32.rész

Sziasztok! 

Rögtön azzal kezdeném, hogy a mai naptól kezdve előreláthatólag február 17-ig lesz egy kis szünet a blogon, ennek az az oka, hogy jövőhéten elutazok egy távoli országba, ahol cserediák leszek. Nem tudok, és nem is igazán szeretnék ott azzal foglalkozni, hogy megírjam a részeket, időben feltegyem őket, és még jók is legyenek. Remélem, hogy ezt megértitek, és nem pártoltok el a történetemtől a rövid kimaradás miatt, ígérem, hogy amint hazaérek Magyarországra már írom is meg a következőt, sőt, még a hétvégén belekezdek, hogy ha esetleg mégis lenne egy kis időm feltegyem. 

A hétvége folyamán megválaszolom az összes kommentet, amit eddig nem tudtam, valamint őszintén remélem, hogy szeretni fogjátok a mai részt. :)

 Niall Horan

Habár a ruhájában, szépen kisminkelve, gondosan begöndörített hajjal is gyönyörű volt, mégis most látom a leggyönyörűbbnek, miközben gumipapucsban, fürdőköntösben, a kezemet szorongatva csattog az oldalamon. Sugárzik belőle valami furcsa elszántság, ami eddig felbukkant néhány pillanatra, majd elillant, most viszont már tart egy ideje. Nem igazán tudom, hogy honnan jött hirtelen az éjszakai fürdőzés ötlete, de örülök neki, mert úgy tűnik, háttérbe szorítja a történteket mindkettőnk fejében, ő megnyugodott, én pedig most épp nem akarom megkeresni, és laposra verni azt a férget.
- Nahát! - nyílnak nagyra a szemei, amikor belépünk a szálloda wellness részébe. Mindössze egy gyors körömbe került a pultnál, hogy beengedjenek, na meg persze némi plusz terhelésre a kártyámon, de kit érdekel? Hazel és a mosolya minden pénzt megér.
- Nem is tudtam, hogy itt van ilyen!
- Tényleg? - lepődök meg. - Azt hittem, hogy tudod, én azért nem mondtam, mert úgy gondoltam, hogy a tenger mókásabb.
- Mert az is - mosolyodik el - de itt legalább csak ketten vagyunk.

Tökéletesen megfogalmazza a gondolatokat, amik a fejemben cikáznak.
- Most hogy mondod - döntöm oldalra a fejem, közben az arcomra huncut mosoly kúszik a hirtelen jött ötletemtől. Gyorsan előre lépek és a karjaimba kapom, meglepettségében visítva ficánkolni kezd, míg én látszólag megállíthatatlanul törtetek a medence széle felé.
- Ne! - mászik szinte a nyakamba, de a sikkantásában nevetés bujkál. - Niall, tegyél le! - lendületet veszek, mintha arra készülnék, hogy eldobjam, az utolsó pillanatban viszont inkább fölfelé irányítom, és bár kellemetlenül összekoccanva, de sikerül szájon csókolnom.
- Au - nyög fel nevetve - betörted a fejem - dörzsölgeti a homlokát és az orrát, ami szintén az enyémhez nyomódott.
- Bocsánat - nevetek fel, és megcsókolom az említett területeket, mielőtt leeresztem a lábaira. Végigsimítok a tarkóján, megérintem a helyesen göndörödő, kócos kontyot a feje búbján, és játékosan meghúzom a köntös megkötőjét, ami váratlanul ki is bomlik, és a szétnyíló anyag elém tárja a bronzos hasát, és a fekete fürdőruháját. Válaszul ő is meghúzza az enyém, hogy aztán bűbájos mosollyal az arcán az úszómedence széléhez szökdécseljen.
- Tudsz úszni? - sietek utána, mint egy hűséges kiskutya.
