53.rész

Niall Horan

Patakokban folyik rólam az izzadság, de a világ összes kincséért sem másznék ki mellőle, vagy húznám lejjebb róla a takarót. Az egész testével rajtam fekszik, a feje a mellkasomon pihen, ujjaim a rövid, barnából fokozatosan szőkébe váltó hajában vannak, a lábai közrefogják az én egyik lábam, mindezt azonban akármennyire is szeretném nem láthatom, mert az egyik kezével magához öleli a nyakáig felhúzott takarót. Egész éjszaka nem ébredt fel, meg csak egy igazán nyugtalan mozdulata sem volt, figyeltem, láttam hogy egyszer idegesen rezzentek meg a szempillái, megfeszült a kis teste és egy pillanatra szaporábban vette a levegőt, de aztán vége is lett, kisimult az arca, és békésen simult bele a karjaimba. Olyan büszke vagyok rá, és alig várom hogy felébredjen, és elmondhassam ezt neki is.
Miközben őt néztem rengeteget gondolkoztam, bár néha-néha elpilledtem. Kíváncsi vagyok rá, hogy hogyan csinálta ezt, mivel érte el, hogy most már tud aludni, és milyen meglepetéseket tartogat még számomra. Rengeteget gondolkoztam az elmúlt hónapokon, azon, hogy mennyire nem voltam önmagam Celeste mellett, és most mennyire természetesen árad belőlem a törődés. Mellette rákényszerítettem magam arra, hogy simogassam, megpusziljam, és hagyjam hogy a karomban aludjon, Hazel esetében azonban még az sem lenne elég, ha beleolvadhatnék. Lényegében egész éjjel rajta csüngök, simogatom, az arca minden szegletére apró csókokat helyezek, és rásegítem arra, hogy közelebb araszolgasson. Ezek mellett azt is átgondoltam, amit arról mondott, hogy nem szeretné, ha máshogy bánnék vele, és bár valószínűleg azt sosem fogom tudni kiverni a fejemből, hogy mi történt vele, nem fogom úgy kezelni, mintha az érintéseimtől bármelyik pillanatban összeomolhatna, ő ennél erősebb. Biztos vagyok benne, hogy az életünk együtt teljesebb lesz mint bármi más a földön, egy napon, hamarosan feleségül fogom venni, csodálatos kis porontyaink lesznek, mindegy milyen módon, és beállok majd azoknak a férfiaknak a sorába, akiket mindenki irigyel a gyönyörű családjuk miatt. Alig várom, de mint már mondtam, most a jelenlegi helyzettel is beérem, sőt, több mint beérem.
Szívesen készítenék neki reggelit, palacsintát, rántottát, különféle tojásokat, bundáskenyet, amit aztán itt megehetnénk, és láthatnám a csodálkozó arcát, de nem tudok kimászni mellőle, képtelen vagyok rá, ráadásul kegyetlenül rossz belegondolni abba, hogy ha előbb ébredne fel, akkor egyedül lenne. Itt kell lennem, amikor kinyitja a szemeit, látni akarom az arcát.
Figyelem ahogy ébredezik, édes látványt nyújt, ahogy laposakat pislog, majd néhány percen keresztül még kissé üres tekintettel néz rám, míg én a kezemet az arcára vezetem, és megsimogatom a hüvelykujjammal.
- Szia Szépségem - szólítom meg nagyon halkan.
- Tényleg te vagy az? - pislog kissé hitetlenkedve.
- Tényleg - mosolygok rá, és feljebb húzom magamon, hogy az arca egy magasságban legyen az enyémmel, és a számmal megérinthessem az övét. Azonnal éberebbé válik, viszonozza a bátortalan csókom, és a kezét felcsúsztatja a mellkasomon.
Átfogom a derekát, az egyik karomat a vékony kis pizsamája alatt felvezetem a hátán, és óvatosan megfordítom, hogy helyet cseréljünk, és ő legyen alattam. Nem bánok vele máshogy, szeretném neki megmutatni, hogy amit átélt az nem a valóság, és hogy amikor két ember együtt van az nem is hasonlít semmire, amire emlékszik, ezért bűntudat nélkül simulok hozzá, és vezetem át a kezemet a hátáról a hasára. Tudni fogja, sőt már most is tudja, hogy bennem megbízhat, mert ahelyett, hogy esetleg eltolna, vagy bármi olyan reakciója lenne, ami azt mutatja, hogy nem tetszik neki a közelségem, az ujjait a hajamba vezetve kissé hátradönti a fejét, és halkan hümmög.
- Igen, tényleg - a legszebb mogyoróbarna tekintet mélyed bele a pillantásomba, miközben nyugtázza, hogy valóban jelen vagyok.
- Olyan büszke vagyok rád - hajolok a nyakához, és gyengéd csókokat adok a puha bőrére. Az őrületbe kerget. - Átaludtad az egész éjszakát gond nélkül.
- Tudom - ül ki egy lágy kis mosoly az arcára. - Most már szinte mindig.
- Ez fantasztikus - simítok el egy kósza tincset a homlokából. Tényleg sokkal kipihentebbnek tűnik, nincsenek sötét karikák a szépséges szemei alatt, az arca kisimult, virul az egészségtől. - Hogy csináltad?
Lemászok róla, de csak annyira, hogy az oldalunkra fordulva, összebújva tudjunk beszélgetni. Elhatározom, hogy kikapcsolom a telefonom, és nem megyek ma sehova, beszélni sem akarok senkivel rajta kívül, sőt, kimozdulni sem innen. 
- A pszichológus tanított meg rá - kicsit lejjebb rúgja a takarót rólunk, végre, majd a csupasz, puha kis kezét a mellkasomra helyezve apró mintákat kezd rajzolgatni a mellkasomra. - Az elején kegyetlen volt, azt hittem, hogy nem leszek képes végigcsinálni, végül mégis sikerült. Rengetegszer kellett felidéznem a történteket, és megpróbálni elképzelni, hogy fellépek ellenne, ez elképzelve még egész egyszerű volt, de az álmaimban nem, és azért, mert naponta többször is felidéztem az emlékeket azok még élénkebbek lettek, és még jobban elnyeltek, ha nincs Gigi, és Zayn, nem tudom, hogy mi lett volna velem. Z sokszor itt aludt, lent a kanapén, és akárhányszor meghallotta, hogy mozgolódok felrohant hozzám. Szörnyű volt, rosszabb mint korábban bármikor, sikoltoztam, teljesen elveszítve magam sírtam, hánytam, téptem a hajam, pánikrohamaim voltak, hiába próbálkoztam mindennel egyszerűen nem ment. Egyedül azért nem adtam fel, mert te jártál a fejemben, az, hogyha így maradok esélyünk sem lenne, úgyhogy tovább csináltam, és néha elkezdtek elmaradni ezek a dolgok, vagy hát nem elmaradni, mert emlékszem, hogy ma éjjel is elkezdődött, csak már nem hagyom kibontakozni. Néha azt képzelem el, hogy én mentem meg saját magam valamilyen szupererővel, néha Zayn repül értem Supermannek öltözve, van, hogy Gigi, de azért leggyakrabban egyszerűen csak te sétálsz be, és emlékeztetsz arra, hogy annak amit átélek már rég vége, és volt valamink, ami össze sem hasonlítható semmivel amit átéltem.

