2017. június 30., péntek

49.rész

Sziasztok!
Csak azért írok, mert szeretnék szólni valamiről. Egy ideje, tulajdonképpen hónapok óta vadászok magamnak nyári munkát, és néhány órával ezelőtt hívtak az egyik helyről, hogy kiesett valaki, mehetek a helyére, így ma délelőtt indulok a Balatonra dolgozni. Még nem tudom, hogy ott leszek-e egész nyáron, vagy csak egy hónapot, nem is ez a lényeg, csak azért írom le, mert valószínűleg ez kicsit megint belezavar majd a részek érkezésébe. Szerencsére nagyon jó a munkaidő, és van heti 2 szabadnapom, de nyilván alkalmazkodnom kell majd az ottani dolgokhoz, talán lakótársam is, nem tudom, hogy hogy fogok tudni írni. Lényeg a lényeg, hogy szeretném, ha nem vennétek biztosra a pénteki részeket, ezt amúgy sem tudom tartani mostanában, mert már megint szombat éjszaka fél 1 van. Egyezzünk meg abban, hogy hétvégente fogok frissíteni, vagy éppen akkor amikor sikerül, de a heti 1 részt mindenképp tartani akarom.
Köszönöm, ha megértitek!
N.x 
 Hazel Clark

A New York-i tartózkodásomra végül erősen rányomja a bélyegét, hogy beleegyezek a kezelésbe, vagy nevezzük akárhogy azt a kínzást, amin keresztülmegyek. Lehet, hogy nem kellett volna nekivágni addig, amíg itt vagyok, lehet, hogy egészen addig nem kellett volna, amíg be nem fejezem az egyetemet, de akkor még nem tudtam, hogy mindössze néhány alkalom után is ennyire szörnyű és kimerítő lesz. Erre sosincs jó alkalom, és amúgy is jobb, ha most esek túl rajta, mert annál hamarabb kaphatom vissza Niallt.
Az utolsó éjszakám sem különb, mint a korábbiak, az üvöltésembe beleremeg az egész épület, a térdkalácsom majd' eltörik, amikor sietve leomlok a wc elé, hogy belelógassam a fejem, és kiadjam a bőséges, egészséges vacsorám felismerhetetlen változatát. Gigi a világ legjobb barátnője, erre minden egyes alkalommal rájövök. A keze kellemesen hűvösnek érződik a bőrömön, amikor összefogja a hajam a tarkómon, ő helyettem is cselekszik és gondolkodik, míg én homályos tekintettel próbálok magamhoz térni. Egy adag papírt nyom a kezembe, majd segít felállni, és eltámogat a mosdóig. Szörnyen megalázottnak érzem magam azért, mert lát így, ő viszont fel sem veszi, úgy csinál, mintha teljesen mindennapos dolog lenne, hogy segít megmosni a bekómált, rázkódó barátnőjének az arcát, aki egy ideig fel sem ismeri.
- Sajnálom - nyöszörgöm a csordogáló könnyeimet törölgetve.
- Semmi baj - válaszolja egyszerűen, majd megfogja a kezem és visszatámogat a helyemre.
Olyan, mintha a nővérem lenne, méghozzá a világ legkedvesebb, gondoskodó, figyelmes nővére, aki kissé erőszakosan próbálja tartani a lelket a kishúgában.
Mindjárt fel kell kelnünk, és elindulni a repülőtérre, én pedig már előre rettegek a hosszú úttól, és attól hogy otthon egyedül leszek. Bűntudatom van azért, mert Gigi része az én szenvedésemnek, és hogy miattam ugyanolyan fáradt napközben, mint amilyen én vagyok, mert nem elég, hogy összekapar, utána még órákig beszélget velem, hogy aztán reggel könnyedén kipattanjon az ágyból, és nekivágjon az új napnak. Mindent úgy igazít, és úgy csinál, hogy nekem a legjobb legyen, és hogy szórakozzunk is. Ugyanúgy elvisz magával fotózásokra, elmegyünk vásárolni, kirándulni, enni egy jót, beleráncigált a baráti társaságába is, viszont az én időpontom mindig az utolsó a pszichológus naptárában, hogy utána egyenesen haza tudjunk jönni.
