51.rész

Hazel Clark

Az idegességem a tetőfokára hág, amikor belépnek az egyetemi tanáraim, és néhány ismeretlen ember, akiket Zayn hívott meg, Még mindig a szüleimet várom, hogy annak ellenére amit mondtak betoppannak majd, meglepve engem, és bebizonyítva azt, hogy igenis érdekli őket amit csináltam, és látni akarják, hogy az egész életében szenvedő, összeroppant gyerekük alkotott valami nagyot, valakivel, akivel sosem gondolták volna.
A galéria elképesztő, és az, hogy az én, és Zayn műveivel van telve csak még elképesztőbbé teszi, a mellkasomat feszíti valami új érzés, valami, amit akkor is érzek, ha zsinórban átalszok néhány éjszakát, vagy teszek valami olyat, amit korábban sosem tettem volna, de ez mégis különbözik egy kicsit attól, még jobb érzés, mert ez maradandó, és nem csak én fogok tudni róla, vagy a barátaim, hanem az egész világ, emberek, akiket nem is ismerek, és ők sem ismernek igazán engem, csak tudnak valamit rólam. Folyamatosan az ajtó felé pillantgatok, várok valakit, akit jelenleg próbálok kizárni a gondolataimból, pedig sokkal jobban érdekel, hogy itt lesz-e, valóban eljön-e, mint az, hogy vajon a szüleim végül jönnek-e. A lelkem mélyén tudom, hogy ők nem lesznek itt, ahhoz a cuccaikat le kellett volna tenni az otthonomban, kimenni értük a repülőtérre, a dolgok nem úgy működnek, hogy egyszer csak beugrik ide a családom az összes cuccával, és egy gyerekkel felszerelkezve, ennél az élet bonyolultabb, a dolgok nem olyan zökkenőmentesek, mint ahogy néhányan elképzelik.
- Szóval, Hazel, mi inspirált abban, hogy elkészítsd ezeket a képeket? - fogalmam sincs róla, hogy ki az az ember, aki felteszi nekem ezt a kérdést a New Yorkban készült képeim előtt állva, és egy rövid pillanatig értelmezni sem tudom a mondatot, csak bámulok értetlenül pislogva, ha Zayn nem állna mellettem megszólalni sem tudnék.
Mi inspirált? Tulajdonképpen semmi, én csak fotózok, nem keresem tudatosan a szép helyeket, nem követek semmilyen alternatív stílust, sem szabályokat, csak lefotózom azt, ami tetszik, úgy, ahogy nekem tetszik, és ebből néha születik valami olyan, ami tetszik másoknak, a tanáraimnak, Zaynnek, a többi barátomnak, Niallnek. Úgy döntök, hogy őszintén fogok válaszolni, nem találok ki semmit, nem próbálom eltúlozni az igazságot.
- Semmi - nyögöm ki, és mellettem Zayn szinte azonnal elneveti magát. Tudta, hogy ezt fogom válaszolni, mert a fotóim mögött többnyire nincs semmi, csak a pillanat varázsa, hogy mit éreztem amikor felnéztem a lefotózott épületre, vagy amikor lekaptam, hogy Gigi nevet valamin, és hogy mennyire elvarázsoltak az elsuhanó taxik, városnéző buszok, a reggelnte kávéval a kezükben munkába siető emberek. - A pillanat, amikor készültek. Nincs mögöttük semmi tudatos, csak hogy megörökítsem az emlékeimet, és a gondolataimat.
A férfi úgy bólint, mintha valami filozófiai választ adtam volna, és pont olyan tekintettel nézi a képeimet, mintha mégis lenne mögöttük valami olyan tartalom, amit nem osztottam meg, mintha az alulról lefotózott felhőkarcolóval megpróbálnám bemutatni, hogy mennyire eltörpülünk mi, emberek, az általunk felépített dolgok mellett, vagy az egész jelképezne valamit a világ monumentalitásáról, pedig nem, csak egyszerűen abban a pillanatban, amikor felnéztem elvarázsolt a tudat, hogy itt vagyok, látom ezt, és emlékezni akarok rá.