- Igen - dugja bele az egyik lábfejét a vízbe, majd sokkal bátrabban belelép, és derékig gázol benne, ami szerint nem hideg. Ugrándozva halad egyre beljebb, majd hirtelen lebukik, de épp egy fél pillanattal azelőtt, hogy halára rémülnék kecsesen úszni kezd. Amikor felemelkedik, és közben vízcseppeket szór rám ő a leggyönyörűbb, amit valaha láttam. Az arcán gondtalan, boldog mosoly árad szét, és nem elég, hogy közben rám néz, hanem még egy ugrással előttem is terem, és a nyakam köré fonja a karjait. Kis híján felnyögök, amikor a vizes bőre érintkezik az enyémmel, reflexből a derekához nyúlok és nyelek egy nagyot, mielőtt viszonzom a szemetgyönyörködtető mosolyát. 
- Köszönöm, hogy elhoztál - érinti az ajkait a számhoz egy lepke lágyságával.
- Reméltem, hogy jobban fog tetszeni, mint a buli.
- Sokkal jobb - emeli rám a tekintetét - az sem volt rossz, nagyon kedvesek a lányok és jól éreztem magam, de egy kicsit túl hangos, túl sok az ember, és...
- Tudom - mosolygok rá - tudtam, hogy nem neked való.
- Honnan? - hőköl hátra meglepetten.
- Hát... csak tudtam, mert ismerlek - puszilom meg az arcát.
Az ujjaival megérinti a hajam, félig bele is túr a még száraz tincsekbe, majd tesz egy hirtelen mozdulatot és arcon fröcsköl. A feltörő csilingelő nevetése a legszebb zene a füleimnek, elhúzódik és kacagva, félig úszva, félig ugrálva elsiet.
- Te most lefröcsköltél engem? - erősen eltúlzottan, felfelé lendülő szemöldökkel kérdezem, és teszek egy olyasféle fenyegető lépést, amit akkor szoktam, mielőtt felkapom és megcsikizem az ikreket. A válasza pont olyan kitörő, gyermekies nevetés, amilyet Aritól várnék, de rá nem tudok csak úgy lecsapni, mert amikor előrevetem magam hassal belecsobbanok a vízbe, és
lenyelem a fél medencét, míg ő már szinte a másik oldalon, a lehető legtávolabb van tőlem, és édesen kacarászik, előttem pedig felvillan az a kép, ami akkor is, amikor először megpillantottam, és még a nevét sem tudtam. Egy napon feleségül fogom venni, akkor is, ha addig a napig kínkeserves, hosszú út vezet, egy másik csodálatos napon pedig gyerekeink lesznek. Boldoggá fogom tenni, és én is boldog leszek, boldogabb, mint valaha, minden porcikámban érzem ezt, olyan erővel mint még soha semmit.
Valószínűleg hagyja, hogy elkapjam, miután ezredjére is esetlenül vetem be magam a hullámok közé, és bosszúsan fújtatok, de nem veszi el tőlem azt a dicsőséges pillanatot, amikor sikerül beérnem, és köré fonni a karjaim, sőt, még visít is.
Nevetve fordítom magam felé, a haja félig kibomlott a kontyból, egy mennyei pillanatban pedig átölel a lábaival és úgy kapaszkodik meg bennem, mint egy az állatkertben látott aprócska selyemmajom.
- Megvagy - nevetek rá, és lopva nyomok egy puszit a pisze orra hegyére.
Köré finom a karjaim és elindulok a medence felé, bár azt nem igazán tudom, hogy pontosan miért is, de a fejét a vállamra hajtva átölel, és az ujjával a vizet simogatja, miközben lépegetek.
- Haze? - szólítom meg halkan, melyre válaszul halkan hümmögni kezd. - Jól érzed itt magad?
Leeresztem a lábaira és közel húzódok hozzá, míg ő laposan pislog egyet, majd bólint.
- Még sosem éreztem ilyen jól magam senkivel - az arcom felé nyújtja a kezét, és az ujjával végigsimít az arcélemen, azután pedig tovább vándorol a tarkómhoz. - De ezt már mondtam.
- Csak biztos akarok lenni benne - mosolyodok el, és a bizonytalan közeledése elé sietek - ez fontos nekem.
- Megnyugodhatsz - böki meg az orrával az enyémet huncutul és barátságosan - sehol máshol nem akarok lenni, legfőképp pedig senki mással.