Napjában legalább háromszor átélem a múltat, egyszer akkor, amikor vele van találkozóm, de ezek után mindig egy kicsit könnyebbnek érzem magam, mert mindig rábírni arra, hogy megváltoztassam a végkimenetelt, az éjszakák azonban mások, az álmaim felett még nincs irányításom, akkor mindig a szörnyű valósággal nézek szembe, azzal, hogy ha nem találtak volna meg, akkor meghaltam volna.
- Szerinted meddig fog tartani? - kérdezem a szemeimet dörzsölgetve, halkan szipogva.
- Nem tudom - motyogja - de akármennyire is szörnyű, ne siettesd.
- Nem tudom hogy egyedül menni fog-e - fúrom bele az arcom a párnába. Jó, hogy sötét van, mert hiába tudok mindenről úgy beszélni Gigivel, hogy a szemébe nézek, így kényelmesebb, főként hogy a félelmeimnél jobban semmiről nem utálok beszélni.
- Nem leszel egyedül - vágja rá - Zayn már otthon van, ha kell odaköltözik hozzád. Tudod, hogy itt vagyunk neked, Hazel, segítünk.
- Nagyon nem szeretnék hazamenni - nevetek fel halkan. - Annyira más itt minden.
- Én sem szeretném, hogy hazamenj, te ide tartozol, Hazel, maradj itt fotósnak, akár modellkedhetnél is, óriási sikered lenne.
Ezúttal hangosan kezdek el nevetni, elképzelem magam olyan címlapokon, mint a Vogue, Gigi mellett felvonulva Channel és Dolce&Gabbana kifutókon, és hiába hiszem el minden egyes szavát, ezt elképzelhetetlennek tartom.
- Ha nem jön össze újra Niallel, akkor ideköltözök.
- Mert ha összejön Niallel akkor miért nem? Szerintem örömmel jönne veled.
- Nem - rázom meg a fejem - mert a többiek Londonban vannak, szüksége van Mirára, nem tudnám elszakítani onnan, és hogy őszinte legyek, ha visszakapnám már mindegy lenne, hogy hol vagyok, ha ő is ott van.
- Tudom, hogy minden rendben lesz - keresi meg a kezem a sötétben, és megszorítja - ti ketten összetartoztok.
Pontosan így éreztem én is, amikor együtt voltunk, de nem voltam hajlandó beismerni, mindig letagadtam, pedig nyilvánvaló volt.
Lassan újra elnyom az álom, és amikor néhány órával később szinte egyszerre szólal meg az ébresztőnk pont annyira a pokolba kívánom, mint akkor, amikor Ausztráliából utaztunk haza. Korábban London tűnt számomra az álom helynek, bár lehet hogy csak azért, mert az volt az egyetlen nagyváros amit elérhetőnek tartottam, most azonban tényleg nem akarok hazamenni, mert felélednek bennem az emlékek a legutóbbi alkalomról, amikor megérkeztem a Heathrowra.
Fáradt vagyok, és a szemeim majd' leragadnak, ennek ellenére teljesen biztos vagyok benne, hogy egyetlen pillanatot sem fogok aludni a repülőn, mert a business osztály nem olyan, mint egy magángép, senki sem fogja tolerálni a sikoltozásom és a pánikrohamaim.
A világ összes koffeinjét magamba kell zúdítanom, hogy ébren tudjak maradni.