Figyelmesen hallgatom, magával ragad, hogy milyen őszintén beszél, hogy annyira a bizalmába fogad, hogy megosszon velem ilyen dolgokat, az pedig méginkább, hogy a képzeletében engem használt arra, hogy segítsen önmagán.

- Bármikor emlékeztetlek rá - megfogom a kezét és a számhoz húzva belecsókolok - és ígérem, hogy ami köztünk van az a továbbiakban sem fog hasonlítani ahhoz.

- Biztos vagyok benne - imádom a lágy kis mosolyát, ahogy azt is, hogy felnyúl az arcomhoz és megsimogatja, miközben a tekintetével fürkész. - Nem mondtál semmit a kiállításomról - várt hirtelen témát, mindezt úgy teszi, hogy közben tanulmányozva simogatja a felsőtestem - nem tetszik?

- Őszinte leszek - pislogok laposakat az érintése alatt - semmit sem tudtam igazán megnézni, zavart hogy valaki más kezét fogom, miközben le sem tudom venni a tekintetem rólad.

- Hogy szakítottál vele? - kérdezi halkan, de olyan hangsúllyal, hogy tudjam, ha nem akarok válaszolni nem kell, viszont akarok, mert végre tesz fel nekem kérdéseket, végre szeretne tudni dolgokról, és nem hagyja csak rám azokat, ahogy többet én sem fogok csak úgy ráhagyni. 

- Nem kellett túl sokat magyarázkodnom, miután beszéltünk kihívott, és megkérdezte, hogy szeretlek-e még, én pedig elmondtam mindent. 

- És ő? - szívja be az alsó ajkát. - Haragudott?

- Nem - simogatom meg az arcát mosolyogva - azt mondta, szeretné, ha együtt lennénk. Celeste fantasztikus lány, Haze, nagyon megértő és kedves.

- Igen? - látom, hogy nagyot nyel, és rájövök arra, hogy talán nem kellett volna ezt mondanom. Együtt voltam vele, az idő alatt, amíg ő azon dolgozott, hogy miattam, kettőnkért elengedje a múltját.

- Aha - hümmögök a szájára, hogy mentsem a helyzetet. Olyan egy hülye vagyok - az egyetlen baj az volt vele, hogy nem Hazel Clark, úgyhogy akárhogy is próbálkoztam nem tudtam szeretni, mégis reménykedtem, hogy talán majd egyszer sikerül, és a többieknek is szerettem volna ezt bebizonyítani. Végig tudták, hogy nem szeretem, és minél tovább húzom ezt a dolgot, a végén annál jobban fog fájni neki, amikor kiderül az igazság, de nekem akkor teljesen elment az eszem, amikor kisétáltál azon az ajtón, senki sem tudott hatni rám, se Mira, se Zayn, senki. 

- Sajnálom - néz a szemembe. Olyan komolyan gondolja, hogy a tekintete már-már fátyolos, azt hiszi, hogy tönkretett, de csak jót akart nekem, én voltam az, aki tönkretette saját magát.

- Nekem akartál jót - úgy mondom ezt, hogy közben az ajkaink súrolják egymást, és a szemeim csukva vannak - csak azt nem hallottad meg, amit én mondtam, és egy idő után elkezdtem elhinni, hogy igazad van, csak mostanában jöttem rá arra, hogy akármit csinálok, akármi történik az életemben, ha te nem vagy a része, akkor nem tesz boldoggá.

- Szóval azt mondod, hogy ha született volna egy gyereked mondjuk attól a lánytól, akivel együtt voltál, akkor nem lennél boldog?

