2016. november 25., péntek

23.rész

Koromsötét van, amikor megállok Hazel lakása előtt, csak az utcai lámpák nyújtanak egy kis fényességet. Előhalászom a kulcsom, és csak ezután szállok ki, furcsán csendes minden, a gyomrom azonban olyan izgatott görcsben van, mint amikor egy turnét kezdünk meg, hiszen ez az éjszakai indulás, és a csomagtartóban pihenő bőrönd pontosan arra emlékeztetnek.
Lehívom a liftet, és amíg az felfelé tart a nyolcadik emeletre megpróbálok nem arra gondolni, hogy hetek kérdése, és valóban újra útra kelünk, hiszen most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy meggyőztük Hazelt, jobban mondva inkább Mira győzte meg, és ma velünk tart Sydneybe.
Kopogok az ajtaján, a kulcsot csak akkor dugom a zárba, amikor hosszú percek után sem nyit ajtót.
A nappaliban égve van a villany, ebből tudom, hogy nem aludt el.
- Egy pillanat! - kiáltja a szobájából.
Mosolyogva követem a hangját, megteszem azt a néhány lépcsőfokot felfelé, majd rákoppintok a nyitott ajtóra, mielőtt belépek. Éppen az ágyát igazgatja, ami mellett a kissé soványnak tűnő bőrönd hűségesen várja, hogy levigyem.
- Szia - a mosolyom ösztönösen szélesebbre húzódik, amikor felém fordul, és a kissé álmos tekintete ellenére felfedezem rajta az izgatottságot.
Közelebb lépek hozzá, a tenyerem az arcára simítom és a számat hozzáérintem az övéhez, a szívem bukfencezik egyet a mellkasomban, holott néhány órával ezelőtt ugyanígy váltunk el egymástól, vagy talán az még tovább is tartott. A kezemet a derekán végighúzva ejtem le magam mellé, és hagyom, hogy tovább csinálja a dolgát, miközben csendben figyelem, hogy mennyivel otthonosabban mozog, mint amikor először járt itt. 
- Levihetem a bőröndödet? - érdeklődök, és próbaképp megemelem a csomagot, de a súlya sem sokkal több, mint ahogy kinéz, bár valószínűleg az időjárásra tekintettel vékony ruhák vannak benne, nem lehet nehéz, csak én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy lánynak könnyű a táskája.
- Igen, de megyek én is - mielőtt megragadná elhúzom a táskát, és könnyedén felkapom, a bosszús pillantása megenyhítésére pedig ismét lehajolok. A nap minden percében képes lennék ezt csinálni, el sem szakadnék tőle, ha nem lenne néha muszáj, és nem lenne szükségünk olyan felesleges anyagokra, mint az oxigén.
- Hiányoztál - mormolom a szájára, mielőtt igazán magamhoz vonom. Bár nem szól vissza, a megrebbenő szempillája, és a félmosolya elárulja számomra, hogy talán egy kicsit ő is hiányolt engem, és nem csak én szeretnék egész nap itt lebzselni körülötte. Elengedem a bőröndöt, ami tompa puffanással eldől, és mindkét kezemmel átölelem, még mielőtt elugrik, hogy felállítsa. Bár nem erőltettem, hogy velünk jöjjön, mert azzal épp az ellenkezőjét értem volna el, nagyon örülök neki, hogy Mira mindenét bevetve, de végül meggyőzte, mert ez az utazás tökéletes arra, hogy igazán megismerje a barátaimat, és beilleszkedjen közéjük, és igazán megismerjük egymást is. Tudom, hogy nagyon korai még a jövőt tervezgetnem vele, mégis ezt csinálom minden éjjel, amikor azért forgolódok álmatlanul, mert ő jár a fejemben, és a furcsa helyzetek, amikbe néha kerülünk. Érzem, hogy tényleg ő az, akit éveken keresztül kerestem, mert össze sem hasonlíthatóak az érzelmeim azokkal, amiket a korábbi "szerelmeim" mellett tapasztaltam, ehhez képest azok gyerekes fellángolások voltak talán csupán csak azért, mert körülöttem mindenkinek volt valakije, és nem akartam kilógni a sorból. 
Nem akarok nagyravágyó lenni, nem akarom, hogy minden az ölembe hulljon, és semmit sem akarok elsietni, csak szeretném bebiztosítani, hogy ő is velem képzeli el a jövőjét, mert a ragaszkodó viselkedése és a néha egyre mohóbb csókjai ellenére gyakran elbizonytalanodok. Szeretném, ha belém szeretne, és kimondaná, hogy én is kimondhassam.