A cuccaim összekészítve sorakoznak a fal mellett, bizarr, hogy sokkal többel megyek haza, mint amennyivel jöttem, és mintha egy teljesen más ember is menne haza. Egyetlen bőrönddel utaztam ide, amiben benne voltak a jobb olcsó, turis cuccaim, és macskahordozót szorongattam a kezemben, most pedig hazamegyek két nagy bőrönddel, és egy táskával, ami roskadozik a designer cuccoktól, kezdve Gigi kollekciójával, és azokkal a darabokkal, amiket kiszelektált a szekrényéből azt állítva, hogy neki nem tetszenek, és ingyen kapta őket, valamint azokat a darabokat is megtarthattam, amiket a fotózáson adtak rám. Egy ősrégi farmerban, tornacipőben, és egy London Art University feliratos pulcsiban utaztam ide, és most hazamegyek egy Versace nadrágban, Tommy Hilfiger croptopban, ami bár nem az én stílusom, de Gigi ragaszkodik hozzá, és egy Channel dzsekiben, csak hogy ne fázzak. A hajam rövidebb, a vége frissen szőkített, lezseren omlik a vállamra, a körmeimen csillog az őszi divattrendeknek megfelelő manikűr, és bár a szemeim karikásak a kialvatlanságtól, amikor Gigi mellé állok nem egy csóró egyetemistának nézek ki, hanem valaki olyannak, aki érdemes arra, hogy egy társaságban mozogjon ezzel a lánnyal, és egy olyan férfi barátnője legyen, mint Niall Horan. 
- Muszáj hazamenned? - biggyeszti le az ajkát, amikor elérünk arra a pontra, amikor muszáj elköszönnünk, mert csak az mehet tovább, akinek van jegye.
- Bár ne kellene - mosolygok rá - vagy holnap vissza is jöhetnék.
- Visszajöhetsz! - kapja fel a fejét, mire mindketten elnevetjük magunkat. - Ide bármikor visszajöhetsz, Hazel.
- Legközelebb te jössz Londonba, ugye? Küldök neked tiszteletjegyet a kiállítás megnyitójára.
- Ott találkozunk - fonja körém a karjait - tegyél még ennél is büszkébbé.
- Igyekszem - szorítom magamhoz. - Köszönök mindent, Gigi, megváltoztattál. 
- Nem - rázza meg a fejét, a szőke tincsei röpködnek az arca körül - csak kezdesz önmagad lenni. 
Nagyon nehezen engedjük el egymást, és a szívem fizikailag fáj, amikor átlépek a jegyellenőrző kapun, magam mögött hagyva G-t, aki megpróbálja elrejteni a krokodilkönnyeit. Én is sírdogálok, de a hajam most nem takarja el az arcom, kénytelen vagyok megdörgölni a drága dzsekibe bújtatott karommal, és ez rádöbbent arra, hogy tényleg egy másik ember száll most fel a Londonba tartó járatra. Egy olyan ember, aki eltöltött majdnem 2 csodálatos hetet New Yorkban a világ egyik legsikeresebb modelljének a társaságában, aki megismertette még több ilyen emberrel, és aki által olyanokat tanulhatott, amik még a legszerencsésebbeknek is alig-alig adatnak meg. Útinaplót vezettem ezekről a napoktól, hogy biztos minden pillanatra emlékezzek, de azt hiszem, ezt a szokásom megtartom ezentúl is, mert furcsán jó érzés papírra vetni a gondolataim. Remélem, hogy nem valaki olyan fog mellém ülni, aki kíváncsian figyeli, hogy mit írok, vagy rajzolok, esetleg pedig még beszélgetni is akar, mert ahhoz túl fáradt vagyok, és a gondolataim amúgy is csak rám tartoznak. A Londonból New Yorkba tartó járaton kifogtam egy német turistát, aki a repülés előtti első 5 percben levágta, hogy velem nem fog tudni kommunikálni, ezért inkább aludt és filmet nézett, talán most is ekkora szerencsém lesz. 
A repülőre felszállva az első dolgom kérni egy kávét, és talán életemben először nem foglalkozok azzal, hogy mennyibe kerül, mert szükségem van rá, akkor is, ha felháborítóan drága.Szerencsére ezúttal egy idős, japán hölgyet fogok ki, aki egy kicsit töri az angolt, de amikor összeráncolt homlokkal próbálom kitalálni, hogy mit mondhatott el már sokadjára borzasztó akcentussal az anyanyelvemen feladja a próbálkozást, átvált japánra, és nem törődve azzal, hogy nem válaszolok, hevesen elkarattyolgat mellettem. Legalább nem kell válaszolnom, és azt sem fogja érteni, amit írok.