Tovább ballagunk, és igazából nem is értem, hogy miért kell itt állnom, amikor mindenki más képes nélkülem is megtekinteni a műveinket, bármilyen kérdésre szívesen válaszolok persze, de úgy gondolom, az idegenvezetésem nélkül is sikeresen végig lehet sétálni a galérián. Nagyon furcsa összképe van az én fotóimnak, festményeimnek, rajzaimnak Zayn műveivel szemben, néha még engem is ledöbbent. hogy mennyire mások vagyunk, és mégis mennyire hasonlók, hogy mennyire összeillenek az én lágyabb, finomabb vonásaim és mintáim az ő hirtelen mozdulatokkal alkotott figuráival, és hogy  milyen szép kontrasztja van annak, hogy szembe, vagy egymás mellé állítottuk az ő rajzait az én festményeimmel. Máshogy látjuk a világot, mégis ugyanúgy, ugyanolyannak.
A tarkóm bizseregni kezd, és valami ismeretlen erőtől vezérelve az ajtó felé fordítom a fejem. Megérkezett Niall, és mintha minden elsötétülne körülöttem, egyedül ő lenne a fény, olyan erős, hogy nem tudok nem hunyorogni, ha ránézek, azt sem látom egy ideig, hogy áll mellette valaki. Összetalálkozik a tekintetünk és kiszárad a szám, felgyorsul a szívverésem, egy pillanatra még el is szédülök. Nem csak én változtam meg az utóbbi hónapok alatt, hanem ő is, a haja barna és kócos, a bőre kicsit sápadtabb, mert már rég véget ért a nyár, de a szemei ugyanolyanok, és ugyanúgy néz rám, ahogy mindig is tette, attól a pillanattól kezdve, hogy először megszólított. Nem tudom elfordítani a fejem, levenni róla a tekintetem, és ő sem teszi, ezáltal pedig mintha az egész világ elcsendesedne és eltűnne, csak mi léteznénk, és soha nem is létezett volna semmi más rajtunk kívül. Összerezzenek, amikor Zayn óvatosan megérinti a kezem a kisujjával, és mióta ismerem most először átkozom ezt a fiút, mert kizökkent, visszaránt a valóságba, amiben Niall kezét egy másik lány szorongatja, aki sokkal szebb mint én, sokkal magabiztosabb, és sokkal jobban mutat mellette, mint én valaha is. Most arról nem tudom elszakítani a tekintetem, ahogy a szépen manikűrözött ujjai körbefonják a kezet, ami képes volt biztonságba helyezni akkor, amikor semmi más nem, az ujjakat, amik letörölték a könnyeim, körbefogták az arcom, és közelebb irányítottak hozzá. Annyira fáj, hogy elfelejtek lélegezni, elfelejtem hogy hol vagyok, miért, kivel, és hogy mennyi munkám van ebben az egészben. Haza akarok menni, és hagyni, hogy minden amit eddig tettem romba dőljön, és újra az a lány legyek, akitől többé-kevésbé sikerült megszabadulnom.
- Haze - ahogy az előbb kizökkentett, most úgy ránt vissza Zayn a valóságba azzal, hogy megfogja a kezem, és a fülemhez hajol. - Nézd meg Niallt, Hazel, szerinted szereti azt a lányt?
Nem akarom megint feléjük fordítani a fejem, bár minden porcikámmal érzem, hogy Niall még mindig engem néz, a tudatomba beleégett annak a látványa, hogy egy másik lány fogja a kezét, nem én. Vissza akarom kapni, jobban, mint bármikor. Bárhogyan.
- Nem tudom - nyelek nagyot. - Miért hozta magával ide?
- Mert mondtam neki, hogy hozhatja - teljesen sokkot kapok ettől, és tágra nyílt szemekkel meredek a fiúra. Kíváncsi voltam erre a lányra, de mégsem, legfőképp pedig nem itt és most, a kiállításunk megnyitóján akartam szembesülni azzal, hogy mennyivel szebb, csinosabb, és jobban illik Niallhöz, még így is, hogy sokat változtam.
- Később megköszönöd - mosolyog rám azzal a bizalmas mosollyal, amit mindig arra használ, hogy meggyőzzön, és mindig sikerül is neki. - Sőt, lehet hogy hamarabb, mint gondolnád. Csak legyél önmagad, ne is foglalkozz velük, ez most nem rajtad múlik.
- De még nem tud semmit - meredek rá nagy szemekkel.