Lecsapok az ajkaira, hiszen ez a mondata felér a világ egyik nagy csodájával számomra, ami viszont a legmeglepőbb, hogy ezúttal nem lepődik meg, nem dermed meg egy pillanatra, az izmai nem feszülnek meg, helyette belém kapaszkodik, ami miatt ismét egymáshoz simulunk, és mohón viszonozza a csókom. Vele ellentétben az én izmaim egyszerre ernyednek el és feszülnek meg, mígnem elérek egy pontot, amikor már képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak addig, amíg azt nem mondja. De nem mondja.
A víz magasan örvénylik körülöttünk, amikor megállunk egy pillanatra levegőt venni mindkettőnk száját elönti, mire lényegében egyszerre köpjük egymásra, majd nevetünk fel.
- Haze - megfogom az egyik combját és a derekam köré irányítom, hogy amikor készségesen átölel a lábaival kiemelhessem a vízből. Meglepetten megkapaszkodik a vállamban, és már rögtön arra készül, hogy folytassa amit elkezdtünk, azon a bizonyos kissé kótyagos estén kívül viszont még sosem volt ilyen, most nem részeg, de biztosra kell mennem. - Mennyit ittál?
- Nem rúgtam be - néz rám édesen meglepett arccal.
- Akkor jó - nyögök fel megkönnyebbülten, és engedek a húzásának.
Az ajkaink lágyan, puhán érintkeznek, az összes szőrszálam égnek mered, és libabőrös vagyok a közelségétől. A szájáról az arcára vándorlok, onnan pedig a nyakára, melyben vonzón megfeszülnek az izmok, és még lágyan hátra is veti a fejét, hogy jobban hozzáférjek. Azt sem tudom, hogy melyik világban vagyok, és ki vagyok én, pláne nem akkor, amikor kissé elmélyült hangon kiejti a nevem a száján, de azért felemelem a fejem és kótyagosan a szemébe nézek. Az arca bíborszínű, az ajkai olyan duzzadtak, hogy a pillantásom folyton arra vándorol, de próbálom megemberelni magam, és koncentrálni arra, amit mondani akar.
- Szeretnék megpróbálni valamit - ejti ki lassan, vadul kutatva a megfelelő szavak után - amit még sosem csináltam.
A szemeim tágra nyílnak, minden idegrostom megfeszül az izgatottságtól, de amikor felnézek az arca bizonytalanságról árulkodik, és még valami másról, amit nem ismerek fel.
- Oké - mosolygok rá könnyedén - állok rendelkezésedre.
Valami megváltozik rajta, rendezi az aggódó, zavart vonásait és helyette magabiztosságot varázsol magára, az átváltozása elképeszt, de ugyanakkor magával is ragad, hiszen úgy tűnik, mi mindketten ugyanazt akarjuk jelen pillanatban.
Apró csókokat hagyok a nedves bőrén, néha gyengéden a fogaim közé csípem, közben megérintem a hasát és a szorosan közrefogó lábait, tanulmányozva végigsimítok rajtuk, majd a kezem a hátára csúszik, a mutató ujjam pedig a vékony pánt alá. Egy kicsit azt várom, hogy a kezemre csapjon, elugorjon, kitépje magát a karjaimból, helyette viszont úgy homorítja a hátát, hogy hozzáférjek a kis kapocshoz. Mielőtt kikapcsolnám közelebb húzom magamhoz, megbököm az orrát, hogy a beleegyezését kérjem, majd amikor a szemembe nézve aprót bólint egy könnyű, egészen apró ujjmozdulattal szétkapcsolom a keskeny pántokat tartó fémet, mire a kis fekete anyag leválik róla, és elúszik mellettünk. Levegőért kapva szorítom magamhoz, mintha amit csináltam az bűn lenne, ugyanakkor a forróság egyre feljebb kúszik a lábamon. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy ki vagyok és mit csinálok, és hogy ő ki, és mit csinál, valamint azt sem bánnám, ha valaki megcsípne, nehogy csak egy álom legyen ez az egész, de a legkevésbé sem tűnik annak. A csókjai még sosem voltak ennyire valóságosak, minden végtagjával erősen kapaszkodik belém, a víz erőteljes hullámokat ver körülöttünk, mígnem egy óvatlan pillanatban hangosan nyílik az uszoda ajtaja, és becsörtet 3 takarító. Mindketten összerezzenünk, bennem pedig automatikusan feléled egy állatias ösztön, ami arra késztet, hogy rejtsem el a prédámat, így gyorsan lejjebb eresztem, hogy a víz és a mellkason jótékonyan elfedje a látnivalókat, majd felemelem a fejem és egyenesen a három alak szemébe nézek, akik látszólag jelen pillanatban sokkal rosszabbul érzik magukat, mint én.
- Jó estét! - vigyorodok el, közben az ujjammal kibogozom Hazel hajából a hajgumit,  hogy szétterüljön a vízben, és a hátát is elrejtse, miközben a mellkasomhoz préselődve összerándul, majd nevetéshez hasonló hang tör elő belőle. - Bizonyára nem szóltak maguknak, elkértem az uszodát néhány órára.
- Nem - szólal meg zavartan az egyikük - nem szóltak, de máris megyünk, elnézést a zavarásért!
- Menjünk fel - kuncog a fülembe Hazel, amitől minden egyes szőrszálam önálló életre kel.
- Semmi baj - válaszolok gyorsan, a lehető legkedvesebben. - Ha várnak néhány percet elmegyünk mi, eszünkben sincs akadályozni a munkájukat.
Mindhárman bólogatnak, azonban az egyikük furcsán bámul egy pontot a vízben, és vadul bökdösi a mellette álló társát. Követem a pillantását, és amikor meglátom, hogy mit bámul, kitör belőlem a nevetés, mert a medence másik felében, a víz felszínén egy fekete bikinifelső vándorol idilli nyugalomban. Hazel óvatosan abba az irányba biccenti a fejét, halkan felnyög, majd hozzám hasonlóan elneveti magát, és az arcát a mellkasom száraz részéhez simítja. Valamiért eláraszt a nyugalom, mert ahelyett, hogy teljesen kiakadna, amiért nem elég, hogy ránk nyitottak, és azóta is bámulnak, de még a bikinifelsője is szabad lábra kelt, és mindenki pontosan tudja, hogy mit csináltunk, ő inkább velem nevet.
- Egy perc és megyünk - ismétlem meg, nyomatékosítva, hogy ha már tudják, hogy a barátnőm bikinije nem ott van, ahol a célja szerint lennie kell, ideje lelépniük, amíg kiszállunk a medencéből. Szerencsére kapcsolnak, és gyorsan elpucolnak, míg én továbbra is szorosan tartom Hazelt a karjaimban.
- Ne haragudj - nyomok csókot a homlokára, miközben ismét összeránt egy kicsit a nevetés - azt mondták, senki nem fog zavarni.
- Semmi baj - emeli fel a fejét, és csillogó szemekkel, sugárzó arccal rám mosolyog. - Vicces volt.
- Igen - nevetek, és közben nekidöntöm a homlokom az övének, az orra hegyére pedig adok egy aprócska csókot. - Menj, vedd fel a köntösöd, én addig befogom az elvadult bikinidet.
Válaszul csilingelőn, hangosan felkacag és elhúzódik, amíg szemben áll velem eltakarja magát a karjaival, majd amikor hátat fordít a karjaival felhúzva magát kecsesen mászik ki a medencéből, és elszalad a ledobott fürdőköpenye irányába. Karamella árnyalatú feszes bőrén gyémántként ragyognak a vízcseppek a mesterséges fényben, valósággal beleszédülök a gyönyörűségbe, amikor kecsesen belebújik a puha anyagú rövid köntösbe, és hátraveti a vizes, csomós haját. El sem hiszem, hogy ez a test 10 perccel ezelőtt még mohón tapadt hozzám, és hogy egyáltalán ez a lány az én barátnőm, nem csak most, hanem már hetek óta, és holnap is az lesz. Gyorsan elúszok és felmarkolom a falatnyi anyagot, majd kiugrok a medencéből, és utána sietek.
- Nem fognak elárulni minket? - emeli rám aggódva a tekintetét.
- Nem - simítok végig az arcán. Az a megkönnyebbülés, ami kiül rá csupán azért, mert én ezt mondom, rádöbbent arra, hogy mennyire bízik bennem - elintézem. 
Aprót bólint, ezzel együtt pedig visszatér a gondtalan jókedve, és miután felveszem a saját köntösöm, majd óvatosan belecsúsztatom az elhagyott ruhadarabját a zsebébe, megfogja a kezem, és már-már megszokott természetességgel húzódik közelebb.

- Biztos nem akarsz még maradni? Szólok nekik, elméletileg egész éjszakára a miénk a medence.

- Hagyjuk őket dolgozni - érinti a száját az államhoz.

Beleegyezően bólintok és köré fonom a karjaim, tényleg úgy viselkedek, mint egy állat, aki a legféltettebb kincseit rejtegeti, mert még akkor is azon vagyok, hogy minél kevesebb látszódjon belőle, amikor kilépünk, és elhaladunk a látogatóink mellett, akik kissé túl feltűnően nézik. A belsőmet valami igazán rossz érzés marja, mintha legalább a karjaim közül akarnák kitépni, mert a pillantásukban benne van, hogy igenis tetszik nekik amit látnak, ahogy az is bizonyára piszkálja a fantáziájukat, amit a medencében láttak. Főként azután, ahogy hozzáért az a patkány, és láttam Hazel reagálását azt is nehezen tűröm, hogy bárki is ránézzen rajtam kívül, de amikor belépünk a liftbe és a mellkasomhoz bújik, azonnal lenyugszanak az idegeim, megint nem létezik senki más, csak ő.
- Vajon a többiek visszaértek már? - kérdezi, miközben én elgondolkodva ráhajtom a fejem az övére, és végigsimítok a hátán.
- Nem hiszem, nagy partyarcok.
- Nem bánod, hogy eljöttél velem? - támasztja meg az állát a vállamon, és félszemmel óvatosan rám pillant, mintha nem is akarná tudni a választ igazán.
- Észnél vagy? - nevetek fel, és közben az ujjaimmal megpróbálom kifésülni a gubancos haját.
- Bulizhatnál a barátaiddal - érvel.
- Azt hiszem, az évek alatt kibuliztuk már magunkat elégszer - lehajolok, az arcom a nyakához érintem és szinte belemormolom a puha bőrébe a szavaim - már másra vágyom, veled.
- Velem? - motyogja csendesen, és az egyik törékeny kezét a tarkómra csúsztatja.
Hümmögéshez hasonló hangot hallatok, belefeledkezek a bőrének puhaságába, az illatba, ami a klóros víz ellenére is árad belőle, és abba, ahogy hozzám simul, úgyhogy gyengéden megcsókolom a nyakát, melyre válaszul megroggyannak a térdei és alig észrevehetően hátrébb hajtja a fejét. 2 órával ezelőtt még csak reménykedni sem mertem abban, hogy valaha is egy liftben, vagy medencében fogok összebújni vele, mert Hazel egyszerűen nem tűnik olyan típusú lánynak, aki ilyeneket csinál, főleg nem azzal a tudattal, hogy mennyire nehéz volt elérni, hogy megcsókoljon, de amíg ő is akarja, addig én bármibe belemegyek.
A liftajtó csilingelve kinyílik és én őszintén reménykedek már abban, hogy a többiek még nem értek haza, vagy ha itt is vannak, nem a folyosón kóvályognak és nem szólnak be semmi vicceset, valamint nincs itt a takarítószemélyzet egyetlen tagja se. Szerencsénk van, a folyosó üres, és kihalt, annyira, hogy már-már kínossá válik hallani az ajkaink cuppanását, és a saját nehéz légzésem, miközben vakon botorkálunk a szobánk felé. Vissza kellene rántanom magam a földre, és tudatosítani, hogy néhány nappal ezelőttig még arra sem volt hajlandó, hogy velem aludjon, és még ha ez a rossz alvókája miatt is van, akkor is túl gyanús, hogy ekkorát fordulnak köztünk a dolgok egyik pillanatról a másikra. Ennek ellenére hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy az meg van írva a nagykönyvben, bár jóval figyelmesebb vagyok, mint bárki mással előtte, és ő sem hasonlít senkire, akivel valaha is hasonló helyzetbe kerültem. Teljes mértékben rám bízza magát, ahogy a szavaimat is kételkedés nélkül elhiszi, és én a világért sem tennék semmi olyat, amit nem akar.

Hazel Clark 

 Életemben először vagyok tudatában annak, hogy mit érzek, mit csinálok, és hogy mit akarok. Ez a rengeteg dolog egyszerre úgy hat rám, mint egy jó erős fejbevágás, amit után még napokkal is szédülsz, de én még soha nem láttam ilyen tisztán, mint most, amikor gyengéden a karjaiba véve letesz a puha, hűvös ágyneműre, és a kezét az időközben kibomlott köntösöm alá csúsztatja. Nem félek tőle, eddig sem féltem, és most sem, amikor önként szolgáltatom ki magam neki, mert olyan óvatos, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék, és mindenért a beleegyezésemet kéri valahogy, egy ártatlan érintéssel, azzal, hogy az orrával kérdőn végigsimít az arcomon, és hogy mielőtt kioldja a fürdőköpenyem hosszú másodpercekig időzik, megvárva, hogy szinte a keze alá simuljak. Nem félek tőle, mert bár nem tudom, hogy pontosan milyennek kell lennie a szerelemnek, úgy gondolom, amit érzek, az közel van hozzá. Szeretek vele lenni, szeretem ahogy beszél hozzám, ahogy simogat, szeretem a gesztusait, a kósza érintéseit, az elcsípett mosolyokat, szeretem ahogy néz, ahogy bánik a gyerekekkel, és szeretem, hogy az első pillanattól fogva küzd értem, és sosem adta fel igazán. Az elmúlt hetekben megváltozott az életem, és megváltoztam én is, miatta belementem valamibe, aminél jobban semmitől sem féltem, és most boldog vagyok. Azt szeretném, ha megszabadítana minden rossztól, ha nem kellene többet félnem, és éjszaka nem ébrednék fel többé a saját visításomra, mert tudnám,
hogy biztonságban vagyok. Egészen idáig kifogásokat kerestem arra, miért nem működhet ez köztünk, miért pukkanhat ki bármelyik pillanatban az a buborék, amiben vagyok vele, most viszont azon gondolkodok, hogy miért működhet. Ha most megugrom azt az akadályt, amit eddig az egyik legnagyobbnak véltem, a többi is sikerülhet, és idővel, amikor már semmi hatása nem lesz az életemre elmondhatom neki a történetemet. Akár még gyerekeink is lehetnének, fogadhatnánk örökbe kettőt, vagy akár hármat, kisfiúkat és kislányokat, kínait, afroamerikait, írt, lehetne olyan tökéletes családunk, mint Miráé.
A testem pozitívan, már-már örömmel fogadja őt, és az érintéseit, nem ismerek magamra, de nem is akarok, ha ez már örökké így lesz.
- Haze? - dönti a homlokát az enyémnek. Kinyitom a szemeim és belenézek az ő kék szempárjába, közben a kezem önálló életre kel és kioldja a fürdőköpenye megkötőjét. Nem akar semmit sem kérdezni, csak tudni akarja, hogy még mindig rendben van-e, amit csinál, ez a viselkedése néhányszor gyanút váltott ki belőlem, de mindig elhessegettem annak a gondolatát, hogy esetleg tud valamit, mert nem tudhat semmiről, egyszerűen figyelmes és gondoskodó, a legtökéletesebb ember, akivel valaha találkoztam. Abban a pillanatban azonban, amikor a meztelen mellkasa az én csupasz bőrömhöz ér, és egy pillanatra kibillenve az egyensúlyából rám nehezedik, minden megváltozik. Még engem is elképeszt, hogy az agyam milyen gyors váltásokra képes, és mennyire gyorsan tudja tönkretenni a jó pillanatokat az életemben, és belelökni olyan szituációkba, amik többé már nem valóságosak. A látóterem elsötétül, holott a valóságban ha oldalra fordítom a fejem láthatom az egyre kivilágosodó égboltot, a város fényeit, és a Holdat. Újra 8 évesnek érzem magam, az egy pillanatra rám nehezedett plusz súly ólomnyi nehézségűvé válik, a simogató ujjai szorító bilincsekké változnak, a gyengéd csókjai a testem legkülönbözőbb pontjain durva, erőszakos harapásokká, undorító nyelvcsapásokká. Újra az a tehetetlen gyerek vagyok, aki egyszerűen feladta az életét, nem küzd tovább, hanem hagyja megtörténni ezeket a dolgokat, csupán mert azt hiszi, ez az élet rendje.
