2017. június 16., péntek

47.rész

Sziasztok! 
Nem igazán vagyok mostanában a szavak embere, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Szerettem volna már előbb feltenni ezt a részt, de a nyári szünet első napjától eltekintve nekem elég sűrű volt a péntekem, szóval csak most jutott időm arra, hogy feltegyem, de még így is csak 1 órát csúsztam, ami azért egész jó.
Remélhetőleg már mindannyiótoknak sikeresen véget ért a tanév, akiknek pedig még nem az vizsgák/érettségi miatt, kitartást és sok sikert kívánok, jövőhét pénteken veletek leszek az angolon! :)
Jó pihenést, és kellemes nyári szünetet kívánok mindannyiótoknak!
N.x
 
 Hazel Clark

A kezdeti nehézségekkel ellentétben, amit a szégyenlősségem és a tapasztalatlanságom okozott, nagyon élveztem a fotózást, kezdetben Gigi mellett, majd egyedül is, az én helyem azonban még így is a kamera mögött van, nem pedig előtte, de az elkészült képeket megtartom magamnak, csak hogy a rosszabb pillanataimban emlékeztessenek arra, hogy ilyen is tudok lenni, ha akarok. A képeken egy erős, önbizalommal teli nőnek nézek ki, aki teljesen rendben van önmagával és a világ dolgaival, csinos, szép, egyszóval olyan, aki elég jó Niall Horanhoz. Amikor rájuk nézek olyan, mintha nem is saját magamat látnám, hiszen az a lány, aki drága ruhákat viselve, nevetve pózol, kacsint a kamerába, és megoszt egy cinkos pillantást Gigi Hadiddal nem lehet ugyanaz, aki még mindig nem tudja átaludni az éjszakákat, fél az emberektől, és egyre gyakrabban, egyre többet sír, pedig a két személy ugyanaz, csak az elsőnek sosem volt korábban alkalma arra, hogy előbújjon.
Gigi lényegében minden munkát megcsinál helyettem, nekem csak az a dolgom, hogy elkattintsam a gépet, amit kölcsön kaptam, beállítsam rajta megfelelő funkciókat, és gondoskodjak a tökéletes megvilágításról, de mivel mindez egy műteremben van, és én még sosem fotóztam így, elég nehéz feladat számomra, de éhezem az információkra és a tudásra, úgyhogy iszom a profi fotós szavait, feszülten figyelek, és követem minden utasítását. A divatfotózás sokkal nehezebb, mint gondoltam, éppen ezért nagyon szeretnék megbirkózni vele, és az, hogy mindezt úgy csinálhatom, hogy a modell a legjobb barátnőm, akinek nem okoz problémát a bénázásom, és hogy lassan haladunk miattam egy olyan dolog, amiért életem végéig hálás leszek. Egy élmény vele dolgozni, és mindenkivel, aki körülöttünk van, mert rettentően kedvesek és segítőkészek, senkit nem zavar, hogy a dolgok elhúzódnak azért, mert egy újoncot kell betanítgatni, Gigi pedig tényleg csak a hab a tortán azzal, hogy amikor belenézek a kamerába, mindent beállítok, majd amikor lenyomom a gombot a komoly, művészi pozíciójából hirtelen egy idétlen pózba ugrik, vagy kinyújtja a nyelvét és metálvillát mutat. A képek ettől függetlenül jók lesznek, mert sosem rontaná el a munkám, de viccesek, és nem is tudom visszafogni a minden alkalommal kirobbanó nevetésem, ahogy más sem. Ő önmagában a nagybetűs vidámság és boldogság, és ezt átragasztja rám is, úgyhogy sokszor azon kapom magam, hogy indokolatlanul mosolygok, dúdolgatok, és sokkal pozitívabb vagyok, mint egyébként. Niall a legjobb dolog, ami valaha történt velem az életben, mert ilyen barátokat adott nekem, és mert miatta fogom megtalálni az igazi önmagam.
- Na, mi a véleményed? - érdeklődik G szélesen mosolyogva, kíváncsi tekintettel, amikor hosszas búcsúzkodást követően elhagyjuk a fotóstúdiót, és telefonszámot cserélek a fotóssal.
