61.rész

Sziasztok!
Ne haragudjatok a csúszás miatt, a tegnapi napom elképzelhetetlenül sűrű volt, reggel 6-tól kezdve talpon voltam, és éjjel 2-kor estem haza Pestről, nem akartam félkészen feltenni a részt, összecsapva pedig pláne nem, mert ez nagyon nem az a rész, amit csak úgy valahol félbe lehet hagyni.
Remélem, hogy tetszeni fog nektek!

x, N

Niall Horan

A vacsora alatt a szüleivel az asztal alatt végig a kezét fogom, vagy lopva végigsimítok a vékony combján. Abban a pillanatban tudtam, hogy mindenben igaza volt, amikor beléptünk a lakásba, mert a most is csacsogó kislányon kívül senki sem fogadta őt igazán kitörő örömmel, míg engem anya egy hét, sőt, egyetlen nap után is úgy vár, mintha évtizedeken keresztül nem látott volna. Minél több időt töltök a Clark családdal annál nagyobb vágyat érzek arra, hogy megmutassam nekik a változásokat amiken a lányuk keresztülment, de egyelőre ezt nem érzem elégnek, mert bár már eddig is fejlődtek valamennyit, ha azt annak lehet nevezni, hogy megérintették Hazelt, mégis még nagyon sok mindent nem tudnak, és kínos velük egy asztalnál ülve válaszolgatni a kérdéseikre. Tulajdonképpen olyan, mintha egy interjún ülnék, megint elmesélem annak a történetét, hogy hogy ismerkedtem meg a zenével, milyen volt az X-Factor, áradozok a fiúkról, Miráról, és a gyerekekről, és igyekszem ott beleszőni Hazelt a mondandómba ahol csak lehet, de az egész annyira erőltetett, hogy jelen pillanatban mindennél jobban várom azt, hogy mindenki elvonuljon, és zavartalabul kettesben lehessünk a szobájában. Próbálom elterelni a beszélgetést saját magamról, bár azt nem tudom, hogy mit kérdezhetnék, úgyhogy felhozom Hazel egyetemi tanulmányait, hogy milyen ügyesen fotóz, fest, és rajzol, majd a kiállítását is mintegy orr alá dörgölés, amiért nem jöttek el megnézni, aztán ahogy végleg kifogyok az ötletekből Ravennel kezdek beszélgetni mindenféléről, amiről egy 6 éves gyerekkel lehet.
Ez az egész nem olyan, mint egy családi vacsora, hanem inkább mint egy céges buli, ahol az új munkatársak megpróbálnak beszélgetni egymással, mert tudják, hogy a későbbiekben együtt fognak dolgozni, és nem lenne rossz, ha jó viszont ápolnának. Alig tudom visszatartani a megkönnyebbült sóhajom, amikor végre befejezzük az evést, és felállunk az asztaltól.
- Köszönöm a finom vacsorát, Mrs. Clark - udvariaskodok.
- Igen, köszönjük anya - a szívem szakad meg attól az erőltetett mosolytól, ami Haze arcán ül, mert ismerem az igazán boldog mosolyát, a nevetését, amitől elakad a lélegzetem és legszívesebben a lábai elé vetném magam, mert annyira imádom, és ez nem az. - Segítek elmosogatni - ajánlkozik, de gyorsan közbevágok.
- Majd én segítek - fogom meg a vállát - te menj csak el fürödni, régóta ébren vagy, és nem sokat aludtunk az utóbbi napokban, kapcsolj ki egy kicsit - megcsókolom a homlokát, és végigsimítok az arcán.
Nagyon érdekes, hogy pillantásokból mennyire megértjük egymást, mert csak fel kell emelnie a fejét és rám nézni ahhoz, hogy tudjam, nem akar egyedül hagyni a szüleivel, bár valóban fáradt és vonzza az a gondolat, hogy vegyen egy forró fürdőt, nekem viszont kérdeznem kell valamit a szüleitől, úgyhogy igyekszem azt üzenni a tekintetemmel, hogy minden rendben van, és nyugodtan egyedül hagyhat velük, pedig pont annyira nincs az ínyemre ez, mint neki.
Segítek leszedni az asztalt, majd a koszos tányérokkal és evőeszközökkel a kezemben követem az édesanyját az egyszerű, aprócska konyhába, pedig leginkább a nappaliban ücsörgő, és játszás közben dúdolgató kislányhoz vágyok, vagy inkább Hazelhöz a fürdőszobába.
- Hagyd csak, Niall, néhány perc az egész - mosolyog rám, mikor hűségesen megállok a mosogató mellett, hogy a tiszta dolgokat szárazra töröljem.
- Dehogy, szívesen segítek - mosolygok rá biztatóan, miközben Hazel apja, Davin a hűtőbe pakolja a maradékokat. Kedves ember, igyekszik barátságos lenni velem, de van valami a kisugárzásában, nem ellenségesség, vagy ellenszenv, hanem csak... Valami, ki nem mondott szavak, kérdések.
- Hazel nagyon megváltozott - szólal meg végül. Tudtam, hogy ez egyszer el fog jönni, Haze figyelmeztetett rá, és lényegében most azért is maradtam itt, hogy túlessünk ezen, meg mert nagyon fontos dolgokat kell közölnöm mindkettőjükkel, és van egy kérdésem is.
- Igen - bólintok aprót, és igyekszem megőrizni a mosolyomat, ami pont annyira erőltett, mint a barátnőmé.
- Mennyit tudsz róla? - kérdezi óvatosan, bár meglepően konkrétan, azonban a válaszommal én mégjobban meglepem. Nem tudom, olvas-e újságot, mert egy időben minden velünk volt tele, tudhatná, hogy mi a helyzet, de ettől függetlenül nincs ellenemre válaszolni, hiszen a legbiztosabb forrás mindig én vagyok.
- Mindent - pillantok rá, és egy szárazra törölt tányért a pult mellé helyezem a többihez. Érzem, hogy ez a beszélgetés annyira nincs ínyére Evának, de nem is szól közbe, mert kíváncsi a válaszaimra.  - Nézze, nagyon hosszú és nagyon göröngyös út áll mögöttünk a lányával, de eljutottunk arra a szintre, hogy őszinték legyünk egymással, úgyhogy tudok róla mindent, és nem zavar. Az életem legnagyobb céljának azt tettem fel, hogy Hazel rendben legyen, bármi áron, és ehhez már nagyon közel vagyunk.
- És te nem akarsz családot, gyerekeket, fiam? - néz a szemembe. - Mert ha tudsz mindent a lányomról, akkor azt is tudod, hogy nem lehet gyereke, de még ha lehetne is, lelkileg annyira tönkretették a történtek, hogy sosem lesz képes arra, hogy valakivel olyasfajta kapcsolatot létesítsen, és felneveljen egy gyereket, főleg ha az a gyerek egy kislány.
- De - állom makacsul a pillantását, és nagy levegőt veszek ahhoz, amit mondani fogok - akarok, nagyon is, épp ezért Hazel elhagyott, amikor kiderültek a dolgok róla. Belebetegedtem, megbolondultam a hiányától, de nem csúsztam eléggé térden előtte ahhoz, hogy visszajöjjön hozzám, mert felőrölt annak a gondolata, hogy nem tudná megadni nekem a legnagyobb vágyamat, a végére azonban eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel, én ezt a nőt akarom, akár lehet gyerekünk később, akár nem, mert az első pillanattól kezdve, hogy megláttam őrülten szerelmes vagyok belé, és képtelen lennék bárki mással együtt lenni.
- Még úgy is, hogy vele nem lehet egészséges kapcsolatban élni?
- Davin! - szól közbe kissé felháborodottan, hüledezve a felesége, nekem meg hirtelen sötétség borul az agyamra. Hány ilyen mondatot kaphatott el Hazel? Ezért gondol magáról olyanokat, amiket? Mert a saját apja nem hisz abban, hogy lehet igazán átlagos, normális élete?
- Uram, maga mikor találkozott utoljára a gyerekével? - kérdezem már-már pimaszul, kissé indulatosan. - Csak mert én 9 hónapja ismerem, és bár ennek több mint felét külön töltöttük, sikerült egy nagyon is egészséges kapcsolatot létrehoznom vele. Már akkor együtt aludtunk, amikor még fogalmam se volt arról, ami történt, ott voltam vele, amikor rémálmai voltak, visszarángattam a valóságba, összekapartam a fürdőszoba padlójáról, és bár nagyon sokszor nem értettem, mi történik, és miért, soha, egyetlen büdös percre sem ingott meg bennem az, hogy szeretem, és vele akarok lenni, mindegy hány titka van előttem és mennyire viselkedik furcsán. Senkinek nincs semmi köze a magánéletünkhöz, és ahhoz, hogy Hazel mire képes meg mire nem, de azt hadd mondjam el magának, hogy 9 hónap alatt én és a barátaim kirángattuk ezt a lányt abból a gödörből, amiben 8 éves kora óta vergődödött, és amint megtudta, hogy talán mégis lehet egyszer gyereke, és késznek érezte magát arra, hogy újra velem legyen, visszajött hozzám. Ha eljöttek volna a kiállítására, akkor tudnák, hogy Hazel már rég nem az a beteg kislány, aki volt, hanem egy boldog, egészséges nő, aki képes nevetni, élvezni az életet, félelem nélkül együtt lenni valakivel, szórakozni a barátaival, akik zömében fiúk, és megbízni bennünk. Az én életemre a legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy céltalan és értelmetlen, mégis igazán a maga lánya adott értelmet neki abban a percben, amikor a félelmei ellenére adott egy esélyt egy olyan tökfilkónak, mint én, és mióta tudom, hogy számára ez milyen nehéz volt, csak még jobban szeretem, pedig ez már-már lehetetlen. Akár elhiszi, akár nem, hogy igenis lehet egészséges kapcsolatban élni vele, én hetek óta egy gyűrűt hurcolászok a zsebemben, mert annak ellenére, hogy néha tényleg vannak nehéz pillanataink, és egyikünk sem átlagos, semmit sem akarok annál jobban, hogy a feleségem legyen, és az egész életemet vele éljem le - mire befejezem teljesen elfogy a levegőm és sötét foltok táncolnak a szemem előtt, de a döbbent csöndet megtörő szipogás mellett, ami az oldamnál álló nőtől származik egy másik hang is belevegyül a levegőbe. Követem Eva tekintetét, de már előtte tudom, hogy életem szerelme ott áll a konyhaajtóban, és valószínűleg mindent hallott, csak a heves mondanivalóm közepette nem éreztem meg a jelenlétét. Szédülök, és amikor meglátom kis híján elnevetem magam, mert a törülközőjét magához szorítva, mezítláb, csöpögve áll a hideg járólapon, és az egyik kis kezét a szájára tapasztva sír. Minden alkalommal, amikor valami fordulat van az életünkben ő így áll előttem, és bár már úgyis mindent hallott, a szavaimat pedig nem törölhetem ki az emlékezetéből csak mert nem ez a legromantikusabb helyszín és helyzet ahhoz, hogy megkérjem a kezét, mégis tudom, hogy ez a megfelelő pillanat, az, amire hetek óta várok.
Nagy léptekkel megyek oda hozzá és a fájós térdeim ellenére leborulok előtte, a szívem hevesen dobog, izgulok, de nem félek, mert nincs mitől. Nem tudom, hogy miért, és egyáltalán hogyan, de abban a percben ahogy megfogom a kezét és felemelem a fejem hogy a szemébe nézzek mennyei béke és megnyugvás lesz rajtam úrrá. Tudom hogy mit akarok, és ismerem őt, nem szorítaná ragaszkodóan a kezem és kapkodna levegőért patakzó könnyekkel, ha nem akarná pontosan azt, amit én.
- Nem vagy tökfilkó - mondja hüppögve, én meg elnevetem magam, és a zsebembe nyúlok.
Az az átkozott gyűrű, ami hetek óta égeti a zsebem, a doboza pedig minden alkalommal, amikor leülök a combomba nyomódik, most otthonosan belesimul a tenyerembe.
- Mióta megláttalak azóta tudom, hogy egy napon a feleségem leszel - kihúzom a kezem a zsebemből, bár a dobozt nem emelem fel, csak térdelek a lábai előtt a kezét szorongatva, és próbálom kitalálni, mit mondhatnék még azon kívül, amit már úgyis hallott. - Hazel, én sosem kérnélek olyanra, amit nem akarsz ezer százalékosan, de amikor megláttam ezt a gyűrűt muszáj volt megvennem, azóta pedig egyszerűen nem hagy nyugodni. Nem kérlek arra, hogy már holnap gyere hozzám, vagy kezdjünk el tervezgetni, ha akarod 5 év múlva házasodunk össze, vagy 50, amikor késznek érzed rá magad...
- Hozzád megyek - szakít félbe, én meg először szólásra nyílt, majd a meglepettségtől tátott szájjal nézek rá - akár már holnap, 5, vagy 50 év múlva. Hozzád megyek, és ígérem, hogy mindent megadok neked amit csak akarsz, Niall, ígérem hogy képes vagyok rá - zokogja a hajamba túrva, rogyadozó lábakkal. Hideg vízcseppek hullanak az arcomra a hajából, átfogom a nedves vádliját és nekidőntöm a fejem a térdeinek, eltart néhány másodpercig, mire eljut az agyamig amit mondott, majd szánalmas bőgésbe kezdek, de mentségemre legyen, hogy örömömben.
- Tudom Kicsim  - törölgetem zavartan az arcom a pulcsim ujjával - tudom, de nekem az is elég amink most van.
Látom mögötte felbukkanni a kistestvérét, aki egy ideje már bizonyára hallgatózik, azonban csak most veszi a bátorságot ahhoz, hogy előbújjon. Az egész családja előtt húzhatom az ujjára a gyűrűt a konyhapadlón térdelve, vizes lábnyomokkal mögöttünk, és egy kis tócsával körülöttünk, aminek a közepén Hazel áll a lehető leggyönyörűbb valójában. Tökéletes.
Elengedem a kezét, hogy a remegő ujjaimmal felnyissam a dobozkát, és kivegyem belőle az aprócska gyűrűt, amit azonnal le is ejtek.
Kedvem lenne üvölteni magammal, válogatott káromkodásokat vágok a fejemhez gondolatban, míg a valóságban csupán egy halkan elsziszegett "A pokolba!" hangzik el, ami halk nevetést vált ki a szerelmemből. Bénázva veszem fel, többször is visszaejtem, és a szerencsétlenségem már épp fekzaklat, amikor sikerül felvennem.
Pokoli egy szerencsétlen idióta vagy, Horan, de ezzel együtt a legszerencsésebb tökfej is a világon.
A fájós térdem felemelem és megtámaszkodok rajta, hogy ne úgy heverjek előtte, mintha a szolgája lennék, hanem sokkal inkább hasonlítsak a minden nő által áhitott szőke hercegre, hiába hagytam el a hajfestést már hónapokkal ezelőtt. Nem akarom ünnepélyesen, a teljes nevét kimondva feleségül kérni, mert az olyan, mintha kötelező lenne igent mondania, és bár már megtette, mégse akarom ezt a benyomást kelteni, úgyhogy csak újra megfogom a kezét, és a szemébe nézve halkan elmormolom a kérdésem, mintha csak kettesben lennénk ébredés után, amikor egyikünk sem akarja megtörni a reggeli idillt egy hangos szóval, vagy hirtelen mozdulattal.
- Leszel a feleségem, Haze?
- Igen - bólogat, és erősen szorítja a kezem - igen, leszek!
Sikerül az ujjára húznom a gyűrűt anélkül, hogy megint elejteném, utána pedig az arcomhoz és a számhoz húzom a puha kis kezét, és egyenként megcsókolom a kecses kis ujjait, hosszan elidőzve a gyűrűsujjánál, amire végre felkerült az, aminek ott a helye. A térdem miatt nem sikerül úgy felállnom, ahogy szeretnék, sokkal inkább tápászkodok, és egy kicsit meg is kell kapaszkodnom benne, ennek ellenére azonban ugyanolyan boldogan ugrik a karjaim közé, és szorítjuk egymást. Most kezdek el remegni, rándul össze a gyomrom, és ver le a víz, mert nem tudom elhinni, hogy az utóbbi néhány perc tényleg megtörtént, és ennél jobb reakciót nem is kaphattam volna.
- Szeretlek - túrok a hajába, és megtámasztom a homlokom az övén, miközben olyan szorosan simulunk egymáshoz, hogy a mellkasommal megtartom a törülközőjét. Apró csókokat nyomok az ajkára miközben azt mondogatom mennyire szeretem, végül elhallgattat azzal, hogy a tarkómat átölelve nem engedi, hogy elhúzódjak. Egyáltalán nem érdekel, hogy néznek a szülei, ez a lány a menyasszonyom, az én kicseszett menyasszonyom! A feleségem lesz! Akkor csókolom meg amikor akarom, és úgy ahogy akarom, amíg ő is részt vesz benne.
- Én is szeretlek, Niall - fogja a kezei közé az arcom, és a könnyektől szikrázó tekintetével a szemembe néz. Egyszerre akarok nevetni, sírni, és kiabálni boldogságomban,  miközben a karomban tartva ugrálok, táncolok vele, az én kis menyasszonyommal, ezek helyett viszont csak magamhoz szorítom, és beletem az arcom a hajába.
- Tetszik? - húzom kettőnk közé a kezét, és így, az ujján látva már egyáltalán nem utálom azt a gyűrűt, ami miatt eddig folyton csak bosszankodtam.
- Csodálatosan szép - bólogat hevesen - nem hiszem el - nevet fel, és hitetlenkedve nézi. Most olyan mint a kishúga, lelkes, izgága, széles mosollyal az arcán ficánkol a karjaimban, és már-már vibrál a boldogságtól, ezzel akaratlanul is megmutatva a szüleinek, hogy milyen amikor velem van.
- Megmutatod? - robban be közénk Raven, ezzel visszarántva a valóságba.
- Persze, nézd csak - guggol le elé, és a kislány felé nyújtja a kezét, aki hüledezve szemléli a rajta fénylő gyűrűt.
A tekintetem elszakítom róluk, és a döbbent szülőkre vezetem, akiknek ehhez az érzelmükhöz most már mosoly is társul, miközben közelebb lépnek. 
- Ne haragudjon, ha tiszteletlen voltam, Mr. Clark, kicsit elragadtattam magam - kérek elnézést a férfitől, aki egyszer az apósom lesz.
- Semmi baj, teljesen igazad volt, fiam - tapogatja meg a vállam, és miközben a felesége Haze gyűrűjét csodálja elkápráztatottan, majd egymás nyakába borulva összeölelkeznek, valami olyat mond, amire álmomban se gondoltam volna. - Örülök, hogy itt vagy velünk, és hogy ezt tetted a lányommal, nem tudom hogyan csináltad, de egész életemben hálás leszek érte.
Hazel a saját megdöbbenésem tükörképe, mert miközben a férfi a vállához húzva átölel, ő az édesanyjába kapaszkodva mered rám, és az apjára, mielőtt újra könnyekben tör ki. Kibontakozik az anyukája karjaiból, és átöleli a másik szülőjét, aki talán több mint 15 év óta először szorítja igazán magához a lányát. Ez nem is hasonlít ahhoz, ami az ajándékozásnál volt, mert sokkal szorosabb, és a menyasszonyom olyan aprónak tűnik, mint a kistestvére.
- Sajnálom, apa! - zokogja bele a férfi pulcsijába, aki ugyanúgy remegve öleli át.
- Te semmiről sem tehetsz, Kicsim - simogatja a nedves, csöpögő haját, és megpuszilja a homlokát. Szívmelengető azt látni, hogy a család, ami egy borzasztó dolog miatt széthullott, most a szemem előtt épül fel újra pont úgy, ahogy Hazel is újra felépítette magát. - Sajnálom amiket mondtam, nem hittem benned eléggé.
- Igazad volt - rázza meg a fejét szipogva - de már nem az vagyok.
- Látom - mosolyognak egymásra - most már minden rendben lesz.
- Már rendben van - bólint, és rám pillant. A fél karommal magamhoz húzom az anyukáját, aki hálásan ölelget, és mosolyogva viszonzom a pillantását.
- Fel kellene öltöznöm - neveti el magát, és a karjával megtörli az arcát meg a szemeit, miközben lassan elhúzódik az apukájától. - Mindig akkor csinálsz valamit, amikor zuhanyzok. 
- Ez a rituálénk - mosolygok rá, és megfogom a szabad kezét. A szülők nem értik, hogy miről van szó, de ezt rajtunk kívül talán senki más, és ez így van rendjén. Követem fel a szobájába, mert olyan egyértelmű, hogy vele megyek, hogy miközben öltözik legyen néhány pillanatunk kettesben, hogy megemésszük a történteket, beszéljünk róla, és rengeteg csókkal pecsételjük meg. Bárgyú vigyor ül az arcomon, ő pedig édesen mosolyogva, lehajtott fejjel vizsgálja a kezén fénylő gyűrűt, miközben magához szorítja a frotírtörülközőt, ami alatt teljesen pucér. Nem vagyok a világ legokosabb embere, sem egy irodalmár, mégis eszembe jutnak az irodalom órák, amiken a tanár valami metaforákról, költői képekről beszélt, mert az, hogy most, amikor egy igazán nagy lépést tettünk előre a közös életünk felé, csak egy törülközőt visel, talán jelképezheti azt, hogy egyetlen réteg van már csak, amit le kell vetkőznie ahhoz, hogy teljesen az enyém legyen. Emlékezetem magam arra, hogy köszönjem meg Zaynnek a biztatást, de csak miután hazamentünk, mert most nem akarok telefonálgatni, és a barátaim többet is érdemelnek egy gyors hívásnál, hiszen valamilyen módon mindannyiuknak köze van ahhoz, hogy mi ketten most itt vagyunk, és így.
Anélkül, hogy egyetlen szót is váltanánk amint belépünk a szobájába egymáshoz simulunk, és az ajkaink úgy tapadnak össze, mintha az életben maradáshoz erre lenne szükség. A törülközőn keresztül megfogom a derekát és magamhoz szorítom, folyton azt kívánom, hogy bár otthon lennénk, kettesben, ahol senki és semmi nem zavar minket, így azonban el kell húzódnom, még mielőtt nagyon belemerülnénk, és az, hogy most már a jegyesem nem egyenlő azzal, hogy hirtelen készen is áll a testi kapcsolatra, ezt nem is várom el tőle.
Ha a dolgok jó oldalát nézem, talán ha otthon lennénk ez nem történt volna meg, sőt, biztos hogy nem, szükségem volt erre a löketre és a helyzet spontanitására, hogy ne legyen időm rágódni, agyalni, és feleslegesen hablatyolni.
- Miért jöttél ki a zuhany alól? Honnan tudtad, hogy miről beszélünk? 
- kérdezem a homlokom a homlokának támasztva, szoros ölelésben.
- Nem tudom, csak éreztem hogy feszült vagy - nyúl az arcomhoz, és megpihenteti rajta a kezét. - Valóban ezt akarod, Niall? Engem?
- Soha semmit, és senkit nem akartam még ennyire - húzom a kezét a számhoz, és megcsókolom a kis gyűrűjét, ami olyan otthonosan ül az ujján, mintha vele született volna. - Te vagy minden amit akarok, Hazel.
Átfogja a nyakam és a hajamba túrva magához von, ez a csók szenvedélyes, lángoló, és ő kezdi, én meg megint szívesebben lennék otthon, hogy elmenjünk addig ameddig csak lehet, és megfeledkezzünk az egész világról. Igent mondott, méghozzá nem is akárhogy, a feleségem lesz, együtt fogjuk leélni az egész életünket, ő is ezt akarja.
- Tényleg hetek óta tervezgetted? - kérdezi, miután nagy nehezen elválunk egymástól, és a bőröndjében kutakodik a pizsamája után. - Elfordulsz egy kicsit? - pillant fel az ajkába harapva, amikor megtalálja.
Sosem hittem volna, hogy egyszer örülni fogok neki, ha egy nő azt kéri tőlem, hogy ne nézzek oda, amikor öltözik, de ennek most örülök, mert Hazel esetében egészen mást jelent.   
- Igen - hümmögök - nem volt tudatos, csak amikor elmentem Mirával, hogy segítsen ajándékot venni neked egyszerűen megláttam, és nem is tudom elmondani, hogy mit éreztem. Muszáj volt megvennem, úgy gondoltam, hogy egyszer úgyis megteszem, addig meg elfér nálam, de nem hagyott nyugodni, úgyhogy beszéltem Zaynnel, aki biztatott, azóta pedig mindig a zsebemben hordtam, hogy a tökéletes pillanatban megtegyem. Nem tudom, hogy ez volt-e az, lehetett volna szebb és romantikusabb is, de... - hátulról körém fonja a karjait és a fejét a lapockámra hajtja.
- Tökéletesebb nem is lehetett volna. Zayn biztatott?
Felé fordulva bólintok, és néhány félig-meddig megszáradt tincset eltűrök az arcából, ami szinte sugárzik, a szemei pedig úgy csillognak, mint a legszebb drágakövek.
- Azt szeretném, ha tökéletes lenne neked - simogatom a puha pofiját a tekintetében merengve - tökéletes helyen, időben, minden úgy, ahogy szeretnéd.
- Itt és most lehet? - mosolyog rám huncutul jókedvűen.
- Elintézzem? De akkor menj vissza a zuhany alá.
Édesen, csilingelően nevet, és csupán ettől fizikailag érzem, hogy boldogsághormonok szabadulnak fel bennem. Tökéletes lenne itt, ebben a pillanatban akár így is, akár törülközőben, bárhogyan, de attól valósággal szélütést kapok, hogy elképzelem őt, ahogy egy gyönyörű ruhában, mint egy angyal elém lejt. Idióta voltam, amikor azt gondoltam, hogy az esküvők feleslegesek.
- Nagyon szeretnék itt maradni veled, de talán le kellene mennünk még a szüleidhez, nem gondolod? Vagy szeretnél felhívni valakit?
- Te szeretnél? - fürkészi az arcom. - Mirát?
Megrázom a fejem, nem lenne túl jó ötlet ezzel a hírrel felhívni Mirát, egyrészt mert bár kitörő örömmel fogadná, haragudna is, amiért pofátlanul telefonon keresztül közlöm ezt vele, méghozzá úgy, hogy nem vagyunk azonnal elérhető távolságon belül, hogy átrohanhasson az összes régi esküvői magazinjával, amiket velem nyálazott át, és egy kiadós örömködés után azonnal leültesse Hazelt, és elkezdjenek tervezgetni.
- Majd ha otthon leszünk - rázom a fejem.
- Oké - bólint aprót beleegyezően - a te szüleid?
- Tudják - húzódik féloldalas mosolyra a szám - elmondtam nekik, hogy mire készülök.
Csodálkozva pislog, a szája szólásra nyílik, valószínűleg egy újabb kérdésre, végül mégis becsukja, és egyszerűen elmosolyodik, nagyon is elégedetten belenyugodva abba, hogy valamikor a közeljövőben tényleg egy család leszünk, és ez ellen senkinek semmi kifogása nincs.

Hazel Clark

A kezem a kezében pihen, én egyfolytában a gyűrűsujjamon csillogó ékszert nézem, ő beszéd közben csak rá-rápillant, az ujjbegyével végigsimít rajta, vagy felemeli a kezem és a szájához húzva megcsókolja az ujjaim. Olyan érzésem van, mintha egy nagy, rózsaszín buborékban élnék, vagy sokkal inkább mintha egy mesebeli hercegnő lennék, egy eléggé rossz sorsú lány, akiért eljött a herceg, és mindent megváltoztatott, most már tényleg mindent. Az ölelésébe bújva pislogok a szüleimre, akik immár nagyon is érdeklődve kérdezősködnek rólunk, és olyan boldog vagyok, mint még soha. Ha valaki azt mondja nekik, hogy egyszer eljön ez a nap, ez a pillanat, ez a helyzet, nem hiszik el, és én sem hittem volna, most mégis itt heverek egy férfi karjaiban a jegyeseként, és beszélgetünk azzal a két személlyel, akik annyira elhidegültek tőlem, hogy a beszélgetéseinket folyton csak kínos csöndek töltötték ki. A húgom a fejét az ölembe hajtva mélyen alszik, szabad kezemmel a haját simogatom, miközben nekem is majd leragadnak a szemeim, melyre csak rásegít, hogy beterít Niall illata, a kényelem amiben részem van a karjai között, és ahogy a kellemes hangján elmeséli az elmúlt hónapokat, és hogy hogyan lettem rettegő, gyakran a félelemtől undok, a vele történt borzalmakon túllépni nem tudó lányból az a személy, aki most vagyok. Aki tökéletesen boldog az életével.
- És valóban téves volt az orvosi diagnózis, Hazel? - zökkent ki a kábultságomból anya hangja.
- Igen, részben - köszörülöm meg a torkom - vagyis nem is igazán téves volt, csak megváltozott a helyzet azóta, regenerálódtak a dolgok. Nem lesz zökkenőmentes, de lehetséges.
Nem válaszol sem ő, sem apa, csak mosolyognak, mert a válaszom valószínűleg mindent elárul számukra a terveimből, hogy egy napon tökéletes kis családunk legyen.
Elfojtok egy ásítást, bár nem észrevétlenül, mert Niall fészkelődni kezd, és bármennyire is élvezem a helyzetet, felveti annak az ötletét, hogy most már menjünk aludni, mert szörnyen fáradt lehetek, és a húgomnak sem lehet a lehető legkényelmesebb itt aludni, és nem a saját kis helyén.
Mielőtt felmennénk hosszan megölelnek a szüleim, végigsimítanak a hajamon, a hátamon, és büszkén néznek rám. A szemem sarkából anya karjai közt azt is látom, ahogyan apa elismerően és halásan megszorongatja Niallt, mielőtt felnyalábolná a kanapén szuszogó kislányt, hogy a szobájába vigye.
Valósággal szárnyalok a boldogságtól, eddig mindig éreztem valami terhet a vállamra nehezedni, a félelmet, hogy ami most van, az bármelyik pillanatban véget érhet, rájöhet arra, hogy nem kell neki mindaz, ami velem jár, és bár korábban is mondott dolgokat, amik igazán megnyugtattak, a mai kirohanását hallva a szüleim előtt többé nincs kétségem, és ennek köze sincs a gyűrűhöz az ujjamon, az csak a plusz.
Óriásit sóhajtva fészkelem be magam a karjai közé, szavakkal kifejezhetetlen az a komfortos érzés, ami eláraszt ebben a helyzetben, hogy milyen kényelmes ilyen közel lenni hozzá.
- Biztos hogy tetszik? - kérdezi sokadjára, miközben összebújunk.
- Tökéletesebb nem is lehetne, Niall - csak miután kimondom jövök rá arra, hogy ez a mondat nem csak a gyűrűre igaz, hanem kettőnk között mindenre.
- Alig várom, hogy hivatalosan is az enyém legyél - mosolyodik el lustán a félhomályban. - De ezt ne úgy értsd, hogy siettetni akarlak, csak...
- Tudom - hallgattatom el egy puszival - én is alig várom.
- Mira azonnal eláraszt majd az ötleteivel meg a cuccaival - kezd halkan nevetgélni - ha már az agyadra megy majd szólj, és leállítom.
- Nem biztos, hogy ez nekem ellenemre lesz - pillantok rá izgatottan - mármint hogy elárasszon az ötleteivel.
