondíthatok bele a kapcsolatukba, még akkor sem, ha a szívem mélyén pontosan azt akarom csinálni. De én nem ilyen vagyok.
- Majd meglátod! - jelenti ki magabiztosan a barátnőm. - Igazam lesz.
- Remélem - húzom mosolyra a szám.
Tényleg remélem.
Reggel, amikor felébredek Giginek már csak hűlt helye van, a résnyire nyitott ajtón keresztül hallom a hangját, ahogy már javában intézkedik. Fáradt vagyok, és egy kicsit nyomott, de érzek egyfajta kellemes bizsergést a mellkasomban, mert ha kinézek az ablakon New York tárul elém az összes nagy amerikai álommal, és a fejemben ott motozik az az elültetett bogár, hogy van remény számomra, számunkra. Ha kiderül, hogy tévedés történt, vagy hogy a testem nem is akkora áruló, mint amekkorának megbélyegeztem, akkor már minden csak az akaratomon fog múlni, és azon, hogy képes leszek-e végleg kiírtani a démonaimat Niall miatt. Miatta pedig bármire képes lennék.
- Igen - bólogat hevesen Gigi, és a macskámmal az ölében egy füzetkébe hevesen írogat valamit. Amikor megjelenek az ajtóban mosolyogva pillant fel, de szellemileg nincs igazán itt - igen, igen az teljesen jó, ott leszünk. Akkor bent lehetek, ugye? Csak röntgen és ultrahang.
Azonnal tudom, hogy éppen az "ügyemben" intézkedik, és egy kicsit összeszorul a torkom, mert nem tudom, hogy milyen egy ilyen vizsgálat, hogy mit csinálnak, hol, és hogyan.
- Rendben, köszönöm szépen - árad szét angyali mosoly az arcát. - Legyen gyönyörű napja!
Leülök mellé a kanapéra, és felhúzom a lábaim pont úgy, ahogy ő. Úgy tűnik, Szergej pont olyan gyorsan megszerette őt is, mint Zaynt, vagy bárki mást, mert hiába vakargatom meg a fülét, és simogatom az állát, nem tudom magamhoz csalogatni.
- Jó reggelt napfény! - villantja rám a tökéletes fogsorát G, és a válaszom meg sem várva belevág a dolgok közepébe. In medias res. - Éppen most beszéltem a nőgyógyászommal, csütörtök délután tud fogadni minket, és valószínűleg már ott meg is mondja, hogy mi a helyzet odabent.
- Remek - mosolygok, de talán inkább grimasznak hat. Nem tudom megakadályozni, hogy ne éljem bele magam a lehetőségbe, és ha kiderül, hogy minden változatlan, az újabb régi sebeket fog feltépni.
- Nem kell aggódnod, minden rendben lesz, majd meglátod - kezd el azonnal biztatni.
- Mit fog csinálni? - kérdezem az ujjaimat tördelve.
- Semmit, amit nem muszáj. Elmondtam, hogy mi történt veled, muszáj volt, hogy tisztában legyen vele, ha én nem mondom el most, akkor neked kellett volna. Így kizárhatta a fertőzéseket, betegségeket, mindent, ami kellemetlen vizsgálattal jár, csak egy hasi röntgen lesz, meg ultrahang, semmi olyan, ami felkavarhat, és végig ott leszek veled, nem kell egyedül végigcsinálnod.
- Köszi - varázsolok igazán hálás, és boldog mosolyt az arcomra.
- Éhes vagy? - pattan fel, finoman lerakva a macskát a helyére. - Mit szólnál egy igazi amerikai reggelihez New Yorkban? Kávé és valami finomság az egyik kávézóban?
-Igen! - csillannak fel a szemeim, és azon kapom magam, hogy izgatottan felugrok. Alig várom, hogy kimenjünk, és együtt bolyongjunk New York utcáin, és azt is, hogy legalább egy rövid időre része legyek ennek az életnek, és legyen lehetőségem gyökerestől megváltoztatni a sajátomat. Meguntam, hogy én vagyok a lány, akit sajnálni kell, és aki még mindig a múltja árnyékában él, ki akarok lépni belőle, és azzá a lánnyá válni, akivé kellett volna.