A felszállás megint eszembe juttatja azt, amikor Niallel utaztam haza Syndeyből, arról kérdezgetett, hogy hova szeretnék menni legközelebb, lelkesen mesélt egy fesztiválról, ahová velem akart menni, és már akkor is azt mondta, hogy rengeteget változtam, talán ha most látna meg sem ismerne, pedig a célom még messze van. Aztán megint álmodtam, és ő megígérte, hogy gondoskodik arról, hogy elmúljanak, ennek ellenére a helyzet még rosszabb, mint bármikor, és kávéval tartom magam ébren, hogy a többi utast ne rémisszem halálra azzal, ha elalszok, és üvöltözni kezdek. Azon az úton rajzoltam neki egy rókát, mert ez volt a kívánsága, és hogy odaírjam fölé, hogy "Egyetlen szerelmemnek, Niall James Horannek". Nem tudom, hogy hol lehet most az a rajz, de remélem, hogy ha egyszer megtalálja, tudni fogja, hogy a nevetésem ellenére minden egyes leírt betűt a lehető legkomolyabban gondoltam, és még most is így gondolom. Ezek voltak az utolsó közös, boldog pillanataink, és a fél életemet odaadnám azért, hogy újra átélhessem őket, hogy újra a karjai között fekhessek, miközben halkan szuszog a nyakamba, és később az állítja, hogy nem aludt, pedig még horkolt is. Bármit megtennék azért, hogy még egyszer halljam ahogy azt mondja, hogy szeret engem, és az érzelmekkel teli tekintetét megpihentesse az arcomon, miközben a szájához emeli a tenyerem, hogy belecsókoljon. Ha nem lettem volna meggondolatlan és hülye, most nem egy másik lány élné meg vele ezeket a pillanatokat, hanem én.
Nyitok egy új oldalt a füzetemben, amit kijelöltem a naplómnak, és ahelyett, hogy folytatnám a leírását az utolsó Amerikában töltött éjszakámnak, felidézem azt a pillanatot, amikor először néztünk egymás szemébe. A pszichológus azt mondta, hogy az jót fog tenni, ha leírom az emlékeim, és a gondolataim, bár nem ezekre gondolt, a lényeg mégis ugyanaz. Nem fogom egy repülőnyi ember előtt felidézni a legrosszabb emlékeim, amikor lehet a jókat is, a legjobbakat, és bár visszaemlékezésnek indul az egész, mégis valami teljesen más lesz, mert képes vagyok leírni a változásokat, amik végbementek bennem az idő alatt, és itt-ott beleszövöm a rossz emlékeket is. Ha nem hoznának néha ételeket, először reggelit, majd egy kis innivalót és nasit, majd ebédet, és uzsonnát, megállás nélkül írnék, így azonban nem kapok ínhüvelygyulladást, egy idő után pedig a füzetem is betelik. Talán ez lesz az egyik új szenvedélyem, az új Hazel szenvedélye.
Mire leszállunk égnek a szemeim, laposakat pislogok, és olyanokon gondolkozok, hogy kitámasztom a szemhéjaim az elszórt, egyenként becsomagolt fogpiszkálókkal. Szinte mindenki átaludta az utat, csak én körmöltem megállíthatatlanul, rendeltem újra és újra kávét, iszogattam a bedobozolt narancsleveket, majszoltam muffint, és habzsoltam be az előregyártott ételeket, és ez még nehezebbé tette néha az ébren maradást, főleg miután elfogytak a lapok.