- Reméltem - nyom puszit a homlokomra - kis feleségem.
Imádom látni az arcán a tiszta boldogságot, örömöt, és a lelkesedést, a csillogó szemeit és az őszinte vágyat az iránt, hogy minél hamarabb papíron is együtt legyünk. Sosem fantáziáltam esküvőről, mert sosem hittem volna, hogy bekövetkezik, most azonban már azon gondolkodok, hogy milyen legyen a ruhánk, hol tartsuk a szertartást, kik lesznek ott, és milyen lesz világgá kürtölni, hogy a férj és feleség vagyunk. Magamban ízlelgetem a szavakat, és a gondolatát annak, hogy nem csak a barátom lesz, hanem a férjem, és lehetőségem van egy pont olyan tökéletes házasságra, mint Miráé, márpedig ha rajtunk múlik, akkor olyan lesz.
A kába fantáziálásomból az ajtó halk csikorgással való nyílása zökkent ki, mindketten felemeljük a fejünket, és hunyorogva nézzük, hogy vajon ki lehet az, míg végül a vékony, nyűgös kis hang ad választ a kérdésemre.
- Hazel? - hallom ahogy közelebb lépdel, és a kis kezével tapogatózni kezd az ágy mellett.
- Mi a baj? - nyújtom ki a kezem, és felhúzom. Elfog a rettegés, hogy esetleg a húgomat is rémálmok gyötrik valami miatt.
- Idejöhetek hozzátok? - kérdezi ártatlanul, megszeppenten, és még a sötétben is látom a vágyódó csillogást a szemében.
- Persze - szólal meg helyettem Niall - gyere, bújj ide közénk - kezdi igazgatni a takarót, és gyengéden elveszi a kezemből Ravent, hogy lefektesse. Pontosan tudom, milyen jól bánik a gyerekekkel, mégis megint teljesen elbűvöl és levesz a lábamról, mert nem lenne kötelessége így viselkedni a húgommal, hiszen csak most ismerte meg, mégsem tesz különbséget közte és Theo vagy az ikrek között.
Hevesen dobog a szívem, annyira szeretem, hogy szinte el sem hiszem, hogy ennyi érzelem elfér egy emberben.
- Valami baj van? - fekszek le a kislány mellé, és elsimítom az arcából a kósza kis hajszálakat. - Nem tudsz aludni, vagy rosszat álmodtál?
- Nem - rázza meg a fejét - csak veletek szeretnék lenni. Most már itt fogtok lakni ti is?
- Nem - motyogom, és kicsit feljebb húzom rajta a takarót - még holnap itt leszünk, de utána haza kell mennünk.
- Miért? - kérdezi sírós hangon. - Akkor megint nem fogsz hazajönni ilyen sokáig?
- Dehogynem - vágjuk rá szinte egyszerre Niallel, ő azonban folytatja is.
- Megígérem neked, hogy hamarosan megint eljön hozzátok Hazel, és ha szeretnéd, nyáron te is eljöhetsz hozzánk, mit szólsz hozzá, ültél már repülőn?
- Nem - szipogja a fejét ingatva, és megfordul, hogy arccal Niall felé legyen. - Tényleg elmehetek?
- Hát persze - bólint nagyot - hogy lennél különben koszorúslány az esküvőnkön? És addig kell neked ruhát is vennünk, meg mindenfélét, amit csak akkor lehet, ha velünk vagy. Ugye ott leszel az esküvőnkön?
- Igen - bólogat édesen, majd egy pillanatra elgondolkodik - ha anyu és apu megengedi.
- Biztos megengedik - simogatja meg a fejét  - de akkor meg kell értened, hogy holnapután haza kell mennünk, akármennyire is szeretnénk itt maradni veletek.
- Miért?
- Mert Londonban van a munkánk, meg a barátaink, és ott lakunk, te szívesen itthagynád a barátaidat?
- Nem - válaszol ásítva - nem fogok sírni.
- Nagyon okos kislány vagy - mosolyodik el, és fél karjával átöleli a mellkasához bújó gyereket.
- Ugye te is eljössz majd még? - mormolja bele a pólójába.
- Persze, ha szeretnéd.
- Igen - hümmög - mert szereted Hazelt.
Elolvadok, de tényleg, minden egyes porcikám egy nagy tócsává válik, aminek a közepén ott vagyok én, remegő ajkakkal, elérzékenyülten, mert nem hiszem el, hogy egy ilyen fantasztikus férfi a társam, és egy ilyen édes, jószívű kislány a testvérem.
- Szeretlek titeket -húzódok hozzájuk közelebb, és megpuszilom az arcukat - mindkettőtöket.