- Nem is kell - rázza meg a fejét, és hirtelen bölcsebbnek tűnik számomra, mint bármikor máskor. Annyira, hogy nagyon nem tudok már kiigazodni rajta. - Ha te akkor nem hagyod ott, akkor még mindig együtt lennétek - mondja ki azt, amit a lelkem mélyén én is mindig tudtam. Niall nem az a típusú srác, aki csak úgy lelép, mindig mindenkit saját maga elé helyez, és én ezt nem akartam, úgyhogy leléptem én, azzal a határozott elképzeléssel, hogy jót cselekszek.
Visszatérek az ismeretlen emberekhez, és az ismerősökhöz, próbálok a képeimre, és arra koncentrálni, hogy most főként én vagyok a középpontban, és az emberek tőlem várnak válaszokat, de akármennyire is igyekszek figyelmen kívül hagyni, frusztrál, hogy Niall valaki más kezét fogva járja végig a kiállításom, és elmélkedik a fotók, festmények előtt, melyeknek készítése közben vagy mellettem volt, vagy ő járt a fejemben.
Valósággal sokkot kapok, amikor végül keresztezzük egymás útját, és nem tér ki előlem, hanem közelről is ugyanúgy fürkészi az arcom, ahogy távolról, közben pedig megpróbál valami mosolyféleséget erőltetni az arcára. Ezen az egész kiállításon ő az egyetlen ember, aki értheti, hogy mi van a műveim mögött, még ha azt is mondom, hogy semmi, mert valójában többnyire ő az, a háttértartalom, a múzsa, és amikor közelről is egymás szemébe nézünk tudom, hogy tud mindent, és ért is.

Niall Horan

Nem tudom azt mondani, hogy nem szándékosan andalgok szépen lassan Hazel irányába. Már amikor megérkeztünk oda kellett volna mennem hozzá, gratulálni a kiállításához, meg mindenhez, amit elért, és sok szerencsét kívánni a jövőjéhez, de ez nem megy nekem úgy, hogy ennyi ember veszi körül, és mert sokkal többet akarok mondani neki, mint ez, de az csak és kizárólag kettőnkre tartozik.
Jól megfigyelem az alkotásait, minden festményt, rajzot, fotót, annak ellenére is, hogy igyekszem szemmel tartani őt. Sajog a szívem, és mindenem, mert látom a képekben az emlékeit, lefestette Sydneyt, a látképet az ablakából, napfelkeltét a tengerparton, rajta két összebújt személy sziluettjével. Képek vannak a kalandjainkról, és olyanokról, amikben én már nem vettem részt, mégis tudom, hogy van valami közöm hozzájuk. Mindenhez van, Zayn az én barátom volt először, és most olyan neki Hazel, mint nekem Mackenzie. Mindig lesz közünk egymáshoz, ha csak ennyi is, de valami mindig. Megbolondít a tudat, hogy ezen a helyen Hazel összes műve valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, és most mégsem úgy vagyunk itt, mint egy pár, pedig így lenne helyénvaló. Megfojt, hogy a kezemet egy másik lány fogja, aki kérdéseket tesz fel, én pedig igyekszek kitérni a válaszok alól. Gyűlölök itt lenni, elképesztően, és gyűlölöm, hogy egy helységben tartózkodunk, de csak lopva bámuljuk egymást. Tudom, hogy ő is figyel engem, érzem minden sejtemben, úgyhogy csak azért is "véletlenül" belé botlok.
- Szia - emelem rá a tekintetem. Még soha nem esett ennyire nehezemre kimondani ezt a szót, és beszélgetést kezdeményezni, és még Celeste jelenléte sem zavart soha annyira, mint most, pláne az nem, hogy angyali mosollyal az arcán barátságosan köszön, és a kezét nyújtva bemutatkozik.
Szeretem benne, hogy kedves, nem vagyok szerelmes belé, de mint egy barátban, szeretem, hogy hihetetlenül kedves, mosolygós, és mindig barátságos mindenkivel.
- Szia! Te vagy Hazel? Celeste Martins vagyok, csodásak a műveid!