Niall Horan
- Niall - válaszul valami érhetetlent mormogok, és feljebb húzom magamon a takarót. Nem lehet, hogy máris reggel van, még nem. - Niall - ismétli, és a női hangot akaratlanul is Hazellel azonosítom. Hogy mennyire, de mennyire hiányzik nekem Hazel! A mosolya, a nevetése, a bizonytalan pillantásai, és a csókjai, az apró kis teste, amit olyan csúnyán kihasználtak. Keserűség önti el a szám, és összerándulok a hirtelen dühtől, résnyire nyílnak a szemeim, és néhány másodpercig csak bámulom az ágyam mellett álló alakot, mielőtt hátrahőkölök. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a halál angyala, vagy maga a halál. Csak a körvonalait látom, a hosszú, hullámos hajat, ami körbeveszi a fejet, ahonnan a nevem árad. A lábaimat felrántva majdhogynem lebucskázok az ágyról, mielőtt rájövök arra, hogy nem egy gyilkos magasodik fölém, hanem Celeste az, ahogy önmagát átölelve, nagy szemekkel néz rám, miközben felvillan a telefonja, amin én vagyok a háttér.
Hányingerem van.
- Cel? - próbálom visszaállítani a normális tempóba a légzésem. - Mit keresel itt?
Mi a ménkűs poklot keresel a szobámban hajnali negyed 3-kor, és miért nem Hazel vagy?
- Csak - motyogja zavartan - csak nem tudtam aludni, és szerettem volna bebújni melléd.
Mintha összefacsarná a szívem, és a keserűség a számban egyre erősebbé válik. Szüksége van rám, én meg azt feltételeztem, hogy maga a halál jött el értem, hogy megbüntessen a hülyeségeimért, és még így is legszívesebben rámordulnék, hogy menjen vissza a helyére és hagyjon engem aludni, mert attól, hogy ő nem tud, én még igen, de ez az ember nem én vagyok. Hogy őszinte legyek, nem is ismerem ezt az alakot, de nincs is kedvem megismerni.
- Ja - motyogom az arcom dörzsölgetve - jó, persze.
Igazából nem akarom, hogy idejöjjön, de emlékeztetem magam arra, hogy én sodortam magam ebbe a helyzetbe, és mégis mi a fenét várok egy lánytól, aki azt hiszi, hogy a barátnőm? Hogy mindig tartson 2 lépés távolságot? Egy idióta vagyok.
Felemelem a takarót és valami mosolyféleségre húzom a szám, miközben bebújik mellém. Szeretném, ha elöntene az a jó érzés, ami Hazel mellett, szeretnék örülni annak, hogy itt van és szüksége van rám, de nem tudok, csak tovább akarok aludni.
- Bocsi amiért felébresztettelek - suttogja felém fordulva, miután elhelyezkedik.
- Semmi baj - a tenyerem az arcára teszem és megsimogatom. Gyönyörű szép lány, baromira szerencsésnek kellene érezném magam azért, mert akar valamit tőlem, de még így, vele a karjaimban is csak azt érzem, hogy ez nem helyes, és nekem ez így nem jó. Aztán eszembe jutnak Mira szavai, a vitánk, és hogy nem jó semmi, amit csinálok, úgyhogy már csak azért sem megyek el, vagy küldöm el innen őt. Próbálkoznom kell.
- Valami rosszat álmodtál? - jobb híján ezt kérdezem, és elsimítok néhány sötét hajtincset az arcából. Életemben nem láttam még ilyen egzotikus és különleges lányt, egy kicsit ázsiai, egy kicsit indián, és úgy összességében tényleg annyira szép, hogy gyűlölöm magam azért, mert nem tudom szeretni.
- Nem - rázza meg a fejét, és emiatt egy kicsit megkönnyebbülök, őt legalább nem gyötrik lidércnyomások.
- Csak egyszerűen nem tudok aludni, néha elbóbiskolok, de aztán felébredek.
- Tudom milyen - motyogom, az elmúlt hónapok alatt sokszor játszottam ezt a játékot én is, rettentően kimerítő. - Talán itt jobb lesz.