- Óriási volt - öltöm fel a legszebb mosolyom. Szinte fizikailag érzem, hogy a szemeim szikráznak a boldogságtól, árad belőlem az izgatottság, a hála, és a folytonos zizegés, mert még mindig van bennem elég energia ahhoz, hogy több információt fogadjak be és tovább tanuljak. - Nem hittem, hogy ez ennyire összetett és aprólékos, én ahhoz vagyok szokva, hogy csak elkattintom a gépem, ha valami szépet látok, szándékosan keresem is őket, és igyekszek alkalmazni az egyetemen tanultakat, de ez mindent felülmúlt. Szerinted milyen voltam? Sokat bénáztam, lassú voltam?
- Szerintem őstehetség vagy, Haze - öleli át a vállam - minden fotós arról álmodik, hogy valaki olyat taníthasson be, mint amilyen te vagy, téged nem is igazán kell tanítani, mert benned van minden, csak használnod kell.
- Köszönöm - pislogok nagyokat mosolyogva.
- Én csak az igazat mondom - vonja meg a vállát - egy nap még nagyon híres leszel, és nem Niall miatt, vagy azért, ami történt veled.
Megrándul az ajkam, de nem hagyom lehervadni a mosolyom, és azt sem mondom, hogy nem akarok híres lenni, mert hazugság lenne. Jó lenne híresnek lenni, és megcáfolni mindent, amit jelenleg hisznek rólam az emberek, megmutatni, hogy lehetséges felállni a legrosszabb helyzetekből is, nem mellesleg pedig szeretnék tenni valamit azokért, akik olyanok, mint én, akiket bántottak.
Később, a laptopommal elnyúlva a lakosztályunk nappalijában elterülő kanapén Szergejt simogatom, és közben ide-oda ugrálok a képeim között. Részletesen szemrevételezem, elemzem azokat, amiket Gigiről készítettem a műteremben, visszaemlékezek azokra, amiket tanultam, és felelevenítem őket, bár az én kis gépem a legkevésbé sem hasonlít azokra, amikkel a divatfotósok dolgoznak. Ezek mellett pedig újra megnézem azokat a képeket, amiken én is modell szerepben tündöklök, valamint azokat, amiket G csinált rólam az eddigi kirándulásaink alatt. Sosem hittem volna, hogy egyszer New York utcáin fogok bolondozni, de most képek vannak róla, és életemben először elgondolkodok azon, hogy létrehozok valami oldalt, ahol megosztom őket a nagyvilággal, csak azért, mert ez óriási dolog számomra, de azt hiszem, erre még nem állok készen, úgyhogy újabban egy füzetbe írom le az élményeim és gondolataim. Meglepően jó hatással van rám, és elmondhatatlanul élvezem.
- Haze! - vágtat ki Gigi a szobájából. Nem csukta be az ajtót maga után, jelezve, hogy nem akar kizárni, így egy ideje hallgatom, ahogy Zaynnek áradozik az együtt töltött napjainkról, és arról, hogy milyen jól érezzük magunkat. Folyamatosan mosolyognom kell miatta. - Beszélj egy kicsit Zaynnel! - utasít, és a kezembe is nyomja a telefont.
Hetekkel ezelőtt ettől borzasztóan rosszul éreztem volna magam, és még most is meglep, hogy milyen könnyedén emelem a méregdrága készüléket a fülemhez, és köszönök szélesen mosolyogva a legjobb barátomnak, aki már nagyon hiányzik.
- Szia, Z!
- Szia, te gyönyörűség! Elárulnád, hogy mikor akartad megmutatni nekem azokat a képeket, amik készültek rólad? - von kérdőre, nekem pedig azonnal leesik, hogy Gigi miért rohant vissza azonnal a szobájába, és hajtotta be az ajtót ezúttal.
Kínosan érezve magam nevetgélek, Zayn viszont nem igazán vár konkrét választ, mert beszélni kezd. - Nagyon-nagyon szép vagy rajtuk, és jó látni, hogy boldog vagy. Jól érzed magad? Ugye nem ment még az agyadra Gigi?
- Köszönöm - mosolygok - nagyon jól érzem magam, és minden a legnagyobb rendben van, egész életemben hálás leszek nektek azért, mert összehoztátok ezt nekem.
- Már megháláltad azzal, hogy ilyen nyitott és befogadó vagy - hallom a hangján, hogy mosolyog, és látom is magam előtt az arcát, a meleg, barátságos tekintetét. Néha olyan érzésem van, hogy ő az én nagy testvérem, aki sosem adatott meg, a nagy, okos, és gondoskodó bátyám, aki büszke rám, megtanít dolgokra, vigyáz rám, és segít, ha arra van szükségem.