Az a lány, akire emlékszem, mindig csodásan tudta leplezni az érzelmeit, most azonban, ha csak néhány pillanat erejéig is, de kiül az arcára a meglepetés, és még valami fura érzelem is, amit nem igazán tudok hova sorolni, végül ő is kinyújtja a kezét. Nem tudom nem bámulni az apró karikát az orrában, a szőke hajvégeit, melyek minden mozdulatnál a vállát söprögetik, és a sokkal élettel telibben csillogó szemeit, még úgy is, hogy látom bennük a leheletnyi szomorúságot, és fájdalmat. Nem kellett volna idehoznom Celeste-et, és ha már idehoztam nem kellett volna a közelébe engednem, mert nem azért szakítottunk, mert már nem szeretett engem, vagy én őt, nem gyűlöljük egymást, és nem akarom semmivel sem büntetni azért, mert elhagyott, most mégis azt teszem, mert itt vagyok egy másik nővel az oldalamon, úgy, hogy még mindig egymást szeretjük. A levegő vibrál köztünk, ha megérinteném biztos vagyok benne, hogy kis elektromos kisülések csattannának el az ujjaink végében, zizegünk az izgatottságtól, és szinte hallom, hogy kalapál mindkettőnk szíve. Kíváncsi vagyok rá, hogy vajon ezt mások is érzik-e, hogy Celeste érzi-e, és ha igen, akkor most mennyire haragszik rám.
- Szia, Niall - szólal meg feszengve, de tudatosan akadályozva azt, hogy védekezőn maga köré fonja a karjait. Olyan más, máshogy néz ki, másmilyenek a ruhái, máshogy viselkedik, mégis ugyanolyan, ez a kicsit magabiztosabb és bátrabb nő még mindig az én Hazelöm, és egy fikarcnyit sem akarok kevésbé vele lenni, mint akkor, amikor az első találkozásunk után minden reggel felkeltem és elmentem a kávézónkba abban a reményben, hogy újra látni fogom. - Örülök, hogy eljöttetek.
Gyűlölöm, hogy többesszámban beszél, és azt is, ahogy leplezi, hogy fáj neki Celeste-et velem látni. Vagy inkább engem Celeste-tel látni.
- Örülök, hogy meghívtál - mosolygok rá, vagy legalábbis próbálok valami hasonló grimaszt vágni, de közben legszívesebben a falba verném a fejem ezért a hülye, sablonos válaszért. Nem akarok udvariaskodni, nem akarok ilyen szar válaszokat adni, nem akarok így beszélgetni vele, ennyi ember tekintete előtt, mert semmi mást nem akarok, csak hogy ott folytassunk mindent, ahol abbamaradt, azzal a változtatással, hogy aznap reggel nem próbál meg szó nélkül eltűnni, hanem egymás mellett ébredünk, és együtt megoldunk mindent. Nem akarok elmenekülni a rossz dolgok elől, hanem vele akarom elviselni, átvészelni őket, mindent, ami csak jöhet.
- Jól megváltoztál - bököm ki annyira idétlenül, hogy azonnal homlokon akarom csapni magam.
- Aha - bólint aprót - jobb így, Zayn sokat segített - keresi meg a tekintetével a barátját, aki az egyik sarokban egy pezsgőt, és Gigi kezét szorongatva úgy tesz, mintha nem minket figyelne.
- Örülök - rándul meg a szám. Hallgass már el, Horan, hallgass el. - Nagyon király ez a kiállítás, mindig tudtam, hogy egyszer összejön, és sokra fogod vinni.
Észreveszem, hogy Celeste elfordítja a fejét, látványosan nézelődik és próbál nem minket nézni. Egyre rosszabb vagyok, béna dolgokat mondok, és mindkettőjüket bántom, őt azzal, hogy Celeste kezét szorongatom, Celeste-et azzal, hogy mindeközben le sem tudom venni a szemem Hazelről, majd felfalom, idétlen megjegyzéseket teszek, és hamarosan, ha nem megyek el innen elkezdem felidézni a közös emlékeinket.
- Tudom - válaszolja aprót bólintva - mármint azt, hogy te megmondtad - édes kis mosolyra húzza a száját, ezzel kicsit kevésbé kínossá téve számomra a helyzetet.
- Gratulálok - mondom végül, és kinyújtom felé a kezem, amire mindketten értetlenül nézünk. Mit művelek már megint? Kezetfogni azzal a nővel, aki után életem minden percében vágyakozok? Miért vagyok ennyire szerencsétlen?
Végül, éppen akkor, amikor már elhúznám, a kezét az enyémbe csúsztatja, ő visszatartja a lélegzetét, az enyém meg elakad, mert ugyanolyan puha a bőre, formás kis körmein az a sötét színű, galaxis hatású lakk van, ami aznap is volt, amikor megismertem. Beleégett a tudatomba.