- Nem - nézek a szemébe - mert nem te lennél az anyukája. Szeretném, ne érts félre, mert akkor is az én gyerekem lenne, de beleőrülnék a bűntudatba, amiért nem vagyok halálosan szerelmes az édesanyjába, és ebből előbb-utóbb kimenekülnék, úgyhogy sosem lenne olyan családom, mint Liamnek. Tegnap este azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neked, úgyhogy remélem tudod, hogy most nem azért vagyok itt, mert már tudom, hogy talán lehet családunk, jelenleg engem ez érdekel a legkevésbé. Vagy veled vagyok, vagy egyedül, számomra nincs más lehetőség, nem tudok mást szeretni, pedig hónapokon keresztül mindent megpróbáltam. Abban a pillanatban ahogy megláttalak elfelejtettem mindent és mindenki mást, gyerekes, hülye érzéseknek tűntek azok, amikre azt hittem, hogy szerelem, és most talán megijesztelek, vagy csak egyszerűen azt hiszed, hogy megőrültem, de azonnal tudtam, hogy egy napon feleségül foglak venni, már másnap megtettem volna, és most, ebben a pillanatban is megtenném.

- Sosem hinném azt, hogy megőrültél - a szembogarai olyan nagyok, miközben rám néz, hogy képes lennék elveszni bennük - bár megérteni talán sosem foglak, de én lennék olyan igazán őrült, ha még egyszer megpróbálnálak rábeszélni arra, hogy jobb neked nélkülem.

- Nem jobb - ölelem magamhoz - még a poklot is szebb helyként képzelem el.

Abból ítélve, hogy a szemei fátyolossá válnak ez a mondatom, és talán az egész köztünk lezajlott beszélgetés érzékenyen érinti, és sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de örülök ennek, mert végre nem nyomja el az érzéseit, végre igazán kimutatja őket.

- Elmegyek majd újra a kiállításodra, és mindent megnézek úgy igazán - térek vissza az eredeti kérdéséhez - velem jöhetnél, tarthatnál nekem tárlatvezetést.

- Meggondolom - kuncog, és kicsit még közelebb bújik, én meg kicsit még közelebb húzom, ha ez egyáltalán lehetséges. 

- Milyen visszajelzéseket kaptál eddig? - érdeklődők a haját simogatva.

- Nem igazán tudom - hümmög halkan - néhány tanárommal beszélgettem, ők pozitívak voltak, megdícsértek, de az idegenekkel inkább Zayn beszélgetett. Fel kell majd hívnom. 

Erről eszembe jut, hogy talán nekem is fel kellene hívnom a barátaim, és elmondani, hogy mi zajlott le az elmúlt néhány órában, de talán ez még ráér, az nem, hogy milliónyi csókkal halmozzam el a lányt, aki hónapok óta nem feküdt a karjaimban. 

- Ráér még, ugye? - kérdezem, miközben apró csókokat nyomok a szájára. 

Piciket bólint, aztán közelebb húz magához, és kicsit az egész világról elfeledkezünk, aminél jobb dolog nem igazán lehetséges. Mintha az egész világ kikapcsolna, vagy rajtunk kívül senki nem létezne, belefeledkezek a csókjai ízébe, abba ahogy simul hozzám, a forró levegővételekbe, a hajamat birizgaló ujjaiba, nem hallok mást csak az ajkaink halk cuppanásait és a kis sóhajait, addig, amíg az ezen kívüli teljes csöndbe bele nem hasít a macskája eszeveszett nyávogása, bár ezeket az elnyújtott  hangokat a legnagyobb jóindulattal sem lehet annak nevezni. 

Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor elválik tőlem, és visszatér a valóságba, de ezt a változást érdeklődve nézem, mert egy kicsit Mirára emlékezet.

- Éhes - bújik ki mellőlem még kissé pihegve, és a tekintetével megkeresi az ajtóban álló macskát. A kis dög direkt feljött, és amikor látta, hogy milyen jól elvagyok a gazdájával közbelépett. 

- Remek időzítés - morgolódok kicsit, és a hasamra fordulva utána nyújtom a kezem, de már fel is áll, és a karjaiba veszi a zúgolódó állatot. Ennyit rólam. 

Nem sokáig durcázok azonban, mert a barátnőm épp előttem változik olyanná, mint egy gondoskodó anyuka, és ezt látni akarom. Úgy sétál le a lépcsőn azzal a macskával, ahogy Mira szokott, karjában az egyik túl korán felébredt babájával, aminek egyszer a szemtanúja voltam, nem sokkal azután, hogy megszülettek az ikrek, és munka előtt beugrottam felszedni Liamet, mert az éjszakai műszak után úgy döntött, hogy inkább nem vezet. 

Már-már irigy vagyok a macskára, mert egy kis vernyogással meg dorombolással képes magára vonni az összes figyelmét, nem mintha egyébként nekem lenne okom panaszra, sőt, talán a macskának kellene utálnia engem, amiért idejöttem, és elvettem a gazdáját.

Szorosan a nyomukban lépdelek, Hazel gyengéden simogatja a kis szőrgombócot, és biztosítja arról, hogy mindjárt kap enni, még azért is bocsánatot kér, mert nem ébredt fel hamarabb, és készítette el előre a reggelit. 

Hirtelen látom őt néhány év múlva a saját házamban egy babával a kezében, ezzel a kis nyávogós döggel a lábainál, és a szívem mintha megolvadna. Egy percig sem gondolkodok el azon, hogy az a baba akit elképzelek hogy lenne a miénk, hogy a kettőnk véréből lenne-e, vagy valaki máséból, aki nem tudta eléggé megbecsülni. Nem érdekel, a mi gyerekünk lenne. 