Megpuszilom a feje búbját, de ez nem bizonyul elégnek, mert felbiccenti a fejét, és a száját az enyémhez illeszti. Az égvilágon semmit sem érzek, nem kezd el hevesebben dobogni a szívem, nem akarok ennél tovább menni, csak úgy elvagyok, elegendő mennyiségű alkohol nélkül semmit nem akarok sem tőle, sem bárki mástól, akit nem Hazel Clarknak hívnak. Amikor az egyik karját a nyakam köré fonja, a másikkal pedig megérinti a hasam megszakítom a csókot, talán túl hirtelen, és felpattanok, magam után hagyva egy értetlen, kipirult lányt.
- Muszáj kimennem a mosdóba - szabadkozok hadarva, és bevágtatok a fürdőbe.
A hirtelen felvillanó fény elvakít, de nem is baj, nem akarom látni önmagam a tükrökben, mert félő, hogy hozzávágnék valamit.
Pisilek, aztán azon kapom magam, hogy 2 percen keresztül csak szappanozom a kezem, és folyatom a vizet, amiért Mira megölne. Hirtelen a veszekedésünk is kegyetlenül nehezedik rám, annyira, hogy összeszorul a mellkasom, és a falnak tántorodva mélyeket kell lélegeznem, hogy összeszedjem magam, és ne akadjak ki. Jólesne most egy sör, meg egy lány is, aki pont annyira nem érez semmit, amennyire én, és nem bánja, ha felhasználom arra, hogy levezessem a felesleges energiáim, és kiürítsem a fejem. Megmosom az arcom hideg vízzel, és iszok is, mert olyan forrónak érzem magam, mintha lázas lennék.
Mi a franc bajom van?
Összerezzenek a halk kopogásra, melyet a nevem egy aggódva kimondott változata követ, és a kilincs is lenyomódik.
- Niall! Jól vagy? - dugja be a fejét a résen, én meg már ha akarnám se tudnám elrejteni a külső jeleit annak, hogy nem vagyok jól, sőt, kicseszettül szarul vagyok, és amúgy is, mi joga van ahhoz, hogy rám nyisson a fürdőben?
- Igen - morgom - jól.
- Mi a baj? - lép be, és aggódó tekintettel fürkész. A pizsamája aranyosan lóg rajta, a rózsaszín pólóján egy vidám zsiráf ácsorog a fejével a felhők közt, és ha ez nem lenne elég részletes, egy bugyuta felírat is hirdeti, hogy "A fejem a felhők között van". A falatnyi kis zsiráf foltos rövidnadrágjából kilógnak a formás, vékony lábai, és az igényesen sötétlilára lakkozott lábujjkörmei megcsillannak a mesterséges fényben, miközben idegességében mozgatja a lábujjait. Képtelen vagyok lehurrogni.
- Miért jöttél be? Honnan tudod, hogy nem épp hasmenésem van, vagy...
- Aggódtam - fonja maga köré a karjait, és ezzel annyira Hazelre emlékeztet, most először, mióta ismerem, és csak ebben, semmi másban. - Mi a baj? - lép közelebb, és az egyik tenyerét az arcomra helyezi gyengéden megsimogatva azt, és letörölve néhány csepp vizet, ami a nedves hajtincseimből csöpög.
Hatalmasat sóhajtva a fejem a tenyerébe hajtom, és lehunyom a szemeim néhány pillanatra.
- Csak felhúztam magam - veszek nagy levegőt.
- Miattam? - kérdezi csendben, visszafojtott lélegzettel, én meg persze azonnal tagadni kezdek.
- Nem, nem dehogy, Bébi, nem miattad - rázom a fejem, és lehajolok, hogy megpusziljam. Nem akarom bántani. - Csak összekaptam Mirával, mostanában előfordul, és nem viselem valami jól - megvonom a vállam, mintha nem lenne nagy dolog, de valójában az, számomra nagyon is, mert egy kicsit Mira a mindenem, és gyűlölök veszekedni vele, főleg ennyi év után.
- Akarsz róla beszélni? - érdeklődik türelmesen, az ujjaival simogatva a borostás állam.