Legszívesebben magamhoz húznám, nem csak a kezét akarom fogni, nem akarok kezet rázni vele, mintha valami üzleti partnerek lennénk, hiszen ő a szerelmem.
Pocsékul érzem magam, amikor végül mindketten, illetve hárman tovább sétálunk, mást vártam ettől a találkozástól, de lehetett volna sokkal rosszabb is, most egyszerűen csak még jobban hiányzik, mint máskor.
- Menjünk oda Miráékhoz - javaslom, és azonnal el is indulok feléjük, de Celeste nem jön velem.
- Kijönnél előtte egy kicsit velem? - furcsa a hangja, és amikor visszafordulok látom az arcán, hogy tud mindent. Kicsit túl jó emberismerő vagyok, ez sokszor az előnyöm, sokszor pedig a hátrányom, most meg nem tudom eldönteni. Bólintok, és továbbra is a kezét fogva, anélkül, hogy bárkitől is elköszönnénk kimegyünk. Hideg van, és kabátom még mindig nincs, úgyhogy beülünk a kocsimba, de abban pillanatban, hogy becsukódnak az ajtók rájövök arra, hogy ez mennyire rossz ötlet volt.
Csendben ülünk, ami zavar, mert egy ideig nem néz rám, elfordítja a fejét és kibámul az ablakon, a sötét parkolóba.
- Cel? - szólítom meg végül. Mindketten tudjuk, hogy miről lenne szó, és jelen pillanatban hiába érzem borzasztóan magam, a tudat, hogy ezután lekerül majd rólam a jelenlegi legnagyobb terhem sokat segít abban, hogy elkezdjem ezt a beszélgetést.
- Lehet hozzád egy kérdésem? - kérdezi csendben, válaszul pedig bólintok. Nem köntörfalazik, azonnal felteszi, és nem hagy időt arra, hogy gondolkodjak. - Még szereted ezt a lányt, ugye?
Aprót bólintok, nincs miért hazudnom, és nem is akarok, most az egyszer teljesen őszintének kell lennem vele, ha már eddig nem voltam az.
- És engem?
Ez az a kérdés, amire fogalmam sincs, hogy hogyan kellene válaszolnom, mert nem lehet úgy, hogy ne bántsam meg. Idióta vagyok, mert ő tényleg szerelmes belém, én pedig kihasználtam ezt, még úgy is, hogy nem akartam.
- Cel, te egy nagyon bonyolult időszakban léptél be az életembe - magyarázkodok - azt hittem, idővel majd én is annyira foglak szeretni téged, mint amennyire te engem, mert fantasztikus lány vagy, és ezt nem csak úgy mondom, de nem megy. Szeretlek, mint egy barátot, de én még mindig Hazelbe vagyok szerelmes, akárhogy is próbálok túllépni rajta. Ne haragudj rám, esküszöm, hogy nem akartalak bántani, sosem használtalak ki, és felhasználni sem akartalak semmire. Próbálkoztam, tényleg, és nem értem, hogy miért vagyok olyan hülye, hogy nem szeretek beléd, amikor fantasztikus vagy, gyönyörű, és kedves, de megőrülök nélküle, minden nappal egyre jobban, még úgy is, hogy tudom, vele a nehezebb utat választom.
- Megígérsz nekem valamit? - kérdezi, ezzel belém fojtva az értelmetlen hablatyolást.
- Bármit.
- Szeretném, ha újra együtt lennétek - miközben kimondja ezt nem néz rám, helyette az ölébe ejtett kezeit bámulja. Nehéz neki, pont annyira, amennyire Hazelnek volt nehéz minket nézni, mégis elmondja amit szeretne, mert olyan ember, mint én, aki mások érdekeit sokkal előbbre helyezi a sajátjánál.
- Én is szeretném - megfogom a kezét, és megsimogatom, jobb, ha nem mondok ennél többet. - Annyira sajnálom, Cel, ne haragudj rám, kérlek!
- Semmi baj - még úgy is mosolyra húzza a száját, hogy remegnek az ajkai. Lehajolok, és a kezeit fogva az ölébe hajtom a fejem. Pocsék érzés ezt csinálni, fájdalmat okozni neki, mert pontosan tudom, hogy milyen. Mindketten szótlanok vagyunk, én meg sem mozdulok, ő gyengéden simogatja a hajam, más már rég itthagyott volna, bosszúból minimum még a kocsim kerekeit is kilyukasztja, de ő nem ilyen, én meg tényleg egy igazi balfék vagyok.