Természetesen az, hogy egy tálkába konzervet kanalaz össze sem hasonlítható azzal, ahogy Mira szokta sterilizálni a cumisüvegeket, vagy gondosan összeválogatni a maximálisan egészséges és természetes babareggeli hozzávalóit, de a maga módján elbűvölő, nagyon is, mert minden figyelmét ennek szenteli. 

Nagyon szeretném megosztani vele a fejemben elképzelt képet, és hogy úgy gondolom, egyszer fantasztikus anya lesz, de talán ma reggelre ez már túl sok lenne, úgyhogy csendben maradok helyette odalépek hozzá, és a fejem a nyakához simítva hívom fel magamra a figyelmét.

- Teljesen biztos vagyok benne, hogy direkt csinálta - motyogom, melyre válaszul kuncogva körém fonja a karjait, és újra kapok a figyelméből én is. 

- Még az is lehet, felborult a reggele miattunk. Csak szólt, hogy éhes, és viszonylag sokáig is bírta.

- Szóval a macskádnak napirendje van - húzom piszkálódó mosolyra a szám. - Tipikusan olyannak néz ki, aki nem úgy néz rád, mint a gazdájára, hanem mint a szolgájára. 

- Ez nem igaz - nevet fel - nála hálásabb cica nincs, majd meglátod.

- Oké - bólintok elfogadóan. Tényleg meglátom majd, mert bár nem vagyok tipikusan egy macskás ember, nincs az a pénz amiért megfosztanám a kis barátjától, vagy egyáltalán bármitől, akár pókjai is lehetnének, vagy kígyói.

De remélem nem lesznek. 

- Éhes vagy? - fordít hátat nekem, és kinyitja a hűtőt. - Csinálok neked reggelit.

- Nem - lépek mögé, és a karjaim a vékony dereka köré fonom, majd megpuszilom a fejét - a művésznő csak üljön le, vagy bújjon vissza az ágyába, majd én csinálok reggelit.

Néhány másodpercig fürkészi az arcom, mintha arra próbálna rájönni, hogy viccelek-e, aztán végül bólint egy aprót, és mielőtt visszamenne a szobájába megpuszilja az arcom. Ez könnyebb volt, mint hittem.

Még az is teljesen elbűvöl, ahogy felfelé lépdel a kis fa lépcsősoron, le sem tudom venni a tekintetem róla addig, mígnem egy huncut pillantást vetve rám eltűnik a szobájában, és egyedül maradok a macskájával. Talán Szergejnek hívják, de erről még meg kell kérdeznem Hazelt. 

Magamban dúdolgatva nézek szét, végül is megvalósítom a tervem, mert reggelit is készítek neki. A palacsinta mellett döntök, elképzelem hogy milyen jó étvággyal fog nekilátni és nem is kérdés, hogy minden "fáradozást" megér, bár talán ugyanúgy örülne annak is, ha csak összedobnék egy kis rántottát. Hónapok óta nem dúdoltam, most meg nem tudom abbahagyni, legszívesebben táncolnék is, miközben összeügyeskedem a tésztát, majd elkezdem kisütni. Kicsit összerezzenek, amikor egy szőrös kis test dörgölőzik a lábaimhoz hangosan dorombolva, és amikor lepillantok rá bekövetkezik az a pillanat, amikor legalább annyira beleszeretek a kis szarosba, mint Hazel, mert a nagy kék szemeivel már-már vidáman és szeretetteljesen figyeli, hogy mit művelek. 

Nem tudom, hogy szabad-e, de az elsők közt megsült palacsinták közül egyet elkezdek tépkedni, és ledobni neki a padlóra. A nőket ismerve Haze kiakadna ezen, vagy ha ő nem, akkor Mack biztosan, de amiről nem tudnak az nem fáj nekik, és amúgy is ki kell engesztelnem, amiért éheznie kellett, míg én kisajátítottam a gazdáját. Végül egy nagy tálca palacsintával, és mindenféle édes dologgal, amit bele tudunk pakolni csörtetek fel a galériára, és közben hívogatom magam után Szergejt. A belepésünknél jobbat rendezni sem lehetne, mert a macska úgy dönt, hogy nem adja meg az elsőbbséget nekem, és miközben lépek a lábaim közt átsurranva felvágtat a helyemre, míg én kis híján felbukok és leejtem a tálcát. 

- Látom összebarátkoztatok - mosolyog rám ragyogóan a barátnőm, ölében az elnyúló kiskedvencével.

- Aha - fészkelem be magam mellé, és kettőnk közé helyezem a tálcát. Találtam a tatyómban egy csomag M&M's-t, úgyhogy a kakaópor, kétféle lekvár és nutella között az is ott hever. 

- Sütöttél palacsintát? - csillannak fel a szemei. - Egy szendviccsel is tökéletesen megelégedtem volna, Niall.

Van valami abban, ahogy kiejti a nevem, valami amitől képes vagyok teljesen elalélni, főleg ha a formás kis szája mellé társul a szikrázó, boldog, és nagyon szerelmes tekintete. Úgy néz rám, ahogy Mira Liamre, és ha ezért a pillantásért mindent fel kellene adnom, megtenném, mert tulajdonképpen ez a mindenem, és valósággal fürdőzök a boldogságban miatta. 

- De én nem azt akarom, hogy csak megelégedj - megpuszilom a pisze orrát, és a szemébe nézve elmosolyodok. - Ha nem akarnék egész nap az ágyban lenni veled, elvittelek volna reggelizni, így viszont ezt el kell halasztanunk, mert nem fogsz megszabadulni tőlem.