- Nem - motyogom, és odabújok hozzá, mert szükségem van a gondoskodásra és szeretetre, amit adni tud nekem, és mert talán így nem tesz fel több kérdést. Belefúrom az arcomat a végtelennek tűnő, majdnem fekete hajzuhatagba, és behunyt szemekkel mélyen beszívom az illatát. Megnyugtat, mégis azt kívánom, hogy bárcsak inkább elaludt volna, miután én elvonultam, mert akkor most hátat fordíthatnék neki az ágyban, vagy akár tölthetném az éjszaka további részét a fürdőszobában is.
Hányingerem van.
- Cel? - próbálom visszaállítani a normális tempóba a légzésem. - Mit keresel itt?
Mi a ménkűs poklot keresel a szobámban hajnali negyed 3-kor, és miért nem Hazel vagy?
- Csak - motyogja zavartan - csak nem tudtam aludni, és szerettem volna bebújni melléd.
Mintha összefacsarná a szívem, és a keserűség a számban egyre erősebbé válik. Szüksége van rám, én meg azt feltételeztem, hogy maga a halál jött el értem, hogy megbüntessen a hülyeségeimért, és még így is legszívesebben rámordulnék, hogy menjen vissza a helyére és hagyjon engem aludni, mert attól, hogy ő nem tud, én még igen, de ez az ember nem én vagyok. Hogy őszinte legyek, nem is ismerem ezt az alakot, de nincs is kedvem megismerni.
- Ja - motyogom az arcom dörzsölgetve - jó, persze.
Igazából nem akarom, hogy idejöjjön, de emlékeztetem magam arra, hogy én sodortam magam ebbe a helyzetbe, és mégis mi a fenét várok egy lánytól, aki azt hiszi, hogy a barátnőm? Hogy mindig tartson 2 lépés távolságot? Egy idióta vagyok.
Felemelem a takarót és valami mosolyféleségre húzom a szám, miközben bebújik mellém. Szeretném, ha elöntene az a jó érzés, ami Hazel mellett, szeretnék örülni annak, hogy itt van és szüksége van rám, de nem tudok, csak tovább akarok aludni.
- Bocsi amiért felébresztettelek - suttogja felém fordulva, miután elhelyezkedik.
- Semmi baj - a tenyerem az arcára teszem és megsimogatom. Gyönyörű szép lány, baromira szerencsésnek kellene érezném magam azért, mert akar valamit tőlem, de még így, vele a karjaimban is csak azt érzem, hogy ez nem helyes, és nekem ez így nem jó. Aztán eszembe jutnak Mira szavai, a vitánk, és hogy nem jó semmi, amit csinálok, úgyhogy már csak azért sem megyek el, vagy küldöm el innen őt. Próbálkoznom kell.
- Valami rosszat álmodtál? - jobb híján ezt kérdezem, és elsimítok néhány sötét hajtincset az arcából. Életemben nem láttam még ilyen egzotikus és különleges lányt, egy kicsit ázsiai, egy kicsit indián, és úgy összességében tényleg annyira szép, hogy gyűlölöm magam azért, mert nem tudom szeretni.
- Nem - rázza meg a fejét, és emiatt egy kicsit megkönnyebbülök, őt legalább nem gyötrik lidércnyomások.
- Csak egyszerűen nem tudok aludni, néha elbóbiskolok, de aztán felébredek.
- Tudom milyen - motyogom, az elmúlt hónapok alatt sokszor játszottam ezt a játékot én is, rettentően kimerítő. - Talán itt jobb lesz.
Megpuszilom a feje búbját, de ez nem bizonyul elégnek, mert felbiccenti a fejét, és a száját az enyémhez illeszti. Az égvilágon semmit sem érzek, nem kezd el hevesebben dobogni a szívem, nem akarok ennél tovább menni, csak úgy elvagyok, elegendő mennyiségű alkohol nélkül semmit nem akarok sem tőle, sem bárki mástól, akit nem Hazel Clarknak hívnak. Amikor az egyik karját a nyakam köré fonja, a másikkal pedig megérinti a hasam megszakítom a csókot, talán túl hirtelen, és felpattanok, magam után hagyva egy értetlen, kipirult lányt.