- Hazaviszlek - emelem fel a fejem, válaszul csak aprót bólint. Soha nem tűnt még olyan hosszúnak egy út, mint ez, és a kocsim se ilyen szűknek, mégis amikor megérkezünk leállítom, és hátradőlök az ülésben.
- Azon gondolkodok, hogy ha velem így viselkedtél úgy, hogy nem is szerettél, milyen lehetsz, amikor tényleg szerelmes vagy - szólal meg halkan.
- Egy utolsó szarházinak éreztem magam végig - mondom ki a lehető legőszintébben. Így volt, mert mindig azt éreztem, hogy nem vagyok elég, nem próbálkozok eléggé, pedig mindent bevetettem, de nem tudtam nem Hazelre gondolni közben.
- Nem voltál az - rám mosolyog, majd kinyitja az ajtót, mielőtt lenne időm kiugrani, hogy kinyissam neki én - remélem, hogy boldog leszel, Niall.
- Én meg azt, hogy találsz valakit, aki jobb, mint én.
A mosolya most azt tükrözi, hogy nem hisz ebben, én viszont tudom, hogy igenis megtalálja majd a számára tökéletes párt, és egy napon hálás lesz majd azért, hogy én most itt visszavonulok, és nem használom többet fel őt arra, hogy elfelejtsek egy lányt, akit nem lehet.
- Majd beszélünk, ha akarsz - mondja, és kiszállna, de utána nyúlok, és nyomok egy puszit az arcára, mert bár sokszor tehernek éreztem mindent köztünk, és rengeteget rágódtam, rengeteget segített, és ez az egész amúgy sem az ő hibája.
- Persze, hogy szeretnék - rámosolygok, majd megszorítom a kezét és elengedem.
Megvárom, hogy bemenjen, és csak utána indítom be az autóm, bár az első pillanatban fogalmam sincs, hogy hova menjek, és mit csináljak. Végül úgy döntök, hogy hazamegyek, jobb lesz ha tiszta fejjel keresem meg Hazelt, és nem most, amikor 10 perccel ezelőtt szakítottam a barátnőmmel, ő pedig még mindig a kiállításán van.
Írok egy sms-t Mirának, rövid és lényegretörő, lényegében egy szó: "szakítottam". Hosszú ideig nem érkezik válasz, pedig reménykedek abban, hogy talán felhív, vagy átjön hozzám beszélgetni, de Mira még mindig elsősorban anyuka, és feleség, akkor is, ha ugyanúgy a barátom, mint régen.
Végül, órákkal később érkezik tőle egy sms, abban is egyetlen szó áll, az, hogy Hazel hazament. Ebben az egyetlen szóban benne van minden, Mira üzenete, hogy mit kell csinálnom, és hogy ebben vele az élen mindenki támogat. Összeszedem magam, már ha azt, hogy a hajamba túrva nagy levegőt veszek, felkapom a kocsikulcsom, és mint egy elmebeteg behajtok a belvárosba nevezhetjük összeszedésnek. Ennyit arról, hogy lehiggadok és hagyom kitisztulni a fejem. Egyáltalán nem gondolkodok tisztán, akkor nem vágtatnék fel a 8. emeletre lépcsőn, és kopognék be hangosan a barátnőmhöz éjfél után néhány perccel. Tulajdonképpen nem is kopogok, sokkal inkább dörömbölök, legszívesebben a kilincset is rángatnám, és két perc elteltével kedvem lenne berúgni a tömör fa ajtót, végül mégis ajtót nyit. Puha plüss köntöst visel, a hajából pedig csöpög habos a víz, de nem tűnik meglepettnek a látványomtól, ahogy én sem az övétől, sőt, kis híján elröhögöm magam, mert ez annyira tipikus.
- Szia - pislog nagyokat rám, és a kezét végihúzza néhány csöpögő tincsen.
Beengedem magam a lakásba, amit én szereztem neki. Ha nem tudnám, hogy min ment keresztül, most nem is szólnék hozzá, mert felkapnám és addig csókolnám, amíg mindkettőnk tüdeje égni nem kezd, így viszont halkan becsukom az ajtót, és nekidőlök.
- Nem megyek el - mondom ki legelőször ezt, bár azt nem tudom, hogy miért - addig nem, amíg végig nem hallgatsz.