- Nem is szeretnék - a karjait a nyakam köré fonja, és csak most veszem észre, hogy nem a pizsamáját viseli, hanem az én ingem. 

Nem emlékszem rá, hogy valaha is belebújt-e az én ruháimba, úgyhogy ez valósággal sokkhatásként ér, és a tálcát félretéve, vigyázva, hogy ne zavarjam meg túlságosan Szergejt lejjebb húzom rajta a takarót, és szemügyre veszem.

- Milyen csinosak vagyunk ma reggel - jártatom rajta a tekintetem, és nagyot nyelek. Összefutott a számban a nyál, mintha nem egy ember, egy gyönyörű, csodálatos nő lenne előttem, hanem egy nagy tányér sütemény, vagy fagyi, valami étvágygerjesztő.

- Hiányoztál - miközben ezt mondja végighúzom a kezem a derekán, valósággal elbűvöl, hogy milyen nagy rá az ingem, pedig nem számítok nagydarabnak én sem. - Az enyém lehet? - dönti oldalra a fejét, a szemeiben huncutság csillog, valami amit szintén nem láttam korábban, vagy csak alig-alig. 

Gyengéden megfogom Szergejt és leteszem a földre, egy darabig néz, én meg reménykedek benne, hogy jó cica lesz, és elmegy, egy idő után pedig valóban hátat fordít és elballag a kis ágyába, vagy akárhogy is hívják a területét, így anélkül húzhatom az ölembe Hazelt, hogy összenyomnánk a macskáját. 

Szavakkal kifejezhetetlen módon tölt el jó érzéssel, ahogy a hosszú, vékony combjai elnyúlnak az oldalamon, és megpihentethetem rajtuk a kezeim. Tudom hogy hol a helyem, de azért még mindig férfiból vagyok, normális férfiból, és alig tudom megfékezni a gondolataim, meg egyes testrészeim. 

- Nem - hümmögök, és elgondolkodva félredöntött fejjel piszkálom az ing gallérját. Nyakig begombolta, pedig most talán nem zavarna annyira, ha csak 1-2, vagy egyetlen gombot se bújtatott volna át a kicsi lyukakon. - Ezt az inget nem.

- Miért? - addig piszkálom a gallért, mígnem felnyúl és kigombolja. Kíváncsi vagyok rá, hogy direkt csinálja-e, és ha igen, akkor miért. Beszélnem kell vele erről, őszintén, arról hogy meddig mehetünk el, és mennyi idő alatt, nem mintha ez számítana. Ha azt mondaná, hogy 10 évet kell várnom rá, akkor annyit várnék, bár néha biztos úgy érezném, hogy belepusztulok, de a lényeg nem ez. 

- Mert ebben mentem a kiállításra Celeste-tel - a karjait a nyakam köré fonja és simogatni kezdi a tarkóm, a név hallatára megrándul egy kicsit az arca, de gyorsan rendezi a vonásait. - Majd adok olyat, aki nem volt rajtam vele. 

- Nekem ez is jó - dönti a homlokát az enyémnek - mert ezt viselted, amikor visszajöttél hozzám.

- Tulajdonképpen te jöttél vissza énhozzám - nem tudom, hogy miért okoskodok ilyenekkel, de kedvem lenne megrúgni magam. 

- Egymáshoz - a szája súrolja az enyém miközben beszél, és ezzel az őrületbe kerget, azzal meg főleg, hogy milyen bátran csókol meg, milyen gyakran, és milyen jól. 

- Hazel - motyogom, amikor fél pillanatra elválunk, hogy azért vegyünk levegőt is - beszélnünk kellene.

- Tudom - válaszolja szinte a számba mormolva, aztán végül ennyiben is maradunk. Nem tűnik úgy, hogy zavarná a helyzetünk, vagy ahogy hozzáérek, ő maga gombolja ki az inget, én csak segítek levenni. Végig a tudatában vagyok annak, hogy mit csinálok, és hogy legfeljebb meddig mehetek el, még mielőtt beszélnénk bármiről is, de nekem ez most sokkal több, mint amiben valaha is reménykedtem az elmúlt hónapokban. A tenyeremet a csupasz derekára és a hátára simítom, az ajkaink elválaszthatatlanok, mintha összeforrtak volna, megőrülök attól, ahogy a bőre érintkezik az enyémmel, és a mellkasa hozzám préselődik, de nem próbálok ennél tovább menni, akkor se tenném még, ha azt mondaná, hogy próbáljuk meg, mert ez nem a megfelelő alkalom, hely, és időpont. Amikor együtt leszünk minden tökéletes lesz, minden, de tényleg minden, hogy egyetlen pillanatig se féljen, eszébe se jusson az, ami történt vele, egyelőre azonban nekem eszembe jut, úgyhogy szépen lassan elszakadok tőle, bár a testünk nem távolodik el egymástól, csak az arcunk.

- Te vagy a leggyönyörűbb nő az egész univerzumban - pislogok laposakat miközben a fejem a kulcscsontjának döntöm, és megcsókolom - és a legbátrabb. 

- Nem kell bátornak lennem ahhoz, hogy csókolózzak a barátommal, akit szeretek - dönti oldalra a fejét. Nem tudok betelni azzal, ahogy azt mondja, hogy szeret, mindegy milyen formában teszi, akkor is hihetetlen, ahogy az is, hogy a bizalmába fogadott. 

- Dehogynem - mormolom - az elején annak kellett lenned, mikor még alig ismertél. 

Lusta mosoly ül ki az arcomra, miközben rám pillant, és végighúzza a mutatóujját a hátam mentén.  

- Még szükségem van egy kis időre - mondja elgondolkodva, mire megemelem a fejem, és ránézek, hogy tudja, érdekel amit mond, és a legkevésbé sem veszem félvállról.

- Tudom - a füle mögé tűröm a kusza kis tincseit, majd végigsimítok a nyakán, le a lapockáira. - Miattam semmit sem kell megtenned, amit nem akarsz 100%-ban, ugye tudod? Évekig, sőt, évtizedekig várnék rád, ha kellene.

Komolyan gondolom, komolyabban, mint ahogy bárki hinné, de igazat mondok, bármire képes lennék érte. 

- Igen - az orra az enyémhez ér, mire mindketten automatikusan elmosolyodunk. Szeretem ezt a lányt, mindennél és mindenkinél jobban. - Ha biztos lennék benne, hogy nem kattanok be, már most szeretném - mondja, mire szinte fizikailag érzem, hogy kitágulnak a szembogaraim, és kiszárad a szám. 

- Ne hívd bekattanásnak - motyogom rekedten - nem vagy őrült. 

- Pedig néha annak érzem magam - hunyja be a szemeit, és a fejét a vállamra hajtja. Köré fonom mindkét karom, elmondhatatlan nyugodtsággal és békével tölt el a helyzetünk, ahogy együtt lélegzünk, bőr a bőrhöz ér, a bizalma pedig szinte tapintható kettőnk közt.

- De nem vagy az, csak történt veled valami szörnyű, amit nehéz feldolgozni, sőt, ha nem ismernélek, azt gondolnám, hogy lehetetlen. 

- Én is - biccenti fel a fejét, az ajkain helyes kis mosoly játszik - ha nem ismernélek. 

Már-már szinte zavarba hoz, érzem ahogy kipirul az arcom, pedig ilyen nem történik túl gyakran. 

- Ki fog hűlni a reggelink - megint azt érzem, hogy legszívesebben arcon csapnám, vagy megrúgnám magam azért, mert ilyen hülyeséget mondok, de ha valamilyen módon én kerülök a figyelem középpontjába, még ha ez csak az ő figyelme is, akaratlanul is kimenekülök belőle, pedig szeretek Hazel figyelmének tárgya lenni.

Halkan kuncogva megpróbál kicsúszni az ölemből, ezt viszont nem engedem, helyette a palacsintát helyezem el úgy, hogy hozzáférjen anélkül, hogy elmozdulna, de az ingem még így is visszavarázsolja magára, ami bár szép látvány, mégsem olyan szép, mint amilyen nélküle volt. 

Nincs igényünk semmi másra, mint amink ebben a szobában van, és a lakásban van, emiatt pedig úgy érzem magam, mintha ismét Sydneyben lennénk, ahol a napot heverészéssel és pihenéssel töltöttük, éjjel pedig elindultunk felfedezni a környezetünket. Amikor onnan hazajöttünk a nyakunkba zúdultak a rossz dolgok, és esélyünk sem volt megtapasztalni, hogy itthon is lehet-e minden olyan, mint amilyen ott volt, de most már tudom, hogy lehet. Sokáig egymáshoz bújva halkan beszélgetünk, rengeteget csókolózunk és nevetünk, Szergej valamikor befészkeli magát közénk, és én ennél elégedettebb nem is lehetnék. Engem nem rémítenek meg az érzéseim, mindig is ilyen voltam, és legszívesebben ki is mondanám azt a rengeteg mindent ami a fejemben kavarog, de az Hazelnek talán még túl sok lenne, úgyhogy inkább csendben maradva élvezem, hogy hónapok óta most először a karomban tartok mindent, amire szükségem van a tökéletes boldogsághoz, csak arra kell figyelnem, hogy ne fojtsam meg az érzelmeimmel, és hogy akármennyire is nehezemre fog esni, adjak neki saját teret és időt, amit eltölthet másokkal, egyelőre azonban, ebben a pillanatban ezt nem igényli, úgyhogy kihasználom a helyzetem. 

Hazel Clark

Nem tudok elmenni amellett, hogy most mennyivel érdeklődőbb a kiállításom iránt, mint kevesebb mint 24 órával korábban volt. Le sem tudom venni róla a szemeim, miközben egymás kezét fogva andalgunk, és minden fotómat, festményemet, rajzomat percekig vizsgálgat, kérdéseket tesz fel, majd elmélázik a válaszomon. Nem tudom, hogy mások hogyan mennek végig ezen a galérián, hogy ők is így elmélkednek-e közben, de ahogy Niall csinálja az teljesen elbűvöl, talán azért, mert annyira szép látvány, hogy olyan, mintha ő is egy kiállítási tárgy lenne, a festményeim közül az egyik. 

Figyelem az arcát, miközben ő valósággal feltérképez egy képet, amit Zayn festékspray-ivel készítettem, és le sem tudnám tagadni, hogy kettőnkhöz kötődik. A teliholdas tengerparti tájban a homokban két szerelmes ül, kettőnkre gondoltam közben, és arra a pici szállodai szobára, amiben összekötözte az ágyakat, hogy kényelmesen elférjünk egymásmellett. Azon az estén azt mondta, hogy talán mindenbe fejest kellene ugranom, amitől egy kicsit is félek, ekkor pedig elhatároztam, hogy megteszem, mindegy mit érzek közben. Az emlékképektől elönt a forróság, és emlékszem, hogy akkor sem éreztem semmi kellemetlent, amikor egymásba gabalyodtunk, erről pedig eszembe jutnak Gigi szavai, és hogy elhitettem magammal, hogy Niallel lenni pont olyan fájdalmas lenne, mint ahogy az az ember bánt velem.

Még hogy nem vagyok őrült. 

- Erre emlékszem - ránt vissza a valóságba a hangja, és a féloldalas kis mosoly a szája sarkában - az az este, amikor szétesett alattunk az ágy. 

- Igen - hümmögök a fejemet a vállára hajtva, miközben ő édesen nevetgél.  

Kíváncsi vagyok, hogyan alakult volna az az este, ha ez a kis incidens nem következik be, bár azt hiszem, sehogy, vagy úgy, ahogy nem sokkal azelőtt, a medencézős esténken, hogy kiborulok, és még inkább elijesztem. 

Még egy ideig nézi a képem, látom az arcán, azon ahogy elréved a tekintete, hogy visszaemlékezik a Sydneyben töltött napjainkra, hiszen ez már a sokadik hozzánk köthető kép volt. Tulajdonképpen a kiállítás felém eső része több, mint 50%-ban erről szól, csak rólunk, róla, Sydneyről, életem legszebb napjairól. 

- Olyan, mintha két különböző személy készítette volna ezeket a képeket, és azokat a városokról - szemléli a Gigiről készült fotóimat, közben hátra-hátrapillantgat az említett képekre.

- Más portrét és látképet fotózni - picit nekidőlök a testemmel, a karját azonnal a derekam köré fonva az oldalához húz, és belecsókol a hajamba. Tegnap ilyenkor még nem volt az enyém, még egy másik lánnyal volt, most viszont itt van velem, és mintha nem is azok az emberek lennénk, akik egy nappal ezelőtt voltunk. 

- Melyiket szereted jobban? 

- G előtt nem nagyon fotóztam beállított, műtermi portrét, még sokat kell tanulnom, úgyhogy most ez nagyon érdekel, de nem szeretem jobban, mint azt, hogy a várost járva lefotózom azt, ami tetszik, úgy, ahogy tetszik. Nem is vagyok igazán fotós, én nem keresem tudatosan a szépet vagy az érdekeset, csak emlékeket örökítek meg. 

- És ezért vagy fantasztikus - fordít maga felé - ezért fognak felfigyelni rád, mert a valóságot fotózod a saját szemszögedből, és azt is fested vagy rajzolod le. Annyira tehetséges vagy, Haze, és olyan büszke vagyok rád - megroggyannak a térdeim, amikor a szemembe nézve ezt mondja, majd a homlokát az enyémnek döntve magához húz. Elkábulok tőle, mintha egyfajta drog lenne.

- Csak Zayn miatt jött ez létre - nyögöm ki miután elválunk - nélküle sosem sikerült volna.

- Nem az a lényeg, hogy hogyan sikerült, hanem hogy sikerült, és innen már csak felfelé lesz - megsimogatja az arcom, én pedig belehajtom a fejem a tenyerébe.

- Nem akarok örökké az "elrabolt lány" lenni - vallom be neki halkan.

Mindig ez jár a fejemben. Valaki más akarok lenni, Hazel Clark a fotós, a festő, a grafikus, még ha csak arról ismernek, hogy én vagyok Niall barátnője, már azzal is jobban megelégszek, mint azzal, hogy a nevem mindenkinek csak annyit mond, hogy én voltam az a kislány, aki 8 éves korában fél évre eltűnt Dublinban, és a poklok poklát élte át. 

- Nem leszel, a nyakamat teszem rá - a szájához húzza a kezem és belepuszil a nyitott tenyerembe. Imádom amikor ezt csinálja - már most sem vagy az, rég kitörtél belőle.

Megpróbálom elhinni amit mond, de miközben tovább sétálunk, és azért, hogy igazán őszinte válaszokat tudják adni a kérdéseire jobban megnézem a műveim, mint korábban bármikor, rájövök arra, hogy igenis sok képemen felfedezhető a múltam ezen részére való utalás. Nem festettem vagy rajzoltam le konkrétan az eseményeket, de azokon, amik nem köthetők igazán kettőnkhöz felfedezhetőek baljós árnyékok, alakok. 

Sosem alkotok igazán tudatosan, az elmém legmélyéből festek, elvesztem közben az időérzékem, abszolút kizárok szinte mindent, és nem gondolkodok. Ha a pszichológusom megnézné a képeim valószínűleg azonnal rájönne arra, hogy néha még mindig úgy érzem, hogy követnek, és annak ellenére sem érzem magam biztonságban egyedül, hogy már rég legyőztem a férfiakról alkotott sztereotípiáim.   

Felkavaró ilyen szemmel nézni a saját képeim, és mint egy ideje mindig, végül most is Zayn az, aki megnyugtat, mert a kiállítás azon része, ami az ő nevéhez köthető sokkal megnyugtatóbb, játékosabb, egyfajta kontrasztja az én baljós képeimnek.

- Furcsa látni, hogy milyen különbözőek, és mégis milyen hasonlóak vagytok - mondja el a meglátását Niall, miközben ugyanolyan érdeklődve nézi Zayn rajzfilmfigurás festéksprayvel fújt képeit, mint az én gondos ecsetvonásaimat, vagy a rendezettebben megalkotott festékspray műveim. Zayn határozottan határozatlan, egyértelműen graffitis mozdulatokkal alkot, én lassan, átgondoltan fújok, figyelve a rétegekre és a színekre. 

- Mindig Andy Warhol és Jean-Michel Basquat jut eszembe - nevetek fel halkan.