- Muszáj kimennem a mosdóba - szabadkozok hadarva, és bevágtatok a fürdőbe.
A hirtelen felvillanó fény elvakít, de nem is baj, nem akarom látni önmagam a tükrökben, mert félő, hogy hozzávágnék valamit.
Pisilek, aztán azon kapom magam, hogy 2 percen keresztül csak szappanozom a kezem, és folyatom a vizet, amiért Mira megölne. Hirtelen a veszekedésünk is kegyetlenül nehezedik rám, annyira, hogy összeszorul a mellkasom, és a falnak tántorodva mélyeket kell lélegeznem, hogy összeszedjem magam, és ne akadjak ki. Jólesne most egy sör, meg egy lány is, aki pont annyira nem érez semmit, amennyire én, és nem bánja, ha felhasználom arra, hogy levezessem a felesleges energiáim, és kiürítsem a fejem. Megmosom az arcom hideg vízzel, és iszok is, mert olyan forrónak érzem magam, mintha lázas lennék.
Mi a franc bajom van?
Összerezzenek a halk kopogásra, melyet a nevem egy aggódva kimondott változata követ, és a kilincs is lenyomódik.
- Niall! Jól vagy? - dugja be a fejét a résen, én meg már ha akarnám se tudnám elrejteni a külső jeleit annak, hogy nem vagyok jól, sőt, kicseszettül szarul vagyok, és amúgy is, mi joga van ahhoz, hogy rám nyisson a fürdőben?
- Igen - morgom - jól.
- Mi a baj? - lép be, és aggódó tekintettel fürkész. A pizsamája aranyosan lóg rajta, a rózsaszín pólóján egy vidám zsiráf ácsorog a fejével a felhők közt, és ha ez nem lenne elég részletes, egy bugyuta felírat is hirdeti, hogy "A fejem a felhők között van". A falatnyi kis zsiráf foltos rövidnadrágjából kilógnak a formás, vékony lábai, és az igényesen sötétlilára lakkozott lábujjkörmei megcsillannak a mesterséges fényben, miközben idegességében mozgatja a lábujjait. Képtelen vagyok lehurrogni.
- Miért jöttél be? Honnan tudod, hogy nem épp hasmenésem van, vagy...
- Aggódtam - fonja maga köré a karjait, és ezzel annyira Hazelre emlékeztet, most először, mióta ismerem, és csak ebben, semmi másban. - Mi a baj? - lép közelebb, és az egyik tenyerét az arcomra helyezi gyengéden megsimogatva azt, és letörölve néhány csepp vizet, ami a nedves hajtincseimből csöpög.
Hatalmasat sóhajtva a fejem a tenyerébe hajtom, és lehunyom a szemeim néhány pillanatra.
- Csak felhúztam magam - veszek nagy levegőt.
- Miattam? - kérdezi csendben, visszafojtott lélegzettel, én meg persze azonnal tagadni kezdek.
- Nem, nem dehogy, Bébi, nem miattad - rázom a fejem, és lehajolok, hogy megpusziljam. Nem akarom bántani. - Csak összekaptam Mirával, mostanában előfordul, és nem viselem valami jól - megvonom a vállam, mintha nem lenne nagy dolog, de valójában az, számomra nagyon is, mert egy kicsit Mira a mindenem, és gyűlölök veszekedni vele, főleg ennyi év után.
- Akarsz róla beszélni? - érdeklődik türelmesen, az ujjaival simogatva a borostás állam.
- Nem - motyogom, és odabújok hozzá, mert szükségem van a gondoskodásra és szeretetre, amit adni tud nekem, és mert talán így nem tesz fel több kérdést. Belefúrom az arcomat a végtelennek tűnő, majdnem fekete hajzuhatagba, és behunyt szemekkel mélyen beszívom az illatát. Megnyugtat, mégis azt kívánom, hogy bárcsak inkább elaludt volna, miután én elvonultam, mert akkor most hátat fordíthatnék neki az ágyban, vagy akár tölthetném az éjszaka további részét a fürdőszobában is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése