2016. november 3., csütörtök

20.rész

Sziasztok! :)
Remélem, hogy mindenkinek jól telik az őszi szünet, és sikerül kicsit kipihennetek magatokat. Kivételes módon egészen tetszik még nekem is ez a rész, szóval remélem, hogy nektek is fog, végre pontosan annyit tudtam vele foglalkozni, amennyit szerettem volna.

N.x

Niall Horan 
 
Furcsa, kellemetlen érzéssel tölt el, hogy Liam általában használatban levő autója nem áll a megszokott helyén, amikor ráfordulok a házuk feljárójára. Fel sem kell emelnem a telefonom, vagy leengedni az ablakot, hogy beengedjem magam a kapun, zümmögve kitárul és én lassan behajtok, hiszen sokáig itt leszek, biztonságosabb a telken belül hagyni a kocsit.
A kulcsaimmal zörögve szállok ki, majd ballagok a bejárati ajtó irányába, közben végig azon gondolkodok, hogy Liam kocsija talán a garázsban van, sőt, biztosan ott van, nem léphetett le valahová az évfordulójukon, tudom, hogy a mai napra mindent lemondott.
Arthur körmei a laminált padlót csikorgatják, amikor észleli az ajtó nyitódását, és boldogan vakkantva vágtázik felém olyan hévvel, hogy szinte nekicsapódik a lábamnak. Ő csak egy példája annak, hogy ebben a házban mindig örömmel fogadnak, a másik a tenyereit a padlóhoz csapkodva, éles sikkantást hallatva közeledik, az arcocskáján széles mosoly ül.
- Szia, Nyuszifül - kapom a karjaimba, és miután cuppanós puszit nyomok a babaillatú pofijára lehajolok, hogy megsimogassam a farkát boldogan csóváló kutyát.
Lerúgom a cipőm, és Ariával a karjaim közt, Arthur vezetésével elindulok a nappali felé, aminek a padlóján Mira nevetve próbálja befejezni az izgő-mozgó, folyton elmászni akaró fia pelenkázását.
- Ne hagyd magad, öcsi! - nevetek rá Noahra, válaszul Mira vág egy grimaszt, majd gyorsan összehúzza rajta a pelust, már csak az olyan apró hadműveletek vannak hátra, mint összekapcsolni rajta a rugdalózót, és feladni rá a nadrágot.
Lehuppanok melléjük, nyomok egy puszit Mackenzie feje búbjára, majd miután szabadon engedem Arit lehajolok, hogy felhívjam magamra Noah figyelmét, és legalább néhány másodpercig meg is tartsam.
- Köszi - sóhajt nagyot, miután a kisfiú teljesen felöltözve elmászik a játékok között üldögélő húga irányába. - Mostanában egyáltalán nem akarják megkönnyíteni a dolgomat - pillant nevetve a gyerekeire.
- Liam merre van? Készülődik? - kérdezem, és elkapom a felém repülő csörgőt, mielőtt képen találna.
- Elment, de mindjárt itt lesz - válaszul aprót bólintok, és igyekszem a paranoiámra fogni, hogy olyan, mintha Mira feszengene egy kicsit. Persze ez lehet, hogy csak azért van, mert izgul az estéje miatt.
- Menj nyugodtan készülődni, figyelek rájuk - mosolygok rá, bár úgy látom, hogy már készen van. Olyan igazán Mirásan néz ki, a szoknyájában és a pántos, a hasát kissé szabadon hagyó blúzban pont úgy néz ki, mint a megismerkedésünkkor, mintha nem teltek volna el évek azóta, és nem lenne két gyereke.
- Már megvagyok - simít végig Arthur dús bundáján, amikor lefekszik mellé, és a fejét a két első lábán pihentetve figyeli a játszó babákat. - Liam mindjárt jön, csak beugrik elköszönni, és mi már megyünk is - sóhajt aprót, végül mosolyra húzza a száját.
- Nincs miért aggódnod, jól fogunk mulatni, vigyázok rájuk - simítok végig a karján, remélve, hogy ez legalább egy kicsit megnyugtatja, habár valószínűleg nem sokat érnek a szavaim úgy, hogy most először hagyja őket valaki mással hosszabb időre, és egy egész éjszakára.
- Tudom - vesz mély levegőt - egy pillanatra sem kételkedem ebben, csak hát, tudod, egy kicsit talán bűntudatom van, olyan, mintha lepasszolnánk őket.
- Mack, 13 hónapja nem vagy más, csak főállású anyuka, még az is érthető lenne, ha lepasszolni akarnád őket, de erről szó sincs. Menjetek el, és érezzétek jól magatokat, Liamnek nagyon fontos ez a nap, és tudom, hogy neked is, rátok fér, hogy néhány óráig ne csak szülők legyetek.
- Persze, hogy fontos - simít végig a gyűrűsujján fénylő karikagyűrűn. Muszáj elterelnem valamivel a gondolatait, hogy ne idegeskedjen és stresszelje magát olyan alaptalan dolgokon, mint a gyerekei lepasszolása, úgyhogy rákérdezek arra, amitől tudom, hogy izgatott lesz.
- Hova mentek? - bököm meg egy kicsit a lábát, majd közelebb kúszok Ariához és elfogadom a felém nyújtott játékát, a kislány pedig ezen felbuzdulva elkezd mindent, ami az útjába kerül az ölembe pakolni.
- Greenwichbe, a csillagvizsgálóhoz - miközben ezt mondja a szemei bőszen csillognak, az arcára kiül a leplezetlen lelkesedés. Liam ennél jobb programot nem is találhatott volna ki, és rettentően büszke is volt magára, amikor elújságolta nekünk, hogy lényegében megvette a helyet néhány órára, mindezt azért, mert köztudott, hogy Mira imádja az eget és mindent, ami felfedezhető rajta, és mert az első randevújukon is a csillagokat nézték. Akkor még mindannyian a farmon voltunk, és ez néha olyan, mintha tegnap lett volna, máskor pedig mintha egy egész életet leéltünk volna azóta.
Arthurral együtt felkapja a fejét, amikor a fekete autó begördül a kapun és megáll az enyém mögött, az arcából kicsit mintha kifutna a vér egy pillanatra, majd felpattan, és kapkodni kezd. Felmarkolja a kabátját, háromszor körbefordulva keresi a táskáját, melyet végül én nyomok a kezébe, eközben pedig vadul elkezdi magyarázni, hogy mit hol találok, és miket kell csinálnom még a nap folyamán, Arthur pedig már az ajtónál toporog.