- Hiányzol, Zayn - szalad ki a számon, de tulajdonképpen nem szégyellem kimondani. Szeretem, hogy vannak érzelmeim, amelyeket korábban nem tapasztaltam, vagy csak kihaltak belőlem, és tudom, hogy Gigi tudja, mit jelent nekem a barátja. Nem azt, amit Niall, de valami hasonlóan erőset egy teljesen más módon.
- Te is hiányzol nekem, Hazel - válaszolja, és ez a legkevésbé sem úgy hangzik, mintha csak egyetértene, vagy azért mondaná, hogy ne érezzem magam kellemetlenül.
Szeretném tőle megkérdezni, hogy hogy van Niall, mi van a barátnőjével, hogy egyáltalán milyen az a lány, akit utánam választott, és szeretném azt a választ kapni, hogy már nincsenek együtt, de ez túl rosszindulatú és önző lenne, így inkább semmit nem kérdezek róla egészen addig, amíg oda nem kerül a sor, hogy elköszönjünk egymástól.
- Zayn - bököm ki a nevét - Niall ugye jól van?
Az a hosszas hallgatás, ami ezt követi nem nyugtat meg, ahogy az sem, hogy Gigi most már a szobája ajtajának dőlve fürkészi az arcom. Hirtelen nagyon szeretném beavatni Zaynt a jelenlegi legnagyobb titkomba, és a tervembe, hogy valamikor, valahogy, ha az a lány egyszer esetleg eltűnik a képből, akkor mindent rendbe hozok köztem és Niall között.
- Jól - reagál hirtelen, megköszörülve a torkát - jól van, nem kell aggódnod miatta.
Egymáshoz préselt ajkakkal bólintok, majd amikor rájövök arra, hogy nem lát, meg is szólalok, de a hangom még számomra is furcsa.
- Oké - vakargatom meg Szergej egyik aránytalanul megnyúlt fülét. - Visszaadom Gigit, aludj jól, Zayn.
- Jó éjt, Haze - nem kell felállnom, a lány odasétál hozzám és elveszi a készüléket, míg én egy hosszú pillanatra lehunyom a szemeim. Zayn mindig úgy búcsúzik el tőlem, hogy ad egy puszit a homlokomra, és minden telefonhívása alkalmával, amikor elköszönünk hiányolom ezt a gesztust. Néhány percig beszélnek még, én pedig visszatérek a képeimhez meg a macskámhoz, és igyekszek lenyelni azt a súlyt, ami rám nehezedik, mert hirtelenjében megint nagyon hiányzik Niall, és szeretném világgá kürtölni, hogy mégsem vagyok meddő, de még nem tehetem.
- Föld hívja Hazelt - szólít meg Gigi, ezzel kizökkentve a gondolataimból - minden rendben?
- Aha - varázsolom vissza a mosolyom - csak elgondolkodtam.
A lábait maga alá húzva letelepedik mellém, és ő is simogatni kezdi a macskám, aki ennek hatására dorombolva nyúlik el köztünk.
- Hiányzik, ugye? - hirtelen nem tudom, hogy kire gondol, Niallre, vagy Zaynre, de bólintok, mert mindegy is, mindketten hiányoznak.
- Nagyon - fűzöm hozzá a körmömre felvitt zselét kapargatva.
- Nekem is - hosszan felsóhajt, és a vállamnak dől, én pedig az övének. Még mindig nem mondunk ki neveket, de az az érzésem, hogy picit más módon, de ugyanazt éljük át, neki is hiányzik a szerelme, és nekem is.
- Te hogy mondanál el Zaynnek valami olyan nagy dolgot, mint az enyém? - kérdezem hirtelen felindulásból. - Főleg, ha lenne valakije.
- Nem tudom - vallja be, és bár ezzel nem segít, mégis megint egy picit nagyobbra nő a szememben, mert őszinte velem. - Tényleg fogalmam sincs, Hazel, de muszáj megtudnia, életed végéig bánnád, ha nem mondanád el neki.
- De ott az a lány, nem rondíthatok bele...
- Miért nem vagy egy kicsit önző? Néha nincs más lehetőség, tedd félre, hogy ő létezik, és amikor mindketten Londonban lesznek mondd el Niallnek, úgy fog dönteni, ahogy érez, ha szereti azt a lányt, akkor ettől függetlenül is vele marad.
Összeszorul a torkom a gondolattól, de bólintok, jelezve, hogy értem mire akar kilyukadni, de szavakat nehezen találok. Ha nekem ennyire fáj, hogy fennáll az esélye annak, hogy visszautasít, ő mit érezhetett akkor, amikor elmentem? Sosem tudtam eligazodni az érzelmeken, de azt az egyet tudtam már akkor is, hogy Niall érzelmeinél tisztábbak nem léteznek, és hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért ezek felém irányulnak. Összetörtem a szívét, fájdalmat okoztam neki, és ezt tényleg sosem fogom megbocsájtani magamnak, mert sosem szabadott volna hagynom, hogy eddig elmenjünk, a kezdettől fogva őszintének kellett volna lennem hozzá.
- Ne gondolkozzunk most ezen, jó? - szakítja meg a beállt csendet G. - Vacsorázunk kint a városban? Elviszlek a kedvenc kínai éttermembe, imádni fogod a tavaszi tekercset!
Fogalmam sincs, hogy mi az a tavaszi tekercs, és még sosem ettem kínai ételt, de bólintok, és a lelkesedésem is újra feléled. Gigi eddig csak jó dolgokat mutatott nekem, eszemben sincs megkérdőjelezni azt, amit mond, és talán pont ezért kellene megfogadnom a tanácsait is, hallgatnom rá, és egy kicsit önzőnek lenni. 

Niall Horan


Haragosan nézünk egymásra Mirával, az arca kipirult, a tekintete szinte tüzet okád rám, és remegnek a kezei, de én sem vagyok jobb állapotban, sőt. Sosem hittem volna, hogy tudok ennyire haragudni erre a lányra, ahogy azt sem, hogy képes ennyire bosszantóan viselkedni, mintha nem a legjobb barátom lenne, hanem valaki, aki azért él, hogy ok nélkül ugráljon az idegeimen. Összeszorítom a szám, mert félek, hogy valami olyat mondanék, amit a legkevésbé sem gondolok komolyan, de nem könnyíti meg a helyzetem, mert amikor megfordulnék, hogy kimenjek, és ezzel lezártnak tekintsem a vitánkat, utánam szól.
- Ne menekülj el, Niall! - csattan fel, nekem pedig újra felmegy az agyvizem, és dühösen megpördülök.
- Mi lenne, ha leszállnál rólam, Mackenzie, és a saját dolgaiddal foglalkoznál?
- Azt csinálnám, ha nem látnám, hogy saját magadat, és valaki mást is tönkreteszel! Meddig akarsz még elmenni, Niall? Egy nap majd feleségül veszed csak azért, mert nincs más, vagy hogy ne érezze úgy, hogy kihasználod?
- És ha igen? -  emelem fel a hangom, pedig eszem ágában sincs ordítozni vele. Már nem is emlékszek rá, hogy min kezdtünk el veszekedni, de ez talán nem is olyan fontos, mert napok óta mást sem csinálunk, ha véletlen kettesben maradunk, és emiatt egyre idegesebb, egyre elviselhetetlenebb leszek, mert nem tudok megszabadulni a feszültségtől, amit a vele való folytonos vitatkozás generál. Hogy jutottunk mi ide, mikor, és miért?
- Tudod mit? - kérdezi makacsul, elszánt arckifejezéssel. - Csináld, de én nem leszek a partnered ebben!
- Pedig pont ez lenne a dolgod! - üvöltöm teljesen kikelve magamból. Fogalmam sincs, hogy ki ez az ember, és hol van Niall Horan, de elegem van belőle. - Tudtommal te az én barátom vagy, és egy barátnak az a dolga, hogy támogasson a legnagyobb hülyeségben is, de úgy tűnik, hogy a mi esetünkben ez egyoldalú! Én mindig támogattalak téged, Miranda, mindig, de akkor te menj és keress magadnak valaki mást, hívd fel Hazelt és mondd el neki, hogy rád bármikor számíthat, ha már én úgyse!
- Fogalmad sincs róla, hogy mit beszélsz! - rázza meg a fejét elhalkulva, a szemei pedig elködösödnek.
- Most mondtad, nem? - túrok a hajamba idegesen. - Menj csak, azt hiszed, hogy nem tudok létezni nélküled? Előtted is volt életem, lesz nélküled is, legalább senki nem fog egyfolytában cseszegetni, és döntéseket hozni helyettem!
- Menj a pokolba, Niall! - a szemembe néz, miközben ezt mondja, és a kézfejével letöröl egy könnycseppet, ami kicsordul a szeméből. Nem kiabál, csendben mondja, és így még rosszabb, mert mélyebbre hatol, mintha komolyan gondolná.
- Már ott vagyok - szakad fel belőlem valami nevetéshez hasonló, de úgy hangzik, mintha nem is én lennék, hanem egy idegen, valaki, akihez nem akarom, hogy közöm legyen. 