Azt tervezem, hogy busszal, vagy metróval megyek haza, bár amikor levadászom a csomagjaimat, és magam után rángatom őket már tényleg úgy érzem magam, mint egy élőhalott. Egy élőhalott, aki abban a pillanatban életre kel, amikor meglátja a legjobb barátját, ahogy kapucnival a fején félénken integet. Azonnal könnyekben török ki, mert hónapok óta nem láttam Zaynt, és addig a pillanatig, míg a karjai közé nem vetődök rá sem jövök arra, hogy mennyire nagyon hiányzott ez a fiú, aki heteken keresztül minden egyes nap magával rángatott bokszolni, majd nálam tanyázott, és együtt vacsorát főztünk.
- Hiányoztál! - tör fel belőlem köszönés helyett, miközben a lehető legóvatosabban leteszem a macskám a földre, és végre mindkét karom a nyaka köré fonom. Nem hallom a válaszát, de nem is igazán van rá szükségem, mert az ölelése, és hogy addig ő sem enged el engem, amíg én óvatosan el nem húzódok mindent elárul számomra. 
- Szia kishaver! - emeli fel a földről a macskahordozót, benne Szergejjel, és az arca elé tartva óriási mosollyal üdvözli a macskám, míg én visszamegyek a csomagjaimért.
- Jól utaztál? - veszi el tőlem az egyik bőröndöt, látványosan elcsodálkozva azon, hogy mennyi cuccom van. - Nagyon csinos vagy, Hazel! - nyom sétálás közben egy kissé béna puszit a fejemre. Repesek a boldogságtól, csak mert itt van, és még mindig ugyanolyan, mint amilyen akkor volt, amikor legutóbb találkoztunk, talán csak van 1-2 új tetoválása. 
- Igen, csak nagyon fáradt vagyok - mosolygok rá. - Köszönöm!
- Először meg sem ismertelek - nevet rám. - Kint van a kocsim a parkolóban, hazaviszlek, útközben bevásároltam neked, mivel gondolom kiürítetted a hűtőt mielőtt elutaztál. Jól érezted magad? G nagyon az agyadra ment? 
Amíg ki nem érünk a kocsihoz, és még utána is folyamatosan fecsegek, pedig a nyelvem össze-összeakad a fáradtságtól. Majdnem minden nap beszéltünk, mégis elmesélek mindent ami velem történt, ő pedig úgy hallgatja, mintha a saját élete nem ilyen lenne, mintha nem csak miatta és a barátnője miatt élhettem volna ezt át.
- És te jól érezted magad? Milyen volt a promózás? - furcsa kimondani ezt a szót, mert korábban fogalmam sem lett volna róla, hogy mit jelent, most meg egy kérdésembe fogalmazom.
- Jól, aha - hümmög már kissé kevésbé lelkesen, de azért villant rám valami mosolyféleséget. - Volt egy-két zavaró tényező, de mindegy.
- Zavaró tényező? 
- Semmi lényeges, ne törődj vele, inkább mesélj még, csináltál képeket a kiállításra? - próbálja átterelni a beszélgetésünket egy másik síkra, de ő is tudja, hogy engem nem ilyen könnyű elhallgattatni. 
- Igen, majd megmutatom őket - bólintok, majd konkrétan rákérdezek arra, ami igazán érdekel. - Niall hogy van? 
A válaszul kapott hümmögés nem valami biztató, és összerándítja a gyomrom. Akárhányszor belegondolok abba, hogy egy másik nő van az én helyemen görcsbe ugrik a gyomrom, nem akarom figyelembe venni a létezését, de Niall érdekel, jobban mint bármi, vagy bárki. 
- Elvan - válaszolja végül - neki nem úgy sült el ez az időszak, ahogy tervezte.
- Hogy érted ezt? - kapok levegőért, hiszen abban a műsorban, amiben elmondta, hogy új barátnője van olyan boldognak tűnt. 
- Sokat veszekedtek Mirával - mondja el végül lassan, megfontolva minden szavát. - De erről ne velem beszélgess, Haze, én csak azt tudom elmondani amit láttam.
- Mi van azzal a lánnyal? - kérdezem, és közben a mutatóujjam bedugom a macskahordozón, hogy legalább így simogassam a kis barátom.
- Őszinte legyek, vagy próbáljam szépíteni a dolgokat? 