- 1 órával ezelőtt ettek, fürdeni 8-kor szoktak és ezután még isznak tejet, közben általában bealszanak, de ha nem, akkor csak tedd be őket a kiságyba. Általában már nem ébrednek fel éjszaka, de ha mégis, akkor add nekik oda a cumijukat, vagy igyanak egy kis teát, a fogukra fent a szobájukban van egy krém, ha nagyon sírnak kend be vele az ínyüket. A fontos telefonszámok a hűtőn vannak, hívj fel, ha bármi baj van, nem érdekel, hogy mikor, rohanunk haza.
Ekkor kinyílik a bejárati ajtó, és Liam az igencsak vonakodó, vitatkozó Hazelt tereli be maga előtt, akit a kutya boldogan ugrándozva fogad.
- Nem erről volt szó! - sziszegi a fogai között, a tekintete villámokat szór, míg én tátott szájjal nézek először rá, majd a legjobb barátomra, és Liamre.
- Mira?
- Esküszöm, hogy ezúttal ez nem az én ötletem volt - néz rám tágra nyílt szemekkel, rémülten. Az idegeim hirtelen megfeszülnek, kedvem lenne felkapni a cuccom és kirongyolni az ajtón, hogy ne kelljen még csak egy házban se tartózkodnom Hazellel, aki láthatóan még mindig nem bír elviselni, de nem csinálhatom. Nem tehetem ezt, nem hagyhatom cserben a barátaimat csak azért, mert ennek a lánynak problémái vannak velem, amit nem akarnak megérteni és elfogadni, és ha én most elkezdek úgy hisztizni, ahogy Hazel teszi, talán el sem mennek a programjukra. Tönkretenném az évfordulójukat, és ezt sosem bocsájtanám meg magamnak, és Hazel Clarknak sem.
- Azt mondtad, hogy az összes barátotoknak programja van! - hadakozik tovább Liammel, míg Arthur a farkát csóválva rohan oda a gazdájához is. - Ő akkor miért van itt?
- Meglepetés - motyogom az orrom alatt, eközben pedig Aria ugyanolyan kitörő lelkesedéssel kúszik el mellettem, hogy üdvözölje a lányt, ahogy felém is igyekezett. Egyrészt szívmelengető ezt látni, mert más sem szeretnék jobban annál, hogy a keresztlányom szeresse a lányt, akibe szerelmes vagyok, és aki az őrületbe kerget, másrészt viszont elönt a féltékenység.
- Ne haragudj - csúsztatja a kezét az enyémbe Mira, és kiskutyaszemekkel, bűnbánó tekintettel néz rám - nem akartam beleegyezni, de túl jól tud érvelni...
- Semmi baj, tudom, hogy jót akartok - szorítom meg a kezét, és egy pillanatra magamhoz ölelem, hogy megnyugodjon, és hogy én is megnyugodjak, hogy tudjam, hogy miért, vagyis inkább kiért maradok itt, és fogom be a szám. - Visszanyal a fagyi, ugye?
- Kérlek ne hagyd, hogy kiborítson - suttogja a fülembe - kérlek Niall, nagyon fontos, hogy figyelj rájuk.
- Minden rendben, csak rájuk figyelek, ígérem.
Ezután mintha soha, semmi sem történt volna mosolyogva üdvözli Hazelt és újból elmondja, amit nekem is mondott, csak most már többesszámot használ.
- Örülnöd kéne - mormolja mellettem elhaladva Liam. Felemeli a fiát és elköszön tőle, valamint anélkül, hogy arra figyelne, amit én mondok, megígérteti vele, hogy jól fog viselkedni, Hazel megjelenésével azonban már biztos vagyok benne, hogy nem az ikrekkel fog meggyűlni a bajom.
- Repesek - morgom - muszáj volt ezt, Liam? Pont most? Tisztában vagy vele, hogy mennyire felzaklattad Mirát?
- Igen, pont most, méghozzá pont azért, mert tudtam, hogy nem fogsz ellenkezni, Mira meg legyen az én gondom, néhány perc és megnyugszik.
- Hát kösz, nagyon rendes vagy - vetek rá szúrós pillantást.
- Pont annyira, mint amilyen te voltál, amikor a farmra vitettél minket - veregeti meg a vállam egy huncut mosoly kíséretében - itt az ideje, tesó, hogy megválj a szárnyaidtól meg a nyilaidtól, és átadd őket nekünk.
A szememet forgatom, nem akarok gonosz lenni és kijelenteni, hogy nincs szükségem arra, hogy beleszóljanak a nem létező szerelmi életembe. Az teljesen más volt, amikor én csináltam ezt, hiszen én ismertem mindkettőjüket, ők azonban csak engem ismernek, fogalmuk sincs arról, hogy Hazel mit akar igazán, talán ezt még ő maga sem tudja.
- Ettől függetlenül elsősorban még mindig a gyerekeimre kell vigyáznod, nem azért vagytok itt, hogy vitatkozzatok - figyelmeztet, közben játékosan megdörzsöli a kutyája fejét.
- Én azért jöttem, hogy rájuk vigyázzak, Payno - vágom rá kicsit túl hevesen, mert akármennyire is próbálom leplezni, dühös vagyok, az a feltételezés pedig kifejezetten rosszul esik, hogy Hazel jelenléte miatt nem figyelnék százszázalékosan a kicsikre - te vagy az, aki bekavart.
- Szívesen - mosolyog rám ártatlanul, majd még egyszer összeborzolja Noah haját, és ellép mellettem. - Indulhatunk? - öleli át Mira derekát, és nyom egy puszit a halántékára.
- Még egy perc - sóhajtja feszülten, még egyszer magához öleli Ariát, majd az apja kezébe nyomja, és mellém vágtázik, hogy ugyanolyan hevességgel köszönjön el a zokniját békésen húzgáló kisfiútól is. Látom rajta, hogy kis híján elsírja magát, akármennyire is bízik bennem ideges, miattuk, és a pillantásból amit felém intéz talán miattam is. Haragudhatnék rá, amiért hagyta magát meggyőzni, de nem teszem, mert ha kimutatnám, hogy mennyire zavar jelenleg Hazel jelenléte, és milyen ideges vagyok amiatt, mert vele kell maradnom úgy, hogy ők nem lesznek itt, valószínűleg nem menne el. Jobban fél attól, hogy ez a lány tovább rugdossa a szívem megmaradt darabjait, mint én.
- Hívj, ha valami gond van - öleli át a nyakam úgy, hogy az arcát a pólómhoz szorítja.
- Semmi gond nem lesz - simítok végig a hátán. A válla fölött látom, hogy Hazel milyen arcot vág, leplezetlenül duzzog, és ideges, valószínűleg alig bírja ki, hogy ne hisztizzen tovább, de lehet benne valami jó érzés, mert nem teszi, talán épp azért, amiért én sem. - Érezd jól magad - nyomok puszit az arcára.
Aprót bólint, majd hajlandó belebújni a kabátjába és felvenni a cipőjét, közben újra és újra elmagyarázza, hogy a fontos telefonszámok a hűtőn vannak, tiszta ágyneműt húzott fel a vendégszobákban, a kicsiknek előkészítette a kaját és főzött nekünk is, úgyhogy nyugodtan együnk, és amikor végre hajlandó megközelíteni az ajtót a szemei könnyben úsznak. A gyomrom összeugrik, amikor még egyszer résnyire nyitja és integet Ariának, majd becsukja, és kettesben hagynak Hazellel, de nem stresszelhetek túl sokáig ezen. Noah a nappaliban játszik, Ari azonban Hazel lábába kapaszkodva álldogál, és egy percnyi döbbent csend után torka szakadtából üvölteni kezd, olyan hangosan, hogy Arthur a farkát behúzva a kanapé mögé menekül.
Nagyon remélem, hogy már elég messze vannak ahhoz, hogy ne hallják, és ne rohanjanak vissza. Felkapom a gyereket, gyorsabban még mielőtt Hazel egyáltalán lehajolhatna, és magamhoz ölelem. Apró kezeit az ajtó felé nyújtogatja, tudom, hogy mi jár a fejében, az, ami nekem is, hogy itt hagytak.
- Nincs semmi baj, Kicsim - az arcomat az ő könnyes kis pofijához szorítom, olyan hangos, hogy a fülem belesajdul - csak egy kicsit mentek el, holnap vissza is jönnek, addig én vigyázok rátok - tudom, hogy nem érti, de képtelen vagyok csendben hallgatni a sírását. Ráfektetem a karomra úgy, mint amikor igazán aprócska volt, és az arcát simogatva gyengéden rázogatni, ringatni kezdem, várva, hogy fokozatosan abbahagyja a sírást, míg végül csak szomorúan hüppög és szipog.
- Mi lenne, ha megnéznénk egy mesét? - huppanok le vele a kanapéra a lassan előmerészkedő kutya mellé, és bekapcsolom a tv-t. - Mit szóltok hozzá? - félkézzel megfogom Noah-t és leültetem őket magam mellé, miközben a távirányítót nyomkodva keresgélni kezdek. Nagyon jól tudom, hogy ez csak átmenetileg, néhány percig fogja lekötni őket, de muszáj elfoglalnom magam valamivel, mert ha abbahagyom a beszédet nem marad más, csak a csönd köztem és az ajtóban toporgó lány között.
Kiválasztok egy Disney filmet, a Verdákat, mert ez még engem is képes lekötni, közben szüntelenül magyarázok, elmondom, hogy éppen mit csinálok, megkérem Noah-t, hogy ne próbálja meg elvenni tőlem a távirányítót azért, hogy a szájába véve megrágcsálhassa a gombokat, és megígérem Arinak, hogy ezután megnézünk egy kislányosabb mesét is.
- Úgy tűnik, hogy rám nincs szükség - hallom végül a cinikus mondatot a hátam mögül, amitől az egész testem megfeszül.
A film csak éppen elkezdődik, a hangok és a kép miatt egyelőre leköti őket, de nem merek felállni és kisétálni a konyhába, hogy legurítsak egy pohár jeges vizet. Nem tudom, hogy mit kellene rá válaszolnom, ha őszinte lennék, azzal megalapoznék egy óriási veszekedést, azt viszont nem tudom, hogy mit hazudjak.
- Nem akarok veszekedni veled, Hazel - szakad ki belőlem, és miközben a lábamat közvetlenül a babák elé helyezem kinyújtva, hogy esélyük se legyen leesni, vetek rá egy pillantást.
Az arckifejezése meglepettségről árulkodik, majd hirtelen elpirul és lehajtja a fejét, mert talán rájön, hogy ezúttal ő kezdte, nem én vagyok az, aki folytatni akarja a múltkorit, és nem is az én hibám, hogy itt kell lennie, ráadásul teljesen feleslegesen, mert tökéletesen boldogulok az ikrekkel egyedül is.
- Hazamehetsz, ha szeretnél - fűzöm hozzá higgadtan, de már nem nézek rá, ettől pedig valószínűleg visszatér a bátorsága.
- Hogyan? - kérdezi hevesen, a hangjából sugárzik a düh és a provokáció
- Van két lábad - vetek rá szúrós pillantást, miközben leteszem a szőnyegre a gyerekeket, akiket mindössze ennyi ideig kötött le a mese - hívj magadnak taxit, vagy menj el a legközelebbi buszmegállóig, én nem foglak elvinni, nem rángatom őket.
Azt szándékosan nem teszem hozzá, hogy láttam, hogy Liam betette a kocsimba a gyereküléseket, és csak annyit kellene tennem, hogy felöltöztetem őket, de az nem az én gondom, hogy ő hazajusson, oldja meg.
- Ha nem esik nehezedre, akkor akár beszélhetsz velem normálisan is, mert azt jobban tolerálom, mint a flegmázásodat, főleg előttük - bökök a babák felé. - Nem én rángattalak ide, nem miattam kell itt lenned, én sem tudtam erről az egészről, úgyhogy ne rajtam vezesd le a dühödet, mert nekem sem tetszik, hogy 24 óráig összezártak veled úgy, hogy hirtelen elviselni se bírod a jelenlétemet!
Amikor befejezem az ajkait egymáshoz préseli, és kimenekül a helyzetből pont olyan megszokott módon, ahogy mindig tesszük, felkapja a cuccait és felvágtat az emeletre úgy, mintha ismerné a házat, és nem először járna itt, Arthur pedig áruló módon leugrik a kanapéról és a nyomába ered.
- Ígérd meg, hogy te nem ilyen leszel - sóhajtok nagyot, és megsimogatom Aria buksiját, miközben egy plüssállatot a nappali túlsó végébe hajít. Nem válaszol, persze, hogy nem, helyette a földkerekség legszebb mosolyát villantja rám, majd mintha nem is léteznék a tévét kezdi figyelni. - Reméljük, hogy rád nem ez a jövő vár, manó - húzom el a szám Noahra nézve.
Kezdem hülyén érezni magam, mert hiába beszélek hozzájuk, amiért még képtelenek válaszolni olyan, mintha magammal dumálnék.
A fenti zajokból ítélve Hazel épp kinyitja az összes ajtót, hogy megtalálja az egyik vendégszobát, ahová elrejtőzhet előlem talán egész napra, talán csak néhány órára, amíg befejezi a duzzogást. Rá sem ismerek, ezúttal valóban nem, és ezzel az énével legalább annyira nem tudok mit kezdeni, mint azzal, amelyik halálra rémült arccal menekül előlem.
Egy ideig semmi mást nem csinálok, csak velük együtt pakolászom a játékokat, lapozgatom a babáknak "íródott" könyveket, amiket ha megunnak egyszerűen elkezdenek rágcsálni, majd amikor eléggé elfáradnak a játékok szétdobálásában és csendben nézik a mesét megragadom az alkalmat arra, hogy összepakoljam azt a csatateret, amit rövid időn belül alkottunk. Újratöltöm a kiürült cumisüvegeket teával, és egy tányérba kölesgolyót öntök, hátha szívesebben rágcsálják azt, mint a játékokat és könyveket. Amikor hűtőt kinyitva szembesülök az elkészített tejszínes hússal összefut a számban a nyál és megkordul a gyomrom, ezúttal azonban megtapasztalom azt, amit Mira minden nap átél, mégpedig hogy vissza kell mennem, nem ülhetek le, hogy békésen elfogyasszak egy adagot, csak miután megfürödtek és ágyba kerültek a manók, addig nekem is maradnak a kölesgolyók.
Amikor véget ér a mese ahogy ígértem elindítok egy másikat, valami hercegnőset, az időközben megjelent Arthurt kiengedem egy kicsit az udvarra, hogy az alkonyatban rohangáljon még egyet, és elvégezze a dolgát, majd a kanapénak dőlve hűségesen őrzöm minden lélegzetvételét a két kedvenc kisemberemnek, valamint próbálok nem gondolni az emeleten gubbasztó lányra, aki csak akkor merészkedik elő, amikor eljön a fürdés ideje.
- Segítsek valamit? - kérdezi már hallhatóan megnyugodva, miközben kibújtatom Noah fejét a pólójából, és egy gyors, számára mókás mozdulattal lekapom az apró zoknikat a lábáról.
- Beengedhetnéd a kutyát - szólok hozzá a lehető legbarátságosabb hangon, majd leteszem az immár csak pelenkát viselő kisfiút, a helyére pedig a húgát fektetem, hogy végigcsináljam vele is ugyanezt a procedúrát.
Szó nélkül megteszi amit kérek, Arthur berontása után pedig mosolyogva pillant a felé közeledő kisfiúra, és a karjaiba veszi. - Megcsinálhatod nekik a fürdővizet, ha gondolod - szólalok meg ismét. - Itt van oldalt a fürdőszoba, a kádat már előkészítettem, benne van a hőmérő, én addig felmegyek a pizsamájukért, mert elfelejtettem lehozni.
- Rendben - szinte már dalolja, miközben Noahval a karjai közt elsétál. Értetlenül nézek fel, már megint nem tudom, hogy mi történt vele, amiért ilyen hihetetlenül kedves és tündéri lett, de határozottan jobban tetszik ez a viselkedés, mint a korábbi. Annyira, hogy a mellkasom kissé szorítani kezd, mert belegondolok abba, hogy milyen szép lenne, ha a saját kisbabánkhoz magyarázva sétálgatna így.
- Gyere, tündérem - emelem fel Ariát, és lassan felballagok vele a lépcsőn. Érezhetően elfáradt, nagyokat pislog, és egy jókora ásítás után ráhajtja a fejét a vállamra, talán azt hiszi, hogy máris aludni készülünk. Megpróbálok igyekezni, felmarkolom a kikészített pizsamájukat, miután hiába keresem a pelenkázós cuccokat rájövök, hogy a nappaliban vannak, úgyhogy elkönyvelem magamban, hogy minden megvan, ami szükséges, és a fürdőszobába megyek. Óriási meglepetésként ér, hogy Noah már a felállított műanyag kádban ül, és a lábaival veszettül csapkodja a vizet Hazelre, aki nagyokat nevet. Egy pillanatig lesokkolva nézem őket, nem veszik észre, hogy ott állok, csak miután Aria boldogan sikongatva megpróbál kiugrani a karjaim közül. A fejem megszédül, amikor a lány széles mosollyal az arcán fordul felénk, az arca és a haja vizes, a fehér pólóján sötét foltok árulkodnak Noah támadásairól, megpróbálok nem odanézni, de képtelen vagyok rá.
- Remélem nem baj, hogy kicsit előre siettünk - jegyzi meg mosolyogva, közben a puha fürdőszivaccsal megmossa a kisfiú hátát.
- Nem - húzom mosolyra a szám, közben félkézzel leveszem Ariról a pelust, majd a víz fölé emelem. Nevetek, amikor a lábával rúgkapálni kezd, és vizet fröcsköl a testvére arcába. Talán csak egyszer fürdettem őket eddig, de akkor még nagyon aprók voltak, nem élvezték, nekem kellett tartanom őket és közben Mira végig mondta, hogy mit kell csinálnom. Óvatosan leültem, és hagyom, hogy egy ideig csak csapkodja a vizet és mindenfelé fröcskölje, másodpercek alatt pont úgy, vagy még jobban eláztat, mint Hazelt, de ezt egy pillanatig sem bánom.
- Szoktál vigyázni gyerekekre? - kérdezem óvatosan, mert a gyakorlatias mozdulataiból ítélve nem most először fog babát a kezei közt, pont ezért ér meglepetésként a fejrázása.
- Nem - mossa meg óvatosan Noah pofiját - ezt sem akartam elvállalni, de Liam nagyon meggyőző volt. Most már tudom, hogy miért...
Lehajtom a fejem és inkább a kislányra koncentrálok, hirtelen nagyon szeretnék bocsánatot kérni tőle a múltkori kiborulásom miatt, de túl makacs vagyok hozzá, és különben is mindig én kérek bocsánatot, mintha minden az én hibám lenne, pedig talán nem így van.
Miután mindkét gyerek teljesen tiszta, és kipancsolták magukat kivesszük őket, és a törülközőbe bugyolált kis csomagokat a nappaliba visszük. Meglehetősen idilli képet nyújt, ahogy előttem lépdel Noahval a vállán, és apró vízcseppeket csöpögtetünk el, a szívem megint majd kiugrik a helyéről. Szó nélkül összedolgozunk,  szárazra töröljük őket, játékokat nyomunk az apró kezecskékbe, amíg gyorsan bepelenkázzuk őket, majd feladjuk rájuk a kezeslábas kis pizsamákat.
- Vigyázol rájuk, amíg megmelegítem a vacsorájukat?
- Persze - bólint mosolyogva, és a kezébe vesz egy apró fésűt, hogy rendezett hajkoronákat varázsoljon a szétálló hajszálakból.
A konyhában már minden elő van készítve, csak annyi a feladatom, hogy felforraljam a vizet és kiöntsem a cumisüvegekbe, mikró szóba sem jöhet, mert Mirának meggyőződése, hogy veszélyes, én meg nem szegem meg a fura szabályait és nem is kötök bele azokba, hiszen csak a legjobbat akarja nekik, ahogy én is.
A tűzhely mellett állva hallgatom a nevetésüket, Hazel hangját, ahogy beszél hozzájuk, Aria éles sikongatásait. Pont úgy bánik velük, ahogy az édesanyjuk, ebből pedig tudom, hogy egyszer belőle is pont olyan jó anyuka lesz, mint amilyen Mira, csak valószínűleg nem az én gyerekeimnek fog így magyarázni. Azt hiszem, kezdek rájönni, hogy felesleges hosszútávra terveznem vele, még rövidtávra is az, mert hiába mondja mindenki, hogy ne adjam fel, a napnál is világosabb, hogy ez a lány nem akar velem lenni. Megértem, csak nem tudom, hogy miért vagyok képtelen elfogadni ezt, hogy miért nem tudok egyszerűen belenyugodni és továbblépni, keresni valaki mást, aki esetleg örömmel fogadja a közeledésem.
Gondosan rácsavarom a cumit az üvegekre, majd a kézfejemre csöpögtetve megvizsgálom, hogy nem túl meleg-e, csak azután viszem be.
- Megérkezett a vacsora - varázsolok mosolyt az arcomra, miközben besétálok. Felültetem őket egymás mellé a kanapéra, majd egyenként odanyújtom nekik az üvegeket, mókás, ahogy kilökik a szájukból a cumit és a fejüket hátrahajtják, miközben a szájukhoz irányítják. - Jó étvágyat, hölgyem, és kedves uram - simogatom meg mindkettőjük buksiját.
Hazel és köztem pedig újra beáll a csend, amit csak a szívás hangja, és cuppogás zavar meg. Ránézni sem merek, úgyhogy helyette leülök a kanapé szélére és a kicsiket figyelem, akik fokozatosan egyre álmosabbak lesznek. Nagyokat pislognak, látom, hogy kezdik nehezebben tartani az üvegeket, amikor pedig Noah kis híján eldől közbelépek, és a karomba veszem, hogy megkönnyítsem a dolgát. Szóvá se kell tennem, Hazel mellettem terem és ugyanígy felveszi Ariát, amikor feleszmélek már egymás mellett ülünk. A karjaimban fekvő kisfiút nagyon kevés választja el attól, hogy álomba merüljön, az üveg azonban még szinte félig van, úgyhogy muszáj ébren tartanom, megmozgatnom a cumit a szájában, hogy magához térjen és beleszívjon. A tekintetemet le sem tudom venni az arcáról, minél inkább ellazul annál jobban hasonlít a szüleire, pontosan nem tudom megmondani, hogy melyikükre, mert a vonásaiban mindkettőjük ott van, igazi kis keverék. A hüvelykujjammal gyengéden simogatom az arcát, néha megbököm, mígnem az egyik apró kezét köré nem zárja, ezzel pedig emlékeztet arra, hogy igazából mennyire kicsi ő még. Hiába van ott a korát jelző szám mögött az "év" szó, nem pedig hét, és hónap is már csak alig, hiába tűnik úgy, hogy egyre önállóbbak, még mindig nagyon kicsik, és szükségük van ránk.
A cumisüveg végül kiürül, de még nem állok fel, mert hallom Ari szuszogását és nagy nyeléseit, helyette hátradőlök, és a zsibbadt karom ellenére nem háborgatom Noah-t, csak eligazítom, hogy kényelmesebben tudjon feküdni.
- Nem kellene büfizni, kishaver? - suttogom, de rám sem hederít, csupán elnyílt ajkakkal szuszog.
Miután Ari is befejezi az evést, és hasonló állapotba kerül, mint a testvére, óvatosan felemelkedek a kanapéról, és ezúttal hajlandó vagyok ránézni Hazelre, csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy követ. A lépcsőn mindkettőjükből kibukik a jóllakottságuk hangja, így már azon sem kell idegeskednem, hogy valami probléma lehet abból, hogy nem büfiztek.
A szobájukba belépve fel sem oltom a villanyt, csak célirányosan a kiságyakhoz sétálok, és óvatosan lerakom Noah-t a matracra, majd gondosan betakargatom, végül pedig lehajolva nyomok egy puszit az arcára.
- Minden rendben? - fordulok Hazel felé, kissé előrehajolva megbizonyosodok róla, hogy a keresztlányom is békésen, nyakig betakargatva, a kezét ökölbe szorítva alszik. - Jó éjszakát, pici lány - simítom meg a hátát, miután kigyönyörködöm magam bennük.
- Talán küldhetnél róluk egy képet a szüleiknek, csak hogy tudják, hogy minden rendben - pislog rám nagyokat a sötétben Hazel.
- Jó ötlet - mosolygok rá, és előhúzom a telefonom. Bár sötét van, és csak az ablakból beszűrődő kinti fények világítják meg a szobát, vakuzni pedig nem akarok, egész jó képet sikerül csinálnom, a lényeg legalábbis látszik.
Behúzom a függönyöket, csak ezután indulok a lány után, aki amint kilép az ajtón ismételten ignorál, és elsétál az általa kiválasztott vendégszoba felé. Egy pillanatra megtorpanok és csak nézek rá, tényleg utána kéne mennem, és bocsánatot kérni, mert az, hogy figyelmen kívül hagy rosszabb eddig bárminél, de mégsem teszem, helyette a telefonomba mélyedve elküldöm a képet a barátaimnak, és írok hozzá néhány sort. Nem igazán számítok válaszra, tekintve, hogy már bizonyára Greenwichben vannak, de legalább ha Mira rápillant a telefonjára tudni fogja, hogy minden rendben, a gyerekeivel legalábbis.
Leballagok a lépcsőn, a gondolataim előterébe a hűtőben lapuló ételt helyezem, és amíg a konyhában azzal foglalatoskodok, hogy szedjek magamnak, és megmelegítsem, nem is gondolok másra azon kívül, hiszen a gyomrom szinte már háborogva korog.
Egy villával és késsel a kezemben telepedek le az asztalhoz, miközben eszek a telefonomat nyomkodom, végiggörgetek az instagramra feltöltött új képeken, megnézem, hogy mi folyik twitteren, és válaszolok Harry üzenetére, amiben azt kérdezi, hogy hétvégén elmegyünk-e golfozni.
Éppen, mielőtt úrrá lenne rajtam a magányosság érzése, meghallom a közeledő lépteket a lépcső irányából, nem sokkal később pedig megjelenik Hazel a már megismert pizsamájában, laza kontyba fogott hajjal, és igencsak meglepődik azon, hogy az asztalnál üldögélek.
- Bocsánat, nem tudtam, hogy itt vagy - fordul sarkon, és ezzel egy újabb kést döf belém.
- Akár maradhatsz is - jegyzem meg csendesen - feltéve, ha képes vagy elviselni.
Látom, hogy nagy levegőt vesz, a vállai megemelkednek közben, végül megfordul, talán a makacssága irányítja, talán valami más, de némi bizonytalankodás után megtalálja a szekrényt, amiben a tányérok vannak, és szed magának. Egy szót sem szólok, még akkor sem, amikor leül az asztal másik oldalára, és beletúr az ételbe a villájával, a torkom azonban elszorul, mert ez a vacsora csupán halvány árnyéka az elsőnek, annak, amit együtt csináltunk, és az én étkezőmben fogyasztottunk el.
Hazel első tulajdonsága, amivel megismerkedtem, az az alaptalan undokság, mostanra azonban már teljesen kifogytam az ötletekből, hogy hogyan puhíthatnám meg újra és újra, így már nem is próbálkozok, csak csendben, a tányéromba bámulva tuszkolom az ételt a számba.
- Nem utállak - töri meg a csendet. A villa kicsúszik a kezemből és csörömpölve landol a tányéron, mártást fröcskölve a pólómra.
- Valóban? - motyogom, közben elveszek egy szalvétát az asztal közepére helyezett tartóból és dörzsölni kezdem vele a foltot, de csak rontok a helyzeten. - Ezt jó tudni.
Egy ideig csendben néz rám, miközben kihalászok még egy szelet húst, de amint a tányéromra kerül elmegy az étvágyam, hiába tudom, hogy finom, Mack a legnagyobb szeretettel készítette, és még éhes vagyok.
- Akkor mivel érdemeltem ki a viselkedésed? - teszem fel a kérdést, de már most a fejemet rázom, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem fogok normális választ kapni.
- Csak nem akarok rosszat neked, Niall - olyan ártatlanul mondja ezt, miközben az ujjával köröket rajzolgat az asztalra, hogy majdnem el is hiszem.
- Mert ennél mi lehet rosszabb, Hazel? - robban ki belőlem. A szék nyikorogva csúszik hátra a kövön, amikor a tányérral a kezemben felpattanok, hogy a tányért bedobjam a hűtőbe és szó nélkül eltűnjek.
Felkapom a táskámat a kanapéról, és bár rohanni, csapkodni lenne kedvem, lelassítom a lépteim és szinte csak felosonok a lépcsőn, mert nem akarom felébreszteni a babákat. A fejem lüktet, amikor becsukom magam mögött a vendégszoba ajtaját, semmi mást nem akarok, csak megfürödni és lefeküdni, hogy minél hamarabb reggel legyen, és kiszabaduljak ebből a kényszerzubbonyból.
Felmarkolok egy alsót és eltűnök az emeleti fürdőszobában, de Hazel elől még itt sem menekülök, mert a zuhanykabin oldala még párás a forró víztől,  és az egész helyiséget belengi a tusfürdője illata. Legszívesebben hideg vizet folyatnék magamra, hogy lehűtsem a fejem, de még attól a kevés kihűlt víztől is összerándulok és libabőrös leszek, ami a zuhanytálcában maradt. Minél tovább állok a zuhany alatt annál biztosabb vagyok benne, hogy le kell mennem, és bocsánatot kérni, mert ezt most én csesztem el, én nem hallgattam végig, csak felpattantam és faképnél hagytam. Ha nem kérek bocsánatot valószínűleg egész éjszaka álmatlanul fogok forgolódni, tulajdonképpen pont úgy, ahogy napok óta teszem, és ami miatt a gyerekeken kívül szinte senkihez sincs türelmem.
Miután szárazra törlöm magam belebújok az alsómba, és visszaballagok a szobámba, hogy lerakjam a cuccaim és felkapjak egy pólót, valamint bátorságot gyűjtsek a vele való szembenézéshez. Minden lehetőséget megragadok arra, hogy húzzam az időt, megnézem a telefonom, örömmel látom, hogy Mira válaszolt, de csak matricát küldött, amire nem tudok hosszú választ írni. Amikor végre rászánom magam arra, hogy elinduljak, benyitok az ikrekhez, bemegyek a szobájukba és betakargatom őket, megbizonyosodok arról, hogy lélegzenek, ennél tovább viszont már nem tudom lefoglalni magam.
A nappaliban ül, összekucorodva a kanapé egyik sarkában, és láthatóan kényelmetlenül érzi magát, ami nem is csoda az esetében. A tévét nézi, vagy talán nem is nézi igazán, hanem csak kapcsolgatja, hogy lekösse magát valamivel, Arthur, az áruló, felemeli a fejét, és esküdni mernék rá, hogy csúnyán néz rám, amikor észreveszi a közeledésem, melyet egy megnyikorduló lépcsőfok árul el.
- Sajnálom  - állok meg feszengve előtte. Úgy érzem magam, mint amikor gyerekként pont így álltam meg az emberek előtt, és kértem bocsánatot a számon kiszaladt csúnya szó miatt, vagy mert focilabdával kirúgtam a tornaterem ablakát, az alsó ajkam éppen csak nem kezd el remegni.
- Én is sajnálom - az ő ajka határozottan remeg, amikor a szempillái mögül óvatosan rám néz.
Nem bírom tovább, levágódok a kanapéra és magamhoz ölelem, ő pedig nem ellenkezik, átöleli a nyakam és az arcát belefúrja a vállamba, pont úgy, ahogy én is teszem. Behunyt szemekkel szívom magamba az illatát miközben azt kívánom, hogy bár ennél is közelebb húzódhatnék hozzá.
- Hányszor fogod még ezt csinálni velem? - suttogom.
- Nem tudom - csóválja a fejét, közben az ujjai félig a hajamba túrnak, és mintha óvatosan végigsimítana a tarkómon, olyan gyengéden, mint egy lepke.
- Sajnálom, akármit is csináltam rosszul, sajnálom - tolom el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Sosem akartalak bántani Hazel, vagy megijeszteni, egyszer sem.
- Tudom - bólint aprót, és a félhomályban úgy látom, mintha a szemei könnybe lábadnának.
Hagyom, hogy a fejét a vállamra hajtsa, bár meglehetősen kényelmetlen póz ez úgy, hogy félig lelógok a kanapéról, és a törzsemmel fordulok felé, de semmi pénzért nem húzódnék el. Gyengéden simogatom a kontyából kibújt tincseket és az arcát, ami vészesen közel van a nyakamhoz. 
Ezúttal nem tudom, hogy ki kezdeményezi, nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok az, csak azt veszem észre, hogy egyre közelebb araszolunk egymáshoz, mígnem az orrunk egymásnak ütközik, és visszafojtott lélegzettel várjuk, hogy mit lép a másik. Meglepően nyugodt vagyok, talán azért, mert arra számítok, hogy bármelyik pillanatban felugrik, vagy elernyed a karjaimban, mert a lélegzetvételei most is felgyorsulnak, és a teste megfeszül, de végül semmi sem történik, semmi olyan, amire fel vagyok készülve.
A szám megérinti az övét, már harmadszor, és amikor erre rájövök kissé rémülten és meglepetten hátrahúzódok, hiszen már megint azt csinálom, megint arra készülök, hogy elszúrjam, pedig éppen csak most nyertem el a bocsánatát, vagy legalábbis valami olyasmit, de nem történik semmi. Hallom a légzését, amely kicsit gyorsabb, mint a normális, és a szemei is csukva vannak, de a karjaim közt marad, úgyhogy összeszedem minden bátorságom és az ajkaimmal igazán megérintem a száját. Mindkettőnk lélegzete elakad, eltelik egy másodperc, majd még egy, és az ujjai a hajamba csúsznak, ahelyett azonban, hogy letépne magáról, inkább közelebb húz. A szívem vadul hánykolódni kezd a mellkasomban, viszont képes vagyok uralkodni magamon, és az ereimen végigszáguldó adrenalinhullámon, így a kezemet óvatosan az arcára csúsztatom és végigsimítok rajta. Az agyam leáll, amikor a puha, bátortalan nyelve az enyémhez ér, és ezzel kitörli az emlékezetemből az elmúlt hetek kellemetlenségeit, hogy olyasmivé alakítsa őket, amiért megérte szenvedni. A hajától indulva végigsimítok a hátán, mígnem a kezem megállapodik a derekán, a másikat pedig szétterítem az arcán, és igyekszem nem hangot adni a bennem zubogó örömmámornak. Határozottan ez életem legjobb csókja, még úgy is, hogy bátortalan, és kicsit esetlen, de igazán boldog vagyok közben, és most már biztosan tudom, hogy vele kell lennem.
Csak sokadjára jut el az agyamig, hogy a hang, ami visszaránt a valóságba, az Aria sírása. Kábán, de azonnal megszakítom a csókunkat és felpattanok, hogy a lépcső felé botladozzak, félúton viszont lelassítok és hátranézek. Döbbenten pislog maga elé, a kezét lassan a megduzzadt, rózsaszín szájához irányítja és megtapogatja, ekkor azonban muszáj tovább folytatnom az utamat felfelé, még úgy is, hogy nem akarom egyedül hagyni, és nem is így terveztem megszakítani a pillanatot. Valójában sehogy sem terveztem megszakítani. 
Arthur felrohan mellettem, mintha komoly veszélyben lennének a kicsik, és nyugtalanul köröz a résnyire nyitott ajtó előtt, amikor utolérem. Még pihegek egy kicsit és kótyagos a fejem, de hálát adok azért, mert Aria nem 5 perccel korábban ébredt fel.
- Semmi baj - emelem ki gyorsan a rácsokba kapaszkodó kislányt az ágyból, még mielőtt teljesen felébreszti a testvérét - itt vagyok, Kicsim - húzom csitítgatva a vállamra, és előtúrom az ágy végéből a teáját. Iszik néhány kortyot, majd visszahanyatlik, én pedig nem tudom, hogy csak ennyi volt-e a baj, vagy van-e még valami más is. A szájába adom a cumiját és megpróbálom visszaaltatni, de ez most hosszadalmasabb, mint vacsora után volt, mert egy kicsit kipihentebb, és ahelyett, hogy álomba zuhanna, az apró kezeit nézegeti, és magyaráz nekik. Szerencse, hogy Arthur kint maradt, mert ha besurrant volna a lábam mellett Ari talán sosem aludna el újra.
- Aludni kellene, Kisbabám - simítok végig az arcán, válaszul azonban mosolyra húzza a száját, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki egy kicsit is álmos.
Lassan lépkedek vele, nehezemre esik, de nem beszélek hozzá, tudnia kell, hogy ez az elcsendesedés ideje, és kivételesen az az idő is, amikor hagynia kell a keresztapját, mert végre megkegyelmeztek neki. Kikapja a cumit a szájából, a helyére pedig az ökle kerül, melyet aprólékosan összenyálaz, és szinte a torkáig ledug, ekkor jövök rá, hogy valószínűleg a fogával lehet baj. Hosszas kutakodás után megtalálom azt a cuccot, amit Mira mondott, és miután bénázva nyomok belőle az ujjamra elkezdem bekenni az apró dudorokkal, és éles fogkezdeményekkel teli ínyét. 
- Szegény kis apróságom - suttogom, mert eszembe jut, hogy megszenvedtem pár évvel korábban a bölcsességfogammal, és a fogszabályzómmal is - most már jobb lesz - nyomok puszit a homlokára, és elmosolyodok azon, hogy a rózsaszín kis nyelvével kóstolgatja a gélt. 
Leteszem az ágyába, hasra fektetem úgy, ahogy Mira mondta, majd betakargatom és kisurranok a szobából, bár percekig állok még előtte és hallgatózok. A saját kis nyelvén magyaráz egy ideig, majd elcsendesedik, én pedig nyugodtan lesétálhatok, mert Arthur mozdulni sem hajlandó a szoba elől.
A szívem azonnal a torkomba ugrik, amikor Hazelt nem találom a kanapén, és a sötét gondolatok újra elárasztják a fejemet. Azt hiszem, hogy megint kezdődik elölről, pánikolva fordulok meg és igyekszek fel ismét az emeletre, hogy halkan bekopogjak a szobájába és reménykedjek abban, hogy nincs semmi komoly baj, nem dob ki ismét, hanem beenged, és pontosan ott folytatjuk, ahol félbeszakadt. 
- Haze - suttogom, közben halkan kopogok az ajtón és megfontolom, hogy a fülemet is rátapasztom a fára.
Az eddigi tapasztalatok miatt ma már a sokadik nagy meglepetésem, amikor résnyire nyitja az ajtót és bátortalanul fürkész mögüle. - Jól vagy? Bemehetek?
- Jól vagyok - bólint aprót, majd beszívja az alsó ajkát és lesüti a tekintetét.
- Haragszol, ugye?
- Nem, nem haragszom - mondja, de közben a hangja egy kicsit megremeg, ami nem túl biztató számomra jelen pillanatban - csak gondolkodnom kell egy kicsit, és fáradt vagyok.
Aprót bólintok, szinte már érzem az újabb csapás súlyát, ami készül arra, hogy letarolja a bennem feléledt reményt és örömöt, ekkor azonban kinyitja az ajtót, és bátortalan tekintettel elém lép. Eláll a lélegzetem, amikor közel hajol hozzám, először csak annyira, hogy a meleg lélegzete összefonódjon az enyémmel, majd gyengéd csókot pihentet meg a számon. Ezúttal határozottan biztos, hogy ő kezdeményezi, ő csinálja, nekem semmi közöm nincs hozzá.
A kezemet óvatosan a derekára helyezem és a hüvelykujjammal végigsimítok a háta alján, a szám akaratlanul is mosolyra húzódik.
- Hű - mormolom, és a homlokom nekidöntöm az övének. Sosem hallottam még olyan gyönyörű hangot, mint az a halk kuncogás, amit hallat. - Muszáj gondolkodnod?
- Jó éjt, Niall - lép hátrébb, és megfogja az ajtót. Akármennyire sem akarok elmenni, érthetően a tudtomra adja, hogy most ennyi volt, és nagyon reménykedek benne, hogy tényleg csak most, holnap reggel pedig ugyanígy fog fogadni.

9 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!

    Köpni-nyelni nem tudok, ugyanis az történt, hogy ettől a résztől padlót fogtam, én is, az állam is, meg amúgy is.
    Nem tudom, melyik sora, vagy mondata tetszett a legjobban, mert időről időre felnevettem, vagy visszafojtott, boldog sikollyal ültem. Imádom ahogy a szavakkal bánsz, ahogy a véresen komoly mondatok közepén feltűnik valami, akár egy vicces szófordulat, vagy, hát szleng? Fogalmam sincs, Niall gondolatai amúgy is tragikomikusak, vagy "csak" szórakoztatóak, de most igazán formában voltatok. Szabályosan felröhögtem néha. :D
    Niall végtelenül édes, ha az ikrekről van szó, imádom olvasni, ahogy vigyáz rájuk, az óvó gesztusait, minden apró mozzanatát. Tökéletes. De tényleg. Az ötlet pedig, hogy mindezt Hazel társaságában tegye...nem tudom, miért, de először bosszantott Liam, elképzeltem a kárörvendő mosolyát. Nem is értem, miért feltételeztem, hogy bármi is rosszul sülhet el, utólag pedig rettentően örülök ennek a két hülyének, hogy összezárták a másik kettőt. És annak is, hogy Hazel végre valahára nem csak menekülni akart. Mert függetlenül attól, hogy lassan követhetetlenebbek a hangulatingadozásai, mint Mira Hemmingsnek fénykorában, valamiért kedvelem őt, pedig nem mindig ad erre okot, a végét pedig kis híján végigskoltoztam. Izgultam értük, rettenetesen féltem, és csak az utolsó szó után nyugodtam meg, hogy nincs baj.
    Atyaég, el sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok! Fantasztikus vagy, egy kis csoda. <3

    xx Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!
      Ezt a részt én is nagyon szerettem írni, nagyon örülök, hogy neked is tetszett. :)
      Liamre szerintem mindenki haragudott egy picit az elején, még én magam is, de semmi rossz szándék nem volt benne, Mira akkor nem is engedte volna. :D
      Nagyon szépen köszönöm!❤❤

      Törlés
  2. Drága Nessám!
    El sem tudom mondani, hogy jelenleg mit érzek. Az elején bántott, hogy Hazel így beszélt Niallel, de már maga a tény, hogy Liam elrángatta hozzájuk, hogy Niallel legyen összezárva valami eszméletlen. A szöszi értetlensége Hazel viselkedése miatt pedig nagyon aranyos volt, néha én is így viselkedek, csak nekem nincs egy édes Niallem, akit kiakaszthatok vele. A csók pedig hatalmas meglepetés volt számomra, annyira meglepett, hogy miután elolvastam a részt, kellett legalább 5 perc, hogy felfogjam mi történt. Remélem, hogy a továbbiakban is minden rendben lesz.
    Kitartást a sulihoz, nemsokára téli szünet! :D <3
    Nonci.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nonci!❤
      Neked is biztosan lesz egyszer egy Niallöd, akit kiakaszthatsz, mindenkinek lesz egyszer. :)
      Köszönök mindent, és kitartást neked is!

      Törlés
  3. Hu nem tudok mit írni. Legszívesebben öröm táncot járnék, hogy na végre! Liam olyan kis furfangos, de köszönjük neki hátha ez a két kis hülyét észhez téríti (végelegesen).
    Alig várom, hogy komly legyen köztük, mert muszáj happy endet írnod!
    Nem értem miért írom le mindig hogy igényes fogalmazás és remek helyesírás, ami nálad mindig megvan, de azért szólók, hogy el ne felejtsd.
    Vége a szünetnek és szeretném én is úgy felfogni, mint Nonci hogy mindjárt itt van a téli, de addig sajna még sok idő van.
    Jaj alig várom a folytatást és kitartást Nessa!
    -FS

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha, nagyon aranyos vagy. :D
      Köszönöm szépen!:)
      Tényleg mindjárt itt lesz a szünet, gyorsan eltelik majd ez az időszak, ha jobban elkezdenek nyüzsögni az emberek az ünnepek miatt. :)

      Törlés
  4. Drága Nessám!
    Nem jutok szóhoz. Azt hiszem valami nyugis, meghitt, családias részre számítottam... Csak Nialler és a babák... És mit kaptam? Egy Hazelt. Hű. Elképesztő vagy! Remélem ez a kapcsolat a továbbiakban is ebbe az irányba fog haladni- téged ismerve kisebb nagyobb csavarokkal- és drága szereplőink nem fogják kikészíteni egymást 😊.
    Imádom minden egyes leütött betűjét! Sok-sok kitartást kívánok, csak így tovább! Fantasztikus vagy.
    Puszi és nagy ölelés: Luca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lucus!
      Jaj, nagyon köszönöm, örülök, hogy megleptelek vele.
      Te vagy fantasztikus!❤

      Törlés
  5. Végreee! Hazel magàhoz tért! 😍😍

    VálaszTörlés