Hátat fordítok, hogy akármit is akar mondani még, kimehessek, útközben azonban először majdnem felbukok az ikrek egy széthagyott játékában, majd amikor feltépem az ajtót Liammel találom szemben magam. Épp a kilincsért nyúl, és rémülten hőköl hátra, amikor dühtől lángolva elviharzok mellette. Szólásra nyitja a száját, majd gondolom meglátja Mirát, és inkább őt választja, ami magától értetődő, mégis egy kicsit rosszul esik, mert hónapok óta nem választott engem senki először Celeste-en kívül. Bemenekülök a saját szobámba, és talán életemben most először hagyom figyelmen kívül a két gyereket, akiket Casey és Harry babusgat a folyosó közepén. A keresztlányom boldogan sikongat, amikor meglát, én pedig becsapom az ajtót magam mögött, és a belőle szinte azonnal kitörő sírással együtt én is majdnem elbőgöm magam. Dühös vagyok, mert Mira az, akinek tényleg mindig mellettem kellene állnia, mert én mindig ezt tettem, de már sokadjára hagy cserben, és minden alkalommal egyre rondább dolgokat vágunk egymás fejéhez. Hiányzik a legjobb barátom, aki ha történt velem valami mindig anyaoroszlán módjára kelt a védelmemre, vagy rám erőszakolta saját magát, és a gondoskodását. Mostanában azonban semmi mást nem csinál, csak megkérdőjelezi a döntéseim, olyan arccal néz rám, mintha valami szörnyűséget követtem volna el, és közli velem, hogy csalódott bennem.
Ha az enyém lenne ez a szoba, már minden tárgy apró darabokban lenne, így viszont csak a falhoz simulva, mély lélegzeteket véve próbálom lenyugtatni magam, majd amikor rájövök, hogy ez így nem működik berontok a fürdőszobába, és hideg vízzel megmosom az arcom. Amikor útnak indultunk teli voltam reménnyel, úgy képzeltem el ezt az időszakot, hogy majd feltöltődök, boldog leszek, mert végre visszatérhetek a zenéhez, és a színpadhoz, még ha az egyelőre csak késő esti műsorok apró emelkedőit is jelenti, ehelyett fáradtabb vagyok, mint korábban bármikor, és pont olyan elkeseredett, mint azon a reggelen, amikor Hazel lelépett. Amikor kopognak titkon reménykedek abban, hogy Mira fog az ajtóban állni, hogy bocsánatot kérjen mindazért, amit az utóbbi időben a fejemhez vágott, de nem ő az, hanem Liam, és éppen mielőtt rácsapnám az ajtót, mert arra számítok, hogy belekezd a hegyi beszédébe arról, hogy ne a feleségén vezessem le az indulatait, a lábát átcsúsztatja a küszöbön és megfogja a vastag, tömör fát.
- Beszélhetünk úgy, mint két felnőtt, Nialler?
A becenevem pont nem illik egy felnőtt beszélgetésbe, de úgy tűnik, Liam nem igazán vár választ, mert beturakszik a szobámba mellettem, és becsukja az ajtót maga mögött. Déja vu-m van.
- Nem kell a kioktatás, Liam, nem csak mindig én vagyok az oka mindennek.
- Tudom - dől neki a falnak -  eszem ágában sincs, hogy kioktassalak, tisztában vagyok vele, hogy Mira esett át a ló túloldalára, és fogok is vele beszélni róla.
Meglepetten nézek rá, mintha nem a két saját fülemmel hallottam volna ezt a mondatot. - Valóban? - vonom fel a szemöldököm. - Tudod, egyáltalán nem értem azt, amit mostanában csinál, pedig én mindig megértem Mirát, akkor is, amikor még te sem, de ez... Ez teljesen összezavar.
- Csak aggódik érted, és Celeste-ért is, de ez ilyen lányos dolog, senki nem érti rajtuk kívül - próbál úgy mosolyogni, hogy engem is arra ösztönözzön, de nekem nem megy.
- Miért zavarja ennyire, hogy vele vagyok? - fakadok ki. - Celeste nem bántott senkit, őt pedig végképp nem, és folyamatosan a torkomnak ugrik miatta, úgy beszél róla, ahogy egyáltalán nem érdemli, és...
- Mert lány - vág a szavamba - Niall, te is tudod, hogy Celeste-tel próbálod Hazelt pótolni, és ezt egy nő nem nézi jó szemmel, akkor sem, ha a legjobb barátod.
- Én csak próbálok túllépni rajta! - húzom fel magam, és kissé hangosabb is leszek. - Amikor nem ezt csináltam, akkor az volt a bajotok!
- Nem mondtam, hogy ne csináld, Niall - rázza meg a fejét - nekem semmi bajom ezzel a lánnyal, és téged is megértelek, sőt, akár elhiszed, akár nem, támogatlak is, mert pontosan ezt kell tenned, nem sírhatsz életed végéig Hazel után, de talán ezeket nem Mirával kellene megbeszélned. Mi mind itt vagyunk neked, és talán jobban megértünk, mint ő, nem te vagy az első, aki így próbál vígasztalódni.
- Honnan veszed, hogy nem szeretem Celeste-et? - kérdezem hirtelen. Honnan tudja ő, és ha ő tudja, akkor vajon a többiek is? Celeste is?
- Nem tudom - vonja meg a vállát. - De az tök jó, ha szereted, kedves lány.
Bólintok, bár azt nem tudom, hogy mire, talán arra, hogy Cel kedves lány. Tényleg az.
- Kösz, hogy próbálkozol - pont olyan idétlenül hangzik ez a mondat, mint amilyen leírva, de nem tudom, hogy mi mást mondhatnék.
- Ne felejtsd el, hogy Mira is jót akar neked, Niall, nagyon fontos vagy neki.
- Aha - préselem össze az ajkaim - ja, tudom. Megkeresem Celeste-et.
Aprót bólint, szerencsére szavak nélkül is felfogja, hogy most már ideje mennie, én pedig követem, de útközben megállok Celeste és Lottie szobája előtt. Nem szeretek csak úgy bekopogni, vagy bemenni, ott lenni pedig pláne nem, mert mindig attól félek, hogy Lottie betoppan. Számomra ő még mindig az a kislány, aki akkor volt, amikor megismerkedtünk, és nagyon nem szeretném, ha bármilyen félreérthető helyzetben találna Celeste-tel, aki csak egy évvel idősebb nála. Louis még mindig kicsinálna.
Szerencsére a barátnőm nyit ajtót, az arcára pedig olyan sugárzó mosoly ül ki a látványomra, hogy azonnal tudom, fogalma sincs az újabb vitámról Mirával.
- Szia - mosolygok rá, és megpróbálom elfelejteni az elmúlt 2 óra eseményeit, vagy inkább csak kizárni őket.
Félszemmel látom, hogy Zayn kilép az éppen megérkező liftből, nekem pedig kiszalad valami olyasmi a számon, ami eddig eszembe sem jutott.
- Szia! - a szemei úgy csillognak, mint a gyémántok, és az otthoni, egyszerű ruháiban is igazán csinos.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová, mondjuk vacsorázni - nyögöm ki éppen akkor, amikor Zayn a telefonját a füléhez szorítva elhalad a hátam mögött - ha szeretnéd.
- Igen! - az amúgy is derűs arca még derűsebb lesz, és minden alkalommal egy kicsit belém tapos azzal, hogy ilyen lelkes és boldog akármit is csinálok, mert én hiába próbálkozok, nem vagyok szerelmes belé, csak azt a fajta szeretet érzem, amit minden kedves ember esetében, akivel sok időt töltök.
- Oké, akkor mondjuk egy óra elég arra, hogy elkészülj? - az arcához nyúlok, és egy sötét tincset a füle mögé tűrök. Mi a franc bajom van? Miért nem tudom szeretni?
- Igen, hamarabb is kész leszek - mosolyog rám.
- Rendben, akkor majd bekopogok, ha én is elkészülök - az arcához hajolok, és megpuszilom a száját, rövidnek szánom, de átöleli a nyakam és elmélyíti a csókot. Remélem, hogy valakinek épp most akad dolga, és látja ezt, talán épp Mira, bár valószínűleg ezt is csak a fejemhez vágná, mint mindent.
Tulajdonképpen már nem esik olyan rosszul a csókolózás, mint az első néhány alkalommal, nincs már bűntudatom, nem ódzkodok az érintésétől, csak még mindig Hazelre gondolok közben.