- Fogalmam sincs, hogy kik ők, Haze - mosolyog szinte elszégyellve magát. 

- Majd megmutatom - megsimogatom az arcát, és megcsókolom - sokan nem tudják, csak az olyan agyamentek, mint én.

A szemét forgatja, majd a hajamba túrva visszahúz magához, és mélyen megcsókol. Mindenem beleremeg abba, ahogy a nyelve megérinti, gyengéden simogatja az enyém, és ahogy becézgeti a szám az ajkaival. Nem tudom, hogy hogy voltam képes valaha is félni ettől, tőle, amikor ennél jobb érzést még nem gondolom, hogy tapasztaltam. Niall képes valahogy úgy csókolni, sőt, csak úgy nézni is, hogy tudjam, minden amit kimond, vagy éppen nem mond ki teljesen valós. Érzem hogy szeret, hogy hiányoztam neki, amikor egy-egy pillanata elválik tőlem érzem, hogy azért csinálja, hogy kicsit visszatérjen a valóságba, amiben még mindig retteg attól, hogy üvöltve fogom kitépni magam a karjaiból amint megpróbál megérinteni, de többet ilyen nem lesz. 

- A szüleid itt voltak tegnap? - összerezzenek, amikor már az autójában ülve felteszi ezt a kérdést. Egyáltalán nem számítottam rá, és nem tudom, hogyan kellene válaszolnom. 

- Nem - csatolom be a biztonsági övet. Végül az egyenes utat választom, az őszinteséget, mert tulajdonképpen itt nem nekem kell szégyellni magam, mert én elhívtam őket, ők azok akiknek minden más fontosabb a gyereküknél, aki végre elkezdte igazán élni az életét. - Megvettem nekik a repülőjegyeket, de végül nem jöttek el, fontosabb dolguk akadt.

A keze megdermed a sluszkulcson, leejti, és döbbenten fordítja felém a fejét.  

- Fontosabb dolguk akadt? - kérdezi döbbenten. - Micsoda?

- Munka, meg a húgomnak az iskola.

- Ezt nem mondod komolyan, ugye? - szorítja össze kissé az ajkait. - Ugye itt voltak, csak nem ismertem fel őket, mert még nem találkoztunk?

- Nem voltak itt - rázom meg a fejem. - Tényleg. 

- És valaki más a családodból? - reménykedik, én meg az ajkamba harapva halkan válaszolok.

- Te. 

- Hazel... - kezdené, de gyorsan megrázom a fejem, még mielőtt mondhatna bármit is.

- Nekem az volt a legfontosabb, hogy te itt legyél - mondom szinte hadarva - és így is sokkal többet kaptam, mert a többiek is eljöttek, és Gigi, Mira, Casey. Lehet hogy Zayn miatt voltak itt igazán, de...

- Miattad - vág ezúttal ő a szavamba - miattad voltak itt. 

- Nekem ez elég - nézek a szemébe - te egyedül is elég lettél volna, és amint beléptél elfelejtettem minden és mindenki mást. Már nem érdekel hogy nem jöttek el.

- Ez akkor sem szép - motyogja. 

- De nem számít - makacskodok a kezét szorongatva. - Kérlek hidd el, hogy nem, már megszoktam.

Hitetlenkedve rázza a fejét, látom hogy legszívesebben mondana valamit, végül mégsem teszi, helyette beindítja az autót és hazavisz, hogy aztán a lakásom előtt kivegye hátulról a kis hátizsákját, benne tiszta ruhákkal, amiket gyorsan beledobott otthon, majd a kezemet fogva feljöjjön velem, és sietve kinyissa előttem az ajtót, amikor meghallja az érkezesünkre egyre hangosodó macskanyávogást.

Hónapokkal korábban, a kapcsolatunk elején nem akartam vele aludni, bepánikoltam tőle, most viszont, amikor a macskámat felkapva belép a lakásomba az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy nem akarok még egy éjszakát nélküle tölteni, egyetlen napot, sőt, órát se. 

Miközben a hisztiző macskámnak gügyög arról, hogy egyedül hagytuk, én lerúgom a cipőm, majd szó nélkül odasétálok hozzá, és átölelem. Valamiért Miráék jutnak eszembe, az elmúlt hónapokban rengeteget beszélgettem vele, és a tanácsai hozzájárulnak a gyógyulásomhoz, de most nem ezért jut eszembe, hanem mert a sok rossz dolog után, ami történt kettőjük között, és velük, Arthur lett a családjuk első tagja. A mi családunké talán Szergej, és elmondhatatlanul tetszik a gondolat, hogy családként beszéljek hármunkról, mert eszembe juttat valamit, amiben csak egy egészen rövid ideig volt részem, de ha ránézek Niallre tudom, hogy ő a jövőben mindent ezerszeresen pótolni fog, amiből én kimaradtam. 

Este, vagy sokkal inkább éjjel ismét rajta alszok el az oldalánál a doromboló kis szőcsomónkkal, bár ezalkalommal ő bóbiskol el hamarabb, de az utolsó erejével még elhalmoz az apró csókjaival, esetlenül simogatja Szergit, és addig a pillanatig amíg álomba nem szenderül arról motyog, hogy mennyire hiányoztam neki, és szeret, pontosan emiatt pedig sosem cserélnék egyetlen olyan lánnyal sem életet, aki tökéletes családban nőtt fel, és sosem kellett semmi olyat megtapasztalnia, amit nekem. Életemben először nem akarok más lenni, mint aki vagyok, mert a világ legtökéletesebb embere engem szeret, és ezt végre elhiszem.