- Mennünk kell - nevetni támad kedvem, mert akaratlanul is úgy mondom ezt, mintha ő tartana fel engem, és nem én kezdeményeznék folyton újabb csókokat. - Tudtál pihenni? - kérdezem, miközben lefelé tartunk a lépcsőn.
Egy pillanatig olyan arccal néz rám, mintha tudnék valamit, amiről nem szabadna, de gyorsan rendezi a vonásait  és aprót bólint. Azt hiszi, hogy nem láttam, pedig de, mindent észreveszek, csak nem teszem szóvá, inkább magamat őrlöm fel azzal a tudattal, hogy valamit nem mondd el nekem. De talán csak én akarok túl sokat, és felfújom ezt az egészet, hiszen alig pár hete bólintott rá arra, hogy a barátnőm legyen, nem várhatom el, hogy kiteregesse az egész életét, úgyhogy ezt is olyan gyorsan a fejem hátsó zugába száműzöm, mint az összes többi hasonló esetet.  
- Nem eleget - fojt el egy ásítást.
- Majd alszol a repülőn - simítom meg a hátát - vegyél kabátot, hideg van odakint. 
Együtt zárjuk be a lakást, és egymás kezét fogva ballagunk a lifthez, miközben magunk után húzom a bőröndjét. Talán nagyon jól leplezi az érzelmeit, vagy én sokkal izgatottabb vagyok, mint ő, mert a szívem folyton szaporán ver és a fejemben száguldoznak a gondolatok arról, hogy mennyi mindent fogunk csinálni Sydneyben, ahol általában mindig igazán süt a nap, és csak hírből ismerik a hideg időjárást.
Megmutathatom neki a kedvenc helyeim, elmesélhetem a kedvenc emlékeim, és újakat alkothatunk együtt. Minden tökéletes lesz, én magam gondoskodok róla.
- Miért éjszaka utazunk? - kérdezi, miután mindent bepakolok a csomagtartóba, és beülök mellé.
- Mindig ilyenkor szoktunk, ha hosszú az út, így egy részét átaludjuk, és kevesebb az esély arra, hogy fotósok lepik el a repülőteret. Igazából nincs rá különösebb magyarázat, talán csak megszokás, mert a turnékat mindig így kezdjük. Az első koncertek általában Ázsiában vannak, éjszaka elindulunk, valamikor odaérünk, alszunk egy nagyot, és indulhat a buli - viszonozza a mosolyom, amit villantok rá. Milliónyi emlék bugyog fel bennem azokról a napokról, amikor néhány óra alvás után is frissen pattantunk ki az ágyból, és tapintani lehetett az izgatottságot, amikor felszálltunk a repülőre. Egy idő után persze elkezdtünk hisztisek lenni, hiányzott az otthonunk, a szeretteink, a privát szféránk, és az igazán pihentető, hosszú alvások, de én szerettem turnézni, csak akkor jöttem rá, hogy mennyire, amikor eltelt az első olyan év, hogy nem mentünk sehová, és a lemezünket nem az éjszaka közepén, egy jól sikerült koncert után kezdtük el felvenni az általunk kreált stúdióban. Most már egy részem nagyon szeretne visszatérni ebbe a nomád életmódba.
- Lehetnek ott fotósok? - próbálja elrejteni, de a hangjában aggódás bujkál.
- Nem valószínű - mondom teljes higgadtsággal - senki sem tudja, hogy utazunk, és magángéppel megyünk, az egészen más, mint egy sima utasszállító. Ne izgulj - az egyik kezemmel végigsimítok a térdén és megfogom a kezét, ami mintha remegne egy kicsit.
Nem beszélünk túl sokat a repülőtérig, nem mintha nem lennék tele mondanivalóval és kérdéssel, de visszafogom magam, mert elég laposakat pislog, és erőszakkal tartja ébren magát.
- Nyugodtan aludhatsz egy kicsit - simítom meg a kézfejét az ujjammal  - felébresztelek, ha odaértünk.
- Bírom - rázza meg a fejét - ezen a magángépen lehet enni és inni is?
- Igen - mosolyodok el, mert elképzelem az arcát, amikor szembesül azzal, hogy alvásra kialakított szobák is vannak, valamint minibár, wifi, xbox, és újabban már játszósarok is a gyerekeknek. Hazel azonban nem vágyik ilyen "luxus" dolgokra és környezetre.
- Kaphatok majd egy kávét? - kérdezi lesütött szemekkel, úgy, mintha szégyellnie kellene magát.
- Hát persze, hogy kaphatsz- pillantok rá - bármit kérhetsz, amit csak szeretnél, és aludhatsz is, valószínűleg mindannyian kipurcanunk amint felszállunk, de ha nem, akkor is csend lesz, mert az ikreknek aludniuk kell.
Aprót bólint, egyszerűen tudomásul veszi amit mondok, még mindig nem tűnik izgatottnak.
- Nem szívesen jössz velünk, Haze? - kérdezem halkan, mire felkapja a fejét.
- De igen - pislog meglepetten - miért?
- Nem tűnsz túl izgatottnak.
- Az vagyok - bizonygatja - de tényleg, csak most álmos vagyok. Nagyon örülök, hogy veletek mehetek, és alig várom, hogy megérkezzünk, még sosem jártam sehol Írországon és Anglián kívül.
- Ezen könnyen segíthetünk - jegyzem meg, és a gondolataim újabb őrült száguldozásokba kezdenek. Elviszem majd a világ minden pontjára, minden egyes város tetejére, hogy csodás fotókat készíthessen, és csodásan érezze magát velem, mellettem. - Hová szeretnél a legjobban elmenni?
- Nem igazán tudom - tűnődik - New Yorkba, talán, vagy Los Angelesbe.
Fogalma sincs róla, hogy egyetlen szavába kerül, és elviszem, hiszen LA-be akkor megyek amikor csak akarok, van ott egy házam, New Yorkért pedig egyetlen egyet kell telefonálnom.
- Miért?
- Ott minden más - vonja meg egy picit a vállát - vagy annak tűnik.
- Tényleg az - erősítem meg vadul dolgozó aggyal. El fogom vinni mindkét helyre, imádni fogja, és talán engem is imádni fog.
- És te? - a fejét felém fordulva nekidönti az ülésnek, érdekli a válaszom, ahogy engem is érdekel az ő minden szava és gondolata.
- Bárhová - vonom meg a vállam - jártam már egy pár helyen, de semmit sem láttam még igazán.
Csendben marad, valószínűleg emlékezteti magát arra, hogy a barátját általában szupersztárként emlegetik, és hogy az életem többnyire nem olyan, amilyennek most tűnik.
Félek tőle, hogy ha szembesül azzal, hogy milyen, amikor turnézunk, nem akar majd velem lenni, úgy, ahogy mások sem akartak, de a srácok, és a zene nélkül az életem majdhogynem értelmetlenné válna. Magamhoz kell láncolnom, elérni, hogy minden áron velem akarjon maradni, és ne rettentsék el azok a furcsaságok, amik számomra természetesek, mert csak így működhet a dolog, addig pedig meg kell óvnom minden negatívtól, ami együtt jár velem, ahogy talán a túl sok pozitív behatástól is.
- Nekem még mindig Írország a kedvencem - mosolygok rá, magamban pedig hozzáteszem, hogy határozottan ő a legszebb, amit az országunk adott nekem.
- Nem láttam még túl sokat belőle - jegyzi meg csendesen.
- Én sem, sosem voltam még például Waterfordba, az otthonomon kívül szinte csak Dublint ismerem. Néha szégyellem, hogy annyi helyen jártam már az egész világon, és pont a saját országomat nem térképeztem még fel, de egyszer időt szakítok rá.
- Szeretnél visszaköltözni? - nem tudom, hogy hogyan vetődik fel benne ez a kérdés, de nem bánom, mert legalább kérdez. Hazelnél minden ilyen alkalmat ki kell használni, és a lehető legtöbb kérdést kicsalni belőle.
- Nem - szeretnék ránézni, de az utat kell figyelnem, úgyhogy csak egy futó pillantást vetek rá. - Mindenem itt van, vagy legalábbis nagy részük itt, a többi pedig távolabb. Ide köt az életem, a munkám, a barátaim, akik szinte már a második családom. Szeretem az országunkat, de nem költöznék vissza, még Dublinba se, nemhogy Mullingarbe. Néha az egész világot kicsinek érzem számomra, nem hiszem, hogy ott igazán boldog lennék, egy ideig biztos jó lenne, ahogy most is jó hazamenni, de én már itt lakok, és Amerikában, időnként pedig ezen a repülőn, vagy szállodákban.
Elmosolyodik, ezúttal pedig ő fogja meg az én kezem, és gyengéden végigsimít rajta, amitől szinte szárnyalni lenne kedvem.
- Jó, hogy ennyire szereted az életed.
- Bűn lenne nem szeretni - szorítom meg óvatosan a kezét.  - Te is szereted a tied?
- Nem mindig - bár a kezét nem veszi el, elfordítja a fejét, és kifelé pislog. - De próbálom.
Bár eddig is sejtettem, hogy Hazel nem olyan elégedett a saját sorsával, mint amilyen én vagyok, mégis egy kissé letaglóz ez a halk kijelentése. Többet tudok róla, mint amennyit ténylegesen megosztott velem, mert nyitott szemmel járok, rá pedig még nyitottabb szemmel nézek. Látom, hogy ő, és valószínűleg a családja sem fürdik a pénzben, mert egyszerűen olyanok a gesztusai, mindig először az árakat nézi, míg én rendszerint gondolkodás nélkül megveszek mindenféle szükségtelen dolgot, aztán egyszerűen odaadom a kártyám anélkül, hogy túlzottan érdekelne az összeg. Látom, hogy mikor gondol valami rosszra, kiül az arcára, emellett pedig a személyisége sem olyan, mint a legtöbb lánynak, ő nem meggondolatlan, nem csinál butaságokat, talán sokkal hamarabb felnőtt, mint ahogy azt kellett volna. De gyerekkoromban nálunk is volt olyan időszak, amikor szűkölködtünk, és a kanapé zegzugaiban kerestük az aprót, az pedig, hogy más, mint a többi lány, kifejezetten vonz.
Talán egyszer sikerül elérnem, hogy szeresse az életét, lehetek az egyik oka annak, amiért szereti.
A számhoz húzom a kezét és apró csókot lehelek rá, amikor pedig felém fordul ismét mosolyog.
- Nem fogod megbánni, hogy velünk jössz - bizonygatom - életünk legjobb nyaralása lesz.
- Nem is kételkedtem benne.
A vip parkolóban keresek helyet a kocsimnak, hiszen addig itt fog állni, amíg haza nem jövünk, és mivel szeretem, nem kockáztatom meg, hogy feltörjék, vagy bármilyen kárt tegyenek benne.
Megtalálom Louis autóját és beállok mellé, mivel a többiekét még nem látom, és jó, ha egy kupacban vannak.
Kipattanok, még mielőtt megkerülném a kocsit Hazel is kiszáll, ezzel keresztbe húzva a lovagiasságom kísérletét. Felnyitom a csomagtartót és kiemelem a bőröndjeinket, majd a biztonság kedvéért ellenőrzöm, hogy nem hagytam-e valami fontosat az üléseken, csak ezután zárom le.
- Mehetünk - lépek Haze mellé, és nyomok egy puszit az arcára. - Úgy tűnik, hogy kivételesen Louis érkezett elsőként, biztos beteg.
A megjegyzésemre elmosolyodik, a kezét óvatosan az enyém felé közelíti, és a kisujjával megfogja. Köré zárom az ujjaim, és a bőröndjeinket magunk után húzva elindulunk befelé, előtte viszont felhúzom a pulcsim kapucniját.
- Bent vannak emberek - hajolok közelebb hozzá - egy perc az egész, amíg átérünk a privát terminálhoz, ott lesznek a testőreink. Ne engedd el a kezem.
Meglepően észrevétlenül jutunk át a repülőtér civil részén, bár ez nem meglepő, hiszen nem öt kapucnis srácot kísérgetnek óriási emberek, akikről süt, hogy testőrök, hanem csak ketten vagyunk, egy külső szemlélő csak egy átlagos fiatal párt lát, akik az éjszaka közepén indulnak nyaralni.
- Minden oké volt? - üdvözöl minket Paddy.
- Aha - nyújtom a kezem Lou felé, aki félálomban nyúlik el az egyik széken, és csak egy erőtlen intést intéz Hazel irányába. - Nem volt semmi gond, viszont sokan vannak, Liamékért menjen majd ki valaki.
- Már intézkedtünk - biccent, és egy mosoly kíséretében felmér engem, és az oldalamhoz simuló megszeppent lányt.
Letelepedek Louis mellé, és magamhoz húzom Hazelt, a testemen egy pillanatra eluralkodik a fáradtság, amikor az orromba kúszik az illata, de megemberelem magam.
A következő befutó Zayn, utána megérkezik a Payne család két nyűgös babával, akik pihe-puha kezeslábasba bugyolálva, félálomban simulnak a szüleikhez, utolsóként pedig Harry csámborog be a barátnőjével, és a pulcsija alatt őrülten szétálló hajából, valamint a nyúzott, de mégis elégedett arcából ítélve megállapítom, hogy Haz még annyit sem aludt, mint amennyit én.
Körülbelül úgy nézhetünk ki, mint egy kisiskolás csoport, akik kirándulni mennek, de sajnos túl korán kell indulni.
- Örülök, hogy eljöttél - kapom el félfüllel Mira Hazelhez intézett mondatát. - Niall még sosem hozott magával senkit.
- Tényleg? - kérdez vissza halkan, meglepetten.
- Tényleg, te vagy az első, akit bemutatott nekünk, bár eddig nem is voltak komoly kapcsolatai. Nagyon örülök, hogy itt vagy velünk, vele, és hogy adsz neki egy esélyt.
Bár nagyon szeretnék felpillantani, és magamhoz ölelni Mirát, amiért ilyeneket mond, nem teszem, mert végtelenül zavarba hoznám Hazelt, és megszakítanám a beszélgetésüket. Csendben nekidőlök Louis vállának, és lehunyt szemekkel hallgatózok, el sem engedve Haze kezét. Egy kicsit el is szundíthatok, mert amikor felemelem a fejem a többiek magukat próbálják összekaparni, a csomagjaink pedig már eltűntek, hunyorogva nézek körbe, másodpercek alatt próbálok magamhoz térni többé-kevésbé sikeresen, de nagyon nehezen tartom a fejem. Hátulról átölelem a derekát és belefúrom az arcom a hajába, míg Paddy és a többiek rendezkednek, kivételesen jó érzés, hogy ezúttal nem álldogálok egyedül, és figyelem, hogy mindenki milyen jól elvan a párjával még ilyen korán is, hanem velem is van valaki. 
Libasorban haladunk egymás után a repülőgép felé, a felszállást Mira és Liam kezdi meg, hogy a gyerekeiket minél hamarabb újra kényelmes környezetbe helyezzék, utolsónak maradunk mi ketten. Számomra már megszokott a környezet, semmi igazán új nincs benne, Hazel azonban egy pillanatra megtorpan mellettem és tátott szájjal pásztázza körbe a repülőgép belsejét.
- Tetszik? - mosolygok rá.
- Olyan, mint egy ház - pislog nagyokat édesen.
Nekem is ez volt a reakcióm, amikor először léptem fel a repülőgép fedélzetére. A fő utastérben a bőr ülések mellett kanapék nyúlnak el díszpárnákkal rajtuk, szemben az egyikkel egy hatalmas tévé van, a gép másik oldalán pedig márványlapos asztalok, és két kiságy, ezek a legújabb berendezések.
- Ha felszálltunk megmutatom a többi részt is - nyomok puszit az arcára, és magam előtt vezetem az ülések felé.
- Többi rész?
Elfoglal egy helyet közvetlenül Harryék mögött, és a mozdulataiban újra felfedezem azt a fajta idegenkedést, amivel először a lakását is kezelte, mintha bármi, amihez hozzáér tönkremehetne.
- Van egy étkező, és hálószobák, de ez elég kellemetlen, mert csak három van, és keresztül kell sétálni rajtuk.
- A miénk az utolsó - pördül meg Haz.
- Ezt már buktad, tesó - szól át Zayn a másik sorból - Miráéké az utolsó.
Grimaszt vág, és megjátszott durcázással közelebb nyomul Caseyhez.
- Tudod, apuci érdemli a legjobbat - veregeti meg a vállát Liam, miközben Mirát maga elé engedve elhalad mellette, és a gyerekeikkel a karjaikban helyet foglalnak a miénkkel párhuzamos sorban.
- Nagy tévedésben vagy - nyom el ásítást Lou - nem téged szeretünk annyira, hogy a tiéd lehessen a VIP szoba, hanem a gyerekeidet. Amint elég nagyok lesznek te újra kiköltözöl a kanapéra, ide mellénk.
- Csak szeretnéd! - szólal meg felháborodva Mack. - Nem adom!
Másodperceken keresztül összehúzott szemekkel, csúnyán néznek egymásra, majd kirobban belőlük a nevetés, és ez átragad mindenki másra is.
- Oké, oké srácok - csitít el minket Liam, pillanatok alatt vált idétlen, röhögő hülyegyerekből komoly, felelősségteljes apává, amikor a lánya halkan pityeregni kezd a kezei között, és álmosan pislog egy laposat. - Ha felszálltunk folytathatjátok, addig viszont maradjunk csendben, még csak néhány óra telt el a napból, de engem már nyugodtan kikiálthatnának a nap legrosszabb apájává, annyit rángattam őket.
- És akkor te érdemled a legjobbat, mi? - vág vissza szúrósan Harry.
Ezúttal nem nevetünk hangosan, helyette mindenki elkezd készülni a felszállásra, egy mozdulattal bekapcsolom a biztonsági övet, Hazelnek azonban ez nem megy ilyen könnyen.
- Várj, segítek - mosolygok rá, és elhessegetem a kezét. - Hányszor repültél eddig?
- Egyszer - fészkelődik talán egy kissé kínosan érezve magát. - Amikor elköltöztem otthonról.
Aprót bólintok, majd az arcához hajolok és gyengéd puszit nyomok rá, ez az este rengeteg emléket ébreszt fel bennem, és még mindig olyan érzésem van, mintha életünk egy újabb nagy kalandjának vágnánk neki, és minden olyan lenne, mint amilyen volt még az ikrek előtt.
Megjelennek a légiutaskísérők, és a rend kedvért úgy mondanak el mindent, mintha nem ezt hallgatnánk már évek óta, majd a gép meglódul, és végigszáguld a kifutópályán.
- Nézd - hajolok át Hazel válla fölött, és elhúzom az ablak elől a takarót. Egy zökkenéssel elrugaszkodunk a földtől és felemelkedünk, a barátnőm csendes izgatottsága átragad rám is, és vele együtt az apró kukucskálóhoz tapadok. A szemei nagyobbra nyílnak, és szinte szikráznak, amikor a város fölé érünk, és az ablakból látjuk London fényeit, megmosolyogtat, amikor majdhogynem remegő kezekkel túrja elő a kézitáskájából a fényképezőgépét, és az objektívsapkát lelökve az ablakhoz nyomja. Én mindig csak nyomkodtam a telefonomat elhitetve azt magammal, hogy milyen jó fotós vagyok azért, mert látszódnak a fények a képeimen, azonban azok a képek még amatőrnek sem nevezhetőek Hazel fotói mellett. Minél magasabbra érünk annál kisebbnek látjuk Londont, a képein azonban pontosan kirajzolódik a Temze, és hogy hol vannak a legjobban kivilágított épületek.
- Gyönyörű - motyogja, miután a gép helyett újra az arcát nyomja az ablakhoz. - Köszönöm, hogy elhoztatok - fordul felém, és elég hangosan mondja ahhoz, hogy a srácok is meghallják, és mosolyogva vessenek ránk egy pillantást.
- Én köszönöm, hogy eljöttél - simítok végig az arcán, majd lehajolok hozzá.
Tudom, hogy zavarba jön, ha valaki lát minket, de nem bírom ki, hogy ne csókoljam legalább néhány másodpercig. Fogalma sincs arról, hogy mekkora változást hozott a jelenlétével az életembe, minden más lett általa, mert végre nem vagyok egyedül és nem rágódok azon, hogy miért én vagyok az egyetlen, akinek sosem jön össze semmi.
- Jó éjt, srácok - köszön el elsőként Mira, amikor elérjük a repülési magasságot.
Mint a gyerekek egyszerre kívánunk jó éjszakát, amikor elhalad mellettem lehajol, és nyom egy puszit a fejem búbjára, közben pedig látom az alvó kisfia békés arcát.
- Szeretnél körbenézni? - oldom ki a biztonsági övem.
- Igen, még szép - húzza mosolyra a száját.
- Elfoglalhatjuk az egyik szobát, ha téged nem zavar, hogy a többiek járkálnak.
Számomra teljesen magától értetődő, hogy együtt alszunk, azonban kiismertem már annyira a vonásait és a mimikáját, hogy a lehető legrövidebb idő alatt levágjam, hogy ő ezt nem szeretné.
- Nem biztos, hogy fogok aludni - próbál kibújni alóla anélkül, hogy a lelkembe gázolna.
- Aludj csak ott nyugodtan, ha szeretnék - simítok végig az ujjammal a kezén, miközben kitárom az étkező ajtaját. - Szerintem én kijövök a srácokhoz, hagylak.
A lehető legnagyobb természetességgel mondom ezt, miközben belépünk a bézs és barna színű étkezőbe, ahol csupán egy hosszú asztal van, és székek.
- Hová tűntek a biztonságis embereitek? - kérdezi felbiccentett fejjel.
- Azt hiszem, lefeküdtek aludni, van saját részük, az a gép másik fele. Nem vagy éhes? Rendelhetünk valami kaját, ha szeretnél.
- Nem kérek - átölelem a derekát, amikor a testével óvatosan közelebb húzódik hozzám.
Átsétálunk az egyik, egyelőre üres hálószobán, amit nagy valószínűséggel Casey fog elfoglalni, és benyitok a saját kis lakosztályunkba. Igazából az összes ugyanolyan, mindegyikben egy nagy franciaágy van díszpárnákkal, más nem is igazán, hiszen a csomagjaink a csomagtérben vannak, és itt az olyan tárgyak, amik nincsenek beépítve a repülőgépbe igazán nagy veszélyben lennének le és felszálláskor.
- Tényleg örülsz neki, hogy végül eljöttél? - mormolom a hajába.
- Igen - fordul felém, a karjaival átölel és a fejét a mellkasomnak támasztja. Sokkal másabban viselkedik, amikor csak ketten vagyunk, mint amikor mindenki minket figyel, mint valami állatkerti majmokat - csak furcsa nekem ez az egész, még az is, hogy veled vagyok.
- Tudom - döntöm a homlokom az övének - nekem is furcsa. Alig várom, hogy leszálljunk, és lásd Ausztráliát, imádni fogod.
Rám mosolyog, az ujjbegyeivel a hajam körül matat, úgyhogy lehajolok hozzá, és sokkal bátrabban csókolom meg, mint korábban kint. A kezemet az arcára csúsztatom és végig simogatom az arcát a hüvelykujjammal, a csókjaink meglepően sokat változtak, kezdetben bátortalan volt, és olyan, mintha még senki sem csókolta volna meg, most pedig már vérprofi, és őrjítően nehéz visszafogni magam.
- Pihenj egy kicsit - húzódok el mély levegőket véve, és megpuszilom a homlokát.
Liam ezt a pillanatot választja arra, hogy keresztülsuhanjon a szobánkon, bár kedves tőle, hogy nem áll meg bámészkodni, vagy piszkálódni velem, hanem csak jön, és már megy is.
- Nem fognak megsértődni? - pillant utána, az arca rózsaszínes árnyalatot ölt.
- Dehogy - nevetem el magam - bőven lesz még idejük veled ismerkedni, de ha szeretnél menj be Mirához, valószínűnek tartom, hogy csak olvasgat vagy valamivel elfoglalja magát, mivel a piciket nem szereti egyedül hagyni.
Aprót bólint, ezután ahelyett, hogy elereszteném és békén hagynám legalább néhány óráig, még közelebb húzódok hozzá, és apró puszikat adok a szájára, ezzel elérve, hogy ismét elmosolyodjon.
- Jó éjszakát - motyogom szinte az ajkai közé.
- Jó éjt, Niall - nagyon nehezemre esik elengedni és kihátrálni a szobából, mert én végig abban a tudatban voltam, hogy együtt fogunk aludni, de nem szólok egy szót sem, végül is egy éjszaka nem a világ vége, a szállodában úgyis mindenki a párjával fog aludni, nem lesz más választása.
Egyenesen Harryékhez tolatok, és abból a futó pillantásból, amit vetek rájuk, miután rájövök, hogy nem vagyok egyedül, megállapítom, hogy ők valószínűleg sokkal előrébb tartanak a kapcsolatunkban, mint mi Hazellel.
Kimenekülök a szobából, egy lényegesen barátságosabb környezetbe kerülök, és egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy talán időutaztam. A fiúk a kanapékon henyélnek, Louis és Liam egymás ellen küzdenek a tévé képernyőjén, Zayn pedig egy doboz sört kortyolgat, teszek egy kerülőt az aprócska hűtő felé és kiveszek egyet magamnak is, majd levágódok közéjük.
- Hol hagytad a barátnődet? - pillant rám felvont szemöldökkel.
- Alszik egy kicsit, azt hiszem.
- És te miért nem vagy vele? - vet rám egy gyors pillantást Liam, ezt kihasználva Louis karaktere száguldani kezd a labdával a kapuja felé.
- Te miért nem vagy a feleségeddel? - kontrázok, mert nem igazán tudom, hogyan magyarázhatnám el, hogy szerintem Hazel nem akar velem aludni.
- Kimenőt kaptam - vigyorodik el.
- Én is - dőlök hátra - Harry egész este Casey-vel fog smacizni?
- Azt mondta, hogy mindjárt jön - tájékoztat Lou - de ki tudja, hogy ez mit jelent.
- Nektek nincs olyan érzésetek, mintha visszamentünk volna az időben legalább 2 évet? - pillant végig rajtunk Zayn.
- De igen - bólintok aprót, és ránézek, hiszen az én gondolataimat is kimondja - és nekem hiányzott ez.
- Nekem is - vágják rá egyszerre mindhárman.
- Mi? - lép elő Harry, és helyet foglal Liam mellett a másik fotelban.
- Csak a régi szép időkről beszéltünk - világosítja fel Louis, és félreteszi a játék konzolját, ezzel jelképesen szünetelteti a játékot - hogy hiányzik.
- Miért hiányzik? - vonja fel a szemöldökét értetlenül. - Most még jobb minden, mint akkor volt, nem?

2 megjegyzés:

  1. Drága Nessám!
    Nincs olyan szó amit most segítségül hívhatnék, hogy kifejezzem, mennyire csodálatos amit alkotsz! Hétről hétre újat hozol, amivel mindenkit meglepsz, folyékonnyá olvasztasz (mert annyira aranyos) vagy épp sírásra fakasztasz.
    Ez a rész annyira aranyos lett hogy csak na. 😅 Haze még mindig félénk, amit megértek, Niall pedig megérdemelten boldog. Mira és Liam továbbra is a legkedvencebb párosom. Nem tudom hogyan csináltad de elhitetted hogy minden a legnagyobb rendben. Kíváncsi vagyok mi lesz Ausztráliában, bár van egy olyan érzésem az út után lesz valami Nessásan kiszámíthatatlan fordulat...
    Mindenesetre örülök hogy a két bolondunk most boldog, és alig várom hogy kiderüljön mit tartogatsz számukra, számunkra.
    Csodálatod vagy, kitartás, hamarosan szünet!
    Puszi és hatalmas ölelés: Luca

    VálaszTörlés
  2. Drága Nessám!

    A végével szeretném kezdeni, mert TEJÓISTEN!! Harry utolsó mondata (vagyis kérdése) egész egyszerűen..nem is tudom. Bomba. Ez a legjobb szavam rá, ugyanis valamit felrobbantott bennem, és örömkönnyekben törtem ki. Olyan jó ez a tökéletesség érzés, talán el sem tudom mondani. Mintha minden most lenne kerek egész, és az utolsó darab is a helyére került volna a kirakósban. Nagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyon szeretem ezt a részt, de nem csak a vége miatt, hanem amiatt is, hogy olyan nyugodt, tele van szeretettel, apró figyelmességekkel, és hihetetlenül harmonikus. Tökéletes.
    Jól esik elmenekülni ebbe az alternatív életbe, amit Hazel él most,vagy amit fog, mert így egy kicsit olyan, mintha a fiúk most itt lennének, és a kezem fogva biztosítanának arról, minden a lehető legnagyobb rendben lesz.
    Gondolom ez attól van, hogy már neked is hiányoznak, amit nem csodálok, és remélem te is beléjük tudsz gondolatban kapaszkodni.
    Izgatottan várom, mi lesz Ausztráliában, mert biztosan tervezel ott is valami kis csavarintást, haha, ismerlek ám. :D
    Viszont lenne egy kérdésem, ami szuperkínos. Ki(k) lesz(nek) a keresztanya/-anyák? Lehet, hogy csak az én figyelmem kerülte el ez a dolog, ebben az esetben bocsi, de amikor volt időm ez után kutatni, nem találtam semmit, ami ciki, mert a mai napig abban a hitben éltem, hogy betéve tudom minden blogod, minden apró rezdülését ( mondjuk, ahányszor végigolvastam már őket, illene is.:D)

    Fantasztikus lett ez a rész is, és kíváncsian várom a folytatást!
    Egy kis Csoda vagy!
    És kitartást, küldöm a pozitív energiát! ❤❤❤❤❤

    xx Lu

    VálaszTörlés