Miután elválunk visszamegyek a szobámba, hogy elkészüljek. Tulajdonképpen nagyon nincs kedvem menni, semmi máshoz nincs kedvem azon kívül, hogy eltűnjek a világ szeme elől, de megerőltetem magam, lezuhanyzok, tiszta ruhát veszek fel, és rendbe hozom a külsőm, hogy egy óra múlva Celeste kezét fogva elvonuljak a Payne család előtt, akik éppen a szálloda éttermében készülnek vacsorázni. Egyébként Celeste elképesztően néz ki, gyönyörű, lenge virágmintás kis nyári ruha van rajta, és magastalpú pántos szandál. Tipikusan olyan lány hatását kelti, akinek én csak arra lennék jó, hogy belém törölje ennek a szandálnak a talpát, ehelyett azonban az oldalamhoz bújik, és hihetetlenül boldog a randink miatt. A helyzet viszont az, hogy elfelejtettem, hogy LA-ben aligha van szabad asztal az éttermekben foglalás nélkül, még a legolcsóbb, lepukkant helyek is dugig vannak, mert a drága helyeken a gazdagok, az olcsóbbakon pedig a turisták próbálnak elkölteni egy kellemes hollywood-i vacsorát.
- Sajnálom, nem gondoltam át rendesen ezt az egészet - rázom a fejem. Valóban sajnálom, jó lett volna boldoggá tenni egy együtt vacsorázással, és talán az én oldalamról is valami jó sülhetett volna ki belőle, ehelyett eddig csak arra derült fény, hogy egyedül itt kevés vagyok ahhoz, hogy asztalt szerezzek.
- Ne bánkódj miatta - szorítja meg a kezem, és rendületlenül mosolyogva néz a szemembe - nekem már az is sokat jelentett volna, ha a Mekibe viszel el, nem pedig egy ilyen puccos étteremben próbálsz asztalt szerezni.
- Oda talán elvihetlek - túrok nevetve a hajamba. Egy rakás szerencsétlenség vagyok.
- Akkor menjünk oda, nekem mindegy, hogy mit eszünk, és hol, csak veled akarok lenni - olyan őszinte, és annyira aranyos, nem tudom elhinni, hogy annyira béna vagyok, hogy hetek után sem tudok érzelmeket táplálni iránta.
- Biztos? Visszamehetünk a szállodába is, az mégiscsak jobb...
- De ott már voltunk - dönti oldalra a fejét - naaa, menjünk és együnk egy sajtburgert - az orrát a nyakamhoz érinti, és érzem a mosolyát a bőrömön. Ha akarnék sem tudnék nemet  mondani, de tulajdonképpen nem is akarok. Kit érdekel a refluxom? Megérdemlem amit majd kapok érte.
- Csak egyet? Nem lehetne mondjuk hármat?
- Annyit eszel amennyit csak akarsz - nevet fel, és a jókedvét egy kis időre átragasztja rám is.
Így kötünk ki az egyik közeli mekiben, ahol legalább annyi "tekintélyem" van, hogy a sorban előre engednek, és gond nélkül kapunk egy asztalt, ami bár dugig van szeméttel, és néhány szem sült krumplival, a semminél mégiscsak jobb.
A jól megpakolt tálcáinkkal leülünk egymással szemben, és bár már többször is láttam, hogy Cel olyan ételeket eszik, amik a legkevésbé sem tűnnek hizlalónak, most előtte is két sajtburger, egy pite, egy adag krumpli, egy fagyi, és egy nagy kóla pihen. Nem tudom, hogy hol fog mindez elférni benne, de legalább nem érzem magam kellemetlenül a saját adagom miatt.
- Tényleg nagyon sajnálom, hogy ez lett a romantikus vacsorázásból - sóhajtok fel.
A szájába dob egy krumplit és kibontogatja az egyik sajtburgert, miközben mosolyogva megvonja a vállát.
- Nekem tetszik. 
- Hihetetlen vagy - varázsolok én is valami mosolyféleséget az arcomra.
- Miért, mit gondoltál, hogy faképnél hagylak? - kuncog.
- Nem is tudom...
- Az nem fordulhat elő - átnyúl az asztalon és megfogja az egyik kezem, én pedig reflexből köré fonom az ujjaim. - Minden rendben amúgy? Olyan furcsa vagy, vagy nem is tudom.
- Persze - bólintok aprót, de nem fogok hazudni neki - csak megint összekaptunk Mirával, de már fel sem kellene vennem.
- Miért?
- Különbözik a véleményünk néhány dologban - fogalmazom meg a lehető legszebben azt, hogy mindenen összeveszünk, semmi nem jó neki, amit csinálok, és csalódott bennem. - De mindegy, nem akarok most erről beszélni.
- Rendben - a szépen manikűrözött ujjaival megsimogatja a kezem, és hálás vagyok, amiért nem kérdez többet.