Percek esnek ki, pont úgy, mint akkor, csak amikor magamhoz térek nem égő testtel, véresen, összegömbölyödve, és magányosan heverek, hanem egy rázkódó mellkashoz simulok, a fejemet pedig betöltik a könyörgő kérdései arról, hogy mit csinált velem.
Még soha senki nem látott ebben az állapotban a szüleimen kívül, és csak most fogom fel, hogy mennyire szörnyű vagyok, hiszen az agyam, az emlékképeim egyik pillanatról a másikra belelöknek a múlt valóságnál is valóságosabb jeleneteibe, majd kilöknek a való világba, ahol meg kell értetnem magammal, hogy amit láttam, és átéltem, már nem a valóság, most pedig mondanom kell neki is valamit arról, hogy mi történt, holott én sem tudom, mert nem emlékszek rá, hogy hogyan kerültem az ölébe, mikor, és miért kezdett el sírni, és hogy vajon én mit csináltam az elmúlt percekben.
- Kérlek, mondd el nekem, hogy mit csináltam rosszul, Haze! Bántottalak? Nem akartál valamit, amit megtettem? - még sosem hallottam olyasfajta kétségbeesettséget, amilyen a hangjából árad, egyszerre van teli bűntudattal, vádaskodással önmagával szemben, és rémülettel.
- Semmit - ejtem ki halkan, rekedten - Nem, én...
Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, elönt a szégyen, és hirtelen nem látok más kiutat a helyzetből, csak a menekvést, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudok kiugrok az öléből, és a fürdőszoba felé iramodok, de gyorsabb nálam, és a cél előtt sikerül átfognia a derekam.
- Ne menekülj el, Hazel, kérlek! - szívszorító a hangja, nem tudom, hogy miért, de olyan rossz érzéssel tölt el, hogy az összes szőrszálam égnek mered. - Beszéljük meg! Beszélgess velem, mondd el, hogy mi történt, könyörgök!
Kétségbeesetten keresi a tekintetem, az arcán kövér könnycseppek szaladnak végig, melyeket döbbenten figyelek.
- Nem tudom - ez a legőszintébb válasz, amit adni tudok neki - ne haragudj, én csak...
- Történt veled valami? - fogja a kezei közé az arcom aggódva. - Bántott valaki?
Elszorul a torkom, a nyelőcsövemet mintha teljesen megtekernék, a tüdőm pedig összeomolna, mert beletrafál az igazságba, én pedig az arcába hazudok.
- Nem - ingatom a fejem - kérlek, csak feküdjünk le aludni.
- Rendben - vágja rá, és gyorsan megtörli az arcát az egyik kezével. Most sem kérdezősködik tovább, nem köt bele abba, hogy egyikünk sem zuhanyzott, a hajam, és a rajtunk maradt ruhák vizesek, helyette arrébb rúgja azt az egy szárazat, ami a  földön hever, és felemeli a takarót, hogy bebújjak alá. Összegömbölyödök, és összehúzom magamon a köntöst, reszketve heverek, mígnem bebújik mellém, és hátulról átölel.
- Ugye tudod, hogy sosem tudnálak szándékosan bántani? - kérdezi néhány percnyi hosszú, kínos csönd után. A homlokát nekitámasztja a lapockámnak és a száját az átnedvesedett ruhadarabhoz érinti a vállamon. - Soha, semmilyen módon.
- Tudom - válaszolom alig hallhatóan újabb hosszú percekig tartó csönd után, végül pedig kimondom az egyetlen dolgot, amiben biztos vagyok, és amivel talán kárpótolhatom azért, mert nem vagyok őszinte, és mert az utolsó pillanatban én magam rontottam el az esténket. - Szeretlek, Niall.