- Az első - motyogom.
- Nekem nem változott a véleményem, Haze, szerintem Niall még mindig nem szereti őt, csak egy pótlék számára, és sajnálom azt a lányt, mert igazán kedves, szereti azt a lükét, de ami a köztük van az nem más, mint Nialler önámítása. 
- Vissza szeretném kapni - bököm ki hirtelen. Zaynnel még nem közöltem ezt, ahogy azt sem, hogy nem vagyok selejtes, és hogy elkezdtem pszichológushoz járni. Sok dolgot kell még megosztanom vele, mert megérdemli hogy tudja, és mert szükségem van rá, a segítségére. 
- Az jó - jelenti ki aprót bólintva - ideje volt már. 
- Sok dolgod van ma, vagy ráérsz egy kicsit? - pislogok rá bizonytalanul. 
- Reménykedtem benne, hogy nem vagy túl fáradt ahhoz, hogy beszélgessünk - jutalmaz meg egy félmosollyal 
Igazából annyira fáradt vagyok, hogy néha azon is elgondolkodok, hogy mi a nevem, de sosem ráznám le Zaynt, pláne úgy nem, hogy én hívom. 
- Ezekben a táskákban a te cuccaid vannak, vagy G máris elküldte az egyik bőröndjét? - kérdezi, amikor nagyot nyögve kiveszi a bőröndöket a csomagtartóból.
-Az enyémek - veszem el az egyiket mosolyogva. - Ha hozod Szergejt felviszem én őket.
- Még mit nem! - indul el előttem. 
Végül is a liftig, majd a lakásomig elsétálni nem egy bonyolult művelet még két nagy táskával, és egy nyűgös macskával sem, aki látszólag jobban örül annak, hogy végre szabadon lehet a saját területén, mint a rég látott barátjának, nem mintha ezt Zayn annyiban hagyná, mert amint tudja felkapja, és megszorongatja a kis szőrmókot.
- Kérsz valamit inni? - botorkálok a konyhába.
Csak 2 hétre hagytam el a lakásom, de kicsit megint olyan érzés, mintha idegen környezetben lennék, hiába néz ki minden ugyanúgy, és még az utolsó pillanatban a pulton felejtett pohár is ugyanott van. Hiányzik Gigi állandó jelenléte, és már most félek az egyedülléttől, pedig korábban csak azt ismertem, és pont a társaságot nem vágytam.
- Nem, köszi - telepedik le a kanapéra, míg én csinálok magamnak egy kávét, és pötyögök egy üzenetet a barátnőmnek arról, hogy épségben megérkeztem, és Zayn meglepett. 
Utálom a kávét, mindegyiket a Starbucksban kapható habosakon kívül, de ma muszáj ezt zúdítanom magamba.
- Mióta iszol ilyen kávét? - kérdez rá azonnal Zayn, amikor letelepedek mellé a bögrényi keserű löttyömet kortyolgatva. 
Válaszul csak megvonom a vállam, mert úgyis mindjárt elmagyarázom neki, hogy mibe vágtam bele.
- Van néhány dolog, amit még nem mondtam el neked - eresztem le a bögrét, és kinyújtom a kezem, hogy megvakargassam az ölében elnyúló állat füle tövét. - De csak azért, mert nem telefontéma.
- Hallgatlak - tornázza feljebb magát érdeklődést sugallva felém. 
- Gigi rábeszélt, hogy járjak pszichológushoz, hogy segítsen feldolgozni a dolgokat, és megszabaduljak az álmaimtól - vezetem fel a mondandóm, mire szinte egyből közbevág.
- Ez fantasztikus, Hazel!
- Igen - mosolygok rá - azért egyeztem bele, mert egy orvoshoz is elmentünk, aki megvizsgált. Egész életemben tévhitben éltem, Zayn - tördelem a kezeim, és rágcsálom az ajkam, miközben kimondom.
- Hogyan? 
- Azt mondta, hogy látja, hogy megsérültem, de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egyszer legyen gyerekem. Valószínűleg nehéz lesz, és veszélyes, de...
Nincs időm végigmondani, mert a levegő beszorul a mellkasomba, amikor hirtelen magához húz, jobban mondva inkább ránt, és szorosan átölel. Belefúrom az arcom a vállába és viszonzom a szorítását, már meg sem lep, hogy félelemérzet helyett csak kellemes borzongást érzek, és a mellkasom azért szorít, mert annyira szeretem, és úgy hiányzott.
- Segítened kell nekem - motyogom - nem tudom egyedül végigcsinálni, Zayn.
- Itt vagyok - nyomja az ajkait a homlokomra - nem vagy egyedül, és amíg én élek nem is leszel többé. 
Még egy ok, amiért ő és Gigi annyira jó párost alkotnak, mindkettőjüknek óriási szíve van, és szorítanak benne helyet nekem is. 

Niall Horan 

Legszívesebben kikapcsolnám a telefonom és a világ elől is eltűnnék az első pár napban, amikor végre egyedül lehetek az otthonomban. Jobb így, hogy Celeste nincs minden pillanatban körülöttem, sem senki más, mert így tudok gondolkodni, és nem kell megjátszanom magam senki előtt. 
Ledobom a postát a nappali asztalára azzal a céllal, hogy majd átnézem őket, megint jött egy rakás csomag is, mert ha már valamilyen márkájú ruhát hordok, vagy egy interjú során ha megjegyzik, hogy jó az illatom kimondom a parfüm nevét, az felér azzal, mintha reklámoznám, és elhalmoznak ajándékokkal, amiknek általában izgatottan esek neki, most viszont figyelmen kívül hagyom. Egy dalon dolgozok, tulajdonképpen több dalon is már hetek óta, de ezt most úgy érzem, hogy muszáj befejeznem, pedig már órák óta nem találok normális rímet néhány szóra, csak firkálgatom a papírt és bambulok magam elé. Ahogy elnézem nem érkezett semmi érdekes, csak a szokásos a banki "tevékenységeimről" meg az egyenlegemről, meg egyéb hivatalos levelek, egy azonban felkelti az érdeklődésem, mert teljesen más, mint a többi, bár a boríték egyszerű fehér, a tartalma miatt keménynek tűnik. Egy esküvői meghívóra számítok, és tulajdonképpen kíváncsi is vagyok rá, hogy vajon melyik két barátom döntött úgy, hogy összeköti az életét, és emiatt hova kell majd utaznom, de vannak még meglepetések, mert bár azt eltaláltam, hogy meghívó, közel sem esküvőre szól, és tátva marad a szám. 

Tisztelt Niall Horan!
Szeretettel meghívjuk önt, és kedves családját, szeretteit november 8-án a művészeti kiállításunk megnyitójára, melynek bevételét jótékony célra fordítjuk.
Hazel Clark & Zayn Malik

Tudtam, hogy Zayn és Hazel valamit munkálkodik együtt, és amikor nem épp duzzogok, vagy csak simán ellep mindent a rosszkedvem, akkor igazán örülök annak, hogy ők ketten barátok, de ez teljesen lesokkol, mert bár tudtam róla, hogy készülnek egy kiállításra, elfelejtettem, és most olyan mintha egy szóval sem említette volna soha Zayn. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy fogok meghívót kapni a nyitóra, valószínűleg ha az eszembe jutott volna, vagy Z emlékeztet, akkor is csak belógtam volna egy olyan napon, amikor Haze nincs ott, így viszont biztos, hogy újra látni fogom, ráadásul úgy, hogy tündököl valami olyan között, amit ő alkotott. Nem tudom, hogy hogy fogom  ezt végigcsinálni, de ha belepusztulok is ott leszek, mert látni akarom az én kis művészem, ahogy megteszi az első nagyobb lépéseit annak érdekében, hogy sikeres legyen. 
Mielőtt észhez térhetnék már fogom a telefonom és hívom Zaynt, bár azt nem tudom, hogy mit is akarok mondani neki.
- Szeva Nialler! - a becenevem megmosolyogtat, jó tudni, hogy a baklövéseim ellenére neki még mindig ugyanúgy Nialler vagyok. 
- Szia - válaszolok - megkaptam a meghívót.
- Igen? Mondtam Haze-nek, hogy adjuk oda személyesen mindenkinek, de ragaszkodott a postához, mert nem lenne fair azokkal szemben, akik nem a közelben élnek. Eljössz, ugye? 
- Mindenképp - bólintok aprót - de jó ötlet ez? Szeretné Hazel hogy ott legyek, vagy csak azért kaptam meghívót, mert a többiek is? 
- Azért, mert olyan embereket hívtunk meg, akik mindkettőnknek fontosak, és a családjainkat. Na most, ez rád mindenhogyan igaz, mert fontos vagy nekem, mint barát, munkatárs, és testvér, azt pedig hadd ne én fejtsem ki, hogy neki mit jelentesz.
Szeretném megkérdezni, hogy mit, mert hónapok óta alig tudok valamit Hazelről, és azért, mert eltitkolta előlem azt az óriási dolgot teljesen összezavarodtam az érzelmeit illetően, de nem Zayn feladata, hogy tisztázza az érzelmeinket egymás iránt, úgyhogy befogom a szám.
- Ott leszek, és köszönöm a meghívást, alig várom hogy lássam, hogy mit alkottatok. 
- Kösz, tesó - érzem a hangján, hogy mosolyog - hozd el Celeste-et is.
Nagyokat kell pislognom, mert erre nem számítottam, és amúgy is... Vigyem el a barátnőm az exem kiállításának megnyitójára? A barátnőm, akit egyébként még mindig nem tudok úgy szeretni, ahogy kellene, mert a szívem és az érzelmeim valahol itt maradtak ezen a kanapén aznap reggel, amikor felébredtem arra, hogy Haze elcuccol?
Ez vajon azt jelenti, hogy már kicsit sem szeret engem? Hogy nem bánja, hogy van valaki másom, mert nem érdeklem többé?
- Átgondolom - préselem ki magamból, majd elköszönök. 
Vajon neki van valakije? Valaki, aki nem akar sosem gyereket, és ezért nincs bűntudata? Talán más már átsegítette azon, amin nekem kellett volna.
Nem.
Nem, mert akkor Zayn nem teperne ennyire, nem töltené minden szabad pillanatát vele, mert nem lenne rá szükség. 
Miközben hátradőlök, és feldobom az asztalra a lábaim lerúgom a dalszöveges füzetem, a belegyűrt papírok pedig szanaszét szóródnak a padlón. Nem szedném fel őket most azonnal, ha nem látnék meg néhány összefirkált kotta és szöveg között egy rajzlapot, rajta Haze cikornyás művészbetűivel. A szívem azonnal összerándul, amikor magam elé emelem a rajzot a rókáról, és eszembe jut az összes emlék arról a napról, amikor készült. Az aláírása, és a nevem mellett az van, hogy 'Egyetlen szerelmemnek' és ez rádöbbent arra, hogy ha nekem most kellene írnom, vagy adnom neki valamit, én is így írnám alá, még akkor is, ha az ő esetében én mondtam, hogy ezt írja. Pont ugyanezt írnám én is, mert nekem is ő az egyetlen szerelmem, mindig is ő volt, most is az, és örökké az is marad.

2 megjegyzés:

  1. Szuper rész! Nagyon jo volt olvasni, hogy lassan de biztosan minden kezd helyre állni.
    Köszönöm a részt!
    További szép napot a legjobb írónak!

    VálaszTörlés
  2. Nessa!
    Idejét sem tudom, mikor írtam utoljára, de jelentem nem tűntem el. A háttérből figyelem az események alakulását hétről hétre. Nem tudok mást mondani csak azt, hogy imádom. A történetet, a szereplőket, mindent. Fantasztikus, amit alkotsz. Köszönöm.
    Sok sikert a munkához!
    Puszi,
    Veronika

    VálaszTörlés