Olyan bugyuta dolgokról beszélgetünk, mint az, hogy hogyan jutottunk el oda, ahol most vagyunk, elmondja, hogy miért hagyta ott az egyetemet, amin jogot hallgatott. Nem tudom őt elképzelni ügyvédként, inkább elmondom, hogy ha úgy dönt, visszamegy, hallgasson valami izgalmasabbat, például médiát, újságírást, mert sokkal inkább illik rá, hogy a BBC egyik riportere legyen, mintsem hogy egy befásult ügyvéd.
Azon kapom magam, hogy jól érzem magam, és hogy sosem beszélgettem még úgy vele, ahogy most, pedig már egy ideje a barátnőmnek mondhatom. Sajnálom az elvesztegetett időt, amit azzal töltöttem, hogy bebeszéltem magamnak, hogy próbálkozok, valójában azonban csak a sebeimet nyalogattam és kifogásokat kerestem.
- Ha egy napra bárki lehetnél, ki lennél? - oldalra dönti a fejét, miközben felteszi ezt a kérdést. Furcsákat kérdez, de nem tolakodókat, csak olyasmit, ami érdekli őt, például hogy az eddig olvasott könyveim közül melyik karakter fogott meg a legjobban, és hasonlók. Kedvelem ezeket a kérdéseket, mert fenntartják a beszélgetést, és elterelik a gondolataim.
- Liam - piszkálgatom a szalvétát, amiből már mindenfélét hajtogattam.
- Miért? - pislog nagyokat meglepetten. - Mira miatt? - ez a kérdés úgy hat, mintha nem csak a legjobb barátom lenne, hanem az eltitkolt szerelmem.
- Nem - nevetem el magam - nem, mert tökéletesen elégedett vagyok azzal a szereppel, amit a saját életemben betölt, inkább a gyerekei miatt, és mert boldog, ha valakinek igazán bejött az élet, akkor az Liam, és erre irigy vagyok.
- Mindenkinek megvan a maga keresztje - tünteti el az utolsó falat almáspitéjét is, és egyben az utolsó falat ételt az asztalunkról. Lassan vissza kell mennünk a szállodába, de már nem akarok.
- Tudom, és azt is, hogy neki is megvan, senki élete nem tökéletes, még akkor sem ha annak tűnik. Te ki lennél?
- Beyoncé - jelenti ki, és hirtelen mindketten nevetni kezdünk. Nem tudom, hogy miért, mi olyan vicces, de jó érzés csak úgy nevetgélni a semmin, visszahozza azt a Niallt, aki valójában vagyok, és háttérbe szorul az a bunkó, aki átvette a helyét.
A visszafelé úton a szállodába azon gondolkodok, hogy megkérem, maradjon velem, hiszen még úgyse csináltam ezt, mindig csak úgy aludt velem, hogy bekéredzkedett hozzám, vagy elaludt mellettem, de nem megy. Jól  éreztem magam, de csak úgy, mint egy baráttal, ha behívnám magamhoz azzal talán mindent tönkretennék.
- Jó éjt, Cel - fogom a kezeim közé az arcát, viszont amikor a nevéhez kerül a sor egy pillanatra elbizonytalanodok, mert elsőként egy másik lány neve jön a számra, azé, akire már órák óta nem gondoltam.
Átölel, és a fejét a mellkasomra hajtja, óriásit sóhajtva viszonzom ezt, és végigsimítok a dús, sötét haján. Talán mégis meg kellene kérdeznem, hogy alszik-e velem.
- Jó éjt, Niall - biccenti fel a fejét - köszönöm ezt az estét, életem legjobb Mekizése volt.
- Holnap egy második kör?
- Oké - nevet rám édesen, és a száját az enyémhez érinti. Ekkor határozom el, hogy mi lenne, ha nem gondolnék mindent túl, és csak hagynám megtörténni a dolgokat? Viszonzom a csókját, és amikor beletúr a hajamba, hogy még közelebb húzzon magához teszek egy lépést hátra. Rossz napom volt, annyira rossz lenne, ha belefeledkeznék a pillanatba?
Igen, mert az egyértelműen az öncélú kihasználása lenne ennek a csodálatos lánynak.
- Aludj jól, Celeste - szakadok el tőle fújtatva.
Lehunyt szemekkel aprókat bólint, beszívja az alsó ajkát, és kibontakozik a karjaimból. Nem menekülök el, nézem ahogy belép a szobájába, köszönök Lottie-nak, aki a barátjával telefonál, majd sután intek egyet, mielőtt becsukja az ajtót maga mögött, az utolsó pillanatig mosolyogva rám.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése